<név> megbaszta a saját lányát?

— ez így kikerült egy blogra.

A facebookos link tartalma kimásolva, ahol a név és az apa elleni feljelentések, ügyiratszámok szerepelnek.

És alatta a teljes bejegyzésem, címestül, férjestül.

Két kommentben szóltam, linkeltem az átvételre vonatkozó policyt. Semmi.

A blogszolgáltatónál szerzői jogi bejelentés, két nyelven.

*

A mai nap (hétfő van), másik megrázó híre, hogy összezárnak. Pont azok, akik az apa szellemi-baráti-érdekköre.

Van néhány ember, akik tudják, ki Minden Áron. Legalábbis nálam jobban. Azok, ahonnan ismerem őt. Válogatott okos fővárosi értelmiségiek. Talán emlékeztek: csatlakoztam hozzájuk épp egy éve egy nehéz sorú családnak lelkesen segíteni. Így fogalmaztam, amikor megírtam Minden Áron történetét márciusban: Nobel-békedíjra érdemes virtuális csoport.

Belebuktam az ügybe, bevallom. Idehívtam dolgozni a családapát. Nem így kellett volna segítenem, és nem akkor, nem bírtam el ezt. Túlvállaltam magam. És a pénz… a pénz nem a családhoz került, hanem… ellenük. Amikor ezt megtudtam, hánynom kellett. Nem kevés pénz volt.

Festő-mázoló az apa. Jeleztem, tudnék neki tisztességes munkát adni. Aztán sürgettek a csoport jó szándékúan kotnyeles tagjai: már mondták is neki, most akkor mi lesz, ne hitegessem. Akkor mondtam, ez így nem korrekt, én akartam felhívni, haldoklik a férjem. (Ekkor kellett volna kilépnem.) De jó, végül is jöjjön. Jött is, előre fizettem, ebédet főztem, élelmiszert és gyerekruhát küldtem. Ő pedig festett, falat és ablakkeretet. Először úgy, ahogy illik, aztán exponenciálisan zuhanó hatékonysággal. Ígérte, nem jött. Hirtelen abbahagyta, elment. Aztán kitört egy ablakot és eltört egy képet. Az ablakról szólt. Szavam se volt, adtam pénzt, vigye el, csináltassa meg.

Nem láttam többé.

Nem hatékony ez a szakértelem nélküli, egymásra licitáló, fellobogó segítség. Túlzásokat, önkizsákmányolást, nagy sohatöbbéket szül.

A csoportban nagy némaság. Kósza hírek: az apa bajban van, mindent meg kell tenni a gyerekekért, el ne vegyék tőle. Én meg kerestem az ablakom. Indulatos hirtelenséggel írták — megint velem van a baj –, hogy kifizetik a kárt. A kispénzű, végtelenül jó szándékú, középkorú humán értelmiségi nők. Ti mit felelnétek? Ó, nem, hagyjátok csak… Mondtam, mindenképpen szeretném az ablakokat vissza, két darabról van szó, két darab százhúsz éves ablakkeret, nem forintosítható, és épp tizenhárom fok van a lakásban, leállt a cirkó, nagyon hűl onnan a lakás, és én nem tudom, hol lakik a család. Ők meg védték tőlem, a szerencsétlen ügy végére pontot tenni igyekvő kérésemtől az apát. Emlékszem, megrázott, hogy a nagy emberbarátok milyen közönyösek velem. Hogy én kellemetlen vagyok.

Tudtam, hogy kilógok közülük, mert nem igazodom, mert sokkal több pénzből élek, és azért is, mert János halálával abbahagytam a segítést, és az egybeesett a bizalomvesztéssel.

Mert felmerült az is, hogy az apa bántalmazó. Verte az asszonyt, aki októberben halt meg rákban. És mindannyiunk hőse, az ünnepelt költőnő, akit a férjem úgy szeretett, leírta: ez a középosztály mindig előhúzott revolvere, hogy ne kelljen segíteni a nyomorultakon. Mindenkinek a fejéhez vágják, hogy bántalmazó. Ő ismeri ezt a férfit, emberileg teljesen rendben van, és tűzbe teszi érte a kezét.

