fejezetek a blogger csodálatos, ijesztő, lélekemelő történeteiből 9.: az éhező, dühös olvasó, meg a kommentelő, aki szerint meg kéne ölni a gazdag, henye bloggert

Mi történik veled tíz év alatt, ha van íráskészséged, gondolataid, kitartásod, segítőkészséged, empátiád, elveid, és egy olvasott, aktív blogot hoztál létre?

Ha nem hal el, akkor tönkreteszik.

Végül nem tették tönkre. Pedig nagyon rajta voltak.

Élvezi az ember a blogját, amíg lehet. Hogy jönnek, szeretik, annyira rezonálnak, közös élmény sejlik fel. Kapcsolódnak, kedvesek, viccesek. Aztán törvényszerű, hogy néhányan részt kérnek, közös munkának állítják be a sürgölődésük révén. Fontoskodnak, rátelepszenek, tolakodnak, elárulnak, megaláznak. Akkor megretten az ember: ennyit nem ér.

Ez se lett. Változások lettek. Átalakítottam, amennyire muszáj volt.

Vagy elmenekülsz. Megőrülsz. A látványosan innovatív, autonóm embert az őt sztárolók, esetleg az eszmei közege kicsinálja. Mindez a közösségi média húszas években tetőző válságának egyik tipikus jelensége.

Aztán odaírják: haha, tönkretetted az életed! Milyen a híred! Miközben ők remélik, vágyják, hogy tönkremenjen, ők rontják, kavarják a szart.

lehet, hogy a blogodból egy csomó előny származik, de ez eltörpül amellett, hogy elbasztad vele az életedet és a jövődet. mert a kezedben minden savvá válik. a híred rettenetes. ja, és a rajongói bégetés sem használ úgy általában senkinek.

amúgy te írtad, hogy esélyed nincs autót venni, csak akkor még nem voltál így szétcsúszva, nem volt ez az állandó erőfitogtatás..

nem, nem vagy tehetségtelen, de a gyűlölet pörget, abban meg elsistereghet a tehetség.

Írsz, behunyod a szemed, hallod a robbanást, zuhog a por, a törmelék, csend lesz, kilesel az ujjaid közül, írsz, rájössz, elmeséled, bíróságra mész, tiltasz, takarítasz, újra írsz, megint robbanás. És amikor megérted mindezt, miért, kik, hogyan, akkor már a tetteiddel, deklarációiddal azt gyógyítod magadban és a világban, hogy annyit bántottak. Az nagy erő.

Mert eleinte ezt nem lehet érteni, felfogni. Hogy miért, mi a baj velem. Nem csak unatkozó névtelenekről van szó. 2012 őszén-telén volt egy nemes ügy, közösségileg segítünk valakinek. Sokkal visszafogottabb voltam, nem volt semmi ugrálás, épp akkor halt meg a férjem. Szóltam, hogy Minden Áron, a fantom, akit abban a közösségben ismertem meg, durván zaklat engem és az olvasóimat is, szexuálisan. Jaj, nem kell komolyan venni! Elhordtak mindennek.

Kiutáltak onnan. Nők. Volt főiskolai tanárom is. Az alapító: rangos költőnő. Waldorfos anyatárs, a fia az otthonomban ette kézzel a tejfölt (s mivel ezért szóltam, mert kente is mindenhová, azóta gyűlöl). Kiröhögnek, meghazudtolnak. Ugyanaz a dinamika: hatalmaskodás, gúny, alázás.

Vannak pillanatok, amikor a sunyi szövegeikkel, sötétből sutyorgásukkal magad ellen fordítanak, szinte megőrjítenek. Ijesztő, hogy ennyire vehemensek, ennyire erőltetik a hatalmat a lelked, legszebb kincseid fölött. Mi ez a szenvedély, ez a részletesség, ez a rajtakapó hév, ez a sok néven irkálás, a nyolc évig leső indulat, a perindítás? Milyen életetek van nektek?

Évek telnek el. Ha még életben vagy, és ráébredsz, mit tettek veled – lassú folyamat –, akkor megerősödve kiállsz, regénybe gyúrod, és annak elképesztő ereje van.

*

Ez most egy enyhébb sztori: egy, a saját szerepét és az én felelősségemet félreértő olvasó a válságos (-nak előadott) élethelyzetében vádaskodik, mire is fura dinamika indul el a kommentelők között, én pedig megértek valami fontosat.

Sokan töltekeztek itt, értették meg az életük folyamatait, a céljaikat abban a nagyon őszinte időszakban, amikor sikerült személyes tónusban, revelatív módon, nyelvileg élvezetesen igazat írni nőségről, házasságról, anyaságról, kételyekről, képmutatásról, önazonosságról, tehát 2013-14-ben. Hozzáteszem: béke akkor se volt, akkor a sértődött mamamik fúrtak, meg az antifeministák.

Ekkoriban egy új vallás lendülete, megrendültsége és személyi kultusza övezte a blogot és a bloggert is. Ez példátlan volt, ez visz ma is, és azóta se láttam üzleti érdektől mentes, agyas blogot, amely akár csak hasonló dinamikákat indított volna. Elbírhatatlan mennyiségű visszajelzés, simogatás, érzelem jött minden nap, órákat töltöttek itt, éhezték az új írásokat, kommenteket. Elképedtem: ilyen hatást váltok ki? Nem ez volt a cél, nem is lehet, én csak írtam, érzésből. Volt borzadozás, pletyka, indulat is, vicces, élénk, okos, őszinte kommentek keveredtek hatalmaskodókkal. Én igyekeztem nagyon jóindulatúan viselkedni, kedvesen, segítőkészen, szerényen. Csak akkor lettem morcos, ha elevenembe haraptak (magánélet, János, nőgyűlölet, a blog mint értékes entitás kétségbe vonása, elolvasás nélküli leszólás, férfifölény).

Az egyik ilyen töltekező, M., aki sokszor írta, mennyit adnak neki a szövegek, visszanézett később, 2015-ben, már a Nagy Blogszakadás után. M. történetünk apropója. Főszereplője én. De még egy kicsit jellemzem a korszakot.

