fel kéne nőni

Tiszteld atyádat és anyádat.

A mai poszt a kitagadottakról, a megszököttekről, illetve a ma is anyjuk szoknyája mögé bújókról szól.

Az valami fantasztikus, hogy ez a mintázat ma is él. Nem veszett ki se a hippilázadás, se az újabb “nagy liberalizmus” hatására az a gyakorlat, hogy a szülők irányítják a gyerekeik döntéseit. Régen persze muszáj volt beletörni a szülői akaratba, mert parancsoló érdekek voltak a háttérben, és súlyos szankciók jártak azért, ha az utód nem tartotta ezeket szem előtt, hanem szabadabb életre vágyott. A kitagadás kiment a divatból: ma a nagy életdöntéseket a szülők legfeljebb terelgetik, rejtettebben befolyásolják, sokan pedig követik a gyerek akaratát, aggódva mennek a sorsa után. De ma is ugyanúgy zuhan sok-sok felnőtt gyerek az alkuba, mert az igazodásért, a “jó kapcsolatért” előnyök járnak, mert pénzt, ha baj van, apu ad, a gyerekre meg anyu vigyáz. Jobb a békesség. Csak egy kicsit morognak, ha nagyon rigolyás a nagyi, ha üzemszerű a fölöslegescucc-vásárlás, jót akarás, tanácsadás.

A mintázat lényege, hogy a felnőtt gyerek gyerekstátuszban marad. Nem önálló lény, a lépéseit véleményezik, és sose lehet elég jó. Az “aggódás” mértéke szinte független attól, hogy a gyerek visszaeső drogos, vagy nincstelen, ám tehetséges festőművész, esteleg józan életű, elégedett pedagógus. Valami úgysem lesz jó anyuéknak. Valami sosem jó. Semmi se jó.

A régi verzió: teljes kontroll gyakorlása a pályaválasztás, a családi név, szakma, üzlet, érdekeltség, rang megtartása, a név továbbvitele, a lakóhely, a párválasztás, gyakran a világnézet témáiban. Az öröklésnek és a családhoz tartozásnak feltételei vannak. Aki nem engedelmes, azt kitagadják.

…mit számít, ha eszébe jut, hogyan akarta megszöktetni a körmendi jegyző fia, tizennyolc éves korában? A vasútról hozta vissza Karolin anyó. Nekilökte otthon a szekrénynek, és ütötte sodrófával. A rázkódástól a szekrénytetőről egymás után potyogtak a földre az almák. Talán akkor betegedett meg a szíve. Vagy akkor, amikor a mama odaállt elé, és azt mondta, nagyon finoman: „Nézd, lányom. Vagy hozzámész a Szapper Gyulához, vagy nem léped át többé a küszöbömet.”

„Akkor még kis liba voltam – sóhajtott Nusi néni. Letépett a naptárról egy napot. – Hogy merészeltem volna akármit?”

Jókai Anna első regényében, a 4477-ben olvashatjuk ezt. Az 1945 című filmben is hasonló terrorban tartja a jegyző az egy szem gyereket, örökös rosszallás övezi a fiú könyvmániáját és költői próbálkozásait. Árpádnak kijelölik a menyasszonyt is, a fő kofliktus pedig az, hogy az apja behúzza maga mellé a csalásos-kifosztásos bűnbe (a feljelentett-elvitetett zsidó tulajdonos drogériáját íratja saját névre a Rudolf Péter által bravúrosan megformált karakter, a fiú eladója és várományosa a boltnak). Amikor kiderül a múlt, ott is szökés a vége.

A romantikus (értsd: 19. század eleji) világirodalom másról sem szól, mint hogy a hőst nem engedik festőnek, színésznek, szerelmesnek lenni, dönteni, ezért megszökik, szembefordul a tradícióval. Nagyon érdekes, hogy mitől féltették a szülők a gyerekeiket: ekkoriban, egészen 45-ig az ambiciózusabb munkások és a kispolgárok “nyugdíjas állást” akartak a gyereknek, és a koldus értelmiségi pályák, a színészet, az újságírás, a festőlét, a kávéházi-orfeumi züllés vagy a szocialista eszmék számítottak olyannak, mint ma a gamerkedés, a prostitúció, a gyúrás, a seftelés, a bőrfejűsködés.