Hogy mekkorát tévedett, azt ma már több forrásból is tudom. Mi finanszíroztuk bő fél évig az apa szenvedélybetegségét. Az önkormányzat munkatársai az ablakból látták, hogy rángatja, üti az asszonyt. Az óvónők is jeleztek: bezárja és bántja a gyerekeket. Erre az volt a reakció a csoportban, hogy szemetek, nem értenek hozzá, rasszisták, ki akarják nyomni az ellátandók köréből ezt az embert, ilyen a rendszer.

Akkor lefolytattam ott a vitát, s ma már látom, ezzel ástam el magam. Érveltem: a bántalmazó nem attól az, mert ellenszenves. Nem látszik rajta, nem valami gonoszul nevető szörnyeteg, benne a rendszer ölt alakot. Esetenként rendkívül kedves, máskor meg köztiszteletben áll. Idegenkedve, gúnyosan reagáltak. Én vagyok a férfigyűlölő, ugye.

Minden átmegy, hatalmas az egyetértés, filantrópok, balosak, liberálisak, szegénypártiak, antirasszisták, antifasiszták, tiltakoznak a xeno- és homofóbia ellen, de a bántalmazás, nők szempontja, a nők mint kisebbség, az nem megy át. És ha valaki a mi pártfogoltunkról felveti, hogy bizony, lehet, hogy ő is bántalmazó, és hogy az áldozatoknak, sőt, a tanúknak pontosan így nem szoktak hinni máskor sem ,ahogy ők nem hiszik el most, azzal kiiktatja magát a komolyan vehetők köréből. A feminista, az a jogvédők négere. Volt már ilyen, nem lepődtem meg, csak azon, milyen egyedül maradtam akkor.

Egyébként Minden Áron abban a vitában is rámszállt, írta, írta, kajánkodott, erre jeleztem, hogy ez nagyon nem, és kiléptem a csoportból. Ez már december közepe. Akkor elkezdett e-mailben rimánkodni, hogy ne tegyek ilyet, lépjek vissza. Később, az ablakok miatt visszaléptem, addigra meg ő tűnt el, illetve ki tudja, mert letiltottam rég.

Tehát János halála után vége volt a segítésnek. De nem is, még egyszer jött az apa. Épp jött a postás és a határozat az özvegyi nyugdíjról, mondtam valakinek a telefonba. Hallottam, ahogy az apa, aki maga is három gyerekkel maradt egyedül, meséli valaki másnak, hogy hallod, ez meg már megkapta, nincs igazság. Én is így néztem, mint most ti. Szerettem volna túllenni már az egészen, fejezze be, amiben megegyeztünk, és amit kifizettem busásan. Akkor tűnt el az ablakokkal.

Végül az egyik segítő fia és annak barátnője elmentek az ablakokért, beüvegeztették, levonták az árát a családnak szánt adományból, vagy nem is?, és visszarakták a helyükre. Megköszöntem. Fellélegeztem.

Ez a segítő egyébként, amikor először jeleztem a csoportban, hogy a segítőkész, nagylelkű emberbarát, Minden Áron pszichopata zaklató, biztatott: ne törődjek vele, ez nem komoly, ővele is próbálkozott, én még fiatal vagyok, nem látom jól, és meséljek csak, ő szívesen segít és ad nekem tanácsokat.

Most szeptemberben, hogy itt és a facebookos ellenoldalon újra acsarkodott Minden Áron, közvetítő segítségét kértem. Írja meg a csoportnak, hogy még mindig zaklat, és megköszönném, ha valakinek volna róla a nyomozást segítő információja, ők többet tudnak róla.

Ma kérdeztem rá, mi volt. Lehetett volna az is, hogy nem tudnak semmit. Én azt hittem, nem válaszoltak. De egyrészt igenis tudnak, másrészt aki nem, az is leírta, mit gondol rólam. A közvetítő döbbenten tiltakozott, aztán abbahagyta.

de hát mi sem tartjuk a kapcsolatot vele szeptember 6., 20:42 · Tetszik

mióta eltűnt az fb-ről azaz jan. eleje óta semmit nem tudok…de azok alapján, ahogy megismertem teljesen irreálisnak tűnik, hogy bárkit is zaklasson….. szeptember 6., 21:27 · Tetszik · 2

kedvelő 1 róla beszél 14 (ezek mi vagyunk…) <ezt a Csak az olvassa, vagy véleménye is lehet ? oldalról írja> szeptember 6., 22:18 · Tetszik