2015-ben én már másról írtam: a feminizmus válságáról, a saját érzelmi életemről, iskolai helyzetekről és sokat a biohack (edzés, testátalakítás, böjt) felismeréseimről. Addigra ugyanis tömegmozgalommá vált a férjek szidása, és az új blogokon üveggyöngyre váltották. Látva a szemérmetlen koppintásokat, ostoba leegyszerűsítéseket, uszításokat, gyenge jellemeket, az ott lelkesen tapsoló régieket, a gyanakvó rosszindulatot, megcsömörlöttem a kontentversenytől, a “tohonya a férjem, üvölt a gyerek, nem megy a szex” indulatoktól. Pedig igény lett volna rá, jött volna talán még kétszer annyi, felvillanyzott olvasó. A probléma ugyanis örök, a szembenézés, jó mondat és őszinteség pedig e témában ritka. Ami ma traumaírásként megy, amit oktatnak is (író bácsi, ügyeset írtam? kérem az ötöst!), az nem csak fogalmazásszagú, hanem hiú egoizmus is. Rosszabb esetben, mint az abortuszos könyv, politikai agenda. Nem segít senkinek.

De én már nem tudtam olyan régieket írni. Csak azt, ami láva. Hevít, árad belőlem. Feladatokat végezni nem tudok. Népszerűségért egyenletes viselkedést előadni sem.

Nekem csak az írás (és a színház, a sport) az állandó szenvedélyem. (Voltak rövid, heves mániáim: Michael Jacksonböjt és aszketikus edzésrajzok.)

2015-ben frissen voltam a testátalakításomban és a ketogénben, értekeztem a testképemről, az edzőteremről. Ez a téma is revelatívnak bizonyult, és vonzott egy másik, részben új olvasói csoportot. Írtam arról is, a női média és a body positivity hogyan hazudik. És megint megtörtént szépen sorban: rajongás, hála, nézegetés, koppintás, harag.

Fura életvitel volt, az biztos. Ma ehhez képest nyugis, besimult, két gyereket nevelő (a harmadik közben felnőtt) anya vagyok, nem állok kézen bárhol, nem megyek bele fura viszonyokba olvasókkal, tartós kapcsolatban élek betunyulva, lett okostelefonom, még néha sorozatot is nézek, no lám! Akkoriban a fotóznivaló forma, a teljes testi boost ára az volt – egyedülálló szülőként, két kisgyerek és egy nagyobb mellett –, hogy naponta három-négy órát edzettem intenzíven. Nem tudtam leállni, ehhez igazítottam az életet. Akrobatikáztam, súlyt emeltem, futottam, szaunáztam. Ehhez illőeket ettem, nyers tojást, kókuszolajat, magpépeket, extra kajákat.

A sport volt a szenvedélyem. Nem néztem, az új téma hova pozicionálja a blogot, mit szólnak. A szerelmem is visszajárt (azt nem tudom, már ekkor zsizsegett-e másokkal rólam), egyben jelezte, hogy az edzésszenvedély idegen az imidzsemtől:

Én nem akartam edzővé, sem kajaguruvá válni, se pucsítani, csak arról meséltem, hogy rájöttem az örök élet titkára, és könnyen megy, nem szenvedés. Flow, isteni lendület. Engem két nagy fájdalom űzött, abból lett a csoda: a gyászom és a későbbi szerelmem árulása. És amikor meséltem a posztokban, hogy böjtölök, jégszaunázom, edzek, miket eszem, a kövérek írták, őket ez nem érdekli! És elpályáztak. Ki harsányan, ki csendben.

Eltűnődtem: mi a feladatom, mit várnak tőlem? Mindig írták, hogy segít a szöveg, az őszinteség, aztán paranccsá vált: arról írj, amire szükségünk van! És főleg: osztozz a női balsorsban!

Szoktam gondolkodni, hogy az ítéletük a bikinis kézenállásaimról (stb.)  magyaros, nélkülöző kicsinyesség-e, azaz: a ma kedvelt, angol nyelvű radfemjeim, jóléti országok lakói is ilyen savanyúak? Ők mit szólnának, hogy jó csajként mutatkozom a teremben, lustának nevezem a fintorgókat, és izmos csávókkal barátkozom, esem új szerelembe?

Volt már “nem gondolsz a szegény nőkre!” vád. De ki az, aki ilyen színvonalon olvas, gondolkodik, mint ez a blog, és közben ennyire elképzelhetetlen neki ez a középosztálybeli hobbi?

A testprojektem első fél évében fegyelmezett és szerény voltam, rejtőzködtem, nem is ébredtem rá, milyen alapvető és hosszú távú a változás. Aztán 2015 tavaszán kiömlött a téma, és 2019-ig uralta a blogot. A kísérleteim mellett olvastam angol szakirodalmat és magazintartalmakat, hoztam az alternatív információkat, hogy nem kell ötször enni, nem szükséges gabona, így hat a testre a sok futás, így meg a súlyzózás. Terápiás is volt ez, magamnak is dokumentáltam, mi történik. Hogy elhiggyem: igen, csak úgy, spontán lendülettel jelentőset alkottam. Ezt nehéz volt elhinni, a belső kételyek és az állandó basztatások miatt, megírtam újra meg újra – ezt nevezték bizonygatásnak. Tényleg bizonygatás volt, csak nem volt rosszindulat benne. Énerősítő volt. Ekkor már nagyüzemben zaklattak névtelenek.

Később az álszenteknek, gyalázkodóknak, feminizmussal zsarolóknak élvezettel írtam: nézz már magadra, ötszáz méter lefutásához nincs benned kitartás. (Ennyit arról, hogy számít-e, ki mondja a kritikát, vagy csak az számít, amit mond. Nagyon is számít, miből beszél: akármilyen elvbe csomagolja, az ilyennek az a kiindulópontja, azért és arrafelé elfogult, hogy ő maga nem boldogul a testével.)

Nem csak idegenek maceráltak. Az érdeklődő, jó ismerősnek számító, edzéshez csatlakozó, engem kérdezgető nők is kalkulálgatták. Ő ezt nem engedheti meg. Tapinthatóvá vált a rosszindulat, én titokban netán dúsgazdag vagyok, na, úgy könnyű. Erkölcsi érdemet tulajdonítok holmi külföldön futott maratonnak!

A lényegi különbség köztünk nem a pénz volt, hanem az, hogy nem fűlt a foguk a lemondáshoz, a sporthoz.

Megzavarodtam a sugalmazások, az ellenségesség miatt. Baj az, ha virulok? Nem ellenük van. Meg zsebben turkálni? Én vagyok a gonosz luxusbudai, ők a jók és szegények? Végül levontam a panaszkultúra torzításait (annyira senki sem szegény, mint amennyire sír, én meg azért tűntem ekkora Hedóniának, mert nem írtam a kisebb problémáimról, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik → dicsekvés), és elővettem a tényeket. Ők kétkeresős családban élnek, 0-1-2 gyerekkel, segítő szülőkkel, és sérelmezték a mogyoróvajat, Nike cipőt. Ti többől éltek. Nem stresszeltetek fél évig az onkológián, nem költöttétek alternatív szerekre egy kisebb lakás árát. Engem nem zavar, ha nem veszel mogyorópépet, de ne feketíts be. Nekem ez gyógyulás, egy durva betegségből, és öröm. Pénzed még több is van, csak más a preferencia.