Ma is megmondják a gyereknek, mit tanuljon, mire járjon. Merő jóakaratból, a nagyobb élettapasztalat jogán, mert gondolnak a jövőjére. Nyelvet kell tanulni, jó társaságban lenni, és jó iskolába bejutni. A másik verzió, a mihez van kedved, kicsim parttalanságára, az évente új szalmalángokra is sok pénzt el lehet költeni, ezt sem javaslom senkinek.

Akkor mivé neveljük a gyereket, hogyan érjük el, hogy ne kallódjon el, ne sodorják el az illúziók, ne valami önsorsrontó vagy csak nagyon nehéz pályára lépjen? Hogy belássa a saját érdekét, és elérje a megelőző években azt, ami a jó iskolához szükséges (jó jegyek)?

S hogy majd jól bánjon a pénzzel, lehetőségekkel, ne legyen lusta, építse fel az életét, ne csússzon bele alkoholba, buta hobbiba, visszaélős kapcsolatba, korai gyerekvállalásba?

Szerintem a jó ( = versenyistálló jellegű) iskola gyakran a szülő Audija, vagyis, presztízskérdés, nem a sikeres jövő záloga és nem a gyerek érdeke. Ez akkor is igaz, ha nagyon sok a rombolóan rossz középiskola. Viszont a hagyományos, színvonalt őrző, azt minden áron fenntartó intézmények kevésbé szellemi műhelyek: bennük a protekciós gyerekek és a sznobizmus koncentrálódnak. Kifejezetten lenézik azokat, akik máshonnan jöttek. Sokan, egyébként rendkívül tehetséges kamaszok hajótörött lélekkel érettségiznek, erről is beszél ebben az interjúban Háy János.

A szülői túlkontrollálás, egy: iszonyú meló. Kettő: általában masszív játszma van mögötte, melengető szeretetről nincs szó, a szülő a saját elrontott élete pótlékaként nyüzsög és szervez annyit. A kommunikációs erőszak is erőszak. Három: nagyon nagy teher a sarjnak. Négy: erre nem térek ki ma, csak említem: ha több gyerek van, és egyikkel másképp bánsz, mint a másikkal, az sincs rendben.

Akkor?

Most én mondjam meg, pont én…? Az inputot, az én anyai gyakorlatomat, élethelyzetemből, a családom viselkedéséből és a saját alkatomból adódóan, sok kritikával lehet illetni. És káosz van, és én nem csak rájuk szeretnék vonatkozni.

Viszont ha rájuk nézek, nem aggódom. Az output a lényeg.

Így aztán, ha ez elég fedezet, annyit mondok: reménykedjünk, hogy sikerült úgy nevelni a gyereket, mégpedig nem szavakkal, hanem példával, sok közös tevékenységgel, hogy az értékrendje és általános intellektuális érzéke rendben legyen. Vagyis, neveld úgy, és ezt a melót magaddal kezdd. Ami azt is jelenti, hogy ha te magad nem beszélsz nyelveket, eltunyultál vagy feklőrölt a stressz, hazug stiklikben élsz, megalkuszol, viszont okostelefonon játszol, ponyvát olvasol és facebookozol szabad idődben, akkor kivételesen erős, máshonnan jövő hatás kell a gyereknek ahhoz, hogy ő maga igényes könyveket olvasson, jól döntsön, sportoljon, kultúrafogyasztó legyen. Ha te is inkább kocsival mész két sarkot, akkor nem hőzönghetsz azon, hogy ezek a mai gyerekek nem gyalogolnak egy métert sem. És a “én elrontottam, te ne rontsd el legalább” üzenete soha nem működik.

Amiben a gyerek feltűnő érdeklődést, ambíciót mutat, azt háttérmunkásként, örömmel, ítélet nélkül és nagyvonalúan támogasd. Ez sem irányítást jelent, meg különtanárt, hanem a feltételek, a szabadidő biztosítását. Lőrinc úgy vált a kémia géniuszává, hogy tízéves korában megvettem neki a zseniális Elemek című albumot. Színházmániás az apjával lett (járhat továbbra is, sok más mellett ezt intéztem neki az elmúlt két hétben), a filmőrület pedig a közösen megnézett, “nem neki való” filmekkel kezdődött, tizenhárom éves korában két skandinávval: Az eltűnés sorrejében, Második esély, illetve Saul fia és Harcosok klubja. Moziban, természetesen. Ma is naponta megnéz egy-két-négy filmet (ezeket már letöltve), és én nem piszkálom “a tanulással”. Erre jó a korrekt, közepes gimnázium.

