levél a hitvesnek

Bajuszcic vendégposztja, de azért többször éreztem, hogy ezt én írtam, és felkiáltottam, míg olvastam. Lássuk, mi minden rejlik a sugárzó alkotó személyiség mélyén.

*

Arról, hogy én mit rontottam el, nagyon sokat beszélgettünk. Az egész kapcsolatunk arról szólt, hogy én mit rontok el benne. Ezért most nem magamról írok, hanem rólad, és mert megígértem, hogy egyszer megírom, őszintén, hogy mi vezetett ide. Mert te döbbentem pislogtál, amikor elköltöztem, pedig akkor már harmadjára költöztem el, és minden körülöttünk bűzlött és romlott volt, csodálom, hogy nem vetted észre, csodálom, hogy csodálod, hogy kiléptem.

Tudod, mi fájt a legjobban, de végig? Hogy az én sérelmeim SOHA nem jogosak. Mindig, mindig meg lehet magyarázni, úgy forgatni a szavakat, bebizonyítani, hogy nem, nincs igazam, mert az nem úgy volt, és különben is önző vagyok – én vagyok az önző. Mindezt úgy, hogy a végén – jézusom – már magam is elhittem, minden alkalommal, hogy hát én jogtalanul érzem magam rosszul, ha abortusz után két nappal, óránként cserélt betéttel, fájó hassal meg lélekkel a lerészegedésedet kell végignéznem, és nem és nem mehetek haza aludni, mert én vagyok a sofőr. És amikor harmadszor szóltam, hogy menjünk, mert rosszul vagyok, leugattál, hogy attól, hogy kikapartak, ne higgyem, hogy nekem mindent lehet. Ezt mondtad, szó szerint. A te gyerekedet kaparták ki belőlem, megjegyzem. És ezért nem kértél tőlem soha bocsánatot, ezt a mondatodat te nem bántad meg, hanem később arra fogtad, hogy hát ez az egész neked is nagyon fájt, és a fájdalmaddal nem tudtál mit kezdeni, és ezért.

Én elhittem, hogy túl sokat akarok tőled. Addig mondtad, amíg elhittem. Érted ezt? Én bevettem, hogy nekem kuss a nevem, mert te mindenható vagy, és szeretsz, és ennek a nagy szeretetnek a zászlaja alatt azt csinálhatsz, amit akarsz, és megmondhatod, hogy milyen vagyok és milyennek kellene lennem.

Bennem volt a hiba egyébként. Azt elhinni, amit te magadról olyan bőszen és magabiztosan, hogy neked mindig igazad van, te tudod, hogy én valójában milyen vagyok, és hogy hova fejlődhetnék, csak nem hagyom magam. Én ellenállok, pedig te aztán mit tudnál belőlem csinálni… ÉRTED? Felfogod ennek az abszurditását? Hogy TE csinálsz bárkiből bármit is? Mi vagy te, isten? Ha mást nem, hát idegroncsot, azt csináltál belőlem. Én elhittem, hogy tényleg, hát én nem tudhatom, ki vagyok, milyen vagyok, mire vagyok képes, én ezt magamtól – magamról nem tudhatom teljes biztonsággal. Én elhittem, hogy önmagamat illetően nem vagyok kompetens. Nem groteszk? Bezzeg te, te tudod, te tudod magadról is, hogy milyen vagy, meg másnak is mindig meglátod az igazi rejtett énjét, mert öreg vagy, meg tapasztalt, meg szakember, meg színházi, és ezért vagy tévedhetetlen. Hányszor hallottam, te jó isten, tőled, hogy te nem tévedsz, és utólag mindenki rájött mindig, hogy neked volt igazad… és milyen könnyedén beszoptam ezt az egész legendát, amit magad köré építettél, milyen alázatosan szolgáltam ezt a szobrot, mennyire ellenállás nélkül asszisztáltam hozzá, csak néha dugtam ki a fejem a szarból, kicsit levegőt venni, és rögtön visszanyomtad: én ellenállok a te tévedhetetlenségednek, én nem olyan vagyok, én nem az vagyok, hanem más, és legyek önmagam, de hogy az ki, azt csak te tudod… Te, a korodnál fogva megkérdőjelezhetetlen…

Tudod, hogy a te korod mit jelent? Azt, hogy mindeddig nem sikerült megdöglened, ennyit és nem többet, ráadásul ezt sem magadnak köszönheted. Ezért vagy te mindent látó, mindentudó, orákulum, bölcsek köve? Mert sikeresen túléltél hatvannégy évet? A te életed mire igazolás?

Arra voltál mindig nagyon büszke, hangoztattad is, hogy te mindig olyan vagy, te hiteles vagy, te nem hazudsz soha, magadnak se, másoknak se, te önmagad vagy, mersz lenni, téged nem érdekel mások véleménye. Ezt tudtam az elején, hiszen elmondtad, ezzel kezdted, ugye, te egy alkoholista vagy, és kínozni fogsz, te ezt elmondtad, nem érted az én értetlenkedésemet, hiszen tudtam, mit vállalok. Magamra vessek, nekem nem kellett volna. Nem, nem tudtam. Honnan tudtam volna? Hát ha nekem elmondja egy orvos, hogy most érzéstelenítés nélkül fogja kivenni a vakbelem, és kurvára fájni fog, attól én még nem tudom, hogy az milyen érzés lesz. Aztán ott hagy felnyitva, hogy ő most elmegy, iszik egyet. Ugye érted, hogy amíg valami csoda folytán rá nem jöttem, hogy kell összevarrnom magam, ott kellett maradnom kiterítve? Te takarózhatsz most azzal, hogy előre szóltál. Te nem vagy bűnös. Te őszinte vagy. Mindig.

Ezzel szemben tudod, mi történt? Az, hogy végighazudtad az egész életedet. Soha, egyetlen nyomorult pillanatra sem mertél önmagad lenni. Te, az őszinteség szobra. A kíméletlenség rodoszi kolosszusa, aki annyira vállalja önmagát, az egész életedet azzal töltötted, hogy másokról mondtad meg, ők milyenek és milyennek kellene lenniük, ahelyett, hogy leültél volna, és bevallottad volna magadnak, hogy az a feltűnő önostorozás, amit művelsz, kitűnő kibúvó arra, hogy akár önmagaddal, akár a szeretteiddel igazán szembenézz. Szegény apádra gondolva, aki ugyanilyen volt, „nem tudta kimutatni a szeretetét” (ez is megérne egy misét, aki nem tudja kimutatni a szeretetét, LÓFASZT – sokszor leírom még ezt a szót – lófaszt nem tudja kimutatni, egy gyáva hernyó, gyáva szeretni, csak ezt nehéz bevallani), rá gondolva önigazolni, önfelmenteni, hozzá hasonlítani magad, az nem kunszt. Ady-versre könnybe lábadva demonstrálni, hogy azért ennek a kemény férfinek is van ám érzékeny lelke, csak rejtegeti, mert szemérmes szegény: az nem kunszt, tudod, mi a kunszt? Felismerni és bevallani, hogy ha már elbasztam valamit, azt kötelességem helyrehozni, pláne, ha az a saját életem, de ha már erre nem vagyok képes, akkor nem bújok az alkoholista és kegyetlenül őszinte (minél többször írom le, annál jobban gyűlölöm ezt a szót – ilyen szó nincs, hogy őszinte!) művész álcája mögé. Nem tartom magam előtt kardként, hogy én ilyen vagyok, ezt tessék elfogadni, ha nem tetszik, el lehet menni. Nem hazudom, hogy nyitva az ajtó, elmehetsz, ha szenvedsz, ha nem jó, közben minden pórusom azt üzeni zsarolva, hogy el ne menj, mert megdöglök nélküled. Nem rakom ki a táblát magam elé mentségként minden aljasságomra, hogy de hát én ilyen vagyok, mindenki tudja, nem tehetek róla, megváltozni már nem fogok. Ez nem felelősségvállalás, ez elbújás. Ez menekülés a számonkérés elől. Hiszen én szóltam, én mondtam, én ilyen vagyok, neked nincs jogod rajtam követelni, behajtani semmit, hiszen tudtad. Mi ez, ha nem gyávaság? Kibúvó az élet alól és a művészet alól is.

theater_masks

Tudod, mi a kunszt? Odaállni az elé, akit tönkre tettél, belenézni a szemébe, és azt kimondani, hogy bocsáss meg. Én nem tudok szeretni, elraboltam tőled ennyi évet, közben azt hazudtam, hogy a megfosztottság téged jobbá és nemesebbé tesz, elhitettem veled, hogy érted bántalak, sajnálom, hibáztam. Hazudtam neked és magamnak, zsaroltalak, kínoztalak, ebből építettem várat magamnak, amibe elbújhattam, mert igazán a szemedbe nézni, átölelni, füledbe suttogni, hátad ívét megkívánni, a nyakadon a pihékre rálehelni, téged a karomba venni, melletted kiállni, a kezedet megfogni gyáva és alkalmatlan voltam.

A művészethez még pár szó. Kényelmes ám magadat jó iparosnak beállítani, kikérni, te nem vagy művész, te nem is lehettél volna, mert összeférhetetlen voltál, nagy volt a pofád és nem szerettek.

Tudod, mi van? Gyáva voltál igazán jót alkotni, az van. És igazoltál, így volt kényelmesebb. Te összeférhetetlen vagy, ez van, nem szeretnek, jó iparos. Jelszavak. Alkoholista, elviselhetetlen, kegyetlen, őszinte. Jelszavak. Egy merő hamisság vagy. Jelszavakból áll az életed. Kiáltom a jelszót, hogy ne lehessen kérdőre vonni. Kijövök a budiból, amit összeszartam, szétkiabálom, hogy gyerekek, szarszag van odabent, ne menjetek be! Ahelyett, hogy feltakarítanám. És aztán, ha valaki mégis bemegy – talán egy kicsit takarítani, amilyen hülyék vannak, meg talán mert messzire bűzlik –, és panaszkodni mer a büdösre, vagy szar ragad a cipőjére, amire nagy esély van, akkor vállat vonok. Én szóltam, hogy szar van meg büdös. Ezzel aztán el van intézve. De azért egy kis zsarolással meg mesterkedéssel bezárom a vécébe a szerencsétlent, ha már ott van, takarítson fel rendesen, elvégre máskor is kell majd szarnom, azt meg jó kényelmes és tiszta helyre szeretem csinálni. Mindezek után még őt teszem az egészért felelőssé, minek ment be.

Bocsánatot kérni, azt nem. Azt soha, senkitől. Nem mintha a bocsánatkérés felmentés lenne bármire. De legalább… valami. Megfoghatatlan, és persze bárki mondhatja, hogy bocsánat, meg hogy szeretlek, szó, szó, szó. Mit számít, hogy mondjuk-e vagy sem. Hát, számít. Mert valamiféle beismerés. Egy kis „igazad van” a rengeteg „nincs igazad” között. Bocsánatkérés, megbánás, egy szikrányi megbánás, egy apró, alig észrevehető sóhaja a megbánásnak, hogy bántottad, akit elvileg szeretsz: az nem. Az nincs, mert te ilyen vagy, és én ezt vállaltam. Aki szeret, az különben is bánt, ez a te elved, sőt, aki nem bánt, az nem is szeret igazán.

HAZUGSÁG! Aki szeret, az nem bánt, soha nem bánt szándékosan! Aki szeret, annak nincs olyan, hogy a „te érdekedben váglak pofon”, annak nincs olyan, hogy „a te érdekedben tudom én, hogy te ki vagy”, és hogy „a te érdekedben gyötröm addig az önbecsülésedet, amíg egy apró galacsinná nem gyúródik a maradék személyiséged a kezeim között”. A te érdekedben. Meg a szeretet kegyetlen. Jelszavak. LÓFASZT! Lófaszt kegyetlen a szeretet! Kitől tanultad ezt? Vagy honnan, miből, és még hittél is benne, legalábbis remélem, hogy hittél, hiszel benne, legalább ebben legyél hiteles. Melyik volt az életedben az a pillanat, amikor elhitted, hogy a szeretet, az kínoz és kegyetlen és gyilkol?

Az érzelmi zsarolásnak, annak mestere voltál. Úgy forgatni a szót, mindig úgy forgatni, hogy én elhiggyem, hogy igazad van. De miért nem kérdőjeleztelek meg soha? Miért volt, hogy lázadtam (próbáltam lázadni), hogy megváltoztatni akartalak, hogy győzködtelek, hogy idegesítettél, hogy néha gyűlöltelek és hánytam tőled, de soha, egyetlen percre sem kételkedtem abban, hogy csalhatatlan vagy? Mekkora barom voltam. És most látom, hogy miben éltem. Hiszen milyen alapon lenne neked velem, vagy bárkivel szemben mindig igazad? Mitől igazabb a te igazad, mitől kétségbe vonhatatlan? Mitől helyesebb, mint másé, mint az enyém? Miért neked hittem, végig neked hittem, miért nem magamnak hittem? Miért benned hittem, miért nem magamban?

Miközben végig azzal gyötörtél, hogy magamban higgyek és önmagam legyek, de minden szavad és megmozdulásod, minden egyes lerészegedésed, aludni nem hagyásod, éjszakai és nappali verbális kínzásod, meg nem ölelésed, ellökésed, gúnyod engem önmagamtól fosztott meg. Én nem értem a viccet, ugye. Mert hiszen te csak viccelsz. Értettem én, csak egy idő után már nem szerettem. Minden provokációd engem rabolt meg! Összetörtebb, bizonytalanabb, önkeresőbb és önnemtalálóbb lettem, mint valaha is voltam. Mert mindenem kétségbe lett vonva! Semmit, de semmit nem csináltam jól, pedig úgy igyekeztem, de csak túl harsány, túl csendes, túl közönséges, túl pikírt, túl visszahúzódó, túl sértődött, túl sok, túl kevés lehettem, egy nagy TÚLt csináltál belőlem, én meg elhittem, hogy tényleg, és a végén már nem tudtam semmit, nem mertem semmit, a végén már gyomorgörcsöm volt, ha társaságba mentünk, hogy vajon most mit rontok el, vajon most mi lesz TÚL. De hát te csak jót akartál, és az én érdekemben, és szeretsz, én meg ellenállok. (Jelszavak.)

A volt feleséged persze soha nem volt „túl”. Hányszor történt, hogy ő sértett meg engem, nyilvánosan is, és soha nem álltál ki mellettem. Hányszor történt, hogy az ő ostoba és korlátolt sértéseire csak azért nem válaszoltam, mert még én lettem volna letolva. Ami a te szemedben az ő talpraesettsége, az nem más, mint vastag bőr és otrombaság. Ami a te szemedben az ő humora, az közönségesség. (Ő közönséges is lehetett.) Ami a te szemedben az ő egyenessége, keresetlensége és őszintesége, az színtiszta bunkóság.

Azt bánom, hogy nekem egy ilyennek kellett gazsulálnom és tapsolnom, mert… mert ha nem, akkor kaptam. Ővele szemben én soha nem nyerhettem, semmiben. Színészségben persze nem is akartam, mert akkor még azt hittem, hogy ő tényleg hatalmas tehetség. De nem nyerhettem vele szemben cinkosságban, nőségben, emlékekben, összekacsintásban, ölelésben sem, soha, soha nem nyerhettem. Én, a fiatal, karcsú, eleinte még viszonylag reményteljes, nem kiégett, tiszta (mert bármi is történt, én akkor még tisztának éreztem magam minden ellenére, te csináltál belőlem visszamenőleg is kurvát, és ezt is elhittem, jézusom), és mindig veszítettem vele szemben, aki engem gyűlölt és gyalázott, főleg a hátam mögött, mert annyi gerinc nem volt benne, hogy a szemembe mondja, hogy te ne egyed az én főztömet, te ribanc, és ne gyere ide, mert rád nézni is gyűlölök. (Nem is mentem volna, ha nem lett volna – épp általad és miattad – kötelező.) De ha mégis belém rúgott, általában részegen, mert ugye akkor felbátorodott ő is, akkor is mindig veszítettem, mert soha, egyetlen egyszer sem álltál ki mellettem. Mindegy már.

Tudod, nekem a te volt feleségedet sokat szidták. Soha nem helyeseltem. Nem szóltam semmit. Én róla soha egy rossz szót sem mondtam. Senkinek. Odáig nem süllyedtem, róla ugyanezt már nem lehet elmondani. Akinek a te öngyilkosságodban az volt a legnagyobb tragédia, hogy nem miatta történt. Ő partner volt neked mégis, én meg utánfutó, sofőr, mindenes, szakszolgálatos. És akkor nekem ne fájjon? Akkor nekem jogtalanul fáj? Lehet olyat, hogy valami jogtalanul fáj? Van ilyen? De hát nem mondhattam el, egyrészt nem is értetted volna, másrészt ha bele is kezdtem, végül megint úgy csavartad a mondandódat, hogy én akarok túl sokat, én vagyok önző (ÉN vagyok ÖNZŐ, aki majdnem öt virágzó fiatal évet áldoztam rád), örüljek, hogy lyuk van a seggemen, mindenem megvan, mi kéne még, selyemhernyó? Én meg elhittem – mester vagy a szócsavarásban, egy-egy monológért komoly vastaps járt volna neked –, komolyan elhittem, hogy (csak) bennem van a hiba.

Megígértem neked, nagyon régen már, miután kijöttél a kórházból, hogy egyszer megírom. Hát most megírom, de mindent megírok, a legmocskabbat is, ne lepődj meg. Az fájt még végig, és egyre jobban, aztán a végén már nem is fájt, csak a közöny volt, meg néha undor, hogy nincs érintés. Aki állítólag engem szeret, állítólag szerelemmel, az engem nem csókol meg. Mert ő „nem szeret csókolózni”. Az engem nem ölel át csak úgy, spontán, mindenféle szándék nélkül, az ölelésért. Nem ad puszit, nem simogat meg. Akkor ér hozzám, ha szex van. Nyilvánosan: a csuklómat fogja meg. A CSUKLÓMAT. Mint gyereket az apja, úgy vezet. Egyszer megsimogattam a hajadat, többen voltak ott, nem volt ám közönséges, vagy nyáladzó, vagy demonstratív, csak egy kicsit megsimogattam. És elhajtottál, lebasztál, ott, mindenki előtt. Én éreztem magam megszégyenülve, te meg folytattad az aktuális kurva fontos beszélgetést K. második felvonásbeli monológjáról, amit neki nem úgy kéne, hanem emígy (annyira beégett, hogy még erre is emlékszem).

És a szex, istenem. Teljesen passzívan ott fekszel, elvárod, hogy felizguljak már a tudattól, hogy áll a faszod. És néma vagy közben, mint a hal. Azért a vége felé nem mulasztottad el jó sokszor az orrom alá dörgölni, horribile dictu a szememre hányni, hogy neked ez mennyibe kerül – na, most nedvesedj, kisanyám! Nem szabad ám egy erekciót elpazarolni, ha a fasz áll, akkor bele kell ülni mindenképp, különben háromezer forint kárba vész, na, ezzel a tudattal elégülj ki! Reggel megkérdezni, hogy „akkor ma baszunk? csak hogy ne vegyek be gyógyszert fölöslegesen, mert pénzbe kerül”. Cigarettára, piára a sokszorosát kifizetted, arra nem sajnáltad, azt nem kellett a szememre hányni. Ó, hát nem vártam én, hogy hatvanévesen, fájó csípővel ugrálj rajtam. De hogy simogass, hozzám szólj, megcsókolj – magadtól! Hogy ne érezzem akaratod ellenére elkövetett erőszaknak a csókot meg az ölelést. Hogy amikor mégis hajlandó vagy csókolózni velem, akkor a nyelved olyan, mint egy merev, rücskös gumicső, amit szopogatok, de meg sem mozdul, úgy tolod a számba, mintegy megadva magad, hogy „nesze, itt van”. De te ugye szemérmes vagy, neked ez nem megy, fogadjam el.

Na, a szemérmesség a másik (ezredik) jelszó. Magad fölé tartott, lengetett transzparens. Hogy ne lehessen reklamálni. Mert te szemérmes vagy, te nem csókolózol, te nem ölelsz. Nem szemérmes vagy te, hanem gyáva.

De nekem kell, hogy öleljen, aki szeret, kell, hogy mondja, hogy szeret, kell, hogy csak úgy megcsókoljon. Ha felszínes vagyok, ha nem értem a dolgok lényegét, nem érdekel, nekem ez kell, sok minden más mellett, nekem erre szükségem van, hogy levegőt kapjak és embernek érezzem magam. Nem fontos, hogy miért kell, az a fontos, hogy kell. Szeressen cselekedetekkel, szavakkal meg simogatással is. Bár sokszor csók helyett már az is elég lett volna, ha egy reggel kávéillatra ébredek, vagy elém teszel egy reggelit. Nem azért, mert én nem tudom megcsinálni (számolhatatlanul sokszor megcsináltam), hanem mert gesztus, és az étterem az nem gesztus. A ruhák meg a bunda, amivel úgy szerettél mindig érvelni, az sem gesztus, hanem az én lojalitásom és kussolásom megvásárlása. Mekkora barom voltam, hogy működött, ma már nem működne.

A bunda, a legendás, hogy téged mindig akkor hagynak el, amikor bundát veszel. Nem jutott még eszedbe, hogy fordítva van? Hogy akkor veszel bundát, amikor érzed a végét, és így akarod megvásárolni a hátralévő időt? Így kérsz hosszabbítást? De mit már akkor a bunda, halottnak csók, két piruett a tükör előtt és a jajdeszépvagyígy átmeneti öröme. Nem több. A bunda a te szeretetlenséged jelképe és a feleségeid halványka önámítása mindenkor.

És Párizs, azzal is úgy szerettél érvelni, hogy még oda is elvittél. Nem, nem is ismertem akkor még a férjemet, bármily nehéz ezt elhinned. De Párizs, két hét, az neked nagy önigazolás volt, az téged önmagad előtt sok minden alól felmentett, azzal sok felelősséget le tudtál söpörni a válladról, azzal lehetett zsarolni és támadni, hogy nekem még az sem volt elég, pedig te mindent, erődön felül, anyagilag és fizikailag is. Azzal még lehetett a bűntudatot és a rossz érzést felverni bennem. Amikor még Párizs előtt elköltöztem, lehetett vele rángatni a drótomat, hogy te még egyszer, utoljára, már csak erre vágytál, hogy velem, Párizsba, és akkor meghalhatsz, de neked még ez a nagy vágyad… Istenem, mekkora barom voltam, hogy visszamentem akkor.

Hogy aztán a nagy álomutazás első estéjén, elképesztő részegre idd magad, hogy a kocsmából, ahol ittál, ne lehessen mellőled elmozdulni, mert a hotelszobába sem találtál volna vissza egyedül egy idegen városban. Amikor aztán mégis sikerül a szobába valahogy felvinni téged, nem hagysz aludni, ülsz az ágyon és csak beszélsz és beszélsz, „és amikor kibontom a harmadik üveg viszkit, ez a büdös kurva nem elalszik”, és holtfáradtan és fájva nem hagysz aludni és csak mondod és mondod a baromságokat, meg elszavalsz – rosszul – vagy négy-öt verset, de nekem figyelni kell, mert most nagy értékekre tanítasz. Kérdezel, ha nem válaszolok, zsarolsz, én nem is figyelek, pedig te csak jót akarsz, te csak miattam és értem, és miért nem vagyok boldog, hogy itt vagyunk. Én nem vagyok elég, magamhoz képest kevés vagyok, nem akarok tőled tanulni, pedig te mindent megteszel, és Párizs ezzel az éjszakával indult nekem, amit végigsírtam, te meg végigzagyváltad, és nekem azt hallgatni kellett és bólogatni. Ez a sérelmem sem volt jogos, hiszen te csak a feszültség miatt, a nagy utazás meg az izgalom, azért kellett a pia, itt vagyunk Párizsban, mi kéne még? Selyemhernyó?

És vérig voltál sértődve másnap, hogy nincs jó kedvem, pedig kétéves koromtól erről a városról álmodoztam, és TE elhoztál ide. Akkor miért nem örülök. Érted. Sütöttem neked egy tortát. Kentem a tetejére egy kis szart is. Na, itt a torta, hát miért nem örülsz? Hát hiába sütöttem? Én nem mondom, hogy minden, végig rossz volt meg szenvedés. De ez a torta jó hasonlat, mert nem csak Párizs volt ez a torta, hanem az egész kapcsolatunk. Torta, szarral a tetején. Az egy kicsit lerontotta az élvezhetőségét.

Nincs nekem már időrendem ebből a kapcsolatból, összemosódik minden. Van egy olyan emlékem, hogy te fekszel és horkolsz piától és nyugtatótól kiütve, anyámék nyomják a csengőt, a kutya ugat, én meg centis darabokat harapok ki a saját szájüregemből kínomban, ömlik a vér, még ma is lyuk van ott, ahonnan akkor haraptam. Anyámék akkor a felnőtt lányukat akarták úgy megmenteni a te karmaidból, hogy napokig álltak a ház előtt és nyomták a csengőt, amikor lementem, rángattak és be akartak tuszkolni az autóba, hogy hazavigyenek, anyám zokogott, apám ordított, az akkor huszonkét éves lányukat, kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha sikerül hazavinniük, vajon bezárnak a szobába egy felnőtt nőt? De nem sikerült, viszont a vérem ömlött, te meg átaludtad az egészet, kiütve. Akkor volt az, nem először, és nem is utoljára, hogy két oldalról vertetek engem, és mindkét oldal szemében én voltam az aljas, és senki nem állt mellém, csak ellenem, engem rángatva, kisajátítva, a féltés meg a szeretet jelszavát kiabálva. De hogy bennem mi van meg én mit érzek, mit akarok, mi fáj, azt nem kérdezte senki akkor sem. Sem anyámék, sem te. Úgy kezeltetek, mintha közötök lenne hozzám, mint egy taknyost, egy rossz gyereket, és közben fel voltatok háborodva, hogy én nem viselkedem felnőtt módra. Anyám akkor azt mondta, azért kezel gyerekként, mert úgy viselkedem, az nem fordult meg az ő fejében sem, hogy fordítva van. Te azt mondtad, le kéne válnom a szüleimről, de ezt úgy mondtad, hogy te kiütve horkoltál, amíg ők nyomták a csengőt és dörömböltek, és én nem nyitottam ajtót, és ömlött a vér a számból, és rettegtem, mert nem volt ott senki velem, csak az ugató, hisztérikus kutyád, és hirtelen tényleg ötévesnek éreztem magam, elhagyatva, és a veréstől féltem, meg a jövőmtől, meg úgy általában mindentől, és meg akartam halni.

Aznap éjjel volt, hogy felébredtél, én meg idegösszeomlást kaptam, és te nem hívtál mentőt, hanem pofon vertél, a szomszéd meg felkopogott, hogy mi van, én meg fetrengtem a földön, zokogtam, könyörögtem, hogy segítsen valaki, mert nem bírom, és meg akarok halni. Te meg azt ordítottad, hogy megőrültem, pofon vertél – megtetted, persze utólag megint kiderült, hogy az én érdekemben, és az én érdekemben nem hívtál orvost, pedig szükségem lett volna rá, mert a fülemen folyt ki az agyam, a szám meg még mindig vérzett. Akkor üvöltöttem neked, hogy soha nem élveztem el veled, csak megjátszottam, ha valaha bárki is elélvezett volna veled, akkor tudnád, hogy csak megjátszottam, mert akivel már élvezett el nő, úgy igazán, az tudja. Te meg megsértődtél, te sértődtél meg, és ezek után még lehúztunk majdnem három évet.

