blöff

Amikor, ez olyan harmincéves korom körül, kicsit utána történt, rájöttem, hogy az agyam sokkal gyorsabb, sokkal tágasabb, ami érdekel, sokkal több mindent jegyzek meg és sokkal figyelmesebb is vagyok úgy általában, mint a körülöttem élő emberek túlnyomó többsége, azóta rákaptam, hogy ebből valami előnyöm is legyen.

Előbb csak pánikszerű vészhelyzetben vetettem be.

Aztán rászoktam. És már a szemem sem rebben. Igen, manipulatív vagyok, gonosz, önös és elitista. Olyan könnyítéseket veszek igénybe, amelyek a kevésbé fürge agyúaknak elérhetetlenek.

Például ha az önkormányzatnál kekeckedik a biztonsági őr negyvenháromkor, hogy de csak háromnegyedig lehet bejönni, elő lehet kapni a NOKIÁt, és némi gondterhelt nyomkodás után a következő szavakat lehet kiejteni a szánkon, és nem is kell feltétlenül nagyon közelről, jól érthetően:

Alpolgármester úr, én vagyok. Nem zavarom? Már itt vagyok a bejáratnál, de valami gond van az egyik munkatársukkal. … Igen. … Igen. Mindenképpen. Kérem, hogy… Természetesen. Nagyon köszönöm.

Meglepő a hatás, annyit mondok.

Társaságban, főleg, ha új és szorongató, a keresztnevekre nagyon kell figyelni, hamar és magabiztosan mindenkit a keresztnevén emlegetni. Ez hirtelen bevisz a közösség közepébe. De egyébként létező, fél- vagy komoly ismeretséggel, “apukám együtt dolgozott a”, “Erőss Zsolt legjobb barátja volt” módon soha, soha nem hencegni, az ilyet mindig kínosan eltitkolni. A jótékonyságot is, soha föl nem emlegetni, valóban nem várni viszonzást. Nem panaszkodni. Fogyókúráról, testi hibáról, ruhavásárlásról, egyéb magánügyekről nem beszélünk. Megtudott pletykát a másik elől elhallgatjuk. Ez nem is blöff, persze, ez tapintat és intelligencia. Viszont nagy lelki válság, nyűgös, kenődős állapot esetén a facebookon csakis éterien szép fotókat, pogányul jókedvű posztokat közzétenni.

Általában véve szabad, senkihez nem törleszkedő, öntudatos skandináv állampolgárként viselkedni, paternalizmusban, nyakig mutyi miliőben és diktatúrában is. Levelet írni Kádár Jánosnak, hogy nem elég változatos a börtönkoszt (drága János, 1973! volt is éjszakai raport: zendülés?).

Olcsón vett ruha árával, jóljárással soha nem dicsekedni. Csak szép homályban hagyni az árakat. Ha drága volt, azért, ha olcsó, azért. Az olcsóval magunkat nem alázzuk meg, a drágával másokat. Általában: nem a végletekig nyújtózkodni, nem kihozni a repülős tengerparti nyaralást az utolsó fillérekből. Lemondani ilyesmiről, síelésről is. Helyette kétszáz kilométerre, három nap, lélegzetelállító luxus. Önjutalmazás. Beépül a személyiségbe. És mindig jelentős borravalót adni. Jókedvből, hálából. Nem sóhernek lenni. Negyven szál rózsa, csak úgy, az tényleg az utolsó fillérekből, mert szépen süt a nap. Mosolyogni.

IMG_4334

Senki nem olyan szakértője egy-egy területnek, mint én a csak előző nap olvasott wikipédia-szócikk alapján. Ha figyelmesen olvasom, akkor ez tényleg valódi tudás, nem is okvetlen kevesebb, mint az igazi szakiké. Nagyon figyelni, mindent átlátni, megjegyezni, és mindezt nem görcsösen, hanem nagyvonalúan, a helyzeten mulatva. A világot átverem, mert ők gyíkok, de magamat nem, én pontosan tudom, hogy csak annyi az annyi.

Mindig, mindig lazán, mulatva, a veszélyt élvezve, és nem mások ellen. Az egyedüli feszültség a helyzet jóleső izgalma.

Vizsgán, felvételin be lehet dobni egy-egy hajszálpontos életrajzot, dátumot. Általában a dátumokat megjegyezni, például hazai politikai eseményekét, premierekét, az nagyon hatásos. Szent rémülettel néznek az emberre. Jaj, nem akarom én őket lenyomni, de azért vicces mégis.

Izgága osztály figyelmét tesztelni: egy nap váratlan jegygyűrűben menni nyelvtanórára. Csönd van, és végre figyelnek. Jól van. Megtanítani a jegygyűrű szó helyesírását. Nagygyűlés, kulcscsont, melaszszag. Három hónapig hordani, levenni. Kisírt szemmel bemenni. Semmi közötök a magánéletemhez.

Érettségin, de csakis ott a más szakos elnök füle hallatára nagyon megdicsérni a blődségeket beszélő szívünk csücskét. Hagyni, hogy Csokonai életrajzát mondja Kölcseyé helyett, pontosan tudni, hogy ez csak nekünk számít. És hadd elemezze az Ódát a Szeptember végén helyett. Nagyon jól összefoglaltad. Sűrűn bólogatni. Négy évvel később az adósságot lesörözni.

Embereket lehet váratni, és nem is haragszanak: visszamentem az esőkabátomért/defekt volt/jött a gázszerelő/megszökött a kutya. Egyrészt sokszor tényleg ez van. Másrészt nekem ez a maszatolás sok így összesen, utálom, hogy nem és nem tudok pontos lenni, de nekik csak egy-egy ilyen jut fejenként. Hanyagságomat elosztom a világban, így csak szép vékony réteg. Nem kell hálálkodni, ugyan.

Kicentizett, amúgy egyfilléremnincs összeggel vásárolni menni, és reménykedni. A gambling izgalma. Ilyenkor van az, hogy 15555 forintom van, és 15549-et mutat a blokk. Számlálhatatlanul sokszor fordult elő. Ez mondjuk nem döntés kérdése, hanem attitűdé, alkaté. Bankkártyát megpróbálni, átment-e az utalás, biztos átment, nem kell ahhoz négy óra. Átment, igen, szem sem rebben. Nem? Jaj, sajnálom, ez a másik kártyám.

Találkozó kezd kellemetlen lenni, lemondanám. Hív az illető. Ilyenkor kivárni, mit akar. Az esetek kilencven százalékában ő is azért hív, hogy lemondja vagy bejelentse, késik. Remek. Nagyon sajnálkozni. Gyengeségünket, hogy nincs ínyünkre a találkozó, vagy elfelejtettük, avagy mi is késnénk, el nem árulni. Ha odaér végül, ha mégis van találkozó, rohanós arcunkra antipírt kenni, mintha már negyven perce ülnénk ott. Nagyvonalúan megbocsátani a késést. Semmi baj, előfordul.

Vagy be lehet jelentkezni az azonos vezetéknevű, sőt, férjemmel a lehető legszorosabb névrokonságban levő fogorvoshoz. Hihetetlen udvariasak lesznek, és hét perc alatt végzek az állkapocsbeültetéssel.

Mi még. Lehet a záródó fogasajtóból a még gesztikuláló egysejtűt szép nyugodtan lefotózni. Ha nem élek vele vissza, nem is büntetendő. Hadd érezzék, hogy lesz valami. Már hozzám sem mernek szólni.

Meg lehet látni a polgármestert, ahogy fölfele megy a lépcsőn, ott a mosdó, és lefelé is fog jönni. És akkor megmondani neki, hogy az e-mailemet ugye megkapta, és legyen szíves komolyan venni a dolgot. És ő azt mondja, szólt is a kerületi kapitánynak. Ez mondjuk nem blöff.

Tudom, ellenszenves vagyok most. Hát még nekem a világ, amely mindenfelől szorongat.

160 thoughts on “blöff

  1. Én sokszor rémesen gyáva vagyok az ilyen helyzetekben. De tényleg, ijesztően. Még akkor is képes vagyok visszavonulni, amikor pedig könnyű lenne a manipuláció. Ne értsetek félre, amúgy istenien hazudok. Senki nem tudja, mekkora színész vagyok én. (Ez különben szintén megérne egy bejegyzést: a hazudozás, amikor nem is kéne, akkor is, mert az ember már a valóság gondolatától is retteg.) De a bankkártyát félelmemben leejtem a földre, sőt, meg sem próbálom használni, ha nem biztos, hogy átment az utalás. Inkább meg sem veszem a cuccot, be sem megyek a boltba.

  2. Azt élvezem, hogy ahol élek, nem kell blöffölnöm. Se kényszerből, se sportból. 3 perccel zárás előtt is beengednek mindig mindenhova. Ha késéssel érkezem, odaszólok és méltósággal. Szabadkozás nélkül, az ok nem tartozik senkire. Kényelmetlen a találkozó? Lemondom. Nem találok ki külön okot. Nem passzol, ennyi.
    Hazudni, tudatosan? Nem. Az támadási felületet nyújt. És _mindig_ visszaüt. Ha nem most, akkor évek múlva, ha nem rajtam, akkor a gyerekemen. Ilyen a hazugság anatómiája (pszichológiája?), jól ki van találva, rátenné a mancsát (patáját?) az életemre, de nem vagyok hajlandó a szabadságomat feladni miatta.
    Szabad, öntudatos skandináv állampolgár móduszt előadni? Nem. Egyszerűen úgy élni. 🙂

      • nem hazugság. én akár alkalmi kényszernek is nevezném. tudom, milyen olyan országban élni, ahol ezekre tényleg nincs szükség. feltételezem, hogy Mónika is olyan helyen él. sok ezer magyar ment el máshová, mert nem akart tovább az ilyen szorongató szituk hétköznapjaiban élni. legalábbis sok ezren ezt jelölték meg okként. és elhiszem nekik. és egyetértek velük.

    • Egyet értek veled, Mónika, annyival megtoldva, hogy a skandináv állampolgár (sem)nem ilyen, ott alázat van, késés alig, blöff meg pláne nem.

      • A késés az én gyarlóságom, azért mentegetőzöm éppen. Fél évet csináltam végig egyedül úgy, hogy boltnyitvatartást ovizárással, infúziólecsepegést taxival, gyesérkezést gyógytapaszvásárlással, bébiszitterérkezést természetgyógyásszal hangoltam össze, és annyira belefáradtam az állandó óralesésbe, hogy el se tudom mondani. Ma már csak divatokokból van órám. Mindenkinek előre szólok, hogy tőlem most ennyi telik. Elég nagy érzéketlenség azt gondolni, hogy direkt bosszantásból csinálom. Szerintem ne ítélkezzünk.

        • OOOO, remelem, nem az itelkezes sütött a reggeli hozzaszolasombol. En csak azt tudom elmeselni, hogy en hogyan elek es miert pont ugy. Hogy masok maskent es miert, az az ö ügyük. Es meg csak nem is zavar. Kesik a masik? Ugyanugy, ahogy en nem vagyok köteles okot megnevezni, ö sem. Toleralom, kesz, nem csinalok belöle ügyet, abban a szerencses eletfazisban vagyok eppen, hogy van idöm, es ha nem tetszik, hat szolok es lelepek.
          En, azt hiszem, kaptam mar par hatasos pofont az elettöl, ezek eszhez teritettek. Levontam magamra nezve a tanulsagokat. Meg batrabb, egyenesebb lettem. Szamomra az eletmodom, az egyenes kommunikaciom, hogy nem ferditem az igazsagot: szabadsag. Ezt mar nem vagyok hajlando feladni, es ha kellene, orszagbol-orszagba vandorolnek, hogy megtarthassam. Ne kenyszeritsenek a körülmenyek tudatos manipulaciora, blöffre. De ettöl meg nem itelem el a többieket, akik ilyen orszagban elnek es erre kenyszerülnek.
          Evus, teged egy intelligens, bator nönek tartalak, szuper kvalitasokkal, viszont semmikepp nem osztanam rad (sem) a szerintem igencsak megterhelö etalon szerepet. Nem viszonyitgatlak senkihez.
          Szamomra egyetlen szemely etalon, a közelebe sem erek. Jezus Krisztus.
          Es hiszem, hogy van vegitelet.

      • Nem, számomra ez tényleg nem derűs, én igyekszem pont nem így tenni, nem kikerülni, nem kicselezni, mert _engem_ ez rohadtul fáraszt. Nem az agyi képességeim miatt.

        • Én is éppen erre gondoltam. Ilyen helyzetben pedig fennáll az a lehetőség, hogy valaki tényleg azért késik el mert “visszamentem az esőkabátomért/defekt volt/jött a gázszerelő/megszökött a kutya.” Ha veled történik ugyanez, éktelen haragra gerjedhetsz, hogy veled oszt nem járassák az eszüket, mert te jól tudod, hogy a kutya hol van elásva. Pedig nincs semmi kutya elásva, csak azt gondolod, hogy ha te így, akkor más is így működik. Én pedig azt gondolom, hogy az embereket lehet váratni, de a saját kényelmem nem lehet fontosabb más ember kényelménél, éppen annyira fontos, mint az enyém. Én mindig tisztelem a határidőket és viszont elvárom, hogy tiszteljék.

      • De, nekem nagyon is átment, tetszett!
        A fogasos eset az mi volt? Lemaradtam a sztoriról, el lehet ezt valahol olvasni? (Nem akarom feszegetni, ha kellemetlen, elnézést.)

        És én hogy irigyellek azért, amit a múltkor írtál, hogy túlságosan elnyúló telefonbeszélgetést egyszerűen röviden befejezni, hát ezt még nagyon kell tanulnom… És van is egy csaj, aki időnként “rám száll”, kb. senkije sincs, és rengeteg nehézsége van az életben, értem én, hogy valakinek ki kell beszélnie magát (pláne, ha az ő költségén, az nekem annyira nem fáj – fúj, de bunkó vagyok, ráadásul hozzám képest ő templom egere, de nem szoktam visszahívni). Na én a “sír a gyerek – mindjárt leesik a gyerek – bekakilt a gyerek – jön a busz – futok a busz után” kombinációkat szoktam alkalmazni a beszélgetés befejezésére, és szégyellem magam közben.

        • Ha belegondolunk, hogy velünk szemben alkalmazza ezt valaki (manipulál, diszkréten leráz, nem egyenes), akkor is derűs? Hehe.
          Évus, nekem ez most nem tetszik. Van ilyen.

          • Hát pedig ezek Robin Hood-diadalok, ha hatalmasok ellen csinálom. Ha nem, az meg az én szégyenem, bevallom azt is. Morálisan majd akkor ítéljünk, ha mindenki kitette a zugait, szégyeneit, és akkor is kölcsönösen.

            • Éva, én is rossz szájízzel olvastam. A bejegyzés az én olvasatomban arról szól, hogy márpedig nem vagy balek, a pofátlanságig nem.
              Ezt karikírozod, néha mulatságosan (villám állkapocs-beültetés), de túlnyomó részt hencegésként, mellveregetésként hat. Hogy miképp nem válsz márpedig alázatossá, még ha te is vagy a hunyó. Hogyan kaptál rá a manipuláció ízére az érvényesüléshez. Hogyan vedd rá a másik felet arra, amit szeretnél. Az ő átejtésével. Vagy az ő jóhiszemű együttérzéséből fakadóan.

              Kunszt-e vajon, hogy egy pénztáros nem fogja azt gondolni rólad, hogy nincs elegendő fedezet a számládon? Vagy kunszt-e, hogy egy érdeklődő ismerős kéri elnézésedet, mert le kell mondania a találkozót, és nem te kényszerülsz ebbe a helyzetbe? Ettől maradna meg a méltóságod? Ettől volnál biztonságban?

              Nincs ebben semmi skandináv. Nehéz meghúzni a határt blöff avagy lazaság és gátlástalanság közt. Van viszont benne intelligencia, számítás, fölényes viselkedés. Egy szóval: manipuláció. A fölény a tied. Szerintem méltatlanul. Hát, ez a véleményem, sajnálom, ha csalódást okoztam.

