annyi minden van, lett

Évi rendes szabadságomról ezennel visszatértem. Nem terveztem ezt a szünetet: életfordulat és megváltozott tudatállapot, valamint rengeteg teendő miatt alakult így, hogy nem tettem közzé posztot egy ideje. Írtam ugyan, mindig írok, de a sok szöveg, ötlet félbemaradt. Elsodort minden egyes nap, nem jutottam hozzá a nyugis, ám szenvedélyes, odaszánt leüléshez, Egy kicsit nem is bántam. Blogos történések, emberi viszonyok is letisztultak, megértődtek így, és a modorosságaimra, nem tökéletesen tiszta szándékaimra is rá volt módom látni.

De a szünetnek vége, jönnek a változatos témájú írások, továbbra is a magam érdekei és mindenféle érdekek, érzékenységek elé helyezem az igazság keresését. Eztán sem alkuszom sem nívóban, sem a szöveg kimunkáltságában, és a megszokott eltüések is lesznek bővséggel. 🙂

Hallgat a múzsa, vagyis az élet betömi a száját, még ha kiabál is. Újabban nagyon egyszerű az, ami blogra valóként eszembe jut: önmagáért beszél, semmi modor, semmi hatáskeltés, fifika és poén, csak ezt el kell mesélnem nektek – maga az élmény vagy a szemszög az erős, nem kell felfancyzni szavakkal. Mert, bizony mondom néktek, a trendi blogger úgy fancyzi fel a félbe-szerbe életét menő fordulatokkal, álságos önreflexióval és szövegmegoldásokkal, amint a megharmincasodott nők vásárolják a trükkös, ám fast fashion ruhákat és bizsukat. Jól néz ki, lehet ügyes – csak nem erős. És hát ügyetlen és átlagos az élet, milyen legyen, nem raftingolhatunk folyvást Alaszkában, csakhogy fancybloggert rohadtul zavarja, hogy az élete átlagosnak, mindennapinak tűnik. Nem egyvalakire gondolok, és nem is baj, ha ilyenek, csak én nem akarok már ilyen lenni. Nagyon sok hiúság és szerepjátszás eltűnt belőlem.

Megértés, feldolgozás, ügyintézés, várakozás. Nagyon jól jött most a több évnyi intenzív belső munkám, őszinteségem, a testem jó állapota, a kipihentség, kiegyensúlyozottság, mert éles helyzetek sem tudtak kibillenteni. Újabban irtó hatékony vagyok, ha menni kell, intézni, odaérni: a halál és a muszáj lendülete visz. Meg kell tenned, most van itt az ideje – ezt állítja nekem Tamás halála, amely különös fénytörést hozott. Felragyog az önműködő és magától értetődő, sokszor csak gyanított, tisztes távolból figyelt (mert heti váltásban élő) fiam. A lénye, a lényege, hogy melyikünkből mit hoz, és vele a múltam. Aztán, hogy hogyan élte meg ezt a nagyon megrázó pár hetet, mit kérdez, hogyan reflektál. “Most már mindig velünk fog lakni” – értelmezi éles eszű kislányom a helyzetet, miközben én még mindig kalkulálok azzal, hogy valamelyik nap Lőrinc pont nem lesz velünk, mert a gyerekelfelezés is szent tehén volt tizenhárom éven át. Be volt osztva ama hétfőre is, neki ott kellett volna lennie, ez így van, akár a csillagok járása, és az őt oly igen szeretők nem törődtek azzal, mire lép be, mit talál, és én ezt nem tudom megbocsátani, és ezért kellett nekem felelősnek lennem és nekem mennem oda.

A múlt. Felbuzogott a múlt, váratlan lelki történések, megértések, reflexiók és beszélgetések vannak most. Egyetemi éveim, véleményeim emberekről, a saját értelmiségi identitásom, emlékeim, és az abból való kitekintésem, “demokratikus” próbálkozásom más közegekben, olyanokkal, akik nem értenek. Mintha megráztam volna magam: dehogyis, tévedés volt, ez nem én vagyok. Ki vagyok én?

Az ő személyének, tragédiájának a megértése, a hallgatás, a tabusítás, a családi titok, és komolyan meg vagyok rendülve, és nem neheztelek, mert nagyon szar lehetett így élni.

Volt ez a nagy tilalom, ez a nem lehet, amit rám erőltetett, jóval a racionális okokon túl, hogy én nem léphetek be abba a lakásba, ahol valaha éltem, és ahol a fiam is él, ha épp ott van. Nekem ott nincs dolgom, mert én őt rútul elhagytam. Nem így volt, és mégis elhittem, illetéktelennek éreztem magam ott: az egész ne is legyen, kiiktattam az agyamból. Most beléptem. Mertem, merek. Kellett. A tabunak vége. Nincs már mitől félni.

Kibuktunk az ajtón a fiammal akkor, vasárnap este, amikor utoljára láttuk élve. Remegtem, folyt a könnyem: ilyen állapotban van, és mi még mindig félünk tőle!

Féltünk – és szerettük és méltányoljuk és megbocsátottunk neki, ami nem jelent tagadást, és szerettük volna, ha nem lett volna neki rossz. De rossz volt neki, az élete utolsó évei, és az utolsó napok is, és ez nem sorscsapás volt, sajnos.