<a közvetítő> de a pasi gyűlölködése jól kiolvasható a soraiból. ha ismerném, biztos segítenék évának, hogy a végére járjon ennek az egésznek… szeptember 6., 22:26 · Tetszik

Vessetek meg ! Megnéztem és jót röhögtem. szeptember 7., 6:09 · Tetszik · 2

beteg. én nem foglalkoznék vele. szeptember 7., 6:53 · Tetszik

minden botnak két vége van. szeptember 7., 7:31 · Tetszik · 2

Kiírja magából amit akar. Ha nem lájkolom nem is látom. Számomra egy vicces valami volt, amit gyorsan átfutottam és kész. Ha valakit nem csak így, hanem másként is zaklat az a rendőrség dolga. szeptember 7., 8:57 · Tetszik

<aki jót röhögött> Szóval szerintem ez szimplán gúnyolódás ( szerintem jó humorral) de semmiképp nem zaklatás. Ha lenne időm meg kedvem, lehet, hogy én is írnék ilyeneket. A szándék pedig, ahogy Minden Áront megismertem, inkább nevelő célzatú—-ami nem ártana. Ha Éva barátnőnk kicsit is hajlandó lenne elgondolkozni önmagán kívül esetleg máson is… Szerintem itt veszítsük el a témát. szeptember 7., 9:32 · Tetszik · 4

<a közvetítő> hát, most nagyon meglepődtem. nem hittem volna, hogy ez a csoport képes tényleg bagatellizálni ezt az egész, régóta húzódó problémát – ami igenis az, ha éva annak érzi… szeptember 7., 10:14 · Tetszik

nem bagatellizálunk el semmilyen problémát, de ez a vicc és nem a probléma kategóriája. Éva ír egy blogot, Áronnak van véleménye…meg is írja…ez szerintem normális. A hasonlat persze maga is a vicc kategóriájába tartozik, de képzeld mondjuk Karinthy kortársait, amikor feljelentést tesznek a rendőrségen….. Az én véleményem az, ha valaki közzéteszi az agymenését, vállalnia kell a kritikát is. szeptember 7., 11:03 · Tetszik · 3

sajnos nagyon jól megtalálták egymást. de nem tudom, hogy a fenti fb-lapon kívül még mit művel MÁ. — különben a következő előérzetem: Éva (Újnevemvan Éva címen) felveteti magát a csoportba, és elolvassa a fentieket. szeptember 7., 16:01 · Tetszik

<a közvetítő> gondolom, nem először találkozna ezzel a véleménnyel, különben nem kérte volna a segítségünket. ha megfeszítetek se értem, hogy miért nem évát kérdezve bizonyosodtok meg, mit érez ő zaklatásnak – nekem nem tisztem ezt tovább ragozni. szeptember 7., 16:13 · Tetszik

Tudjátok, hogy nekem konkrét és komoly segítséget nyújtott <ti. Minden Áron>. szeptember 11., 9:19 · Tetszik · 2

<a közvetítő> itt is segített sokat <ti. Minden Áron>, nem ezt vitatom. viszont ha minden oké lenne, nem álnév mögé bújva macerálná évát… szeptember 11., 17:39 · Tetszik

annak idején engem is macerált, minden alkalommal válaszoltam az ö stílusában, sőt : adtam alá a lapot. Visszavonult, segített elemezni az ügyet. Játszotta a rejtélyes lovagot, egy buta, omladozó csipkerózsikának. De egy omladozó csipkerózsikával már nem tudott mit kezdeni. Eszem ágában sem volt vitatkozni. Üzletember lehet, sikeres, – rengetegen vannak itt álnéven. például Éva. szeptember 11., 23:45 · Tetszik · 1

Hát így. Akkor voltam a szanalmas.hu ügye miatt Egymadár Éva kb. nyolc hétig. Mindenki ismert amúgy az igazi nevemen, volt, aki személyesen is.

