Azért írtam meg ezt az érdekes műfajú, komplex, rengeteg munkát igénylő posztot, mert azt látom, hogy sok értelmes ismerősöm (hát még az értelmetlenek!) a transznemű emberekről és a transzkritikus feministákról úgy beszélnek és foglalnak állást rendkívül magabiztosan, hogy érintőleges információik vannak csak, az érdemi problémáról sem információjuk, sem szempontjaik nincsenek.
Én gyűjtőmunkát végeztem, és nem foglalok állást, nem ez a szerepem. Nem a saját véleményemet, világlátásomat, összegzésemet írom tehát, hanem belebújok az egyik oldal szerepébe, bemutatom nektek az eseteket, érveket és szempontokat. A szerző ennek érdekében utánaolvasott, beszélgetett autentikus TERF (Trans Exlusionary Radical Feminist) személlyel, majd Vay Blankával is.
Hogy miért tettem mindezt? Mert hallatlanul izgalmasnak találom a témát újságíróilag, továbbá ritkának és fontosnak a magyar nyelvű, közérthető női beszélgetésekben. A TERF részeket dőlt betűvel szedtem. Egy vagy két ponton (a plasztikai műtétről szólva) beszélek a személyes véleményemről, mert Blanka – retorikailag – engem kérdezett.
Blanka ugyanis válaszolt ezekre az érvekre transzként. Ő normál betűvel szedve olvasható. Olvassátok el mindkét oldalt, és fogalmazzátok meg az érzéseiteket és a kérdéseiteket! Ne a válaszokkal kezdjétek.
Gyorsan beköszönök, hírt adok, mert aztán visznek el a díszletbe:
az igény 2019 folytatódik!
tök jól bírom a meleget, tehát nem csak a hideget. Pedig amit tegnap végigcsináltunk a bajtársakkal, az szürreális volt, testileg életemben ilyen durva nem volt semmi, beleértve műtétet, szülést, szar szexet, betegséget (ha vége az egésznek, elmesélem),
megvoltak az évzárók, bizonyítványok, figyelek: többi szülő, szokások, jelképek, mit üzen az Ünnepség, mögöttes értékek, elszólások, szóval van gondolatom ismét a közoktatásról… majd jön ez is posztban,
Tartalmilag, tudniillik hogy boldogít-e, mennyire és miért a pénz, arról kevésbé szeretnék bornírt érveket írni. Ez az egész olyan, mint egy pro-kontra, kritikai érvelős feladat a középszintű médiaérettségin.
Engem az érdekel, mint az összes ilyen Jól Ismert Szöveg esetében, hogy ki és milyen érdekből hangoztatja a giccses szentenciát.
Én is ebben nőttem fel. Valakinek (ez nem biztos, hogy ember; lehet entitás is) érdeke, hogy ezt gondoljuk. Talán mert ő teszi zsebre a pénzt, míg engem bűntudatban tart, hogy ne akarjak többet.
Ugyanígy: a szex bűnös dolog. És a szépség felszínesség. És legyél alázatos. Általában azok mondják ezt, akik nem dúskálnak benne. Helyette lóbálják a mutatóujjukat. Nekik rosszul jön az, ha a másiknak van.
Döbbenet a realitásnak ez a tagadása, amikor nyomorgó emberek hajtogatják, hogy nem számít. És hogy az, amit belénk neveltek, mennyire hat, ha nem figyelünk oda.
Ma is belém villant. Elég sokat költök kajára, az evés nem vicc: vettem lazacfilét, mangós-málnás Haagen-Dazst, négyféle sajtot, áfonyát, ananászt, kávékapszulát, retekcsírát és csilis Lindtet. Csak amikor a fizetés után elpakoltam, akkor jött elő az érzés. Hát hogyan, miből? Más parizeres kenyéren meg krumplin él…
Mivel szeretem a munkám, mindig elfelejtem, mennyit dolgozom.Bővebben… →
Szeretek sajtótájékoztatóra járni, pedig nem eszem pogácsát.
Bringával, végig. Kikerültem egy érthetetlen méretű békát egy csőtörésnél. Süti a nap a vállam. Hosszan erősen, előre…!
A helyszín a Vasúttörténeti Park, 12,8 kilométer, egészen szürreális a szembefényben, a sínek és mozdonyok között ülni a nagycsarnokban, befúj a nyári szellő, minden álomszerű. Sokan vagyunk. Be is rendezik, mert egyben forgatási helyszín is.
A feleséglobbi visszavág: beszáradt, savanyú, jussukat féltő, szerelemellenes nők. Haláli! Milyen idegesek lesznek, ha valaki kimondja az igazat a kicsinyességükről, a játszmáikról. Ha nem bújhatnak be a készen kapott erkölcspanelek mögé!
Nagyon manipulatívan ír és aki nem kritikusan olvassa, annak árt. Lett volna ő a feleség szerepében, egész máshogy írna. Úgy állítja be, hogy a szerető mindig az értékesebb nő, akire végre rátalált a férfi,
úgy van! sótlan vagy, rossz fej, manipulatív, aki biztosnak hitted a csávót, mert egyszer már kiügyeskedtél egy holtomiglant, biztosnak hitted, hogy megvan az igavonó barom, és most pofára estél, semmi nem motivál téged se a személyiséged fejlesztésére, se arra, hogy jól akarj kinézni, felszabadult legyél. nem dolgom veled empatizálni, nem is álltam sose a te oldaladon.
csak hát az unalmas, a férjeikhez tulajdonképpen csak érdekből, tulajdonosi pozícióból ragaszkodó nők nem akarják engedni a csodálatos szerelmet kiteljesedni.
nagyon pontosan írod. egy kanál vízben meg tudnád fojtani azt, aki nem szerepbe merevedve él, aki élvezi a szexet, aki nem vetélkedik, csak van. de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy te abszolút nem tartod vonzónak a férjed, le is nézed, nem érdekel se a teste, se a lelke, de amit ki tudsz facsarni belőle, az persze kell. erre rendezted be az életed.