              • Nem csalódás, önismeret, iktatom a visszajelzéseket szorgosan, és köszönöm!

                Nem kunszt, és nem a pénztáros véleménye érdekel, hanem hogy távozhassam az aranyszemcséket is tartalmazó kaviárral, ne legyen gebasz. És nem kunszt, hanem egy kicsivel kisebb szégyen a baráttal szemben.

                A probléma, a pro meg a kontra a kommentekben meg baromi érdekes.

              • Én érzek összefüggést az íróság meg az ilyen manipulációk között.

                Egyébként meg úgy fogalmaztok, mintha a világ mindenestül jóindulatú lenne, tárt karokkal várna, dédelgetne. Mintha soha nem lenne olyan helyzet, amikor ki kell cselezni.Mitha az őszinteséget nem szankcionálná senki. Nekem az őszinteség a következő fontosságban számít: 1. magammal, 2. a közösséggel (nem trükközöm), 3. az arra járó, esetleges emberrel.

                Nem kivagyiság, hogy erősnek mutatom magam, hanem védekezés, a túlélő reménye, hogy nem veszik észre a szekrény mögött.Amíg ezt nem csináltam, ilyen fenyegetettséget éltem meg.

          • Elrémültem, ezen járt az ovi felé menet az agyam, miket írtam én. Most végignéztem a te szemeddel. Nem találom azt, amiről írsz. “hét perc alatt végzek az állkapocsbeültetéssel” — tényleg nem érzed ennek a humorát?

            Időnként tesztelem a törzsolvasókat is, hogyan reagálnak, ha nem pont olyan vagyok, mint amilyennek megszoktak, összerajongtak. Tágulunk. Együtt. Én az önismeret miatt, mert meglátom magamban és meg merem írni, te, mert ellenállsz a könnyű ítélkezés csábításának, legfeljebb a megalkotott szöveg minősége fölött ítélj, erkölcsileg légyszi ne. Ez a blog szöveget ígért. Nagyon, nagyon nem szeretném, ha kritikátlanul lennék példakép, mindenben irigylendő és követendő. Ez azért nehéz, mert sokat kell egyensúlyoznom: támadható sem lehetek, illetve nem akarok bűntudatkeltő sem lenni azzal, aki bántott. Vitákat akarok, sokféleséget, termékeny feszültséget, piszkáló kis kérdőjeleket, közös, lassú csiszolódást. Nem szeretem, ha mindenki egyforma.

            Lerázásról én nem írtam. Nem is vagyok jó benne. De egyébként hogy a francba ne kéne néha lerázni embereket? Azt hogy csinálod? Hogy könnyíted meg a szorongató helyzeteket? Marad így is elég szoronganivaló. Hogyan legyek a fenyegető helyzetekben egyenes? A csontvelőmet akarják. Egyszerűen csak kiismertem, hogy működnek az emberek. A helyzetek, amelyekről írtam, szorongatóak, sőt, kifejezetten agresszívakat is említettem: fityiszt mutatok a basáskodásnak vizsgán, agresszív utastársak között és a házmester-típusú kiskirály biztonsági őrnek. Oda merek lépni a polgármesterhez, és, milyen érdekes, ha velem nagy gáz van, mindig arra jár, nekem meg eszembe jut, ami fontos. Hogy ne higgyem, hogy ez nem véletlen? Egyébként meg tanár vagyok, évek rohanása, alázata, helytállása, nyomora tett ilyenné. Evolúció, szükségszerű, elpusztultam volna. Egyetlen kínos van: a késés, az tényleg kibaszás másokkal, és nem hatalmi helyzet, hanem szíves jó barátaim. Aztán vannak a zseniális véletlenek, mint a fogorvos vagy a kicentizett összeg. Valamint a kevés, de lényegi tudás célratörő alkalmazása. Én nem mondom, hogy évek óta foglalkozom a témával, ők hisznek szakértőnek. Miért? Talán mert ők annyit sem tudnak? Miért nem kritikusabbak? Ők miért nem figyelnek mások nevére? Bárki bevetheti ezeket, és nem tol ki másokkal. Ha nekem egy új társaságban könnyebb, attól még másnak nem nehezebb. Ha a fogason szemétkedő tudja, hogy van bizonyíték, visszavesz az arcából.

            Most, tényleg csak játékképpen, képzeld el, hogy mindezt egy férfi csinálja. Az hogy festene neked? És neki eleve könnyebb, nem kérnek számon rajta annyi mindent.

            És azért egy kicsit morálisan is összetettebb a helyzet ennél, hogy “nem vagyok egyenes”: amellett, hogy árakról nem beszélek és ismeretséggel, összeköttetéssel, ranggal nem hivalkodom, mert az a senkik sportja, kínosan nem bliccelek, és minden fillérről számlát adok, valamint visszautasítom a gyermekvédelmi kedvezményt, mert az a lányom nevén levő ingatlan miatt nem jár. Eltitkolhatnám, mondták is, hogy ki látja azt. De a közösséggel nem baszunk ki. Én ezt fontosabbnak tartom.

        • mar megirtam ide egy postot reggel aztan elveszett. arrol meseltem volna, hogy nekem volt regebben egy valaki, akire nagyon felneztem, akinek a velemenye, tamogato tanacsa nagyon sokat jelentett (volna) nekem, am o ezt terhesnek erezte, es minden oszinte negativ megnyilvanulasomat felesleges panaszkodasnak elte meg. akkoriban valoban nem volt senki a kozelemben, akiben olyan mertekben megbiz(hat)tam volna, neki meg nem volt szuksege arra, hogy a bizalmasom legyen. folyamatosan ocska kifogasokkal razott le, ot percet, annyit sem szant a lelkemre, igaz o sem igenyelte ezt olyan melysegben viszont. nekem nagyon rosszul esett, hogy nem volt oszinte, es nem ult le velem beszelni arrol, hogy ne haragudjak, de o ennyire mely kapcsolatot nem szeretne kialalitani, nem kivancsi a problemaimra, csak az oromomre, vagy ha azt mondja, hogy most nem tud ram figyelni es nem is nagyon szeretne. valoszinuleg ugyanolyan rosszul esett volna ez a megoldas is, de innet, ket ev utan mashogy gondolnek vissza. nem maradt volna bennem hianyerzet. persze az is igaz, hogy ehhez kell egy olyan igeny is, hogy valakinek az oszinteseg fontos legyen, kell az elfogadas is, hogy a masiktol nem varhatok el feltetlenul semmit, illetve hogy nem egyezik az, hogy kinek ki a fontos.
          ma mar, ha valaki ocska kifogassal raz le, elteszem felre. van, es vagyok sertodes nelkul.
          teljesen mashogy godolom ezt az ismeretlenul szandekosan panaszkodokkal kapcsolatban vagy a telefonmarketingesek eseteben…

        • A fogasos eset (a facebookról idézem):

          Csak úgy elmesélem, hogy ma (augusztus 30.) a fogasra beözönlött egy nagy csapat downhilles fiú, igen, ők azok, akiktől a budai tájvédelmi körzet sívó pusztaság csíkokban, és hetvennel csapódnak elénk a Tündérhegyi útra merőlegesen, meg naponta látok fejsérülteket közülük a sziklákon,
          a fogason sárosak, és kiabálnak, és trágárak, ijesztőek a gyerekeimnek, és büdösek, és nem lehet tőlük leszállni sem, mert eltorlaszolják az utat,
          felvonónak használják, amit más hazajutásra, miattuk lett háború a fogason utazás,
          törvényen kívüli, egyre agresszívabb érdekcsoport, és ellenőr sem kell ahhoz, hogy erőszak legyen,
          na, az egyik, aki felismert a bambuszbicikliről, és emlékezett erre a cikkemre:
          http://nol.hu/lap/forum/20120519-nyolc_bicikli__negy_ellenor
          vagy erre:
          http://nol.hu/lap/forum/20120807-hegyrombolok
          kiabálni kezdett velem, állította, hogy “több ügyvéd haverja” szerint a cikkbeli jellemzésük becsületsértés, és ő följelent, és ki vagyok én, megsértettem őt,
          szóval illusztrációja volt a cikkben részletezett problémának,
          biztos hallgatnom kellett volna, de mondtam, hogy a becsületsértés, az egész mást jelent,
          akkor tovább, hogy ő megüt engem, jött nekem, kiabált az arcomba,
          álltam, néztem a remegő orrlikait, többen álltak oda a haverok közül, de közben kellett nekik az adrenalin, és velem kiabáltak, mert én nem hajtottam le a fejemet, hogy mit hergelem
          mondom, nem vagy te annyira ostoba,
          és hogy meghat, hogy olvasta a cikkemet,
          és hogy ez a munkám, és mindannyian élünk valamiből,
          és nem személyes az ellenszenv, csak elég kínosak, most is,
          majd az erődemonstráció után visszavonult, és általános gúnyolódás ment azon, hogy egyesek újságokba írnak, és ilyen kollektív, nagyon kellemetlen verbális mobbing végig, röhögésekkel,
          önmagában az is provokatív, hogy nem sírok egy sarokban,
          de én nem fogom be pörös számat,
          szóval ilyen konfliktusok is vannak a mi sima tükrű kerületünkben,
          és még azt szeretném mondani, hogy minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő, és ez volna egyébként az (újság)író definíciója.

          Reakciók, a helyzet fokozódása, a magyar kommentkultúra színvonala mint olyan itt:
          http://12.kerulet.ittlakunk.hu/kozlekedes/130904/budos-es-agressziv-bringasok-terrorja-fogason-egy-itt-lako-velemenye
          Ide először érthetetlen önkénnyel, szándékosan botrányt provokálva, a megkérdezésem nélkül, viszont a teljes nevemmel a poszt első tíz sorát tették fel, ami önmagában sértő, és csak bevezető.
          A kommentek között beismerő vallomás névvel. Feljelentést tettem. Tanú is van.

  3. soha, de soha, de soha nem jönnék azzal, hogy orvos a férjem. (már csak a magam pitiáner lejáratása miatt sem, mert NEM ÉN vagyok, orvos , hanem ő..). De annyira, és borzasztóan, és igen, aljasul szorongató közegben kell létezni, legalábbis amikor itthon vagyunk, hogy ha már minden kötél szakad, és már a legapróbb kis fonatposzadékok is elpattantak, akkor a lehető legangyalibb ábrázattal benyögöm, hogy az az igazság, hogy orvos a férjem, csak nem akartam elsőre ezzel kezdeni, mert nem is ezen múlna, de nagyon kevés szabad ideje van, és……………(ide beillesztendő az elintézendő ügy összefoglalva). A hatása DÖBBBBENETES. És ez nem fejezi ki a valóságot. Még annál is nagyobbat csattan, és egyben elkeserítő. Szánalmas, Mert mi van, ha már ez sem lesz elég egy légóajtó vastagságú zárt kapu kinyitásához? Ez az “orvos a férjem” ez mindent visz, oviban, bölcsiben, hivatalban, zöldségesnél, perben, reptéren, cipésznél, húúúúúú patikában meg gyermekkardiológusnál meg főleg. Én meg egyre többet használom, aljasul, mert nincs se energiám, se időm, se kedvem a millió, eredménytelen, felesleges körhöz És mert a legtöbb esetben a gyerekem jóléte és egészsége múlik rajta. De pedig még mindig mennyire undorítónak tartom :((( / megjegyzem, 3000 km-rel arréb sz@rt se érünk vele…ott arra pattannak fel a zárak, ha benyögöd, melyik ismert környéken laksz….- mi nem ott 😛 -. /

      • igen, de belőled van kevesebb. ez a szomorú. férjem nevét nem vettem fel. maradt a lánykori nevem. a férjem se használja a dr-t sehol. se személyiben, se aláírásban. sehol nincs nyoma. náluk nem módi. itthon bezzeg. és engem sem érdekelne, de mostanra vagyok annyira gátlástalan, és vállalom, hogy ha elakadok, és nagyon elakadok, hát bevetem ezt a fegyvert. ha kicsit mögé nézünk: nem én vagyok bugris, hogy ezt használom, ha kell. hanem az az elkeserítő, hogy mégiscsak meg tudnak nyílni azok az ajtók. tehát amit teljességgel nyithatatlannak állítanak be, csípőből tüzelve, az egy, vagy kettő, vagy másik varázsszóra hú de hirtelen mégiscsak ki tud nyílni. :(((((( igen rövid idő alatt. következtetés: a legalsó szinten nyithatók ezek az ajtók. elég pár szó. nem az illetékes elvtárs képzeli magáról, hogy ő a mindenség ura. hanem a portás, telefonközpontos, asszisztenske, stb. borzalom.Ahogy Mákgubó írja. Döbbenetes hatás.

    • Igen, hasonlóan döbbenetes hatást tapasztalok én is, pedig csak dr. X-né Y vagyok, és nem X-né dr. Y (sokan nem is tudják, mi a különbség), és a férjem NEM orvos, hanem PhD-je van egy humán tudományterületen. Hétköznapi helyzetekben kerülöm a dr. X-né bemutatkozást, minek “villogjak” vele.
      Kicsit off: anyukám dr. X-né dr. Y volt, így is van a sírkövére írva. Merthogy mindketten doktori címet szereztek a saját reál tudományterületükön. Én kicsi voltam, arra emlékszem, hogy sokat vigyázott rám a nagymama, ültünk kint a konyhában, hogy “csendesen, most anyának/apának tanulnia kell”. Nem volt rossz érzésem ezzel kapcsolatban, csak ennyire emlékszem. És soha nem használta hétköznapi helyzetekben (nyilván, mikor cikket publikált, akkor annál inkább).

      • Nálunk egyikünk sem használja, a dr. t. Pedig lehet, néha kellett volna, de csakazértsem, vagy nem is tudom. Költöztünk, két ovis korú gyerekkel kb 30 ovit, hívtam, vagy kerestem fel személyesen, hogy mindketten kezdenénk dolgozni, és milyen lehetőségek vannak… És semmi, egyáltalán, nincs hely, és egyébként is, minek költözködünk évközben? Vagy magánovi, de két gyerekkel, nem érdemes ezt elkezdeni, mert jobban jövök ki, ha otthon vagyok. Vagy valamiféle protekció… Nem mondtam a vezetőknek, hogy orvos vagyok, meg a férjem is, azt gondoltam, hogy két főállású embernek a körzetes oviba juthat hely… még, ha pék is 😛 vagy nem is tudom… aztán nem, sehol.
        Aztán mondtam anyámnak, aki nagy kapcsolati tőkével rendelkezik, meg felsőbb szinteken bizonyos hatalmi pozícióval, és épp ezért nem is akartam megkérni, de mégis… és az alpolgármester asszony aaaaaaaaaaaaaaaaaazt kérdezte tőle, hogy melyik oviba szeretnének menni a gyerekek … és akkor most a körzeti oviba járnak, protekcióval, és nekem kell rosszul éreznem magam, hogy egy bármelyik ember, aki a területen lakik, nem tudja ezt elintézni. Azóta is kicsit lelkiismeretfurdalásom van…

        • Anyámnak, ha így végigtekintem a többéves műhibasorozat ívét és eredményét, a fél szemébe és kis híján a teljes látásába került, hogy akkor, az első kórházi felvételnél nem mondta, sőt, eltitkolta, hogy orvos. Úgy kezelték, mint sima nénikét. Elég szomorú ez a mondatom is.

          belesápadtam, amikor rég látott osztálytársak kérték, hogy bejelentkezhessenek a körzetes ovihely miatt anyámékhoz. Nem akartam elhinni. És nem, ez immorális, amellett deklaráltan tiltják is.

          Én az a típus vagyok, aki nem ólálkodik sötétben, nem kér protekciót, viszont elmondja a polgármester szemébe, ahogy akármelyik lakos is tehetné, hogy mi a gond, legalább tudjon róla. És penge fellebbezést ír, és rajta van az ügyön, beadja, nem nyugszik, nem fél. Erre is mondom, hogy skandináv. Skandinávnak lenni sokszor naivitás, de nem csalok akkor sem. Csak épp pontosan tudom, mire gondolnak az emberek.