Tehát Minden Áron nem komoly, viszont sokat segített és sikeres üzletember (ezt is lehet, hogy beszoptuk? jó estét, nyár…); másnak is van álneve; ha bántott is, azért én vagyok a felelős, de nem bántott, csak én túlzom el; az egész vicc, ezt vállaltam, ne csodálkozzak, amúgy is megérdemlem, agymenéseket írok, Minden Áron Karinthyként ostoroz engem, parodizál, nem beteg, á; én mást meg se hallok, el kellene gondolkodnom, ideje már engem móresre tanítani, és erre épp Minden Áron az alkalmas személy, akit (figyelem:) ők se láttak soha, és még mindig nem gyanús nekik. És még a jóindulatúak is csak vitának, nézetkülönbségnek tartják a zaklatást.

Én csak azt tudom, hogy engem egyikük sem kérdezett meg. A waldorfos meg kötődő ügyben megismert anya, akivel jó facebook-spanok maradtunk, és agyonlájkoltam, aki szerint a botnak két vége van. A műfordító, aki olyan kedves mindig, amikor találkozunk, legutóbb Géher István temetésén, és aki most attól tart, újra közéjük férkőzök. A másik, akinek a fia idehozta és visszarakta az ablakot, aki azt írja, ővele is próbálkozott Minden Áron, de ő lerázta. A “ráférne Éva barátnőnkre”, “agymenései” jót röhögő doktornővel pedig házi ápolás ügyében beszéltem utoljára, nagyon együttérző volt, és az általa ajánlott ápolónő minden ellenszolgáltatás nélkül jött ide infúziócsövet átmosni, felfekvést kezelni, katétert bekötni Jánosnak, én nagyon megköszöntem mindkettőjüknek, és most csak nézek magam elé, és azt gondolom, hogy neki a segítség miatt biztos nagyon tiszta a lelkiismerete, kvázi kontrollt szerzett fölöttem. (A csoportot alapító költőnő nem szólalt meg, és az is beszédes.)

Én nem tudtam, hogy ez után, amikor az ablakomat próbáltam visszaszerezni, majd jeleztem, hogy Minden Áron durva zaklató (ezt a posztot leszedték) ők mit gondolnak rólam, és nem is törődtem vele. Elengedtük egymást, elsodródtunk, van ilyen. Bennem nincs harag, csak, ha belegondolok, emlékszem a nézetkülönbségre. A segített családról sem tudok, de nem dacos naénaztántöbbetnem miatt, egyszerűen beléjük fáradtam és elúsztak. Azért is, mert egy nehéz időszakhoz kötődnek. Az utolsó heteit élő János felfénylik, és mindenki más elhalványul.

Ők úgy emlékeznek rám, mint akinek csak baja volt. Nem szívesen segített. Pénzért munkát kapott, aztán még reklamált. Talán azt hiszik, azt állítom az apáról, hogy bántalmazó, hogy jól ne kelljen segíteni rajta, meg hogy én férfigyűlölő vagyok, mindenkit rajta akarok kapni — ezt a blogról vehetik. Pedig én nem mondtam, hogy a férfi bántalmazó, csak hogy lehet az annak ellenére, hogy szimpatikus és segítendő, és hogy így érvelni szakmailag veszélyes. És meglepve láttam, mennyi mindennel nincsenek tisztában.

És tudtam én, hogy ez magányos biznisz, ez a blog. Én tudtam, hogy igazán sose vegyülök, és azt is, hogy ennek ellenére mindig azt hiszem, engem mindenki szeret. Én tudtam, hogy nem tetszik másoknak, ahogy élek, kommunikálok, látszom, megcsinálom. Hogy fogják nekem itt sokan lobogtatni, hogy ők jobbak. Hogy azzal vádolnak, hőssé avatom magam. Hogy egyáltalán nem olvasnak irodalmi módon. Tudtam, sokak csendje nem azt jelenti, hogy nincs idejük beszélni velem, hanem azt, hogy nem tetszik nekik ez az egész, akár gyűlölik is, irritálja őket, nevetségesnek tartják, nem érzik tisztességesnek a sikerét, nem szeretik, ahogyan játszom.

De ezt ezekről a nőkről nem hittem volna, na. Nemhogy nők, de szociálisan érzékeny, balliberális, áldozatokat aktívan segítő, példamutató nők, akikkel együtt nyomtuk a közös ügyet. Aki kiáll, arra lőnek, ne csodálkozzon — mondják mosolyogva, karabéllyal a kezükben. Érzékeny, művelt, liberális nők.