Úgy állítja be, hogy tőle egy férfi csak a konvencióknak engedve megy vissza a feleségéhez, az fel sem merülhet, hogy ő maradt alul a megmérettetésben.
fel se! te nem láttad ezt a nőt, sem a férfit, amikor elszabadult. és miket mesélt volna, ha hagyom! visszasunnyogás, letagadás, elfojtás, zavaros érzelmek, hatalmaskodás. a szenvedélytelen, üres, szánalmas összetákolt életbe, pótcselekvésekbe somfordálnak vissza, mert kénytelenek az érzelmi zsarolás miatt. se ihlet, se ötlet, se gondolat, se önkénesség, se őszinteség, se szenvedély… semmi. bűntudatkeltés, morális mutatóujj, állandó éreztetése annak: bűnös vagy, tartozol nekem. kicsinyes baszakodások hétköznapi apróságokon. agyhalott, szép előkerteket gondozó, kifele élő nők. Bővebben… →
Azért, mert mára lusta, önfelmentő, mindent a maguk javára magyarázó, harsány emberek leuralták a beszédmódot, és elvették a mozgalom nevét, a téma és a közösségi aktivitás erejét a valódi hátrányokkal küzdők elől. Ezzel elfoglalták a “mássággal élők”, a végtaghiányos, az alacsony növésű, a másképpen pigmentált, kerekes székes, égett stb. emberek láthatóságának, érdekképviseletének lehetőségét, akiknek ez eredetileg a forradalma volt, és most azt harsogják, hogy ők, az elhízottak jók így, ők szépek és menők, nem ők rontották el, a világ a hibás, ha “kirekeszti” őket.
Ez a folyamat Magyarországon még az első harmadában jár; a tengeren túl teljes pompájában kibontakozott, és szolgáltatók hada tömörült a piaci résbe. Ne kelljen semmit csinálni, a világ a hibás, nem igaz, hogy a kövérség egészségtelen. Az Egyesült Államokban már van weight neutral dietetikus, Health At Every Size™ szakértő, aki jó pénzért megnyugtat: a diéták természetszerűelg kudarcba fulladnak, ez nem a te hibád. Ne gyötörd magad, a tested tudja, mi a jó neki, edd, ami jólesik, és a sporttal csak óvatosan: joyful movement, de csak ha kedved van. Exercise-nek neveznek semmi lötyögéseket, és hőbörögnek instagramon, twitteren, redditen. Ők az ikonjaik:
Ott egy beteg, a szigorú biztosítói kívánalmak ellenére megtagadhatja, hogy a mérlegre álljon.
Ezzel az önátveréssel, harsámnykodással pedig a saját lustaságukat és téveszméiket szolgálják ki; devalválták a body pisitivity kezdetben érvényes, értelmes üzenetét. A kilencvenes évek végétől tíz-tizenöt éven át az üzenet igenis fontos és korrumpálatlan volt.
Az igazi wtf: hogy ezt a mai hazug, híg valamit fontoskodva, álságos moralizálással polgárjogi, felszabadítási és emancipációs mozgalomnak álcázzák (fat liberation!). Százötven kilós nők rettegnek posztjaikban az éhezési üzemmódtól és az anorexiától.
Ha egy szklerózisos vagy egy égett bőrű embernek meglenne a módja, hogy kisebb életmódbeli változtatással olyan mértékben javítson az állapotán, ahogy te, kedves elhízott embertársam tudnál a sajátodon, akkor boldogan megtenné. Te nem teszed meg, ellenben jajgatsz, kimagyarázod és magadat elnyomottnak állítod be. Lefoglaltad magadnak, önös kis érdekeidnek a médiát, felfancyzted a hájat, míg a többiek továbbra is láthatatlanok – ez pedig dühítő. Bővebben… →
A legnagyobb és legrégebbi fórum, az Index fórum Feminista topikját évek óta eluralta egy cinikus, kíméletlen csoport (Abszolút Igazság, pamacska a migránsmacska, Alcofribas, Alaptalan, vevegyő, Serial Slut és más nickeken), akik az ontopik beszélgetést ellehetetlenítik, nőgyűlölő nézeteket hangoztatnak, más tagok magánéletének vélt tényein csámcsognak, a többi tagot zaklatják, gúnyolják, a való életükbe is utána nyúlva üldözik, hergelik a hangulatot, és csoportként fellépve. A topikban nem konfliktus vagy vita zajlik, hanem a nőjogi témát akarják módszeresen ellehetetleníteni, és ezért hatalmaskodás, rágalomhadjárat és bullying zajlik a tagok ellen. Hogy nevesíthessék is őket, Abszolút Igazság létrehozta a fórumos kommentekből dolgozó, gyűlölködő Makipédia oldalt.
A topikbeli beszélgetés, az adatok kivitele bőven túlmutatnak a szólásszabadság keretein. Ami igazán aggályos, hogy köztük aktív tag a topikmoderátor is, aki önkényesen töröl és hagy bent kommenteket, tilt ki nickeket – a két funkció összeférhetetlen.
Az agresszív tagok a “menekülőtopikot”, a Nők a világ és a társadalom változásairól címűt is ellepték, ott is egy sor résztvevőt félemlítenek meg ugyanazok a személyek. Enyhébb napjaikon csak fecsegéssel offolják, nőellenes vagy nőgyalázó, szexista, obszcén tartalmakkal lepik el, máskor agresszíven, IRL módon is űzik, gúnyolják a Feminista topik eredeti, ontopik résztvevőit, akiknek az új nickjeit is sorozatosan tiltják. Többüket az idegösszeomlásba kergettek.
Pamacska a migránsmacska (Seleanu Magdaléna) tevékenységéről már 2009-ben is döbbent jelzések érkeztek. A Wikipédián Tobi nevű szerkesztő írja neki a következőket, 2009 decemberében:
“Összeszámoltad, hány órát töltöttél mások lejáratásával? Írtad az Indexen a mocskolódó hsz-ek tömkelegét, nem sajnáltál időt, energiát mások gyalázására. Gusztustalan stílusban. Nem szégyelled magad? És most idejössz telesírni a Wikit, hogy megvertek? Bár az is kurva égő, aki nőt ver össze, és ultragáz, de te/ti mennyivel voltatok különbek éveken át? Hogy a fenébe nem törölte az Index is azt a sok mocsokságot, amit összehordtatok? Gyűlöltetek egy általatok majdnem ismeretlen személyt, arra használtátok a netet, hogy ezt bizonyítsátok. Már rég megérdemeltetek volna érte többen is bírósági pert. Visszataszító, ocsmány.”