Ez még az abortusz előtt volt, amit szintén egyedül csináltam végig, a te gyerekeddel, mondjuk a kórházba bejöttél utána, a külön szobába, kíváncsi vagyok, ha lettek volna szobatársaim, akkor vállaltad-e volna az arcodat, gyanítom, hogy nem, hiszen téged mindenki ismer. Akkor ott, amikor zokogtam neked kontrollálatlanul a küret után, akkor volt valami igazán emberi a szemedben, akkor nem volt pofád nem emberinek lenni, de ha nem haragszol, ezt nem köszönöm meg. Soha nem beszélted meg velem, többször is próbáltam, de hát te ilyen szemérmes vagy, te csak Ady-versen sírsz, meg filmeken, meg zenén, az elküretelt gyerekedről nem beszélünk, pedig mennyi minden maradt bennem, annak ellenére, hogy mindent kikapartak. Soha nem tudtam neked elmondani. Te sem mondtál soha semmit. Azon kívül persze, ott, a volt feleségednél ráadásul, pont a vetéléses alkoholista darab megbeszélése alatt, akkor azért beszéltél annyit, két nappal az eset után, hogy én ne higgyem, hogy nekem most már mindent szabad. És ezért a mondatért nem kértél bocsánatot, soha. Bár, ha kértél volna, akkor sem bocsátottam volna meg. A többit talán idővel megbocsátom, de ezt az egyet, amíg élek, nem felejtem el és nem bocsátom meg.

Az egész küret neked arra volt jó, hogy A fiam bölcsőjénél című Ady-versen még átszellemültebben tudj könnyezni? Mert ezen kívül érzést, gondolatot nem láttam rajtad, két ember, akik állítólag összetartoznak, nem beszél egy ilyen traumáról, mert nekem trauma volt, és csak remélni tudom, hogy van annyi szíved, hogy neked is az volt.  Szőnyeg alá söpörni, a hősiesen bevallott kegyetlenséged, összeférhetetlenséged és szemérmességed zászlaja alá rejteni, ennyit tudtál kezdeni a dologgal. Én meg néma szájjal tátogtam, és nem tudtam elmondani, senkinek, hogy mennyire fáj, pedig az embernek azért is van társa, hogy elmondhassa valakinek, hogy fáj.

A legaljasabb húzásod: amikor végleg elhagytalak a férjemért, bejelented, hogy te öngyilkos leszel. Nem fenyegetőzöl, nem, gondoskodsz arról, hogy komolyan kelljen venni, te bejelented. Nekem. És megkérsz, hogy viseljem gondját a kutyádnak. És részletezed, hogy mi lesz és hogyan, és hogy mit kérsz tőlem ezügyben. Kvázi végrendelkezel szóban, egy öngyilkosság előtt, annak, aki miatt ugye. Persze szabadkozol is, hogy nem egészen miattam, ez csak az egyik ok, neked már amúgy sincs miért.

Ezt az aljasságot, hogy nekem előre szólsz, azt is elmondod, hogy mikor, hogy ne lepődjek meg. Ne hagyjalak túl sokáig büdösödni, vagy a kutyád által felfalatni. Ezt az aljasságot, hogy én legyek a te gyilkosod. Ennél még talán egy fokkal nagyobb aljasság, hogy aztán végül mégsem akkor és úgy csinálod, ahogy ígérted, hogy ne készülhessek rá és ne akadályozhassam meg, utólag megint úgy magyarázva, hogy az én érdekemben, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, hogy miattam történt. Hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, ez a legszebb. Miután közlöd, hogy megölöd magad miattam. Ezért, és nem másért, végül váratlan időpontban teszed meg, amikor senki nem számít rá. Pechedre megérzek valamit és odamegyek, tűzoltót meg mentőt hívok, már oxigénhiányosan az utolsó előtti pillanatban bevisznek.

A kutya a három nap alatt, amíg nem vitted le, teleszarta és telehugyozta a lakást, azt a tűzoltók, mentők és rendőrök széttaposták, te lepisáltad a kanapét és az ágyat, gondolom, akkor már a gyógyszertől nem voltál abban az állapotban, hogy kimenj vécére. (Mellékszál, de jó párszor előfordult, hogy amikor a gyógyszerektől kiütve hortyogtál, én a felmosóvödörrel mentem oda, hogy megfogjam a farkad és a vizeletet beleirányítsam, mivel a matracból és az ágyneműből nagyobb macera lett volna kimosni. Még inkább mellékszál, hogy előfordult, hogy ezzel elkéstem, és mégis a matracból és az ágyneműből kellett kimosnom. Miattam volt ez is, mert épp akkor megint rosszat tettem, és miattam voltál eszméletlenre kiütve.)

Szóval széttaposták a szart, és tudtam, hogy azt majd én takarítom fel, pedig akkor már együtt voltam a férjemmel, és boldog voltam vele, és mégis tudtam, hogy a te szarod eltakarítása az én dolgom, és meg is csináltam. Mert a drága volt feleséged, na, ő nem csinálja meg. (És neki van igaza, mellesleg.) Ott még, miután téged elvitt a mentő, vagy két óra hosszat helyszínelt két ótvar tapló rendőr, annyi empátiát nem mutattak, mint egy lobotómiás kísérleti egér, a legfájóbb intimitásokra kérdeztek rá, és nekem válaszolnom kellett, és elvitték a búcsúleveledet, amelyben engem jótékonyan nem említettél (ezt sem köszönöm meg, ha nem baj), ettől függetlenül persze mindenki tudta, hogy mi a helyzet.

Aztán nézzelek, minden nap, az intenzív osztályon, pelenkában, hörögve, csővel a torkodban, felcsomósodott lepedékkel a szétrepedezett szádban, a faszodból kilóg a katéter, a doki meg közli, hogy túléled, de hát nem biztos, hogy nem leszel zöldség, mert a tested már harmncnégy fokra hűlt, az agyad meg hipoxiás. Nem tudom, hogy mázlid volt-e vagy peched, hogy nem maradtál zöldség.

Az intenzívről kikerülve, összevissza beszélve, még mindig katéterrel, hol a pszichiátrián, hol a belgyógyászaton, naponta hurcolásztak, nem voltál közreműködő, én meg hordtam be nekem a kaját, amit nem ettél meg, meg a pizsamát, tisztálkodószereket, Sudocremet a felfekvésedre, újságot, könyvet, amiket folyton elloptak, ezeket legalább háromszor vagy négyszer vettem meg. Látogatott ám a volt feleséged is, látta, hogy mi nincs neked, mit loptak el, de egy fogkefét nem vett volna meg, nem mintha ezen múlna, viszont szenvedni meg engem gyűlölni nagyon látványosan, azt tudott, meg az orrát felhúzni és nagy kegyesen kommunikálni velem, hogy mikor hol vagy és mi van veled, mert ugye nem mindig tudott mindenki ott lenni az ágyadnál. Közben az összes többi volt feleségeddel megbeszélte telefonon, hogy mi történt, és hogy ki miatt, de szerencsére ő ott van, hogy téged ápoljon és gondodat viselje. Ő. Aki egy fogkefét sem. A szart meg a pisát feltakarítani a lakásban, azt nem. Rendőrökkel kvaterkázni, azt sem. Kutyára vigyázni, azt pláne nem. De a nagy mártír, a nagyasszony, a fájdalom szobra. Ő telefonál. A volt feleségeiddel. Beszarok.

És azt nekem végig kellett nézni, a szaros pelenkádat meg a kanülöket, meg az összehordott francia beszélgetést hallgatni a kettes pszichiátrián, amit egy ősz hajú, egyébként soha egy szót sem szóló, meg sem mozduló félidiótával folytattál. Végighallgatni a zavaros előadásaidat összeesküvésekről, földönkívüliekről, titokzatos lényekről, akik előtt nem lehet, és csendben kell lenni, mert meghallják. Azt nekem végig kellett nézni, hogy téged ágyhoz kötöznek, mert nem lehet mindenki mellé ápolót állítani, és folyton szabotáltál, felkeltél, lázítottál, ellenálltál, kimásztál volna az ablakon (második emelet). Akkor már csak félig voltál zöldség, viszont talán harmincöt kiló ha lehettél, és minden kilógott belőled, és nekem azt végig kellett nézni. Mit végignézni, végigasszisztálni.

Hazudok, nem kellett, ott hagyhattalak volna, leszarhattam volna, hiszen akkor már itt volt a férjem, de mégsem tettem, nem tudom, miért, talán mert akkor még mindig a víz alatt tartottad a fejemet, előremenőleg, az elmúlt évekkel. Még akkor nem tudtam, hogy nem az én dolgom. Hogy nekem ezt nem kell csinálni. Hogy nekem nem kell a kutyádra vigyázni, hagyhattam volna őt is sorsára, bár ő, szegény, semmiről nem tehetett, csak áldozat volt, semmit nem értett az egészből. Szóval, a kutyát mégsem bántam meg. Hogy hozzád bejártam, hogy utána hazavittelek, hogy még ápoltam a lelkedet ezek után, hogy még én vigasztaltalak, miközben a te barátaid engem vetettek meg és engem okoltak, és nekem nem köszöntek vissza, nem mintha ez számítana, szóval hogy ezek után még időt és energiát áldoztam rád, és segítettem neked, na, azt megbántam. Hogy ezek után még kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek a te jóérzésed és komfortod miatt, hogy a harmincöt kilóddal ne neked kelljen a kutyát sétáltatni, bevásárolni, hogy legyen mit enned és legyen társaságod; azt megbántam. De hát én akkor még mindig elhittem, hogy te csalhatatlan vagy, és sajnáltalak, meg magamat éreztem gonosznak és hálátlannak.

Fokozatosan jöttem rá, ahogy gyógyultam, és ez csak azután volt, hogy nem beszéltünk többet, mert elegem lett, fokozatosan jöttem rá, hogy nekem nincs közöm ahhoz a nőhöz, akit te belém láttál és akit csináltál belőlem. Ahogy gyógyultam, mert nem bántottak, nem baszogattak, nem akartak alakítani, végre megfeleltem, jó voltam, úgy, ahogy voltam, nem voltam „túl”, így gyógyultam, és egyre tisztábban láttam, hogy én nem magamat gyűlöltem, hanem azt, akit belőlem csináltál. Azt a torz személyiségű, örökösen vívódó, bizonytalan, gyermeteg kis hülyét, akit még meg lehet vezetni, aki elhiszi, hogy benne van a hiba, aki baromságokat csinál, mert másképp nem figyelnek rá. Azt nagyon utáltam. Az voltam melletted. Igazad volt végső soron, valóban olyan voltam, amilyennek mondtál, csakhogy miattad és tőled lettem olyan. Miattad nem találtam önmagamat, mert hagytam, hogy te keresd és alakítsd a jellememet, ami nem is az én jellemem volt, csak neked úgy volt kényelmes látni és láttatni engem.

Fokozatosan jöttem rá arra is, ahogy gyógyultam, mert öleltek, csókoltak, elfogadtak, becéztek, és azt mondták, hogy jó vagyok így, így vagyok jó, fokozatosan jöttem rá, hogy nekem nem kell művésznek lennem. Hogy nem kell jobbnak, legjobbnak, tehetségesnek, zseniálisnak, korszakalkotónak lennem ahhoz, hogy észrevegyenek és szeressenek, mert észrevesznek és szeretnek anélkül is. (Ettől aztán elkezdtem tényleg nagyon jó lenni, érdekes, de akkor már nem érdekelt.)

Most azt mondanád, hogy hiszen te pont ezt akartad elérni, csak én nem hagytam magam. Te névleg pont ezt akartad elérni, gyakorlatilag meg ez ellen dolgoztál végig, mert fogalmad sem volt, hogy ki vagyok, nem is érdekelt, csak az, akit te láttál, csak dobálóztál a szavakkal, te megkérdőjelezhetetlen, én meg annak nem tudtam megfelelni, pedig elhittem, hogy annak kéne megfelelnem. Miközben tudtam, hogy nem kéne megfelelnem semminek, de képtelen voltam nem akarni megfelelni. Micsoda paradox utasítás volt a te szádból számtalanszor, hogy légy önmagad, ne akarj megfelelni senkinek, még nekem se! Cinikus, mint minden, ami belőled jön. „Utasítalak arra, hogy ne engedelmeskedj.” Nem érzed az ellentmondást? Miért is éreznéd. Nem akartad belátni, hogy kudarcot vallasz, hogy nem vagy csalhatatlan, hogy hozzám nem úgy kell közeledni, hogy én nem az vagyok, ahogyan és akit te gondolsz. Kurva nagyot tévedtél velem kapcsolatban, mindenben, és én mindent beszoptam, és ez vitt félre, egyre távolabb önmagamtól. Közben azért bántottál, mert nem vagyok önmagam, én pedig a bántástól nem tudtam önmagamra találni. Ha ütnek, menekülök, nem kitárom a szívem, ahogy azt te vártad. Épeszű ember nem nyílik meg, ha ütik. Engedelmeskedik, de nem nyílik meg.

Kudarcot vallott a híres emberismereted, a híres pedagógiai érzéked, a híres, te, a híres, kudarcot vallottál, de azt bevallani már nem volt bátorságod, inkább ragaszkodtál a rólam alkotott képhez, rögeszmésen, még tovább kínozva engem ezzel, és még távolabb lökdösve engem önmagamtól. Gratulálok.

De visszataláltam! Csakazértis, és mert szerettek, elfogadtak, békén hagytak, nem szóltak bele, nem szégyelltek, felvállaltak, kiálltak mellettem. Nem akartak eltaposni. Meggyógyultam.

Nekem nemsokára születik egy lányom, valakitől, aki nem maszatolja el a felelősséget, és úgy általában nem érzi kisebbnek a faszát attól, ha bevallja, hogy hibázott. Ha a lányomnak csak annyit tanítok meg, hogy az önbecsülését, az önérzetét, a személyisége magját minden áron meg kell védenie, akkor is, ha gőgösnek tűnik, akkor is, ha megvetik ezért, minden körülmények között, akárki akármit mond, ne higgye el, hogy nem olyan, mint amilyennek önmagát ismeri, és főleg ne higgye el, hogy másmilyennek kéne lennie, mint amilyen, és ne higgye el, hogy más csalhatatlan, ne higgye, hogy egy férfinak a dolga az ő igazi jellemét, a jót, a kedveset előásni, szóval ha csak ennyit tanítok meg neki, akkor már nem csináltam nagyon szarul. Őszintén remélem, bár nem tudom őt megmenteni és nem élhetek helyette, hogy soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy egy férfi miatt kevésnek, aljasnak, nem méltónak érezze magát, hogy a személyiségét, identitását, jellemét csak úgy odadobja cafatokra szedni valakinek, akinek ez amúgy a hobbija. Soha, senkinek ne higgye el, hogy kompetensebb saját magát illetően – saját magánál. Megtanítom, hogy nincs olyan, hogy jogtalanul fáj valami. Ha fáj, annak mindig van oka. Ne higgye el soha senkinek, hogy ha belerúgnak, akkor nem sírhat és nem mehet el és nem rúghat vissza. Arra is megtanítom majd, hogy aki szándékosan okoz neki fájdalmat, az nem szereti, és neki nem kell megköszönni a kegyetlenséget, hanem felállhat, és elmehet szabadon. Nem az ő kötelessége más szarának az eltakarítása. Ha ezt mind megtanítom neki, akkor jó anya voltam.

313 thoughts on “levél a hitvesnek

  1. Hu, ez nagyon kemény volt! Nem is tudok mit mondani, annyira ütött. És az a legdurvàbb, hogy ehhez nem is kell valakinek nagy művésznek lennie, hogy ilyen rombolást hajtson végre egy másik ember életében.

    Kedvelés

  2. Huh. Ez erős volt. A (spontán, 22. heti) abortusz után a dologgal mitkezdeni nem tudó, ráadásnak még engem bántó (nem annyira, mint amit írsz, de majdnem, közel) pasit sajnos én is ismerem. Talán egyszer majd felnő, felfogja a viselkedésével való problémákat és meg tudjuk beszélni úgy, hogy ne csak az jöjjön le belőle, hogy ő a körülményekhez képest a lehető legjobban cselekedett. Egyébként épp tegnap este problémázott rajta huszonötödször, hogy miért nem akarok feleségül menni hozzá.

    Kedvelés

    • Épp tegnap írta Éva az Új Év, Új Élet című poszt alatt az alábbit.

      “6. Nagyon figyeljetek egymás érzéseire, bízzatok a régi, ismerős kommentelők elemi jóindulatában, és kérdezzetek, vagy várjatok tíz percet, ha valami felháborít! Legyünk együtt, türelmesen, figyelmesen, legyen ez sziget háborgó tengeren, ez nagyon fontos! Köszönöm.”

      Légy szives, itt ne legyen visszamutogatás, számonkérés és áldozathibáztatás! Ha érdekel, hogy miért maradt együtt egy ilyen emberrel, miért választotta őt, stb, akkor kérdezd meg!
      Nem kioktatási céllal írom, hanem kérlek, hogy tartsuk tiszteletben, amit Éva kért és legyünk tekintettel egymásra.

      Kedvelés

    • Hm, mindig felmerül? A gulág vagy a holokauszt túlélők történeteinél is fölmerül? Vagy N. Kampusch esetében, vagy J. Fritzl lányánál? Vagy csak akkor merül fel benned ilyesmi, ha az áldozat mögött nem áll tömegek szimpátiája? Hol húzódik a határ, mondd?

      Kedvelés

    • igen, jól érted, rosszul választott, épp most írta le. meg azt is, hogy miért bizonyult a választása rossznak, és azt is hogy miért nem fog már többször hasonlóan választani. na és igen, ő. épp erről szól a bejegyzés.

      és mivel lehetősége van a nőknek ezeket a korábban láthatatlan történeteket olvasni, még akár azelőtt, hogy rosszul választanának, nagy valószínűséggel kevésbé fognak rosszul választani. és akkor majd nekik jó lesz, és azoknak meg akik immár nem lesznek kiválasztva azoknak meg nem annyira lesz jó.

      ezt érted?

      Kedvelés

      • persze, hogy értem, de ti nem értitek, amit mondok. én nem kétlem, hogy az a fickó rosszul bánt vele, és ez egy elég enyhe kifejezés. de, végső soron magával kell szembenéznie. nyilvánvaló, hogy amíg ott van mellette, és kínozza, addig ez nem megy. de akkor se megy, ha a lelépés után belelovalja magát a gyűlöletbe.

        van egy barátném, sokat szenvedett a férjétől, már nem él vele. és nem ő a központi téma. ennyit szerettem volna mondani

        Kedvelés

      • Mindig belefojtják a szót az áldozatokba, ha az elkövető felelősségéről beszélnénk. Mindig gyűlölködéssel vádolják őket. Pedig olyan nagyon nincs más logikus reakció erre a folytatólagos terrorra. Nekünk ne moralizáljon az, aki nem az elkövetőn háborodik fel. “Rosszul bánt vele”, gratulálok.

        Kedvelés

      • Ki fojtja bele a szót itt bárkibe is? Egyébként nem olvasod el, amit írok? Azt írtam, kínozta. Azért nem beszélek az elkövetőről, mert ő nem része a beszélgetésnek.

        Kedvelés

      • A barátnőd nem beszél róla, de ezzel nem segít másokon.
        Ha az áldozatok beszélnek a velük történtekről, akkor van rá esély, hogy mások elkerülik ezeket a valóban a rendszer által leásott csapdákat.
        Mindig lesz persze, aki ráfut – hiszen sok a csapda, amit a magukkal elégedett, öntelt középkorú férfiak felállítanak, meg sok a tudatlan, naiv, önbecsülés nélküli fiatal nő is, aki belekerülhet. De talán sikerül láthatóvá tenni sokak számára ezeket az eddig láthatatlan csapdákat.
        Pl. ott vannak a producerek és rendezők, akik szereposztó díványokon döntenek arról, ki legyen a műsor új üdvöskéje.
        És mi, a közönség inkább elvárjuk ötvenezer nyomorult, szép, pénztelen és többre vágyó nőtől kivétel nélkül egytől egyig, hogy ne álljon kötélnek (különben kurva)
        semmint attól a producertől és rendezőtől várnánk el, akinek már van valami előmenetele, pénze (lám, ő hozzá tudott jutni szereposztó dívány nélkül is), ezek szerint tehát van szakmaisága, diplomája,
        hát akkor ugyan már becsületesen válogasson nekünk szereplőt és ne a hetvenhetedik, végre hajlandó nőt láthassuk a műsorokban, hanem azt, aki tehetséges.
        Így megtehetik a férfiak azt, hogy a saját utolsó alantas céljaik teljes figyelembevétele mellett még a női nemet kompromittálják, és tüntetik fel kurvaként maguk helyett.
        És aki ezekről a dolgokról például nőként nem hallgat, az sokat tesz azért, hogy megváltozzon ez az álságos helyzet.
        De ez egy másik oldala volt a híres befutott férfiak nőtipró, önző viselkedésének.
        Ez a szakmaiságuk feladása viszketés miatt.
        A másik a magánéletük kezelése, amiből szintén ez a teljes elszálltság sugárzik, és amibe most betekintést nyerhettünk, sokak okulására.

        Kedvelés

      • Szkeptikus is mondta azonnal, hogy a rosszul bánt vele az enyhe kifejezés,
        ezért ezt nem kóser az orra alá dörgölni.

        Kedvelés

      • Nekem sem ő a központi téma.

        De bírom az ilyet amúgy, arra rímel, hogy
        – Agyba-főbe vert a férjem.
        – Úristen! De szörnyű! És mivel húztad fel ennyire?

        Kedvelés

      • ebből a posztból nem azt hallom, hogy gyűlölködne, és azt sem látom, hogy feltétlenül ez lenne az írójának a jelenlegi életében a központi téma, sőt. ezeket te látod bele és nem arra reagálsz amit az írója írt, hanem arra amit belelátsz, beleképzelsz. ez egy poszt, egy levél. semmit nem tudunk arról, hogy milyen hangulata volt az írónak a megírás előtt és után. akár jókedvűen és elégedetten is mehetett a dolgára miután leütötte az utolsó pontot. tök jó levelet írt.

        én ezt a posztot egy szenvedéllyel és átérzéssel megírt átgondolt és értett elemzésnek látom, vannak benne okok, leírt folyamatok, a döntés, ahova elvezettek ezek a folyamatok és az eredmény, hogy most már kijött ebből, változtatott az életén és jól van.

        és nagyon nem szeretnék a fickó helyében lenni amikor olvassa, viszont az arcát megnézném.

        Kedvelés

      • egyébként meg, ha ebben a helyzetben az ember belelovalja magát a gyűlöletbe, az nagyon is hasznos, elégeti a kötődés maradékait. miért lenne a gyűlölet valami káros vagy elítélendő dolog? vagy csak a nőknek az? megvan a gyűlöletnek is a maga szerepe, meg kell élni, amikor ideje van.

        Kedvelés

      • Hát nem akarlak kiábrándítani (dehogynem): a fickó, ha el is olvassa, csak a vállát fogja megrántani. Záradéknak valami olyan közhellyel élnék, hogy “ilyenek ezek”, és a fenti írás (képtelen voltam végigolvasni, már a fele is rettenetes) különleges értékét épp ezért magában a megszólaló hangban látom, abban, hogy mindenkinek aki olvassa (oké, nem mindenkinek, mert a fickónak se, de remélhetően sokaknak, nőknek főleg) ez tanulság, útravaló, olyan tapasztalat amit nem a saját bőrükön kell átélniük ha a tanulságát fel akarják használni a döntéseikben.
        Amikor én arról szövegelek, hogy nem érdemes a fickóval foglalkozni ilyen helyzetben, akkor is erre gondolok: ő nem fog szembesülni, megváltozni, fejét lehajtva megtérni; és nem is célravezető hasonló szövegek szerzőjeként vagy olvasójaként ebben reménykedni. Az elnémított hang viszont csak találja meg és ordítsa ki magát precízen, mert AZ nagyon fontos, neki is meg az érdeklődő hallgatóságának is, és ebből a szemszögből a fickó le van ejtve magasról.

        Kedvelés

    • szkeptikus: ha neked ennyi a szkepszis, hogy mindent-bármit, minőségtől és terjedelemtől és tartalomtól függetlenül visszadobsz, az a nullánál is kevesebb. egy tojást nem bíznék rá ilyen “szkeptikusra”.

      Kedvelés

  3. Bajuszcic, a hideg futkos a hátamon.
    De tényleg meggyógyultál és erős vagy, mert tudod, mit kell tanítani a lányodnak, a lányoknak. Az “önbecsülését, az önérzetét …” kezdetűt pelenkára, szalvétára, női magazinra (ááá!), betétre, a tabletta, az óvszer, a cigi dobozára satöbbire kéne nyomtatni.

    Kedvelés

  4. Régóta követem ezt a blogot, és elolvastam nagyon sok bejegyzést. Nagyon sok szíven ütött, de nyilván annyira nem tudtam átérezni, mert még csak nagyon hasonlóakat sem éltem át, még férjnél se voltam, nyilván túl fiatal vagyok még hogy ezeket megértsem. De most először, ahogy ezeket a sorokat olvastam, a szememet is kisírtam…

    Nekem is volt abortuszom, nem is olyan régen. Én is magamra voltam hagyva teljesen, egyedül feküdtem egy kórházi ágyon és vártam arra, hogy megöljék azt a magzatot, akihez ugyan nem akartam kötődni, mert tudtam hogy mi lesz a sorsa, de akkor is nagyon fájt. Nem szeretném hogy ebből “Gyilkosság vagy nem?” című vita kerekedjen ki, egészen addig és valahol most is úgy gondolom hogy egy 12 hetes előtti embriót nem gyilkosság megölni, mégis úgy éreztem mintha egy szívtelen, gyáva gyilkos lennék.

    8 óra kórházi várakozás után mentem fel a saját lábamon a műtőbe, ahol elaltattak, és 20 perc után felébredtem a szobámban. Olyan volt, mintha aludtam volna… az egyetlen különbség az a tátongó üresség volt a lelkemben, amitől, ahogy írtad, kontrollálhatatlan zokogás tört rám. Totális űr, az az érzés, hogy aki / ami még néhány hete / hónapja benned élt, nincs többé. Visszavonhatatlanul meghalt, és a te döntésed miatt halt meg. Úgy sírtam, hogy a nővérnek kellett megnyugtatnia, de nagyon ő sem tudott mit csinálni.

    Persze az akkori barátom csak úgy beesett hozzám, elviccelte a dolgot, miután a kórházból kifelé jövet közölte, hogy hát nem is volt annyira vészes ez a nap, ő délelőtt dolgozgatott, aztán aludt egyet, zenéket hallgatott, videókat nézett, még csak meg sem fordult a fejében hogy bejöjjön hamarabb hozzám… Persze az abortusz előtt még elmondta, hogy a nők ezt csak túldramatizálják, hisztis kurva mind, jaj a filmek is hú de mindent borúsan festenek le, mi ezen a nagy cucc, idióta túlérzékeny picsák.

    Aztán sok hónappal később, mikor egy veszekedésünk után zokogtam neki, hogy mint mindig, a kórházi szobában is cserbenhagyott, közölte hogy ez az én hibám, mert “szerintem te tetted szét a lábad.” Igen én, de úgy, hogy maximálisan megbíztam benne, hogy mielőtt elélvezne, meg fog állni, ahogy azt állandóan megígérte…

    Ez a bejegyzésed ezt tépte fel. A többit próbálom átérezni, és elhiszem hogy szörnyű volt, de nekem anyám csinálta és csinálja ugyanezt. Mindig mindenki jobb, ha te hozzászólsz valami okosat a témához, akkor okoskodó nagyképű picsa vagy, de hogyha más teszi, akkor milyen intelligens! A legjobb húzása az volt, amikor elmondtam neki, hogy megcsalt a barátom, és támasz kellett volna, hogy megvigasztaljon, akkor annyit mondott, hogy “Hát ez semmi. Kell a változatosság. Ő fiú. Ne hisztizz.” Ő se állt ki értem soha, ahogy az akkori barátom sem, állandóan védték egymást, én meg tartottam a hátam, ahogy mindig.

    De jó, hogy ezt megírtad… ezekre figyeltem eddig is, de most már még jobban figyelni fogok. Szóval köszönöm.

