Most megpróbálok egy bejegyzés erejéig olyan blogger lenni, mint aki az ismerőseinek ír az internet egy zugában, és nem akar semmi magvasat, protest-érvelést, éleset, megrázót, mert nincs is semmi vélemény vagy dráma… csak úgy írja, hogy hm, mik is történtek mostanában. Nem rossz ez amúgy, van, aki ízesen nyomja, az olyat élvezet olvasni! Bővebben…
Ezt hallgatom. Megy a préselés. Mennyire hiányzom, folyton rólam beszél.
Erőt veszek magamon. Sok izom kell hozzá.
Jaj, én inkább egyedül. Mumifikálódva leljenek rám, az is jobb, mint ez a szeretetre hivatkozás.
Én ezerszer átgondoltam ezt, hogy majd jön a halálhír, és bánni fogom, és most lehet még, most kéne, kellene, kell, egy-egy szellősebb délelőtt. És akkor se, így se megy. Van kulcsom, elő is kerestem. Belépek oda, már a villamosmegálló, már az utca, hát még odabent, és tíz évet esek vissza a sziszifuszi belső munkámmal megint. Ott nevetséges vagyok, csúf vagyok, ott nem számítok, elhiszem, hogy ők a jók. A bátyám devicces, desikeres, csak én nem. Nem tudom képviselni magam.
És nem lehet megbeszélni, mi a baj. Sose lehetett. Semmilyen kérésem nem lehetett. Masszív a hierarchia, és én a legalján vagyok. Nem kerülök feljebb, csak kitéphetem magam. Mert nem az a világnézetem, mert nem úgy élek, mert szembefordultam az örökséggel, mert lány vagyok, mert zavaró, amit kimondok, mert akkor is kimondom, mert szar belegondolni, én mit cipelek, meg azért is, mert amikor annyira kértem, nem segítettek, és ez letagadhatatlanul kínos, nyilván az én hibám lesz ez is.
Mindenki, aki anyámtól tud rólam (mármint, hogy “jaj, mi lehet velem”), kész értelmezést kap, észre se veszi: én vagyok a rossz. Tolják át rám. Mennyit beszél rólam!
Szidna inkább, őszintébb lenne. Én szidnám. Kurvaanyja, ide se tolja a képét, majd meghalok jól.
Ja, nem, én nem szidnám.
Istenem, az én gyerekem ne vegyen erőt magán, ha neki is ennyire szar lesz engem meglátogatnia. Ha mondjuk látványnak is megterhelően rossz állapotban vagyok. Ez nem szeretet. Nekem nem fog így esni – nem lesz ilyen. Én ugyanis nem zsarolom érzelmileg a gyerekem, nem gyakorolok rá nyomást, hogy aztán, ha ebből nem kér, vádolhassam, hogy rossz, hálátlan, karácsonykorse. Hogy játszhassam a szerető szülőt, aki nem érti, miért ilyen rideg a gyereke. Azok a szúrások, célzások. Nincs itt semmi baj, csak Éva mitől ilyen fura?
Látni fogom a gyerekemen, ha erőt kell vennie magán. De el se jutunk odáig. Önműködő, spontán kapcsolatot akarok, nem kell hozzá a születésnap, a karácsony, az esküvő, a temetés mankója.
Nem akarom vádolni semmivel a gyerekemet, nem akarom rávenni semmire, és ellenében bebizonyítani, hogy nekem van igazam, és én jó szülő vagyok, és ezt lenyomom a torkán, és mutatom a világnak. Nem gondolom, hogy tartozik nekem. Neki legyen jó, élje az életét. Az a dolgom, hogy mellette álljak, miközben békén hagyom.
Nem is beszélem ki mindenkinek, hogy mit csinál, “mit tudtok róla”, “mikor volt itt”. Nem sóhajtozom, hogy de hiányzik – ami vádaskodás.
Szerintem anyám nem demens. Csak nem tud mit mondani, és akkor inkább megkérdi még egyszer: Dávid most elsős? És akármennyire is demens (valójában: túlaltatták, mert vegetáriánusként más a fehérjeszintje, és ezzel nem számolt az aneszteziológus, tompult tőle), tökéletesen hozza a stratégiát. Kicsit módosít, de ugyanazt csinálja. Ámulok.
Szegény, idős asszonyok könnyes szemén meghatódunk. Nem vitázunk, nem önképviselünk, legfeljebb sunyin szabotálunk, bűntudatunk van, mert felnevelt meg mennyit segített, mégse megy a szeretés, de főleg: csináljuk, amit akarnak. Ez az imperatívusz.
Most könnyes szem. Tíz éve még az, hogy ő orvos. Tizenöt éve hatalmi szó, pénzzel manipulálás. Huszonöt éve durva kivételezés, nem-értékelés, levegőnek nézés. Annyival volt könnyebb, hogy apámat kínosnak tartottuk, szóba sem álltunk vele, legalább ez összekötött minket.
Apám most meghív a bátyámék karácsonyára (amire ők nem).
Ez most műsor, basszameg. Nagyon sok időnk, módunk lett volna egymást szeretni anyámmal, közel lenni. De csak a kontrollálás, rosszallás, másokhoz viszonyítás, fejcsóválás ment, a nézetei rámerőltetése (otthonszülésbe belerontás, tápszer, kibeszélés aggódás címén). Mindig nekem lett feladatom, ő mindent önként csinált (összekészített csomagot, menjek érte), a nagyon túlterhelt időszakomban is. És mindenki asszisztált ehhez, nem volt menekvés, átadták nekem, mit üzen. Nem tudott egyszerűen jelen lenni, figyelni, rezdülni, támogatni, megkérdezni. Családi ünnepek, mintha államiak (csak akkor, úgy jó, ott jó, kérdésnek álcázott felszólítás, “11-től jövünk össze” kijelentő mondat), keresztbeszervezés, sunyiskodás: mindenkit befizet síelni és ő is velük megy, utólag tudom meg.
Oké, én nem, én más madárfaj vagyok, rá is jöttem, melyik. Nem szeretnének velem, világos, én se. De minek játsszuk akkor a családot?
Anyám pontosan úgy bánt velem, ahogy a leplezetten szemétkedő, szembe nyájas anyósok a menyükkel. Úgy, ahogy a menyeivel nem. És a bátyámékkal meg még élesebb volt a kontraszt.
Sok év telt el addig, amíg már “úgysem érti”, minek mondjam. Nem is mondom. De van következmény.
Nagyon szomorú, ha a gyerekünk nem akar a közelünkben lenni, de van neki tanulsága. Ha velem így lesz, levonom, nem vitázom.
Nem én csinálom ezt, ami nekik szarul esik, hanem ők hoznak ilyen helyzetbe, hogy ne legyen más választásom. “Na, feladod magad? Rábírunk arra, amiről tudjuk, hogy nem akarod? Betörsz végre?” Készen vannak az érvek előre, a valóság helyett lehet a szerető szülő–hálátlan gyermek modellel rosszallani. Sokkal élesebben látom ezt már, távolról. Zsarolgat, kontrollál, beleszól, kibeszél fűnek-fának, míg a gyerek már bármit szívesebben csinál, mint hogy a közelében legyen. Ekkor (ez persze a mély dinamika) diadalmasan felordít: hálátlan! Ő a rossz! A felszínen békén hagynak, nincsenek szemrehányások. Az apró megjegyzésekből ítélve viszont minden szarul esik nekik, mindig bajuk van, csak mára kevés eszközük maradt a basztatásra, ezért óvatosabbak, “aggódnak”, “hiányzom”. Ők mindig beljebb mennének, csakis a kontroll a cél.