Seleanu Magaléna, akinek netes gyalázkodásairól kollégái, ismerősei semmit nem tudnak, gondosan eltünteti a nyomokat, azért van speciális helyzetben, mert moderátorként is jelen van az említett fórumrészen. Ma is folytatja a zaklatást és mocskolódást, de a megveretése óta már nem a nehézfiúk ellen, hanem bárki ellen, random módon fölényeskedve. Megengedhető-e, hogy rendszeresen kerekes kurvának titulál egy mozgássérült tagot, és ennek nincsen következménye? Aki bírálja, azt azzal vádolja, hogy jobbos náci, hazudik vagy ezeknek a személyeknek hisz. Baloldali vagyok, filoszemita, mégis megdöbbentenek az eszközei, stílusa.
Tiltakozunk a jóindulatú, ontopik kommentelők megfélemlítése ellen, és különösen az ellen, hogy a moderáció efölött szemet huny, döntéseivel módszeresen bátorítja a kiterjedt, több célpont ellen zajló bullyingot. Kérjük az Index fórumának üzemeltetőit, az ezért felelős személyt, győződjön meg arról, hogy a fórumszabályzattal és emberi normákkal ez a stílus és tevékenység ellentétes. Ellenőrizze a hatalmaskodó moderátorok tevékenységét, az összeférhetetlenséget. Ne bátorítsa passzívan, mulasztásos módon sem a személyeskedést, számolja fel ezt a gyakorlatot. Vonja felelősségre és cserélje le a moderátorokat, és/vagy törölje a teljes topikot.
A követelésünk: lehessen az Indexen megfélemlítés nélkül fórumozni a feminizmusról, konstruktív vitákat folytatni, értékelvűen beszélgetni. Bármilyen naiv is a követelés, a jelen gyakorlat durva visszaélés, jogellenes, fölöslegesen gerjeszt indulatokat és okoz személyes károkat.
Az aláírókat kérjük, az említett topikokban győződjenek meg a tarthatatlan helyzetről, és ha egyetértenek a követeléssel, akkor írják alá a petíciót.
Ez a poszt azért jelszavas, mert nyilvánosan nem beszélhetünk a forgatásról.
Statisztálok gigaprodukcióban, sport extra feladatkörben, végre használom az izmaimat, mert ez a sima statisztákhoz képest dupla pénz. Az utóbbi két alkalommal éjjel forgattunk. Alkalmanként ötven-száz férfival és öt-tíz nővel hadsereget jelenítünk meg többféle ruhákban. Az enyém viszonylag egyszerű, de van igen kemény, bonyolult páncéljellegű is, azt nagyon kemény tíz-tizenkét órán át hordani.
Az éjjeli forgatás nagyon vicces, délután érkezik a stáb, és minden rutinróka úgy köszön, hogy jó reggelt – aki ezt szóvá teszi, arról tudják, hogy újonc és megsorozzák.
A díszletben folyékony glicerinben állunk, lebeg a füst, elég ijesztő lehet az autópálya felől. Leszáll egy űrhajó (nem igaziból, csak úgy teszünk), azt nézzük, vagy vezérünkkel az élen megindulunk a Fekete Szárnyas Gecik ellen. Néha teljes erőből futunk, sebesülteket kerülgetünk, néha állunk. van olyan kedves kolléga, aki élesben visszabattyogott a leesett sapkájáért. Szóval van minden.
A rendezőnk kanadai, csendes, karcsú, intellektuális, sosem ideges, távolságtartó, de nem gőgös, Oscar-díjas. Általában a forgatáson érvényesül egyrészt a nemzetköziség, másrészt az amerikai jelleg: gigantománia, egó, hihetetlen pazarlás és környezettudatlanság.
Rendkívül érdekes megéléseim vannak. Részben azért, mert itt nem tudják rólam, ki vagyok, komolyan vehetem, ha viccesnek találnak, vagy épp kigyúrtnak (előfordul). Kivételesnek számít az angolom, habár velünk a magyar asszisztensek magyarul értekeznek, vagy két nyelven, de néha odasétál a Fontos Szereplő, vagy az első asszisztens (“az Öreg”), és akkor ott egyeztetnek. És hát fiatal, izmos férfiak ilyen tömege körében lenni ennyi időt, bajtársiasságban, fáradtan, egyenruha-pőrére fogyva, ez érdekes és pezsdítő. De amúgy a csajokkal is: velük van ez a pisilni menős szolidaritás. Vicces látni a civil ruhás, hétköznapi magyar embereket, akik – a feladat jellege miatt – arányos testalkatúak (úgy nagyjából, ahogy fárad az állomány, beugrósként megjelennek hökkenetes testek is). Vannak gyúrósok is, meg a kaszkadőrök között komolyabb sportolók is. Na, és megjönnek a rövidnadrágajaikban, mokasszinban, titokzoknival, New Balance cipő, fémkeretes szemüveg, öltönynadrág, mert melóból stb., és aztán átvedlenek katonává, ez nagyon látványos sci-fi cucc. Van lesápasztós smink is. Nőknek nulla smink van, műköröm nem lehet, fülbevaló sem, szőkének lenni tilos, teljesen jellegtelen a kontyunk is.
Nagy rejtély, további vizsgálódást igényel: miért hord a fél stáb New Balance cipőt és jár Hyundaijal?
Van egy sátrunk, abban tényleg úgy létezünk, mint a katonák, eszünk-iszunk, semmire nincs gondunk. Várunk a Feladatra rezignáltan. A sátorban depresszíven ülnek egyesek. Aztán menni kell, és akkor nincs nyávogás. Bajtársiasság van, kínlódások, panaszok, fejadag. Elvész a személyiségünk az idő nagyobb részében, máskor meg mégis kiütközik és számít. Mert éjfél után, a huszadik próba után csak az marad talpon (ép elméjű, jó közérzetű), aki jó poénokat ont, vagy egy ilyen társa közelében rostokol a fény- és kamerabeállításokra, pitrotechnika tesztelésére stb. várakozva, húsz percekig. És ilyenkor lehet beszélgetni. Csendesen. Családról, filmekről, életmódról, sportról. Volt-e csípőprotézis-műtéte a fő asszisztensnek? Mindenki megkérdezi, van-e férjem.
További katona-elemek: vannak főnökeink, de mi többen. Semmi demokrácia, ellenben profi, személytelen bánásmód. Tömegként kezelnek minket, eredetileg emberségesek, de ha kihágás van (szelfi! szemétszéthagyás! csöndben maradni nem bírás!), akkor fenyítés van. Létezik a ruha indukálta közösség: elkezdtem utálni a feketéket például, máshova ülni, őket gonosznak érezni (valóságos börtönkísérlet!). A jelenetben pedig valóban félek a fekete geciktől, a helyzet érzelmi rekciót vált ki, amikor nem éber már annyira a tudatom: miért futok feléjük, ez nem lesz jó, én nem akarok meghalni!!! (Természetesen a közelükbe sem érünk, aki igen, és aki akciózik, az meg kaszkadőr, teljesen más munka.)