    Kedvelés

    • Az ilyen lábszéttevős felhánytorgatások beleférnek egyáltalán működő kapcsolatokba ? Szerintem ilyet max. ellenség mondhat, de barát, ráadásul az a barát ?
      Tényleg ilyen mélyre süllyedünk ?

      Kedvelés

      • Ha én szerepeltem volna ebben a történetben, aklkor az úgy nézett volna ki, hogy a pasi be se jött a kórházba.
        Igen, ilyen mélyre süllyedtünk.

        Kedvelés

      • Egyrészt én sem tudom, süllyedés-e ez, mivel volt jobb korábban? Másrészt meg – tudom, naiv vagyok – szeretném azt hinni, hogy nem süllyedTÜNK, hanem (sajnos sokan) süllyedTEK. Illetve az első mondat alapján: sokan VANNAK azon a szinten.

        Kedvelés

      • Úgy látszik… és a legszebb az egészben hogy nem is értette, hogy ez miért olyan nagy bűn. Végülis csak a közös gyerekünket ölték meg… ja hogy ez neki nem jelentett semmit… igen, így már érthető…

        Kedvelés

      • Érzéketlen, beteg pasi lehetett. Mondjuk valahogy ez a mentalitás – hogy az abortuszhoz semmi köze – asszem szocializáció is, de azért ilyen mértékben már más gond is van azzal az emberrel szerintem

        Kedvelés

      • Igen, a neveltetés a legfontosabb ok. És látod, nem kicsit a nő (mármint az anyja) tényleg oka a dolognak. Mármint annyiban, hogy félrenevelte.

        Kedvelés

      • tovább is van, mondjam még?? :o)) Esetemben a pasi rendkívül gálánsan felajánlotta, hogy bár rettenetes anyagi nehézségek gyötrik, ő kifizeti helyettem az abortusz árát (olyan 25 ezer forint az, amit hivatalosan be kell fizetni). Holott nem is kértem tőle. Biztos akart lenni a dolgában…nehogy megtörténjen, hogy nem megyek el a műtétre…..Erre azért hirtelen lett pénze….Valamint tágra nyílt ártatlan szemekkel: a gyerekhez neki SEMMI köze. Az ÉN döntésem volt. Aha. Eszembe ne jusson megtartani. Na a lényeg, hogy a kislány él és virul. Lassan 3 éves tökéletes nőszemély. Egy fricska ő a RENDSZER orrán. A férjem pedig, aki korántsem tökéletes, és néha cikkcakkos a házasságunk:)), mégiscsak az az ember, aki a legjobban illik hozzám. (nem ő a gyerek apja, de a múlt héten házastársként hivatalosan is örökbe fogadta a gyereket.) Merni kell NEM-et mondani. Bármire. Bármikor. És segítséget kérni. Ha nincs kéznél, keresni. Menni, menni, nem hagyni semmit sem annyiban.

        Kedvelés

      • blaci, hát igen, az anyja egy ugyanolyan önző nő, mint amilyen ő volt pasiban. Tökéletesen a mása volt. Sosem törődtek azok ketten semmivel, kivéve ha valamilyen érdekük fűződött hozzá.

        aka anya, hát igen… a pasi mindig ártatlan, tudod, “te tetted szét a lábad”… : ) Felelősséget vállalni nem, de megcsinálni, na arra mindig van eszük

        Kedvelés

      • Na tessék, ezt a pasit meg az anyja rontotta el. Tényleg ott vagyunk, hogy se anya, se apa ne legyen, mert mindkettőből baj lesz 😦

        Kedvelés

      • De legyen lehetőleg mindkettő! Csak ne olyanok, akik azt az egyetlen értékes dolgot tanítják a gyereküknek, hogy “Kisfiam, neked minden jár.”

        Kedvelés

      • Persze, csak provokáltam Adélt és hirlandot – tőlük meg bocs, nem bántani akarok, csak azt gondolom, hogy ez a pasi nélkül jobb, mint általános megállapítás, ez nagy tévedés – teljesen egyetértünk.

        Kedvelés

      • Sógornőm pasija meg: legyen, ahogy szeretnéd. Iszonyú dühös vagyok érte azóta is, ez az alkalmazkodásnak, döntésképességnek álcázott felelősség-áttolás! Valójában azt jelentette, nekem mindegy, szarok rá, csak idő kérdése, és úgyis csak a te gondod lenne.
        Nem az én gyerekem volt, de nagyon fáj most is, mégis, amiket még utána is megcsinált vele a srác, azt kell mondanom, az benne a jó, hogy legalább megszabadultunk tőle.

        Kedvelés

  5. De kár, bajuszcic, nagyon kár :/
    Sajnálom, de örülök hogy kijöttél belőle.

    Olyan ez az egész történet, mint amikor egy közepes művész nagyon jó alapanyagot kap, és meglátja benne a saját középszerűségének a nevetségességét, és haragudni kezd, magára, és mert képtelen jót alkotni a jó alapból, és faragja, keni, gyűri, nyomja.
    Bele, a puha anyagba a saját gyengeségét, hiányosságait, először kisujjal, végül ököllel..
    Ez egy szobor vagy festmény eseteben bocsánatos bűn, gyenge művészet, érdemtelen alkotás.
    De egy ember esetében szégyen.

    Kedvelés

  6. Atyaeg, miken mentel keresztul… es milyen szepen kilabaltal belole. Peldatortenet, jo lenne, ha minel tobben olvasnak, annyira pontosan es batran mutatja be a kulonbseget a szeretetlenseg es a szeretet kozott. Okosan ralatsz, elemzel, es helyesen kovetkeztetsz, nem csapod be magad, ez mind nagyon tetszik. Kemeny, gyogyito, epito iras.

    Kedvelés

  7. Ahogy olvastam, egyre inkább összeszorult a gyomrom. Vizuálisan megjelentek képek, és valahogy olyan “szabómagdás” hősnő lett belőled a végére. Viszont annak ellenére, hogy happy end a vége, és a remény, hogy az egész, amin keresztülmentél, összeállva így egy vaskos csomaggá, letehető, és csak annyit viszel tovább belőle, amit a lányodnak, mintegy útravalóul továbbadsz, mégsem érzek megkönnyebbülést, hanem nyomasztó. Örülök, hogy tovább tudtál lépni, hogy találkoztál a férjeddel és nagy bátorság kellett hozzá gondolom, hogy ezt a levelet megírd és újra végigéld magadban azokat, amikről a soraid mesélnek.

    Kedvelés

  8. Bátor, erős írás, köszönöm, hogy olvashattam és gratulálok! Sok más is kavarog bennem, hogy hogy lehet ennyi ismerős élethelyzet, hogy jó lett volna tudni, amikor szakasztott ilyen kapcsolatban voltam, hogy más is küzd, de mégjobb tudni, hogy ahogy én is, más is újra tudta kezdeni. 2 éves a lányom, szeretve van és én is. Tényleg:új év, új élet

    Kedvelés

  9. Én nem találok szavakat, olvasás közben egyre jobban ökölbe szorult a kezem, időnként a sírás fojtogatott, és egyszerűen halálra döbbentem…Egyes részeiben a saját régi életemet láttam. Én nem tudok úgy írni, ahogy bajuszcic vagy Éva, nincsenek rá frappáns mondataim. De ebből kijönni, felépülni és új éltetet kezdeni a legnagyobb dolog a világon.
    Szkeptikus, a hozzá szólásod alapján te nem éltél soha bántalmazó kapcsolatban, mert akkor magát a kérdést sem tetted volna fel. Nekem volt bántalmazó kapcsolatom, és sok közös vonást mutat, de tized annyira nem volt olyan durva, mint bajuszciccé. Egy bántalmazó kapcsolatban elhiszed magadról, hogy nem vagy képes semmire, se önálló életre, se önálló gondolkodásra, és tényleg minden helyzet “TÚL” leszel és a végén mindig az jön ki hogy te egy senki vagy. Csak a bántalmazó által vagy VALAKI, csak általa lehetsz bármi…Önbecsülés, önbizalom kihal belőled. És te úgy hajlasz, ahogy ő mondja… És végén csinál belőled egy senkinek sem tetsző, idegbajos, mindenre képtelen marionett figurát, és ha szerencséd van akkor ,már nem tetszel neki és összegyűr és elhajít.

    Kedvelés

  10. szeretném megkérdezni azokat a férfiakat akik értik és átérzik ezt a bejegyzést, hogy nektek ezt milyen olvasni? mit éltek át? hogy viszonyultok a történethez? milyen ezeket a női történeteket, szempontokat látni tudni férfi szemmel? mit generál ez bennetek?

    Kedvelés

    • Viszolygást, felháborodást, haragot és együttérzést kelt. A Dogville vége jut az eszembe. Előtérbe hozza, sürgetővé teszi a “mit tehetek ez ellen” érzést: bár általában azt gondolom (arra jutottam, nem gyorsan), hogy igazából ennél többet tenni nem lehet, kétségbe vonja, hogy elég volna nem ilyennek lenni, az ilyen jellegű agresszióra mindig reagálni, a gyerekeimnek elmagyarázni, hogy hogy van ez, és példával is demonstrálni, hogy milyen az, amikor emberek egymást hagyják szabadnak lenni.

      Mellesleg, de tényleg csak mellesleg, még az a hozadék, hogy, minthogy azt gondolom, ritka, durva, kirívó későbbi traumáktól eltekintve a személyiség szerkezete és lehetőségei nagyjában ha nem is egészében 10-éves korig behatárolódnak (a legkorábbi időszakok a legdöntőbbek), eszembe jut róla hálásnak lenni a szüleimnek: sokat hibáztak, de annyit nem, hogy egy ilyen kegyetlen, önelégült, torz és kíméletlen roncs legyen belőlem. És persze örülök, hogy bajuszcic itt van és megírja és így írja meg… de az is eszembe jut, hogy vajon mennyien pusztulhatnak az ilyesmibe többé-kevésbé bele. (Hogy pl. milyen lehetett a nagyasszony, mielőtt a művész úr elkezdte feldolgozni…)

      Kedvelés

    • nehéz bármit írni erről, mert olvasás közben is minduntalan magamra vonatkoztatok, hiába hogy itt nem rólam van szó: tőlem telhetően tudom csak átérzni ezt az egész horrort.
      és nekem ezek emberi szempontok, attól sem lesznek kevésbé nőiek. eléggé negatív érzelmeket generál: szégyent (a férfi helyett), borzalmat, csüggedést, és a legrosszabb a ráismerés. hogy még a vége előtt pánikszerűen átsuhan, hogy de jó, amiért nem ismerek ilyen… és hát dehogynem, ha nem is ez a konkrét történet és ezek az emberek, de a helyzetek, a bántás, az egész túl ismerős. jobb lenne nem látni, nem odanézni, könnyebb lenne nem érezni erről semmit, inkább gondolni valami okosan kigondolt ostobaságot és eltolni az egészet.
      moralizálni nem leszek hajlandó: ez a történet az, ami. jó, hogy le lehetett írni, és ahogy többen mondták, erős írás (nekem is ez jutott eszembe elsőre, hogy erős.) férfiszemmel, hát, “az egyik szemem sír, a másik meg üveg”

      Kedvelés

    • Undort, felháborodást – és azt a szar érzést, hogy elég tehetetlennek érzem magam. Pl. a lányomat nevelhetem úgy, hogy jó eséllyel ne kerüljön bántalmazó kapcsolatba. És a fiamat úgy, hogy ő meg ne legyen bántalmazó. Mert ez igenis a szülő felelőssége IS. De mit tehetek másért, más nőkért? Több társfüggőt (közelről kettőt) ismerek. Naná, hogy nők. Iszonyú keveset tudok tenni értük.

      Kedvelés

    • én őszinte leszek. én pl rögtön hárítok, olyanokra gondolok, hogy egy fiatal leányzónak mi a bánatért kell egy nagyapja korú, kiégett alkoholistával szerelembe esnie. meg arra, hogy mülvészuramnak nem fordult e meg abban az okos fejében, hogy legalábbis lelki pedofíliát követett el éveken át. valahogy nem értem, hogy a cicc miért maradt akár egy hétnél tovább is vele. és hát persze nagyon is értem.

      Kedvelés

      • Hogy jöttél rá?
        Ki alkoholista?
        Aki minden este iszik?
        Aki minden este berúg?
        Aki már dolgozni sem tud ital nélkül?
        Akinek az ital a napi feszültségoldás eszköze?

        Kedvelés

      • Számomra az is alkoholizmus körébe tartozik, ha feszültségoldás céljából iszik valaki, ha keveset, ha ritkán, akkor is. Az nem lehet, hogy stressz esetén az első megoldási ötlet, hogy bontsunk egy (három) sört. Ez szerintem akkor is gáz, ha havonta történik.

        A férjemről van szó természetesen, és nagyon nem tetszik ez az irány, se az ellenállás, ami a “beleszólásomat” övezi. Mert micsoda hárpia az ilyen, aki három sör miatt is balhézik.

        Egyébként a berúgást is gáznak tartom, még úgy is, hogy én aztán ittam rendesen, és csak részegen tudtam elképzelni a bulizást.

        Kedvelés

      • Vannak a neten ilyen tesztek, például: http://www.webbeteg.hu/tesztek/29/john-hopkins-egyetem-alkoholizmus-teszt, bár a Johns Hopkins Egyetem nevét kapásból hibásan írták le…. de vannak más, hasonlók is.
        Amiket fesoroltál, mind lehetnek annak jelei.
        De alapvetően a függőség jele, ha a szer nélkül nem tudja jól/normálisan érezni magát, ha elvonás esetén fizikai vagy pszichés tünetei vannak, ha a döntéseit és az életeseményeit alárendeli a szerfogyasztásnak akármilyen formában (pl. rendszeresen meghiúsul fontos programja, mert részeg vagy másnapos). Ilyesmik.

        Kedvelés

      • Egyelőre figyelek. Nagyon remélem, hogy nem, és ez egy átmeneti dolog.
        Nem tudom tolerálni az alkoholizmust, és undorodom a szeszszagú (?) lehelettől, a elbutulástól.
        (Amiért persze megy a burkolt bűntudatkeltés, hogy akkor nem is kívánom igazán, ha a sörszag be tud zavarni. De ez egy másik történet.)

        Mindenesetre eléggé el vagyok kenődve, pont egy nagyon romantikus, és szép időszakot éltünk. De miért is gondoltam, hogy bármi sokáig tartana.

        Kedvelés

      • Az a baj, hogy elág sokáig meg tud bújni a dolog, meg akinek erre nincs kihegyezve a szeme, az talán sokáig észre sem veszi…. mert ugye vannak a szociális ivók, akik még akár nagy mennyiségeket is elfogyaszthatnak anélkül, hogy alkoholistává válnának, meg vannak a kampányivók, meg mittudomén, ahányan vannak, annyiféle tulajdonképpen 🙂 De az, hogy téged elkezdett zavarni, az eléggé fontos jel. Jó, ha erről tudtok beszélni, és világosodjatok fel ebben a témában mindketten!

        Kedvelés

      • Jelentem, én eszerint alkoholista vagyok, mert három kérdésre igennel válaszoltam. Hát ööö…. izé, mit is mondjak?
        Én azt gondolom, hogy amíg az embernek van kontrollja és nem ez befolyásolja napi szinten a döntéseit, nem írja felül normális értékrendjét és jelleméből adódó normál reakcióit, nem kerül nagyon gáz helyzetekbe az alkohol miatt (nem tud felkelni, kontrollálhatatlan, stb), illetve nem rendszeres (napi fogyasztó), addig ezt a bélyeget szerintem igen gáz rányomni valakire. Szerintem mondd el neki őszintén, hogy zavar téged ez a mennyiség. És utána csak figyelj mi történik, változik-e a dolog. Könnyen lehet, hogy ez egy átmeneti rossz időszak a számára és magától fog sokkal kevesebbet fogyasztani majd, vagy egyáltalán nem inni. Ha jelezd, hogy Téged zavar és abszolút nem foglalkozik vele, az baj. Én amondó vagyok, hogy szólj és figyeld egy ideig a reakciót illetve a szokásokat.

        Kedvelés

      • Volt szó a pszichés vagy fizikai függésről: jelentem, simán el tudtam hagyni egy-két hétre, hónapra. Semmi jele nem volt, nemhogy fizikai, például feszültebb sem lettem. Na erre mondta egy addiktológus, hogy akkor nem is vagyok alkoholista. Két évig ittam még ez után, pedig akkor azzal mentem oda, hogy felismertem, hogy alkesz vagyok, segítsen. Aztán egy másik addiktológus-pszichiáter mondta, hogy de, simán elehet valaki úgy alkoholista, hogy nincsenek feltűnő jelei, pláne nem kell hozzá fizikai függés. Szóval az ő definíciója: “Alkoholista az, aki nem tudja uralni az ivási szokását, és ez szenvedést okoz (neki vagy a környezetének).”
        Leszokásra akkor van esély, ha a “szenvedésnyomás” nagyobb, mint maga a függés.

        Kedvelés

      • Farkas Viki, a teszt alapján én is alkoholista vagyok/voltam, jelenleg rosszul vagyok az alkoholtól, nem tudom miért.
        Én azért vagyok nagyon résen -és ez akár lehet paranoia is-, mert a férjem szakmájában (képzőművész) nagyon adja magát problémamegoldásként az alkohol: egész nap egyedül van a műtermében, emberekkel csak ritkán találkozik, akkor is általában valami sörözőben, vagy egymás műtermében, ott is adott az alkohol. Szerintem ez az a terep, ahol nagyon könnyen bele lehet csúszni a rendszeres ivásba.
        Nyilván szóvá teszem, hogy zavar, de erre olyan egy béna gyermeteg csakazértis, meg nehogymárszabályozzon reakciói vannak, mintha nem is ő lenne, és ez bennem aggodalmat kelt.
        Voltak rendszeresen ivó barátaim korábban, de náluk sosem aggódtam. De lehet, hogy az a tény, hogy házasságot kötöttünk aggodalmasabbá, gyanakvóbbá tesz minden iránt, ami az életminőségünket ronthatja.

        Kedvelés

      • Értem. Akkor a legjobb tényleg az, ha figyelsz és nézed a tendenciákat, azokból sok minden kiderül. A gyermeteg reakcióból és a cskazértisúgycsinálomból ne vonj le messze menő következtetéseket szerintem. Az én pasim könyörgésre iszik egy kortyot (29 évig egy sört se soha). De ha bármilyen rossz (általa is annak vélt) döntését meg akarom beszélni, vagy valami zavar és megkérdezem, miért úgy csinálta, ez a legelemibb reakció, hogy mert csakazértis és miért vonom kérdőre. He??

        Kedvelés

      • 😦 Már maga a tény, hogy ebben a témában hárit, szerintem is aggodalomra adhat okot. Egy igazi függő borzasztóan hisztis lesz, ha azt gyanítja, el akarják tőle venni a szerét! Egyébként nem csak a mennyiség lehet zavaró és gyanút keltő, hanem az ivási szokások en bloc. Nekem sajna van tapasztalatom, ha akarsz dumálni, dobj privit.

        Kedvelés

      • Nekem úgy tűnik, hogy ez egy elég fontos téma. Ennél a posztnál kicsit off, de szerintem ne hagyjuk abba a megbeszélését, mit gondoltok?

        Kedvelés

      • Én is csak később jöttem rá, hogy apám alkoholista. Mert gyerekként fiatalként az a kép élt bennem, hogy az alkoholista az, aki rendszeresen totál részegre issza magát, tántorog az utcán, borvirágos az orra, ápolatlan a külseje. Apám sosem feküdt részegen az árokban, de minden nap munka után, hétvégén már délelőtt sörözött, és addig nem érezte jól magát, amig ez nem történt meg. Utána hazajött, nem volt úgymond részeg, de ennyi alkoholtól is kötekedő lett, és mindenért cseszegette anyámat.

        Kedvelés

      • Nagyon sok ilyen “feszültség-ivó” van. Mondjuk a kötekedés SEM az alkoholtól van, hanem az a személyisége része, legfeljebb józanul ezt elnyomja, de nem oldja meg, sőt épp azért iszik, hogy ezeket a gátlásokat feloldja.

        Kedvelés

      • Jó kérdések. Egy pasim mellett én is szoktam egy-egy korty italt inni esténként(az is érdekes, hogy ő nem iszik ivott). Egy év múlva elköszöntem tőle, és a szokás is elmaradt.

        Kedvelés

    • Döbbenten olvastam, mi történik? Ilyen aljas elethelyzetet, miért ? Mire jó? Kinek jó? Ilyen megtörténhet? Csak remélni merem, hogy begyogyulhat egy ilyen seb. Amúgy egyszerűen nem értem miért?

      Kedvelés

  11. Egy-egy részletét akár én is írhattam volna. A jellemvonások… Köszönöm, hogy ezt most elolvashattam, hogy tanulhatok belőle, hogy erőt meríthetek. Gratulálok, hogy ki tudtál jönni belőle, hogy megtaláltad önmagad, hogy megtaláltad azt, aki mellett önmagad lehetsz.
    Az utolsó bekezdésért külön köszönet.

    Kedvelés

    • hihi:) azt hitte, a hitves csak feleséget jelent?:)
      örülök én is bajuszcicnek. tényleg kéne nőnevelés, lánynevelés, nem tudom, hogyan nevezzem, addig is, amíg kilábalunk ebből a rémes rendszerből, ha valaha. kellenének tankönyvek, ilyen történetekkel. vagy csak regények, novellák. több belőlük.

      Kedvelés

      • Nevelés! Mai sztori: megyek a suliból hazafele egy idősebb biológiatanár kollégámmal, neki nincs gyereke, mesélek épp a reggeli őrületről, amit nap mint nap megélek. Azt bírja mondani nő és biológiás létére, hogy “De hát mi, nők, valahogy genetikailag jobban bírjuk a gyűrődést.” Nem akartam megsérteni, csak utaltam rá, hogy a férfiak is bírnák, csak nem használják ki maximálisan a kapacitásaikat. Aztán szerencsére jött a kereszteződés. Mit mondhat órán a diákoknak? OMG

        Kedvelés

  12. Most olyasmiket fogok mondani, aminek nem biztos, hogy örülni fogtok. Többen ismertek személyesen, törzstag vagyok, meg minden, és talán elmondhatom, amit gondolok.
    Ez egy megrázó vallomás és minden bizonnyal gyógyító erejű annak, aki írja, aki olvassa. Bajuszcic, nagy bátorság és kiállás tőled ez az írás.
    Sok ilyet, még ilyenebbet hallottam, olyan emberektől, akik elhatározták, javítanak az életükön. (Elsősorban http://www.aca.hu)
    Azt hiszem, a traumából való kijövetelnek ez az első foka. Megnevezni, hogy mi történ velem és pontosan megnevezni, hogy ezért elsősorban ki a felelős. Áldozatként identifikálni magam. Kimondani, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére nem én tehetek arról, ami velem történt. Ez felszabadít, új kapukat nyit meg a gyógyulás felé.
    De. Szükséges ennél tovább menni, és megnézni, mit tehetek azért, hogy ez többé ne fordulhasson elő velem? Elég, ha egyszerűen “jól választok”? Hogyan válasszak jól? MI legyen a stratégiám? mik legyenek a kritériumaim? lehetséges, hogy a múltban belesodródtam egy ilyen romboló szituációba, és erre az a megoldás, hogy csak partnert kell cserélnem, és onnantól minden rendben lesz? Miért nem tanultam meg még ez előtt egészséges határokat húzni, nemet mondani, kétes kimenetelű mentőakciók helyett valóban azt szeretni, aki ezt viszonozni tudja? És ha ezt nem tanultam, meg, akkor van-e most lehetőségem arra, hogy ezt megtanuljam, 20-30-40-50 évesen? Honnan van ez a gyilkos megfelelési kényszer?
    És elmondom azt is, velem mi van. Ahogy olvastam a bejegyzést, dühöt éreztem, dühös voltam erre az emberre, aki szeretetet, társat, fiatal testet kapott, amit nem érdemelt meg, nem tett érte semmit, sőt, tönkretette. Miért?
    És azt is bevallom, nem tudtam végigolvasni. Egyszerűen sok volt, és azért is dühös voltam, mert nem láttam az előremutatást. Csak a vak indulattal tudok együttérezni, de azzal nagyon. És tartok attól, hogy mélyebbre ásás nélkül a puszta elhatározás, hogy többet nem lesz ilyen, csupán önbecsapás.
    Remélem, sikerült árnyaltan fogalmaznom, mondjátok, mit gondoltok.

    Kedvelés

    • Én nagyon nagyra becsülöm a puszta túlélést, és annak van a legnagyobb katarzisa. Nem mindenki lép tovább, önerőből alig megy. Megrendítenek a kísérteties párhuzamok a sorsunkban. Igen, a tudatosodáson és önvédelmen kívül aligha van más egyéni megoldás, de talán egy kicsit meg kellene piszkálni ezt az Alkotó Művész, Öntörvényű Lélek mítoszt, a szemünket jobban rajta tartani az ilyen embereken, gyanítani, hogy valami nem stimmel, áldozathibáztatás helyett (nem rád írom, tele van a moderáció). Annyira tele van mindenki az erőszakos önző, fölényes kommunikációval, pedig annyira szeretnék hinni a tündérmesékben meg a nagy művészetben én is, még mindig.

      Kedvelés

      • egy sor nagyon nagy művész volt gusztustalan görény, ez tény. lehet, hogy Karcsi, a víz-veze-ték-szere-lő az igazi? miért ne lehetne ő is.

        Kedvelés

      • nem kell, hogy művész legyen. az kell, hogy mi vmiért felnézzünk rá. még akkor is, ha ahhoz, hogy FELfelé tudjunk nézni, már a szőnyeg alá is be kell mászni. a legvacakabb az, hogy az ember olyan jól elhiszi, hogy ő másra nem jó, hogy mi lenne velem nélküle, hogy… és azt hiszem nagy hátrány, ha nincs az ember-lánya mögött senki. mert akkor talán nem jutnak el idáig a dolgok.

        Kedvelés

    • Igen, és fontosat írsz, ezek bennem is felmerültek. Valahol írtam már itt egy kommentben, hogy az az alapvető hiba sokszor, hogy az ember nem hiszi el magáról, hogy tud jól is választani.

      Az, hogy mindez hogyan lesz feldolgozva, sok mindentől függ: nagy előrelépés volt számomra már eleve az, hogy ezt az egészet le mertem, le tudtam írni. Hogy ki lett mondva. Eredetileg az érintettnek akartam elküldeni, de amikor az utolsó mondatot leírtam, már nem számított, akkor már nem érdekelt, hogy ő tud-e minderről, már nem akartam, hogy érezze ő is rosszul magát.

      Ez a második nagy lépés volt szerintem, hogy már nem tényező.

      Hogy hogyan lehet ugyanezt elkerülni, és hogy elég-e ehhez egy új társ? Nem tudom. A férjemmel nyilván lesznek problémák a házasságunkban, még az elején tartunk, én már nem vagyok naiv. De azt nagyon mélyen érzem és tudom, hogy ő nem bántalmazó. Tudom és kész, fogalmam sincs, honnan.

      Akiről ezt írtam, arról már a második találkozásunkkor éreztem, hogy nem kéne. Hogy akkor mégis miért? Fene tudja. Vonzott a művészet, olyan hatalmasnak és titokzatosnak tűnt, okosakat mondott, lehetett csodálni, sajnálni a rossz sorsáért, és arra gondolni, hogy majd énmellettem felpuhul.

      Kedvelés

      • “majd énmellettem felpuhul.”
        Ezt hányszor olvastam már. És leginkább épp “művészekkel” (ált. híres, nőfaló színészekkel, naná, hogy férfiakkal) kapcsolatban. Mármint hogy nők ezért választják.

        Kedvelés

      • ez nekem is egyfajta női sajátosságnak tűnik. majd ők megváltoztatják azt a csibészt. e kategória legszéle, amikor ámerikában életfogytiglanra ítéltekkel házasodnak össze némely nénik.