Van még egy fontos útravaló, amire a beváláshoz van szüksége. Az, hogy nem hagyta magát, amikot autoriter módon terrorizálták, sem alsóban, sem felsőben. Nem hagytuk, hogy a stigmák (“nem lesz belőled semmi, utcaseprő leszel”, bizony, ezt mondogatták az én hiperintellektuális fiamnak a kibélelt életűek, a tanultatottak, az elit gimibe benyomottak)* megtörjék, korrumpálják. Ebben én vagyok a példa, és ezt nekem nem kellett akarnom, mert alkatilag képtelen vagyok az érdekalapú “jobb a békesség” kussolásra. Nem hagytuk magunkat, nem engedtük, hogy ne legyen következmény, és, ímhol, a bántalmazó, nagy hatalmú tanárt kvázi-nyugdíjazták.

Most jó neki, szerencsés a hely, a légkör és főleg az osztályfőnöke.

A mai mintázat nagyobb szívás a szülőnek. Felnőttek intézik más felnőttek ügyeit, akik történetesen az utódaik. Tartják a hátukat, fizetik a cechet helyettük, mamahotelt üzemeltetnek harminc éveseknek. Szeretetből. A fiatalabb felnőttek elfogadják ezt, közben persze ott a póráz, és neheztelnek. A bizalmasnak titulált kapcsolat kiszolgálja a gyerek rövid távú érdekeit, aki nem tanul meg önállóan ügyet intézni, felelősséget vállalni, pénzt beosztani, jól dönteni, saját életet felépíteni, mert nem kényszerül rá. Másrészt ritka az olyan szülő, aki érzelmileg ne hajtaná be az ellenértéket. Emiatt az ilyen szimbiózisban egymáson élősködnek: a gyerek anyagilag a szülőn, a szülő érzelmileg a gyereken. Szerencsésebb az, aki külföldre menekkült a kontroll elől, de Új-Zélandot ajánlanám, mert van ám havonta kiutazó szülő is, bizony. Lehet szkájpolni, nyugi.

Kockázatos helyzet, ha neked nincs annyi teendőd, saját projekted, hogy ne akarj és ne is tudj a gyereked életében buzogni. Nagyon egyben kell lenni érzelmileg, hogy ez ne visszaélős, szeretetnek álcázott játék legyen. Ha te ráérsz, ha a barátaival barátkozol, ha “terelgeted”, ha “neked mindig a kicsi fiad marad”, ha lesed a telefonját, ha naponta többször hívogatood, meg ha te már szívesen “unokáznál”, és ezzel nyaggatod a lányodat, az beteg dolog.

Ne éld a gyereked életét, mert neked is, neki is szar lesz. A szeretet nem ezt jelenti.

Kapcsolódó bejegyzések:

jó tanulók, boldog gyerekek

helyettük élünk

lexikális

* Az utóbbi, érzelmileg és teendőkben is sűrű napok egyik párbeszéde. Hát, fiam, akkor az a leosztás, hogy apukád gazdag, anyukád menő. – Igen, és ez egy olyan kombó, amivel én egy életre elvagyok.

36 thoughts on “fel kéne nőni

  1. “Tiszteld atyádat és anyádat.” Mostanában fogalmaztam meg, hogy végső soron mi is a bajom a tízparancsolattal (mint puszta szöveg, légyszi, a vallásosságot most ne keverje ide senki): hogy annyira egyértelműen nem isteni, hanem emberi eredetű, hogy egyszerűen üvölt az átverés. Egy olyan “parancsolatot”, mint ez a fenti, csakis olyasvalaki fogalmazhatott meg, akinek az volt az érdeke, hogy kuss legyen és rend. Szokták mondani, hogy de mert az ember ilyen kis korlátozottan tudja csak az isteni paracsot emberi nyelvre átültetni, megfogalmazni. Ezzel meg azért nem értek egyet, mert itt nem a megfogalmazásról van szó, hanem a parancsolat irányáról. Egy olyan teremtő, aki annyira mélyen ismeri az emberi pszichét, hogy egyenesen ő maga teremtette, nem hozna olyan szabályt, hogy lett légyen is atyád és anyád bármilyen utolsó leuraló bántalmazó, te “tiszteld” őket, és tartsd a hagyományt, és szorítsd össze a fogad. Egy ilyen teremtő pontosan tudná, hogy a nevelés a szülővel kezdődik (itt kapcsolódom a poszthoz), és olyan parancsolatot alkotna, amely nem a gyereket, hanem a szülőt szólítja meg, mondjuk úgy valahogy, hogy élj úgy, hogy a gyereked tiszteletre méltónak lásson, és követni AKARJON téged. Akkor senkinek nem kéne senkit semmire rákényszeríteni, meg játszmázni, meg ilyenek, hanem menne minden magától. Ezt a mintázatot több ilyen parancsolatban is látom, például ne kívánd felebarátod akármijét (incl. feleségét, aki nyilván 1. a tulajdona, 2. ezek szerint a tízparacsolat nőknek nem szól, juhú, megyek gyilkolni – na jó, ez tökre nem tartozik ide): aki ilyen parancsolatot hoz, azt nem érdekli az irigység mélyebb oka, az csak azt akarja, hogy rend legyen, és ne akarjanak itten az emberek mindenfélét összevissza, hanem maradjanak szépen a seggükön. Ellenben tapasztalatom és sokak tapasztalata szerint az irigység mögött mélységes mély hiány áll, mindig, szóval a szerintem értelmes parancsolat valahogy úgy hangozna, hogy ha megkívánod felelbarátod merdzsóját/nercbundáját/pasiját, gondold végig, mi a baj _valójában_, mi az, ami hiányzik neked? Azt is mondhatnám, LÉGY ÖNREFLEKTÍV, de persze, persze, ez a szó még nem létezett az óhéberben. Milyen kár.