Ott, éjjel megértem, valahogy belém hasít a felismerés az igazi háborúkról: a hőseisség kamu volt mindig is, az egész koncepció elavult és hazug, akárcsak a boldog többgenerációs család. Soha nem létezett, hazudtak nekünk róla. Amit a történelem háborúiban tanúsítottak a férfiak, az monotóniatűrés, balekság, a még rosszabb életből való menekülés, pénzvágy, és propaganda vezérelte hősködés volt csak. Ők is haza akartak menni, ők is unták, ahogy mi is. Közülük is a kérges, az állattá vált, a faékegyszerű bírta jól. A háború nem férfias, hanem embertelen. A közösségi jelleg, az egymás életének megmentése, áldozathozatal nagyon csalóka és mulandó. Az ember sárkányfog-vetemény, és ez nem hibája, hanem a lényege neki.
Néha felhorgad az elégedetlenség a statisztériában a zsold a rangok és a fejadag miatt. Mert a statisztával akárhogy bánnak, szerintem egyébként itt igen korrektül, a statiszta mindig sírni fog és a következő témákat őrli: A) mi a kaja, milyen volt előző nap, miért olyan, a másik forgatáson bezzeg, B) ki mennyi pénzt kap, miért annyit, C) más kasztok, akik mást esznek, ki mit tud róluk, rémhírek: “a vágott szeműek kétszer annyit kapnak”, celebpletykák, D) további munkák, ügyeskedés révén szerezhető lehetőségek, ki mi lehetne, ha akarna (vö. “ha lejárnék, én is izmos lennék”).
Van zsargon, becézgetések, lokális szóhasználatok, amelyet én nem osztok, mert nem, engem ezek nem zökkkentenek ki a szokásaimból (kaszi: kaszkadőr, gagyi a fénydublőrre, set: díszlet; két fő terelőemberünk, közvetlen főnökünk pedig Csipi és Buci).
Kicsit vegyülök, csevegek a társaimmal, kicsit pedig különállok, nem mutatok meg mindent, és belül, lehetőleg rezzenetlen arccal reflektálok, igyekszem nem mutatni. Nem hat meg, ha nem értenek, nem szeretnek, tudok hallgatni, figyelek, fejben dolgozom, anyagot gyűjtök. Nyugi van. Nme tud semmi kiakasztani. 43 éves vagyok, hét éve blogolok.
Nagyon vegyes a társaság: a félmaffiózótól és a derék, dolgos rendőr-hobbitestépítőtől kezdve a feltörekvő, kicsit seftes kaszkadőrjelöltön át a félbolond plazmaadó-statiszta kentaurig, aki ezen kívül semmit nem csinál a megélhetésért. Mondjuk ez így művészet, mert megél. Barátkozós, igazi jó beszélgetések vannak, aranybánya nekem. Van homofóbia, libsiellenesség, kiégés és cigifüggés, Trianonmánia, Balaton szelet, szóval magyar közeg.
Hallgatom a durván homo- és transzfób beszélgetést éjjel, pihenve, a padon fekve, foszlányokat csak (“azt képzeli, hogy nő, és akkor így már heteró, ki az a Terry Black, átműtteti magát, aztán vissza”) – ez egy kicsit megérint, mert érkezéskor, öltözésre várva pont ezekkel a fiúkkal beszélgettem. Valahogy előkerült a téma, felvetették, és egyikük nagyon komolyan levezette, hogy ő nem bántja őket (a melegeket – de miért bántanád? miért mondod ezt külön?), felőlük azt csinálnak, amit akarnak, de ez a vonulgatás meg minden, ezt nem kéne, maga a homoszexualitás betegség, degeneráció, hiszen a faj fennmaradása stb., és az ő jellemgyengesége az öngyilkosság. Szóval iszonyúan nem reflektál a közhelyeire, többségi voltára, előítéleteire. Erőteljesen deklarálja, hogy tőle ez menyire idegen. Nagyon nehéz élmény, hogy e nem buta, nem elveszett, városi fiatalok 2019-ben ilyeneket mondanak. Nem említem ezzel kapcsolatos tevékenységemet, ellenben kezdő szinten, türelmesen érvelek: ha van olyan társadalom, amelyben egy konkrét jelemzővel bíró embercsoportnak nagyon szar az életminősége, elhelyezkedési rátája, mentális egészsége, ha gyakran lesz öngyilkos, míg egy másikban ez nem történik meg, akkor egyéni-e biztosan, nem társadalmi-e az ok?
Az egyik udvarló, aki érdeklődött családi állapotom felől, és e beszélgetés részese volt, mondta, hogy sajnos most menni kell a ruhadepóba, de ez milyen izgalmas és intelligens beszélgetés, élmény hallgatni. Ez meglepett. És aztán éjjel mondta, amit.
Éjjel pedig ő és a másik túlpörögtek, akkor ment ez a durván homo- és transzfób diskura, és hiába mentünk ki a díszletből a pihenőbe (ez agyagos talajon, deszkapallók, vezetékek mellett elhelyezett sörpadokat jelent ám), behallatszott a felvételbe a viháncolásuk. A statisztaterelő munkatársak nagyon normálisan, többször is kérlelték őket, hogy fejezzék be, de nem. “Meg fogják unni, és akkor nem jöhetsz többet.” Hülyét csinálnak a Kossuth-szakállú felügyelőből, ők nem csicskák. Kamaszosan, idiótán röhögnek a Pikachun. Viccmesélés.
Figyelem ezt a szituációt is, meg sok másikat, hogy kit mi mozgat, ki milyen stratégiát választ. És kussolok. Nem is rezzenek. Végre tudok úgy szuverén lenni, hogy nem teszek emberekre túl nagy téteket, nem remélek semmit, megmaradok én. Nem szedek már össze minden szemetet. Nem baj, ha nincs akkora buli vagy egyezés, elég nekem ez az egész így is. Vagyok, aki vagyok… csak kicsi csalódás, hogy igazából… buták.