        Kedvelés

      • Damu még be se vonult a börtönbe, már menyasszonya volt. És hát valljuk be, nem is egy Adonisz.

        Kedvelés

      • Talan tevedek, de szamomra az van mogotte, h csak ezt tudjak, mert oket is mindig meg akarta valtoztatni valaki (szulok, tarsadalom, mifene).

        Kedvelés

      • Ó, te lány. Bennem is ez volt, amíg olvastam, hogy igen, de jó, hogy túl vagy rajta, jó, hogy kívülről tudsz ránézni (vajon-e valaha…?), de miért áll ott emögött “a férjem”? Miért kell a felismeréshez, hogy jó vagy, a megerősítéshez egy újabb férfi? De hát basszus. Csak így megy, nem is lehet másképp. Emberek vagyunk, csak másban moshatjuk meg arcunkat. Pláne akinek nincsenek nagyon mély belső tartalékai, sziklaszilárd, gyerekkorból hozott magabiztossága, ősbizalma, az végképp hogyan fürdőzhetne önmagában, a saját hajunknál fogva felemelés paradoxona. Jó ez így, ha ez kell a gyógyuláshoz. Az már egy új történet, hogy ha változol, mert erősödsz, új utakat, irányokat próbálnál, akkor mi történik az új kapcsolatodban. Nem tudok frappáns befejezést írni, mert ez nyitott történet, és boldogan éltek majd a következő konfliktusig 🙂 vagy mindörökké.
        És még valami: én tisztellek azért, amit adtál, amit adni tudtál, akkor is, ha érdemtelenül adtad. Ne bánd.
        (Régen írtam, ritkán írok, figyelek, figyelek.)

        Kedvelés

      • Mindig az a heppi end, ha van másik (lehetőleg jobb) párkapcsolat. Ez is egy beidegződés. Ettől mondhatjuk mások szemében hitelesen, hogy meggyógyultunk, ezt várják el tőlünk. Közben, szvsz, egy frászt.

        Kedvelés

      • Én sem értek egyet azzal,hogy arra kellene várni egy bántalmazó kapcsolatból való kilépéshez,hogy jöjjön egy új pasi, aki ráadásul rendes. praktikus okokból sem: ilyen kevés van . Bajuszciccnek segített ez, mert neki épp jött egy ilyen férfi, de nem jön mindenkinek. Egyedül tényleg nagyon nehéz (lehetetlen?) kilépni,és utána talpon maradni, kell a támogató közeg. Csak ugye azt se olyan könnyű összeszedni, nekem pl. barátaim sem voltak, gyakorlatilag tök egyedül voltam, aztán lett egy barát-kezdeményem, és pusztán attól,hogy ő lett, én ki tudtam lépni. pedig konkrétan nem kértem a segítségét, nem is tudta,mi zajlik éppen az életeben, csak jókat beszélgettünk más témákról, és éreztem,hogy már nem vagyok teljesen egyedül a világban, és akkor sikerült.

        Kedvelés

    • tulajdonképpen egyetértek, de düh helyett én inkább sajnálatot érzek a múltjával kapcsolatban. és hiszen leírta, hogy most éppen megfelelő társra talált. ugyebár, nincs olyan, amit az ember ki ne bírna, kivéve, amit nem bír ki… és ő kijött ebből a félzsoldéros élethelyzetből. inkább ennek kell örülni.

      Kedvelés

  13. A bejegyzés nagyon ütött. Az enyém nem volt művész, üzletember volt. Velem egykorú, de mindenki idősebbnek hitte, és ő aktívan teremtette a mítoszt maga körül. Ő mindent tud, ő mindenkit ismer, ő mindent ért, ő racionális, ő ismer, és minden az én hibám. Nagyon fájt a bejegyzést olvasni, felszakította ezeket a régi emlékeket. Ha nem bántja a fiamat, talán sosem tudom otthagyni.

    Magamért nem ment volna, pont azért, amit te is írsz: Egyedül voltam. A szüleim, és az egész családom megvetettek miatta, a barátok elfogytak, és mindenki engem hibáztatott. Ha rossz nekem, miért vagyok vele, miért nem hagyom ott. És nem értették, hogy azért, mert én csak pont ennyire tartom jónak magam. Én olyannak láttam magam, aki alkalmatlan, szerethetetlen, csókolhatatlan, és javítandó.

    Csak azt nem bírtam, hogy a fiamat üti. Az jobban fájt, mint amikor engem bántott. Ezért, és csak ezért tudtam felállni, de nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e megbocsájtani azoknak, akik látták, és soha egyetlen értő, érző szóval nem fordultak felém.

    És nem tudom elégszer megköszönni a terapeutámnak, hogy azzá a biztos ponttá vált az életemben, amiről elrugaszkodva végre meg tudtam találni a saját erőmet, szépségemet, szilárdságomat.

    Szkeptikus: Nem tudsz olvasni? Az írás fele arról szól, hogy ő hogyan és mennyire ítélte el magát azért, mert nem olyan, mint a folyton változó, maximalista, sőt lehetetlen elvárás. Ez után a “na és ő” egy rettenetesen buta kérdés.

    Bántalmazott helyzetben az nem lehet kérdés, hogy az áldozatnak mit kéne csinálnia, hogy ne bántalmazzák, és pont.

    Kedvelés

    • Ebben teljesen magamra ismertem: “mert én csak pont ennyire tartom jónak magam. Én olyannak láttam magam, aki alkalmatlan, szerethetetlen, csókolhatatlan, és javítandó.” Milyen borzasztó ez így, nem? És nagyon, sőt, túl sokan vagyunk így ezzel! Ez nagyon szomorú!!!! 😦

      Kedvelés

  14. Nekem az tűnt fel, hogy írod, hogy most mindent kiteregetsz, még a legmocsokosabbakat is, mégis mennyire lágy vagy most is. A rengeteg eget rengető szemétkedés és igazságtalanság és tűrés ellenére nem mocskolódsz, csak leírod a tényeket, hogy mi fájt neked. Bennem pusztán az olvasástól válogatott szitkozódások tolultak fel, meg hogy mi a fenét képzel magáról EZ. Hogy tudtál ilyen lágy maradni?

    Kedvelés

    • Lágy? Nem tudom, már nem is akarom tudni, hogy bizonyos helyzetekben milyen vagyok vagy milyen benyomást keltek… Csak lenni, csak úgy lenni akarok.

      De mintha most minden, ami történik, amit olvasok, amit látok, ezt akarná beleverni a fejembe.

      Kedvelés

      • Bocsánat, észrevétlenül is beleestem a minősítés hibájába. Nem állt szándékomban, mégis ezt tettem, sajnálom. Ezzel csak azt akartam írni, hogy számomra döbbenetes, hogy nem is szídod igazán ezt a fickót, és most is milyen türelmesen magyarázod el a sérelmeidet. Na mindegy, már nem tudom visszavonni, Én asztalborítós típus vagyok. Bármilyen kapcsolatot, akár munkahelyi, akár baráti, akár szerelmi, gondolkodás nélkül képes vagyok felrúgni sokszor elhamarkodottan, ezért figyelem olyan ámulattal mások türelmét. Ez a lágyság valószínűleg csak az én szemüvegemen át látszik. Nem akarok pusz egy tényező lenni a bajuszcic fejébe jól beleverők között. Amit írtam, ingább engem minősít.

        Kedvelés

      • ??? Nem értem, nincs miért bocsánatot kérned, ezek szerint én voltam félreérthető…

        Szóval, úgy értettem, hogy mostanában minden arrafelé visz, arra figyelmeztet, hogy csak úgy legyek, és ne gondolkozzam azon, hogy milyennek tűnök. És ez jó!
        Ezért nem tudom megítélni, hogy lágy-e vagy sem, és nem is érdekes. Én értem, mire gondolsz, de nem látom értelmét fröcsögni, azzal nincs kimondva, hogy hol szorít a cipő, csak az, hogy szorít. 🙂

        Kedvelés

      • Én nem éreztem lágynak, inkább tárgyilagosnak és összeszedettnek. Na meg, ez gy olyan történet, ami még így, tényszerűen leírva is üt. Sőt! A felháborodást, szitkozódást, egyéb érzelmeket meg az olvasóra hagyja.

        Egyébként első jelzőként nekem is az jutott eszembe, mint itt sokaknak: erős és bátor írás!

        Kedvelés

  15. Huh… köszönöm a hozzászólásokat, ez nagyon sokat jelent, akkor is, ha már jórészt túlvagyok ezen az egészen.
    Annyit még, elöljáróban, és ezt Évának is leírtam, amikor elküldtem neki ezt az írást, hogy iszonyatosan sokat segített nekem a blog, a posztok, hozzászólások egyaránt, hogy ezt egyáltalán átlássam, aztán, hogy kimondjam, leírjam, amennyire lehet, pontosan. Hogy jogosnak érezzem a fájdalmat.

    A másik, ami még felmerült, ahogy most a kommenteket olvasom.Tényleg? Ennyire kísértetiesen hasonlóakat élünk át? Még a mondatok is megegyeznek, ez ennyire tipikus? Értem én, erről van szó itt a blogon nagyon sokszor, hogy mindez mennyire egyforma, mennyire általános, mennyire megismerhető és ismétlődő, és mennyire sokan élnek így… De akkor is döbbenet, hogy ilyen mértékben vagyunk képesek egymás fájdalmával azonosulni – mert ennyire hasonlóan bántottak…

    Én egy ideje nem hiszek már abban, hogy ha fáj vagy bánt valami, akkor el kell gondolkoznom, hogy igazam van-e.
    Ok nélkül nem fáj, ezt lassan axiómának tekintem. Ezt bele kéne vésni minden nő agyába, hogy ne temessék el a fájdalmat azzal, hogy nem jogos. Annak oka van, az jelez valamit mindig! Ez az egyik legnagyobb hazugság, ami létezhet, hogy fölöslegesen vagy jogtalanul fáj…

    Kedvelés

    • “Én egy ideje nem hiszek már abban, hogy ha fáj vagy bánt valami, akkor el kell gondolkoznom, hogy igazam van-e.
      Ok nélkül nem fáj, ezt lassan axiómának tekintem. Ezt bele kéne vésni minden nő agyába, hogy ne temessék el a fájdalmat azzal, hogy nem jogos. Annak oka van, az jelez valamit mindig! Ez az egyik legnagyobb hazugság, ami létezhet, hogy fölöslegesen vagy jogtalanul fáj…”

      Ezt is nagy betűkkel. Igen, elég, ha fáj és pont. Nincs több kérdés.
      Miért a nőknél látni ezt a kérdésfeltevést, kételyt…azaz, hogy tényleg baj ez? jogom van, hogy fájjon? jogosan fáj? Erre nevelik a lányokat vagy mi a szösz? Férfin ezt még nem láttam, vagyis azt, hogy oké fáj, de igazam van-e, fájhat-e?

      Kedvelés

      • Bizony erre nevelik a lányokat és fiúkat egyaránt, hogy a nők csak úgy sírnak és kész, ne keresd az okát, nem lényeges. Emlékeztek még erre? Egy időben boldog, boldogtalan osztotta és lájkolta a facebookon:

        Kedvelés

      • Megnéztem. Legszívesebben beírnám (de minek, nők értenek egyet a leginkább!), hogy a nők azért sírnak “ok nélkül”, mert megtapasztalták, hogy a pasikat tökre nem érdekli, hogy miért sírnak valójában.

        Kedvelés

      • Ez borzalmas! És a bolond nők, ahogy a maguk nagyságát látják benne! Pedig nem nagyság az, csak ostoba szolgaság.

        Kedvelés

      • A Nők Lapjában olvastam egyszer egy olvasói levelet, és egy rá adott választ, sosem felejtem.
        Cím: “Miért sír a nő, ha boldog?” Egy pasas írt, aki szerint a nőjének mindene megvolt, boldogok voltak és szerették egymást (….?). Esténként mégis azt vette észre éjszaka az ágyban, hogy a nő csendben, visszafojtva sír. Írt egy levelet: miért sír a nő, ha boldog?
        A válaszadó (sajnos nem jut eszembe a neve, remek publicista…) hosszas körök után azt írta: “Miért sír a nő, ha boldog? Mert boldogtalan.”

        Jaj, ezt sose feledjük!!
        Miért sír a nő, ha boldog? Mert BOLDOGTALAN!!

        Kedvelés

    • A történeted kísértetiesen emlékeztet valaki, valakiékre…vagy sajnos tényleg annyira nem egyedi, ahogy ezt már írtátok, hogy félelmetes. Hozzád hasonlóan húsz évesen mentem férjhez én is a nagy MŰVÉSZHEZ, akiről sokáig el is hittem, hogy az…és szültem is három szép gyereket, és otthon voltam, meg kereszt szemeztem, meg el is hittem, hogy nekünk sose volt, és sose lesz pénz, mert hát ő CSAK ehhez ért, és mást nem tud….és milyen sokáig elfogadtam, hogy miután pici gyerekek mellett elmentem továbbtanulni, és munkám is lett, odaadom az összes pénzt, mert ahhoz ő jobban ért, azt be kell ám fizetni mindenfélére…..és sírtam sokat, mert a színházból hajnali három előtt nem lehet hazajönni.. ” Miért jöjjek haza úgyis alszotok! ” Pedig vártam, mert szerettem akkor még, vártam, hogy az asztaltársaságnál én is megszólalhassak, de hát csak Ő tudott okosat mondani…az én véleményem nem is számított. Sok év után amikor ellent mertem mondani, vagy egyáltalán meg mertem kérdőjelezni a tetteit, na akkor jött az ajtócsapkodás,meg “menjapicsába”, azzal ő húzott el, és én maradtam ott három kicsi síró gyerekkel….és sok év után már nem éreztem magam se embernek, se nőnek, mert akinek éreztetnie kellett volna, az csak taposott, mert hisz a világon senki, és semmi fölött nem tudott uralkodni, csak rajtam. A szakmájában nem lépett előre, topogott, és csömörlött, nem tanult, nem barátkozott, csak egyre keserűbb lett…és minden rossz rajtunk csapódott le.És depressziójában, mindenkit okolt az ő életének kudarcai miatt, csak magát nem. Aztán egyszer csak elég lett. Tanultam, dolgozni kezdtem, azt mondták, hogy okos és szép vagyok…( MI van???) Meg lelkes, és jó ötleteim vannak, és elkezdtem szárnyalgatni….ez lennék én?? És bizony nem örült a férj..már az is megviselte, hogy kikerültem a fennhatósága alól, és lettek barátaim, és elkezdtem eljárni minden fele..és akkor megkaptam, hogy szar vagyok, mert nem otthon sütökfőzök, és hagyom ám kihűlni hagyni a családi tűzhelyet…. És fájt, nagyon sokáig fájt, és ki sem mertem mondani, hogy mennyire..a szeretetlenség, hogy engem miért nem lehet ÚGY megölelni, ÚGY dicsérni… ahogy igenis kijárna mindannyiunknak. Sokáig Ő fenyegetett a válással, most én kezdeményeztem. Szűköl, és alattomos,és még sokáig keserves lesz, de a túlélésért muszáj. Sokat írnék még, de olvasni se győzöm!!!

      Kedvelés

      • Még az is lehet, hogy a történet nemcsak hasonlít, hanem tényleg ugyanaz, ki tudja?
        De írd le a tiédet, ne félj leírni, olyan sokat segít – másoknak is…

        Kedvelés

      • Nagyon tipikus, elképesztő, amit írsz. Ez a nagy jogosultságérzet, döbbenet. És hogy nem hisz benned, és csak önmaga körül pörög, te csak a pörgéshez kellesz, ún. háttér vagy, amúgy nem számítasz. Színész vagy rendező?

        Kedvelés

      • Színész, és rendezett….engem is még középiskolásként…aztán csak egy pici adalék, hogy amikor országos színjátszó fesztiválon legjobb női főszereplő díját kaptam, és biztatott a zsűri, hogy menjek főiskolára, Ő lebeszélt, hogy ez nem nekem való, és igen, 19 évesen hittem neki, mert Ő jót akar… és még majd 20 évig hittem neki.Nagyon érdekes, hogy a legnagyobb törés akkor érte, amikor nem egyszer csak nem háttérszereplője lettem az Ő és az én életemnek, hanem előbbre léptem, kicsit újra a rivaldafénybe…..és sok helyről, sok jót kapok, sokféle embertől. Most már nem csak ő határozza meg az én létemet a világon, ( ki és milyen vagyok, mit csinálok, és kivel) eddig minden lépésemről, döntésemről be kellett számolni, és persze most is azt akarná, a régi rendet, az ő rendjét. Próbálok okosan lépegetni előre, nagyon nehéz, és hibákat követek el( de belül ujjongok, hogy igen ez én vagyok, a hibákkal, a jókkal) Igen, szertelen vagyok, és túl lelkes is, ( pedig szar az élet, és csak azért lehetek ilyen lelkes, mert Ő biztosította nekem a nagy JÓLÉTET) És a mai napig próbálja belém magyarázni, hogy rosszul gondolkodom, és úgyis megbánom, és nagyon rossz lesz nekem….. és most már próbálok nem arra gondolni, hogy mik nem történtek meg, tudok előre menni, tudok örülni az ő elismerése nélkül is ( bár sokáig vágytam rá) mert hát tényleg semmiség egy kitűnő államvizsga három gyerek mellett, (egy virágcsokrot sem érdemel,) vagy hogy újságcikk jelenik meg a munkámról…. ( bagatell)
        Nem hibáztatom, hisz látom ( most már) hogy 20 évesen nem kellett volna lekötni magam, és gyorsan három gyereket szülni sem, és Ő tudta legjobban, hogy milyen kiforratlan személyiséggel ( aki nagyon jó irányítható, alakítható az ő szájíze szerint)áll szemben, akinek még röpködnie kell, látni, tanulni, tapasztalni,,,,, ahogy Ő is tette több mint harminc évig. Megrázó, és döbbenetes ez az újjászületés, felismerése Önmagadnak, ömlik a konfliktus a szitok, az elképedés, a kritika….és akkor jön ez a blog is, hogy mégsem vagyok teljesen hülye, és őrült. Helyem van a világban, szükség van rám, nem csak a gyerekeim, és férjem kiszolgálójaként, hanem mint emberre, mint nőre aki elhiszi magáról, hogy okos, szép, és szellemes, és csupa jó dolog történik vele, és kinyílt, és befogad.

        Kedvelés

      • Igen, ez is benne van…vagyis ezzel talán fenyegetni próbál….és döbben meg, hogy nem tud annyira rám ijeszteni, hogy meggondoljam magam.Persze galád és önző vagyok, mert ki fogja őt ápolni, mert ő már nagyon öregnek érzi magát… és nincs energiája, és fásult, és elkopott….

        Kedvelés

    • Most vagyok itt először. Valaki ajánlotta nekem ezt a blogot, pedig nem is tudta, hogy én is ilyeneket élek át. Persze messze nem ennyire durván, “csak” szóbeli bántalmzást. De már huszonnyolc éve. És csak nemrég döbbentem rá, hogy ez, amit átélek, az. Teljesen ledöbbentett, amiket írtál: ez a nekem sosem lehet igazam, és a nem mondhatom el, hogy fáj. Hogy az, aki azt állítja, szeret, egyik nap szeretkezik velem, másik nap leüvölti a fejem valami apróság miatt. És huszonnyolc éve próbálok mindig jobb lenni, mindig változni, és azt látom, hogy semmi sem lesz jobb, csak rosszabb, és hogy ez mind az én hibám, állítólag. De hogyan lehet egy ilyenből kilépni gyerekkel, munka és pénz nélkül, közösen felvett hitellel, nulla önbizalommal?

      Kedvelés

      • Nincs olyan, hogy “csak” szóbeli bántalmazás. Bántalmazás van, a verbális pofon sem kisebb vagy kevésbé fájdalmas, csak másmilyen.

        Nulla önbizalommal sehogy… De ha az van, akkor a többi is megoldható. Olvass itt sokat, és írj, és ne hidd, hogy amit érzel, az nem jogos. Annyira jogos, és annyira nagyon sokan vagyunk!

        Kedvelés

      • Szia, üdv,örülök, hogy idetaláltál.
        Akinek tapasztalata van, meséljen!
        Nekem egyrészt volt anyai támogatás, másrészt a semmibe ugrottam, és évekig úgy léteztem, hogy nekem nem jár semmi.

        Kedvelés

    • Amikor apám szidott, én mondtam, hogy ez nekem fáj. Örökre belém égett, hogy ő a WC-n ült, én meg a csukott ajtó mögül olvasom föl az értelmező-szótár vonatkozó szócikkét, miszerint nem csak a fizikai fájdalom létezik. És nem hitte el, nem akarta elhinni. Szerintem sosem értette meg, hogy a szavaival hogy bántott minket. És bármennyire fogadkoztam, hogy visszaadom neki, amikor öntudatlanul feküdt az intenzíven, akkor sem tudtam neki rosszat mondani…
      És igen, ha fáj, annak oka van. Ez tény, nem lehet elmismásolni.

      Kedvelés

  16. Sziasztok, régóta olvasgatok itt, szkeptikus hozzászólása váltotta ki a kommentelési vágyat.

    Igen, az emberlánya húsz évesen általában rosszul választ. Nincs még meg a tapasztalata, nem ütötték még fejen a falak, naiv és hiszékeny. Összehasonlítási alapja sincs, ki a jó vagy rossz választás. De ez baromira nem azt jelenti, hogy egy hatvanas ficere ezzel tetszés szerint visszaélhet!Mindig az “erősebb”, tapasztaltabb, határozottabb fél felelőssége, mit ír az elé terített tiszta lapra. És mivel tapasztaltabb, öregebb, etcetera, tudnia kell(ene) szétválasztani a hivatásának, tudásának, kifelé sugárzott képének szóló rajongást a személyisége, férfisága által kiváltott bűvölettől. Lásd tanár-diák, orvos-páciens viszonyok.
    De nem tudja szétválasztani. Az ölébe pottyant hatalmat látja. Ez vajh annak a sara, aki megajándékozza a bizalommal?

    Bajuszcic, gratula, sikeresen felálltál, megráztad magad, tudatosabb lettél. húszévesen tökugyanilyen kapcsolatom volt,ugyan az én merénylőm csak pár évvel volt beljebb nálam, nagyon hasonlóan nyilvánult meg. És várhatóan hatvanévesen belőle is ilyen despota lesz, hisz elővigyázatosan mindig “gyenge” nőket választ, az erőstől menekül.
    Ma már tudom, bennem is az erőt érezte meg, attól taszult. Ettől függetlenül egy év intenzív terápiázás kellett, hogy újra tudjak mosolyogni, négy, hogy teljesen talpraálljak. Ma már értékelem a leckét, de rémálmaim csalárd, tehetetlenség-érzést kiváltó férfialakja mindig az ő arcát viseli.

    Kedvelés

    • Üdv a blogon, jó, hogy jöttél! Megdöbbentő, mennyi a sorstárs.

      Az az érdekes, hogy ha egy fiatal lány nem gyanútlan, hanem tudatos, erős, például nem akar a férfit előnyösebb helyzetbe hozó módon összebútorozni, lakást venni, cégbe belépni, elköteleződni, akkor meg ő a számító, kiábrándult, önző, túlemancipált, bízni nem tudó, sérült. Esetleg őt eleve nem is választják ki ezek a törzsfőnökök, akik pont a legmegvezethetőbb nőkre utaznak.

      Egyébként meg úgy tesznek a kedves kritizálók, mintha könnyű megoldásként elkülöníthető lenne a basáskodó, érzelmi analfabéta férfiak kicsiny csoportja, akiktől óvakodni kell, a többiek meg tálcán kínálnék a méltó, egyenlő kapcsolatot. Láthatólag nem akaródzik szembenézni azzal, hogy ezzel a dinamikával, amelyikről bajuszcic ír, át van itatva a szocializáció és a viselkedésminták. Nagyon kedves, köztiszteletben álló, jóakaratú férfiak is simán folytatnak aktívan vagy passzívan, tettel, szóval vagy mulasztással effélét, és fogalmuk sincs róla, mit tesznek, mit okoznak, csak a saját szempontjaikat erőltetik és anőt hbáztatják. Méltó, szembenézős, nem sértett beszélgetés, valódi figyelem, jóakarat, az nincs sehol. A környezet meg sokszor egyáltalán nem hisz az áldozatoknak, a segítség annyi, hogy “hát miért nem jössz el?”, valódi támogatást nem kapnak, és ami történik, azt persze sem az agresszor, sem a tanúk nem hirdetik. A vakság és az áldozathibáztatás is innen, a szocializáció és az eltorzult kommunikáció mindent átitató jellegből ered.

      Kedvelés

      • Sajnos nehéz egy ilyen áldozatnak segíteni, ez hivatásosok dolga, az egyszeri embert bedarálja a tehetetlenség és hogy nem érti a dinamikát (az áldozat is védi az agresszort a végsőkig), ez senkinek nem dolga, nem hibáztatom, ha nem vállalja fel.

        Kedvelés

      • Azért az áldozathibáztatás, meg az aktív segítség (amit tényleg nem könnyű, sokszor nem is lehet felvállalni) között nagy a különbség!

        Kedvelés

  17. Én egész délelőtt felváltva hányok és azon tépelődöm: miért, miért, miért?
    Közben meg annyira vidám, vagány, szókimondó lány vagy. Olvaslak máshol is. Döbbenetes az egész.

    Sokat segítene, ha megmondanád, mi tudott volna téged kirántani ebből a méltatlan kapcsolatból. És hogy mit tehetek, hogy a gyerekem soha ne kerüljön ilyen helyzetbe.

    Életben maradt végül az öngyilkosság után a férfi?

    Kedvelés

    • Életben, leírtam, én találtam meg.

      Két dolog rángatott ki – szerintem. Egyrészt az, hogy elmentünk a legaljára, ahonnan már nem nagyon volt lejjebb. AZ utolsó pillanatig vártam, nem tudom, mire. Akkor léptem le, amikor már _tényleg_ nem bírtam tovább, de egyetlen napot, egy órát, egy percet sem bírtam volna már.

      Másrészt a férjem, akiről a második randevúnkon már tudtam, hogy a férjem lesz.

      Illett volna először magamat összerakni, és csak aztán új kapcsolatba lépni, egyedül lenni kicsit, lelket renoválni. De annyira egyértelmű volt, hogy nekem ő kell, hogy ehhez semmi kedvem és türelmem nem volt… és ő is nagyon sokat segített, hogy elhiggyem, hogy erős és jó vagyok.

      A gyereked érdekében… hát, fogalmam sincs, mit tehetsz. Vagy mit tehetünk, kollektíven. Ha bízik önmagában, és bízik a szülőjében is, akkor nagy baj nem lehet, bár láttam én már karón varjút…
      Ha mégis baj van, akkor meg tudnia kell, hogy haza mindig jöhet, és itthon mindig elmondhatja, és meghallgatják, támogatják, megölelik, szeretik. Anyám a fent leírtaknak a századát sem tudja. Pedig jólesett volna valakivel megbeszélni.

      Kedvelés

      • “Ha mégis baj van, akkor meg tudnia kell, hogy haza mindig jöhet, és itthon mindig elmondhatja, és meghallgatják, támogatják, megölelik, szeretik. Anyám a fent leírtaknak a századát sem tudja. Pedig jólesett volna valakivel megbeszélni.”
        Jo, hogy te mondtad ki, en sajat magammal kapcsolatban ugyanezt allapitottam meg: annyira rossz mintakat hoztam, hogy eletem egy pontjan adott volt a valasztas. Ilyenkor az ember abba megy bele, amit ismer, es az nem a szeretet, hanem a jatszmak, manipulacio, elnyomas vmilyen aranyu kevereke. Aztan szerncses esetben – mint te – rajon, hogy valojaban mi a szeretet, es kepes magat rekonstrualni. Ez baromi nagy energia, batorsag (ugras a sotetbe) es rengeteg fajdalom. Olyan, mintha lenne egy hatalmas luk egyszercsak az ember szemelyisegeben, amit be kell epiteni, h talpon maradjunk. Nem mindig all nyeresre a dolog az elejen, baromi jo, h megtalaltad az emberedet.