A legdöbbenetesebb, hogy most együtt csinálják, szövetségben. Nem érdekes, én hogy vagyok ezzel. (A szüleim sok év nembeszélésen túl, váláson túl, durva bántalmazós jeleneteken túl ma is egy házban, annak két szintjén élnek, és apám anyámat ápolja, ami az életmódjukat tekintve /kb.: anyám fitt, aktív, vega, apám lusta, panaszkodós/ meglepő fordulat, de már évek óta tart. Én is, de az összes testvérem is anyám szövetségese és vallási fanatikus, lelki erőszakoló, néha dulakodó apám áldozata voltam. Hallgatom, hogy apám újabban milyen rendes. Megvonom a vállam. Törleszt most, filléreket. Tönkretette a gyerekkoromat. “Csak nagyon csúnyán beszél, folyton magyaráz”.)
És mindig belesétálok a helyzetbe, azt gondolva, hogy már függetlenítettem magam, és kiforrta magát a harag. Azt is gondolom: nem tudják, mit cselekszenek, nincs másfajta működésük. “Idősek, betegek.” Ők ezt szinonimának gondolják.
Anyám, mint a nagyon idősek, most a békebeli történeteiben él. Múltba réved. Ebéd, a gondozónő épp elmegy, csinálom a többit. Beszélgethetnénk. Jaj, meséljél. Dávid elsős? És jó ez az iskola? És biciklivel, azon a meredeken (korholás. Ő sem autózik, vezetni se tud)? De nem figyel.
Ma meghallgattam ennek a mesének a nagyon leegyszerűsített szüzséjét. Jaj, milyen szép történet. Móricz Zsigmond, mondja. Vagy Mikszáth? ILYENEKET KÉNE a gyerekeknek tanítani. Nem, anyukám, ez Móra Ferenc, ami nem kis különbség, és nem, nem ilyeneket kéne, mert ez giccs. Bűntudatkeltő, didaktikus. Szívjon a szegény gyerek, és vigasztalódjék a jóság tudatával. Hogyan herdáljuk el minden gyerekvagyonunkat, majd vessük tűzre, egyben hagyjuk érintetlenül a társadalmi egyenlőtlenséget. Móra mélyen nem érti, mi a dolga, öröme egy gyereknek. Olvasókönyvbe való. Hiszek a nemzet feltámadásában.
De szép lenne egy ilyen porcukorvilág! Kiderülne az igazság, a szegénynek erkölcsi diadala lenne (na, az nincs neki, hanem hozzáromlik a nyomorhoz), a fiatalabb feláldozná magát az idősebbért, és a gyermekek szót fogadnának a szüleiknek. Miért nem olvassuk Sántha Ferenctől a mélyrealista Sokan voltunkot? Gonosz vagyok?
Nem mondok semmit, de nekem ez a szakmám, és anyám ezt tudja. Megőrülök attól, hogy elmagyarázza az irodalmat, ezzel is manipulál, célozgat.
Visszaemlékszem, anyám miket mondott régebben, hogyan érvelt, hogy az legyen, amit én nem akarok. Messzire elmászkálsz, bezzeg arra van időd, idegeneket hívsz Juli születésnapjára – nem is olyan régen, bőven 30 múltam. Persze, hogy van. Azt nem várják el, kedvem van hozzá, nem erőszakolják rám. Nem korholnak. És azok, akik neked idegenek, nekem a barátaim.
Az aranyos unoka ajnározása, kijátszása a szülő ellen, az is szép műsor. Miért nem engem szerettek? Vagy ha nem megy, miért nem hagytok békén, őszintén és egyenesen?
Ha a gyerekem felém se néz majd, nem ő lesz a szemét. Már erre gondolok, három kirepült gyerekre, öregségemre és roskadtságomra. Arra is, hogy én milyen mintát adok azzal, ahogy a szüleimmel vagyok. Én nem akarom a gyerekeim életét élni, de ami közünk van, marad egymáshoz, az valódi legyen. Ezt már írtam. Mindent túlírok.
Aki felém se néz, az egyébként még istenes. Az nem nyomaszt, én se nyomasztom, valahol megvan, béke van. Legalább nem rontjuk el a múltat. Vagy ha szar a múlt, hadd dolgozza fel, pihenjük ki egymást. Nem olyan kudarc az sem. Individualista kor, külföldön dolgozók, más életstílus, élje mindenki az életét. És joga van a titkaihoz.
Ha rám se néz, akkor jó az élete. Nem az a dolga, hogy engem szórakoztasson, magányomat enyhítse, gondozzon, visszaigazoljon.
Ha rámnéz, akkor legyünk együtt örömmel. Vagy segítek, ha baja van, úgy, ahogy neki jó, de nem viszem el helyette a bulit.
Szkájpon se akarok belelógni. Nem akarom, hogy forgassák a szemüket, hogy megint én. Nem akarok helyettük kitalálni dolgokat. Meny által megítélve lenni. Azt akarom, hogy ők kezdeményezzék a találkozót.
Unokát se várok el. Ha lesz, legyen, segítek. De nem fogok okoskodni, ellenük dolgozni.
Ami igazán döbbenet és romboló, az a beteg szimbiózis. A felnőtt gyerek, aki felél. Vagy akit a szülő él fel, akivel szeretve-gyűlölve létezik, amilyen az Üvegfigurákban van: kontroll, sírás, zsarolás, dühök, mindig ugyanaz, csak szökni lehet.
Sokkal inkább felém se nézzen. És nekem lesz majd életem, nem fogok fényképeket mutogatni meg utánuk sóhajtozni.
Erre meg is kérem. Fiam! csak azért, mert szegény öreg anyád, meg karácsonykor illik, NE! Akkor gyere, ha élvezed a társaságom! Az engem is frissen tart, ha nem garantál semmit a személyi adat, hogy én vagyok az anyád. De nem csodálom, ha úgy sem sűrűn. A te életed, éld, intézd, élvezd! És ne is gyere, ezek a szarul sikerült sütemények és köteles ünnepek ne legyenek. Menjünk moziba!
Mentem anyámhoz, persze. Saját kulccsal, nem akarom, hogy apám engedjen be, ezt jeleztem is neki, mikor ide kezdett kommentelni egy hete.
Van-e még a riasztó? Hangja nincs, de látom: pirosan villog. Ez metafora.
Egy órát vagyok ott. Valahogy megneszeli. Utánam néz a homályos ablaküvegen, thriller. Ez is hatalom: les, tud, véleménye van, de szánandó is. Ebből kénytelen érteni, de csak ha nem engedek. Noha, ahogy ismerem, nem adja fel. Egy kicsit nem beszélünk, aztán folytatja ugyanonnan. Nincs neki más működése.
Nem sajnálod?
De, sajnálom. Tamást is sajnáltam. Csak a sajnálatnál világosabban láttam: magának csinálta, nem az én bűnöm.
És a sajnálat nem tud rávenni semmire.
*
Pénzzel manipulálnak most. Telefon, a középső bátyámtól, egy hete.
Hogy mennyire hiányol anyukám, jólesne neki, menjek. Eddig sem a felszólítás hiányzott.
És: “minden UNOKÁMNAK szánok valamennyit, egy évre előre a születésnapok, minden, mert nem tudok nekik venni ajándékot”. Itt könnyen lába kél, L (másik bátyám) elvitte, és ezt egyik bátyám mondja nekem (mi ez a szarkeverés?). Nem tudom, pontosan mennyi, nem mondta ezt anyukám sem.