Általában a halálélmény, Jánosé is, és a felelősség, az emberi nagyság, a szeretet is foglakoztatott erősen. Az ő emberekkel való viszonya: kezdő írók, a hölgykoszorú, a barátai és kollégái. És az asszonyok, akiknek egyike vagyok, bár nem a legfontosabb és nem is az utolsó, de gyereket vele, neki én szültem csak, és ő tényleg úgy kezelte, hogy neki. És az asszonyoktól én úgy, de úgy féltem, belém kövült az ellenszenv, a gyerekesen szenedélyes utálat, a féltékenység is, most pedig beszéltem mindegyikükkel, nagyokat is, és meglepő a közös tudat, a szövetség, hogy ugyanazt éltük át. Az utolsóval különösen nagy, érző, támogató beszélgetések. Kedden lesz a temetés.

A gyerekeim. Juliska nem otthonoktatott magántanuló azóta, pont azóta, hogy olyan hangulatosan jellemeztem a kora őszi napközbenjeinket, tudhattam volna, hogy ez nem megy sokáig. Most a párhuzamos osztályba bejáró magántanuló (mint ilyennek, joga, ám nem kötelessége az órákon részt venni, és nem osztályozzák). Amíg szereti, marad is. Dávid jól van az ő teljesen más tanítónőjével, minden okés, csak nem találja a kisbetűs írásfüzetét. Focizik.

Éles lett az élet, az élet színei és értéke most. Mintha a testem forradalmi változása folytatódna a második szakasszal: a gondolkodásomban és az érzékszerveimben. Minden olyan eleven és színes, a falevelek, a reggelek, olyan értelmesnek érzek mindent. Nem ujjongva, de kifejezett antidepresszió ez. Kijózanított, ami történt: ne csak teljen az élet, hanem cselekedjünk, mert nem mindegy, nagyon nem, és nekem tényleg extrán kell rangsorolnom, azért is, mert nekem amúgy nem nagyon írja elő senki, mit csináljak, mikor, mennyire. A szabadság, amellyel élni kell tudni.

Nagyon fontos most a “minden rendben van, mi bajunk is lenne” közönyéből felriadva a négyesünk világa, közös dolgai. Nem vágyódom el belőle, nem hiányzik semmi, intenzíven élem meg az örömeit, és nem félek kiállni magunkért, egyáltalán: semmitől sem félek már. Tisztán látom, hogy nekem nem kell félnem, nem velem foglalkozik itt senki, hanem a saját kínjával, és azt is látom, hogy mindenki fél, tudom már, mitől, mert kiderültek a titkok, és hogy csak az az igazi dráma, amikor nem tiszta a lelkiismeret és nem mondható ki az igazság. És ehhez képest az én felszegett állam, tiszta lelkiismeretem és mindig-is-néven-nevezésem fontos érték és útravaló a gyerekeimnek.

Könyvek, filmek, színház. Sokat olvasok, mindenfélét, regényt (Heltai Jenő, Jókai Anna), irodalmi tanulmányt (Zsidó identitásképek a XX. századi magyar irodalomban), novellákat (Molnár Ferenc: A százados köpönyege, ez egészen zseniális) és persze sokféle újságot.

A négyzet (Ruben Östlund) !!!!!! ez egy döbbenet

Aurora Borealis (Mészáros Márta filmje)

Személy szerint egyre fontosabbnak tartom, hogy beszélgessek a felmenőimmel arról, hogy velük mik történtek.

Még akkor is, ha tudom, hogy ezek megszépülhetnek, vagy épp eltorzulhatnak az idő múlásával. Nekem lényeges hogy tudjam, a családtagjaim különböző helyzetekben milyen válaszokat adtak, hogyan éltek, miben hibáztak és mit csináltak jól – ezek sokat segíthetnek a saját jelenemben is.

Ezt mondja Törőcsik Franciska.

Megtorlás (Martin Koolhoven)

Színház:

Örkény, IV. Henrik I-II., Mácsai Pál

Soha senkinek (érzékenyítő tantermi színház, nagyon aktuális, mi a Tháliában láttuk), Scherer Péter

 

Életmód. A diétám kissé felborult, viszont tényleg csak kissé: a fő ételek ugyanazok, és a többiben nincs semmi mértéktelenség, kiéhezettség. Alkalmilag, ha jobb a békesség, vagy nem tudtam a kis igényes dolgaimat beszerezni, eszem, ami van. Rozskenyeret, flódnit, Gullón kekszet is, nem sokat. Ilyenkor zsírt kevesebbet. Jól vagyok. Nem híztam. Böjtölök 14-18 órákat.

Ami nem változott, az a nagyon sok sport, enélkül nem menne. A terem kevesebb, de olyankor megtoljuk. A szerdai úszás állandó. Sokat gyalogolok a hegyre. A múlt hétvégén pedig 2+5+10 km-t futottam a SPAR verseny rövidebb távjain.

Szombaton Dáviddal futok be.Vasárnap. Elég szarul lettem a végére, lezuhant a vérnyomásom, de lefutottam 1:09:57-tel. Utána két napot pihentem. Egy zúzós hasedzés még volt vasárnap délután a Reedben.

Megnéztem a maraton befutóit is, az élményről írtam az egyik kommentben. Megkapó emberi pillanatok: sok messziről érkezett sporttárs, karján gyerekével beérkező maratonista, végtaghiány, lesérülés. Nagy élmény egy ekkora verseny, sok mindent meg lehet figyelni.

Volt még egy fotózás, majd megírom, ha megjelenik az újság, és lesz még egy másik, most szervezzük.
#metoo

 

6 thoughts on “annyi minden van, lett

  1. “Volt ez a nagy tilalom, ez a nem lehet, amit rám erőltetett, jóval a racionális okokon túl, hogy én nem léphetek be abba a lakásba, ahol valaha éltem, és ahol a fiam is él, ha épp ott van. Nekem ott nincs dolgom, mert én őt rútul elhagytam.”

    te jó ég, most szakad rám az ég. ezt én is majdnem szóról szóra megkaptam.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s