Max, a németországi magyar al-rendezőasszisztens és statisztamozgató, aki úgy néz ki, mint az Agymenőkből bármelyik szemüveges karakter (az ismert műveltségem miatt kitalálhatjátok, hogy ezt másvalaki mondta rá), bójákat helyez el, hogy a rendet fenntartsa, amikor visszük vissza a kellékes kamionhoz a kardjainkat. Ezzel tereli a rendezetlen tömeget. Grandiózus újításként kordont is felállít a pulthoz lépők és az onnan visszaindulók irányítására. Nehogy itten káosz legyen. Hiába, a filmgyártásban a szervezettség, az mindenek előtt való. Mindennek célja, értelme van, minden kemény és profi, semmi fontoskodás nincs.
Hajnali négy van, mindenki sorra kerül, ugyanaz a busz visz minket a filmgyárból Pestre… nagyon kiröhögjük. “Nem tehetek róla, német vagyok”, mondja, és rezzenetlenül kezeli. Max, átmehetek itt?, mutatok két bója közé. Nyugodtan, gyere csak. Minden jüót, srácok (!), szép munka volt. Kész vagyok. Ő KITALÁLTA a koncepciót. ELMENT a bójákért. ELHELYEZTE őket, majd KÉPVISELTE, hogy itt rend lesz, egy csodálatosan érdektelen, triviális szituban. Ó, G., bár itt volnál!
Biciklizem a csendben, a hídon fekete lobogók sora, a korláton koreai is, és sok-sok virág, mécses. Nap kel. A forgatási menü mellett otthon ennyit eszem, és ágyba zuhanok. Egész éjjel álltam, mászkáltam, sprinteltem. Jót tesz a fáradtság a ketogén újrakezdésemnek.
Egyszer már írtam egy teljes posztot arról, és szoktam emlegetni amúgy is azt a megfigyelésemet, hogy vannak üzemek, amelyek mindenképpen megváltoztatják az életünket. Olyan minőségi ugrást jelentenek az életmódunkban, hogy nem lehet őket okosan, mennyiségi korlátozással, mértékkel használni, mert az életvitelünk léptékét, távlatát, jellegét változtatják meg. Az okostelefon, a facebook lusta használata, a kézírás elhagyása, a légkondi, a háttérrádió, a házhoz hozatott étel, a városi életmód mint olyan (a természetközelihez képest), a pornó, az autóhasználat mind ilyen. Észre sem veszed, beszív, rászoksz, és többé már nem opció az, ami melósabb, ami nem annyira van kéznél, ami finomabb, ami emberibb.
Én nem nézek sorozatokat, semmilyet, hiába ez a trend most, és hiába ajánlják nekem, hogy ez is, az is milyen jó (elhiszem), és neten is nézhető.
Testügyben már mindent elmondtam, azt hiszem. Kevesebbet írok róla, az edzéseket itt követheted. Csinálom, amit eddig, most már inkább csak fenntartó jelleggel. És nem csak a magamét: ez már rég közösség, és ekként pezsgő, éltető.
Ez e kezdeményezés azoknak szól, akik jól ismerik a blog világát, és hasonló az érdeklődésük, kulturális hozzáférésük is, annyira, hogy nem is kell megmagyarázni, mit jelent ez a szó.
Pénteken, délben kiléptem egy belvárosi kapun, és úgy éreztem, szárnyalok, könnyű és boldog vagyok. Figyeltem magam. Mitől van ez? Ritka, sőt, szokatlan élmény.
Jól élek mostanában, harsány jósággal, jó dolgokat csinálok, nem vagyok hajszolt, nincs bánatom, jó emberekkel pezsgek, mégis sokszor érzem azt a nyűglődést, hogy jaj, ne, ne fárasszatok.
Attól van ez, hogy a bloggeri, netes szerepem miatt ömlik rám az értetlenség, türelmetlenség, butaság.
Most beszélgettem valakivel, hosszan. Ez persze van máskor is, de ezúttal befogadó voltam, figyeltem. Sőt, jegyzeteltem. Az érzés pedig utána attól volt, hogy végre nem nekem kellett elmagyarázni a dolgokat. Nemhogy közös a referencia, nemhogy értett, hanem magas szinten, élményt jelentő szellemi kalandban informált, munkára fogta az agyam, fölfelé, az új felé. Lobogó, okos, hisz valamiben a beszélgetőpartnerem, és profi módon beszél róla.
Birminghamben született, a NaNE alapítója, és én általa lettem feminista: 1995-96-ban jártunk Követővel együtt a Nemi szerepek a civil társadalomban című kurzusára az angol szakra az ELTE-n. Karizmatikus, elképesztő személyiség volt és maradt, rendkívül kedves is, és gyönyörű, okos az angolsága, élmény őt hallgatni.
Én akkoriban, a szeminárium idején nemhogy feminista nem voltam, de nem tudtam még rendesen angolul se (sőt, a legutóbbi négy évet leszámítva, amikor passzívan, olvasásban és fordítóként felfejlődtem, később sem). Tisztábban látom, értem, miért fontos és különleges Antonia és az ő szerepe a hazai feminizmusban, illetve hogy milyen aljas és hányféleképpen rontja az életünket az, ami ellen ő fellép. Ezért értékelem ma jobban, amit ő tud.
Most fordítást megbeszélni mentem hozzá, és még beszélgettünk is, éppenséggel a transztémáról: mi az oka a feministák transzkritikájának. Erről fogok majd írni, mert a Blanka-interjú után ezt is fontosnak tartom. Van tehát egy egyéni történet, egy hiteles transz emberé, és van az elvi rész: mindaz, amit a genderidentitással, az ehhez kapcsolódó lobbival, külföldi esetekkel és az elvekkel, a nők biztonságával kapcsolatban a radikális feminizmus állít. És az nem valami vidám. Ez a két beszédmód, megközelítés és csoportérdek, tehát a transz aktivistáké és a második hullámos feministáké egymást kizárja. Ha azt kérdezitek, nekem mi az – érdekmentes, tisztán elvi – véleményem: én nem tudom. De bemutatom, ideteszem mindkettőt, hogy lehessen gondolkodni. Ez a blog célja.
Nem csak a transztéma van, amelyben nekem friss fuvallat, és végre nem cikk, hanem eleven áradás az, amit Antoniától hallok. Ugyanígy beszélgethetünk nemi szerepekről, lánygyerekeink szocializációjáról, a pornóról, az arab nőkről, a feminizmus mai feladatairól, testképről, médiáról. A kezdeményezés tehát: egy feminista, felsőfokú jellegű angol nyelvtanulós csoport.