        Kedvelés

      • Játszmáztak, mert csak arra volt idejük. Nem volt rám szabad vegyérték. Egymással voltak elfoglalva, egymás gyilkolásával, illetve anyám leginkább azzal, hogy apám őt gyilkolja.

        Kedvelés

      • Tragedia. Nagyon sajnalom. Mindig a gyerekeket sajnalom, mert mindig ok fizetnek a felnottek onzeseert/vaksagaert/lustasagaert/elethazugsagaert. Aztan “nem ertjuk”, amikor ez visszaut, es tragediakhoz vezet. Illetve nagyon kevesen gondoljak vegig, hogy mi hol lett elrontva. Igazan szerencsed, hogy eros lettel, es kimasztal, valszleg egyedul csak magadnak koszonheted. Hulyesegnek tunik, de az is erdemed, h a ferjedben mar felismerted es megbecsulted az igazi szeretetet, es ezzel megszakitottad a kort. A legtobben benne maradnak eletuk vegeig aldozatkent es/vagy agresszorkent, es soha eszukbe sem jut, h mit elnek valoban (pl az exed), vagy minden erejuket az oszinte gondolataik leszoritasara forditjak. En regota figyelem ezt a ciklust, ugyhogy tudom, h az emberek oriasi tobbsege nem tud kilabalni, csak adja tovabb ontudatlanul, amit kapott. Mivel te mar ralatsz onmagadra, es folytatod is ezt az oszinte utat, nagyon biztosan azt gondolom, h teged nem fenyeget az a veszely, h ujrateremted a bajt a gyerekeidben. Irto kemeny meccs lehetett az egesz, de megcsinaltad.

        Kedvelés

      • Ehhez annyit tudok hozzáfűzni, hogy mostanában azt látom, hogy egyre többen lépnek ki ebből a körforgásból és már nem adják tovább azt a rosszat, amit kaptak. Ez a generáció (azaz mi) valahogy elkezdett tudatosodni, elég erőteljesen.

        Kedvelés

      • Már melyik generációra gondolsz? Mi nem egy generáció vagyunk? Mert akkor én valamit nagyon nem látok. Felvilágosult nőket semmiképpen. Ha meg igen, azokat derékban törik ketté a drága barátnők, férjek, családtagok.

        Ráadásul a nők nem is tudják, milyen más út létezik, mint a meggyűrűzés, gyerekgyártás, szolgaság. Jó korán a fejükbe verik, hogy minden más út bűnös és önző. Itt a blogon is több nő írja, hogy már azért is megtapossák, ha a drága férjével valamiféle megosztásra törekszik. A saját anyja ócsárolja érte. Milyen lehetőségei vannak akkor a nőnek, hogy más útra menjen? És hogy a lányának mást mutasson? Mégis mit? És milyen áron? Az megvan, mikor a kislányok punciját csonkolják tudva, mekkora kínt okoznak vele, de félve attól, hogy csiklóval kiveti a társadalom a gyermeket.
        Szóval ha mégis keres a nő más utat és azt mondja az elnyomónak szocializált férjének: Drágám, valami nem passzol velünk. Nekem így nem jó… jaj, megöl a házasság, a gyerek, jaj… Mi lesz az életemmel így? Mi történik ilyenkor leginkább? A drága férje felhördül: Hát hogy mondhatsz ilyet? A nő ekkor meg magába néz: Hát tényleg, mi a fene bajom van? És ha van, akkor hogyan lehetne változtatni? Jaj, a Katika mondta, hogy a jóga, meg a lágyság- tréning sokat segít. Meg a spiritualizálás. Meg a kártyát is kivettetem 10ezerért.

        Én azt tapasztalom, hogy gyakran a nők látnak ellenséget a felvilágosult nőtársakban. Ócsárolnak szeretettel? Elválik, fuj, pedig nem is verik, a zura hűséges, mit akar még ez? Mit dumál, irkál, szurkál? Majd jól maga marad, ne csodálkozzon, ha egy igazi férfi megunja a hisztijét, oszt egyszer csak egy farok se jut neki.(Az fel se merül, hogy a nő unja meg a férfit, nyilván, hát mivé is lehetne egy nő férfi nélkül?).
        Meg ez: Jaj, a Béla se egy angyal, de kell az embernek egy társ!

        Szóval én nem tudom, mit látsz te változásnak. Én semmi biztatót nem látok sajnos.

        Kedvelés

      • Adel, azert ertek veled egyet, mert ez tenyleg ilyen: aki benne marad – a tobbseg -, az egesz kis zarvanyt epit magar kore ugyanilyen emberekbol, akik mindenki mast igyekeznek berantani a szemelyes poklukba. Lehet ez csalad (az en kornyezetemben harom generaciora lemenoen megvan, mar az unokak is huszonevesek, probalom legalabb oket kisegiteni ebbol), barati kor, szomszedsag, kocsmahaverok, baratnok, hitkor, intezmeny, iskola, akarmi. Aki ki akar maszni, _nagyon_ eros kell, hogy legyen, a tobbseg bizony szemben van. Es aktivan teper, hogy neked is rossz legyen.

        Kedvelés

      • 😀 de, hozzam lehet (ha jo helyen kot ki, amit most irok). Nem az en unokaimrol beszelek, hanem a nagybatyam-nagynenem unokairol, azaz anyam testverenek az unokairol. Dobbenetes vegigkovetni egy ilyen folyamatot, elo labor az egesz, amiben en egyreszt szereplo vagyok, masreszt pedig talan egy fel lepessel elorebb tarto aktiv megfigyelo.

        Kedvelés

      • Ezt Adél hozzászólására:
        Én is így érzem. A legtöbb nő, akivel a blogon felmerülő témákkal kapcsolatban próbáltam beszélgetni, igyekezett nem meghallani, amiről beszélek, bagatellizálni, minősíteni a feminizmust, mint olyat, és “múló, kisgyerekes létemnek köszönhető, fellángolásnak” tekinteni a blog olvasását. Ez majdnem mindenkire igaz, akit nem a blog kapcsán ismertem meg. Szerintük én “éppen a szélsőségeket élem meg”, “nehéz időszakon vagyok túl”, “fogyjak le, legyek csinos és manipuláljam ezzel a férjemet”. Van, aki megdöbbent a hirtelen, őszinte vallomásomon a házasságommal kapcsolatban, és azóta eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Van, aki egyszerűen nem hallotta meg, ha a témáról akartam beszélni. Nagymamám, az édes, aki végigszenvedett egy bántalmazó kapcsolatot, egészen nagyapám haláláig, elküldte nekem postán Müller Péter Örömkönyvét, hogy olvasgassak…

        Kedvelés

      • szia cic,
        szomorúan és döbbenten olvastalak. én is csak egyre tudok gondolni: hogyan segíthetünk a gyerekeinknek, hogy merjenek bizalommal fordulni hozzánk? hogy higgyenek nekünk, hogy nekünk higgyenek, ha kívülről látszik, hogy a kapcsolat rombol, felemészt, tönkre tesz? mit tehetett volna az anyukád érted, hogy megnyílj neki, hogy bízz benne? vagy hamarabb kellett volna elkezdeni, mert akkor már túl késő volt, ugye?

        Kedvelés

      • Szerintem ilyenkor nem tud tenni semmit szülő, még jó kapcsolat esetén sem, és nincs is joga beleszólni, maximum a véleményét elmondani, ha kérdezik. Igaz, támogatni meg nem köteles. Aztán vagy számít a véleménye, vagy nem…

        De ha már ilyesmi történik, fontos, hogy jóval kisebb sérülésekkel meg lehet úszni, ha van egy támogató családi közeg – mármint nem az ilyen romboló kapcsolatot, hanem az áldozatot támogató.

        Mit tehetett volna anyám, hogy egyáltalán elmondjam neki ennek a történetnek a töredékét? Talán, ha soha nem hallom, hogy “én megmondtam”. Talán, ha nem kap hisztériás rohamot minden alkalommal, amikor valamilyen hülyeségemet elmesélem neki. Talán ha évekkel ez előtt a történet előtt, egy kísértetiesen hasonló másik történetben, amikor még őszinte voltam és bíztam benne, kiáll mellettem, és nem visz haza a bántalmazó apámhoz erőszakkal, amikor pontosan tudta, hogy mi fog történni.
        Talán, ha néha meghallgat, ha tudok vele beszélgetni kiskamaszként fiúkról, szexualitásról, talán, ha nem ennyire prűd, ha nem ráz le… Talán, ha nem 15 éves koromban jut eszébe, hogy van egy gyereke, akivel elkésett, mert már kezd felnőni…
        Talán, ha mindezek másképp történnek, én is másképp választok, vagy legalább őszinte vagyok vele, ki tudja.

        Kedvelés

      • Adélhoz kapcsolódva:
        Nagyon egyetértek, én semmi bizakodásra okot adót nem látok a környezetemben. Csak azt, hogy ha egy halvány, de tényleg egy egészen halvány megjegyzést teszel mondjuk éppen a családnak, akiktől támogatást remélsz titkon, azonnal kiderül, hogy ha nem az ő szerepeik mentén játszol, akkor nem kapsz semmit, illetve konkrétan dögölj meg. És ők a legnagyobb ellendrukkerek.
        És az én korosztályom legtöbbje, akikkel kapcsolatban vagyok ugyanolyan elvek mentén szervezi az életét, mint anyáink és lesz pánikbeteg, depressziós, boldogtalan, folyton fáradt és nem találja az okát. És tanácsolja nekem, hogy “legyek csinos és manipuláljam ezzel a férjemet” (megdöbbentő, de ezt a mondatot én is meghallgattam nem is olyan rég).

        Kedvelés

      • Ide válaszolok, mert Adélhoz már nem lehet sajnos. Az ismerőseim között meglepően sok nőt látok, aki kezd “feleszmélni” vagy eleve nem őskori módon élni a családot. Természetesen ott a férj is partner ebben. Ne gondoljatok sok százas tömegre, de ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt senki sem beszélt vagy gondolt mást, mint amit otthonról hozott, hát ahhoz képest még az az 5-10 ember is tömegnek számít. Ráadásul ez nem egy személyt takar, hanem egy családot, ahol több gyerek is van, és ez a lényeg! Ők már ezt az élhetőbb, értőbb életformát kapják és viszik tovább. Lehet, hogy a legtöbb emberbe én képzelek bele egy ideálisabb képet (hajlamos vagyok rá…), de mindenképpen elkezdődött egy olyan folyamat, ami kivezet ebből a mostani áldatlan állapotból. És természetesen nem lesz tökéletes az utánunk jövők élete sem, mert akkor is lesznek problémák, más jellegűek és talán ugyanilyen elnyomós-típusúak is. Kedves Adél és kedves Mindenki, én hiszek magunkban és a gyerekeinkben, hiszem, hogy elindítottunk valamit.

        Kedvelés

      • Ezt bogomir-nak, csak nem tudtam alá írni 🙂
        “fogyjak le, legyek csinos és manipuláljam ezzel a férjemet”. én az első gyerekünk születése után 50 kilóval jöttem ki a kórházból, fél év múlva 48 kg voltam, izmos, a szoptatástól nagy mellekkel. 22 évesen. Kívánósan. Csini fehérneműben. És a férjem ha hazajött hajnalban a munkából, akkor inkább leült a nappaliban, és kiverte a pornóra. én meg az ágyunkban sírtam. És beszoptam a hülye nőmagazinos kliséket, hogy NEKEM mit kéne tennem a kapcsolatomért…

        Kedvelés

      • viccet félretéve, hát külön volt bíbelődés, hogy zöldség lesz-e vagy gyümölcs 🙂
        úgy látszik, mégse sikerült félretennem 🙂

        Kedvelés

    • Én is ezen tépelődöm, főleg mivel most, két nagyon fiatal lány került ebbe a helyzetbe a környezetemben. A férfiak mindkét esetben jóval idősebbek (apjuk korabeliek), kontrollálók, féltékenyek, zsarnokoskodók (egyik még alkoholista is, de a lánnyal elhitette, hogy minden este fél üveg tequila, még nem az, egyébként is jobban tud tőle lazulni és alkotni. Mert ő művész és éjjel fest.) Persze mindkét esetben a férfiak erőltetik a házasságot, ők már családot akarnak felkiáltással, holott csak a pórázt szeretnék szorosabbra fogni. A lányok pedig hisznek és nem tudom, hogyan lehetne segíteni nekik, hogy higgyenek magukban és abban, hogy a kontroll és az elszigetelés a barátoktól nem a szeretet jele!

      Kedvelés

  18. Azta, ez ledöbbentett. Mindenesetre lehet kicsit furcsán hangzik, de valahol örülnék, ha az exem, akivel 5 évig voltam együtt, tudna egy ilyet fogalmazni rólam. Mármint nem tartalmilag értem (remélem azért nem voltam ilyen szörnyű!), hanem, hogy legalább konkrétabban tudhatnám, mit rontottam el. Mert ő sajnos nem tudta soha normálisan megfogalmazni, hogy mi a gondja, pedig kérleltem, hogy csak mondja el, mit érez, mi bántja, csak általános szövegeket kaptam, hogy “már nem érzi, hogy olyan lenne, mint régen”, stb. Pedig én úgy szerettem volna ÍGY szembesülni vele, mert így csak találgathattam…
    Igen, az ilyen szöveg mellbevág, de az ember önismerete fejlődhetik tőle.

    Kedvelés

    • Ezért kell mindenkinek a saját portája előtt sepregetni….. De erről eszembe jutott az, hogy egyszer randizgattam egy pasival, aki persze elmesélte korábbi életének bizonyos eseményeit, elvált volt, a neje vált el tőle. Én már a második randin kb sejtettem hogy miért (itt a blogon ezt sokat taglaltuk, ő is a “rendes fickó” típusba tartozott), mert konkrétumot nem tudott mondani, mikor kérdeztem, hogy de a feleséged mit mondott, azt mondta, semmit, csak azt hajtogatta, “nem lesz ez így jó”. Valahol sajnálom ezeket a figurákat, mert ők csak mennek a kis kitaposott ösvényen, és egyszer csak az asszony elválik tőlük, és nem értik miért. Tényleg van ilyen. Na persze lehet, hogy szelektív volt az az emlékezet és az asszony egész más történetet mesélt volna 😀

      Kedvelés

      • Hm, hát nem mindenkinek olyan jó a beszélőkéje, hogy meg tudja fogalmazni a problémáját. Olyan dolog ez, hogy hallasz egy idegesítő zenét, egy nem zeneértő ember csak érzi, hogy hasogatja a fülét, míg egy zeneszerző rámutatna a kottában, hogy hol és miért nincs harmónia.
        Eleve a legtöbb ember élete legtöbb cselekedetét nem öntudatosan, hanem ösztönszerűen végzi. Nincs meg az a tudatosság, hogy “ezt akarom, és ennek érdekében ezt és ezt teszem”.

        Kedvelés

      • Vagy nem mindenkinek olyan jó a hallgatókája, hogy egy nő elmondja, mit érez valójában? Mert talán túl sokszor próbálta hasztalanul? Jó olvasni, hogy olyan férfi is olvassa az írásokat, akit ez szembesít, aki nem támad, aki kérdéseket tesz fel magának, aki érteni akarja, hol hibázott, aki akar tanulni. Ha tényleg érdekel, ha még érdekel, és csak érteni akarod őt, és nem önigazolni, akkor talán küdd el neki ezt az írást, és kérd meg, hogy tiszteljen meg azzal, hogy elmondja az ő oldaláról a történeteteket. Talán elhiszi, hogy meg akarod hallgatni, és akkor beszélni fog.

        Kedvelés

      • “Vagy nem mindenkinek olyan jó a hallgatókája, hogy egy nő elmondja, mit érez valójában?” – Lehet. Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem, hogy ez a másik része a dolognak. Tény, hogy nekem nincs fülem az indirekt kommunikációra. Reálos beállítottságú vagyok, és leginkább abból értek, ha direkt a képembe mondják ímígy-amúgy köntörfalazás nélkül. A gond az, hogy a nőket úgy nevelik, hogy ne a direkt utat válasszák, így gyakorlatilag kialakul egy ördögi önsorsrontó kör.
        A vége pedig egy ilyen adag genny lesz.

        Pedig mennyi mindent meg lehetne előzni, ha még a problémák első felmerülése utána közvetlen mindent meg lehet beszélni! Mert eleinte csak célozgatunk a bajunkra, ő nem veszi a lapot, ez is rosszul esik, aztán egyszer csak kifakad a kelés.

        Én igyekszem tanulni a hibáimból, és nem vagyok az a fajta, hogy ha valaki elmondja, akkor visszatámadok hárítok, szavába vágok. Persze, lehet, hogy mellbevág, de legalább gazadagabb leszek egy nézőponttal

        Kedvelés

      • Én azt látom, hogy a felnőtt nők sokkal szókimondóbbak, néven nevezősebbek, de erre azt kapják a partnertől, hogy folyton akarnak valamit, belekötnek a férfi szavába, erőszakosak, lelkiznek, nem hagyják őket élni.

        Kedvelés

      • Viszont sokszor nehéz egy már elromlott vagy más által használhatatlanná tett beszélőkét helyrehozni. Főleg ha vannak visszamenőleges köreitek egymással meg játszmaösvények, amire könnyen rálép az ember újra.
        Ha tényleg képes vagy őszintén meghallgatni a másikat és ő is képes ezt elhinni neked, akkor talán sikerülhet újraépíteni valamiféle bizalmat, de mesze nem biztos, hogy sikerrel jársz.
        Nem indirekt kommunikációról van szó. Jellemzően nagyon jól tudja az ember (vagy legalábbis némi gondolkodással ki tudja deríteni), hogy mi baja, csak megszokta, hogy az „nem lényeges” vagy „valódi” probléma és neki nem lehet ez a baja. Vagy nem meri elmondani, mert szégyellnivalónak gondolja vagy fél, hogy nem veszed komolyan, elbagatellizálod vagy felhasználod ellene (még csak nem is feltétlenül azért, mert te valóban így tettél, hanem rossz korábbi tapasztalatok beidegződéseként).
        Persze lehet, hogy tényleg nem valami tudatos az illető és nem tudja neked megfogalmazni.

        Kedvelés

      • Látom a párom házasságát (válásban vannak már), látom az én előző kapcsolatomat, és azt veszem észre, hogy már eleve nem volt jó a kommunikáció. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Mondok egy szót és a másik nem azt érti alatta, amit én. Ez borzasztó!!! De ez egyiküknek sem hibája, erre rá kell jönni és valahogy közös nyelvet találni, vagy rájönni, hogy hogy gondolkodik a másik. Erre egyébként általában csak az egyik fél “alkalmas” (és itt nincs semmiféle minősítés!!!). Ha az egyik fél ért, akkor az érthetővé is tudja tenni magát a másik számára. Nekem döbbenetes volt erre rájönni, sok beszélgetésbe és időbe tellett. Ja, és kellett hozzá egy külső személy (mint ahogy neked is itt lejjebb Porc), aki más szavakkal mondta el ugyanazt, vagy más szemszögből látta amit én. De a legfőbb alapja az egésznek az szerintem, hogy mindkét fél akarja az értést, akár együtt maradnak, akár nem.

        Kedvelés

  19. Nagyon köszönöm, nagyon sodró, nagyon érzékletes írás, amellett, hogy kib. éles fényben látod és láttatod egymás mellett azokat nyüves mantráit, a jelszavakat és a prózai de inkább drámai valóságot – a valóság volt drámai nem a szöveg a fejben, úgyhogy komolyan, terápiás jelentőségű is az olvasónak!

    Kedvelés

  20. Erről az öngyilkosságról Natascha Kampusch emberrablója jut eszembe. Aki évekig fogvatartott és abuzált egy kamaszlányt. Mikor az megszökött tőle, rögtön öngyilkos lett. Nem akarta vállalni tette kiderülésének következményeit.

    Kedvelés

  21. Veszek egy nagy levegőt.
    Rég le akarom írni, hát most.

    Nekem egy olyan kapcsolatom volt, ami bántalmazónak nevezhető. Nem volt fizikai bántalmazás, csak verbális. Szemrehányások, veszekedések, féléjszakás viták, féltékenykedés. Viták a pénzen, viták az exeken. Aludni nem hagyás. Amik után másnap bűnbánóan sündörgött vissza, és még én vigasztalhattam.
    Hogy mi tartott mellette? Amikor épp nem ilyen volt, akkor fantasztikus társ: szellemes, okos, vicces, szenvedélyes, mindent lehet vele csinálni, tenyerén hordoz. Ha a kapcsolat csúcspontjait nézem, a menny. Ha a mélységeit, pokol. Lehet a kettőt átlagolni? Ahogy bajuszcic írta, a torta, amire szart kentek.
    Én egy darabig próbálkoztam. Szegény, szenvedélyes a természete, nagy ember, nagy hibákkal, nehéz gyerekkora volt. Biztos én hibáztam. Majd, ha eléggé szeretem, megváltozik. A veszekedések a mézeshetekkel váltakoztak. Volt, hogy ő szakított, volt, hogy én, de utána mindig megrázta magát és olyan hitelesen alakította a meggyőző társat, aki most tényleg megváltozik, hogy kibékültünk.

    A végefelé már nagyon elegem volt. Az utolsó lökést egy újságcikk adta meg. Egy Nők Lapja-cikk! Amiben egy szerencsétlen nő leírta, az ő férje a közösen tervezett, vágyott terhesség alatt kivetkőzött magából, folyamatosan bántalmazni kezdte a terhes nőt. Aki nem értette, kitartott, tűrt. Végül egy extra nagy verés hatására koraszülött, fogyatékos gyerek született. A nő még ezután is futott pár kört, aztán végleg szakítottak. Most egyedül neveli a sérült gyereket. Meg is fogalmazta az írásban: ha az első pofon után lelép, talán nem lesz sérült a gyerek. De ő nem bán semmit.
    Ez az írás felébresztett.

    Szeretnék ide kerülni pár év múlva? Szeretném, hogy majd gyerekek jelenlétében is ajtócsapkodós viták, szemrehányások legyenek? Mi van, ha addigra fizikailag is bántalmaz?

    Sikerült kilépnem. Az ilyen figurától nem könnyű szabadulni, járkált még egy darabig utánam, szemrehányt, fogadkozott. Sikerült teljesen elvarrni a szálakat.

    Én utólag is szégyellem magam, hogy ennyi ideig eltűrtem a bántásokat. Ha önérzetesebb vagyok, az első méltatlan veszekedés után lelépek. Ma már ismerném a jeleket, azonnal távoznék. Másfelől, büszke vagyok magamra, hogy sikerült lezárni, még mielőtt házasság, gyerek, lakáshitel kötne össze.

    Kedvelés

      • nem is azt mondja hogy az o szegyene hogy bantottak, hanem azt hogy az o szegyene hogy az elso bantas utan nem rohant el jo messzire

        Kedvelés

      • Ez sem az ő szégyene. Azért nem ment el az első bántásnál, mert nem tudott, mert a mézeshetek olyan intenzívek, hogy pillanatok alatt elhalványul a bántás emléke. És az édes hetek után a századik bántás is olyan meglepő, mint az első.

        Kedvelés

      • Tudom, értem. Úgy értettem, ahogy devorah írta: az SEM az ő szégyene, hogy nem menekült azonnal.

        Kedvelés

      • Nem akartam könnyen feladni, mindent meg akartam tenni a kapcsolatért… Jobb perceiben valóban fogadkozott, hogy megjavul. Voltak is időleges javulások.
        Én közben nem a vázolt “értéktelen vagyok” érzést éltem át, hanem hogy “úristen, miért tűröm ezt még mindig”. Illetve felváltva a bizakodással, hogy rendbejön a dolog. S tényleg voltak szép időszakok.
        De mint vázoltam, az ilyen figurától megválni sem könnyű. Míg kitartottam mellette, rengetegszer fenyegetett szakítással, mikor én eltökéltem magam a távozásra, minden manővert előadott, hogy visszahódítson. Még onnan is több hónapba tellett, és nagyon kellett a korábbi bántásoktól megkeményedett szívem és a teljes elszánás, hogy ne fogadjam vissza.
        Mai eszemmel az első balhé után ajtót mutatnék, és akkor még nem mélyedt el annyira a dolog, könnyebb lezárni. Talán.

        Kedvelés

      • Hát ezért mondom, hogy nincs mit szégyellned. Ember voltál, nem hülye. Nyilván kicsit naiv, tapasztalatlan, de semmi szégyellni való nincs abban, amit csináltál – neki annál inkább volna miért szégyenkeznie.
        Egyébként úgy tűnik, teljesen szokásos koreográfia. A szép időszakokkal együtt. Azok (néha tudatosan, néha nem) jönnek, a pár (mert azért nem OKVETLENÜL a pasi) kicsit enged, vagy azért, mert jó periódusa van, hol pont azért, hogy ki ne csússz a markából.
        Egyébként ez a szégyen dolog is olyan fura. Ugye amíg benne van valaki egy ilyen kapcsolatban, addig sokszor hallja, hogy ő az oka, miért nem lép ki (basszus, a Gyerekkönnyeken már olyat is olvastam, hogy mondjuk 11 évesen miért hagyta, miért nem ment gyámügyre – hát egy gyerek azt se tudja esetleg, hogy van olyan!). Aztán, mikor mégis sikerül, akkor meg kapja a dicséretet, hogy milyen klassz, meg karakán, hogy meg merte lépni. Az istenért: ugyanarról az emberről van szó! Attól a lépéstől lett klassz. Mintha az a lépés nem egy folyamat része lenne, ha igen látványos része is. Addig lenézett pária, utána meg hős.

        Kedvelés

  22. Olyan láttatóan írtad, úgy éreztem, mintha ott ülnék valami csendes sarokban és onnan nézném az életednek ezt a részét.
    Képtelen lennék így leírni egy régi kapcsolatomat… próbálok néha visszagondolni rá, de az első sorok után émelygek, felmegy a pulzusom, és azt gondolom, hogy ezt nem, ezt én nem akarom újra átélni, még ha terápiás, akkor se. Persze mert én szégyellem magam, hogy nem szálltam ki az elején… és jól mutatja ezt, hogy anyámék, nemhogy nem álltak az ajtó előtt csöngetve, hanem nem is tudtak róla.. szégyelltem nekik elmondani, hogy így hagyom magam megalázni.. pedig, nem volt olyan durva mint a tied, vagy inkább más volt.
    De az azért tipikus mondat, hogy ééén megmondtam előre, één ilyen vagyok, ééén művész vagyok….
    örülök, hogy már kint vagyok
    örülök, hogy már kint vagy 🙂

    Kedvelés

  23. Istenem, hogy én miért nem tudtam ezt valamikor ilyen jól megírni, végigírni. Nem, nem kell hozzá 20 évesnek lenni, lehet az ember 38 éves is, és meggyőzödve a saját női nem vonzóságától.
    És hallgatva hajnalig a részeg filozófiát, Hégelle, és Nitzshevel, és belátva, hogy hát én nem tudok ezen a szinten beszélni.
    Hallgatva, hogy lássa be, hogy 38 évesen két gyerekkel nem feszes a teste, lóg a melle, ezért csak pólóban szeretkezzenek, és csak a a pinája van, más testrésze nincs aztán már az sem.
    Én egy év után ki tudtam lépni, és felépítettem magam. Én is egy másik férfit találva, és annak elhittem, hogy vonzó vagyok, és jó.
    És alig tudtam, tudok magamnak, és sorstársaimnak, ( volt feleségek, élettársak) hogy miért megyünk bele, és miért ragadunk bele egy ilyen szarkupacba.