    • Úgy is mondhatnám: https://csakazolvassa.hu/2014/05/24/lehet-hogy-hulyeseg-amit-erzek/
      vagyis, ha irigységet érzek, azt érzem, és kész, az nem megy, hogy akkor parancsszóra nem leszek irigy, egy-kettő-háá-rom! és már nem is. Ugyanez vonatkozik a tiszteletre. Az sem megy parancsszóra, csakis belülről, és ezért hiszem én is, hogy atyám tisztelete atyámon múlik és nem rajtam. Ha valamit érzek, annak lehet az okát, kiváltóját keresni, de parancsokkal nem lehet letiltani vagy generálni, illetve azt el lehet érni, hogy valaki (ne) mutassa. Na, ez az, ami ordítóan emberi érdek szerintem.

    • Egy kicsit túlhaladott kérdést feszegetsz. Persze, hogy emberi eredetű. (amúgy is összetörte az eredetit, és a másolatot bevallottan Mózes faragta…)
      Nem új gondolat az, hogy a biblia első könyvei egy erkölcsi normarendszert fogalmaznak meg fogyasztható történetté alakítva, melyek a héber bibliánál ősibb eredetű, ma már nem fellelhető kultúrákból származik.
      Ábrahám és Izsák története az emberáldozat tiltásának allegórikus elbeszélése, Dávid és Góliát a hitében erős ember győzelméről szól az egyébként erősebb felett. És sok-sok ilyen történet.
      A zsidó vallási társadalom férfiközpontúsága szintén nem kérdés, ma sem.
      Ami kicsit nem fair, hogy olyasmit kérsz számon egy 5000 évvel ezelőtti, az őskorból éppen átlépő társadalom szabályain, ami még reformáció, felvilágosodás és modern liberalizmus után sem egyértelműen megkérdőjelezhető, hiszen a ma alkalmazott törvények alapja éppen ez. Belgiumban is.

      • Semmit nem “kérek számon”, nem is értem ezt most. Azt állítod, hogy a közgondolkodásnak nem része az, hogy a szülőket tisztelni kell mindenképpen, és kész? És azt is állítod, hogy a tízparacsolatot nem szokás utolsó morális érvként emlegetni, amikor nincs más érv? Mert ha nem, akkor nem azzal vitázol, amit írtam. Ezen kívül kifejezetten kiemeltem, hogy szövegként próbálom elemezni a tízparancsolatot, a férfiközpontú izé pedig nem véletlenül van zárójelben, önironikus megjegyzéssel ellátva. Szerintem most nagyon nem ugyanarról beszélünk.