Antonia pesti, belvárosi könyvtárjellegű otthonában találkoznánk. A cél a nyelvfejlesztés, a téma pedig a progresszív feminizmus.
Ezt ő szívesen vállalja, örül neki, én vagyok a szervező, az összekötő személy és az értelmes emberek bekapcsolására a garancia. Én is részt vennék, de ugyanolyan hallgatóság vagyok, nem vállalok a többi tag-hallgatóétól különböző szerepet.
Amit ki kell találnunk együtt azokkal, akik szívesen jönnének:
mikor: időpont és hány alkalom legyen
milyen tematika (az én javaslatom: a feminizmus alapjai, a hajdani szemináriumhoz hasonlóan; ezzel kapcsolatos érveléstechnika, esetenként napi hírek feminista kommentálása)
hogyan dobjuk össze Antonia honoráriumát.
Mit szóltok? Kérlek, írjatok, ha jönnétek, és olyan idősávokat, napszakokat, esetleg a szabadsághoz igazítva, amikor ez jó lehet.
A kommentekben most kérdéseket várok és konkrét javaslatokat, írhatsz e-mailt is: csakazolvassablog@gmail.com
Mélyen belül mindig tudtam én, de csak mindig azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok elég szabad hozzá. Valahogy megmaradt a nem létező, mesebeli dolgok kategóriájában, hogy lehetnék nő is. Aztán csak elkezdett motoszkálni a dolog. Elmentem egy berlini tanácsadásra egy queer-transz szervezethez. Mondtam nekik, hogy én egy biszexualitásával rendben levő férfi vagyok, erős női oldallal, amelynek öltözködéssel most adtam egy kis teret, ami nagyon jó, de nem tudom, hova fog ez vezetni. Megkérdezték: ha holnap reggel bármilyen neműként ébredhetnél, mit választanál? Akkor én elsírtam magamat, megértettem, hogy nem igaz többé, már csak kifogás az, hogy nem vagyok elég szabad ehhez a döntéshez: hiszen életem legfontosabb szereplője éppen pár hete hagyott el. Tehát nem volt már mit vesztenem: szabad voltam.
És egy olyan városban éltem, ahol transzneműnek lenni oké. Másnap reggelre már biztosan tudtam, hogy bármi is lesz, belevágok.
Mikor történt ez a kimondás?
2015. december 21-én. Az év legsötétebb napján. 37 éves koromig izgalmas és értelmes feladatokat végeztem, inspiráló közegben, értékes emberekkel, akik szerettek. Volt egy boldog házasságom. Mégis ott volt bennem valami lappangó halálvágy. Alapvetően azért éltem, mert a számomra fontos embereknek nem akartam fájdalmat okozni. Fegyelmezett voltam. El nem tudom mondani, hogy ez mennyire fárasztó.
És akkor másnap…?
Másnapra nem lettem nő, de döntöttem és belevágtam a tranzícióba. És elmúlt a halálvágy. A transzneműség nem arról szól, hogy akkor most lehet műkörmöm meg hatalmas szilikonmellem, hanem például arról, hogy nem gyűlölöm már számomra is rejtélyes okokból a létezés minden egyes pillanatát és molekuláját. Ez a transzneműség tétje és lényege. Hogy amint az ember elkezd önazonosan élni, elmúlik a halálvágy.
Én tudom, hogy nevetséges volna a sztereotip női öltözködés. Magas a homlokom, férfias a hangom, ez nem fog változni. És tudtam én azt is, hogy hányféle nehézséget vallalok: pénisszel akarok nő lenni? Ki randizik majd velem? Kitagad az apám? Hogy találok munkát? Transz nőnek lenni Berlinben sem előny. De ezt MIND fölülírja az, hogy a saját életemet élem. Objektíve elég rossz helyzetben voltam ekkor: egyedül éltem, nem volt ismerős a közeg, szar munkám volt (napi sok órában biciklis futárkodtam), nem volt jó a lakásom sem – de életemben először azért éltem, mert akartam élni, és nem azért, mert muszáj.
És hogyan jeleníted meg ezt a nőiséget? Itt ülsz, két karikafülbevalód van, a hajad lófarokban. Nőies szabású, sportos, hosszú felső van rajtad, és rózsaszín mintás leggings. Miért fontosak ezek? Úgy értem, miért pont ezeket az elemeket választottad a nőiség külsődleges megjelenítései közül?
Talán a férfiszocializációmból adódik, hogy nincs türelmem, kedvem a nőiséghez köthető pepecseléshez: szempillaspirál, rúzs, magassarkú. Ez a nőiség? A lófaszt.
Melltartó…?
A melltartót bohóckodásnak érzem: az én méretemmel nincs rá szükségem, kényelmetlen. Időt és pénzt kéne arra szánnom, hogy találjak olyan melltartót, amely kényelmes ugyan, de továbbra is fölösleges.
Mondtam én, ha jössz, a sziszterhúd jegyében elviszlek Zero Feelt venni…
Jobb ez a reggeli itt. De ha lenne vagy lesz olyan mellem, ami funkcionálisan indokolja, akkor hordok. Ez annyira nincs a fejemben, hogy a barátnőmnek volt, hogy úgy kellett nagy nehezen meggyőznie: állásinterjúra melltartót kell venni, Mädchen!
És…?
És akkor felvettem a sportmelltartómat, amelyet az uszodába is hordok. Amúgy melltartó nélkül jobban járok: akinek gyanús, hogy én most mi az isten csudája vagyok, az látja, hogy igazi a mellem, ha meg melltartóban vagyok, akkor meg azt gondolhatja: nocsak, egy férfi melltartóban. Szerintem nem oké az sem, hogy a cisz nőket melltartóba kényszerítik, és ezt továbbra is tartom.
Tehát te lavírozol aközött, hogy elítéled azt, amire a társadalom a cisz nőket kényszeríti, és hogy a világ számára értelmezhető, sztereotipikus női nemi jelekkel lásd el a tested.
Igen.
ez a kép az ÉVA magazinba készült, Lábady István fotózta, és én akkor találkoztam először Blanka történetével
Más lenne ez, ha fiatalon kezdted volna a tranzíciót? Jobban csajoskodnál?