    Kedvelés

  24. Bár nem pont a lényeget ragadom meg, de sosem értettem, honnan ez a társadalmi konszenzus, hogy a művészfélékkel elnézőbbnek kell lenni? Hogy nekik szabad önzőnek, hisztisnek, megbízhatatlannak és labilisnak lenni, mert hát ők művészek! Alkotó géniuszok, nagy töprengők, zabolátlan zsenik, akik bévül szörnyű lelki tusakodásokon mennek keresztül, hát attól ilyenek. Nem, nem attól ilyenek, hanem mert bunkók. Szentendrei fiatalkoromban annyi ilyen seggarc szalajtott művésszel találkoztam, hogy már kifejezett ellenséges gyanakvással viseltetek az úgynevezett művészek iránt. Persze tisztelet a kivételnek. Mert érdekes módon van olyan, hogy valaki alkotó ember, eztán mégis normális tud maradni.

    Kedvelés

    • Egyszer, még a megboldogult bölcsészéveimben volt egy beszélgetés egy társasággal, ahol szóba került az összeférhetetlen, a családját a pokolba kergető Művész toposza, talán pont Tolsztoj kapcsán. Dobtam egy hátast, amikor szinte mindenki azt kezdte bizonygatni, hogy jó-jó, feleségverés meg rabszolgasorban tartás, meg járj lábujjhegyen, mikor én Alkotok, na de mennyivel szegényebb lenne a világ, ha a nem megfelelő körülmények miatt a Művész nem tudott volna kiteljesedni. Ez egy elfogadható áldozat mintegy a világ részéről, amolyan járulékos veszteség, mert mi egyetlen (kimondatlanul is feláldozható és nyilván középszerű) ember szenvedése ahhoz a nagy truvájhoz képest, amit aztán a Művész letesz a világ asztalára. És frankón nem értették, hogy miért áll égnek a hajam ettől. (NB. még szeretek is Tolsztojt olvasni).
      A vicc az, hogy ezzel az érvrendszerrel rengeteg wannabe művész takarózik, aki még csak nem is korszakalkotóan zseniális (nem mintha a zsenialitás bármire is mentség lenne), így még egy fokkal szánalmasabbak…

      Kedvelés

      • Igen, Tolsztoj ritka nagy seggfej volt, még művészmércével is. Azért kíváncsi lennék, hogy az őt védők a saját tönkretett életüket is elfogadható, járulékos veszteségként könyvelnék-e el. Nyilván nem. Annyit azért nem ér a magas irodalom.

        Kedvelés

  25. Egy fél nap alatt tudtam csak elolvasni, és borzalmas, szörnyű, felszabadító. Van ez a rossz fajta remény, ami nem tudom, honnan jön, de a kommenteket olvasva mindenki kapott belőle: ha elég türelmes/ kedves/ kitartó/ stb. vagyok, majd megváltozik, és minden jobb lesz (Ezt el kell taposni, ki kell irtani, mert tönkretesz). És van ez a jó fajta remény (illetve ez már tudás, hiszen van példa is), hogy ki lehet szabadulni ezekből a borzalmas lelki-testi terrorokból, és jobb lesz.

    Engem az utolsó bekezdés ütött nagyon szíven, mert most nagyon aktuális nekem. A legjobb barátnőmet ilyennek nevelték, “hogy az önbecsülését, az önérzetét, a személyisége magját minden áron meg kell védenie, akkor is, ha gőgösnek tűnik, akkor is, ha megvetik ezért, minden körülmények között, akárki akármit mond”. (Érthetőbben: míg nekem az a defektem, hogy egész életemben azt mondogatták nekem, értéktelen vagyok, és soha nem fog senki szeretni, neki azt tanították, hogy értékes, és minden szeretetet, törődést, és odaadást megérdemel. Ettől gőgösnek és arrogánsnak tűnik, mert hát az a szabály, hogy nő vagy, légy szerény, és majd mi, többiek megmondjuk, hogy értékes vagy-e.)

    És most mégis ugyanitt tart. 4 évet eltöltött az évfolyam “legjobb” pasijával, aki felső-középosztálybeli, intelligens, kiemelkedően okos, egész humoros, kedves, oltalmazó, és figyelmes, röviden: pedigrés. Ők voltak az ideális pár, és a remény nekünk, akik nem vagyunk elég szerencsések, hogy lehet normális férfit találni, hiszen ő is lám, rangul felül választott, miközben minden más pár a környezetemben, rangon alul (megalkuvás: csak legyen már valaki, miközben mi, ostoba szinglik, “nekünk senki nem elég jó”, mi “válogatósak vagyunk, miközben nem vagyunk elég szépek, hogy ilyen nagy igényeink legyenek”). Soha egy rossz szót nem hallottam a barátnőmről, semmi olyat, amit mindenki mástól, ez a srác együtt takarított vele, tudta, milyen ékszer, cipő kell neki, beszélgetett (!) vele.

    Két hónapja szakítottak, és azután vallotta be barátnőm, hogy a srác állandóan vele van, össze vannak nőve, hogy soha nincs egy szabad perce, soha egy kis magány, csend, elvonultság. Hogy nem mehet egyedül sehova. Hogy ha velem találkozik este, akkor egész nap azt kell hallgatnia (egy helyen dolgoznak), hogy “biztos el akarsz menni?”. Hogy a fiú leépítette az összes barátját, csak hogy vele, a lánnyal lehessen? (milyen odaadó!) Hogy a fiúnak akkora szexuális étvágya van, hogy nem lehet vele összebújni, ölelkezni, nincs előjáték, csak baszás, de az naponta többször, kötelezően, nehogy megbántsuk szegény lelkét, hát ő kíván, nem elég az? Hogy a szexben az a legjobb, hogy 5 percig tart. Hogy többször megerőszakolta őt az, akinek szeretnie kellett volna (VAJON erőszak az, mikor mozdulatlanul fekszel, taplószárazan, míg ő végez, és te közben egy ürítőcsészének érzed magad, annak minden önbecsülésével együtt?). Hogy a srác nem hajlandó elfogadni, hogy probléma van, és nem érti, hogy miért szakítottak vele? A bomba akkor robbant, mikor kiderült, hogy a srác titokban megfigyeli az emailjeit is, pedig nem lett neki jelszó adva.

    Most az van, hogy barátnőm lényegében pária, mindenki őt hibáztatja a szakításért, az anyja (!) hetek óta sír, hogy miért nem maradt ezzel a pedigrés fiúval, biztosan meg tudták volna oldani a problémát, hát csak egy kicsit tűrni kellett volna. Azt mondta a barátnőm, hogy egyedül én, és az apja mondta azt, hogy elfogadja a döntését, és nem vegzálja miatta.

    A legrosszabb? Hogy 2 éve, mikor összeköltöztek, már tudta, hogy ez így nem jó. De mindenki azt mondogatta neki, hogy milyen mázlista, és hogy ők milyen jók együtt, és hogy mi akar még? A többieknek ennyi sem jut. Én is ezt mondogattam neki (bűntudatom van). Míg én 4 évet picsogtam, hogy miért nincs egy normális pasi sem, és őt irigyeltem, kiderült, hogy nekem egyedül sokkal jobb volt, mint neki párban.

    Visszatérve a poszt utolsó bekezdésére: Mi van, ha öntudatra neveled, és ez mégsem lesz elég? A barátnőm pontosan tudja magáról, hogy kicsoda, és mennyit ér, és mégis elhitte a többieknek, hogy neki jogtalanul fáj, és amit érez, az hülyeség. Ezt csak akkor ismerte fel, amikor kétségbeesésében összejött egy idegennel, és az sokkal jobb volt, mint a párjával valaha is (de még időben, hiszen hozzá is mehetett volna feleségül).

    Annyit mondott még, hogy ha kétséged van, akkor mondj nemet. Ezt próbáljuk most megjegyezni, döbbenten.

    Kedvelés

    • Jézusom! Persze, hogy erőszak, ürítőcsészének lenni, hát mi lenne, ha nem erőszak?
      Ez félelmetes, hogy még így is történik ilyesmi, elvileg szerető és erős családdal a hátad mögött, de kérdem én: ha anyuka sírt, amikor a lány egy ilyen “pedigrés” fiút elhagyott, akkor tudta ő, hogy valójában miről van szó? Akkor volt ott valódi bizalom?

      Nem lehet, hogy az öntudatra nevelés másik végletével állunk szemben, azzal az állandó ökörhajcsárkodással, ami úgynevezett maximalistát csinál az emberből? Nem tudhatom, találgatok csak. De valami ott sem stimmelt, az alapján, ahogy az anyuka reagált a szakításra.Ha anyuka azt mondja, hogy tűrnie kellett volna, akkor mi volt az a fenenagy öntudatra nevelés…? Ezt nem értem én.

      Kedvelés

      • Igazad van, ez valóban ellentmondásos. Lehet, hogy az apuka nevelte öntudatossá a lányt, elvégre a szülők elképzelései és nevelési elvei nem mindig azonosak, és a gyerek formálásában az hat inkább, amelyikre nyitottabb.
        Én pl. hiába nevelném feministává a lányaimat, egyszerűen nem akarnak azok lenni, a társadalombeli hatások erősebbek.
        Múltkor pl. épp meséltem itthon, hogy a tantestületben érdekes módon
        1. minden 55 feletti nő csak a férje nevét viseli, úgymint Gipsz Jakabné
        2. a 42-55 közöttiek mind a natúr lánykori nevüket viselik, bár férjezettek, úgymint Frankó Pálma
        3. a 30-42 közöttiek öszvér-neveken futnak (Gipszné Frankó Pálma, Gipsz-Frankó Pálma vagy Gipsz Pálma),
        egy huszonéves most ment férjhez, ő meg ismét egyenesen Gipsz Jakabné lett a lelkem.
        Ezen a névválasztáson valóban nyomon követhető a női öntudat alakulása hazánkban.
        Mire a kislányom, hogy ő is öszvérnevet akar persze.
        És akkor még örülhetek, hogy nem Jakabné lesz !

        Kedvelés

      • Szerintem sok minden átment azért, legfeljebb nem deklarálják. Én is öszvérnevet hordok, mert a lánykorit rondának, szégyentelinek éreztem, a férjemé meg szép.

        Kedvelés

      • Én sem akarom megtartani a sajátom, ha férjhez megyek, sőt, ha nem kerülne egy vagyonba meg rengeteg utánajárásba, már most lecserélném. Apámé, akit sosem láttam, nem jelent nekem semmit, vagy ha igen, az sem pozitív.

        Kedvelés

      • Férj nélkül is változtathatsz nevet, ha akarsz, olyanra, amilyenre akarod. Tedd meg, ha utálod. Ne kelljen már ehhez is pasi, de most tényleg már.

        Kedvelés

      • tied nem öszvérnév. az öszvérnév a gipszné aszfalt aranka. ez az elköteleződöm, de közben milyen autentikus vagyok típusú névválasztás a maga álságával. (ez a tyúkszemem, mint tudjuk)

        egyébként az is érdekes lehet, amikor egy nem látens (szocializáció és társadalmi presszió, külső szokáson alapuló automatizmus) ok vezet a névváltoztatáshoz, hanem egy kifejezett és megfogalmazott verbális agresszió, hogy nem veszlek el, ha nem veszed fel a nevemet! ilyenkor nem zúg a vészharang? (nem, nem zúg)

        Kedvelés

      • Nekem is a tyúkszemem, de én inkább röhögök rajta. Jól megfogalmaztad, miért. De közben benne van az is, hogy a nő büszkén hordja, mint a véres kardot, hogy “látjátok, elvett valaki, én is kellettem valakinek!!” Tök szánalmas és ugyanakkor érthető.

        Kedvelés

      • Nem, hogy nem zúg, sokszor kifejezetten pozitívumnak tartják ezt a birtoklási vágyat. Ó, de romantikus, hát ennyire a külvilág tudtára akarja adni szegény, hogy én mostantól kizárólag csak az övé vagyok. Mint ahogy arra is presszionálják a nőket, a féltékenység is legyen számukra vonzó és férfias. Van is az a mondás, aki nem féltékeny az nem is szeret igazán. Persze ez csak a férfiakra vonatkozik, a féltékeny nőnek gúny és megvetés jár. A nőnek szelídnek és megértőnek kell lenni.

        Kedvelés

      • Nekem is öszvér nevem van, anyósomat nem akartam teljesen kiakasztani. Így is minden baja volt velem. Egyébként nem használom, csak hivatalos helyeken. Ráadásul a saját 20 karakteres nevemhez hozzácsapódott 11 karakter. Semmi ideológia nem volt benne, esküvőt is csak azért tartottunk, hogy tudjunk önkormányzati lakást nagyobbra cserélni, máshogy nem lehetett akkoriban. Az már más kérdés, hogy anyósom rendes lakadárét szervezett a saját ízlése alapján. De legalább a menyasszonyi ruhára nem hagytam magam rábeszélni. 🙂

        Kedvelés

      • Én is felvettem a férjem nevét az enyém helyett, de azt apám miatt nem viseltem szívesen. Nem feltétlenül olyan kardinális probléma ez, sokszor csak inkább tünet….

        Kedvelés

      • Érdekes, hogy ezt írod. Én is felvettem a férjemét, hogy ne apámét kelljen viselnem. Most leteszem a férjemét és intézem, hogy teljesen új nevem legyen.
        És nálam kardinális. Identitásbeli.A név szerintem fontos.

        Kedvelés

      • És nem rossz, hogy emiatt olyanoknak is el kell mondani a családi állapot változását, akiknek semmi közük hozzá?

        Az én ismeretségi körömben a Gipsz-Frankó Pálma név dívik, és Jakab is Gipsz-Frankó Jakab lesz, meg a gyerekek is.

        Kedvelés

      • Nálunk nem kérdezték ezt jellemzően. Nekem így a gyerekeimmel egyforma a nevem. Nem zaklattak ezzel.
        Ami most lesz kellemetlen: A név, amit készülök felvenni a gyerekeim keresztnevével is nagyon passzol. Szép egyszerűen. Már nyafognak, hogy szeretnék viselni.

        Kedvelés

      • 56 éves vagyok, házas, tucatnevet viselek. Születésemtől fogva. Talán, mert időben olvastam, hogy: “egy ország porába írom a neved, vigyázz, belőled is lehet N.Pálné, X.Tamásné…”

        Kedvelés

      • Igen, ilyen is van, csakhogy akkor fordítva miért nincs szinte soha ?
        Miért nincsenek férfiak, akik ugyanilyen okból (nem szép, nem tetszik, szégyenteli, apjára emlékezteti…) hasonlóképp felvennék a nő családi nevét ?

        Kedvelés

      • Én két ilyet ismerek. Egyik magyar, a másik külföldi. Ritka ez, mint a fehér holló. Úgy csinál mindenki, mintha ez a név valami nagy ajéndék lenne. Hogy ő “nekiadja a nevét” egy nőnek! Elképzelem, ahogy egy tudatos nő visszakérdez, hogy “és ha nekem adod a neved, akkor ezután téged hogy fognak hívni”? 🙂

        Kedvelés

      • és ti hogy reagáltok egy olyan pasira akinek az az igénye, hogy a nevét felvegyétek? ez nem valami ordító intő rossz jel, már az elején? két lábbal rúgtam volna ki, ha előáll valami ilyesmivel bármelyik. rémisztő.

        Kedvelés

      • “ez nem valami ordító intő rossz jel, már az elején?”
        De, szerintem is az! Van olyan rokonom, akinek például kerek perec kijelentették, “ha nem veszed fel a nevem, nem lesz esküvő” Mintha az esküvő egy nagy kegy lenne a férfi részéről. Ő felvette, pár év múlva elváltak.

        Kedvelés

      • Én is ismerek ilyet – elég vicces a két családnév találkozása az esetükben.
        Egyébként azért nem annyira újkeletű, ott van ugye Joliot-Curie. Szóval a példa adott.
        Viszont nekem van egy kérdésem. OK, kettős vezetéknév, jó esetben jól is hangzik. Aztán találkozik Gipsz-Ecet János (szülei feloldódtak a szerelemben, bocs a faviccért) Szőke-Barna Ilonával. Namost ők mit csinálnak szegények? Szőke-Gipsz-Barna-Ecet lesznek? Ez nem mehet több generáción át.

        Kedvelés

      • Hát hirlando, szerintem ez egy intő jel volna nekem, hogy menjek, amerre látok. Biztos meghallgatnám, hogy elmondja miért olyan marha fontos neki, hogy felvegyem a nevét, de kétlem, hogy elő tudna állni olyan magyarázattal, ami racionális és elfogadható. Merthogy a gyerek az ő vezetéknevét kapja, még azt mondom, hogy oké, beszélhetünk róla, de hogy nekem ezt előírja bárki? Vicces, köszi, viszlát.

        Kedvelés

      • az első házasságomban volt róla szó, hogy a férjem felveszi a nevemet, tisztán praktikus okból. az övé tucatnév, az enyém ritka.
        aztán érdekes, erre nem került sor.
        a három nagy, az ő nevét viseli, de szeretnék kötőjellel felvenni az enyémet is. nagy visszatartó erő az adminisztráció, ami ezzel jár, valamint az, hogy külföldön az én nevemmel tényleg csak probléma van (sem leírni, sem kiejteni képtelenség még magyar anyanyelvűeket is próbára teszi…)

        Kedvelés

      • Nekem is bejelentette a férjem, hogy az öszvérnévnek örülne, elvégre az első neje volt a Jakabné, így legalább az eddigi nevemet is őrzöm, meg nem lesz két Jakabné legalább. Húdefrankó, mondok, mily előrelátó és bölcs a zén emberem.
        De azér megmondtam neki, hogy én nem ám azért nem vettem fel anno már az első férjem nevét sem, hogy majd a másodikét felvegyem.
        Meg is értette ő ezt szépen, mint mindent, mert normális.
        Egyszer volt egy kolléganőm, Tánya, orosz szakos, ukrán származású. Csinos, szép arcú, filigrán, elegáns, értelmes, kedves.
        Egy helyi Művész vette el / verte is rendesen, már az egy évig, míg együtt voltak, és ő éppen itt dolgozott, szemüvegben, monoklikkal…
        Ez volt az ötödik férje, amit onnan tudtunk, hogy a munkakönyvében minden munkahelyen más neve volt 🙂
        Na akkor döntöttem el, hogy én aztán nem váltok nevet soha. Bár apámat nem szerettem, a nevét igen. Ilyen is van.

        Kedvelés

      • Egy kicsit ide és egy kicsit a változó generációkhoz (?): a szűkebb és tágabb baráti körben (kb. 15 pár, 4-5 egyedülálló, mind a 30-as éveink elején járunk, felsőfokú végzettséggel – ha van ennek valami jelentősége, egyébként nem reprezentatív minta, csak egy személyes tapasztalat) talán 3 esetben vette fel a nő a férje nevét. Erdélyben nem is annyira dívik a -né megfogalmazás, ugyhogy ez az opció nagyjából esik. Marad a férj neve, a saját név megőrzése (a leggyakoribb eset), illetve a keresztbe neveződés, mint a mi esetünkben. Ami egyébként teljesen egyedi, még egy párról tudok, nagyon távoli ismerősök. Kombináltuk a vezetékneveinket, így mindkettőnknek ugyanaz. Sőt, mi annyira “hard core-ok” vagyunk, hogy az én vezetéknevem került előre a kombóban. Tíz esetből kilencszer megkérdeznek két dolgot az emberek tőlünk: mit szól a férjem hozzá, hogy az ő neve másodikként szerepel? (szoktam mondani, hogy ott volt, amikor bemondtuk az anyakönyvezetőnél a nevünket), illetve hogy minek kell ezt így bonyolítani, miért nem jó simán a férjem neve, vagy ha annyira tiltakozom, miért nem tartottam meg a sajátom? Egyébként azért, mert a két név együtt szebb lett, összesen 3 szótag, szerettem volna, hogy a férjemmel egyforma vezetéknevünk legyen, de ne annak az árán, hogy az enyém teljesen megszűnjön. Ez volt a jó megoldás.
        Minden esetben magabiztosan mosolygok, kedvesen válaszolok a kérdésekre, pedig sokszor megbújik némi rosszallás, gúnyolódás, számonkérés is mögötte, de azt tapasztalom, hogy ha a tendenciózus kérdésekre kedvesen válaszolsz, mintha tényleg őszinte érdeklődésre reagálnál naivan, akkor valahogy zavarba jön a kérdező. Persze, ezt csak ilyen ártatlan esetekben tudom alkalmazni.

        Kedvelés

      • Nagggyon sok évvel ezelőtt, amikor hipotetikusan szóba került a párommal, hogy majd egyszer gyerekünk is lesz, azt mondtam, addig nem, amíg az én nevemet (is) nem viselheti. Kivártuk. Hát mit mondjak, remek móka volt a kerületben legelsőként végigverni az önkormányzaton, nem házastársakként a kettős “névadást”. Így utólag kicsit vonalasnak tűnök magamnak is, de teljesen komolyan nem szültem addig, ameddig nem lett törvényi jogom a saját nevem is átadni a gyerekemnek. @blaci200 – ha jól tudom, egy embernek mindig max. két vezetékneve lehet, tehát ha majd az én gyerekem egy másik kettős nevűvel akarna pl. közös név alá kerülni (vagy a gyereküknek mindkettőjük nevét adni), akkor bizony a lehetséges négyből kettőt választhatnak majd. Esetleg Gipsz-Ecetné Szőke-Barna Ilona?

        Kedvelés

      • Ő, de hát akkor megint az öszvérnévnél tartunk, meg egyáltalán, a gyerekeikkel mi lesz? Jó, a négyből kettő megoldás, de akkor ugye mindenkinek választania kell, hogy a saját kettőjéből az apait vagy az anyait hagyja-e meg.

        Kedvelés

      • Blaci, lehetek őszinte? :DDD Én annyi mindenért aggódom, hogy mi lesz a gyermekkel felnőtt korában és mikkel nyomorítom meg az életét mire önálló és felelősségteljes döntés-korba ér, de ezek között pont a vezetékneve nem szerepel. Lehet, hogy ezzel is kéne foglalkoznom (már késő), de pl. az sokkal jobban aggaszt, hogy egy totál öntudatlan csecsemőt csak úgy társadalmi passzióból katolikusnak kereszteltettem. Ezért sokkal inkább kérnék tőle bocsánatot felnőtt korában, mint azért mert a két végtelenül unalmas vezetéknévből kombináltunk egy közepesen unalmasat :). Bízom benne, hogy mire párválasztási korba ér, lesz olyan ügyes, hogy valahogy megoldják ezt az öszvér dolgot a jövendőbelijével. Amennyiben lesz.

        Kedvelés

      • Na ja, aggódni én sem aggódom (ezen). Csak ilyen hülye teoretikus agyalás, hogy ha ragaszkodom ahhoz, hogy mindkét vezetéknév menjen tovább, annak mindjárt a következő generációban akadálya van.
        Keresztelés: nem értem. Nem is akartad igazán, mégis? De a másik: ahogy a keresztelés elmaradásából, úgy a keresztelésből sem látom, mi baja lehet. Nem egy ilyen számára teljesen jelentéktelen aktuson múlik bármi, hanem a nevelésen – szerintem.

        Kedvelés

      • Blaci (nem tudom, hova teszi), a kereszteléses megjegyzésben benne van egy mélyen gyökerező elutasítás, lehet, hogy harag is, az egyházzal szemben. Innen fakad a meggyőződésem is, hogy egyetlen csecsemőt sem szabadna csak úgy “elígérni” az egyháznak, a vallás legyen megválasztható, kellő információk birtokában, ne pedig egy indoktrinálás, egy ész nélküli ima tanulás, olyan tisztelet és magatartásforma tanusítása, amit sem otthon sem, sem embertársaiddal szemben nem gyakorolsz, csak egy templomban, vagy egy pappal szemben, és így tovább, ezt tényleg akármeddig folytathatnám és nem is igazságos, ugyanis én előítéles vagyok papokkal, templomokkal, egyházakkal szemben, miközben sok embernek ez egy erő, én meg nem nagyon tudok elszakadni a saját beidegződéseimtől, látod, most is belelovalltam magam 🙂
        A férjem, viszont egy mélyen hívő ember, annyira, hogy soha (még ismerkedési fázisban) sem sértődött meg soha a kirohanásaim ellen, nem kérte ki magának, nem magyarázkodott, mosolygott, elfogadta az én álláspontom és továbbra is hitt. A férjem családja pedig nemcsak hisz, hanem gyakorolja is a hitét, a vallási élet szervezői, önkéntesek a templomban, misék, búcsúk, imák, rózsafűzérek, keresztek, imakönyvek stb. Mivel én is abból indultam ki, amit mondasz, hogy talán a keresztelés ténye sem ronthat igazán, viszont a férjemnek és a családjának iszonyú fontos, hogy a gyermekek meg legyenek keresztelve, így fel sem merült bennem, hogy kihagyjuk. Ha társam hasonlóképp egyházellenes lenne, akkor megtörténhet, hogy átugrottuk volna ezt a lépést.

        Kedvelés

      • Aha, értem.
        Egyrészt, ha a társad egyházellenes, akkor nyilván egyáltalán fel sem merül a kérdés.
        Másrészt, az elígérés az egyháznak: nos, ha te nem hiszel az egyházban, ha a gyereked sem fog, akkor ez az elígérés a számára értelmezhetetlen. tudod, ahogy egy ateistának értelmezhetetlen, hogy az Isten haragját vonja magával az ateizmussal. Hát ha szerintem nincs Isten, akkor hogy haragudhatna? Ha az egyház nem jelent semmi fontosat a számomra, akkor mit érdekel, hogy SZERINTE én el vagyok neki ígérve? Ha vallástalan lesz, akkor azért, ha más vallást akar követni, akkor annak a vallásnak a szabályai szerint nyilván be tud térni oda (felnőtt fejjel) épp olyan könnyen, mintha nem lenne megkeresztelve. Pl. ha egy felnőtt-keresztelő egyházba akar betérni (vagy ezt a szót csak a zsidósággal kapcsolatban használják?) akkor azok úgyis megkeresztelik, mert a csecsemőkeresztelést nem fogadják el. Ha muzulmán akar lenni, akkor megvannak a követelmények, meg elmondja, hogy la illahu illa allah umohamed raszul allah, és onnan senkit nem érdekel, hogy meg volt-e keresztelve csecsemőként. Asszem a zsidóknál van annyi, hogy akit megkereszteltek csecsemőként, annak akkor is be kell térnie (mint a nem zsidónak született embereknek), ha maga egyébként zsidó származású.

        Kedvelés

      • Bocsánat, de a keresztény értékek szerinti nevelést nem a gyerek, hanem a szülők vállalják a (katolikus) keresztelő aktusával, úgy is, hogy sokaknak a csipkés kislányruha meg a bazilika kell csak belőle, ami az esküvőgiccs egyik leágazása, és tudván tudják, hogy hazudnak.

        Kedvelés

      • Na jó, ha tényleg úgy nevelik, akkor az komolyabb következményekkel jár(hat), de akkor sem a keresztelés aktusa miatt, az önmagában akkor is jelentéktelen dolog egy csecsemő életében. Én csak a kereszteléshez, mint egyszeri eseményhez szóltam hozzá.

        Kedvelés

      • Nem olvassa. Már új kapcsolatban van, és az teljesen kitölti a fejét (de most legalább úgy érzi, törődnek vele, és szeretik).

        Ide válaszolok, bajuszcic. Én úgy gondolom, hogy az apjától kapott öntudatot, önbecsülést, bár ezek szerint a férfiakról nem kapott részletes tájékoztatást. Az anyjának mindig is volt elképzelése arról, hogy a lányának milyennek kéne lennie, és milyen életutat kéne végigjárnia, és emiatt mindig is nagy harcok mentek. De ez, hogy ismeri az összes belső infót, és mégis a pedigrés után sír… nem bírom ép ésszel felfogni (arról nem is beszélve, hogy a pedigrést csak 2 év után engedte be a házába, mert egy kapcsolat 2 évig nem is komoly, addig ne hozza haza). Az új fiú pedig szerinte egy korcs, és minden eszközzel próbálja akadályozni, hogy találkozzanak. Pedig még sose látta élőben, csak 10 évvel idősebb, mint a barátnőm, és vegetáriánus, szóval pokolravaló. Még nem sikerült megérteni a gondolatmenetét.