          • Az egészségügyben orvosként mutatkozom be, bár ott sem értek mindig egyet, hogy ennek kéne lenni az egyetlen útnak, hogy az ember részletes felvilágosításhoz jusson. Nem mellesleg emberszámba vegyék a nagyanyját.
            Az ovielhelyezési protekció, meg tényleg elég kínos volt. Oda voltunk bejelentkezve, ahol laktunk is, és az ehhez tartozó oviba járunk most. Mikor én hívtam, kerestem az oktatási osztályt a hivatalban, elmondták, hogy őőők nem tehetnek semmit, de még ezt és ezt az ovit felhívhatom, és felhívtam, meg mentem…
            Végül erre jutottam, hogy kényszer, és anyámnak csak egy telefon, és ha nem kerülne annyival többe a magánovi, esélyem lett volna kifizetni, akkor lehet másképp is lehetett volna.

          • Igen, ezek Robin Hood -diadalok !! Minden alkalommal. Én csak akkor élek vele, hogy már az összes égő gerenda rám zuhant. Védem a módszert, mert én is kínosan ügyelek arra, hogy ha ÍGY kezdem, akkor a közepe és/vagy vége kíméletlen szembesítés legyen. Legalább annyi energiát vesz el, mint a be nem jutás, el nem intézés miatti kín és fájdalom és kényszer szünet. De a szembesítés,a kimondás, a feltárás megéri. Csak így éri meg. Visszanézve kicsit szégyellem a beolvasásaimat, alattomosan, dolgom végeztével. Hogy minimális legyen a kockázat :). De az a helyzet, hogy egyáltalán nincs lelkiismeret furdalásom. Legyen annak, aki változik a varázsszóra, aki ajtót nyit varázsszóra, és aki ezek után is megy tovább, mintha mi sem történt volna.

    • Én azt a trükköt ismerem, hogy telefonos ügyintézésneél XY helyett DR XY-ként kell bemutatkozni, állítólag az is csodát művel. Személyesen még nem próbáltam, de valószínűleg fogom 🙂

      • Kamingaut: nekem ott van a személyimben a dr. És igen, kifejezetten a hivatalos ügyek intézésében jön jól. Mondjuk vicces, mikor bemegyek biciklis nadrágban, hónom alatt a bukósisakkal. Egy határral nyugatabbra ez is természetes lenne.
        Szoktam egyébként is blöffölni. De a bliccelésről már leszoktam. Mondjuk ha nem jön a kalauz (pénztártalan megállónál szállok vonatra), akkor nem keresgélem inam szakadtából, de pl BKV-n nem.

    • Ne már, hogy ez a “doktor a férjem” dolog még mindig ennyire működik. Egészségügyben még csak-csak megértem a logikát, mert mégiscsak szakmabeli, mi tartsunk össze…stb, na de óvodában, zöldségesnél? Hát mi közük hozzá? Vagy úgy gondolkoznak, hogy egyszer ők is lehetnek betegek, és akkor jól jön? De ha nem is tudja, milyen doktor? Lehet bölcsész is. Vagy csak simán a tekintélytisztelet?
      Egyébként, amikor tanítottam, nálam is bepróbálkozott pár szülő, akik csak úgy “véletlenül” megemlítették a foglalkozásukat. Hát, mondom, mit gondolnak ezek? Hogy ettől bárki is hasra esik? De ezek szerint úgy látszik, hogy igen.

      • Ügyfélszolgálatosok utálják, legalábbis ahol én dolgoztam, és inkább kontraproduktiv doktorizézni; akkor úgy indul az illető, hogy “pffff, emmeg mit képzel na meglátjuk ki a jártasabb, gyere játsszuk el”. Feszült figyelmes percek következnek (tényleg jobban figyelnek neki), majd valamilyen apróságra ráugrás, ahol lehet, neki való ellentmondás. Azonnal megérezni, ha manipulálás indul, és kikéri magának a dolgozó, főleg ha nem oly iskolázott viszont szolga és nem szereti így érezni.
        A tényszerű és kérdező ügyfél a jó ügyfél, a hangulata, szóhasználata -az ügye szempontjából – teljesen mindegy, akkor mozog előre az ügye. Ezen kívül az agresszívnek is halad az ügye, azok sokat elérnek sajnos.
        Aki kedves, figyelmes, az nagyon jól esik és ritka holló, de csak mint stratégia, nem jó, furán is néz ki, amikor a nyájas ügyfél mocskolódni kezd amint kiderül, hogy nem tehet semmit az ügyfélszolga. A tények, jogok ismerete mindenképp előny és fegyver, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen köcsög az ügyfélszolga, és lehetsz a belügyminiszter is, hát akkor se. Ők már ekkor úgyis a taigetosz szélén vannak. áhhh, feltörtek az emlékek, tudnék mesélni.

    • Bocsánat, de ebben nem látom a logikát. A zöldséges úgy gondolja, hogy ha neked gyorsabban adja a padlizsánt, akkor a férjednek több ideje lesz? Mert ok, ha egy orvosnak adja gyorsabban, akkor segít, de hogy a feleségének? Bocsánat, lehet, hogy én vagyok a hülye, de nem értem.

  4. Nekem átjött a derű. Mai első kávé még nem volt meg, mert eddig folyamatos kiszolgálás volt a nap, de ez felért vele majdnem. 🙂
    Én mondjuk soha nem tudtam blöffölni, kicsit sem. Ez van. Néha irigykedem azokra, akik lazán, derűsen nyomják. Még ha tudom is, hogy blöff, sem haragszom rájuk.

  5. Na, ennél meg én éreztem sokszor, hogy én írtam. 😀
    Egy dolog kivételével, késni soha nem szoktam, kínosan nem, idegrohamot kapok akkor is, ha rajtam kívül álló okból vagyok késésben. Szoktam mondani, hogy ha nem érek oda, és nem szóltam, hogy kések, akkor lehet hívni a kórházakat.
    De mástól sem tűröm a késést, az én időmet ne pazarolja senki. Maximum 10 percet vagyok hajlandó várni bárkire, ebben a férjem, a miniszterelnök és a jóisten is benne van. Ha többet késik valaki, így járt, én már nem leszek ott. 🙂

    Egyébként sajnos nagyon gyakran szorít olyan jellegű manipulációra az élet, amiről Éva ír. Mert vagy az van, hogy nyíltan szembeszállsz a “hatalommal” (lásd: biztonsági őr az okmányirodában, ezek élvezik, ha szemétkedhetnek, itt van hatalmuk, ez nekik jó), de akkor csak veszíthetsz, vagy manipulálsz, és akkor nyersz.

    Rendszeresen van ez így a főiskola tanulmányi osztályán. Mert látom, hogy szándékosan tesz keresztbe, érzem, tudom, hogy élvezi, mert nála van a hatalom. És nincs más választásom, csak a manipuláció, mert a jó édes anyjába a saját érdekemben nem küldhetem el. Ez van.

  6. Huhh, hát ha emiatt előttem jutnál be a fogorvoshoz, míg én csendben várakozom, tutira nagyon ideges lennék. 😀 Ugyanakkor teljesen megértem, hogy miért teszed, tényleg baromi nyomasztó a világ a másfél órás várakozás- ügyintéző leszarja/elkutyulja- orvos rád se néz tengelyen. (Utóbbinak nálam majdnem elég súlyos következményei lettek,)
    Személy szerint a panasztevős, levélírós, felettest odakérős fajta vagyok, kicsit fárasztó, de eredményes. 😉
    Amiket ismeretlen társaságról, érettségi vizsgáról, kiszámolt vásárlásról írsz, az szerintem másik kategória. Lazaság. Stabil énkép. Mitt’omén. Tudod, hogy nem vagy több egy fontos ismerőstől, vagy kevesebb, ha mégsem elég a kicentizett pénz. Ez fontos és jó.

    • Igen, ezen gondolkodtam én is, hogy kibaszás-e a fogorvos. Egyébként János kereste meg őt, poénból, én meg mentem vele. Nem kalkuláltam a hatással, meg is döbbentem. Mutatták, hol tehetem le a biciklimet biztonságosan, minden. Én meg, mivel belecsöppentem a helyzetbe, megrántom a vállam: hát tehetek én róla?

      A regényhősnőm lesz szélsőségesen blöffer, egyébként az a laza, stabil, leszarós fajta, akiről írsz. Nagyon jó helyzeteket rejteget ez a tulajdonsága.

      • Kíváncsian várom. 🙂
        Eszembe jutott még egy: amikor ki akarnak baszni veled, te meg egyenes derékkal aláállsz a duplájának is, és ezzel eltántorítod az “ellenfelet”. Na azt is csípom.

  7. Kétszer olvastam el. Nekem ez a cikk volt az első, amiből kérkedést éreztem. Nem tetszett, nem a derű jött át belőle. Az jött át, hogy etalonná válok, így csinálom, ha te is akkor tartlak majd jófejnek. Ez sehol nincs kimondva, de ezt éreztem belőle. 😦
    Azt a vágyat, hogy ismerjétek el végre az én előnyeimet ti ott mind!
    Másodikra meg az, hogy mennyire fájhat valami bent, ha ez így kijött. Mennyire fáradt el Éva abba, hogy ezt az egészet itt küzdi – és mennyire nem köszöni meg, ismeri el, igazolja vissza jóformán senki. Csak a magunkét hajtjuk legtöbben. Én is. Vagy ha van köszönet, az tükörből megy. mert fontos ez – de annyira fájó dolgokat hoz előre, hogy nehéz átlépni.
    Nem tudom, hogyan tudom megköszönni, meg mivel – nem csak szavakkal.

    • Az első részére: értem, értem, köszi a visszajelzést, fontos. És a szövegről szól. Igen, ennek (a szövegben leírt viselkedésnek, nem a most való megjelentetésnek!) a leszaromja frusztrációból fakad. Helyzet van, és akkor választhatok: áldozat leszek vagy blöffölök. Örüljön, aki nem élt át ilyet, és nem kell ilyen eszközökkel élnie, mindig párnán hordozva vagy valóban működő országban.

      A második részre: nem fáj, hanem önismeret. Köszönöm én is. Sokan megköszönik amúgy.

      • Vannak akik minden nap, minden óráját így küzdik át. Pl egyedülálló nők, beteg gyerekkel. Volt szerencsém belekóstolni. Lassan múlik. Mai sztori: megyek gyerekorvoshoz kismancival receptért. Közgyógyosért. Doki néni kérdezi (nem sok gondja lehetett eddig a világban, 75’ös évjárat, mint én) : mekkora a közgyógy keretem, mert van egy anyuka a körzetben, 12 éves transzplantált kisfiúval. Havi kb 60 ezer a gyógyszer. Apuka elhagyta őket. ISTENEM DE JÓFEJ!!!! Ezt ráadásul a doki néni suttogva mondja, hogy a zárt ajtók mögött se hallja meg senki, még véletlenül se. MIÉR’ ?? Apuka be találna jönni és akkor ejnyebejnye? Doki néni folytat: én hogy intéztem el, hogy nekünk minden gyógyszerünk beleférjen a keretbe? Mondom, hogy mit hol kell kérvényezni, még hova mehet, ki hol fog még hivatalból neki támogatást adni. Önkori, gyógyszerutalvány, fecskeszolgálat, gyermekvédelem, oep egyedi méltányosság, stb… Anyuka nem tud dolgozni, hivatalba se tud menni, azt se’ tudja, hol kezdje. A hátán cipelje magával a transzplantált 12 évest fiút? Hát miért ne blöffölhetne az ilyen? Sőt, szervezzünk blöff tanfolyamot!

      • Azt sejtem, mindnyájan kerülünk ilyen helyzetbe. Van, amikor áldozatok leszünk, van, amikor blöffel manipulálunk, de nem hiszem, hogy mindig csak e kettő közül lehet választani.

          • – Nyilván a legritkább eset, amikor nyíltan is lehet kommunikálni. De boltban simán szoktam mondani, hogy 7200 van a pénztárcámban, ha elérjük, nem kérem a többit.
            – A hivatali/biztonságiőrös packázásos esetekben jogaink határozott elsorolásával meglepően jó eredményeket lehet elérni.
            – Verbális agresszióra az én szememben elfogadható válasz a verbális agresszió is.

            Hiszek abban, hogy amikor jó formában vagyunk, be kell vállalni a nyílt, határozott, jogokért kiálló hozzáállást. Minél többször megtesszük, annál nagyobb az esélyünk, hogy amikor szarul-gyengén vagyunk, kevésbé legyünk kiszolgáltatottak és váljunk áldozattá, vagy kényszerüljünk manipulálásra.
            A blöff bevetésével ugyanis az ember akaratlanul elfogadja a rendszer sajátosságait.

            • Értelek, és igazad van.
              A pénztáros jelenet félig öntudatlan, és benne van a játék izgalma. Ha bejön, nem történt semmi, nekem meg lett egy új anekdotám. Ha nem jön be, akkor sem vertem át senkit, ugyanaz van, mint amit írsz, ha látok részösszeget, szólok. De döbbenetes, ahogy mindig bejön. Ha nekem a pénztárnál nincs pénzem, kártyán se, az mindig vis maior. Lejárt a kártya, ellopták a pénzem, ilyesmi. Erre mondom,hogy alkat. Nagyon sok ilyen poén van az életben, hogy ara járok véletlenül, és én leszek a főszereplő, ilyesmi. Nekem nem áll jól az izzadságszagú becsületesség, csak a titkos, nagyvonalú. Na, kérkedek megint, pedig ez nagyon komoly önismeret.

            • Mi van még? A jogaink ismerete, és azoknak kíméletlen közlése, ha kell. Csak ez több időbe telik. És a biztonsági őrünk tudja, hogy ha vitába kever minket, hipp-hopp tényleg 45′ lesz, és akkor már fújhatjuk, még a végén neki lesz igaza..De a doktor izékézésen kívül még valóban eredményes, ha nyugisan (majd egyre hangosabban és dühösebben) megállva elkezdjük sorolni, hogy amúgy egyébként….Ezzel az a gond, hogy a sikerességi rátája alacsonyabb, mint a -nevezzük így- blöffnek. Sokkal több energiát emészt fel. Valamint, mivel idegesítő az ellenfél számára, hogy kevésbé vagyunk hüjék, mint ő, vagy legalábbis tudjuk, hogy ő is tudja, csak úgy tesz, mintha nem tudná…és ezt csak felháborodással, és a kiskirálysága még erőteljesebb fitogtatásával fogja lereagálni…..összességében nem éri meg. Elszórakoznék ilyen kimért skandináv technikákkal hivatalokban egyébként. Ha nem szorítana az idő. Vagy a lakcímkártya helyett nem az lenne a tét, hogy hozzájutok e időben a gyermek pulmonologián a rohamoldóhoz, vagy sem. Mert a huszonakárhány éveske kicsodácska gyakornokocska ügyeletben az én gyerekemen akar erőt demonstrálni. (ott hagyta reggel a pasija, vagy inkább moziba menne ügyelet helyett, vagy mittudomén). A határ nekem ott van, ahol a tét súlyossá válik. B@sszák meg mások. Ne én. Fájjon nekik. Ha már ilyen bunkóvá lettek. Otthon oldja meg/fel ő. És változzon meg. Melózzon az ügyön ő is egy kicsit. Ha nagyon elemében vagyok, ötvözöm a két módszert. Manipulálok, és okítok. Ilyenkor érzem az őszinte szeretetet és elismerést 😛

  8. En ismerem amirol irsz, persze nem hajszalpontosan igy. A sajat intellektusomba vetett hitem, es az arra valo tamaszkodas sokat segit. A jo memoria es logika, humorral egyutt tenyleg konnyebbe teszi sok helyzet megoldasat.A tobbi pedig javareszt a filtering rendszer kiepitese, hogy kinek mirol beszelunk, mikor vagy mikor nem. Ez Maon total nincs meg, es itt Irorszagban sokat fejlodtem, de meg van mit. Csak en mindig pontos vagyok, 3 gyerekkel is az allandoan zuhogo esoben; vannak ilyen kenyszeres viselkedesek, amit nem tudok levetkozni magamrol.