Ebben a hangulatban, 2015 őszén elemeztem az éhséget mint biokémiai jelenséget itt,amikor is jött M. Amúgy nem volt aktív kommentelő, rég nem írt ide.

Kész vagyok! Folyamatosan ment fel bennem a pumpa és nem azért, mert nem tetszene a téma… Érdekel és nagyon is szeretnék eszerint élni, de én most konkrétan azért vagyok frusztrált, mert éhes vagyok, nincs a számlámon már annyi sem, hogy kaját tudjak venni. Négydiplomás, három munkanyelven dolgozni képes, nemzetközi szakmai tapasztalattal rendelkezõ jogász vagyok. Van egy hároméves gyerekem. Évek óta próbálok állást találni, több száz sikertelen pályázat után még mindig állás-és jövedelemtelen vagyok. És ma, ahogy olvasom ezt, igencsak frusztrált és ordít bennem, hogy itt mostmár talán végképp valami elképesztõen pofátlan luxusproblémán lovaglás lett a téma… Bocsánat. Én kérek elnézést… De valahogy nagyon elment a kedvem a blog olvasásától. Pedig nem a téma lenne ellenemre, sõt! Csinálom én, csak ma az éhségtõl annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam felhajtani a bringát egy icinke lejtõn sem és sírva fakadtam. Szeretném tudni, hogy hogyan lehet ezt csinálni? Tényleg hogyan? Én még egy gyereket se tudok eltartani, jövõ hónapra nincs meg a lakbér ára sem és tényleg már fejreállok, hogy találjak egy állást, de sorban csak elutasító válaszlevelet kapok. Bocs, de ma iszonyú dühös vagyok az efféle diétás luxusproblémákra!

Még egyszer: ő nem barát, nem ismertük, nem volt blogfinanszírozó sem. Csak pár rövid kommentet írt évekkel korábban. És ócsárolta a témámat, a blogot, ránk öntve a kínját.

Szerintem, mondom ma, úgy lehet csinálni (bármit), hogy nem viszonyítgatsz, hanem mindenki a saját életét éli, azt oldja meg, a lehetőségéhez igazítja a céljait. Nem költözik külföldre a semmibe…

Jellemző módon az “éhezem”, “gyerekem van” hívószavakra azonnal ugrottak az erre kapható, segítő szindrómás nők. Meggondolatlanul (az én accountomról) kommentált felháborodásában, hogy minek basztatnak, akkori bonyolult kapcsolatom is, Zoli. Jól beszólt amúgy, dühös volt az átlátszó manipuláció miatt. És, vesztére, megemlítette, hogy ő pszichológus. Akkor rákezdték, mennyire érzéketlen, és én is miért nem vagyok empatikus?

Ez a helyzet a ma szokásos, netes hatalmaskodás teljes dinamikáját megmutatta. Légy áldozat, nyavalyogj, vedd át a hatalmat, és feketítsd be azt, akinek a vérét szívnád.

Én habogtam. Javasoltam, legyen külön oldal a bajba jutottaknak, neki küldjék a blognak szánt adományt, én is küldök, segítünk M-nek is, felelősek vagyunk egymásért… Csak ne itt, itt más a téma. Zavart, hogy éhezési zsarolással így el lehet vinni a témát, amelyre eredetileg kíváncsiak voltak. Vagy nem? Már nem tudom. Mit akartak tőlem?

Őrjöngő kommenteket kaptam.

csak azért nem mondom, hogy rohadj meg, mert már elevenen rothadsz. tolhatod a mogyoróvajadat föl a picsádba, mást úgyse kapsz oda, jellemnyomorék gonosz pióca.

hogy te mekkora féreg vagy már?! van pofád határokról beszélni annak, aki éhes? te állandóan és kizárólag csak magaddal vagy elfoglalva? dögunalom picsa, és még mentegeted a haverodat, fujj, undorító vagy

te már rég tönkrementél, évtizedekkel ezelőtt, te érzelmi egysejtű, csak pörgeted a semmit, magyarázkodsz. ugyanaz a három újracentírozott bejegyzés… a levegőt markolászod a poklodban, te lelketlen szörnyeteg.

akárhogy cifrázod, szaglik az izzadság, amivel próbálod fenntartani a látszatot. voltaképpen egy magányos, anyagi problémákkal küzdő, öregedő luvnya vagy, akiért nincs jelentkező. nem is lesz, meg is eheted az ugrálóköteledet.

a kávépénz soványka, fix állásról ne is álmodozzál, normális cég nem alkalmaz olyat, akivel tele van a net és ÍGY.


jó lenne egy autó is, mert a fél életed elmegy a közlekedéssel, de esélyed nincs rá, ezért savazod. írni nem tudsz, ez azért kevéske, de bizonygasd csak, még nem az egész ország röhög rajtad.

van isten. úgy kellett neked, hehe

Onnantól én lettem a téma. M-nak segítség jár, kész (nem kérte és nem fogadta el), én meg vagy segítsek vagy hallgassak. Nem írhatok, nem húzhatok határt, mert aki elesett, az érinthetetlen.

Megindult az áradat a normális kommemtelőktől is, na, megvan, elkaptuk a nőt: azt elemezték, én hogy reagáltam, és hirtelen rájöttek, igazából a böjt, böjttörés tényleg luxustéma. Hogy telik nekem ilyesmire, miért járok étterembe, mennyire érzéketlen vagyok.

Hahó, suttogtam. Én nem ismerem M-t, megdöbbent, ahogy átkozódik. Őszintén szólva, menjen a picsába. Sem segíteni nem dolgom, sem a kedvére írni a blogot. Miért nem írhatok a témáimról? (Mi dolgom nekem Gumiszoba gyászával is? Mit keresett itt? Én nem törődtem vele. Aki tragikus bajban van, miért az én blogomat bújja, kommenteli?)

Aztán megértettem. Nő vagyok, nem lehetek “érzéketlen”. De ez csak ürügy, ők is érzéketlenek, sőt. Én egyedül vagyok (mert viszolygok a táboroskodástól) és tudható a nevem. Ha én a véleményemet akarom írni, a saját dolgaimról (nem ám M-ről), és az nem őket igazolja, akkor bármilyen ürügy jó lesz. Nem lehetek olyan édes és nyájas, hogy ne tituláljanak gonosznak, luxusbudainak, ne legyen lejárató kampány. Valamit úgyis találnak, hogy ha nagy a kontraszt közöttünk, akkor gonosz sorokkal intézzék el.