    • Ha már csak “mint puszta szöveg”-re szeretnénk tekinteni, szerényen jelezném, hogy a magyar kicsit “parancsolóbb” fordítás lett, mint más nyelveken. Egy héber/görög nyelvet tanító tanár (katolikus pap) mondta azt, hogy ezek eredetileg nem is “parancsok”, hanem olyan “tények”, “törvényszerűségek”, amelyek az eredeti szövegkörnyezetben inkább úgy hangoznak, hogy ha te úgy döntesz, hogy az Igaz Istenre (AKI VAN – אהיה אשר אהיה (ehejeh aser ehejeh) tekintesz, (mint teremtő, szabadító, gondoskodó, stb.), ezáltal az “abszolút valóságot és igazságot” akarod látni, élni, AKKOR (lényegi megfogalmazásban):
      “Nem lesznek más Isteneid rajtam kívül, azaz nem fogsz bálványokat imádni.”
      “Nem fogsz tiszteletlenül beszélni az Istenről.”
      “Megemlékezel arról a napról, amelyen a szent földet megkaptad.”
      “Tiszteled szüleidet, akiktől az életet kaptad.”
      “Nem fogsz ölni.”
      “Nem fogsz házasságot törni.”
      “Nem fogsz lopni.”
      “Nem fogsz hamisan tanúskodni.”
      “Nem fogod elkívánni más házastársát.”
      “Nem fogod elkívánni más tulajdonát.”

      Ha hozzá tesszük Jézus magyarázatát, hogy melyik a legfontosabb törvény, az tovább fokozza ezt a képet:
      „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták”
      Pál apostol még tovább magyarázza ezt: “A szeretet nem tud rosszat tenni az embertásnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”

      Azaz az Isteni törvények (“Tízparancs”) alapja a “HELYES” Istenismeret és Istenszeretet, és a “HELYES” ÖNismeret és ÖNszeretet.

      Így azért teljesen másképp hat a szöveg. Pláne másféle “Istenkép” rajzolódik ki belőle. Nem? 😉

      • Igen! Mondják hogy nem torzult a szentírás szövege pedig de. Egy fiatal pap magyarázta pár éve hogy a parázna eredeti görög fordításban hűtlent jelentett. Nem kis különbség.

    • Szerintem ezek nagyon fontos alapelvek.
      A szülő tisztelete nem azért fontos, mert az van a parancsolatokban, hanem azért, mert akármi történik, a szülői minőség, tehát hogy életet adott megkérdőjelezhetetlen, és ez hálát, vagy akár tiszteletet érdemel. Ez az én olvasatomban van így, és én épp ennyire vagyok hálás nekik, sem jobban sem kevésbé. Megcsinált, egy ideig nevelgetett, aztán kalap-kabát. De ezt senki nem veheti el tőlük, hogy nekik köszönhetem az életem, ha mégoly meggondolatlan, netán rossz döntés mentén jöttem is a világra. Az már emberi minőség kérdése, nem a szülői mivoltuké. Ám a döntésük tiszteletet érdemel.
      Ha az életedért, hogy van, hogy vagy, nem vagy hálás, akkor önmagad ellen fordultál, abban van valami borzasztóan rossz. Megélni, úgy értem.

      • Ja, és ez mind saját agymenés, nincs benne semmiféle ideológia, meg hit meg egyebek. Azoktól ment vala a nevelésem és a fiatalkorom.
        Ha már valami, akkor inkább pszichológiai hatás forralta ki ezt.

      • Ez tetszik :). Igen, a hála az, amit a szülők felé alapból érezni kellene, nem más, pont azok miatt, amit leírtál…a tisztelet olyan, hogy van aki “kiérdemli”, van aki nem. (És egyébként a fene se tudja, ki mit ért tiszteleten, lehet hogy a tízparancsolatbeli elv sem eredetileg a “mindenképpen engedelmeskedj nekik”-re célzott , hanem inkább ilyen hálaérzet szerűre, hogy ne akarj és ne csinálj nekik ártót és ha kell, add vissza azt a gondoskodást, amit ők adtak.)

        • Én nem feltétlen szülőkkel szembeni háláról beszélek, hanem általánosságban háláról, azért, mert élek. Az univerzumnak, önmagamnak, a jóistennek, kinek-kinek hite szerint.
          De azt nem lehet elkerülni, hogy ők adták az életem, még akkor is, ha azt nem tudatosan, felelősséggel, stb tették.
          Van ebben valami kikerülhetetlen.

      • “Ha az életedért, hogy van, hogy vagy, nem vagy hálás, akkor önmagad ellen fordultál” Vagy hálás vagyok, vagy magam ellen fordulok. Fú, nekem ez durván hamis dichotómia, ne haragudj. A hálásnak levéssel zsarolás nagyon durva játszma tud lenni, leginkább családon belül.