  9. “Engem sunyisagra oktat az erkolcs”
    “Mindentol folmentem magamat, mert nem lesz utolso itelet”

    Ma olvastam, es milyen igaznak erzem a posztot is, es JA gondolatait is.

    …megasztaan bloff es bloff kozott is van kulonbseg.

  10. Szerintem ez olyan táncolós. Vannak szküllák meg a karübdiszek, te pedig egy cikázó repülő piranha, aki nemrég ismerte fel a fogát, az uszonya erejét és a szárnyait, eddig csak a veszett nagy sodrást tudta.
    Van olyan is, én úgy látom, hogy igazság/őszinteség – fétis, mindannak ellenére, hogy az egész építmény hazug és már az egész struktúra, amibe születünk, manipulatív és ránk nézve úgy ahogy van, alanyi jogon hátrányos.

      • Igen, ez egy kamu, túl zárt elv, és csak szavak, egy ideológia, amit próbálhatsz de nem tudsz következetesen betartani, mert eleve a szerepek, a helyzetek elvárásai egymással és az önérdekkel sokszor csúnyán ellentmondásosak.
        Hátrányban vagyok, mint ügyfél – mindenütt: ők tudnak valamit, amit én nem, és megtehetnek dolgokat, amikre direkt nincs rálátásom. Voltam ügyfélszolga egy évig, telekommunikációs cégnél, és eeeelképesztően gonosz, embertelen, kibírhatatlan rendszereket építenek ki, és semmi sem alakul bennük véletlenül, a paranoia ott az egészséges. Direkt bonyolult, direkt nincs jogod a jogaidhoz, és az információ hatalom. (Ne utáljátok az ügyfélszolgálatosokat, bár gonoszak és hidegek és robotzombik, de ők is áldozatok, ezer felől terrorizálva vannak, nem lehet látni. Ha kedves, akkor csak nemrég kezdett, vagy ő a legzombibb zombi).
        Ott többen voltak így, hogy “dehát én nem tudok hazudni”, de köteles vagy, előírás, különben nem kapsz fizetést, szidalmaznak, megaláznak, kirúgnak.
        Mit teszel? Az elején aláírod, hogy az belső dolgokról kívülre nem beszélsz.
        Felmondhatsz, ha megteheted, de ugye látható, hogy akiknek nagyon kell a pénz, a munkahely, hazudni fog éjjel és nappal. Szóval a tisztesség és becsület ebben a helyzetben luxus.
        Nem fair ezt számon kérni rajtuk. Volt aki mindezt ott elkurvulásnak nevezte. “A multi/kapitalista stb rendszer kurvái lettünk”. Szerintem nem fair a kurvákat lenézni a rendelkezésükre álló megoldások miatt.

        Szóval ez az egész, hogy mindig igazat kell mondani, egyszerűen nem olyan fontos. Nem a szó meg az ahhoz való ragaszkodás a fontos, és nem tudnám megmondani, hogy hanem mi. Mert ha azt mondom, hogy a saját előnyt kell nézni, az sem igaz minden helyzetre. Nincs kell. A helyzetek változatosak, az igazságosság sokszor fordul, nőként pedig annyiszor de annyiszor _muszáj_ manipulálni – mi lett volna Ribizlivel, ha nincs trükkje?
        De kicsiben is, én nem nézem le azokat sem, akik a szexszel érvényesülnek, bár ilyenről nem tudok, viszont pletykálni szeretik az ilyesmit, bassza meg, hát ez működik, sajnálatos, és nem a nőre nézve.

        Nagyban pedig nagyon fontos mindig kiállni a jogainkért és keresni a hivatalos megoldásokat, de mihez kezdünk azzal, hogy a törvény is csak szöveg? Hogy rossz vagy rosszul alkalmazzák? Hogy porlad az alaptörvény gránitja? Nincsenek állandó igazságok és ez így van jól, kicsiben és nagyban is, a szavak alól kicsúszik a valóság.

        Ezeket a szabályokat meg nem mi találtuk ki, és aki alul van, annak tényleg muszáj manipulálni. Pl. nem kérem számon a tanítványomon sem az asszertív kommunikációt, ha nem tanul, nyilván előnytelen lenne bevallania, hogy az utóbbi időben a szerelme izgalmasabb társaság, mint az angol nyelvtan, inkább mindig más “ez meg az” van és pont nem sikerült tanulni. Hatalmi helyzetben vagyok vele szemben, és úgy érzi, hogy nem teheti meg, hogy őszinte legyen. Ki lehet szagolni, és nincs vele baj, szerintem. Ezek a lehetőségei. Talán én nem harapom ketté a hanyagságért, de lehet hogy más ebből a szerepből igen. Otthonról biztosan sokan hozunk a szülővel szembeni túlélési stratégiát, az ált. iskolás barátnőm pl. bármikor sírni tudott kezdeni, nagy drama queen volt és később sem átallta használni ezt a képességét ha számára hátrányos helyzetbe került. Ezek voltak az ő uszonyai, fura volt nekem ezt tudni-látni, de nem ítélhető el, nem fair elítélni.

  11. Nagyon tetszett! Erről van szó! Nem kell túl komolyan venni magadat és ezek tényleg nem hazugságok, viszont sokszor a másik fél jobban érzi magát tőle. Szerintem sokan szoktunk belőle sokfélét alkalmazni. De jó, hogy te leírtad! Üdv! Ági

  12. Vajon mit érez a bejegyzés olvasásakor az, aki mindig méltóan és becsületesen dönt és kommunikál, és erre módja is van,
    mit az, aki ugyanígy trükközik néha, de nem szeretné, ha kitudódna,
    mit az, akit rászorított az élet, mert akkora parái voltak,
    és mit az, aki mindig és vállaltan ügyeskedik, brahiból?
    Mit mentenétek meg hazugsággal, trükkel? A pénzeteket? A munkahelyeteket? Az érdeketeket? A testi épségeteket?
    Hol a határ?

    • Én – ahogy írtad – “izzadságszagúan becsületesen” igyekszem. Naná, hogy nem megy mindig.
      A szövegben a játékos részeken és a jó megfogalmazáson röhögcséltem, ahol manipuláció szaglott, meg valamilyenfajta nem egészen jogos előny elérése merült fel, ott meg szorult a gyomrom. Magamat sem szeretem ilyennek.

      És nekem nincs határ, nincs ítélet. Akinek, ahol és amikor megy, próbálnia kell nyíltan és erőteljesen.

      • Én nagyjából ezen a tengelyen mozgok, az érzéseim is talán a tieidhez a leghasonlóbbak. Gondolkodom, mit mentenék meg trükkel, hazugsággal. A bejegyzésben feljött eseteket inkább nem, pontosabban csak a szövegből nem jön át a súlyuk, még pontosabban az én életemre levetítve ezeknek a helyzeteknek nincs akkora súlyuk, hogy trükkhöz folyamodjak. Életet, méltóságot, barátot, családtagot igen (jogosítványt is, ha rosszindulatot is érzékelek a rendőr részéről). Itt is van határ: nem hiszem, hogy képes lennék pl. olyan hamis tanúzásra, amely eredményeképpen valakit befeketítek, viszont családtag/barát megússza (volt egy ilyen régi eset a családunkban és nem tudok eltekinteni tőle, 25 év távlatából sem tartom elfogadhatónak, pedig én kisgyerek voltam, a körülmények nagyon nehezek és szinte indokolt volt a családtag megsegítése a többiek által. Mégis…). Már maradtam le jó pozícióról, külföldi kirándulásról, országos versenyről, pénzről, időpontról mert a trükközés és a nem trükközés közül az utóbbit választottam. Hagytam ott munkahelyet, amikor ilyen helyzetbe kényszerítettek. A család nevével időnként visszaélek, leginkább akkor, ha úgy érzem, tiszteletlenül, vagy érdektelenül beszélnek velem, legutóbbi eset 2 évvel ezelőttről, amikor a pap a templomba akadékoskodott, hogy milyen egyházi szertartást szeretnénk esküvőnkre és a konfrontáció elkerülése, illetve a beszélgetés rövidre zárása végett bedobtam egy családtagot. Onnantól kezdve édes kis Katja lettem, akinek megfogta a kezét és anekdotáztunk még egy sort a családtagról és teljes támogatásáról biztosított. Pénztárnál számtalanszor tartottam fel a sort, mert vissza kellett vinnem terméket, mert nem volt elég pénz nálam, kocsmában, játszóházban hitelre fogyasztok, ha épp úgy adódik, én másokért szégyellem magam.
        Fontos azzal szembenéznem, hogy nem azért nem trükközök, mert van valami erős elvi meggyőződés bennem és bár tudnék és könnyen megy, mégis lemondok róla (számomra ez lenne az igazán tiszteletre méltó), hanem mert nem tudok. Ideges leszek, összerándul a gyomrom, izgulok, félek, én ezek miatt vagyok őszinte is, hogy elkerüljem ezt a sok kellemetlenséget. Ugyanakkor meg gyáva is vagyok, inkább lecsúszom, minthogy nekimenjek embereknek, hatalmi pozícióban lévő emberektől félek, viszont a pozíciót nem tisztelem és őket sem, amíg emberileg nem bizonyítottak (én sajnos nem tisztelem az embereket csak azért, mert emberek). Ez nem jó érzés nekem, igyekszem legyőzni a félelmet.
        Tisztában vagyok azzal is, hogy nekem egy szép, jól kövezett életem volt eleddig (és ennél rosszabb ne is legyen), hogy ez egy kiváltság, hogy ezt megtehetem.
        Elindított bennem egy sor kérdést ez a dolog. Hogy pl. ezt a tételt, hogy “Mert vagy az van, hogy nyíltan szembeszállsz a “hatalommal” (lásd: biztonsági őr az okmányirodában, ezek élvezik, ha szemétkedhetnek, itt van hatalmuk, ez nekik jó), de akkor csak veszíthetsz, vagy manipulálsz, és akkor nyersz.” mi választja el attól a közismert mondattól, hogy ebben az országban nem lehet becsületesen vállalkozni, hiszen olyan törvényi keret van, amely a tisztességes vállalkozót kizárólag bukásra ítélheti.
        A másik pedig az értelmiség felelőssége: amennyiben a portással, az orvossal, az óvódával stb. szemben inkább használok trükköt, mintsem az igazgató/főnök megkeresését, panasz tevést vagy egyéb egyenesebb módszert, akkor ezzel nem pazarlom el a felelősségemet a nálam kevésbé privilegizált helyzetben lévőkkel szemben, akiknek tizedannyi lehetőségük (merszük, tudásuk, alapuk) nincsen szembeszállni ezekkel az mechanizmusokkal, nem is trükköznek, viszont nagyjából állandóan veszítenek? Nem kéne miattuk is kiállni, egyenes utat választani?
        Félreértés ne essék: nem egy glóriával a fejem fölött sétálok egyenes gerinccel az utcán, miközben szórólapokon osztogatom az észt az egyenes útról, vannak elhajlásaim és kicsúszásaim, viszont, ha választhatok aközött, hogy trükk és előny, vagy nincs trükk, nincs előny, akkor az utóbbi gyakrabban győz.

    • A játék, játékosság, a lazaság jött le nekem elsőre a bejegyzésből, úgy, hogy értem és érzem, a frusztráció is ott van benne keményen. A példáidat nem érzem meredeknek, vagy elítélendőnek, sőt, Ámerikában szerintem már 5 kulcsszavas kézikönyvet írhatnál belőlük: “Hogyan élj túl a Balkánon?” címmel.
      Meséljek a testvéremről, aki, bántalmazottként, feljelentőként, úgy ment be a kerületi bíróságra megtekinteni a fogalmazónál a kihallgatásról szóló papírokat, hogy többen azt hitték, ő a bírónő egy másik ügyben? Ő tudta a jogait, kiöltözött, határozottan kommunikált, és így nem pattintották le, ahogy sok más embert bizonyára igen. Közben egy szóval sem mondta, hogy bírónő, vagy ügyvéd, nem is hallgatott sokatmondóan, egyszerűen csak ment előre, és a környezet nem merte megállítani a szokásos, pitiáner, hatalmi játszmával. Ez csalás lenne? Kit rövidített meg ezzel? Ügyeskedés? Joga volt megnézni a papírokat.
      Nem hiszem el, hogy van olyan ember, “aki mindig méltóan és becsületesen dönt és kommunikál”
      Stiklik, protekciók, trükkök igenis vannak, voltak mindannyiunk életében. Ne legyünk már álszentek!
      Jutottam már be protekcióval hivatalba, rendelésre, dolgoztam hazai szállodában, ahol a készletek nem kis hányada vérzett el az önkéntes munkavállalói bérkiegészítés oltárán. Vittem én is, na. Aki nem vitt, az gyanús volt, lopni kellett, ez volt a norma. És még élveztem is, mert nem nagyon jártam boltba, de tele volt a hűtő. Utólag, amikor ezek után szűkös évek jártak, mindig arra gondoltam, na, most törlesztek.

      • Szerintem az nem blöff, ha valaki határozottan megy ügyintézni, tudja a jogait és kiáll magáért. Vagy igen? Emlékszem, még az általános iskolai magyartanárunk, aki egyben ofőhelyettes is volt, mindig elmondta, “gyerekek, ha hivatalba mentek, mindig nagyon utánanézve, nagyon határozottan, lássák rajtatok, hogy tudjátok, mit csináltok, mert ügyet intézni csak így lehet” – így nekem az van a fejemben, hogy ez a normál ügymenet. Ha valamit intézni kell, mindig így megyek, a fejemben visszhangoznak Saci néni szavai. Vagy ez már manipuláció és blöff?

        • Önmagában nem, persze. Testvérem kicsit rájátszott stílusban erre a bírónő dologra. Szerintem nem is tudatosan. Ugyanakkor, aki nem jutott be így, se máshogy, gondolhatja, hogy ez nem volt fair.
          A saját ügyem a szállodával viszont gáz. Megtörtént, ez van.

    • Igen..irigylem én mindazokat, akiket nem szorongatnak. Szorongassanak no, de én nem akarok szorongani, mert erre megy ki a játék. Rettegjél sok minden miatt,érezd magad kiszolgáltatva, azt csinálunk veled amit akarunk!! Szorongj, menj össze, alázkodj meg, mert itten sokan szeretnének visszaélni a tyúkszaros kis hatalmukkal erőből, bután, ostobán. Igen, akkor jöhet a blöff, az én kezemben nincs hatalom, nincs ám visszaélés vele, csak egy kis fricska, no ezt neked…nektek!!Nyilván akinek nem kell hivatalba járni ügyet intézni, meg orvoshoz gyerekkel, meg munka után kuncsorogni, hogy legyen otthon kenyér, az nem is érti miről van szó. És ezt kérem ne tessék összekeverni a vállalt ügyeskedéssel, a hazugsággal..

    • Egyetemi felvételi (csoda hogy még emlékszem rá 😉 ). Nagybátyám közölte, hogy neki van protekciója, de csak úgy segít, ha kell, hogyha “létszámhiányra” vagy mire hivatkoznak, szóval megvan a ponthatárom. Magyarul ez azt jelentette, hogy más protekcióssal szemben támogat, egyébként nem. Na kb én is így gondoltam, és ilyen helyzetekben használom most is a blöfföt.

    • nekem nagyon érdekes az írás is, a kommentek is. Nem tudnék válaszolni a fenti kérdéseidre. Elgondolkodtam, szerintem nem szoktam blöffölni. Persze nem is igazán kell valószínüleg. Lehet hogy erőből, lenyomósan oldom meg inkább. Lehet, hogy hozzászoktam a tényleges hatalomhoz derűsen? De tetszik, bár belőlem is furcsa érzéseket váltott ki. Kevésbé azt, mint amiket itt olvasta, inkább nevetséges kis győzelmeknek élném meg. Nem éreznék diadalt, inkább magam előtt kisebbednék. Mi van azokkal, akikkel szemben blöfföltök? Bejön mindig? Mi van, ha kinevet érte? Én erre is kíváncsi lennék.