Megírja a számát. Szám Julis telefonjában, mert akkor lemerültem, az övébe tettem a kártyát, aztán vissza, de épp nem találjuk.
Kérem tegnap, írja meg L számát megint.
Válasz: épp most ír nekem, anyukámnak jólesne, nem akar nyomást gyakorolni, de menjek.
Aznap voltam, onnan jövök, de erről nem számolok be, mert ez kettőnk ügye anyámmal. Idegesít, ahogy téma vagyok, miközben soha nem beszéltük meg, mitől idegenedtem el ennyire. Pedig apám olvasta a blogot, de úgy tesz, mint ha nem tudná, és harcol, tagad.
Én nem másoknak csinálom azt, hogy meglátogatom az anyámat. Nem fogom bizonygatni. És amúgy pont azt csinálja: nyomást gyakorol.
Összerakom ebből (a számot nem írja meg), hogy a pénz, amelyet én nem kértem, nem szoktam, nem vártam, a csali. A lényeg, hogy nekem legyen megint mit csinálni. Menni anyámhoz, L-t felhívni… kitalálják úgy, hogy ne lehessen nemet mondani.
Túlzás, hogy nincs szükségünk pénzre, sőt. Lőrinc örököl, de most az interregnumban vagyunk, nincs még hagyatéki, meg hát az az övé. Épp két iskolai külföldi út részletét kéne kicsengetni, meanwhile, két lakás rezsijét fizetem saját zsebből, az apjáénak nagyobb a közös költsége, mint itt a hegyen a mi lakbérünk. Ja, nem, Julis nevén is van egy rom, az után is csak fizetni kell, haszna nincs.
Hazajövünk, két gyerek ül a bringámon, vaksötét, ónos utak, széllökések. Elegem lesz, összeáll a kép. Mindenkinek van kocsija, házastársa, nagyija, és nem én vagyok az, akinél másvalakinek a pénze van.
Ha valamelyikőtöknél olyan összeg van, amely anyukám szándéka szerint a gyerekeimé, és elkezdi ez a tudat zavarni, ismerve a helyzetünket is, akkor legyen szíves… pontos cím, bankszámlaszám.
Aztán kitörlöm a picsába.
Helyzetem?… A tesóm, az esemes írója beszólt a múltkor, hogy nekem mi bajom lehet, nem úgy tűnök, hát negyvenezres NIKE cipőben edzegetek délelőtt (ő is, ugyanott edzett délelőtt akkor, két éve, de neki szabad). Ákos, az, hogy én ebben így állok helyt, hogy nem estem szét, nem iszom, nem zokogok, nem mutatom a nehézségeit, az ÉN érdemem, méltóságom és munkám. A NIKE-ra ÉN kerestem a pénzt, és nem csak a bloggal, hanem éjjel-nappali korrektúrákkal, szarért-húgyért szerkesztésekkel, de ez nem változtat azon, hogy három gyereknek tökegyedül, mindent én, és senki nem tol alám semmit.
Sasolnak a blogon, apám biztos. Vagy leszarnak, de nem örülnek, nem értenek, nincsenek velem. Negyven fölött kínos is, ha nagyon széttartunk, mert a másik irány a hazug házasság, az egyre gondosabban rejtegetett titok, a depresszió, az alkohol, a pocak, a betegségek. Hogy sokat dolgoznak, nem érnek rá, fáradtak, az csak nekik lehet szövegük. Akik helyett nők és nagyik nevelik a gyereket.
áhhhhhh
Miért vádolom őket? Nem szeretnek, ennyire nem szeretnek, nyilván ez az én tükröm. Egyre türelmetlenebb vagyok, egyre hamarabb mondom, hogy jó, viszlát, én ezt unom. Nem kötődöm már, nem fog fájni, betelt a fájdalomkvótám. Az biztos, hogy engem senki semmivel nem fog arra rávenni, hogy “nem szeret”… én se szeretem, csak ez nem szokott felmerülni. Nem fogtok rángatni. Igenis túljárok annak az eszén, aki át akar baszni (másik és harmadik rokonság), és még mulatok is rajta. Ó, nem valami extra, hogy lehetek erős, ez lett volna eleve is a normális. És nem telepszem másra, és nem használom a gyerekeimet sem érzelmi célra. Nem is hiányzik a “szeretet”, ez így sokkal tisztább, mint ez a család meg párkapcsolat nevű szövevény… lelkesen, akár egyedül nézni filmet, futni, edzeni. Röviden haladni együtt, aztán menni másfelé…
Ennek a posztnak lesz egy kis, nyilvános folytatása (ha jól sikerül).
Ajánlott olvasmány ismét Lobster: Kitagadott szülők
Nekem mélyen fontos ő. Dávidot vele szültem, fél évvel az előtt, hogy a cirkusz kezdődött.
A személye is fontos, meg a körülötte levők, és az a szülésem is. Mindent megváltoztatott.
Csak a hangoskodást nem szeretem. A szüléseim is nagyon szemérmesek, nem is írtam meg őket, csak nagyon zárt körben.
Én ezért így. Nem akarok fontoskodni, életemnek ezt a részét kifele mutatni. Amikor segíteni kellett, csendben, erőnkhöz mérten tettük.
Döbbenet, botrány, ami van. Ott lezsek, ha kellek.
Nem szeretek kotnyeles lenni, jólértesültséget fitogtatni, tapintatlanul kutakodni, felhasználni a személyét, ugyanazt elmondani, amit mások.
Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?
A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.
(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)
Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?
Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. Bővebben…
Előre figyelmeztetem a posztban említett történet szereplőit (magukra fognak ismerni), továbbá azokat is, akik hasonló történeteim részesei, és még azokat is, akiknek olyannyira szigorúak a másokra vonatkozó erkölcsi normáik (vagy szerencsések a körülményeik), hogy felháborodtak például ezen a poszton (a továbbiakban: undorító, kicsinyes kispolgárok), hogy
nem kell olvasniuk, itt lenniük, senki nem kötelezi őket erre.
Ha várhatóan szarul fog érinteni az én verzióm kimondása, akkor hagyj fel ezzel a gyermekded szokással, hogy engem figyelgetsz. Ha pedig azt keresed itt, hogy mit lehet ellenem felhasználni, akkor legyél tisztában azzal, hogy téged az én nyíltságom, valójában a tények zavarnak, és veled van a probléma. Ez a fajta rosszindulatú kíváncsiság jellemgyengeség, megoldása, kezelése és következményei nem tartoznak a bloggerre, és nem is érintik az ő megéléseit, világát, döntéseit. Ha fel akarsz háborodni, ha ürügyeket keresel, fogsz is találni. A te döntésed, mit olvasol, szeretsz-e felháborodni, mihez kezdesz az itt olvasottakkal. Mindenesetre engem mulattatnak a vehemens, vádaskodó, nagy svunggal, ám gyengécske íráskészséggel megírt reakciók.
Persze az is lehet, hogy bölcs előrelátásnak gondolod, hogy szemmel tartasz – a kíváncsi szűk szeműek, továbbiakban: KSzSz-k általában ezzel magyarázzák ezt a kínos gyarlóságukat. Ne kend rám a saját saradat, és ha ezt teszed, ne várj méltányos, jó fej reakciót, majd ostotrozz azzal, hogy én vagyok az agresszív és mi ez a bánásmód.*
Most kezdődik a poszt.