De az igazságom ettől nem sérül. A mondandóm. Amiket felismertem, amik történtek tényszerűen (és ők meg attól olyan agresszívak, hogy azt akarják letagadni).

Én nem vagyok pszichológus, sem segélyszervezet, és ha az lennék, nem dolgoznék ingyen. Nincs kedvem a női összeborulás jegyében idegenek kínját magamra venni. Tán van annak a gyereknek apja is. És ahova írtok, ahova kapcsolódtok, az én blogom. Nem komálom, ha szapulják a blogom, szenvedélyeim. Főleg ha olyanok teszik, akik adnak arra, hogy ők igazat mondanak, méltányosak, nem agresszívek, illetve korábban elismerésekkel övezték a blogot.

A kommentelőt nem állítanám középpontba (nem halt éhen), nem is tekintek rá olyan lesújtó megvetéssel, mint a dívára vagy a maratonomat tönkretenni igyekvő, pszichopatamód sunyi Villőre (ami a blog legdöbbenetesebb története, a bejegyzés végén). Itt az a lényeg, hogy az “éhezem” szövegre adott reflexek egyszerű álruhái voltak annak, hogy tömegek méregettek és akartak valami könnyű, kézenfekvő érvet, hogy nem, amit én, azt ők nem, mert nekik nehezebb az életük, és én meg gonosz vagyok.

Egy általában figyelmes, eszes kommentelő valami erdélyi faluban, borzalmas férj mellől, behízva elfantáziált arról, hogy jön a teljes társadalmi összeomlás: az éhes vadidegenek engem majd megölnek, ez pedig igazságos. Mintegy mellesleg, mert amúgy igazam volt abban a helyzetben, de ők meg, ugye, mélyszegények, és egyszer majd megkapom. Én, aki itten luxusban fut, böjtöl, szalonnázik. Én tehetek róla, nyilván. Nem a kormány, a gyámhivatal, az önkormányzat, nem a szülei, a férje. Az egész élete. Nem: én, az idegen.

Ez a beteges irigység jellemző arrafelé? Minden önreflexió nélkül? “Elfogyott a türelem.” Hozzám aztán nem kell türelem. El is veheted tőlem a kalóriadeficitemet, a fejemből a regény sorait, az akaraterőmet… Beleírtam egy kicsit. Gombotz a kommentelő, jellemzően kötözködött.

…de akkor ráhívod a rendőrt, és börtönbe kerül. Én ugyan nem sétűltatok ilyennel kutyát! Hanem hogy kicsit sem szégyellik, hogy a másé kéne, az letaglózott.

Élesen láttam, mert kiélezték nekem, hogy mi az én dolgom, mi nem. Ez is olyan történet volt, annyira döbbenetesen viselkedtek, hogy lefoszlott rólam a magyarázkodásból megint nagy adag.

Ma már nem ír nekem senki ilyeneket.

minőségbiztosítás

A tagoknak e-mailben ment, illetve a blog facebookoldalán volt a kérdőív. Az eddigi válaszok nagyon tanulságosak. Hátha csak itt találkozol vele, kérlek, szánj rá öt percet.

“Nagyi megtanulta a felhasználói informatika alapjait” rovatunkból” – először van QR kód a blogon, de a jobb alsó sarokban is felugrik:

 

még az influenszerekről

Amiről beszéltem a hangfájlban, ahhoz kapcsolva írom most ezt, de nem csak az influenszerekre igaz ám, hanem mindenféle rajongásra.

Egyvalaki van középen, őt nézik, aztán botrány, elvárások, háború. Törvényszerűen. A kiegyenlítés szándékáról írok: a rajongás utáni kötelező nagy csalódás mögött mindig az van, hogy a rajongó ki akarja egyenlíteni a viszonyokat.

Nem bírja, hogy ő nem. Ő nem él úgy, nem lesz olyan soha, nem kap figyelmet. Főleg ha eredetileg ingert keresve, nézegetve, unalomból járt arra, “szembejött a blogod”. (Semmi nem jön szembe. Telefonon, appként elképesztően más élmény az insta és a facebook, meg vagyok döbbenve: laptopról én mindig magam kerestem ki hashtag vagy profilnév alapján, ami érdekel. Követő sem voltam, megválogatom. Nekem ugyan hiába villogtatja most az explore az papban a macskás videót, szétplasztikázott sztárokat, jóga és akrobatika örvén a seggeket, a gyors meggazdagodás lehetőségeit és az ADHD nevű borzalmas önigazolást. Nem érdekel, nem kattintok rá.)

Aminek utánanézel, odakattintasz, az téged érdekel.

A követő egy idő után elunja a rajongást, amit pedig senki nem kért tőle. Úgy veszi, a hőse kapott valamit tőle, viszonoznia kell. Most ő jön! Nem bír csak követő maradni, nem bír nem nyomulni. Eltanulja a magabiztosságot, posztnak titulálja a kommentjeit. Nem érti a pozíciók, beszédmódok különbségét, elvakítja az egója. “Csak a kommentek miatt jártam oda, xy és wz érdekesen írt, sokkal jobban, mint a blogger, maga a blog egy szar, nem bírom azt a nőt”.

Majdnem mindenki szerényen érkezik. Nézelődik előbb. Én jobban becsülöm azt, aki kihagyja ezeket az önismeret híján való köröket, durván beszól, és elmegy. De aki visszajár? Évekkel később is?

Jár neki a figyelem, a válasz, az észrevételének a megfontolása: dőljön össze a blogkoncepció, ha ő kritizál, leleplez, kockahas-hamisítást vél, kész, akkor vége a világnak. Lehessen most már ő a főszereplő, vagy legalább. fontos intrikus. Szerepelhessen végre, erre várt, a sunyi alázat csak trükk volt. Átveszi az irányítást, a megmondós beszédet, melynek eszközeit épp a körberajongott oldaltulajdonostól tanulta el, és az ő tereit használja, immár ellene. Kommentben maga is ajánl az infuenszeri poszt alatt másik diétát, edzésmódszert, ruhabeszerzési helyet, lifehacket. Hozzászólásban elmeséli hasonló terjedelemben és habbal a saját nagyszabású történetét  – ez itt a blogon nagyüzemben ment 2013-14-ben: a harsányak, épp azok, akik később elárultak, a poszt elé tolakodva, fölé licitálva, nem is kapcsolódva írták a nagy drámákat, vagy épp a kicsinyes “tudom, hogy a lényeghez sikerül hozzászólnom, de a tejfölnek nem annyi a zsírtartalma” megjegyzést, egy merőben irodalmi poszt alá, amelyben semmi komoly szerepe nem volt a tejfölnek. Tönkretenni, megváltoztatni, kitűnni mellőle!

