Valahogy el vagyunk hajlamosak felejteni, hogy a metoo nem azt a két-három híres, színésznős hazai esetet jelenti, amelyeket jó alaposan átbeszéltünk már, és mivel mindent összecsámcsogtunk róluk, megnézegettük, a célpontok elég jó nők-e, mi hogyan viselkednénk hasonló ajánlat esetén, satöbbi, mostanra eluntuk már a témát. Az a társadalmi beszélgetés előhozott rendszerszintű, tűrt-támogatott visszaéléseket a közoktatásban is: ifjú vagy akár középkorú férfitanárok hatalmi alapú rányomulását a diáklányokra és néhány fiúra is.
Vári György tegnap kiállt, és elmondta. Bővebben… →
Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.
1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.
Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.
A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.
Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)
A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…
1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.
Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.
A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.
Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.
Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film
Elkészült a Szöveg! Dobpergés. A dokumentum, amelyről itt írok. Nem fancy kinézetileg, viszont képek is vannak benne.
Egy lendülettel, három intenzív hét alatt írtam meg, és jó volt írni. Júliusban megrekedtem, mostanra újra könnyen és örömmel írok, és kiegyensúlyozott vagyok. Van benne filmforgatásos, érzelmes, betegségleküzdős, művészes, utazós, románvalóságos sztori. Van, amikor egy tárgy a hős, van, ami szinte mítosz. Van tiszta epika, és van lírai szófűzés, prózapoétika.
Ugye szép?
És folytatom is, ha lesznek újabb jó sztorik (vagy felbukkannak a múltból)!
Antonia folytatódik, pezsegtünk ma is. Heti egy alkalom mindig van, olykor kettő is összejön. Írj, ha csatlakoznál a feminista angol csoporthoz: csakazolvassablog@gmail.com.
(Felmerült az elvi kérdés, hogy ez női csoport-e, és igen, az. Ezt a problémát egyszer alaposan átbeszéltük. Nem volt érdemi férfi csatlakozási szándék sem, és egészen megváltozik a női beszédmód, viszonyrendszer, még tudatos nők és egyenlően viselkedő férfiak esetén is, erről kutatás is volt. Védett tér, és jó ez így.)
Megyünk megint forgatásokra, ha megvolt, mesélek!
Holnap félmaraton, a hó végén felezett SPAR maraton (Orsival), októberben Amszterdamban pedig egész! Nagyon szép az erdő. Igyekszem majd Murakami Haruki edzésmódszerét követni, aki maratonistaként heti hat nap fut tízet. És megyek hunyni most!
Működik a Ne félj az edzőteremtől! közösség, sőt, nagyon pezseg! Május óta leírjuk, mit edzettünk aznap, ez hatalmas inspiráció és rengeteg új tudás, illetve bulihangulat. Mindenkin látszik is a sport!
És újra indul az évaddal együtt a Kör, a színházba járós csoport:
Szeretnék írni erről egy kicsit, mi történik ott és olyankor, a feminista angolóráinkon, mert hatalmas élmény – ez volt a nagy titkos blogos kezdeményezés április végén, amihez jelszót adtam akkor. Többen csatlakoztatok, és azóta is járunk hetente.
Működik, és én mindig élvezem, ha beindul így valami.
Antonia szellemi vezér, nyelvtanár, érvelőművész, a mi bölcs nővérünk – és egy kicsit a pszichológusunk is.
Mindig öröm van, amikor belépünk, szívbéli üdvözlés. Leülünk a nagy asztal köré, Bővebben… →
…, mely épp hűvös, mindenféle élmények vannak, és nem nagyon tudok írni. Időben megoldanám, de tudatállapotilag nehéz most.
A feleségem története forgatásának magyarországi szakasza 5-én, pénteken ért véget hivatalosan, de rátettünk még egy napot. Öltözésnél a szép női szolidaritás jegyében megosztottam a legendás zero feel melltartómat egy leánnyal. Bővebben… →
Gyorsan beköszönök, hírt adok, mert aztán visznek el a díszletbe:
az igény 2019 folytatódik!
tök jól bírom a meleget, tehát nem csak a hideget. Pedig amit tegnap végigcsináltunk a bajtársakkal, az szürreális volt, testileg életemben ilyen durva nem volt semmi, beleértve műtétet, szülést, szar szexet, betegséget (ha vége az egésznek, elmesélem),
megvoltak az évzárók, bizonyítványok, figyelek: többi szülő, szokások, jelképek, mit üzen az Ünnepség, mögöttes értékek, elszólások, szóval van gondolatom ismét a közoktatásról… majd jön ez is posztban,
reggel eső, aztán kompromisszumtalan napsütés, most derült ég a felhők mögött, a sár is eltűnt,
időben ideérünk a Népligetbe teljes harmóniában a Babalánnyal, az eső és a metrópótló ellenére,
semmit nem bonyolítok túl, nincs fölösleges cucc, aggódás, nem is nagyon koncentrálok, van egyfajta egykedvűség a futásaimban, egyszerűen csak megyek, minden olyan… egyszerű, mint már az életem,
a női energiák nem összeadódva, hanem összeszorzódva vannak jelen, komolyan mondom, ez létezik, és Julis is érzi, ki is mondta, Bővebben… →
Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.
Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.
Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.
Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!
Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!
Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:
Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.
Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.
Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:
csak az írja
Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.
Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).
Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.
Az újságírás egyszerre ad hatalmat és szabadságot: befolyásolni tudom a közügyeket, de ha felelősen végzem a munkám, nem izgat, hogy kinek az érdekeit sértem vele. Mindez fordítva is igaz: ha nem a munkám minősége számítana, hanem hogy „odafent” ki mit szól hozzá, abbahagynám az újságírást, különben a szabadságomat veszíteném el.
Így Miklósi Gábor, az Index főszerkesztő-helyettese.
Túlzás nélkül felemelő este volt a TASZ Szabad díjának kiosztója tegnap este. A Francia Intézetben. Balázs szerint is.
Csordás Anett a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület vezetőjeként ő állt annak a kampánynak az élén, ami az otthonápolást társadalmi üggyé tette és elérte, hogy a kormány a gyermekek miatt járó ápolási díj összegét pedig jelentősen megemelje. Bővebben… →
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
Megint az az érzés, mint akit akasztani visznek! Főleg hogy péntek reggel, repülés előtt ismét ügyesn nekiláttam a pengével a sarkamnak, mert nettó sarokkal tényleg kényelmesebb a cipő… Képzelhetitek, gyulladt, véres sebek megint, egész Berlin farmakológiája összeült konzíliumra. Nem tudom, mi lesz, kentem buzgón, annyit tapasztalatból igen, hogy futás közben nekem nem fáj semmi. Bővebben… →
De én a kedvetleneket sem utálom ám, csak a rosszindulatúakat!
Van itt még valaki? Annyi minden történik. A Julis, aki már ilyen mitikus a-Julis, ímhol, tizenegy éves lett. Van a hajában két zöld csík, mert lett. Egyébként nekem is. Rettenetesek ezek a kamaszok! (“Mama, tudod, én most kamaszodom.”)
Gyorsan megírom ezt most, mert az elmúlt, poszttalan napokban tizenkét bejegyzést kezdtem el, de nem kerek egyik se. Például lesz a “nyolc főbűn: háládatlanság” című is! Dante szerint a pokol legalján azok vannak, akik valamelyik jótevőjüknek ártottak.
Úszás helyett ma hatalmas bringakör a hegyen, sziklán üléssel, napfénnyel, eper- és sajtevéssel. Olyan vibráló az élet! Hatalmas séták, kisebb futások a kutyával. Elhanyagoltam az edzésnaplót, de a félmaratonokról már beszámolok!
Rengeteget beszéltünk és röhögtünk G-vel a napokban.
Könyv is lesz, tényleg, csak még jobb lesz. Kicsit még elbíbelődtünk vele, és szintet léptem, hogy én is jól járjak, ne csak mások. Csúszunk is emiatt. Majd mindent időben mondok!
Volt egy fotózás pénteken, drága Anita megint. És nagyon gyorsan elkészítette a képeket:
a Villa Bagatelle-ben
Tudom én, de mégis döbbenet időről időre megtalálni a nyomait annak, hogy itt sasolnak emberek ellenségesen, lecsapnak a témákra, fotókra. Valahol egész máshol engem tárgyalgatnak ki mohón, de ez azt jelenti, hogy árnyékként az itt előkerülő témákat is. Ami végül is siker, valóságos ismeretterjesztés: tíz-tizenöt júzert tematizálni hosszú távon. Bár ők úgy vélik, felszínesnek, aljasnak, érzéketlennek lenni menő. És nem csak velem szemben.