Mi tagadás, már képes vagyok élvezni is. Hogy mit? Bővebben…
https://csakazolvassa.hu/2016/09/21/elidegenit/
Ezt a posztot most azért tettem ki a főoldalra, mert, képzeljétek, a PAS-ról, ami az “elidegenítési szindrómát” jelenti, konferenciát szerveznek, mégpedig kormányzati támogatással.
https://www.facebook.com/events/125289701494834/
“A konferencia fővédnöke Nyitrai Imre, szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár.”
Olvassátok el a tavalyi posztot, minden benne van. A lényeg most, csak bevezetésképp:
a szülői elidegenítésnek nevezett, hivatalosan nem is létező kórállapot, vagyis az, hogy az anya boszúból az apa ellen neveli a gyereket, miközben az apa annyira szeretné a gyereket, jaj, hát mennyire, soha jobban, és ej, micsoda harmóniában voltak/lennének ők, nem más, mint nőgyűlölet és bosszú. Ezért is a PAS az anya kicsinálására jó pénzért vállalkozó ügyvédek kedvenc fordulata. Bővebben…
Ma összeszedem, újra és másképp, mi a gond azzal, aki “árnyal”, aki megjegyezné azt azért, hogy vannak olyan nők is, akik, meg hogy ez kölcsönös. Ennek sima formáit bármelyik ismerősödtől hallgathatod, az agresszíven lánglelkű, önsajnáltató, pozícióféltő, stilárisan és világnézetileg egyaránt fejfogós verziója pedig Puzsér Róberthez kötődik. Őket szólítja meg a poszt “te”-je. Igazából nem is hiszem, hogy ne értenétek.
A bejegyzésben sok továbbolvasásra érdemes link van.
Mi a gond azzal, ha az erőszak elkerülésére adsz jóindulatú tanácsot? Ha megmondod, hogyna viselkedjen az áldozat? Ha félted a férfi–nő viszonyt, a szexualitás szabadságát a genderőrülettől, ha boszorkányüldözést emlegetsz és ártatlan férfiak védelmében szólalsz fel? Valószínűleg reflexeket követsz és mások mondatait mondod, nem gondoltad végig a dolgot. Ezért most sorra veszem az összes szokásos hárító szöveget.
Mert ezek azok: hárítások, ellenséges, empátiátlan okoskodások.
https://mno.hu/belfold/publicus-intezet-kozvelemeny-kutatas-a-szexualis-zaklatasi-ugyekrol-2428550
Traumáról, szégyenről, a mindenkinek érzékeny szexualitásról van szó. Ha van benned jó érzés, ilyen témában nem hangoskodsz, nem okoskodsz, nem viccelődsz. És ha tisztán akarsz látni, akkor nem is érzelmi alapon, párás szemmel nyilatkozol, nem leszel megértőbb attól, hogy ez a testvéreddel, barátnőddel történt: tisztában vagy azzal, mi helyes és mi helytelen, és az erőszak, a nyomásgyakorlás helytelen. Valamint egyszerűen, józanul gondolsz az áldozatok érzéseire, és főleg azokra gondolsz. Nem akarsz igazságot tenni, nem is lehet: itt nincs két oldal, egyrészt–másrészt, mert kiszolgáltatott emberek módszeres, hatalmi alapú, önző tárgyiasításáról, megalázásáról, hatalomfitogtatásról van szó.
Emlékezz vissza, milyen megrendült és jó érzésű voltál a veronai buszbaleset idején. Kerested a felelőst, egyértelmű volt, hogy nem oktatod ki a túlélőket és az áldozatok családját, és nem gúnyolódsz rajtuk. A traumát, amiről most szó van, nem a vakvéletlen, a műszaki hiba vagy a természet emberek okozta, hanem emberek, önzőn, leszarva a másikat. Férfiak, saját szabad akaratukból, szinte szórakozásból, azonosulva azzal, egyben meg is erősítve azt, hogy ez így normális, ez csajozás, ez szexualitás.
A szexuális abúzus és zaklatás mint jelenség politikai ügy, gyökerei a rendszerben vannak (hatalom, színházi és munkahelyi hierarchia, patriarchátus, nőgyűlölet, erőszakkultúra), és jól leírható a mechanizmusa, világszerte hasonlóan zajlik. Ezért beszélünk róla a nyilvános térben. Az egyedi esete ugyanakkor érzékeny magánügy. Te a közéleti megszólalás harsányságával gázolsz bele a személyes térbe, mert nem gondolsz az áldozatra.
Nem olyan érdekes a te okosságod. A hangoztatása egyfajta erőszak, semmi köze a demokráciához. Csak az áldozat újratraumatizálására, megszégyenítésére, szorongatására jó az a fajta ítélkezés, ami a kommentekben tömegesen ment. Akkor is az erőszak oldalára állsz az ilyen szövegekkel, ha nem ez a szándékod.
elég lett volna nemet mondani
Nem, nem lett volna elég, és nem is volt elég. Azok is traumatizálódtak, akik nemet mondtak. Mindenképpen megalázó a nyomulás. Minden ajánlat, próbálkozás megalázó, és minden “közeledés”, valójában: nyomásgyakorlás hatalmi alapú, ami nem kölcsönös vonzalmon alapul, lehetőleg egyenrangúak között. A nem-humán szex minden esetben megalázó, emellett az elkövetők bűntudatot is keltenek az áldozatokban, tönkrevágják talán évtizedekre a szexualitásukat. És egy pillanatnyi kételyük, bűntudatuk nincsen, el is felejtik. Ettől durva, ha nem is halálos.
És most kiderült mindez.
zaklatással vádaskodni most divat
Nem, ez nem divat. 1. Nem most keztdődött: sokan évek óta beszélünk róla. Eve Ensler ios, ISIS túlélők, afrikai csonkított nők és mások is. Most megváltozott a közhangulat, és ennek jele, hogy Amerikában egy nagy hatalmú, mozdíthatatlannak vélt potentát is belebukott. Elkezdtek az emberek érzékenyedni. Van fogadókészség, kevésbé kínos vállani a történetet. Ezért most kerülnek elő az esetek. Sok-sok történet van még. És sok olyan, amelyet soha nem mondanak el nyilvánosan, akik átélték, de a szégyenek mindenképp oldódnak e közhangulat eredményeképp. A felismerés: nem csak én éltem át ezt, sok-sok áldozat és elkövető van, gyógyító.
2. Ami rendkívül sunyi ebben az odavetett mondatban, az az, hogy sugallja, hogy ezt csak úgy mondják, igazából nem is volt zaklatás, vagy valamire felhasználják a vádat. Hogy ilyesmi amúgy nem történt, vagy nem ez történt, ez csak most van zaklatásnak beállítva. Érdekes, hogy miért pont nekik nem hiszel.
csak most mondják, hogy zaklatás, akkor benne voltak
Nem mondtak semmit. Lehet, hiogy benne voltak, de (lásd fent) 1. a kezdeménye3zés mindenképp megalázó, 2-. traumatizálódtak, 3. elég szomorú, az erőszakos rendszerbe illő, hogy ilyen próbálkozás egyáltalán megtörténhet.
pitiáner ügyek, magánügy, unalmas
Az igazi, nagy baj az erőszakos kontextussal és a hatalmi visszaéléssel van, és az politika, nem magánügy. Nők tömegeinek rombolja le az önbizalmát és egészséges szexualitását az ilyen élmény, amelyből sokan sorozatosan szereznek újakat. Néha munkahelyről kell elmenniük, vagy szankciókat kapnak ilyenek miatt. A társadalmi működésmód az, ami súlyos és felszámolandó.
mindenkit megvádolnak, boszorkányüldözés zajlik, bárkit ki lehet ezzel csinálni
Azt akarod mondani, a vádlók hazudnak? Mutass rá, és érvelj: ki hazudik, miért hazudna, miben hazudik? A boszorkányüldözés szó jelentése: alaptalan, koncepciós, hergelt, gyűálöletalapú, mindenestül hamis hadjárat személyek ellen. Egyetlen esetben sem hamisak a vádak, az elkövetők, Weinsteintől Martonon Kerényiig el is ismerték a tetteiket. Nem igaz, hogy bárkit ki lehet csinálni. Nem igaz, hogy bemondásra megy. Aki nem csinált ilyet, azt nem lehet. Épp az elkövetők bújhatnak meg tömegesen amögött, hogy haj, régen volt, ki emlékszik, nem is bizonyítható.