        Kedvelés

      • A tudásunk, öntudatunk, lényeglátásunk, blogunk nem óv meg a csalódásoktól, a traumától. Nekem az érzéseimtől, lelki szükségleteimtől teljesen külön működik mindaz, amit tudok. Ha vonzódni kezdek, ha elsodor a vágy, gyerekes leszek, rajongó, vak, és nagyvonalúságnak hívom, ahogy masírozok bele újra meg újra a megaláztatásokba, önként. Nagyon speciális öntudat és a tudásnak belsővé, gyakorlattá tett változata kell a valódi védettséghez. És persze nem úgy van, hogy ha már érettek vagyunk, jól választunk, akkor majd hirtelen megjelenik a sok egyenlőségre törő, el nem rontott életű, manipulációtól mentes barát és szerelem, merthogy nincs sok ilyen. A valóban öntudatos nőknek leginkább az emelt fejű magány a perspektívájuk.

        Kedvelés

      • Hát nem tudom. Szerintem nincs olyan sok valóban öntudatos nő, hogy ne lenne annyi értelmes pasi, akik épp ilyen nőket keresnek.

        Kedvelés

      • 😀 Ezen most szívemből jót derültem, Laci! 🙂 (És azért még a szívem valamely rejtett pici zugában pislákol a remény, hogy igazad van :))

        Kedvelés

      • képviselőné: talán már kiderült, hogy a blog naivája szerepre török, nem? 😉 Bár ezek szerint szíved mélyén te is vágysz rá, majd megküzdünk érte.
        Komolyra fordítva: az az igazság, hogy én bizony az igazán öntudatos nőket sem látom annyira. Ez a blog nem épp reprezentatív mintája a magyar társadalomnak. Például nagyon sok nő a sértődékenységet, meg a kiváltságok keresését találja öntudatos viselkedésnek (ld. Tibi véleményeit. Attól, hogy eleve patriarchális szemmel nézi a világot, még azok a lányok, nők, akik a fizetést, kocsikáztatást tartják az ő egyenjogúságuk kifejezésének, nagyon is léteznek, sokan).

        Kedvelés

  26. Nem akarok háborút hirdetni az iszákos férfiak ellen,de egyelőre még nagyon is a mácsó -művész imázs tartozéka,aztán mégis sirnak ,hogy a nőik otthagyják őket.
    Szomorú,de tanúlságos történet ez arról ,hogy egy drogos, függő ember hogyan rántja magával a saját poklára a másik félt.Tragédia,hogy ez általános jelenség,és sokszor gyerekek is áldozatúl esnek.Nem tudom más nációra jellemző-e,hogy ennyit igyanak a férfiak.

    Örülök,hogy neked sikerült kiléptél ebből az átkozott „zombie girlfriend” szerepből,ami szinte már az identitásod részésvé vált.Pont ez a veszélye.Nagyon erőssnek kell lenni ahhoz,hogy ne azonosuljunk azzal,amit rólunk gondolnak mások,és ne ne viseljük tovább a stigmákat.

    Kedvelés

      • Érdekes, én tényleg valami buborékban élhetek… vajon mekkora ez a buborék? Gyerekkoromban csak úgy röpködtek, tényleg, a súlyos alkesz költők, írók, de most kapásból összeszedtem 6 festőt, grafikust, aki nem iszik. Művészeti áganként is érdekes lehetne megnézni a dolgot!

        Kedvelés

    • “Nem akarok háborút hirdetni az iszákos férfiak ellen,de …”

      Miért nem?
      Oké, hogy ez egy nedves ország, de szerintem egyre többen piálnak és nagyon keményen. Nem normális, hogy nőknek megértően kell mosolyogniuk, amiért apunak minden este minimum 2 sör kell, hogy lelazuljon.
      Más nációra is jellemző, Ukrajna, Oroszország és mondjuk Lengyelország sem piskóta.

      Kedvelés

      • Két szempont: mint már írtam, legalább az alkoholisták negyede (de inkább harmada) nő. Legalább 3 olyan családot ismerek, ahol az anya alkoholizmusa miatt vették el a gyerekeket. Jó, persze, az apa is gondozhatta volna az alkesz anya helyett őket, de ez nem ide tartozik – és hát nem is biztos, hogy mindenhol az elhanyagolás volt a gond, sőt egy esetben biztos nem – tudom, hogy a családvédelmisek megmondták az apának, ha az anya nem áll le, akkor az apa visszakaphatja a gyereket (mivel ő addig is gondoskodott róla), de csak a részeges anya nélkül.
        A másik: nem az iszákos férfiak (és nők) ellen kellene harcolni, ahogy nem a drogosok ellen, hanem az iszákosság ellen. Az alkoholizmus betegség, beteg ember ellen nem szokás harcolni, és nincs is értelme. Meg kellene próbálni megelőzni (mit mondjak, a pálinka-szabadságharc nem alkalmas erre), a meglevő alkoholistáknak segíteni abban, hogy kijöjjenek, megvetés helyett (ami tökéletes ok az ivásra) valami kapaszkodót nyújtani az életben, és persze a családnak, környezetnek is segíteni, hogy ne menjenek bele az alkesz játszmáiba. És persze az is, hogy a család abban is kapjon segítséget, hogy ha az alkoholista nem tud/akar leállni, akkor bizony ki lehessen hajítani (van, akinek ez az utolsó pofon, ettől teszi le az italt).
        Nem, nem normális, hogy apának minimum két sör kell, és a nőket (és sokszor a férfiakat is!) támogatni kell abban, hogy ne fogadják el, hogy ez rendben van. Egy még ivó alkoholista fogalmazta meg: ha részeg vagy, akkor megvetnek, ha nem iszol, akkor viszont kinéznek maguk közül. Ilyen a mai magyar társadalom. Aki gyakran részeg, arra azt mondják: hát igen, néha többet iszik a kelleténél, de rendes ember. Aki bevallja, hogy alkoholista, ezért nem iszik egyáltalán, arra gyanakodva néznek: “mocskos alkesz”!

        Kedvelés

      • Én értem és eddig is olvastam, amiket a függöségröl írsz. De én pont nem az alkoholisták negyedéröl és nem a nökröl beszélek. Ez terelés nekem…. Azt sem mondtam, hogy bárki is mocskos alkesz volna, értem, hogy betegség.

        Miért isznak a nök? És milyen arányban vannak az alkoholista nök mellett alkoholista férjek és élettársak? Nekem nem életszerü, hogy a nö a semmi miatt kezd el piálni, szegèny férfi meg a kezét tördelve nézi…. Most pl eszembe jutott a Terézanyu pályázat nyertes és csúcsszuper írása. A nök szerintem sokszor azért isznak, mert kilátástalannak látják a helyzetüket és mert ez egyfajta menekülés, egy olyan tevékenység, amiben még autonómiájuk lehet. Sokkal több férfi iszik és teszi tönkre vele a családját, magával rántva a nöt is. Én erröl a háromnegyedröl beszélek és ezzel, valamint az okokkal kezdeni valamit akutabb szerintem… Persze, persze a nök is, de nem ez a lényeg, ne haragudj!

        Kedvelés

      • Illetve az jellemző még, hogy a nők átlalában nem csúsznak le annyira, hogy mondjuk teljesen szétessen a család, mert tudják, az ő dolguk a gyerekek nevelése. Nálunk érdekes vot ez, mert anyu ivott, de a munkáját ellátta, az otthonit is nagyjából, az apám nagyon sok időt töltött velünk gyerekekkel, odatette magát, de ő is (gyerek)bántalmazó volt, szóval két diszfunkci szülő próbálta kihozni magából, amit tudott – utólag is úgy látom, tényleg igyekeztek. A külvilág felé nem is látszott semmi különös, csak annyi, hogy “fura” család vagyunk.

        Kedvelés

      • Nem terelés. Az alkesz nők SEM a férjük miatt lesznek alkoholisták JELLEMZŐEN. Ahogy persze a férfiak sem a családi, munkahelyi stb. problémák miatt, sőt, nem ritkán épp a pia miatt súlyosbodnak a problémák. Amíg az alkoholista iszik, mindig talál okot rá. Aztán ha leteszi, MINDEGYIK rájön, hogy nem azért ivott, mert az asszony, a férj, a főnök, az egész rohadt világ. A világ nem változik meg, mégsem isznak, mert ŐK megváltoztak.
        Minden alkoholista menekülésből iszik. Én épp arról beszélek, hogy nem az a lényeg, hogy milyen nemű az alkoholista! Szerintem az alkoholizmus a probléma, nem a férfi alkoholizmus. Talán így érthetőbb.
        A mocskos alkesz dolgot nem is azért írtam, mert rólad feltételezem! Hanem a magyar társadalom beszél így nagyon nagy részben.
        Az okokkal kezdeni valamit: igen, pont ezt mondom. Ezért nem tetszik az a szóhasználat, hogy az iszákos férfiakkal való háború.
        Az persze valószínű, hogy az amúgy is meglevő férfi dominancia miatt a részeges pasik gyakran még elviselhetetlenebbek, mint a részeges nők, ezért még több bajt, fájdalmat okoznak, de ez nem ok arra, hogy egy nemre szűkítsük a kérdést.
        És persze az is itt van, hogy az alkoholista, bármennyire is nehéz elhinni, vagy együtt érezni vele – SZENVED. A nő is természetesen. Miért hagynánk ki a nőket abból a halmazból, amely azokat tartalmazza, akiknek segíteni kell megszabadulni a szenvedéstől?

        Kedvelés

      • most tényleg nem azért, de ha a munkahelyi bulikat nézem, azon a férfiak nagy mellénnyel isznak, a nők meg elvétve csak. Ha a kocsmaközönséget nézem, 50 férfira jut 1 nő.
        Jó, a nők inkább zugivók, mert tiltja nekik az illem (a férfiak által rájuk húzott kényszerzubbony), de aki meg zugivó, az problémaivó.
        A nők tizedannyit sem isznak örömködve, társas kapcsolat fenntartása közben,
        pl. ahogy a férfiak természetesen és nagy hangon invitálják egymást, hogy a meccs után, az edzés után, ezérmegazér ugorjunk be ideoda egy sörre.
        Igazán kíváncsi volnék, hogy az elfogyasztott alkohol az országban nemek szerint hogyan oszlik el.

        Kedvelés

      • Nem vitatom ezeket, ezzel együtt az, hogy örömködve iszik valaki, messze nem kell hogy alkoholizmust jelentsen.

        Kedvelés

      • Egyet értünk abban,hogy a jelenség ellen kéne háborút inditani .A belső meggyőződésen alapuló változásban hiszek.Valamiféle szemléletválátsban,megelőzésben.Talán ez a cigearetta esetében már látható.
        Katalizátorként működhetne a kiközösités a kamaszok esetében (tekintve, hogy társasági szokásként indúl áltb a történet) de jelenleg unalmas aszkétának számít az,aki nem iszik vagy drogozik egy bulin. Nem,nem senki ne vegye annyira természetesnek ,ha másik fél iszik,mivel az alkohol a legkeményebb drogok egyike.
        Az iszákos férfiakkal sajnos elnézőbb a társadalom,megint egytipikus rendszerszintű probléma,aminek szokás szerint mindkét nem viseli a következményeit,sőt még a gyerekek is áldozatúl esnek a jelenségnek.
        Jellemző egyfajta struccpolitika ezűgyben, ami bosszantó.
        Ráadásúl ezen a téren is eléggé agymosott a társadalmunk az miért nincs tudatositva az emberekben ,hogy egy kőkemény legális drogról van szó,csak éppen alkohol a neve.
        Valahogy az ivás kultúráján is lehetne változtatni ,Franciaországban miért nem probléma a borfogyasztás?

        Kedvelés

      • Nagyjából egyetértünk. Az alkohol megítélésében (ami bizony legális DROG) különösen. A kirekesztés hatásában viszont nem. A kirekesztés egy már ivó embert pillanatok alatt a mélybe nyom, attól még jobban inni fog.
        A másik a kultúra: az általános kultúrával van baj, ebbe a ivásé is beletartozik de ettől még Fr.o-ban ugyanúgy gond – csak persze nem AKKORA – az alkoholizmus. Viszont ott az egyéb drogok talán még nagyobb gondot jelentenek.

        Kedvelés

      • Nem olyan értelemben irtam a kiközösitést,hogy aki hülye haljon meg! A kamaszokra gondoltam mikor a kirekesztésről irtam.Mivel társasági szokásként indúl bezzeg ott nagyon is kirekesztőek azzal ,aki nem úgy bizonyitja a vagányságát ,hogy iszik, holott forditva kéne lennie.Azért van remény.Míg régebb a dohányzás menő volt,mára már antiszociális viselkedésnek számít.
        Ami a lecsúszott alkesz kirekesztését illetti ,ott már a család dönti el,hogy meddig tűri a másik szeszélyeit.A segitő szándék a fontos, de nem kell bármi áron közöséget vállalni egy alkoholistával,főleg,hogy önmagától senkit sem menthetünk meg .

        Kedvelés

    • “Nem akarok háborút hirdetni az iszákos férfiak ellen” – de, de, de, de, de. (én itt állok már felfegyverezve, jöjjetek! ) tán jobban hangzik, hogy az “iszákosság ellen”, ám a lényeg ugyanaz: nem állapot, hogy ennyi férfiért, miatt, vagy -től kell félni, ha ivásról van szó, hogy akár kistizenéves koruktól, nem egyszer apai, testvéri támogatással szoknak hozzá a piáláshoz, később is, egymást elismerve, hátba veregetve a férfias tettért, hogy sikerült berúgni. én már nem bánom a sárkánybélyeget, ha meg merem kérdezni, minek neked az a harmadik, negyedik, ötödik sör, hm? mindegy, a “dejszen én nem vagyok alkoholista” minden alól felment.
      elnézést, tudom, hogy mellékszál, de ebbe nem tudtam nem belekapaszkodni, annyira kibeszéletlen téma, annyira fáj.

      Kedvelés

      • Az igaz, hogy az alkoholnak és a többi függőséget okozó szernek is személyiségtorzító hatása van, de azért ne fogjunk minden rosszat erre. Akitől félni kell, attól nem a pia miatt kell félni. Eleve súlyos személyiségbeli gondokról van itt szó, illetve az úgynevezett férfiszerep gondjairól. És ismét visszatértünk a fiúneveléshez.

        Kedvelés

      • Ó, igen, ó, igen. Apám, mióta az eszemet tudom, ivott, és mindig brutálisra itta magát. Aztán volt vagy 6-7 év egy elvonókúra után, amikor nem ivott egyáltalán. Ugyanúgy félni kellett tőle, mondjuk kétségtelen, hogy jóval ritkábban ütött, de állat maradt akkor is.
        Mekkora baromság, hogy az italtól lesz valaki olyan.

        Kedvelés

      • Csatlakozom az előttem szólókhoz: az alkohol nem tesz agresszívvé. Csak a gátlásokat szabadítja fel: aki józanul azért nem üt, mert tart a következményektől, az részegen ütni fog. Aki józanul nem is AKAR ütni, akinek nem ez a megoldása zsigerből, neveltetésénél fogva valóban, az részegen sem fog ütni.
        Akinek egy buli attól jó, hogy sokat iszik, az de, alkoholista, vagy legalábbis nagyon közel jár hozzá. A rászoktatás, nevelés kérdésében teljesen igazad van – lényegében ez a fő oka szerintem annak, hogy a férfiak között sokkal több az alkesz. Mert férfinál rendben van, ha részeg. Sőt!
        Jut eszembe: időnként ilyen-olyan okokból ajándékokat kapok lényegében ismeretlen emberektől. Szinte mindig van benne alkohol. Adom persze tovább, nem baj – de a jelenség tényleg ijesztő. Férfinak ajándék? Ital. Nőnek csoki.

        Kedvelés

      • Az meg eszükbe sem jut, hogy gyerekem születése alkalmából mennyire örülnék egy üveg Veuve Clicquot-nak. 😀

        Kedvelés

      • Ja, ha esetleg mégis alkohol nőnek, akkor édes bor vagy likőr. Fel sem merül, hogy egy nő a száraz bort/pezsgőt vagy épp egy skót whiskyt szerethet. De ez már a nemi sztereotípiák esete.

        Kedvelés

      • nem magát az alkoholt kárhoztatom (mi szerencsére jóban vagyunk), hanem a folyamatot, ahogy beszivárog, és és nem egyszer tovább mérgezi azt, ami már nélküle is beteg, sérült, és sokszor dühös leszek, amikor emberek egymást bátorítják a lealjasodásban (hogy amikor egyikük-másikuk úgy marad, lesajnálva lépjenek át rajta, a szemét alkoholista, ugye), amikor meg náluk fiatalabbakat bátorítanak ugyanerre, egyenesen ütni tudnék, bevallom.

        Kedvelés

      • Lényegében egyetértünk. Nem az alkohol tehet az alkoholistákról – ha nem lenne alkohol, akkor más szert keresnének. Az átlépés, ha valaki végül lecsúszik: hát az is igaz.

        Kedvelés

      • Erre szelsoseges pelda az az evek ota alkesz ferfi, akinek a sajat testvere ajandekozta azt a nehany liter tomenyet (csak egy uveg!), amivel vegul halalra itta magat. Aztan a testver a volt feleseget (!) hibaztatta mindenert. A feleseget, aki eveken at elviselte igy a ferjet, gyerekeket nevelte, penzt keresett mindenkire, stb stb stb.

        Kedvelés

      • Apám anyja, amikor apám legutóbb iszonyatosan szétcsapta magát, és az árokpartról kellett összeszedni, továbbá napokig nem evett,csak ivott, a következőket mondta anyámnak (!) a telefonba: -De mit csináltál, hogy megint iszik? Biztos nem voltál vele kedves…

        Kedvelés

      • Hát igen, ilyenkor jön a hibáztatás. Mondom, ezért nem szeretem, hogy a nők a pasik miatt alkoholisták (és hány férfi mondja, hogy a felesége miatt). Nem, nem azért. Lehet akár elviselhetetlen szar alak az élettárs – inni maga az alkoholista iszik. Mondjuk itt a testvér nyilván magában komoly lelkifurdalással küzd, ezt kell kivetítse. De az sem teljesen jogos – nem ő itatta meg a testvérével a piát. Nem kellett volna italt ajándékoznia, nyilván, de azért teljesen nem az ő felelőssége.
        Egyébként az egyik nagyon jó módszer arra, hogy a piás igyon, az, ha a környezete falaz neki. A másik, ha anyagilag támogatja. Ha azt akarom, hogy a másik leszokjon, akkor meg kell vonni tőle minden anyagi támogatást, és őszintén kell vele beszélni a betegségéről. Sőt, a környezettel is. “Pista tegnap megint nagyon hangos volt, berúgott? – Á nem, csak …” Na ezt nem szabad.

        Kedvelés

      • Igazad van, de ismered a mondást, az asszony köténye mindent eltakar. Persze, a feleségek segítenek a piásnak az ivásban (enabling), de próbálnák meg nem tenni, ők lennének a rossz asszonyok. Ebben a játékban sehogy sem lehet nyerni.

        Kedvelés

      • Persze hogy ismerem, és tudom, hogy ez az elvárás. Csak épp rossz elvárás, rossz az alkoholistának is. Ezért jó, ha az ilyen élettársak elmennek az al-anon-ba, hogy megértsék, mit tehetnek ők, miért felelősek – és miért NEM.

        Kedvelés

      • Üveg ital helyett “férfias” virágcsokrot adtam szervezőként egy tudományos előadást tartó férfi szakembernek. Volt nagy nézés. Pedig szép volt és modern, mondtam is a virágosnak, hogy férfinak lesz. Ő csak egy kicsit csodálkozott.

        Kedvelés

      • 😀 nagyon jo. Szokjak csak. Semmi guny, novenyrajongo vagyok (es a ferfiak szeperzeket sem vetem meg, tehat tokeletes a parositas).

        Kedvelés

      • Pedig a sok hülye konyakmeggy helyett hogy örülnék egy üveg száraz furmintnak néha! Azt tuti nem osztogatnám szét azonnal.

        Kedvelés

      • Na ja, sztereotípiák.
        A másikhoz, a szociálizációhoz: ezzel az egy üveg sörrel nem is volna nagy gond – ha nem lenne kötelező -, az a nagy baj, hogy aki hajlamos a függésre, az nagyon könnyen belecsúszhat az ilyen szociális ivásból.
        Egyébként én azt vettem észre, hogy a legtöbb társaságban nem téma, hogy nem iszom. Nem? Nem. Sört sem? Sört sem. Jó. És beszélgetünk tovább. Max, ha valamiért épp nincs más téma, megkérdezik, hogy miért, egészségügyi, vallási, egyéb ok? Ha nem akarom, nem mondom el, hogy mi az ok, csak annyit, hogy nem akarok inni, nem jó nekem, mittudomén. És ennyi is elég. De mondom, legtöbbször nem is kérdezik.

        Kedvelés

      • Nekem két kollégám volt, aki soha nem ivott, mindkettő férfi. Minden céges bulin halálra szekálták szegényeket – sosem értettem, miért van ezzel baja bárkinek is.

        Kedvelés

      • Igen, tudom, hogy van ilyen társaság is, az a vicc, hogy eddig nem találkoztam ilyennel. A legegyszerűbb betanított munkások a cégnél, esetleg unszolnak egy kicsit, de ha azt mondom, hogy nem, akkor nem cikiznek. Osztálytalálkozón nem is volt kínálás, aki akart, töltött magának. Évfolyam-találkozón kiderül – de tudom, hogy volt, de szerintem aki nem ivott, nem szólták meg 5 éve sem. A rokonaim egy része talán kicsit hajlamos ilyesmire, de cikizés azért nincs, legfeljebb értetlenkedés. A választott társaságaimban pedig teljesen ismeretlen az ilyen.

        Kedvelés

      • Igen, és egész komoly szocializációs tényező, nálunk is, de főleg keletebbre meg délebbre. Az együtt ivás. Nagyapám esténként a szomszéddal beszélget egy üveg sör fölött, a szomszéd meg egyszer elmesélte, hogy évekig nem ivott egy kortyot sem. Minden férfitársaságban hülyének nézték, hogy ő csak ott ül, szárazon, és beszélget. Ezért szokott vissza az egy-fél üveg sörökre. Nagyapámnak meg mindig van a keze ügyében, fiatalabb korában durvábban, most már csak szolidan nyomja. De kibírja akár hónapokig is, ő szerintem ilyen társasági iszákos.

        Kedvelés

      • Keletebbre és délebbre: Hú, voltam Oroszországban, az tényleg még sokkal durvább. Gorbacsov alatt, épp nem lehetett mértéktelenül piát szerezni (gyártottak házilag, még rosszabb volt, a normális vodka legalább tiszta). Na de ha sikerült (és persze főnökök könnyebben szereztek), akkor kőkeményen. Vizespohárból, deci számra. És a barátságra iszunk, tehát le KELL dönteni, különben nem vagy barát. Még szerencse, hogy egy idő után már nem látják, hogy a poharad valahogy kimarad az újratöltésből, nem ürül abban a tempóban, mint az övék.

        Kedvelés

  27. Köszönöm, bajuszcic, ezt a posztot, és sok boldogságot neked!

    Közel sem ennyire durva, de kicsit hasonló eset az életemben: későn értem, húszévesen első szerelem egy tíz évvel idősebb, ismert és kezelt pszichés problémákkal rendelkező emberrel. “Te vagy a legcsodálatosabb”, majd másnap “utolsó ribanc vagy”. Családommal összeveszett, de végül nem költöztünk össze, egy évig nyírtuk egymást, mire nagynehezen véget vetettem neki. Utána még jó ideig zaklatott sms-ben. Egyszer megrugdostam az utcán, amit azóta is szégyellek. Folyton bántott verbálisan, majd jött sírva, hogy imád, szörnyű volt.

    Kedvelés

    • Ja, és tudta, hogy nekem ő az első, a fiatal, szereleméhes kislányra ugrott, aki akkor voltam. Képes volt azt hazudni az elején, hogy nem harminc, csak huszonhat éves, nehogy megijesszen a korkülönbség. Persze beteg volt, de ez nem látszott rögtön.

      Kedvelés

  28. Lehet, hogy már unjátok, megint a Személyes Alkotmánylevél egyik pontját idézném (látom, más is emlegette már az ACA-t)
    “Jogom van az összes érzésemhez.” Másik posztnál leírtam: minden érzés jogos, mindent meg kell beszélni. Aki szerint hülyeség bármilyen érzésed, azt te valójában nem érdekled. LEHET, hogy tévedésen alapul, vagy más hülyeségét vetíted rám – de attól még az érzésed jogos. Tisztázni kell, ha őszinték vagyunk egymáshoz, akkor lehet, hogy tényleg az derül ki, hogy nem én vagyok az érzésed valódi okozója, de ez is csak úgy derülhet ki, ha megbeszéljük.
    A másik kicsit kapcsolódik az előzőhöz: a bocsánat kérés. Igen, csinálok hülyeséget, bántok meg másokat. Van, amit helyre lehet hozni másképp, de van, ami már nem korrigálható. Ilyenkor marad a bocsánatkérés, más nem. Biztos, hogy mindenkivel előfordul ilyen. Ahhoz, hogy értelme legyen, az kell, hogy valódi megbánás legyen mögötte. A “de hát bocsánatot kértem, mit akarsz még” azt jelzi, hogy nem őszinte a bocsánatkérés. Két ok miatt. Egyrészt a bocsánatkérésért cserébe SEMMIT nem lehet elvárni. Azt sem, hogy megbocsássanak. Ha cserébe elvárok bármit, akkor nem bocsánatot kértem, hanem valamiféle csereüzletet akartam kötni. Másrészt: az őszinte bocsánatkérés azt is feltételezi, hogy TÉNYLEG felfogtam, hogy hibáztam. Akkor is megteszem tehát, ha nincs ilyen elvárás. És abból, hogy felfogtam, hogy hibáztam, az is következik, hogy TÖREKSZEM arra, hogy többé ne kövessem el. Nem biztos, hogy meg is tudom állni legközelebb, de igyekszem. Egyszóval TANULÁS van mögötte.

    Kedvelés

      • Ó, lehet, hogy félreérthető voltam: nem a bántalmazottaknak (köztük neked) akarom az orruk alá dörgölni, hogy hülyék voltak! Azért mondom, hogy MOST jól látod, látjátok – meg azért, hogy azok, akik esetleg úgy gondolkodnak, hogy a másik érzései hülyeségek, de azért nem megátalkodottak ebben, elgondolkodjanak.

        Kedvelés

      • Nem értettelek félre, tudom, hogy nem azért írtad. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ez az egész rettentően öngeneráló folyamat, és vakít, de nagyon.

        És sokszor tényleg le kell menni a legaljára, hogy azt, amit írsz, meglássa az ember. Sőt van, hogy ez sem elég. (Anyám példája, akinek 27 év nem volt elég…)

        Kedvelés

      • Gondolom, hogy ezek a kapcsolatok már kimerítik a társfüggést IS. Ha jól értem, te sem azért maradtál mellette, mert fenyegetett, vagy ilyesmi. Szóval igen, egy függőnek kell egy mélypont. Kinek hol van ez, az változó, de MINDIG elég szar azért, a legszerencsésebbeknek is.

        Kedvelés

      • Én nem szeretem a társfüggés kifejezést. Van némi párhuzam, de nem tartom korrektnek függésnek nevezni ezt. Itt nemcsak egy tárgynak van az ember alárendelve, hanem egy agresszornak, aki _szánt szándékkal_, tudva alakítja olyanná a helyzetet, hogy az áldozat ne tudjon lelépni. Szerintem nagyon nem ugyanaz….