Tizen-huszonévesen akkor jó nőnek lenni, ha megfelelő az énképe, önbizalma az illetőnek. Én nem voltam fiatalon nő, ezzel nyertem és vesztettem is. Tizen-huszonévesen folyamatosan nyomasztó elvárásokra kell reagálni. És megöregedni is rosszabb női testben. Vannak az én nőiségemnek korlátai, de legalább abban a testben fogok megöregedni, amelyben élni szerettem volna. Objektíven nézve nem csináltam jó cserét, de nem érdekel.
Azért az idős férfiaknak sem könnyű, van a prosztatarák, amely mindenkit elér…
Na, erről a lehetőségről például nem mondtam le…
Az megmarad?
Igen.
Szóval, mit és miért választottál a társadalmi kódok közül?
Azt, ami nőiséghez tartozik, ugyanakkor kényelmes, kézenfekvő, nem macerás. Szemceruzát mondjuk háromszor használok egy héten, rúzst egyszer vagy kétszer. A kettőt együtt talán soha. Az idő felében van a kezemen körömlakk, ez például nagyon hatékonyan segíti a környezetemet abban, hogy a megfelelő nembe soroljon. Ami nekem, mint ahogy minden nőnek és férfinak is, egyaránt fontos. Ha nincs rajtam körömlakk, jóval nagyobb eséllyel mondják, hogy “jó napot, uram”, ami elég szar érzés. Mert nem vagyok férfi.
A nagyon hangsúlyos, sztereotip (“ocelotmintás”) önmegjelenítés oka a transz nőknél ez. A transz férfiaknak egyszerűbb a dolga: amit ők csinalnak, az kisebb tabusértésnek számít, nem olyan provokatív egy nő férfiruhában. Persze nem különösebben szeretik heteronormatívék, hogy megszegi a szabályaikat, de mégse bántják annyit. Ráadásul a tesztoszteron, amit szednek a tranzícióban, úgy hat – hacsak nem reménytelenül női a testalkatuk –, hogy egy éven belül senki nem mondja meg, hogy transzneműek. Bármiféle edzés nélkül fel fog szedni egy csomó izmot, szakálla lesz. Amúgy ők is sztereotipikus férfiirányba mennek, gyúrni kezdenek, tetováltatnak, gyakran egész szexista macsó módon viselkednek, de nem baszogatják őket annyit, mint a transz nőket.
A transzneműek esetében amikor a sztereotipikus külsőségeket követik, a fizikai biztonságukról is szó van: ha egy erős testalkatú nőnek látnak, akkor érdektelen vagyok szexuálisan, és mintegy mellékesen relatív biztonságban vagyok. De ha egy férfinek látnak női ruhában, akkor nem vagyok biztonságban.
Berlini szállásadónk most az áprilisi félmaraton idején mesélt egy csodálatos történetet egy középkorú, norvég, férfiként anyakönyvezett transz nőről, aki az ötvenes éveiben kezdett nőként élni. Egyedül él a hegyekben, fizikai jellegű munkája van. Ő is szoknyát vesz. Ő kinek nő? Kinek adja ezeket a jeleket?
A csipke másokon tetszik, én hülyén érezném magam benne. Tangában szerintem a legszebb női fenekek is közönségesnek hatnak. A coming out után az volt a barátaim félelme, hogy ocelotmintában, keblekkel, műszempillával, harsány gesztusokkal vonulok majd fel és alá. De azt hiszem, én normális maradtam, és van önkritikám, tudom, hogy milyen ruhákban hatok autentikusan, és miben lennék menthetetlenül komikus.
Mi a helyzet a szőrtelenséggel?
Ha annyira lenne szőrös a lábam, mint egy átlag nőnek, akkor valószínűleg hagynám nőni. Esetemben azonban jóval többről van szó, így lézeres szőrtelenítésre járok. Fáj és drága, de lassan hat.
A hormon nem hat erre?
Csak mérsékli a növekedést, de nem szünteti meg.
Mesélted, hogy izmod épült le, és tíz kilót híztál a hormonoktól, a bringás futárkodás és a sok lépcsőn rohangászás mellett. Igazán nem akarom ezt a fitneszvonalat erőltetni, de a testalkat nem jelzés a világnak, vagyis, a törékenység nem nőbb?
Engem a plusz tíz kiló egyedül a sport szempontjából zavar, esztétikailag nem tartom magam kövérnek. Oké, a tokám oldalról zavar. Próbaltam lefogyni abban bízva, hogy tudok majd újra maratont futni, de nem ment: mivel kevesebb izmom van, ezért ugyanannyi edzésidő alatt kevesebb kalóriát égetek el, vagyis nehezebb fogyni. Az éhezéstől nagyon könnyen megfájdul a fejem, rosszul leszek. Szóval egyelőre megbarátkoztam a helyzettel. A barátnőmnek pedig tetszem, és ez elég fontos.
A világban történt-e már olyan, hogy egy transz férfi és egy transz nő pár lett?
Igen. És ez szép, szomorú és szükségszerű is. Ha transz vagy, akkor a nemi kategóriákkal lazábbnak kell lenned, nyitottabbnak, különben saját magaddal sem tudsz rendben lenni, és ezt az elfogadást másokra is alkalmazod. Szomorú pedig azért, amiért a kirekesztett társadalmi csoportok általában maguk között találnak párt: fogyatékosok, hajléktalanok, romák.
Tehát ez fejben dől el? Létrejön így vonzalom?
Ez tanulási folyamat, de nem csak kognitív. Persze, úgy döntesz, hogy elfogadod, de ettől még nem tudsz beleszeretni, nem fogod feltétlenül szexuálisan vonzónak tartani. Kognitívan ellen lehet tartani a normatizáló szocializációnak, de nem mindig elég a döntés. Először úgy voltam a barátnőmmel, hogy szőrös lány, de nem baj, okos, kedves. A szőr ellenére tetszik, ő tetszik. Idő kellett, és ma már ott tartok, hogy ezzel EGYÜTT tetszik, fontos része, tulajdonképpen EZÉRT IS tetszik. Alaposan borotvált csaja bárkinek lehet, az nem kunszt. Amögott viszont komoly teljesítmény van, hogy ő így is szép és harmonikus.
De ez történik vagy belső munka eredménye?
Akkor történik, ha valaki ezt a belső munkát elvégzi. Ebben munka van, a részéről is, és a részemről is. Ő így tökéletes, szóval már nem furcsa. Mint ahogy húszévesen szépnek lenni könnyű, de 40, 60 évesen belül rendben lenni, na, az teljesítmény.