Sárosdi és Schilling művészi teljesítménye gyenge, ezzel akarnak feltűnni, a Lúzerben Sárosdi meztelenül veri két férfi farkát
A darab PONTOSAN arról a hatalmi visszaélésről szól, azt mutatja be, amin ellen Séárosdi Lilla magánszemélyként is kiállt. Olvass, és járj színházba! Ne most legyél nagy szakértő, hogy megnéztél egy pár percet videón egy előadásból. Ezek az írások segíthetnek a darab értelmezésében:
http://szinhaz.net/2015/04/12/herczog-noemi-ujszemelyesseg/
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5248/schilling-arpad-es-kretakor-luzer-a-remeny-szinhaza-trafo/
http://www.origo.hu/kultura/20150324-meztelenre-vetkozott-a-rendezo-a-szinpadon.html
http://www.jelenkor.net/visszhang/393/csehov-vagy-luzer
http://szinhaz.net/2015/04/12/nyilvanos-ketsegbeeses/
http://www.origo.hu/kultura/20150402-interju-schilling-arpad-szinhazcsinaloval.html
a nagy liberális elit most egymás torkának esik, hahaha, korábban mekkora haverok voltak
A “baloldali” kulturális elit akkora, hogy ez az állítás értelmetlen. Hogy egységes és világnézeti alapon összetartó volna, az csak a nagyon távoliak és tájékozatlanok, általában a színházba nem járók gondolják így. Lehetnek és vannak is a széles és sokféle “balos” (értsd: nem jobbos) értelmiségen belül ellentétek, neheztelések. Ebben az ügyben semmilyen pozícióharc, érdek, karaktergyilkosság nem volt (Kerényiében sokkal inkább). És korábbi kötődés sem volt. Schilling is, Sárosdi Lilla is független és alternatív alkotók, két művészi generációval fiatalabbak Martonnál. Soha nem volt a Vígszínházzal semmilyen kapcsolata egyiküknek sem (Marton az abúzussal tett róla, hogy Lillának ne legyen), általában a kőszínházakhoz sem, és egyéb módon sem voltak haverok.
Nehéz elhinni, hogy ilyen egyszerű valami, nagyon rászoktunk a rejtett mozgatórugók keresésére, de Sárosdi Lilla vallomása pontosan az, ami.
Sárosdi és Schilling érdeke ez a botrány, meg akarták szerezni a Vígszínházat
Aki ismeri a fővárosi színházi viszonyokat, nem mondhat ilyet. Schilling generációja legnagyobbja, teljesen más ízlésű kör ikonja, mint amilyen a Vígszínház (lásd a poszt végén). Sosem voltak kőszínházi ambíciói. Jelenleg nem is rendez Magyarországon.
miért most áll elő, miért nem akkor szólt, húszéves ügyeket elővenni…?
Minden esetben, amikor az áldozat viselkedéséről beszélsz, amikor azt részletezed, bírálod, hárítod azt, hogy az elkövetőről legyen szó. Vagyis áldozathibáztatsz és csökkenteni próbálod az elkövető felelősségét. Itt is volt egy bájos komment: akkor kell felelősségre vonni, az áldozat vonszolja ki a fényre az elkövetőt, éspedig azonnal, az abúzus után. A komment írója (férfi) nagystílűen elfeledkezik a nemi és pozícióbeli hatalmi különbségről, az elkövető magabiztos, védett állapotáról, vagyis arról a lényegi mozzanatról, amiért az áldozatok törvényszerűen hallgatnak.
Nagy a nyomás: nehogy utólag lehessen valami ügy, elmúlt, kész, ugye élvezted te is. Nem, nem élvezték, és akármikor szóvá tehetik. A szüleink visszaéléseit sem értjük gyerekként, és amikor már értjük, akkor sem merjük azonnal szóvá tenni, kiállni ellene, beszélgetni róla.
Mi lenne, ha azt javasolnánk: az elkövető tudatosítsa, mit csinál, és ne csinálja, ha pedig csinálta, hagyjon fel vele, és kérjen bocsánatot? Ha közszereplő, híres ember, akkor meg pláne legyen ezen a téren támadhatatlan, ne éljen vissza a hatalmával, ne tegye gusztustalan, erőalapú, feleség elől titkolt játszmává a szexualitását, és ez az ő felelőssége és érdeke.
Vajon miért tekintitek ilyen sokan az erőszakot, a nemi erőszakot adottnak, vákltoztathatatlannak? Mindig is volt, mindig is lesz, sójhaj, vigyázzanak a nők, vigyázzon a gyerekére a szülő. Pedig ha megváltozik a kontextus, ha a társadalom nagyon elítéli a nyomakodást és a másik használatát, ha botrány lehet az ilyen próbálkozásból, ha rámehet a karriered is nők fogdosására, majd nem csinálod. Ez zajlik most.
Azért most zajlik, mert most lett olyan a közbeszéd, most tört át a gát, most erősödött meg a nők érdekképviselete és tudatossága, hogy már nem mindegyikük retteg elmondani, ami történt. Az amerikai botrány felbátorította a sok éven át hallgató, emlékeiket temetni-feledni próbáló áldozatokat, és felhozta az ő történeteiket is. A bostoni pedofil papok történetei, az illegális egyházi örökbeadások is később derültek ki. A már megerősödött emberek álltak ki a titkaikkal, olyanok, akik a múltjukat feldolgozták, volt távlatuk, ahonnan meg tudták ítélni ezeket az eseményeket, és már erőt éreztek magukban a kiállásra. Mi olyan furcsa ezen? Nem most lett bűn. Akkor is bűn volt. Nagy erőkkel próbálták elkenni.
büntetőjogilag nem lehet bizonyítani, mi értelme ennek, elévült
Nem. Nem is próbálta meg senki. A köz ítélete egy másfajta szankció, talán súlyosabb is. Messzire mentek az elkövetők, tudták ők is, hogy az ilyesmit elítéli a társadalom. Kockázatot vállaltak, belebuktak, és akik tömegesen csinálták, azok lejáratták magukat.
ártatlanság vélelme
Ez a büntetőjog fogalma, intézmények és az igazságszolgáltatásra kötelező, a közvéleményre, a sajtóra és az egyszeri emberre nem. Mivel nincs jogi eljárás, nincs bizonyítás sem, ezért nincs értelme a fogalomnak, hiszen soha nem válik bizonyítottá a cselekedet. Ugyanakkor elég, ha az elkövető elismeri a tettet – és elismerte. Ráadásul az elkövetők szándékosan úgy követtélk el az abúzust, hogy ne lehessen később bizonyítani, ne maradjon nyom, hiszen ők is tudták: tilosban járnak.
pár hétig beszélnek róla, aztán elül
Dehogy is. Ne projektáld a saját pletykaigényedet és katasztrófaturistáskodásodat. Minden megváltozott. Ez nem felszínes történet, hanem fordulópont.