        Kedvelés

      • Igen, a társfüggés azért más, ott nem okvetlenül kell hogy agresszív legyen a másik fél. Ezért írtam, hogy IS, meg hát nem is állítottam biztosan semmit, kicsit találgatás. Pont az juttatta eszembe, hogy írtad, hogy le kell menni a gödör fenekére, mert ez nagyon a függés jellegzetessége.
        Csak mondom, hogy egyáltalán nem csak anyagtól lehet függni. Függés a játékfüggés is, vagy a munkamánia (workolholic).

        Kedvelés

      • Jut eszembe, egy AA tag mondta, hogy a pohár nem ugrik erőszakkal a kezünkbe, az alkohol nem folyik le erővel a torkunkon. Akkor jutott eszembe, hogy igen, ez nagy előny.

        Kedvelés

      • Igen, kell a kritikus pont, amikor vagy az van, hogy akkor most megdöglök, vagy meg kimászom valahogy. Amikor ultimátumot ad a sors. Ez tényleg fontos párhuzam. Másrészt viszont, az alkoholról valóban te döntesz, még akkor is, ha az erősebb. Egy agresszor viszont helyetted dönt. Pláne, ha nemcsak verbális bántalmazó.

        Kedvelés

      • Igen, ezért mondom, hogy egy szerfüggő (de egy kártyás vagy munkamániás is, bár az utóbbit is könnyen megvezeti, hogy azért pénz nélkül elég nehéz megélni) sokkal jobb helyzetben van. A pia, a drog nem telefonál utánad, nem zaklat, max. meglátod a kocsmát, de azért nem szalad utánad.

        Kedvelés

      • De igen, fenyegette, manipulálta, zsarolta, kifárasztotta, módszeresen leépítette az önbecsülését. A mechanizmus és az eredmény ugyanaz.

        Minálunk elhangzott, hogy “tönkreteszed az önbecsülésemet” — “De egyáltalán, mi becsülnivaló van benned?”

        Kedvelés

      • Mondjuk azt, hogy ott van benne (sokszor) a függés IS, fenntartom. Önbecsülés – miért mit gondoltok, a pia (drog, kártya, stb.) mit tesz az önbecsüléssel?

        Kedvelés

  29. Bajuszcic, köszönöm, hogy ezt leírtad. Nagyon megrázó volt olvasni. Hihetetlenül erős vagy és szép, méltóságteljes! Kívánom, hogy legyetek sokáig nagyon boldogok a férjeddel!

    Kedvelés

  30. megint elgondolkoztatott a blog. hogy engem, aki a mar sokszor elmeselt peldas gyerekkorbol jon, miert tudott erdekelni tobb mint egy even at egy nos, joval idosebb ferfi, akivel nem volt jo a szex sem es csak neha talalkoztunk, mert ugye o nem ert akarmikor. es o elore megmondta hogy nos es sok csaja van es engem ez kulonosebben nem zavart. annyira formalhato voltam meg 20 evesen, hogy o megmondta nekem mi a normalis en meg elfogadtam. hogy miert olyannal fekudtem le eletemben eloszor akivel meg csak baratok sem voltunk es szexualis izgalom meg plane nem volt, hogy miert mentem bele egy ejszakas kalandba olyanokkal akik meg csak nem is tetszettek, hogy miert az volt nalam a fo szempont hogy neki tetszem es nem az hogy nekem tetszik-e, miert kellett nekem ennyire hogy en is tetszem, en is jo vagyok, engem is lehet szeretni. holott onbizalomban, onertekelesben, jo gyerekkorban nincs hiany. nincs valaszom egyenlore.

    Kedvelés

      • Szerintem itt a nagy igazság. Már kislánykorban elhitetik a nőkkel, hogy ezért érdemes élni, ezt kell várni. Jön a szőke herceg, stb. Szép az esküvő, csodálatos leszel menyasszonynak stb. Akit nem így neveltek, azt pedig megbélyegzi a társadalom. Hogy mi kell ahhoz, hogy élvezd, hogy mindig kilógsz ebből a sorból, nem tudom. De zsigereimben érztem mindig, hogy ez a világ beteg. Már gyerekként is mindig volt bennem egy elkülönültség. Most is. DN

        Kedvelés

  31. A történetet olvasva egészen nagyra értékelem a férjem. Engem apámra emlékeztet a férfialak.
    És van az az érzés, mikor effektíve nem erőszakolnak, mégis mindig úgy érzed, mintha folyamatosan azt tennék veled. Lélekben bizonyosan. Ezt így, ahogy én beszélek róla teheti a férjed, az apád, sőt, az anyád is. Állandó betörés a magánszférádba, az egyéniségedbe, a lelkedbe. Állandó uralom feletted. Ehhez nem kell testi erőszak, az eredmény mégis ugyanaz.

    Kedvelés

    • Pontosan. Semmibe vesz. Milyen talalo kifejezes. En ezt ugy eltem meg, mintha konkretan az eletemre, a letemre tortek volna (anyam), halalfelelmem volt, ugy ereztem, el akar pusztitani. Pedig “csak” egyszeruen nem akarta elfogadni es betartani, h nem tehet helyettem, az en eletemmel/-ben barmit, amit csak akar.

      Kedvelés

  32. úristen. még reggel olvastam, de nagyon durva volt, és semmi személyes értelmes tapasztalattal nem tudtam volna hozzászólni, teszem hozzá, hála istennek. először is a hideg futkosott tőle a hátamon, másrészt meg persze örülök, hogy most jobb, hogy ki lehetett jönni ebből.
    harmadrészt most olvasva a sok hozzászólást, kikívánkozik belőlem, hogy újra idelinkeljem a reklámot, amit már éva is reklámozott, tehát belső reklám lesz inkább, az újrakezdés nevű facebook-csoportunké:

    https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/09/01/van-ujrakezdes/

    hátha egy kicsit, talán. hogy ne legyen olyan pokoli nehéz kijönni ebből. hogy eljusson több emberhez is. hogy lássák, hogy nem csak áldozathibáztatás van azért. hogy páran nem így gondolják. meg ilyenek.

    Kedvelés

  33. 15 év bántalmazó kapcsolatból való kilépésem után, a saját rokonaim vettek emberszámba amiért ki tudtam lépni. Bólogattak, “látod így is lehet élni, miért nem előbb, azért te is benne voltál jócskán” Először nem értettem, örültem hogy veregetik a hátamat és mintha büszkék is lettek volna rám, ma már 10 évvel a történtek után haragszom rájuk. Pont úgy ahogy te is érezted : senki nem értem volt csak ellenem, senki nem próbált megérteni mindenki csak a hamis tükröt szerette az igazit nem vették, nem veszik kézbe azóta sem .
    Minden út, út .

    Kedvelés

    • “látod így is lehet élni, miért nem előbb, ” – “senki nem próbált megérteni mindenki csak a hamis tükröt szerette ”
      Na ja. Mikor nyakig vagy a sz@rban, akkor félrenéznek, utólag meg “megmondták” Nagyszerű.

      Kedvelés

      • És azt is el kell mondani, hogy ha rokonként együttérzéssel, szeretettel próbálsz viszonyulni a testvéredhez, akire rátelepedett egy ilyen, ha ott vagy, ha kell, és nem mondod el neki még ezerszer (mert tudja a véleményed, és felesleges állandóan gyötörni az igazsággal, amit ő is tud), hogy nézd, mit csinál belőled, miért hiszed el, hogy semmi vagy, hogy hülye vagy, hogy igaza van, amikor zsarol (válogatott marhaságokkal, miért nem látja, csak mi látjuk a kilógó lólábat???), akkor sem változik semmi. Mi ez? Mi ez a pokoli törvény, hogy nincs kiút, amíg meg nem járja a gödör legmélyét??? Vagy van? Fenemód dühös vagyok arra az önelégült baromra, aki miatt hiányzik nekem a testvérem, mert teljesen zombi, állandóan a plafonon, mert minden feszültségét rajtunk, a családján vezeti le. Mert annak semmit nem lehet mondani.
        Köszönöm, Bajuszcic.

        Kedvelés

      • Igen, ez is ismerős. Nos ez az, ami már függés, függőség. Ha nem szeretjük is ezt a szót. Azt hiszem, azért, mert ez a bántalmazó (ha nem fizikailag, lelkileg biztos) felmentésének tűnik, pedig nem az! Igen, a bántalmazó okozza a függést, ő a felelős. Ettől még a nővéred sajnos függővé vált. Ezért nem hallja meg, amit mondasz. Ha az ipse alkoholista, akkor talán segíthet a nővérednek az al-anon (al-anon.hu).
        Kiút: sajnos szerintem nincs, ahogy mások is írták már. Az egyetlen kérdés, mi a számára a gödör mélye.

        Kedvelés

  34. volt egy férfi az életemben, aki egyetlen percig sem kertelt, hogy elmondja, miért érzi magát feljogosítva arra, hogy bántson: “mert te minden megnyilvánulásoddal azt mutatod a világnak, hogy bántson, én meg élvezem, hogy megtehetem”
    én nem voltam olyan bátor, okos, talpraesett, mint Bajuszcic, egyszerűen csak néma lázadással, “de miért?” kérdésekkel tűrtem, hogy elhasználjon, majd elhajítson, mint egy koszos rongyot, de előtte még jól belém is törölje a sáros bakancsát. azért nagyon félelmetes ez az egész, mert ugyan tőle megszabadultam, de az érzéstől nem, és mind a mai napig keresem a válaszokat, hogy vajon mi az, amit én kifele mutatok? és a bűntudat, hogy valamit rosszul csinálok, az idő múlásával nem jobb lett, hanem rosszabb, valamit rosszul csinálok, valamit elrontok, és mennyire igaza volt, hát miért ne bántaná azt, akit lehet? aki hagyja magát… sőt még szinte kéri is.

    őrület

    nem olvasom rég ezt a blogot, néhány hónapja csupán, nem is tudom már, hogy kerültem ide, nem szoktam késztetést érezni a megszólalásra, de most valamiért ki akart jönni, nem akarom, hogy bántsanak és nem fogom hagyni, de mégis itt motoszkál a mit csinálok rosszul kérdés kitörölhetetlensége, folyamatos jelenléte. mennyi idő kell, hogy ez elmúljon? hónapok, évek? vagy életek?

    őrület

    hogy érzem az ujjaimban a kérdést, vajon miért hagytam? és miért engedtem, hogy így legyen? és akkor ismét körbeértem, önmagammal, hogy az én hibám, hiszen megengedtem neki, és ezzel valamiféle felhatalmazást adtam a kezébe

    fel akarok nőni, amíg nem csak a gondolatáig jutok el annak, hogy ez az egész mérhetetlenül abszurd és ilyen, hogy felhatalmazok valakit, hogy bántson, egyszerűen nem létezik, nem létezhet… szóval egészen addig akarok nőni, amíg ez már nem csak egy vágy lesz a gondolatra, hanem maga a valóság

    nem bánthat senki
    nem kereshet senki okot az erőszakra
    az erőszak nem lehet válasz semmire

    Kedvelés

    • Nem csináltál rosszul semmit. Mert NEM A TE HIBÁD ha egy ilyen típusú kapcsolatba belecsúszol. Ez válasz arra is, a jó gyerekkorból jövők, az önbizalommal teltek miért esnek gyakran ugyanilyenbe. Mert nem rajtad múlik. Mert 20 évesen nem rendelkezhetsz a szükséges tapasztalattal, érettséggel. Ha jó volt a gyerekkor-akkor talán azért mert óvtak,védtek. Ha nem, talán azért, mert volt egy bántalmazó apád. Vagy igen, vagy nem, de nem a te hibád. Sajnos ezért azt is gondolom, hogy szülőként sem tehetsz semmit. Mert nem a gyereked hibája, nem az ő jó/rossz nevelésének a következménye ( a hajlamosító tényezőket elismerem). Nem az áldozati oldal felelőssége. De talán egyet mégis tehetsz, igen: szülőként megmutatod a gyerekednek, milyen az, ha feltétel nélkül, olyannak szeretnek, amilyen vagy. Nem ha jobban tanulsz, vagy lefogysz, vagy a nem a lila harisnyádat akarod felhúzni a rózsaszín ruhádhoz, vagy ha kedvesebb vagy az anyóshoz(azért hogy én ne érezzem magam úgy, hogy nem neveltelek jól). Hanem mert te te vagy, az vagy, aki, és az én gyerekem. Ebből lehet táplálkozni.

      Ja , és plusz 1 fő a hatalmas , hatalmas bully ( nagyon szeretem ezt a kifejező szót) volt áldozatok sorában én.
      És valóban, az emelt fővel való egyedüllét marad, mert ez az ország nagyon konzervatív, és nagyon nem tűri a másságot (azért szeretem, meg sok itt ami jobb mint máshol).

      Kedvelés

    • Nem a te hibád! Jól látod a végén: “nem kereshet senki okot az erőszakra”, és nincs olyan, hogy felhatalmazol valakit az erőszakra (Czakó úr, aki szerint X néni koldult a pofonért! Majmegmondom, ki koldult!). A figyelemért, odafigyelésért lehet, hogy koldult.
      Ha úgy fogalmazunk, hogy tehetsz-e azért, hogy ne légy soha többé bántalmazott, az egész más – tehetsz, persze. Rendbe szedheted az önbizalmad, önértékelésed, mert sajnos az igaz, hogy a bántalmazók kiszúrják az önbizalom-hiányos embereket, és rájuk szállnak. Önálló életet építhetsz – attól viszont messze futnak.
      És persze a társadalom, a szülők tehet(né)nek sokat azért, hogy ne nőjenek fel ilyen emberek, főként férfiak.

      Kedvelés

  35. Több részletben tudtam csak elolvasni, közben néha felkeltem és dühöngtem egy sort. Bajuszcic minden elismerésem, hogy volt erőd kimászni ebből a helyzetből, és összerakni magad. Amióta olvasom a blogot többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy én vajon képes lennék-e hasonló helyzetben kiszállni az egészből, és hát a válasz nem igazán megnyugtató :S

    Amit az utolsó bekezdésben a leendő lányod kapcsán írtál azzal maximálisan egyetértek, erre törekszem én is, de bennem van a félsz, van-e esélyem a társadalom (a Rend) ellenében, elég lesz-e a lányunknak, ha tőlünk azt tanulja meg, hogy ő értékes, úgy ahogy van. Talán alapnak jó lesz, legalábbis bízom benne.

    A másik ami bevillant, amikor olvastam ezt az “én érted teszem, azt akarom hogy neked legyen jó stb.” megjegyzéseket, hogy mennyien hallgatják ezt már kisgyerek koruktól kezdve a szüleiktől. És ha valaki egész életében azt hallgatta az anyjától/apjától, hogy ő jobban tudja, ő csak neki akar jót, akkor mennyire várható el tőle, hogy felismerjen egy ilyen helyzetet és ki is tudjon lépni belőle. Leginkább semmennyire.

    Kedvelés

    • Akkor van esély, hogy a leánygyermek méltó kapcsolatokba bocsátkozzon, ha azt látja, hogy a szülei is ilyenben élnek (vagy ennek hiányában egyedül) és ha ez a téma meg van nevezve és beszélnek róla a családban. Nem szabad automatizmusokra hagyatkozni, mert látjuk, hogy annak mi a vége.

      Kedvelés

    • @BEO
      “És ha valaki egész életében azt hallgatta az anyjától/apjától, hogy ő jobban tudja, ő csak neki akar jót, akkor mennyire várható el tőle, hogy felismerjen egy ilyen helyzetet és ki is tudjon lépni belőle. Leginkább semmennyire.”

      en is ezt tartom az egyik fo oknak hogy 20 evesen en miert csusztam bele egy rombolo kapcsolatba (mar kijotten 🙂 )

      Kedvelés

  36. Blacinak:
    Nem olyan értelemben irtam a kiközösitést,hogy aki hülye haljon meg! A kamaszokra gondoltam mikor a kirekesztésről irtam.Mivel társasági szokásként indúl bezzeg ott nagyon is kirekesztőek azzal ,aki nem úgy bizonyitja a vagányságát ,hogy iszik, holott forditva kéne lennie.Azért van remény.Míg régebb a dohányzás menő volt,mára már antiszociális viselkedésnek számít.
    Ami a lecsúszott alkesz kirekesztését illetti ,ott már a család dönti el,hogy meddig tűri a másik szeszélyeit.A segitő szándék a fontos, de nem kell bármi áron közöséget vállalni egy alkoholistával,főleg,hogy önmagától senkit sem menthetünk meg .

    Kedvelés

    • De én épp a kamaszokról beszélek! Ha ők kiközösítenek, az iszogató kamasznak az marad, hogy destruktív társaságba menekül, aztán esetleg még a heroinra is rákap. Ha már olyan mértékű a piálása, hogy rombolja a társaságot, eleve destruktív, akkor védekezésül nyilván a kiközösítés marad.
      Család: nem nagyon más a helyzet. A kiközösítés végső megoldás. Még a válás sem jelent okvetlenül teljes kiközösítést! De nyilván, ha a család szenved, az alkoholista nem hajlandó/képes leállni, akkor nincs más – és van, akinek ez a végső lökés, pofon, hogy leálljon. Azért a segítség (nem a tűrés, közösség vállalás, alibi gyártás a számára!) sokat jelenthet, de NEM VÁRHATÓ EL a környezettől, pláne ha már kellően tönkretette az alkoholista.

      Kedvelés

    • Sajnos a dohányzás alsóbb körökben még most is nagyon menő. Az én tanítványaim bármit képesek kockára tenni, hogy szünetekben rágyújthassanak. Az alkoholistával meg hiába nem akarunk közösséget vállalni, ha házastárs és gyerek is van, nehéz kiszállni. Anyám pl akkor vált el alkesz nevelőapámtól, mikor 16 éves lettem, és elég hangsúlyosan kezdtem képviselni az érdekeimet, pl naponta üvöltöztem, és egyszer még neki is mentem. De évek kellettek hozzá. Sose fogom elfelejteni anyám életfilozófiáját: Rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül. Köszi, anyu. Aztán lett neki más, jobb. Csak nem merte vállalni a törést, mert mi lesz akkor. Mi lett? Nyugi, normalitás, félelemmentesség. De az a sokk kellett neki, hogy lássa, nekem mekkora károkat okoz.

      Kedvelés

  37. Nagyon megrázó a történeted, Bajuszcic, szívszorongva olvastam végig, és veled együtt örülök a megszabadulásodnak, és kívánok további minden jót!
    Sosem éltem ilyen kapcsolatban, de ami szíven ütött, hogy a nő önbecsülésének az aláásása – változó intenzitással és módszerekkel – mennyire alap a férfiak stratégiájában. Olykor előre megfontoltan, de sokszor szinte öntudatlan, gyermeki természetességgel ejtenek el egy-egy ilyen megjegyzést. Én most kezdek erre figyelni, és ez a tudatosság jót tesz, kiveszi a méregfogát, nem hagyom, hogy romboljon, és szóvá is tudom tenni.

    Kedvelés

  38. Visszajelzés: hájlájc | csak az olvassa — én szóltam

  39. Megkesve ugyan (mostanaban talaltam ra a blogra )En is koszonom. Remekmu! Nagyon fontos! Elso “szerelmem” klonja az altalad leirt ferfinek…o nem volt muvesz csak egy hanykodo pias, erzekeny “tehetseg”. En ugyanezeken a staciokon mentem keresztul a kapcsolatunk utolso egy masfel eveben, de oriasi ellenallassal es talan kevesebb megalaztatassal es joval rovidebb ideig. Akkor hataroztam el, hogy a jovoben tortenjen barmi nem maradok semmilyen helyzetben, kapcsolatban tovabb mint ameddig oromomre van. Igyekszem ezt tartani, de nem mindig sikerul. Kapcsolatokban igen de mas elethelyzetekben kevesbe mukodik ilyen jol. Egyaltalan nem volt konnyu elhagyni azt az embert. Amikor megtettem, az egy szinte nyugodt es varatlan pillanatban tortent. De az, hogy akkor olyan fiatalon tartottam magam es leptem a kotodesem “fuggosegem” ellenere (amugy masnap mar elbizonytalanodva) a kesobbiekben oriasi onbizalmat adott. Ezzel a tipussal nem is hozott tobbe ossze a sors, pedig szerintem eleg gyakori, de jottek masfele ” agresszorok” de ahogy jottek ugy mentek is.
    Ha esetlg stilisztikai vagy helyesirasi hibat talaltok, akkor elnezest kerek ezert de regota mas orszagban tengodom es a keves magyar nyelvu kommunikacio, (iras meg nuku) folytan (remelem nem mas az ok) kezd leepulni a szokincsem es a helyesirasom is gyengult..sajnos.

    Kedvelés

  40. Visszajelzés: levél az apának | csak az olvassa — én szóltam

  41. Bajuszcicnek hatalmas respect! És kisebb, mint három is!
    24 órája olvasom a levelét és a kommenteket. Nem azért, mert ilyen lassan olvasok :), hanem mert sok hsz után felemeltem a fejem, felváltva bőgtem, vagy tehetetlenül dühöngtem. Éva tegnapi bejegyzéséről linkeltem ide, látom, mennyire “régi” ez a levél, de nálunk épp aktuális.
    Soha nem éltem méltatlan kapcsolatban. Vagy mert nem mentem bele, vagy mert jól választottam, vagy mert szerencsés vagyok…. 30 év házasság, 2 gyerek.
    Hanem most beledöglök, hogy a huszonéves lányunk, aki okos, szép, csinos, izmos, sudár, világ életében önérzetes, nagyszájú, aki mindig mindenkiért kiállt – összeállt egy idősebb, nős, többgyerekes, nem is első házasságában élő, válni nem hajlandó, kisstílű kalandorral, aki módszeres manipulációival 2 év alatt bábbá változtatta. Telebeszélte a fejét a közös jövő tervével, dolgoztatta a közös “vállalkozásban”, persze feketén, összekuporgatott pénzét kicsalta, sorra hozza megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe, ő maga kiszámíthatatlan, egyedül tettlegesség nincs, de a verbális bántalmazás tényállása megáll.
    Hetekig tudnám még a részleteket taglalni. Hogy honnan tudom? A lányommal szerencsére ilyen viszonyban vagyunk: elmeséli. Nekem meséli el, mert már minden barátnőt elmart mellőle a pasas. Öregecske feleség szerepét vette fel a lány, csak hogy megfeleljen, de persze mindig van valami, ami nem tetszik. Ökölbe szorult kézzel, erőszakkal összeszorított szájjal hallgatom végig, azt is amiért meg tudnám ölni azt, aki így megnyomorítja az ivadékom életét. A sokféle érzés közt, ami bennem kavarog, ez is annyira ambivalens és ijesztő: nem gondoltam, hogy valaha valakit ennyire tudok gyűlölni. És tessék. Tudok.
    Rémülten olvastam, hogy sokótok évtizedekig is ilyen kapcsolatban ragadt. Minden nap azt várom, hogy elege lesz a lányomnak, és otthagyja ezt a mérgező pasit. Csak úgy tudom elviselni ezt az állapotot,, hogy átmenetinek tekintem. De meddig még???

    Tojáshéjon kell járnom minden beszélgetésnél. Ha rosszkor, vagy rosszat szólok, akkor nem meséli el. Egy darabig, amíg ki nem buggyan már belőle a feszültség. Az én agyamnak olyan a lányom panaszkodása, mint a drog: ha ennyire szar, majdcsak vége lesz! Ha bujtogatom – a védelmébe veszi “azért nem olyan velejéig romlott”. Nagyon résen kell lennem!
    Hogy lehet úgy támogatni, ha hallani se akar róla? Bármikor hazajöhetne, de sorsközösséget vállalt a pasassal, mert “mi lenne vele nélkülem?”
    Többször megpróbáltuk az apjával, szó szerint és átvitt értelemben is, hogy elrángassuk onnan. Földön fekve nyüszítve sírt, hogy nem akarja elhagyni. És mindig a pasi jött ki jól belőle. És mindig az ő egója nőtt vele, a gyerekemé meg fogyott.
    Mindennapos dilemmám, hogy beavatkozni, vagy sem? Vadabbnál vadabb ötletek kerítenek a hatalmukba rosszabb napokon.
    Egyszer azt mondják a hangok: felnőtt ember a lányod, azt csinál, amit akar, nem szólhattok bele.
    Máskor meg azt: hogy tűrhetitek ezt? Tönkremegy bele, belepusztul, egy roncs lesz belőle, miért nem csináltok valamit? Persze, használható ötlete senkinek nincs.
    Azzal vigasztalom magam, hogy ha bármiféle külső beavatkozás miatt és nem saját szabad akaratából hagyná ott, akkor sose tudná meg, mennyire erős is valójában. De lesz ehhez egyszer valamikor ereje? És én azt még megérem?

    Szóval, csak azt akartam mondani, hogy a neveltetés ennyit (sem) számít. A családi háttér biztonsága sem. A példa sem.
    Jön egy szerelem, egy idősebb, tapasztaltabb félceleb képében, aki ki akarja magának nevelni a megfelelő alanyt, aki minden szempontból kielégíti, a szexéhségétől kezdve a rajongáson keresztül a szaros gatyája mosásán át őurasága szállítmányozásáig, de mindezt úgy, hogy féltékeny is, meg még féltékennyé is teszi, jaj nehogy már ezt a főnyereményt valaki más vigye el! És nincs menekvés. Csakis akkor, ha már a legaljáig megmerítkezett benne a nő, akkor, talán akkor meg tudja magát rázni és elkezdheti újraépíteni magát, hogy a következő kapcsolata már másmilyen legyen.
    (Nem tudok erről indulatmentesen megnyilvánulni, bocsánat!)

    Senkinek nem lenne szabad ilyen kapcsolatba belealázkodnia, és szülőként pedig azt kívánom, hogy lehetőleg sose kelljen ezt végigasszisztálnotok!

    Kedvelés

    • Nagyon at tudom erezni amit irsz, bar en a lany szerepeben voltam. Ugyan ez, csak notlen. Anyukam teljesen kiborult, kinjaban mar azzal is megfenyegetett, hogy “kitagad”. Semmi sem hasznalt. Nem tudtak tenni semmit, sem anyu, sem a batyam. Nagyon nehez lehet neked, de ahogy irod, okos, ontudatos a lanyod, akkor csak azt tudom javasolni, hogy bizz benne. Ezek a jellemzok nem tunnek el, csak hatterbeszorulnak ha egy ilyen ravasz manipulator karmai koze keveredik a lany. De az jo, ha meghallgatod, fontos, hogy erzi a tamogatasod, ha barmi van, rad szamithat. Azt nem tudom mi a megfelelo hozzaallas, de a hallgatasod, jo hogy nem passziv, (oltogatod ovatosan) mert igy azert erzi o, hogy nem stimmel ez a kapcsolat. Van egy tehetetlensegi szakasz de kesobb jon valamifele raebredes, nem eles mert a “szerelem” erzes tompitja, de arra eleg, hogy beinditson egy tobbnyire tetova cselekvest.
      Tudom, hogy ez sovany vigasz de szerintem ido kerdese es “kigyogyul” es remelhetoleg megerosodve kerul ki belole.
      Nagyon drukkolok nektek. Nekem volt egy baratnom, aki kivulallokent sokkal jobban latta a helyzetet, talan segitett az eveken at tarto oltogatas es az, hogy tukrot tartott elem es muszaj volt latnom mive lettem. Persze igyekeztem eleinte nem tudomast venni rola, de egy ido utan muszaj volt szembe neznem vele. Ha tudsz olyan megbizhato baratnot akinek a velemenye szamit a lanyod szamara, esetleg szovetkezhetsz vele, azert irok ilyeneket mert en sem tudom mi segithetne igazan. En magamtol leptem vegul. Nem volt konnyu.
      Kivanom, hogy mielobb sikeruljon kilepnie a lanyodnak ebbol a meltatlan viszonybol!

      Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.