        • Szerintem egyáltalán nem hamis.
          Én nem másokkal szembeni háláról beszélek, hanem általánosan, az afölött érzett örömről, hogy élek. Ha ez nincs, semmi nincs.
          Ehhez nem kellenek mások.
          Szerintem nagyon rosszul értelmezted, amit írtam, nem csak családi relációban lehet gondolkozni.

          • Értelek. Ugyanakkor itt szülőkről, családról volt szó, ezért automatikusan ebben a kontextusban értelmeztem, amit írtál.
            Érdekes az értelmezésbeli különbség, például nálam a ‘hála’ és az ‘öröm’ nem váltófogalmak, valahogy az én fejemben hálásnak lenni valaki vagy valami felé lehet, úgy önmagában ‘hálásnak lenni csak úgy’ nálam értelmezhetetlen. Lehet, hogy ezért is ment félre a megértés.
            Mert ebből a szögből érdekes például az is, amikor valaki szenved, deklaráltan nem örül az életnek, UGYANAKKOR megrögzötten ragaszkodik hozzá, és retteg a haláltól, görcsösen óvja magát, szarul persze, mert hülyeségeket eszik, dohányzik, stb, de ugyanakkor semmit sem csinál, mert baleset ne érje. Igen, az borzalmas lehet.

      • “ez hálát, vagy akár tiszteletet érdemel” abban az esetben, ha a premissza az, hogy az akármilyen minőségű élet önérték. De van, aki szerint nem az. Ha szobanövény-sérüléssel élnék, és felfognám ezt, akkor nem tartanám annak.
        Borzasztóan rossz, igen, viszont rengetegen vannak így vele, akik csupa szenvedést hoztak, okoztak a világnak, feloldhatatlan dilemmákban élnek. Az élet és az öngyilkosság nagy tabu, de minden második ismerősömnek van egy ilyen története.

        • Hát, fentebb is írtam, hogy csakis a saját olvasatomban van így. Meg nem is volt mindig így. Úgyhogy a véleményem következmény, és ha őszinte akarok lenni még magammal is, még csak nem is döntés következménye. Jó lenne, meg nagyon bestselleres, ha azt mondanám, az életre szavaztam, és ezért. De nem ez történt, hanem tudja az ég, hogy pontosan mi. Nyilván a belső munka nem marad eredmény nélkül, de ódzkodom kijelenteni, hogy feldolgoztam ezt vagy azt és az volt a megoldás. Az olyan, mintha csodaszert árulnék, üdvös módszereket hirdetnék. Lehet, hogy egy nagyobb időtávlatból majd érthetőbb lesz. De azt érzem, hogy amíg nem voltam hálás az életemért, tényleg nem volt semmi. Semmi ami az enyém lett volna, hanem mintha valaki más életét néztem volna, félig tehetetlenül. Ez minden, amit tudok 🙂
          Persze, nálunk is van ilyen történet (szülő), de hiába néztem végig a kálváriát, hiába értem logikailag, nem vitt közelebb a megértéshez. Még annak ellenére sem, hogy részben ismerem az állapotot, ahogy írtam is az előbb.

          • Én is hálát érzek, eredendően, úgy érzem most: megmásíthatatlanul.
            Azonban nekem produktív élet jutott, és ha minden értelmetlen volna, csak a gyerekeimre nézek, és azt mondom: íme. Amúgy hagyományosan.
            Na de annyi erőforrás, esély, amennyitől ők ilyenek lettek, megint csak hovaszületés, szerencse dolga.
            Úgyhogy nem tudom, mit érez az, akinek nem jön össze sem produktum, sem elégedettségérzet, öröm, soha.
            Sok-erőforrású emberek hihetetlenül nem tudnak ezzel gazdálkodni, rombolnak, basszák szét a környezetüket, ők is szenvednek, én, bármekkora liberális tabu ez, nem gondolom, hogy mindenki hozzátesz ehhez a bolygóhoz.
            Persze attól még a maga önző módján örülhet a szaros életének.
            És az is önző szempont, hogy az én gyerekeim, bezzeg, de amúgy szubjektíven én minimum tőlük érzem értelmesnek az életem.

            • Olyan jó ez. Hogy így nézel rájuk, és ez mégsem a léted értelmének záloga, nem általuk vagy. Anya igen, de GÉ nem, amennyiben ez különválasztható.

              ‘Úgyhogy nem tudom, mit érez az, akinek nem jön össze sem produktum, sem elégedettségérzet, öröm, soha.’

              Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ritka esetektől eltekintve ez nem létezik, ellenben depresszió és agyontraumatizált, netán öncsaló tudatállapot igen. Amikben tényleg elképzelhető hogy sem produktum, sem elégedettségérzet, öröm, soha. Persze simán lehet, hogy csak nem láttam még eleget, és azt is hozzáteszem, hogy Európa határai közé szorult az elmélkedésem.
              Nálunk minden gyereknek jobb élete van mint a szülőknek, és mégsem látják ezt akképpen, ahogy te. Pedig, ‘csak annyit akartak, hogy nekünk jobb legyen’. S lám, mégsem elég nekik semmire. 🙂

  2. Végülis a tízparancsolat pontosan a rend megteremtésére szolgált egy adott korszakban, egy adott embercsoportban. Ilyen szemszögből nézve nyilván, hogy emberi és társadalmi érdekek mentén fogalmazódott meg. Abban a helyzetben csakis isteni kinyilatkoztatásként lehetett elfogadtatni a tömeggel, hiszen Isten hívására indultak az útnak az igéret földje felé. Mózesnek nem volt más választása, mint az, hogy minden intézkedését misztérium övezze. Negyven évig bizonyosan nem bolyong egy néptömeg a sivatagban mindenfajta zavargás és lázadás nélkül.
    Hogy ez az érdek mennyire volt isteni érdek is…mi milyen szinten és meddig fogadhatjuk el Isten szavának…miért van a parancsolatban a tiszteld szó, nem a szeresd szó….miért nincs semmi a szülői viszonyulásról….Sokan feltették már ezeket a kérdéseket.

    • De az a kérdés, amit én felteszek, az nem a bibliatudományos izé, meg hogy annak idején mi volt meg mi nem volt, épp ezért emeltem ki, hogy szövegként elemzem, olyan szövegként, amelyet ma is olvasunk, sőt, morális alapként értelmezzük, és ennek a bejegyzésnek is a mottójául szolgál. Szerintem nagyon szépen összeér a tízparancsolat megszületése mögötti emberi érdek a bejegyzés azon gondolatával, hogy a nevelést magunkkal kell kezdeni, főleg, hogy a szöveg mottója épp egy ilyen parancsolat. Ki az, aki szerint ez egy általánosan bevett, mindenki számára egyértelműen követendő és elfogadtott elv? Mert szerintem inkább az a bevett, hogy ne pofázz vissza, ne légy tiszteletlen, akkor is, amikor az ember azt jelezné vissza, hogy durván érzelmileg lenyúló, kizsákmányoló, érzelmileg kihasználós helyzetbe van hozva. Itt szerintem tényleg felesleges az ötezer éve mi volt meg hasonló dolgok fejtegetése, mert szerintem irreleváns. Mi van most? Az, hogy még mindig be akarjuk tartani. És mit kezdünk ezzel? Hát ez az.

      • Amikor feltesszük ezeket a kérdéseket, amiket írtál, írtam, amikor már tudunk valamit kezdeni a válaszokkal, vállaljuk őket cselekedetek, tettek szintjén, akkor már megkezdtük önmagunk nevelését.
        Mert aki azt mondja, hogy ne pofázz vissza, és esetleg még hivatkozik is valamire ( itt történetesen arra, hogy “tiszteld a szüleidet, mert meg van írva, hogy aki nem tiszteli, az a pokol fenekére kerül”), az sose tesz fel kérdéseket. Se magának, se a gyerekének. Nem kérdőjelez meg semmit, nem reflektál, nem kritizálja a rendszert/Istent /önmagát, csak a körülötte levőket.

  3. Az érzelmi leszakadás a szülőről egy folyamat, amikor már nem csüggsz rajta,nem vársz tőle semmi különöset, viszont számithatsz rá mindenféle ellenszolgáltatás és érdek nélkül.Valószínűleg fordítva is igaz, az gyerek ( aki már felnőtt) elengedésének a fázisában. És ha mindez létrejön, akkor talán a leválás előtt is jól csináltuk…

    • Nálam ez a folyamat amolyan körkörös, hol távolodás van, hol közelség, a halál hozza majd el a véglegest. 20 évesen “kirepültem”, akkoriban totál önálló voltam, érzelmileg is. Mikor gyerekem lett, akkor kicsit vissza. 30-as éveimben megint leszakadtunk egymásról. A rákos években megint vissza, fordított szereposztásban. Most a válásom után újra beleszólás van és megmondás. A fene se tudja, én már úgy fogom fel, hogy az érzelmi és hétköznapi közelség mindig együtt jár egyfajta kontrollal, ilyen az ember (vagy csak a szüleimé:)?) alaptermészete, ha csak nem egy végtelenül bölcs valaki :), én perpill benyelem ezt az “árat”, több okból is.
      A saját fiamnál azt tartanám jónak, kezdje meg teljesen önálló életét húszas éveiben…és majd meglátjuk, hogyan tovább. Sajnos a távoli családban valóban van, aki negyvenes éveiben is mamahotel és ez nem jó senkinek sem.