Ugyanígy kezdtünk beszélni a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakokról egyszer csak, évtizedekkel később, kutatni és tárdsadalmilag feldolgozni a témát. Sokkal később: amikor eljött az idő, amikor olyan lett a közbeszéd, vagy történt valami durva eset, lelepleződés. Egyszer csak megtörtént. Gyakran egy bátor hang indítja el ezeket a diskurzusokat.
Mi lesz?
Először is, zaklatás, hatalommal való visszaélés ügyében a közvélemény táéjékozottabb és érzékenyebb lesz. Sok-sok ember gondolkodott ezen a témán, kapott információkat és szempontokat a médiából. Az áldozatok is olvasták mindezt, és ez a feldolgozási folyamatot, a gyógyulást segíti. Nem az emlékek lomtárában marad. Elkövetők esetében a változás első feltétele a szembesülés, az, hogy nem hallgatunk, nem maszatolja tovább sneki. Kimondani: mi is történt? megtörtént.
A másik, hogy az elkövetők és a hasonlóra hajlamosak meg fogják gondolni kétszer is, megéri-e egy kis hetyegés, egópolír. Nem fogják akarni, hogy lenullázódjon a karrier, az életmű.* Kicsit én is sajnálom Martont: nagy részt vitt el a balhéból ahhoz képest, ahányakról még mindig hallgatnak.
Két etikus választásod van, ha nem akarod az erőszakot támogatni.
A legjobb cikk a témában Kempf Zitáé. Sokat és előnyére változott az nlc a bojkottunk és annak oka, a Joós István-hájpolás óta…
A Mérce pedig Puzsér hőbörgésére reagál:
https://merce.hu/2017/11/21/puzser-robert-online-lincselese-es-az-artatlansag-velelme/
* Úgy is, mint kritikus”feleség”, majd önjogon is megszállott színházjáró bő tíz éven át, épp Marton erős éveiben, a fővárosi nagyobb színházak bemutatóit mintegy 80 százalékban láttam. Ekként mondom, hogy egészen elképesztő, milyen arrogánsan okoskodnak most tájékozatlan emberek a színházról. Nem járnak előadásokra, csak hiedelmeik, babonáik, félinformációik vannak e témában is. Budapesten több tucat társulat és tucatnyi fontos kőszínház van. Az az állítás, hogy Marton volt a balliberális értelmiség kedvence, semmit sem számít a művészi nívó és az esztétikai élmény tekintetében. A minőség értékelésekor nem volt szerepe annak, ki hogyan helyezkedett, ki kinek a haverja. Már csak azért sem, mert – senki ne bántódjon meg – nem-jobbosnak lenni a magas kultúrában az említésre sem méltó minimum, nem pedig pozitív előjelű valami és főleg nem érdekkör. Erről már írtam, hogy a nagy íróink között sincs revizionista, múltba révedő: a konzervatív világnézet nem váltható veszteség nélkül művészi nívóra. Mindig az újító, a progresszív, a merész, az Európára tekintő, a nem-“hagyományőrző”, a morálisan nem pánikoló alkotó válik maradandóbbá. Van egy-két jobbos komoly színész, közelmúltbeli, megérdemelten Kossuth-díjas, de alapvetően hüledezünk Dörner Györgyön és társain, közszereplői teljesítményén, világnézetén és pályáján is, és azokon is, akik őket méltatják politikai alapon. Semmit nem értenek a színházhoz.
Lehetett tehát Marton kellemes ember, jó tanár, ügyes rendező, jó pozíciójú, de a nézőt a rendezés meg a színészi játék érdekli, és e téren a nagy élmények nem hozzá és nem is a színházához kötődtek. Persze jellemző, hogy a csak tévét nézők ezeket a “köröket” afféle heti hetes féle, korrupt, Demszkytől Alföldin keresztül Sorosig ívelő, egymást fedező, összetartó, nagyrészt zsidó és meleg haveri körnek gondolják frusztrációjukban. Márpedig én balos is, liberális is vagyok, és nem ezen az alapon, hanem műveltségi alapon, száz meg száz könyv, színdarab után osztom ki az értékelésemet. Világnézetem nem köt és nem kötelez, kifejezetten és régóta hányok például Aczél Endrétől, Verebestől.
Marton tehát sosem számított a kőszínházi nívó csúcsának, mert nem volt újító, se korszellemet sikeresen meghonosító rendező vagy vezető, és akkor finom voltam. A Víg a nagy nevét a hetvenes éveknek, Latinovitsnak, Ruttkainak, Horvainak, Várkonyinak köszönheti, pont Martonnal csak kasszasikerek jöttek, művészi szintenmaradás vagy erősödés nem. Az én aktív színházba járásom idején a vígbeli előadások gyengének számítottak, nem emlékszem maradandó értékű produkcióra. A kőszínházi nívó csúcsa a kilencvenes és a kétezres évek fővárosi színházi életében a Katona, később az Alföldi vezette Nemzeti, majd fokozódó mértékben és a társulat méretéhez képest az Örkény, az alternatívé pedig a Krétakör.
A fejléckép nem a szexuális zaklatásra céloz, vagyis persze arra céloz, amire az olvasó gondol, de én azért kerestem ki, mert nagyon nem szeretem, sőt, perverziónak érzem, ahogy nálam idősebbek egyrészt figyelnek, másrészt korholnak, hogy én miket írok és miért így használom a nyilvános teret, “teregetem ki” és “provokálok”. Megy a beledumálás, eközben az egésznek alapja a kíváncsiság és a jól odamondás igénye, és én nem értem, mit akarnak ezzel. Nyugdíjas tempónak tartom, és nem kérek belőle. Mindig arra gondolok, hogy nekik kínos titkaik vannak, azt tanulták meg, hogy hallgatni és szégyenkezni kell. Nekem 15 éves koromban a sajtószabadság, az emberi jogok és a pluralizmus szavak röpködtek fogékony tudatom körül. Nincs is miről hallgatnom, alkatom és a blog arra is kényszerít, hogy az itt írtakhoz méltón vezessem az életem, de hiszen én komolyan is gondolom, és ami nem működik jól az életemben – számos ilyen terület van – , azzal kapcsolatban nem suhogtatok elveket. És nincs kettős énem, a számomra terhes, zavaros, ambivalens közeledőket a blogon is képviselt szuverenitás és igazságérzet nevében kezelem.
Részletes önvizsgálatot tartottam a saját cikis történeteimmel kapcsolatban is Bővebben…
Rendkívül tanulságos volt az a néhány ezer komment, amelyet az elmúlt két hétben olvastam a Marton-botrány kapcsán. Valóságos aranybánya az olyan bloggernek, aki régóta női sorsról, szexusról, hatalomról, zaklatásról, testről, szabadságról, önrendelkezésről, saját normákról, érvelésről és érvelési hibákról, netes kommunikációról ír szenvedéllyel.
Ahogy nem értik. Ahogy elkezdték “a másik oldalt” nézni, a szituációt árnyalni. Az elkövető tettei, felelőssége, indíttatása helyett az áldozatot vagy a szót emelőket kezdték véleményezni, kikezdeni.