Amilyen vagyok, nem zavart ez, nem láttam át a kínzó figyelemkeresésen. Hadd beszélgessenek, nem is mindig olvastam el. Utólag döbbenek rajtuk.

Kitör tehát a követőből a frusztráció: ő nem érdekes, neki miért nem válaszolnak (a blogger vagy más követők), ő nem tudna netes vagy színpadi (bármilyen) szereplésből csodálatot, hírnevet, megélhetést szerezni. Szerkesztési segítséget ajánl, ez épp a legbetegebb harsány, NukuNuniNéni Csilla volt: majd ő moderálja a kommenteket, nem lehet ezt bírni egyedül! Már akkor hüledeztem: hogy képzeli, hogy beengedem?

Az a deal, hogy neki, ha a követőiből keres pénzt, ezt el kell viselnie, hiszen “ő állt ki, vállalja a kritikát, nem kötelező egyetérteni, “cenzúra”.

“Ilyet én is tudok!”, kiáltottak fel tucatjával olvasók, akik előtte azt állították, hogy ők ilyet nem tudnak, elvarázsolódva bolyonganak a szövegekben, ámulnak. Ki kérte? És mi hasznom volt belőle? Mégis behajtották adósságként.

Aztán lett minden, állítólag megelégeltek engem, és nélkülem jobb a blog: feminista magazin, edzős oldal, életmódkönyv másoderesztés (!), megmondós-betámadós-rákos életmódblog, okoskodó facebookcsoport, “blogger vagyok” saját blog nélkül, “vállalkozás” bárminemű teljesítmény nélkül, edzésnapló edzés nélkül.

Nem bírja azt sem, és ez érthető, hogy ő nem személy, ő behelyettesíthető, ő egy szám. Nem bírja, hogy az oldaltulajnak teljesen mindegy, hogy ő pont kicsoda, főleg az instagram-tiktok hőseinél vagy az online edzéseket árusítóknál csak a szám kell. Ezek nem személyes viszonyok, hogyan is lehetnének azok? És ha írok, akkor is: te mindent tudsz rólam, a gyászomat, striáimat, fogyásomat, elvetélt szerelmeimet, gyerekemet, lakásomat nézegeted a homályból, nick mögül, kielemzed nagy fölényesen – de neked is jár az, amit a tehetség és önvállalás magával hoz?

Folyondárok. És olyan sajnálatra méltóak. Annyira emberi ez az egész, akkor is, ha még alázatosak, akkor is, ha már aljaskodnak.

Nem áll meg a kommentdoboznál a mohóság. Olyan került a lakásomba, akit életemben nem láttam, nem is tudtam, kicsoda. Mert aki bejelentkezett, hogy jönne, őt is hívta. Miért ne? Koldulni, kajálni jött. Kit nem hívsz? Ő se ismerte, amúgy. A másik slusszkulcsát pörgetve belépés után egynegyed másodperccel elkezdte mondani a varázshegyen, a kastélyban, mit hogy alakítana át. Lakásfelújított nagy fölényesen. Ez így nem jó, majd ő megmondja.

Hogy lehettem ennyire naiv?

És közben segítettek és szerettek sokan, ez is ott van. Közéjük vegyültek ezek a nem is tudom, kik.

Az olvasó nem barát, mondtam akkor, amikor a számig ért már a szaruk. Nem én választottam őt, nem biztos, hogy barátkoznék vele, nem biztos, hogy érdekel a története vagy elhiszem az igazát. Ne legyenek elvárások, nem bírom, én csak írok, lehet olvasni, de követelőzni nem, az életem, személyem nem lesz a tietek. Te jöttél ide, vállad a választásodat, el is mehetsz, de ne vidd az ezüstöt.

Hú, de megsértődtek, már ennyin is. De közben mások meg privátban kiöntötték nekem a magánéletüket, választ vártak, tanácsot kértek több hónapos levelezésekben. Még évekig. Ingyenpszichológus voltam, udvarias felületességgel meghatódtam, miközben csak írni szerettem volna, meg a saját életemet élni. Ne kelts irigységet! Ne dicselkedj! Ne örülj. Ő sem örül. Ne légy optimista! Nem lehetsz boldog te sem!

*

Ezt a kiegyenlítődés-igényt nevezik leegyszerűsítve irigységnek: ő is látszani akar, vele is foglalkozzanak. De több ez ennél. Mert a követő gyakran úgy erősíti az énjét, hogy lesajnálja, megítélgeti a követettet. Dehogy cserélne vele, egy ilyennel, aki apjakorú férfiakat hálóz be? És ezt ilyen echte alacsony sorú wannebe-k, akikkel a szellemfejedelem férjeim soha szóba sem álltak volna, lövésük sem volt semmiről, ami minket összekötött. Hiába, a látszat meg a külsőségek, az a fontos. Páros szelik kiránduláson. Bezzeg ő, mindig korabeli fiúkkal, ő kellett azoknak is (felcsinálta, szeretőnek tartzotta már gyerekkel is, ivott, lelépett, most széthízva tengődik).

Gyáván, pletykásan, saját edzett testet satöbbit soha meg nem mutatva.

Ő akarta, hogy köze legyen hozzá. Ő tartotta érdekesnek, ő figyelte. És aztán nem bírja ezt, és És kitalálja, hogy a hőse leszerepelt, szemét volt. És még oda is írja neki. Feje fölött beszélget róla, fikázva ugyanott, ahol addig tapsolt.

Ír egy témában, és akkor miért nem ír másról. Hova lett a nagy edzés/feminizmus/liberalizmus? Régen jó volt, de kifulladt. Kedvenc kommentem (nincs kedvem kikeresni): addig értettem vele egyet, amíg le nem írta, hogy a kutya a kertbe való, nálam ez red flag, mivel nagy állatvédő vagyok, menhelyekre járok! Ki is követtem! (Ezt pont Szentresiről írták. felfoghatatlan, hogy valakit ez zavar egy tudottan loncsoskutyás tiszaháti közegből jövő, “magasra törő” nőben, a többi – alapvető – hamiskodása nem.)