      • Nem nevet ki, mert fél. Mindenki fél. Te azt nem érted, hogy én tényleg okosabb vagyok, tényleg jobban figyelek, tényleg elolvasom a jogszabályt, tényleg odaállok a polgármester elé, és ha fenyegetést érzek, a szemem sem rebben. A buta manipuláció vagy a nagy tételben űzött trükkök ellenszenvesek, de az intelligens svindlerek lenyűgöznek, ahogy kijátsszák a világot.

        Mintha nem értenétek, hogy nekem véletlenül lett előnyöm, mert a férjem jó poénnak tartotta, hogy elmegy az ugyanolyan nevű fogászhoz. Közben meg itt hallgatnak a valódi protekciósok, akiknek az apukájuk intézte el, meg akik borítékot csúsztatnak mindenhol. Na, én azt nem csinálom.

        Nem engem kell itt latolgatni, a szövegek nem arra valók, hogy a fényükben engem tanulmányozzatok, vagy ellenem fordítsátok. Gyarló vagyok, ahogy mindenki más, de elismerem. A tévedéseimhez is jogom van, és a túl nagy elvárások, a tökéletesség számonkérése elterjedt és nehezen tetten érhető lenyomó manőver, ha olyan csinálja, aki nem is nyílik meg. Sok olvasó bedőlt az önostorozásnak és a gyerekes dacnak, ami a bejegyzésben van, és azt élte meg, hogy bezzeg ő milyen érett és korrekt. Én nem támogatnám ezt az önátverést.

        Gyerekes vagyok sok tekintetben, tiszta gondolatok mellett duhaj jókedveim, heves érzelmeim és csúf kis csínyeim vannak. Ez vagyok. Örüljön, akinek nem fenyegető a világ, és maradjon csöndben. Nyilván mindenki más tökéletes és korrekt, csak nekem vannak stiklijeim.

        Viszont, hogy kicsit kölcsönösebbé tegyük a viszonyunkat: Dizzynél olvastam a kommentjeidet, és nagyon fölényeseknek, lehengerlőeknek, erőszakosaknak tartom őket.

        • mert ezek szerint az lehetek. Most sem érzem úgy, hogy valódi válaszokat kaptam, Tőle is csak azt, hogy ezek szerint valami borzalom lehetek. Nem baj, akkor többet nem írok, nem kérdezek. Ezek szerint nagyon nem ez az én világom. Legfeljebb olvasok, ha réáérek. Nekem borzasztó ez az alapból csakis rossz lehetsz, csakis azért kérdezel meg valamit, mert bántani akarsz.
          Adélnak már itt nálad nem válaszolok. Ez már teljesen felesleges gumicsont. De sztem könnyebb lesz, ha neked sem.

          • Tudom, a mindenki szembe jön dolog nem érv. De nem lehet, hogy esetleg elgondolkodhatnál mégis azon, miért mondják neked többen is? Hátha mégis van benne valami?

            • atöbben 2 ember itt. Elmeséltem, megmutattam a környezetemnek. Közölték, hogy ne törődjek vele, nem ilyen vagyok. Igazatok lenne, és komolan elgondolkodnék, ha ez akár a családomban, a munkahelyemen, vagy a baráti körömben így lenne. De nem így van. Ha ez így igaz lenne, olyan komoly problémákkal kellene szembesülnöm, ami napi konfliktisokat szül. Ehelyett pont, hogy komoly beszélgetésekért és jó programokért jönnek. Akkor nem lennének hihetetlen tartósak a viszonyaim.

        • A tökéletes emberek mindig gyanúsak. Aki tökéletesnek hiszi magát, na annak van mit dolgozni az önismeretén. Tökéletes ember nincs. Az egyik talán nem csinál stikliket – annak más hibája van.
          Őszinteség: hát basszus, Éva épp őszinte volt, erre beleverik egyesek az orrát. Marha jó.

          • tényleg nem akarok vitatkozni, időm sincs rá munkaidőben most. De 3x olvastam vissza amit írtam, és értetlenül állok. De nem hiszem, hogy erre több időt és energiát kellene bármelyikünknek pazarolni. Máshol van a helyem, máshogy “szocializáltak”. Soha sehol nem írtam, hogy tökéletes vagyok. Pedig ha ezt váltom ki másból, ezeket a reakciókat, akkor valami van 🙂

            • A tökéletességet nem neked címeztem, bocs. A szót Éva használta, nem gondolom, hogy ő rád értette, én csak ahhoz a kommenthez csatlakoztam.
              A szembe jövéshez: hát lehet, hogy itt értenek félre. Az sem baj. Belefér, ha tisztában vagyunk magunkkal.

  13. Jó, hogy írtok. Jár az agyam ezen.

    Azt írtam egyszer, hogy messziről kiszagolom a manipulációt. Mindenféle manipulációt.
    De az nem jelenti azt, hogy mindenféle manipulációt elítélek, és ne szorulnék néha rájuk. Ahogy bárki más.

    Ti az ideális világot egy kicsit számon kéritek rajtam, amelyben a norvég középkorú mozgássérült szerelmesek a hospice önkéntes munkából jövet organikus lenvászon ruhájukban lefékeznek a vízhajtású autójukkal, hogy átmehessen az éticsiga, és közben szárított áfonyát majszolnak. Pont rajtam. Miért? Basszátok meg, a világ nem ilyen. Néha, sőt, többnyire csak csipsz jut. Néha reccsen az éticsiga. Néha mi fekszünk a hospice-ban.

    A művészet mint olyan, a valóság darabjaiból való önkényes válogatás, a megalkotott produktum maga a manipuláció. Azt sugallni a vers alapján, hogy Radnóti annnyira hűséges férj volt. Előnyös ruhát felvenni is manipuláció. Gyerekkel a karban felszállni a buszra, és az ülők szemébe nézni, az is. Egy bandzsa, kopasz csecsemő képeit szépen kivágni, színeket állítgatni, kellemesen törtfehér albumba ragasztgatni és a nagymamának átadni, az is manipuláció. Kiválogatni a saját előnyös képeimet szintén. Önéletrajzban a diplomát és nyelvtudást említeni, azt nem, hogy hüllős pornóra szoktam maszturbálni és eszem a taknyomat, az is manipuláció. Elhallgatni a pletykát tapintatból, mert nincs hozzá közöm — voltaképp ez is.

    Ürügyet találni, hogy írhassak annak, akit még nem ismerek, de tetszik, manipuláció. Megkérdezni a kiszemeltet, hogy nincs-e kedve egyszer hosszabban beszélgetni, kirándulni, kávézni, az is manipuláció. Fölhívni valakit a lakásomra, az sem egyenes.

    Összeráncolt homlokkal korholni őket, hogy megették a jégkrémet, elhallgatni, hogy én meg két dobozzal, az is manipuláció. Hagyni, hogy valaki azt higgye, hogy, hadd főjön a levében. Minden Áronnak hol írni, hol nem. Ez mind manipuláció.

    Az a benyomásom, hogy maximális belső tartást vártok tőlem többen, mert nekem jó, mert én erős vagyok, és csak azért, mert én vagyok a blogger. Mert én, én egyedül megírtam az inkább vicces stiklijeimet. És mert fáradt vagyok, és már leszarom. Mizantróp vagyok, ez a helyzet. Egyedül a legjobb.

    Megírnátok-e ti is a stikliket? Vagy nektek nincsenek? Én meg miért ne lennék, lehetnék gáz? És a magam gázságát megbocsátó? Néha gonosz? Azon viccelődő? Azt megíró? Hát mi vagyok én? Kihez viszonyítotok?

    • az iskolai ebéd lemondása azonos jogi aktus a házasságkötéssel: személyesen, írásban, tanúk előtt kell aláírni (kicsit még több is, mert még egy lapra le kell írnod kérelem formájában), és csak a következő hónaptól érvényes, ellentétben a házasságkötéssel.
      az is manipuláció, hogy azt javasoltam az ebéd ügyekért felelős személynek (amikor közölte, hogy nem, nem lehet lemondani holnaptól, csak következő hónap elejétől), hogy játszunk el a gondolattal, hogy a gyerek holnaptól szeptember 30-ig beteg. akkor lemondhatom? válasz: igen. akkor legyen ez, jó? mondjuk hogy beteg és mondja le az ebédet.

      ilyen világban tényleg bassza meg, aki becsületességet, állandó és készenlétszerű őszinteséget kér számon bárkin.

    • stikli, blöff. ezek ilyen önbántós szavak. elve ítéletet mond olyan szituációkban ahol nem biztos hogy jó ítélkezni, én legalábbis nem szeretnék. ezekkel a keretekkel ezekben a helyzetekben én nem tudok mit kezdeni.

        • én azért vállalok felelősséget, amiért én vállaltam a felelősséget. amiért nem, azért nem. bőven elég abban helytállni. ha viszont úgy döntök, hogy valamiért nem vállalom, akkor azért a döntésért nem szeretném lehúzni, bántani magam. a saját mércémhez mérten kívánok korrekt lenni, a külső elvárások és ítéletek nem érdekelnek, maximum fájnak. küszködök így is éppen eleget.

          a napja mindenkinek 24 órából áll, az elvárások és feladatok egy hajszolt világban sokszor annyit követelnek. nincsenek csodák és én nem vagyok hajlandó pluszban bántai magam az olyan beszorult helyzetek számomra megfelelő megoldása miatt, amiben nem tudok jobbat. még esetleg túlélési stratégiának tudom nevezni.

    • Az én benyomásaim szerint a blognak van valami belső tartása, ami nem feltétlenül azonos önmagukban az írások, vagy az író tartásával.

      A saját stiklim, a doktorozás. Amikor a koromat lejjebb tippelve lekislányoznak, vérvételkor, kocsmában a sokadik sör után haverkodva, igazgatóbácsinak a suliban, ügyintézéskor. “Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Dr. Háromnegyed vagyok” a hatás változatos és legtöbbször remekül szórakozom.

      • Hehe, az is rég volt, mikor tőlem személyit kértek a sörhöz. De már akkor is alábecslés volt 😉 Mondtam, katonaigazolvány jó lesz? Mondták, hogy jó, elhiszik (nem volt nálam, leszereltem már, személyim volt).

    • Külön kérdés, hogy a manipuláció szón mit értünk. Ha a befolyásolás szándékát önmagában, akkor az emberi interakciók 90%a manipuláció.
      Nekem a rossz értelmű manipuláció az, amikor a befolyásolás szándéka rejtett a másik számára, tudatosan alkalmazzuk, a másik gyenge pontjaira lépünk a cél eléréséhez, kihasználjuk az ő tudatlanságát, nem vagyunk őszinték…

      • Nem, nem a befolyásolást értem rajta, hanem a valóság egy részének szándékos elhallgatását, más elemek tudatos kiemelését az előnyösebb összbenyomás érdekében, a néven nem nevezést, a hangsúlyok tologatását.

    • “Ti az ideális világot egy kicsit számon kéritek rajtam, amelyben a norvég középkorú mozgássérült szerelmesek a hospice önkéntes munkából jövet organikus lenvászon ruhájukban lefékeznek a vízhajtású autójukkal, hogy átmehessen az éticsiga, és közben szárított áfonyát majszolnak. Pont rajtam. Miért? Basszátok meg, a világ nem ilyen. Néha, sőt, többnyire csak csipsz jut. Néha reccsen az éticsiga. Néha mi fekszünk a hospice-ban.” Éva, jól kezdődik a napom 🙂

    • Nagyon sok stiklim van, sok apró és pár nagyobb is. Én is túléléshez használom. Túlélőkészlet. Van, amikor szégyellem magam miatta, de legtöbbször nem, mert nem ártok vele. Néha gonosz vagyok, hol akarva, hol akaratlanul. Gyakran blöffölök hozzád hasonlóan, mondjuk, nekem ilyen profin nem megy, nem vagyok elég okos hozzá, de ha lennék, csinálnám, ez biztos. Nem szórakozásból, túlélésből. De van, mikor nagyon jól mulatok közben.

      Mindenki olyan, amilyen, a világ olyan, amilyen, az ember meg túlél. Általában megbocsátom magamnak, kevésszer nem, azokat próbálom helyrehozni, ha van értelme és lehet.

  14. Én nem szeretek blöffölni, nem szoktam szinte soha, de szerencsére ritkán is kerülök olyan helyzetbe, hogy kelljen. Ahogy fentebb írta valaki, ez számomra is fárasztó – nekem az az adott, az a normális, hogy tisztességes és becsületes vagyok, ha valamit így nem lehet elintézni, akkor az általam nem lesz elintézve sajnos… Balfék vagyok, ez van. Hivatalos helyen, ha nagyon muszáj akkor próbálok blöffölni, esetleg melóban is, ha azt látom hasznosnak és egyszerűnek, de ilyen is nagyon ritkán van, csak akkor szokott előfordulni, ha már nagyon para a helyzet. Ilyenkor mindig sikerül, ha sarokba szorítanak, magamat is meglepően jól elő tudnom adni magam – és utána nincsen lelkifurdalásom sem, mert amit muszáj, azt muszáj. Ismerősök között soha. Én vagyok az az ember, aki lazán, magától értetődően felvállalja a tök óccsó turkálós cuccait – mindenem onnan van szinte – meg azt is, ha valamit pofátlanul alacsony áron sikerült megvennem a leárazáson. Én nem érzem ezt megalázónak. Szegény vagyok, keveset keresek – pedig becsülettel dolgozom – és ezt nem szégyellem, inkább büszke szoktam lenni, hogy ilyen kevésből is ilyen jó cuccokat tudok venni. (Ezért szoktak tőlem ismerősök stikában spórolási tanácsokat kérni.) Szerepet játszani nem tudok, nem szeretek, nem is akarok – általában amit mutatok magamból, az úgy is van. Azt hiszem, itt a válasz arra, hogy miért nem leszek soha sikeres ember. XD

  15. Hú, kiderült, mennyi doktor meg doktor-rokon jár errefelé. Még én is az vagyok, úgyhogy most plusz egy…
    Az elején, amikor a portás 43-kor elküld hogy háromnegyedig van félfogadás, és előkapod a mobilt, azt hittem, az orra alá tartod az órát rajta, hogy ez nem háromnegyed, hanem 43 🙂
    Nahát, kamuzni én már öreg vagyok. Nemmondom, hogy ezt a hótisztaság kedvéért teszem, az sosem érdekelt annyira (és elismerés annak, aki őszinte és nem jókislány-szindrómás )
    de ahogy öregszem, úgy teszek egyre inkább mindenre.
    Ilyen esetben pl. megmondom, hogy 43 van és bemasírozom mind a 95 kilómmal.
    A hatás DÖBBENETES 🙂

  16. Szintén zenész, nem megy a kamuzás,blöffölés. Felvállalva, bevállalva élem az élem.
    Mikor olvastuk a “Macskajátékot”, ott is zavart a főszereplő blöffőlése.

  17. Blöff: matekóra, valószínűségszámítás. A megoldás egy szimmetrikus számsor (1,2,3,…3,2,1). A kérdés feltevésekor 5 másodperc alatt ez nyilvánvaló volt, a részletek kevésbé érdekeltek, izgalmas amőba-meccsben voltam épp (elvesztettem 😦 ). Az évfolyam mondja a növekvő számokat, belejöttek alaposan, az egyiknél aztán megkérdezi az előadó: BLászló szerint? Évfolyam rámnéz, blöffölök (fogalmam nem volt, pontosan hol fordul csökkenőbe, hogy ott tartunk-e már – az előző számot hallottam, de hogy azért kérdezi a tanár, mert az évfolyam tévedett, vagy mert látja, hogy nem figyelek, azt nem tudtam -, azt sem, hogy a középső értékből kettő van-e vagy egy). Bejött, és tudtam, hogy miért mondom, de hogy jót mondok-e tényleg, azt nem. A ZH-n foglalt helyem volt 😉
    No ez blöff, nem lett belőle előnyöm, ha csak az nem, hogy a tanár nem haragudott meg az amőba miatt – nem akartam befolyásolni senkit, nem szereztem előnyt, pláne nem más kárára.
    Volt olyan is, mikor de, nyilván. Most hirtelen nem jut ilyen szembe 😉

  18. Szerintem van ebben az egészben valami szabadság, valamilyen egészséges távolságtartás, valami felülemelkedés. Ez jó.
    Mondom én, aki csak szeretné ezt megélni, mert született jókislány vagyok.