Erőszak esetében nincs másik oldal, nincs mit nézni. Bővebben…
Most arról kéne írnom, hogy mit jelent a molesztálás, mitől számít annak. Hogy Sárosdi Lilla története miért hatalommal való visszaélés. Vagy valami blöffösen jólértesült értekezés Marton László nagyemberségéről, netán belengetni, hogy én ismerem ám a feleségét, és/vagy/kontra Sárosdi Lilla színészi nagyságáról. Hogy miért húsz évvel később áll ki vele. Hogy lesz-e változás… A fő témáról nem írok már: én mindig értő, régóta figyelő, önállóan gondolkodó, hozzám hasonlóan érzékeny és igazságot nem csak magának követelő olvasót feltételezek, amikor írok. Számítok a közös nevezőre, és nincs kedvem felmondani ugyanazokat a mégoly igaz állításokat. Pont a kéthetes szünetemben zajlott a nagyja, de általában sem szeretem azt a kényszert, hogy nem szabad kimaradni, ilyen történetek idején dolgom nekem is megírni afféle tananyagként, éles és eredetieskedő szavakkal azt, amit már mindenki olvasott, szájbarágósan kimondani, amit egyként gondolunk. Valami bátrabbra vágyom, valaminek a kimondására, aminek hírértéke van.
De van itt egy érdekes aspektus. Amit azoknak írnak a jóindulatú kommentelők, akik relativizálják a rábírást:
Hogy mit szólnál hozzá, ha ezt a te lányoddal, feleségeddel tennék.
És a jótanács, hogy szólni kell azonnal Erős Embernek, és akkor ő megvéd, ez a megoldás. Bővebben…
Évi rendes szabadságomról ezennel visszatértem. Nem terveztem ezt a szünetet: életfordulat és megváltozott tudatállapot, valamint rengeteg teendő miatt alakult így, hogy nem tettem közzé posztot egy ideje. Írtam ugyan, mindig írok, de a sok szöveg, ötlet félbemaradt. Elsodort minden egyes nap, nem jutottam hozzá a nyugis, ám szenvedélyes, odaszánt leüléshez, Egy kicsit nem is bántam. Blogos történések, emberi viszonyok is letisztultak, megértődtek így, és a modorosságaimra, nem tökéletesen tiszta szándékaimra is rá volt módom látni.
De a szünetnek vége, Bővebben…
Ma, vagyis 10-én felvonatoztam a déli partról: a Parlamentben részesei lehettünk a Magyarország tortája, a Magyarország cukormentes tortája és a Szent István napi kenyér versenyek eredményhirdetésének. Ismertetést hallottunk az augusztus 20-iki programokról, az Ízek utcájáról, tűzijátékról, az ünnepi ingyenes parlamenti belépésről, tisztek avatásáról és a körmenetről is.
Idén az Ízek utcája a Várkert bazártól tart majd a Szilágyi Dezső térig, már szombaton megnyit, egészen vasárnap estig várja a látogatókat, és ott juthat hozzá a nagyközönség az említett szénhidr ünnepi, szimbolikus és minőségpárti javakhoz.
A Clark Ádám téren nagyszínpad lesz, mindenféle műsorokkal.
A tűzijáték megrendezését közbeszerzésen idén a NUVU Kft. nyerte el, amely 2016-ban a makaói tűzijátékfesztiválon ezüstérmes lett. A petárdákat, vagy miket, a Margit- és a Lánchíd közé a Dunára, illetve a Lánchídra telepítik, ebből következően a két híd közti rakpartok lesznek a legjobb kilövésközeli megtekintési helyek. Összesen 4,5 tonnát nyom az anyag, a legnagyobb pirotechnikai eszköz húsz centis. Az egész 175 millióba fog kerülni, igazán méltó, profi szoftverrel vezérelt, századmásodpercre programozható, a zenével szinkronban levő, bármikor leállítható, nemzetiszínű és szuperbiztonságos lesz (az államtitkár, Kara Ákos mintha összekeverte volna a tűzijáték leállíthatóságának kérdését a 2006-os, elháríthatatlan elemi kárral).
Az ünnepi búzakenyér a Kurdi Family Kft. Görböc kenyere lett. Kovászolt, öt százalék teljes kiőrlésű rozslisztet is tartalmaz, 12 órán át kelesztik. Ruganyos, likacsos, gazdag textúrájú. Szigorú szakmai felügyelet alatt, mesterségbeli tudást, innovációt és hagyományt beleadva, kitűnő minőségű alapanyagokból, adalékok nélkül készül. A receptet elérhetővé teszik a pékségek számára, és bár kézműves jellegű, nagyüzemi előállításra is alkalmas. Közfogyasztású, megfizethető, minőségi terméknek szánják. Ez, amit itt felszeltek, sötét héjú, kerekded cipó volt, és minőségre egészen hasonlít ahhoz a fajtához, amelyet – félévente kétszer – még én is megengedek magamnak.
Az Egy Csepp Figyelem Alapítványnak is szerepe lehetett abban, hogy a kenyérhez rengeteg, külön is fogyasztható, csíkra vágott zöldség és ízletes feltétek, krémek dukáltak a bemutatón. Erős Antóniáék kezdeményezték annak idején azt is, hogy legyen külön cukormentes torta kategória is, és 2012-től minden évben ezen is buzgólkodnak az ügyes kezű szakemberek, hú, de nem tudok ilyen műfajban fogalmazni.
Magyarország tortájának a neve Balatoni habos mogyoró, megalkotója Vaslóczki Orsolya (Horváth cukrászda – SUGAR! dizájncukrászda), aki nem kezdő versenyző: 2015-ben a Barackos buboréktortával már megnyerte a cukormentes kategóriát. Az új tortát év végéig minőség érdekében csak a cukrász Ipartestület tagjai készíthetik, utána lesz nyilvános a recept. Benne pörkölt mogyorós, extrém édes (de nekem ne higgyetek), így is mámorító tésztalap, egy csík kontrasztosan savanyú feketeribizlis réteg és egy állagában üdítő mogyorós-karamelles mousse, tejcsokoládé bevonattal. Az állaga, a fogyasztáskori hőmérséklete valami egészen hatcsillagos volt. Így nézett ki a sajtónak szánt mintadarab:
Ez pedig itt Az ország cukormentes tortája, a Pöttyös Panni, a nyertes Varga Margit lett (Zazzi). A tavaszi előválogatás után dietetikus segítette a kompromisszummentes, végleges verzió elkészítését. A befutó liszt- és hozzáadottcukor-mentes, de tojásos és nem tejmentes. Mákos-mandulalisztes alappal készül, szilvás réteg van még benne, és málnahab a tetején, pöttyös díszítéssel. Amikor hat éve először hirdettek ilyen kategóriát, egy szelet a győztes tortából még 20 gramm szénhidrátot tartalmazott, ez a mostani csak hatot. Ami nagy szó. Kalóriatartalma 176. (Nem lett volna rossz hasonló adatokat Az ország tortájáról is megtudni.) Ketogén ízlésemhez közel áll a Pöttyös Panni édessége (vagyis, kifejezetten nem édes, mert nem édesítették agyon, erősen domborodik benne a mák és a szilva valódi íze; a mandula inkább hordozó), és persze nem is túl zsíros, mert a cukorbetegeknek és az egészségtudatos alternatívákat kereső fogyasztóknak a kalória sem mindegy. A durván édes ízekhez szokott normálisoknak persze sokk ez az összetétel, de az ízlelőbimbók nagyon tanulékonyak, ráadásul rendszeresen megújulnak, pár nap alatt ki lehet iktatni régi és újraértelmezni a friss, valódi, cukorral nem butított ízeket.