        • Nem tudom. Nekem pont nehéz volt, apámat bevitte a mentő, és engem találtak meg, vadidegenek, név alapján saccra, mint egyetlen hozzátartozóját. Előtte húsz évig nem találkoztunk, az első gyerek születésekor az aktuális csaja bevonszolta a kórházba, a másik kettőről is tudott, mert kétévente beszéltek anyámmal telefonon.
          És akkor felhívnak, hogy gyere oda (200 km), vigyél neki mindenféle cuccot, bébiételt, etesd is meg vele, ha nem jössz mindennap, akkor csúnyán néznek (hálistennek anyám meg exbarátnők nagyrészt megoldották, de ugye ők nem voltak “aláírók”).

          A hospice főnéninek tudtam először őszintén elmondani, hogy mi a helyzet, ő volt az első, aki meghallgatott.

          Nekem szép életem van, tehát ezért az egyért lehetnék neki hálás, de azért a lányaimat szívesen megóvnám attól, hogy egy jól sikerült szilveszteri bulin csináljanak gyereket, és utána viseljék ennek a konzekvenciáit.
          Ti leányok, ne tegyétek!

          • Fenchurch: ez is milyen nehéz erkölcsi döntési helyzet, ugye, sok az elvált, aki rég nem érintkezett a volt házastársával, meg a gyerek, aki rég elszakadt a szülőtől – és egyszercsak jön a telefon, hogy a hozzánk már rég nem tartozó hozzátartozónknak szüksége van valakire. A társadalom, a korszak lehetővé tette a családi kötelékek megbontását, de nem talált helyette más megoldásokat, még olyan szinten sem, mint az, hogy valakinek a kórházban legyen bögréje meg törülközője, család nélkül is. Nem bánom, hogy nem vagyok a házasság rabja, de Ti mit gondoltok, mit lehet tenni akkor, ha pl. 70 éves lesz az ember és a húsz éve elvált házastárs infarktust kap, megrokkan, és már nincs, aki mellette álljon? El lehet fordulni, hogy boldoguljon, ahogy tud, ahogy eddig is tette?
            Jaj, ezt most nem jókor… De ez az én életem egyik gondja, bevallom. Nem, még nincs baj. De még lehet.

            • Apámnak mázlija volt, hogy ebben a helyzetben anyám (aki miután tőle elvált, huszonöt éve boldog házasságban él), úgy gondolta, hogy valamiért anno hozzáment, meg ha nem apámtól lettem volna, nem pont olyan lennék, amilyen, bejárkált hozzá, mikor én nem tudtam. De pl. a hospice-t csak én intézhettem, mert ugye anyám nem közeli hozzátartozó.
              Én ezt úgy éltem át, hogy miután kiíratkozott az életemből – amíg még nem, az rosszabb volt -, pont annyit teszek meg érte, amit egy random, utcáról összeszedett valakiért is megtennék, ha valamiért engem kérnének meg rá.
              Finanszíroztam a bébiételt és pelenkát, utazgattam aláírogatni papírokat, de miután egy nappal a fél éve megszervezett kvázi nászutunk előtt halt meg, az ezzel járó dolgokat kiszerveztem anyámnak, aki nem őmiatta, hanem miattam intézte, aztán boldogan elutaztam két hétre Erdélybe túrázni, fel sem merült, hogy emiatt ne.

              Szerintem a kérdésedre a válasz, hogy igen, el lehet fordulni, ha az aktuális életedben pont nincs annyi plusz erőforrás, hogy még erről is te gondoskodj.

  4. Köszönöm Éva! Megint!
    Jó ezeken elgondolkodni. Inspirálsz rá!
    És meg is mosolyogtatsz. Most leginkább ez:
    “Most jó neki, szerencsés a hely, a légkör és főleg az osztályfőnöke.”
    Nem csak az ofő szerencsés, hanem Lőrinc is, hogy ilyen anyukája lehet! 😉
    Ölellek titeket! ❤

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s