  19. nalam az oszinteseg divik. ha valamit nagyon el kellene ugyintezni es nem lehet logikusan, esz ervekkel, akkor mast kuldok, mert ellenem mindenki csak feszulni bir. en nem tudom es akarom megtanulni hogy a postan csokit csusztassak a postas kisasszonynak mert akkor majd hirtelen mindent el lehet intezni. hogy neha hangsulyt teszek ide oda, az lehet, de akkor is oszinte dolgot hangsulyozok. fel sem merul bennem hogy hazudjak, en hiszek benne hogy hazudni tobb energia mint oszintenek lenni. es nekem nincs felesleges energiam. a legtobb amire nagyon ritkan es hosszu evek tanulasa utan mar neha neha kepes vagyok, az az elhallgatas.

    • Semese, őszinteség, igen. Itt nem a becsülvetesség a jó szó, hanem az őszinteség. És velem azért kedves a postáskisasszony, mert mindig van hozzá 1-2 szavam, amikor feladok valamit, megjegyzem, hogy milyen meleg van itt bent, vagy ilyesmi, máris nem automataként viselkedeik, kikukkant az ablakon, esetleg el is mosolyodik, még csoki sem kell hozzá. Ebben nincs blöff és manipuláció, mert mindenki jól érzi magát a helyzetben, utólag sem, motoszkálás szinten sem merülhet fel kétség egyik félben sem, hogy manipulálva van a másik által. Mert az megalázó.
      Mennyivel egyszerűbb lenne az őszinteség mindenki részéről.

      Más. Késés: én mindig nagyon pontos vagyok. Inkább előbb megyek valamennyivel, sosem később. És utálom, ha a partner meg nem. Nem vagyok nagyvonalú, az ő ideje miért lenne értékesebb? Haragszom a késésért, pláne a rendszeresért. Egyszer-egyszer mindenkivel megesik, na de életvitelszerűen ne már. És nem érdekel a magyarázat rá.

      • én mindig elkésem, még a színházból is. Pláne a férjemmel, szerintem ő még nálam is elkésősebb. Aki ezt nem tűri, az ne randizzon velem mert ez nálam valami megmagyarázhatatlan tempó, nem vagyok ilyen meg olyan, csak elkésős.
        Képzelhetitek a mi randevúinkat… még szerencse, hogy nem volt sok 🙂

    • Ez tetszik Semese. Hosszú évek óta ugyanoda járok vásárolni, és már egy-két hét után a pénztáros csaj csak úgy legyintett, ha pár banival adós maradtam. Mindig megadom. Néha ír üzenetet, ha hoznak a kedvenc kenyeremből. A postán ismernek és mindig felhívnak, ha csomagot kaptam így azelőtt ki tudom venni, mielőtt megkapnám az értesítőt. Ezt mind úgy, hogy nem kellett trükközzek. Tudatosan még nem manipuláltam senkit. Nem is szeretném. Olyan szempontból értem Évát, hogy nagyvárosban nem akkorák a távolságok, mint kisvárosban, az idő sokszor szorít. Én megtehetem, hogy másnap is visszamegyek a hivatalba, Bjúdapestent egy kicsit bajosabb. Vagy, ha nekem nem sikerül, még mindig itt a férjem, aki megoldja az asztalracsapást. Lehet, hogy nekem is csak azért megy trükközés nélkül, mert még mostanig nem voltam igazán rászorulva. Vannak emlékeim gyerekkoromból, hogy apám verését elkerüljem, olyanokat lódítottam, hogy én sem hittem. Ő igen. De utáltam a helyzetet, hogy hazudni kell, ha érvényesülni, megúszni, elkerülni akarok valamit. Tényleg sok energiámba került, amíg a megfelelő hazugságot kitaláltam. Azért jó, hogy erre most nincs szükségem.

  20. Ritkán blöffölök, nem is megy igazán, és nincs is ínyemre. Egy módszerem van, ezt hivatalos ügyek intézéséhez fejlesztettem ki: a végtelenségig magabiztos, és jóhiszemű vagyok. Skandináv polgárt megszégyenítő lazasággal, nyugalommal, megyek ügyintézni, őszinte meglepődéssel, tágra nyílt csodálkozással lepődök meg, ha nem megy valami simán. Az udvariatlanságra végtelen naivitással reagálok, és tudakolom a félreértés okát, és igyekszem tisztázni. Annyira természetesnek veszem, hogy az ügyem el fog intéződni, hogy végül tényleg megtörténik.
    Láttátok az Ádám almái című filmet? A papról tanultam 🙂 Kicseszett idegesítő, tudom, de hatásos.
    (És viszonylag sok belső energiát igényel rákészülni, ami az idegölő várakozások alatt mondjuk eléggé el tud fogyni.)

      • Olyan nincs igazándiból, mint a filmbéli pap 🙂 Én azt hiszem, alapból úgy állok az emberekhez, hogy nem akarnak nekem rosszat. Nem akarnak kijátszani, nem akarnak manipulálni, nem akarnak keresztbe tenni. Legalábbis szándékosan. Mert nyilván, ha valaki a saját érdekének érvényesítésében egy utat lát és azon halad töretlenül és nem nézi, hogy milyen mellékszereplői vannak az ő sikertörténetének, akik közben kidőlnek oldalra, akkor felmegy bennem a pumpa. Düh és harag, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy milyen béna vagyok, hogy nem vettem észre, hogy nem néztem utána és nem tettem ellene.
        Ugyanakkor irigylem is valahol, akik ilyen lazán és tudatosan képesek megoldani egy lüke szituációt akár trükköt bevetve.

  21. Gondolkodom újra :), most a “számonkérésen” irányodba, nem előszőr jön szóba. Van itt egy elképzelésem: a blog alaptémája, amiből kiindult, az esélyegyenlőség melletti kiállás, majd a társadalomkritikák az adócsalásról, a nem tisztességes vállalkozókról, a fűre parkolókról, a biciklizőket ledudálokról, majd az emberi méltóság megbeszélése, a szomszéd kommunikációs stílusáról, az elvi alapon folytatott autómentes életről, az internet működéséről, a feljelentésekről, a gyereknevelési elvekről, az értelmiség felelősségéről, cikkek a kevébé privilegizált helyzetben élők helyzetének közel hozásáról, a képmutatás, maszatolás elleni írások mind egy olyan tartást sugároznak, amely így összesítve legtöbbünknek maximum utópia. Nem, ne legyen legtöbbünk, nem tudom, ki hogyan él. Nálam biztosan nem jelentkeznek ezek az értékek halmozottan. Az hogy ezekről így írsz, azt a hatást keltik, hogy így is élsz, miközben ez nem egyértelmű. Klisé arra hivatkozni, hogy az embereknek szükségük van példaképekre, de legalábbis olyanok mögé szeretnek besorakozni, akikre felnézhetnek. Az írásaid által közvetített értékrend olyannyira ritka, hogy a rendszeres olvasó önkéntelenül elkezd felnézni rád. Nekem személyesen a példakép erős szó, nem tudom elképzelni ahogyan egy másik személyt ennyire magam fölé emelek, de ez egy egyéni vonal. Viszont tisztelni meg tudok tanulni, felnézni is, elismerni is. Na most, ha ebbe az értékrend hullámba (amit egyébként írásonként több száz komment piedesztálra erősít) belekerül egy soron kívüli fogorvosi látogatás, pénztárossal való trükközés vagy egy 8 osztályos portással való hatalmi játszmázás, akkor ez elsőre minimum meglepő, arra kényszeríti a “követőt”, hogy ennek helyet találjon, összekösse a többi információval, ami a birtokában van, így lesz a káosz legyőzhető.
    Ez egyetlen elmélet a folyamatra és nem rejtetten főként az én érzéseimet tükrözik, lehetséges, hogy más “megütközők” más vonalak mentén éreznek, én kíváncsi lennék az ő véleményükre is.

    • Nagyon szeretem ezt a blogot, és sok dologra felnyitották a szemem az itteni írások, de Évát sosem tekintettem példaképnek, vagy olyan valakinek, akire rajongva felnéznék – talán azért sem, mert egyáltalán nem vagyok rajongó alkat. Nem ismerek őt személyesen, de olyannak tartom, akitől nagyon sokat lehet tanulni – legalábbis én úgy érzem, sokat tanultam tőle, emberi tartást, látásmódot, hasonlókat, de nem várom el, hogy tökéletes legyen. Nyilván ő is csak ember, a maga hibáival együtt. Az írásai sugallnak egy értékrendet, de az írás nem egyenlő az íróval, másrészt ezekben a dolgokban lehet hinni, és törekedni rájuk, de nem hiszem, hogy van ember, akinek mindig sikerül. Én is jónak tartok egy csomó mindent, aztán végül sokszor úgy cselekszem, ahogy nekem kényelmesebb és egyszerűbb.

      • Hasonlóképpen érzek én is. A blogbejegyzések nem egyenlőek az írójával. Le lehet írni, sőt itt épp ez a lényeg, hogy elvárt, hogy leírd a felvetett problémához vagy témához való viszonyodat, de nem az írójához való kapcsolatról van szó.

    • Szerintem ennek a blognak az is fontos része, hogy ne ítélkezzünk egymás fölött, csak nézzük meg egymást: -Jé, te ilyen vagy? Képzeld, én meg ilyen!
      Hogy merjünk lenni azok, akik vagyunk, és ne mindenféle normák mentén szervezzük örökké az életünk. Hogy ne úgy igazodjunk, hogy ki ne lógjunk, hogy elfogadhatóak, hogy szerethetők legyünk VALAKIK, meg MÁSOK által, hanem pont, hogy merjünk a magunk örömére valamilyenek lenni. Ne elvárásoknak akarjunk megfelelni. Szerintem az egyetlen íratlan szabály, hogy lehetőleg ne mások kárára legyünk valamilyenek. És persze elkerülhetetlen része az életnek, hogy időnként megkárosítjuk egymást még a legjobb szándék ellenére is. Ha így esett, hát megtörtént, nincs mit tenni. És igen, ki merem mondani, hogy tettem ilyen vagy olyan dolgot, amivel másnak árottam. De ki nem? Ezt azonban csak akkor tehetem egyenes derékkal, felemert fejjel, ha valóban nem tehettem másként, vagy adott szituációban nem vettem észre, hogy kit és hogyan bántok, és ELISMEREM a másik sérelmének jogosságát. Ez nem hasonlítható össze a blogon kritizált életvitelszerű, gyengébbeken való élősködésből, mások tartalékenergiáiból kicsikart előnyökkel előre jutó magatartással.
      A blogíró sem szent. Senki nem az. Ezek csak újabb elvárások, amik megfelelési kényszert szülnek. Az, hogy Éva beavatott minket egy megúszási stratégiájába szerintem bátorság. Főleg azt látva, mennyire sokaknak nem tetszik. Kidurrant a léggömb…
      Mellesleg nem látom egyik ügyet sem olyannak, amivel Éva megkárosította volna a konkrét szerplőket, csupán magán segített egy kicsit.

  22. Remekül szórakoztam ( bár nem tudom, félreérthető-e ez így- a lényeg, hogy tetszik az írás)
    Én kétféle embert ismerek:
    – ez egyik, aki jópofán blöfföl, ártalmatlanul, jól is áll neki- ezért szeretem
    – a másik, akinél a :facebookon megmutatom életünk idilli oldalát, ami tk nincs, és sunyi módon mindenhol előnyt próbálok elérni siránkozásommal- tüneteket pródukáló- ezt meg ezért nagyon nem szeretem, és rondának tartom.

    Amit te írsz, az szerintem helyénvaló 🙂

  23. Nekem azért ez furcsa kicsit. Van itt valaki, aki sokak előtt példa, remény, aki sokak szemét rányitotta alapvető igazságokra, olvassuk, szeretjük. És amikor arról van szó, hogy néha ő is trükközik a túlélésért, hogy nem mindig és mindenben bigottan becsületes, akkor szájak tátva maradnak és egy kis csalódottság ül meg a levegőben.

    De miért? Nekem inkább szimpatikus, hogy ez sincs elhallgatva, van ilyen, akár helyesnek, akár helytelennek tartjuk, de ékes germanizmussal élve, be van vallva. Én ebben semmi keserűséget, fölényeskedést vagy kivagyiságot nem érzek. Van egy érdekem, azt pedig némi manipulációval egyszerűbben/gyorsabban/hatékonyabban tudom érvényesíteni, miközben senkinek nem ártok. Eközben nem teszek úgy, mintha én nem, hanem kimondom, hogy de igen, előfordul, és néha még élvezem is. Számomra ez sem morálisan, sem sehogy máshogyan nem aggályos.

    Én is csinálom, mindannyian csináljuk, csak másként.

    Én annak is örülnék, Éva, ha egyszer megírnád, milyen, amikor gonosz vagy, vagy inkorrekt, vagy mittudomén… Hogy akkor hogyan látod magadat, hol találod meg az igazságodat. Én gyakran gondolkodom ilyesmin, ha valami becstelenségen vagy (ön)hazugságon kapom magam, és rossz, hogy nem tudok róla beszélni, pedig ilyen is vagyok, mindenki ilyen is kisebb-nagyobb mértékben. Az élet nemcsak hogy nem arról szól, hogy nem mindig sikerül talpig jónak, egyenesnek, becsületesnek stb. lenni, hanem arról is, hogy előfordul, hogy erre még csak törekedni sem sikerül valamiért… Sőt, van, amikor a túlélés érdekében kifejezetten nem szabad rá törekedni…

    Én szeretem ezt a bejegyzést.

  24. Megjegyzem, a nőségünket is sokszor kihasználjuk. Szívunk is miatta, de ki is használjuk.
    Engem pl. sokkal ritkábban büntetett meg a rendőr, meg ritkábban szondáztattak (de akkor nagyot szólt :)))
    Mert sok a bunkó szexista pasi, de sok az udvarias, jószívű, jólnevelt is.
    Tudjuk, hogy nincs szimmetria és önmagában többet veszítünk,
    de vannak azért ezek a női lét derűsebb oldalai is, mi tagadás. Egyszer majd eldumálhatnánk ilyen eseteket csokorba gyűjtve, a trollok meg megint kaparhatják magukat a lomtárban, yeeee 🙂

  25. Nekem ez a bejegyzés és hozzászólás-folyam hasznosabb lecke volt blog-felhasználásból, mint a a bejárat trolloknak és nem trolloknak együtt. Szomorú is vagyok, de ez az én magánügyem. Mielőtt visszaváltanék lábujjhegy-üzemmódba, még megosztanám egy kultikus vígjáték kultikus jelenetét, ami ma bosszantóan sokszor eszembe jutott:
    http://www.youtube.comwatch?v=-33gykQRks4

      • Tökéletesen saját értelmezés, érzelmek:
        Megjelent egy írás a blöffről, és ennél többről is, néhány sajátságos eset bemutatva, amelyek tartalmaznak bliccelős megúszást, és nagyon komoly, bátor kiállást egyaránt.
        Az olvasók közül néhányan – viszonylagos finomsággal, de mindenképp civilizáltan – jelezték (köztük én is), hogy a bejegyzésben bemutatott mechanizmusok számunkra nem annyira szimpatikusak, és/vagy nem annyira járható utak. Olyan olvasók is, akik elég régóta itt vannak, mesélnek, hozzászólnak.
        Az erre érkező reakciók, beleértve a tiedeidet is, szinte egyöntetűen arról szóltak, hogy: nem értjük miről van szó, bigottak vagyunk, képmutatók, amíg nem mesélünk a saját “bűneinkről”, addig ne szóljunk semmit, miért mossuk össze az írót az írásával, mit várunk a szerzőtől és miért várunk tőle valamit, kaptunk illemtant is, ítélkezésből és viselkedésformákból, számonkérést, hogy miért nem kedveljük a blog íróját, ha őszinte (mikor nem vagy őszinte?), a rendszer erre kényszerít, s különben is, mintha mi nem manipulálnánk soha?? Nem éreztem egyenesen arányosnak a nem bántón kifejezett véleményt az utólagos “szankciókkal”. Ne beszélve a szőrszálakról, amiket itt hasogatok, hogy nem lehet valakit egyszerre bigottnak hívni, majd közölni vele, hogy ne ítélkezzen (ez nem egy kommentből van, hanem egy hangulat – számomra).
        Két téma különösen rosszul érintett: számomra nem értelmezhető az író és írás különválasztása ebben a helyzetben, ha csak a leírt szavakról beszélnénk, akkor nem vennénk soha figyelembe a bántalmazódat, a Művész úrat, János életét és halálát, a gyermekeidet, a lakásod elhelyezkedését és a bambuszbiciklit, a kirándulásokat, milliónyi apró és hatalmas információt rólad, az életedről, az érzéseidről. De ezek nélkül ez a blog sem ez lenne, nem lehet, hogy amikor az erődről, a tartásodról, a borzalomtól való szabadulásod miatt tisztelünk, örömünket fejezzük ki, akkor összemoshatjuk az írót az írásával, viszont, ha valami nem tetszik, akkor külön kell választani. Pontosabban, nekem ez irreális, ha létezik tényleg ilyen. Nem hiszem el, hogy arra nincs keret, hogy az esetleges rossz érzést, nem tetszést is kifejezzük, főleg, hogy a pozitív töltetű érzésekre viszont hatalmas keret van. És nem arra gondolok, hogy a méltányosság elvén, ha már 10 bejegyezésben rajongunk, hadd szidjunk legalább egyben, hanem, hogy a keret a véleményeknek és érzéseknek adhatna teret, előjel és szankciók nélkül.
        A másik fájó pontom (de ezt írtam fennebb is), hogy többször elhangzott, hogy ez egy ilyen rendszer, ebben így lehet érvényesülni, ez a túlélők, sikeresek megoldása. Én ezt nem tudom elfogadni, borzasztó még elképzelnem is, hogy milyen perspektíváim maradnának az életben, a gyermeknevelésben, ha egy pillanatig is ezt komolyan hinném. Meglep, hogy annyi írás, beszélgetés, közös gondolkodás után ezzel a magyarázattal élünk.
        Nagyjából ettől szomorodtam el, hajlamos vagyok sok gondolkodással többet beleképzelni egy helyzetbe, mint amennyi, itt is megvan rá az esély, viszont ez nem csökkenti az érzést. Ma nem, de ma egyébként is keserédes napom volt.