És vég nélkül. Aki keres, talál, és hát keres keményen, mert rögeszméje az illető, és valami perverz módon, negatíve azonosul vele, a bőrébe bújik: miért ennyit követője, miért olyan a haja, ő ezt nem így csinálná: “a helyében én rámennék a podcastokra”, álságos fél-elismerés: “lehetne több könyve, írni tud, de elbaszta”, írják azok, akik csúcsra járatták a netes mocskolódást.

A jelentéktelenségével kínlódó rajongó ráerőlteti a célszemélyre a saját normáit, mert ő is fontos, ő is számít. Nem bírja sokáig a szélsőséges kiegyenlítettséget, amelyet pedig maga választott: idejöhetsz, megnézheted, de nem a tiéd. Nem bírja, hogy az ott nem az ő oldala, pódiuma, teljesítménye. Kéri a részét – hiszen ő rajongott. Nem tud mibe belekötni, viszont nagyon szeretne. Hatalmat szerezni, okosnak tűnni, leleplezni a célszemélyt azzal, hogy ő bezzeg átlát a szitán.

És aztán, ha a hőse hibázik, vagy egyszerűen csak mást gondol, máshova helyezi a hangsúlyt, netán a belepofázásra reagálva határt húz, olyan indulattal fordul ellene, vagy nagyobbal is, ahogy rajongott. Amit semmi nem magyaráz, azon kívül, hogy eredetileg is kétes szándékai voltak és tele van elégtelenség-érzéssel.

Több és kevesebb is ez, mint irigység. És főleg, más. Énhatárok alapvető nem értése, önismeret hiánya, a teljesítmény nem-értékelése. Neki se legyen. Ő se különb. Ő miért nem esendő, halandó ember? Neki minden sikerül? Belepofázni, beleülni, jobban tudni, ellene emelkedni fel. “Tiszta zakkant, de nincs benne annyi kifinomultság, hogy a bajaiból egy jó kis multiplex szeméélyiségzavart csináljon, azt csak én tudom.” Írta az, aki a trendi import DID-del kamuzott.

Arcukat nem vállaló vagy szarrá simított profilképű nők dühöngenek állítólagos fotószerkesztéseken. Izmos, de nem hibátlan, vállalt anyukatesten, beforr fotókon keresik pixelenként a csúfságot soha nem sportoló, formátlan nők.

*

Ó, huszonéves koromban én is írtam öntetszelgő levelet írófejedelemnek, nagy színésznek – le akartam nyűgözni őket, azt vártam, hogy én is abba a tartozzam, és ezt ő igazolja vissza, reagáljon. És amint valóban olyasmi ligába kerültem, és én is kaptam az elismerést olyanoktól, akik a szövegeimet olvasták, és nem ismertek, elmúlt belőlem ez a késztetés, és szégyent éreztem miatta.

(bocsánat, lemaradt a mondatok vége)

“Ja, te tényleg azt akartad, hogy a közönséged legyen egy színész?” Nagyon fájt ez a mondata a pszichológusnak. És, ott, a Hegedű utcában: “Honnan fogja megtudni… hogy adjam a tudtára, hogy már nem érdekel?” Milyen az élet, úszunk, és még az sem esemény, ha szerelmesen-feszesen, Macival lát. (Dehogynem. El ne higgyétek. Nem múlik el soha. Nem eleven, de heg.) Ilyen önironikus mondatok hangzottak el a rendelőkben, amikor még nem volt súlyos kritikám az összes segítő lelkiző szakmával szemben.

Nem tudod a közönségeddé tenni azt, akinek a közönségévé szegődtél. Az elvárásaidat sem nyomhatod rá, hogy az influenszered hogy éljen, mit tegyen, “legyen elszámoltatható”, ha mondjuk fogyózik, vagy a vegánságot, egészséges életet, környezetvédelmet hirdette, “hiteles-e”. Szíve joga valakinek változni, sőt, váltogatni is a témáit. Főleg ha te az elején nem láttad, hogy pl. a vegánsága egy marketingpóz. Te akartad, te hitted el, ne ródd fel.

*

Tiszteljük egymást, olvasó. Maradj méltó, saját agyú. Iratkozz le. Kérlek, iratkozz le. Kérlek, ismerd fel, ha már nem.

Ne rajongj, ne túlozz, ne szeress, ne láss szépnek, ne gyere közel, ne helyezkedj bele teljesen.

Ennyien, ezek maradtatok, és így jó.

 

nyilatkozat a csakazolvassa bloggere ellen zajló jogi eljárásokról

Ez egy 2022-es poszt aktualizált változata, világosabbá és naprakésszé tettem 2025-ben. Hosszú. Nem várom el, hogy ez mindenkit érdekeljen, de kérlek, ne élj a tudatlanságra való hivatkozással: “nem ismerem, nem olvastam, de (sőt: ezért) elítélem”.

Ellenem zajlott egy büntetőper négy éven át, 2020 nyarától, amelyet a jogász végzettségű* feljelentő kétségbeesetten, megszállottan, a beadványain száz órákat ülve, azokat toldozgatva panaszt téve, fellebbezve hajtott. Végül minden alól felmentettek másodfokon, fellebbezés nem volt. Erre mondom, hogy papírom van róla, hogy nem bűncselekmény, amit csinálok, és hogy a viszonvádhoz is sokat kell hazudni. Mindent bevetett a feljelentő.

* igaz, Pázmány

A BÜNTETŐÜGY ÉS A FELJELENTŐ: EGY SÉRTETT EX

Ki a feljelentő? Az a férfi, aki a blogokon látott meg, és 2014-ben élete szerelmének nevezett. Háromgyerekes, 1970-es születésű, nős olvasó-rajongóm ő, aki az írásaim és a személyiségem miatt belém szeretett, és kedvet kapott, hogy ő is íróként valósítsa meg magát. Kommentelt, privát e-maileket írt, majd találkozót kért, a házasságáról panaszkodott… öt héttel az első csók után hozzám akart költözni. Én kértem, várjon, mert bár erősen egymásra kattantunk, kamaszosan, és őszintén szerettem, de a zűrjeit nem tudtam volna lelkileg és anyagilag vállalni. Később a felesége nyomására és szégyenében ellenem fordult, a neten szervezkedett, hogy lejárasson, alantas hazugságokat terjesztett az intim dolgaimról. Mindenki, aki a pletykálkodásban részt vett, neki netes ismerőse, nekem pedig olvasóm vagy figyelgetőm, nincsenek való életből származó kapcsolatok. Rengeteg álneves e-mailt kaptam az évek alatt, aljas, gonosz vájkálást (lejjebb mutatok párat).