Levágtam egynémely agresszív troll fejét az elmúlt éjszakákon: kifejezett sikerélmény, hogy a nagyon szemét, valós kilétüket gondosan titkoló, bármire képes alakoskodóknak is a nyomára lehet jutni, nem kell hozzá semmi extra, nagy ész se, sok idő se. Komplett fórummonstrumokat tartanak rettegésben. Beledöbbentem a felismerésbe, miért nevezik zsindexnek az indexet – évtizedes történet felgöngyölítve. Az illető legalja mocskolódó, egyszer emiatt be is verték a képét (nő egyébként), akkor a nehézfiúkról leszállt, most nőket, köztük engem gyaláz a bevált és megszokott eszközeivel, nem tud lejönni a napi gyűlöletadagról. Nem ő egyelt a legdurvábban, de éreztem, hogy ő az igazi nagy falat, vele valami nagyon nem stimmel, ő nem csak poénkodik, neki van igazi szégyenfoltja. Ennek nyomait láthattátok a fejlécben, és azt is tudom már, kicsoda a másik, feministák nyomában gyűlölködve lihegő, a Fütyizörejről is ismert Abszolút Igazság. A zaklatóim egyformák, rettenetes, puha, behízott, maguktól elszállt, terméketlen férfiak, ilyenkor mosolygok. Most erről nem tudok többet írni.
Nagyon álmos is vagyok, de várható az összeszedett poszt még a héten. Menjetek sétálni, kocogni, bringázni!
Ma (ezt hétfőn írtam ám) vidám és elégedett vagyok, mert azt csináltam, amit elterveztem, odaértem mindenhova, értelmes projektjeim voltak, energikusan, a napsütésben. Ilyenkor nem szabad enni, az ezt megtöri.
Egyszerűen, csak menni, nem véleményezni, aggódni, agyalni! Nem csak tervezni, hogy majd, és hosszan mondani, hogy most miért nem. Bővebben… →
De béna metafora ez is, na, mindegy, leírtam már – szóval itt vagyok! Ebben a posztban nyelvi kérdéseket rejtettem el, ezeket számmal jelölöm.
Mi volt, mi van? Ma átmentem a havas erdőn végig a kutyával, a Nike-mban (1. miért így írom a toldalékot?), amelyre egy kimustrált, csúszásmentes talpú, 2007-ben vásárolt vastag zoknit húztam csúszás, beázás és fázás ellen. Sífutók, toportyánok (2. honnan ismerjük irodalmilag ezt az állatot?), rozmárok jöttek szembe számosan.
Edzés is (lejárt a bérletem), futás, úszás, plazmaadás, tegnap pedig első lépések a csontvelődonorrá válás útján (nem olyan egyszerű az!), Bővebben… →
Vé vált a futás. Végre. Egy kicsit gyorsultam is. Pedig évek óta azt gpondolom, le fogok vele állni. Nem vagyok jó futó, és van egy sor más mozgásfajta, ami jobban pörget, vonz, hív, mint a futás.
Ráadásul a Zúzmara, amelyen tegnap 10 kilométeren indultam, a legundorítóbb itthoni verseny: kanyargós, összevissza, szűk útvonal, torlódás, külvárosi lehangoltság, hó, latyak, és alig látni félisteneket, rengeteg viszont az amatőr, túlbonyolítós, éremtől izguló stb. kocogó.
Ekként élvezzük, és nagyon jól szervezett verseny ez is. Már nem vagyok meghatott a rajtban, nem ér meglepetés, nem eufória a cél. Egyszerűen volt erőmegélés, jelenlét, közben jó.
A futás már nem megterhelő, nincs mélypontja, ott vagyok fejben, megszoktam. És a lényeg: nem fáj, nem sérülök, hozzáerősödtem.
Ezzel biztatok mindnekit, aki nem szánta rá még magát. A futás alapmozgás! Tavasszal is lesznek versenyek, miért ne neveznél egy hetes vagy egy tízes távra április 13-án a Vivicittán?
Boldog új évet mindenkinek! Eszteremnek, Ellienek és Petőfi Sándornak boldog születésnapot! Tudom én, hogy nem mindenki másnapos!
A pécsi 2019-as jelzésű autóbusz egy éjszakai járat, mely csak 2018. december 31-én és 2019. január 1-jére virradó éjjel közlekedett az Uránváros és Kertváros (Csontváry utca) között. A járatot a Tüke Busz Zrt. üzemeltette. Bővebben… →
Idén ne vegyél annyi tárgyat. Ne süss-főzz és dekorálj annyit.
Vegyél lehetőséget, élményt ajándékba:
sportolósat,
kultúrával kapcsolatosat: újságelőfizetés (a be nem hódoltak!), koncertbérlet, -jegy, színházjegy (gondolj a függetlenekre!), könyv (magyar, fiatal, de nívós szerzőtől! ne agyonsztárolt lektűrt vegyél!)…
A december 6-iki, ma még épp kapható Magyar Narancs kultúrarovatában találsz listát (Majdnem tizenegyes – magyar irodalom). Ez nem eladási, hanem kritikusi rangsor.
csak az olvassa. én szóltam 