        • Rátapintottál valamire, ami bennem még nem fogalmazódott meg ilyen pontosan. Ha a Rendet kritizáljuk, akkor felmenthetjük-e magunkat avval, hogy a rendszerben csak így lehet érvényesülni.

          Mielőtt valaki félreértené, nem elítélem a manipulálót, aki rákényszerül, csak az ilyen viselkedés normaként való elfogadását nem helyeslem.

          Ez a gyermekhazugsággal kapcsolatos írásban is valahogy zavart, miközben a legtöbb gondolatával teljesen azonosulni tudtam.
          https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/30/hazudik-a-gyerekem/

          • “Ha a Rendet kritizáljuk, akkor felmenthetjük-e magunkat avval, hogy a rendszerben csak így lehet érvényesülni.”

            Azt hiszem, itt nincs szó felmentésről, viszont tény, hogy ha megfelelsz a rendszernek, akkor az elevenen bedarál. A rendszer rossz, és nem lehetséges benne a jól-lét mindenkinek, minden helyzetben. Ez nem jelenti azt, hogy akkor hajrá, mindenki blicceljen. Az írások, amiket én olvastam itt eddig, talán egy kivételével, ami már az elején leszögezte, hogy na most kivételesen tanácsokat ad, sosem mintákat adnak, nem az a funkciója, hogy megmondja mit kell, mi a jó, mi a követendő.
            Nincs szó arról, hogy az írásokban megjelenne valami új norma, ez ebben a bejegyzésben még látványosabbá válik, ez nem arról szól, hogy a manipuláció bármilyen formája követendő lenne, de még az sincs benne, hogy ez úgy jó, ahogy van. A viselkedéseink reakciók, akkor is, ha nem nézzük a miérteket, nincs olyan, hogy “tiszta lap”, eleve nyakig mindenki a szerepét éli az élethelyzetekben, és ott nem tud senki máshogy boldogulni, mint a rendelkezésére álló lehetőségek révén.
            Itt lehet olvasni ilyen reakciókról, lehet magunkba nézni és felderítő hadjáratot indítani a lélekbe és a rendszerbe. Az már a befogadó olvasatán múlik, hogy számon kér-e az írón valamit, mi az amit vár, egyáltalán, hogy elvár, az is érdekes lehet, hogy mit és miért.
            Még egyszer az önfelmentés kérdéséhez: a felmentés feltételezi, hogy “valami alól”, ez mi lenne? Mi a szabály? Mikor és hol? Kié a szabály? Más szabályaihoz mi közöm, meddig van közöm? A saját lelkiismerete mindenkinek magánügy, külső norma pedig sosem fogja tudni teljesen lefedni a személyiséget.

            • Rendszerhez alkalmazkodás: pl. a kádári szelíd vagy milyen diktatúra is rendszer volt. Azt eleve nem lehetett máshogy bírálni, mint hogy közben azért LÉNYEGÉBEN megfeleltél a rendszernek. A szamizdat pl. blöff vagy bliccelés vagy mi volt. Az 1984 megnézése azon az alapon, hogy angolt tanulunk, ilyen volt.
              A mostani rendszer nem annyira láthatóan diktatúra, de azért igen, eléggé az ahhoz, hogy bedaráljon. Alkalmazkodunk ÉS bírálunk.

            • Nem fogalmaztam talán elég árnyaltan, az érzéseim nem a bejegyzéssel kapcsolatosak – azokat megírtam fentebb -, hanem az utána kialakult beszélgetéssel.
              Valószínűleg mások a viszonyítási pontjaink. Nekem fontos az igazmondás. (A felmerülő kérdést megelőzve, volt, hogy hazudtam, volt, hogy ez nem volt óriási bűn, volt, hogy nem tudtam jobbat kitalálni, de sosem volt rendben.)

    • Szerintem teljesen normális, hogy vannak, akiknek nem tetszett ez a bejegyzés, ugyanis ez most nem valamilyen általános igazságtalanság leleplezéséről szólt. Azoknál az írásoknál világos minden, azoknál könnyű egyetérteni, hiszen ez a közös érdeklődési pontunk, ami összehozta ezt a blogközösséget.
      Ez a szöveg most azért más, mert itt pont arról olvasunk, hogy valaki a saját személyes éleményeiből megosztotta azokat, amik valóban kritizálhatók bizonyos szempontból.
      Valaki írta feljebb, hogy mindenkinél más veri ki a biztosítékot. Ez a bejegyzés most megmutatta, hogy kinek elfogadható az ilyen megúszási stratégia, kinek nem. Ezzel Éva felvállalta, hogy lesznek, akiknek nem lesz rokonszenves. Meg is írta a végén. Én el tudom fogadni, hogy neked, például, Katja, ellenszenves ez a módszer. Tiszta sor.
      Mivel itt egy konkrét személy pontosan körülhatárolt cselekedetit olvassuk, amik ráadásul pont arról szólnak, hogy hol szokott nem egyenes utat választani, baromi könnyű kritikát fogalmazni meg. Könnyű számonkérni valakin a tökéletességet, aki éppen feltárja, hogy hol nem tökéletes, csak éppen nem fair.
      Én szeretem úgy látni ezt a blogközösséget, mint egy terápiás csoportot, mint az anonim alkoholisták, vagy a drogfüggők önsegítő köre.
      Ezekben a csoportokban különfélék az emberek, nem biztos, hogy ha más körülmények között találkoznak, akkor szimpatizálnak egymással, de a közösségben jól együtt tudnak dolgozni.
      Például van a csoportban egy apáca, aki nagyon szigorű erkölcsöket vall a szexualitással kapcsolatban. De drogüggő, ezért elsikkasztotta az egyházközösség pénzét. Meg van egy nő, aki politiusok között élt, mindenhol sikkasztást látott, és nem akart ebben részt venni, hát elment kurvának, mert kellett a pénz drogra.
      Nyilvánvaló, hogy az életben nem lennének barátnők, de ha felfedezik a közös nyomasztó motivációt, segítségére lehetnek egymásnak. Ha egy csoportgyűlésen a kurva feláll, és elmondja, hogy farkakat szpotam le egy fél gramm heroinért, és az apáca azt monja neki erre, hogy szentséges ég, hogy tehettél ilyet, én eddig felnéztem rád, akkor a csoport moderátora rendre fogja utasítani, hogy elnézzük egymás hibáit, mert mindannyian ugyanannak a kényszerítőerőnek a hatására választottunk egy erkölcsileg kifogásolható stratégiát.
      Remélem érthető a párhuzam, még ha kicsit sántít is. Mi ugyanis nem rudjuk letenni a drogunkat, mivel ebben a társadalomban élünk. Szóval a lényeg, mindenkinél más veri ki a biztosítékot, ezért a közös pontokra érdemes fókuszálni. Nagyon sajnálnám, ha rosszérzés maradna benned, Katja, ennek a beszélgetésnek a nyomán. Jó lenne, ha ezután is szívesen járnál ide.

  26. “Nagyon sajnálnám, ha rosszérzés maradna benned, Katja, ennek a beszélgetésnek a nyomán. Jó lenne, ha ezután is szívesen járnál ide.” Ezt köszönöm és szinte sajnálom, hogy válaszként azt kell írnom, hogy nem értek egyet a szavaiddal.
    “Mivel itt egy konkrét személy pontosan körülhatárolt cselekedetit olvassuk, amik ráadásul pont arról szólnak, hogy hol szokott nem egyenes utat választani, baromi könnyű kritikát fogalmazni meg. Könnyű számonkérni valakin a tökéletességet, aki éppen feltárja, hogy hol nem tökéletes, csak éppen nem fair.” Hitelesen és nem bántó szándékkal megfogalmazni egy nem tetszést vagy egyet nem értést baromira nem könnyű és én azt gondolom, hogy nekem ez sikerült. Senki nem kérte számon a tökéletességet Éván, ehhez szükséges lenne, hogy ab ovo tökéletesnek tartsuk és erről szó sincs. Az életéből számtalan eseményt, érzést, reakciót mesélt el, amelyek közül voltak szimpatikusak és kevésbé azok, de soha egy pillanatig eszembe nem jutott, hogy leírjam, hogy figyu, Éva, én nem bírom, hogy pöttyös cuccokat a csíkosak mellé teregeted, szerintem ilyet csak a műveletlen emberek tesznek. Viszont én egy nyers vagyok, egy barlangban szocializált sok szempont szerint, mert én a tetszésemet sem írom le hasonló mélységű dolgok fölött, ahányszor véleményt fejeztem ki az élete bizonyos eseménye fölött, az mindig arra az egy konkrétumra vonatkozott, és nagyon ritkán történt. Nem tudom, hogy létezik-e pozitív előjelű ítélkezés, én azt sem szeretem. Egyébként most is utálom, hogy úgy beszélünk Éváról, mintha itt sem lenne.
    A terápiás csoportos hasonlat nekem több, mint sántít, ettől még az üzenete lejött, itt azonban kiindulási eltérések vannak közöttünk: számomra ez a blog nem egy terápiás csoport, nem is egy mintha terápiás csoport, én más okokból járok ide. Viszont dolgoztam terápiás csoportban 2,5 éven keresztül, ott azonban lehetőség volt elmondani egymásnak a nem tetszést, ugyanis egyrészt élőben ment, másrészt vérprofi szakemberek segítségével dolgoztunk azzal is, aki megsértődött, hiszen az is egy jelzés, nem csak a kibocsátót kértük számon, hogy hogy mert a rossz érzéseiről beszélni. És a sok közös munka során nagyrészünk megtanulta az elhangzott szavakat a személyétől függetlenül is kezelni, de az valóban egy terápiás csoport volt. Ez nem az – legalábbis a szó és a humán erőforrás szakmai értelmében – , így nekem nekem nincs is több elvárásom kommentelő-társaimmal szemben, minthogy ugyanolyan nyitottsággal és értelemmel olvassák a szavaimat, amilyet ők is elvárnak a maguk során. Ugyanakkor, ha ez nem történik meg, akkor sincs a világnak vége, bízom magamban, hogy tökéletesen helyénvalóan tudom kezelni azt is, amikor nem vagyok megértve 🙂

    • Visszaolvastam külön, csak a te hozzászólásaidat, és valóban nagyon körültekintően fogalmaztál mindenhol. Annyira, hogy az az érzésem támadt, nem is igazán magadat “védted”, hanem mások kevéssé kifinomult kritikáit. Aztán végiggondoltam a dolgot más szemszögből is. Mi lenne a reakcióm, ha valaki egy olyan stiklijét osztaná meg velem, ami felháborít, és be kell lássam, én sem állnám meg szó nélkül. így elismerem, van létjogosultsága, hogy páran kifejezték a nemtetszésüket. Én a bejegyzésből egy kis cinkos összekacsintást is kiolvastam, és én kapható voltam erre, de belátom, hogy nem mindenkinek jön be. Ez valóban nem egy töredelmes vallomás. Nem bűnbánó, inkább egy huncut csínytevő kuncog a háttérben.
      Habár írod, hogy a terápiás csoport hasonlat sántít, mégis használhatónak érzem. Örülök, hogy van tapasztalatod, mert nekem nincs, és így most jól ki tudlak kérdezni! 🙂 Egy ilyen terápiás csoportban hogyan kezelnek egy olyan szitut, mikor valakinek a beszámolója kiveri másnál a biztosítékot? írnál erről egy kicsit? Nagyon kíváncsi vagyok!

      • És Katja:
        Az AA és társai azért elég JÓ példa éppen, mert azok annyiban NEM terápiás csoportok, hogy 0 szakember van jelen. Ezért hagyomány az ilyen csoportokban, hogy NEM reagálunk közvetlenül a másik megosztására, nem véleményezünk és nem adunk tanácsot sem. Mindenki CSAK a saját élményeit, érzéseit osztja meg. Még azt sem mondjuk el, hogy mi mit csinálnánk a másik helyében – ugyanis nem vagyunk a másik helyében. Egy szakintézményben, profi szakemberek részvételével folyó terápia egész más, ott a csoportfolyamat is része a terápiának, de AA-ban ebbe nem lehet belemenni. Ez a blog, ha hasonlít a két változat körül valamelyikre egyáltalán, akkor az AA-ra.

        • Értem. A nagybetűk nélkül is :). Mármint azt, hogy az AA miért jó példa. Nem ismerem a működésüket, nekem csak pszichodrámás tapasztalatom van, meg ami vele jár, ha jól emlékszem, akkor ez neked is van. Továbbra is remélem, hogy még “ha egyáltalán” sem számít ez a blog terápiás csoportnak, annak írott és íratlan szabályaival. Természetesen, ha a blog gazdája így dönt, az egy másik helyzet.
          Viszont a Szikra kérdése akkor sokkal inkább illik hozzád, sőt, beszállnék én is. Mondjuk van az AA csoportban egy fickó, aki elmeséli, hogy 10 éve iszik, és hogy egy kontrollálatlan agresszor lesz, amikor részeg, éveken keresztül szisztematikusan verte a feleségét és a kisgyermekét. Ugyanebben a csoportban ül egy másik tag, mondjuk egy fiatal nő, aki sokkal hamarabb észlelte a jeleket magán, és aki egy ilyen apa mellett nőtt fel, terápiázott meg minden, tudja, hogy ezt nem nagyon lehet megbocsátani, így sem sikerült kikecmeregnie a gödörből, itt van ő is. Nem tudom, mennyire sarkítottak a példák, összekerülhet-e két ilyen ember egy csoportba, itt hogy kezelitek a személyes érintettséget, tényleg lehetséges, hogy ne alakuljon ki ellenérzés az egyik tagban a másik iránt?