és még ehető aranydarabkák
Ennek a zsűrinek az elnöke Bechmann György, a Zsolnay Kávéház cukrászmestere, akinek a Teréz körúti Béke Radissonban cukor- és lisztmentes, különleges formájú és dús élemiszertechnológiai ismereteket is megvalósító választékán hüledeztünk, amikor két Művész-film között kiugrottunk kávézni a minap.
Szeptember 18-ig egyébként az amatőr kísérletezők is jelenkezhetnek az Egy Csepp Figyelem Alapítvány háziversenyére, komoly Kenwood robotgép a főnyeremény!
És persze a fiammal, akinek névnapja volt (ez a rostélyon sütött szent), megcsodáltuk az erkélyről a dunai panorámát. Ő egyébként nem szereti a gyümölcsös édességeket, semmilyet, de azért pompás egy délelőtt volt ez.
Az alapítvány szokás szerint vércukrot is mért, megnézettem a hatalmas szénhidrátlöket előtt és után is az értékeimet: 5,5 és 6,2.
Természetesen éhgyomorra érkeztem, egy plazmaadás (ijesztő a hiány, menjetek!) és dermesztően jeges, csevegős cold brew után elhúztam edzeni a csajokkal.
Kedves olvasóim! Közül azok, akik ismerik, kedvelik a blogot, kaptak innen aha!-élményt, információt, szembesülést, támogatást, inspirációt!
Ez a munkám. Ez lett. És ti ebben mellettem voltatok, nagyon sokat kaptam tőletek.
Kérlek, segítsetek továbbra is, hogy függetlenül és teljes szívvel folytathassam.
Nem szoktam panaszkodni, negatíve dicsekedni, hogy nekem milyen nehéz, de igen nagy az a csomag, amit vinnem kell, és nem várható változás, ebben kell tudni okosnak, örömtelinek maradni.
Mint minden öntudatos ember, én is jobban szeretek adni, szívből segíteni. Valamint a lájkolás, meg hogy hányan vagyunk, hányan “érenek egyet”, sosem érdekelt.
Most kérek, és talán először a blog történetében “szociális” alapon, vagyis a helyzetünkre hivatkozva.
Ha kaptál a blogtól, és ha megteheted, kérlek, fizess elő. Ha nem, semmi gond, nem lesz változás.
A támogatásod lehet
Lehet a PayPalon, itt a sárga Donate gombra kattintva:
és meghívhatsz kávéra banki utalással: MagNetBank, Gerle Éva, 16200199-00152303
Köszönöm. Nem ragozom tovább. Írok.
Szülihét, igazából! Még ma is tart. Én írom a cicis posztot, de tényleg, nagyon izgi lesz!
én ugyan nem retusálok
A másik, mert ezt még mindenki elolvassa: Bővebben…
Az történt, hogy egy hónap alatt megdupláztam az életemben teljesített futóversenyek számát! (A versenykilométerekét nem.)
2004 őszén futottam ugye első versenyemet, egy gyalázatos 5,6-ot a SPAR Maratonon, a záróbusszal a seggemben, érdekes, kevesebb kiló voltam, mint most, csak nem tudtam még hatákonyan futni. Tavaly július 30-án éjjeli félmaraton, készületlenül, a távot lefutottam végig, az utolsó harmadban végeztem, és testi sokkot és melankolikus rossz élményeket vittem magammal, utóbbiak hetekig eltartottak, viszont volt alkalmam magamon gondolkodni és futásügyben olvasni az olimpiáig. Azóta is inkább teremben és ritkán futok, 5-6 kilométert legfeljebb. Április 9-én tíz kilométert nyomtam a Vivicittán, és azt a magaménak éreztem végre, 1 óra 4 perc 16 másodperc
Ma délelőtt pedig tizenhármat az Európai Uniót ünneplő rendezvényen.
Azannya (azanyáknapját), már azt hittem, lemaradtam róla, mert betelt a létszám. Bővebben…
Ez most elterjedt a médiában: a gúnyolódás a semlegesneműek vécéjén. Továbbá az LMBTQIAWFNYRF satöbbi identitás. Hogy itten harmincféle szexuális identitást kéne számon (és tiszteletben) tartani. Ezt akarják a feministák, a genderhívek (őket mint valami elborult törpe kisebbséget, néha pedig titkos összeköttetésekkel és pénzekkel bíró, kvázi szabadkőműves csoportot emlegetik, akik világuralomra törnek, és igazi szándékuk a hálószobákig terjedő diktatúra). Ezzel foglalkoznak a genderisták, ilyen konferenciákat tartanak, miközben emberek éheznek, és anyósom is eltörte a lábát…!
Valószínű, hogy találkozol ezzel a fajta olcsó célozgatással, ezért most a magam eszközeivel (közepes tájékozottságommal, kevéssé elméleti hajlamommal, viszont jelentős egyenlőtlenségügyi érzékenységemmel és frappírozó lényeglátással) szeretnék rámutatni, hogy miért vagy borzalmasan igénytelen, ha ebbe beleállsz. Bővebben…
Már megint annyi mindent írok egyszerre, írok olyat, hogy öt kérdés, ami interaktív lesz, írok Schäffer Erzsébetről (miért nem ártatlan, ellenben romboló a patetikus giccs), írok az önmegvalósításról és a férfiak szexuális félelmeiről, mert nem csak olyanok ám, elképesztő, mik vannak!
Vasárnap Vivicittá, ma súlyemelés!
that’s what I call feminism
Lelkes Villő (tavasztündér nickkel egykori hatalmas rajongó és fontoskodó) egyik korai geciskedése
Mert azóta itt tart, álnéven. Ömlik belőle a gyűlölködő mocsok. Nagyon fáj neki a teste, az öregedés, a magány, az, hogy nem ért el semmit, és ezért fáj neki az én eredményeim, bátorságom, saját utam.
“idővel lesz belőle komolyabb vállalkozás” :DDDD, nem lett. de ezen kívül is… mennyi aljas rosszindulat.
Szombaton, amint baráti családdal sétálunk a Harangvölgyben, mely kétségkívül legszebb lokációja szűkebb pátriárkámnak*, tündérleányom felnyűgösködik, hogy ő fáradt gyalogolni, majd ugyanazzal a lendülettel lefekszik a lejtő merőlegeseként, és nyúlt testtel lehengeredik a mélybe.
Életem, csak vigyázz a hóvirágra, hát még a leánykökörcsinre! Azokat, már elnyílóban, akartuk még lefotózni. A leánykökörcsin extrém védett, eszmei értéke százezer, nagyon ritka, és itt olyan a mikroklíma és a talaj, hogy kósza, szakadár virágból polgárjogi mozgalommá nőtt. Bővebben…
Holnap Luxusmagyaróra! Most nem parodizálom a tanárságot, hanem kihúzom Daniból a legizgalmasabb sztorikat, beszéltetem a verseiről, a műhelytitkokról (haha), összeráncolom a szemöldököm, ha csúnya szó hangzik el (wehe), és szerethető, irodalommal szemben tartózkodó résztvevők számára is örömöt szerző verseket válogattam a teljes életműből. Dedikálással. 4-től 7-ig. Írj e-mailt, ha jönnél!
https://www.facebook.com/events/412671142414697/
Spingár-Westerlund Anita fotózta a decemberi alkalmat.
Nagyon szeretem ezt a helyet, a legnívósabb kávézó–bisztró a környéken.
Ez a kép a fejlécben pedig a kertjében készült, tegnap fotóztam.
És ez is a kert.
csak az olvassa. én szóltam 