Nem, ilyen nincs. Tisztában vagyok a határaimmal. Tudom, hogy furán hangzik rendszeresen nyilvánosan szereplő emberként, de nem vagyok magamutogató alkat. De jól érzem magam a bőrömben: összeállt, hogy én nő vagyok. Azt is megtanultam, ne nézzek oldalról tükörbe olyan pillanatokban, amikor úgy egyben vagyok, mert akkor meglátom a tokám, vagy hogy milyen hülye formája van a fejemnek, és az az elégedett, magabiztos érzés kap egy gyomrost. Tudom, hogy látszik rajtam a transzvoltom, de ettől még lehetek én is szép, harmonikus, és érezhetem magam jól a bőrömben. Amúgy sok transz gondolja azt, hogy az az egyetlen út, hogy jól érezze magát a bőrében, ha nem látszódik a transzsága. Én nem bánom kulönösebben, ha látszik rajtam, én nem jó nő akartam lenni, hanem autentikus nő, aki jól érzi magát a bőrében, és ez, azt hiszem, nagyjábol sikerült. És akkor talán jó nő is tudok lenni.
A Vígszínház mellett ülök Vay Blankával, aki néhány napra, ügyeit intézni érkezett Budapestre. Reggelizünk. Mellette nagy hátizsák.
Milyen volt a vonatút?
A csütörtök esti berlini vonaton az a jó, hogy az ülőhelyes rész is kellően üres ahhoz, hogy lehessen aludni. Egyedül voltam a kupéban. Végül a szomszéd kupéban ülő lánnyal, akiről pár mondat után kiderült, hogy a húgom jó ismerőse, egy kupéba cuccoltunk, hogy biztonságban legyünk.
A csomagjaid miatt…?
Nem igazán.
Ööö… ez tehát egy olyan hátrány, amit te transzként is átélsz. Mintha azáltal élnéd meg a nőiséget, hogy lám, már téged is sújtanak a hátrányok. De hogy is van ez anatómiailag? Bocs a gyenge poénért, de sokat kell neked még ahhoz alakulni, hogy meg tudjanak erőszakolni.Bővebben… →
Soha nem írtam még a rákról. János életéről, ápolásáról, haláláról igen, és a soha orvoshoz nem menő, otthonában sokszoros áttétek közepette halálba tűnő Tamásról is. De a rákról mint entitásról soha.
Peidg beszélgethetnék vele. Kedves rák! Haragszom rád. El szeretnélek kerülni. Ne ólálkodj itt. Nekem fel kell nevelnem a gyerekeimet, nem támadhatsz meg. Hess!
Csakhogy ezt iszonyú modorosnak és infantilisnek tartom. Butának is, voltaképp. Alázattalannak. És utálom a műmeghatást és a giccset. Bővebben… →
A wmn-nek szóló javaslataimat az írás végén kibővítettem, saját kommentjeim szövegeivel, illetve egy újságírókolléga észrevételei alapján. Kommentben is bővül a döbbenet listája.
Emlékeztek Joós Istvánra? A szégyenletes nlc-s bloggerina versenyre, “mert a nőknek is van hangjuk végre”, ahol előbb megnyugtattak, hogy a főnyeremény laptop csajos lesz (vagyis rózsaszín és nem túl bonyolult), aztán, miután a szavazatgyűjtésben vagy ötven jelentős blogger megfuttatta a nlc nevét-logóját szerte a neten, kiválasztottak két, a női princípiumot maradéktalanul betöltő, otthonról kreatívkodó, ügyes kezű asszonyt: Limarát, a péket és a Kifli és Levendula kézügyességi blogot. A nők hangja!…
Azt hittük akkor, hogy a nőklapjacafé bekaphatja, lesz itt új női média. Nem partizánok ügyetlenke, egyszemélyes blogolása, hanem tömeges, friss és haladó platform. A hiteles, okos, gyönyörű, de nem instagramcica DTK-val és hirdetőkkel, pénzzel, szerkesztőséggel. Gyermekvédelem, női jogok, testkép, tabuk, válás, szex. És amikor nem, akkor is legalább jópofa.
Sokan hiszik, hogy egy nap elegen leszünk, és akkor eljön a Kánaán.
És sokan most azt gondolják, hogy a mi, az a feministákat jelenti. Mások pedig az edzésre, futásra gondolnak. Gerle Éva programja az volna, hogy legyen mindenki ketogén futó feminista, és dobja ki a margarint! Járjon színházba! Biciklizzen árkon-bokron!
Dehogy is. Ez nagyon primitív értelmezés. Bővebben… →
reggel eső, aztán kompromisszumtalan napsütés, most derült ég a felhők mögött, a sár is eltűnt,
időben ideérünk a Népligetbe teljes harmóniában a Babalánnyal, az eső és a metrópótló ellenére,
semmit nem bonyolítok túl, nincs fölösleges cucc, aggódás, nem is nagyon koncentrálok, van egyfajta egykedvűség a futásaimban, egyszerűen csak megyek, minden olyan… egyszerű, mint már az életem,
a női energiák nem összeadódva, hanem összeszorzódva vannak jelen, komolyan mondom, ez létezik, és Julis is érzi, ki is mondta, Bővebben… →
Te szidod magad a tükör előtt? Mi az üzeneted a női testről a lányodnak?
Volt olyan olvasóm 2014-ben, aki a későbbi utánérzés-blogján erről írt: az icipici lánya utánozza őt, döbbenet látni, ahogy zokogva, csapkodva áll a mérlegen, és keserves arccal tunkolja a bronzosítót. Bizony, ez rossz üzenet. Az egész kinézeti hiszti bénaság, éretlenség, méltatlan. Amikor ruhákkal, sminkkel akarod helyrehozni, hogy nem tartottad karban magad. És mivel nem tudod helyrehozni, cirkuszolsz. Neked sokkal jobb kinézet dukál.
Tényleg? Mit tettél érte?
Én nem voltam hajlandó szarul érezni vagy ostorozni magam. Ezzel kapcsolatban öntudatos dac volt bennem, inkább hallgattam. Pedig összességében nem voltam – és nem is vagyok – különösebben matyóhímzés.
Szeretném, ha tudnátok, hogy akkor is lehet testében boldog, megjelenése miatt nem bánkódó, vagány lánygyerekünk, ha mi magunk a legváltozatosabb testi és testkép-traumákból jövünk. Bővebben… →
Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.
Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.
Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.
Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!
Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!
Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:
Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.
Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.
Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:
csak az írja
Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.
Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).
Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.
csak az olvassa. én szóltam 