          • Jóvanna, bocs a nagybetűkért, kommentelek egy másik blogon, és néha elfelejtem a különbséget a két blog közönsége között 😉
            Pszichodráma: igen, az egész más, valóban van tapasztalatom. A “ha egyáltalán” arra vonatkozott, hogy azért az AA-val és más önsegítő csoportokkal való párhuzam sem igazán áll szerintem.
            A példád: nem lehetetlen. Nálunk egyszer egy kislány bukkant fel, aki maga nem is volt alkoholista, az anyja miatt jött. Sok segítséget kapott, de persze neki inkább az al-anon segített, ha elment utána oda. Nekem is alkesz volt az apám, és kisgyerekként azt akartam, hogy tűnjön el az életünkből (az én hatásomra ki is dobta anyám, aztán józanul visszafogadta). Nagyon sok alkoholistának van alkoholista szülője, a függőségre való hajlam meglehetősen örökletes.
            Hogy fogadunk ilyen történeteket? Az AA nagyon sokat segít abban, hogy letegyük az ítélkezést. Azért aki maga alkoholista, az nagyon ritka, hogy ne okozzon másoknak szenvedést, és mikor kijózanodik, ezzel szembe kell(ene, tudom, van ellenpélda) nézzen. Ráadásul a társakkal kapcsolatban kialakul egy erős összetartozás-érzés. Nyilván, ha az első gyűlésén találja szembe magát ilyen történettel, az riasztó, de általában új tagok esetében igyekszünk inkább rá, meg a kijózanodásra, felépülésre koncentrálni, tehát ritka, hogy ilyen ilyen sztoriba fut elsőre. Szóval az AA-n belül a megértés dominál. Igen, én is ilyen hülye voltam, ha másképp is. Azt is látni kell, hogy ezek a durva sztorik mindig úgy hangzanak el, hogy érződik: az illető szégyenli, bánja, ami történt, és igyekszik lehetőség szerint jóvá tenni. Általában azon van a hangsúly, mit tesz azért, hogy MOST jó apjuk legyen a gyerekeinek. Ettől függetlenül lehet harag, lehet indulat a másik megosztása hallatán. Mivel nincs közöttünk szakember (legfeljebb, ha szintén alkesz, de akkor sem szakemberként van jelen, nem téveszt szerepet jó esetben), ezért van az a hagyomány, hogy gyűlésen nem reagálunk közvetlenül. Nincs módja ott és akkor a magát bántva érző embernek reagálni – mert akkor ezzel menne el a gyűlés, és egy másik társunk, akinek fontos lenne, hogy szóhoz jusson, elmondja a baját (de nem tudja), esetleg hazafelé bemegy egy kocsmába, visszaesik, és legközelebb gyászjelentés formájában találkozunk vele. A gyűlés után, kicsit lehiggadva, vagy épp a legközelebbi gyűlésen elmondhatja – de inkább azt javasoljuk, hogy ezzel a részével az életének az ACA-ban foglalkozzék. A másik, hogy az AA-ban a társainkkal való erős szimpatizálás miatt még az is lehet, hogy valamelyest az említett pasi miatt valamennyire megérti az apját, megszabadul a gyűlölettől, amit érez iránta, és könnyebb lesz a lelke a fiatal nőnek. Ettől még nyilván nem fogja közel engedni magához a még mindig ivó apját, csak élheti az életét, kicsit szabadabban.

  27. Napok óta jár az agyam ezen. Még az jutott eszembe — de tényleg örülök, ahogy nem okvetlen rólam van már szó, hanem egymást ismeritek meg, egymás reakcióin gondolkodtok –, hogy én minden látszat ellenére nem vagyok jókislány. Én megfosztottságból vagyok jókislány, meg másrészt nagy, komolyan vett eszmékből. Én azért nem szegtem szabályt, mert nekem nem volt megengedve, hogy rossz legyek, hogy figyelmet követeljek. Az luxus. Bennem rekedt egy csomó csíny. Nem is tudtam, hogy nekem szabad volna sörözni meg szombatonként bulizni meg fiúkat húzni. Ez a foglyok szabálykövetése. Lelkileg mondom, vagyis szocializációsan, mert amúgy nem neveltek szorosan, nemigen figyeltek rám, volt mozgásterem, csak eszembe nem jutott tombolni. Én csikó vagyok, és igen, a csikók nem morálisak okvetlen, és én az erkölcsi parancsokhoz való hűségnél sokkal fontosabbnak érzem a valódi alkatunkhoz való hűséget. Ellenben most a feszesre szocializálódott jókislányság ítéletét érzem itt, és azt, hogy ti nem mondjátok el a zavaros ügyeiteket. Lehet, hogy azok nem is viccesek? Ezek, amiket írok, nem a nagy, komolyan vett eszmék megcsúfolásai, ezek tényleg pici fricskák, filmszerű csavarok, olyanok, mint a Betty Blue-ban a lányéi vagy a Zabhegyezőben vagy a Holdpalotában a fiúéi. És annak felismerése, hogy szabad nekem, hogy nem kell mindig feszesen igazodnom. Hogy nem baj. Ha nekem okosság, figyelem és a blöff képessége jutott, erős, iskolában asztalra verő apu vagy sebész nagybácsi vagy más pártfogó nem, akkor én ezzel élek túl. És el tudom képzelni, hogy valaki önzésnek tartja, de én már leszarom a portás meg a vizsgáztató meg a pénztáros jóérzését, mert mindenkié fontosabb volt vagy harminc évig, mint a sajátom, és folyton én álltam ott túlterhelten és megszégyenülve és a sivatagéletemmel. Ti, akik talán nagyobb helyeslés mellett nőttetek fel, ezt nem értitek. És, amire nem nagyon reflektált senki, kacagva bánok a pénzzel. Megszerettem ezt a lezserségemet, ami miatt még egy-két éve is szorongtam. Megengedem magamnak. Úristen, ti nem tudjátok, én mennyit ostoroztam magam opportunista vagy akár macchiavellista osztálytársaim és tanárkollégáim körében.

    • Szívemmel a fogam között.

      Ezért lehetetlen szinte különválasztani az írót az írásától, téged a posztoktól. Mert a bejegyzésben, vagy a hozzászólásban jönnek az extrák, a kiegészítő infók, az adalékok, mind személyesek, mélyek, magyarázzák a leírtakat. Ha ezekről nem tudsz, nem veszed észre, nem akarod látni, akkor csak az írás marad, de az nem tükrözi a teljes igazságot.
      Nem tudom most már, ki a ti, akikhez szólsz, már csak én veszem a kesztyűt, de legalább reagálhatok annyira személyesen, amennyire csak akarok 🙂
      Néhányatoknak van ez az idősebb pasi fétise (viccelődve írom kicsit, nyílván nem erről van szó), nekem ilyen az idősebb, okos, magabiztos nő. Keresem őket, megdöbbentően ritkán találkozom velük, mint egy falat vízet, úgy szomjúzom őket. Rád is kiosztottam ezt a szerepet elég hamar, aztán egyszercsak rájöttem, hogy bár a jelzők külön-külön többnyire igazak, a kombináció nem az, amit én keresek.

      Zárójel: igaz-e világos, hogy most rólam van szó és nem rólad, nem kell később magyarázkodjam?

      Lecsendesedtem kicsit, nyugodtabban jártam/járok ide olvasni, nincs szerep, amit keresek, aminek meg kéne tudatlanul felelni, viszont van egy tisztelet, van egy méltóság, ami nem jókislányos, jaj, isten őrízz ettől a jókislányos kifejezéstől, pedig én sem voltam soha rossz. Egy felnőtt nő méltósága van, és ebben a posztban azt éreztem, hogy ezek a stikák nem méltók hozzá(d). Ha valamit öntudatlanul is számonkértem, akkor ez volt az, nem előszőr, valószínűleg nem is utoljára, viszont lehetőségeimhez mérten ez az utolsó alkalom, hogy szóvá teszem. Mert nem volt helyes, és ezért konkrétan bocsánatot is kérek. Nem megkérdőjelezni nem volt helyes, hanem a méltóságodat elképzelni, esetleg belemagyarázni.

      Egyszer átvertem a brit államot 300 fonttal. Egy vizsga végén kérdezte az oktató a javítások előtt, hogy ki az, aki jelezte, hogy utazott az éjszaka, mert más városban felvételije volt és nem tudott készülni? Mikor senki nem nyújtotta a kezét, én jelentkeztem, mert, bár nem szóltam előre, a leírás tökéletesen illett rám. Elnéző javításban volt részem, konkrétan ezért kaptam meg az átmenőt.
      Éveken keresztül, pontosabban több mint 10 éven keresztül öntudatlanul és védekezésből, hatalmas ürességet, félelmet és szorongást takarva manipuláltam az eszemmel mindenkit, legfőképp fiúkat, fiatal férfiakat. Beleolvastam a Török Mónika blogjában, van ott egy szösszenet a csúnya nőkről. Nekem az a húsba vágó, mint másnak itt a bántalmazás. A csúnya nők nem félnek a férfiaktól, mert őket még egy erőszakra sem kívánják meg. Viszont a szerelmet, a vágyat lehet pótolni barátsággal. A férfi legjobb barátjának lenni. Viszont ehhez okosnak kell lenni (így tanította a Rend), sok témához kell tudni hozzászólni, racionálisnak, viccesnek, jófejnek lenni. Ezek tanulhatóak, főleg, ha a Mester mellett nősz fel, ha ez a szeretet kulcsa, mai szóval élve nyelve. Szivacs agyam van nekem is, én is tudok wikipédia szócikk alapján okosan beszélgetni elég sokáig. Focitól a műkörmökig elég sok mindenről.

      Apám házat épített a stiklikből. Oh, soha nem teljesen illegálisan és végképp soha nem rajtakaphatóan. De amit a román állam biztosított (és ez nem kevés), azt ő mind kihasználta. Anyám 8 évig volt igazgató és egyetlen egyszer sem szabadott egy oldalt lefénymásolni vagy kinyomtatni az intézmény gépein, inkább pénzt adott és mentünk a sarki boltba fénymásolni. Viszont a család nevét használtuk. A családnak első sorban azért lett neve, mert sok tagja volt sok évig befolyásos pozícióban és sok emberen segítettek ezekből a pozíciókból. Ez valahogy átöröklődik a generációkra is, főleg egy kis városban. Furcsa lavírozni a két minta között, a mindennapokban inkább az anyám mintája mentén funkcionálok. Amiket te bemutattál, azok nekem a mindennapi esetek, de tényleg nem magyarázom többet, én is unom magam.

      Kiegyenlítettem?

      • Forgatom, olvasom, azért nem írtam.
        Nagyon nyomaszt, hogy ki mit képzel belém. Szabadulnék belőle, bármi is az.
        A regényem hősnője igen dezilluzionáló lesz, csak azért is, az eszményítés ellen, olykor kifejezetten rohadék.

    • Én például azért nem írtam meg a zavaros ügyeimet, mert – legalábbis ebben a vonatkozásban – nincsenek. A doktorozás az egyetlen blöff, talán az se igazi.
      Bár a kommentek alapján izzadságszagúnak és jókislányosnak tűnhet az egyenesség, a külvilág reakciói – amik konkrét emberi helyzetekre vonatkoznak – mások. (Az utóbbi félévben kapott kritikák/dicséretek közül: őszinte, kíméletlen, megbízható, egyenes, agresszív, meglepő, élesen fogalmazó.)

      Nem megfelelésből választottam, egyszerűen az én alkatomból ez következik. Ezt is lehet lazán, egyszerűen azért mert nekem így jó.

      • Ma volt egy blöfföm megint. Észrevevős, meglepő.

        A nő, aki a SPAR pénztárában ült, névtáblát viselt.
        Mondom neki, boldog névnapot holnapra.
        Megdöbbent. És aztán örült. Erőfeszítést igényelt, hogy megértse a nem szokásosat.
        Megdöbbentésből mondtam, ami manipuláció, és hogy ne mindig ugyanazt hallja.
        Csak én érzem az agy fentiekhez hasonló, divergens működését ebben?

          • Abszolút komolyan írom, hogy mindenkinek nehéz a rutinból kizökkentő megnyilvánulásokat megértenie, reakciót keresni rá, engem is meglep, ha azt mondják, kiskezitcsókolom a szokásos köszönés helyett, nem provokálok senkit, és nem értelek.

            • Amolyan lenézés-íze volt annak, amit írtál (pénztárosok, portások, biztonsági őrök nálad nagyon alacsonyan vannak, úgy érzem). Erre most különösen érzékeny vagyok, mivel magam is gyakran vagyok a pult másik oldalán.

              • Tévedsz vagy projektálsz, több helyen említettem, hogy ellentétben azokkal, akikhez törleszkedni szokás, mint iskolaigazgató, hivatalvezető, orvos, ügyvédúr, milyen őszinte együttérzéssel, kímélettel, tisztelettel viseltetem azokkal szemben, akik gondoskodnak fizikai és más jóllétemről fizikai vagy félig fizikai munkájukkal, a legnagyobb előre köszönéssel, szemükbe nézve, rettegve, nehogy türelmetlen legyek.

  28. Nagyon érdekes ez a bejegyzés, s a kommentek is.

    Én elsőre mosolyogva olvastam a szöveget, s arra gondoltam, milyen érdekes az, hogy kinek milyen szokásai vannak. Nekem első olvasásra nem az jutott eszembe, hogy azon gondolkodjak, hogy ez jó, vagy rossz. Ilyen, kész, érdekes, s volt két pont, amiről azt gondoltam, hogy ezt én is alkalmazni fogom (pl. keresztnevek). Ráadásul a másikét túlgondolni nem is kell, főleg nem egy írónál, nem tudhatjuk, lehet stilizál, mint az a tequila a libegőn. 🙂 Én csak a kommentek kapcsán kezdtem el azon mélyebben gondolkodni, hogy ez lehet rossz is, de összességében valahogy olyan természetesnek érzem ezeket a mozzanatokat.

    Aztán átgondoltam magamat. Én is szoktam manipulálni, s ennek sok oka lehet: nincs energiám, nincs időm, lusta vagyok, unom, beszóltak, beszólok én is, saját érdekeimet nézem, meg még ki tudja, mennyi minden miatt lehet ilyet csinálni. Szerintem nem vagyok mindig egyenes, nincs hozzá energiám, s van rendszerhiba is, nem Skandináviában élek.

    De az is manipuláció, hogy a kolléganőm egyik nap később jön, egy hét múlva hamarabb megy, mert a gyerekét viszi táborozni/várja haza. Én meg megkérdezem tőle, hogy beszéltek-e telefonon, jól van-e Pistike, hogy érezte magát a gyerek a táborban? Érdekel ez engem valójában? Nem annyira. De én is el fogok menni egy nap hamarabb, meg majd nekem is lesz gyerekem.

    Az író/írás összemosásáról nekem egy régi egyetemi jegyzetem ugrott be, amit pont múlt hétvégén olvastam el újra. A téma “az elméleti iskolák”, leírom (nagyon) röviden, mert kapcsolódik.

    Premodern
    – a szerzőből kiindulva értelmezi a művet
    – a szerzői tudat, az életrajz körüli megközelítés
    – kérdések: hogyan vonatkoztatható a mű a szerző életrajzára, élményeire? Milyen pályaív, fejlődésrajz mutatható ki a műben?

    Modern
    – a műből kifelé kérdez
    – kérdések: hogyan tükrözi vissza a mű a társadalmi, gazdasági valóságot? Milyen filozófiai, ideológiai vonatkozásai vannak?

    Posztmodern
    – az olvasó avatja a művet olyanná, amilyen
    – az olvasói tapasztalat van a középpontban
    – kérdések: milyen motívumok, reflexiók ismerhetők fel? Milyen olvasói tapasztalatot hív elő a szöveg? Hol léphetünk be a szövegbe? Milyen kérdésekre lehet válasz a szöveg?

    Nagyon rövid összefoglalás ez, melynek megosztása lehet(ne) manipuláció is részemről, hiszen egy egyetemi jegyzetet gépelek le valaki más blogjára.

  29. Visszajelzés: képtelen helyzetek | csak az olvassa — én szóltam

  30. Visszajelzés: skála és mozaik | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s