A vád: zaklatás. Valójában engem zaklattak (büntetőjogi értelemben). Falkában, több tucatnyian, évekig. És én hallgattam évekig. Aztán 2020-tól megvédtem magam.

Ezek mindig csak együtt erősek. És úgy se. Én soha nem toboroztam.

Tantörténet arról, hogy mit tesz azok pszichéjével a csoportdinamika, akik nem képesek elszakadni a netezéstől, és élet, barátok híján idegenekkel vegyülnek, kifigyelgetett célpontokkal csatáznak, miközben nincsen értelmes, fontos gondolatuk, semmilyen teljesítményük, csak személyeskedés, alázás. Ami Tamás mutat: ő csak békében akar élni, nem törődik a bloggal, őt egy megszállott, zavarodott nő üldözi! Ez a DARVO.

2014 novembere, a szakításunk óta nem sikerült lenyugodnia, leszakadni a bogomról, sorra indítja ellenem a pereket.

Ha valaha szeretted, ha nem volt félszívű az érzelem, akkor az élményt megőrzöd, gazdagszol tőle, akkor is, ha később csalódsz. És úgy nem is fáj annyira. Once loved, always loved. A te szerelmed ő: ha megtagadod, magadat tagadod meg. Akit szerettünk, azt nem bántjuk. Hallod?

Ezt tagadta ő meg: felbontotta a szerződést. És az ilyen soraim fájtak neki.

A fő panasza, hogy szerinte én őt emlegetem. Szerinte ez őt ábrázolja. Azaz: 1. figyeli a blogot, 2. felismerte magát.

Minden volt. Kihallgatásból vagy nyolc. Rabosítottak, vádlottnak neveztek, a vádlottak padján ültem, tényként olvastak a fejemre hazugságokat, sértettnek titulálták a feljelentőt. Beidézték a feleségét (ez számára volt kínos, mert az asszony nem tudott semmiről. Úgy kezelte, mint egy kutyát). Turkáltak az EESZT-mben, elmebeteg vagyok-e: meg is találták, hogy a lábkörmömre írtak fel gyógykrémet a maratonon után és harminc negatív COVID tesztem is volt. Igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra köteleztek előállítás terhe mellett, amelyet megtrollkodtam, de persze ők nem tévedhetnek, az úgy van, bármit is válaszol a teszteken az alany :D. Ezt utóbb, a bíróságon mondták a “szakemberek”. Iszonyatos pénzeket tesznek el. Azóta vetem meg őket.

Négy éven át, 2020 nyarától zajlott az eljárás, amelyet a jogász végzettségű* feljelentő kétségbeesetten, megszállottan, drukkerekkel és pletykaéhes netes barátaival a háta mögött, a beadványain száz órákat ülve, azokat toldozgatva panaszt téve, fellebbezve hajtott. A fő panasza, hogy szerinte én a blogon róla írtam, őt emlegetem, őt rajzoltam le. Szerinte ezek őt ábrázolják ÉS ez bűncselekmény. Azaz: 1. éhesen figyelte a blogot, 2. felismerte magát.

Ez a rajzom a fórumos közösség viselkedését jellemzi.

Ez is mekkora önimádó csúsztatás, hogy minden róla szól! Sértődötten, terjengősen ír a rajzokról, amelyeket feszülten figyel, magát ismeri fel rajtuk, és ezt igyekszik jogsértésként beállítani. Ha nem tartaná annak, nem említené. A bírónak mint óvó néninek árulkodik, máskor ő maga a bíró: “nem tartom megalapozottnak”. Én semmit nem állítottam, nem pereltem őt, csak a bíró kérésére mutattam be az előzményeket és a dinamika valódi irányát.

Több száz rajzom van. Rajzolni nem tilos, nem alapoz meg semmilyen pert, ahogy írja is. Nekem ez volt a válaszom a zaklatásra.

A sértettsége érvényesülését megkönnyítette, hogy évekig volt fővárosi rendőrségi munkatárs, azóta pedig a miniszterelnöki hivatalba sikerült bejutnia. Itt a másik megszállott gyűlölködővel együtt próbálnak ellenem jogilag fellépni, aki ezt szűrőzve és parvenüsködve fontos munkalátogatásként posztolta:

Számos hazugsággal és végtelen aprólékossággal a feljelentő kikínlódott egy elsőfokú ítéletet 2023 őszén: egy év próbára bocsátás, bűnös.

Én erre egy fillért nem költöttem, nem fizettem ügyvédet. Később kirendeltek egyet (nem kértem, de lett).

A feljelentő már az elsőfokú beadványaiban elismerte, hogy Vézna Pít álnéven rendszeresen kommentel az ellenem összeverődött feministatopik indexfórum-közösségben, és “jogi purparlét” folytat a bírósági eseményeket, a kiforgatott szavaimat felhasználva. Napi rendszerességgel tudósított vadidegeneknek nyilvánosan, hogy megalázzon, lejárasson és e csoportban szerepeljen, őt csodálják, boostolja az önképét (a családja nem tartja sokra). Erről a csoportról itt írtam. Évek óta a sarkamban vannak.

A feljelentő hazug állításait, hogy 1. nekem el kéne kobozni és lefoglalni a laptopom, 2. távoltartási végzést alapoz meg, amit ő átélt (105 kilós, 180 centis férfi!), 3. (ezek csak a legviccesebbek) már elsőfokon is kihúzta a vádiratból az ügyész, és a bíró is rövidített (nem 2., hanem 1., enyhébb paragrafus), egyébként nemigen szimpatizált velem.

De sok mindent nem vettek észre ekkor. Azt csak a másodfok.

2024. április 30-án minden vád alól felmentettek, nem vagyok a 222/1. pont, a legenyhébb (sértődős) értelemben sem zaklató. A hazugságok, iratellenes részek, hatálytalan beadványok kiszórása után a vádban maradvány-tényállást sem talált a törvényszék. Hazugság és elemi jogi tévedés: nem zaklatás az, hogy valakinek az apja kap levelet, azért csak az apa tehet feljelentést, de nem tett. Nem bűncselekmény bármilyen borítékot használni, de a feljelentő még az ELTE-nek, mi több: a fiam irodalomtörténész apjának közvetlen kollégájának, utódjának is írt erről panaszkodva-mószerolva, és ő is lepattintotta.) Az ítélet 2024. június 15-én lett jogerős, nem volt fellebbezés. Köszönöm a védőm munkáját és a tanúk megjelenését!

Mindez nem történhetett volna meg, a történet nem eszkalálódik ilyen abszurddá, ha a feljelentő egyenes, ha nem titkolózik, nem mutatja másik arcát a neten, mint azoknak a családtagjainak, akiktől félt. Én mindenkinek ugyanazt mutatom, bárkinek elmondok mindent. (Amit nem, azt senkinek.)

Rugóznak, hogy miért töltőtollal írok levelet. Ezek nem hivatalosak, de azokat is szoktam papírra írni. Mert én nem vagyok analfabéta, azért.

KIK VETTEK MÉG EBBEN RÉSZT, HOGYAN KAPCSOLÓDIK EZ SZENTESI ÉVÁHOZ ÉS MÉRŐ VERÁHOZ?

A feljelentő tehát a 2014-es szerelmem, aki élete szerelmének nevezett. Egyik beadványának részletéből, amelynek torzított a körítése (DARVO-átforgatás), látható, hogy tényleg összeszövetkeztek, szó nincs paranoiáról. Idegen, egymást sem feltétlenül ismerő, neten figyelgető, rám neheztelő embereket megkeresték, hogy engem lejárassanak. Évekig pletykáltak együtt, ahelyett, hogy a megbánt, szégyellt kapcsolatról hallgatott volna. Azt várta, én fogok majd hallgatni, nem szólok vissza. Általuk meg a fórumos közösség által érezte magát erősnek:

A férfi, aki testi adottságokat említ, kisebbségi érzésekkel küzd ebben is, nemcsak társadalmilag, kulturálisan. Minden indulata ebből fakad. Én csak szívvel, repesve, tisztelettel meséltem róla bármit bárkinek.

Aztán tudtam hamis vád miatt indítani én is eljárást.

Bővebben…

“azért élek, hogy elmeséljem az életemet”

Én itt nőttem fel, a blogon, írás közben.

Itt értettem meg, mi történt velem, ki vagyok, írás közben és által, és azt is e tíz év alatt éltem meg, milyen az igazi szeretés, közelség, a bizalom, a kirobbanó öröm, az egészség és a kreatív trollkodás.

Ebben a kommentelőknek rengeteg szerepe volt, főleg pozitíve, de a negatív ténykedés sem lebecsülendő: abból is erő lett. És látom, hogy élnek azok, akik hajszolni próbáltak.

Híressé lett idézetek. A normálisék, minden idők legnépszerűbb posztja. A kertvárosi apuka. A Völgy, a kökörcsin, a kézenállás, a futások, a rajzok.

A feketeöves trollok, akik aljaskodásaiért végül engem tettek felelőssé a magukat fennakadt szemmel jóságosnak, sőt, megtámadottnak álcázó, legaljasabb kavarók. Ez volt a dinamika: rám kenni mindent, amit magukban nem tudtak elviselni. Háromszázöt álneves, mocskolódó e-mail és ezerkétszáztizenegy szemét komment: dús anyag most a bíróságnak. Soha semmit nem törlök.

Én meg itt, a mondatok formálása, 2596 bejegyzés megírása közben, lassan, ahogy a szél dűnét épít, értettem meg, hogy mindig befelé kell figyelnem, a saját igazságomra, azért kiállni, soha nem engedni belőle. Ettől semmi és senki által nem hagyom magam eltántorítani.

Köszönöm, hogy itt vagytok! Akár tíz éve lehettek itt, de van is olyan, aki hat, nyolc, kilenc, tíz éve, az elejétől olvas, ért, velem változik. Tudjátok, hogy a nyíltságommal, megmondós szerepemmel rengetegen próbáltak visszaélni, ezért most külön köszönöm mindazoknak, akik emberien kapcsolódtak, vagy sehogy, mert csak olvastak, nem bántódtak meg akkor sem, amikor a téma miatt magukra vehették volna a bírálatot, és soha nem léptek át határt.

Az idő igaz.

A címet Márqueznek köszönöm, a blog címét pedig József Attilának.

pénzügyi tudatosságnak álcázott fillérbaszás

Ígértem ezt a bírálatot a Kiszámoló nevű blogról még októberben. Ez a blog 2011 februárja óta aktív, és, mondjuk így, a pénzügyi tervezést, egyébként az elemi szorzást, százalékszámítást, összeadást, meg egy kis szemléletet és információt hivatott nagy erőkkel, magabiztosan terjeszteni olyanok körében, akik valahogy (de hát hogy lehet ez?) nem érzik a bőrükön, hogy nem jönnek ki a fizetésükből, és itten söröznek, vagy vesznek egy mozijegyet, esetleg nem fogták fel hitelfelvételkor az apróbetűt, hogy az árfolyam el fog szállni, és egyébként az eredeti törlesztő is túlzó volt.

A blog nem csak közjót szolgál vagy hasznos információt terjeszt, cseppet sem érdekmentes: pénzügyi tervezést árul, a saját szolgáltatását.

Jézusom, ez egy embertípus. Számold ki, oszd be, tervezd meg, ne legyél trendkövető instant örömre vágyó impulzusvárásárló, sajnos, a magyarok többsége, a hülye tudatlan, aki milliós verdával feszít, miközben omlik rá a fal, azt hiszi, a napelem majd megtérül, satöbbi. Vedd észre, hol vernek át, jó lesz a használt mobil is, de ha alulköltesz, mert spúr vagy, annak meg sok az externáliája, bőven lenne pénzed egymilliós kocsira, de a régi reflexeiddel 300 ezreset veszel. Van amúgy némi cégforma-szakértés, adójogszabály-tanácsadás is. És az életmódod! A sok kicsi sokra menne, de helyette elmegy: ha csak napi 200 forintot megspórolsz, befekteted, okosan csinálod, az már x év alatt akár inflációt követve x 0.05 is ennyi meg annyi… és leír egy olyan összeget, amelyet Nyuszi parkbeli tornázgatásai közben lel az avarban.

Ugyanazt a sodró lendületet érzem, mint a progresszíveknél. Oktatni, edukálni kell “a magyar parasztot”, aki számolni nem tud, maga ellen cselekszik a Bővebben…

válasz Antoni Ritának (Szabadnem)

Gerle Éva válasza a Szabadnem írására

A 444 főoldaláról kattintható és tegnapelőtt jelent meg az összegzés és bírálat a 444 podcastjáról. Én most erre, vagyis Antoni Rita soraira reagálok. Bővebben…

Védett: kinek van jobb kapcsolata? újabb fejezet a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez alább adjuk meg a jelszót.

apró és nagyobb örömök

A napfény reggel. És bármikor, főleg ez az agresszívsárga ragyogás. Bővebben…