Ezt, hogy ne csodálkozzam, egészen különböző emberek mondták nekem mostanában, köztük remekbe szabott példaképeim. Hiszen blogot írok. Akkor ő lehet gúnyos, buta, aljas. Nem sajnálhat, hát csikorog. Ő csak elmondja a véleményét.

Mennyire feszített egyébként tavasszal, hogy megírjam őket, a segítés csődjét. Ahogy a tévedéseiket védelmezik. Nem írtam meg, most sem írom meg felismerhetően, és a csalódottságomat nekik sem jeleztem soha. Bámulok most magamon, milyen naiv vagyok. Még mindig nem tudom, mi lesz abból, aki vagyok. Ebből a nem könnyű önazonosságból. Pedig mindig az lesz. De én gyanútlan vagyok és magamból indulok ki: nem haragszom, akkor ők se, miért tennék? Én nem vagyok paranoid. Ők azt hiszik, gyűlölöm őket agresszívan. Ők ugyanolyan áldozathibáztatók, mint akiket én a blogon ostorozok, és összezárnak Minden Áron védelmében.

Van tanulság.

Első tanulság. Ha jól látszom, és az ismerőseim eltűnnek, annak más oka is lehet, mint hogy sok a dolguk. És nem tudhatom. Az egyenesebbje megmondta, mi baja, a félegyenes lecsap valami vitában a diadalmasnak hitt érvvel, hogy “te már minden férfiról azt hiszed, hogy”…, a többi hallgat.

Második tanulság. Hogy valaki kisebbségi világnézeti csoport, például jogvédő vagy állatbarát, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy más hasonló kisebbségiekkel együttérző, sőt, sírnivalóan vak és idegenkedő is lehet, és a helyzet csak fokozódik, ha az a másik sikeres.

Harmadik tanulság. Milyen jó nekem, istenem, de milyen jó, mennyirekurrvajó már nekem, hogy élem az életem, azt csinálom, ami nekem fontos, és nem szorulok ilyen elégtételekre, hogy olyat írjak valakinek a háta mögött, akire oda se figyelek, hogy “nem bagatellizálom a problémáját, hanem nem probléma”. Alig nézek másra, valóban, de ez, ami önzésnek tűnik, azt is jelenti, hogy nem bántom, nem méricskélem és nem irigylem, és csak csodálkozom, hogy mások miért foglalkoznak ennyit velem. Mert akinek van ügye, lobogása, az abban él, nem leselkedik más után, nem gyárt róla elméleteket, sőt, mást csak a ritka plusz időkben olvas, figyel, és csak ha nem sajnálja rá az időt, és csakis azért, mert jónak tartja. Másokat szaglászni, az a gyengék és irigyek sportja. Még Oravecz Nórát sem. Nem téma.

Negyedik tanulság. Csoportban nagyon könnyű uszulni, ráülni mások indulatának, félreértésének hullámaira. Én ilyet eztán sem teszek. Független vagyok és maradok hasonlóan gondolkodók közt is.

Ötödik tanulság. Rendre kicsorbulok az embereken. Az engem csodáló vajszerűeken nem, a pengően egylényegűeken sem, csak azokon, akik kíméletlenül kemény anyagból vannak. És rendre megdöbbenek ezen. Megint Apostol vagyok, aki nem hitte volna, hogy pont ők. És nem csak ők, más érthetetlen történeteim is vannak. A magángimnázium, a hordozóhétszervezők, a mamami. Nagy elnémulások, sohatöbbék, amelyekben mindig az volt a központi téma, hogy én milyen vagyok. Azt mondták, kihívom magam ellen. Azt mondtam: miért nem állsz ellen a könnyű lőhetnéknek? Azt mondták, arrogáns vagyok. Azt mondtam, de legalább nem áskálódom. Azt mondták, nem illeszkedem. Azt mondtam, őszinte vagyok. Azt mondták, nem tudok csapatban dolgozni. Ma már tudom, hogy nem is akarok. Valahogy teljesen máshogy reprezentálnak mindig, mint ahogyan szánom magam. Így jártam a két bébiszitterrel, egyikük gyerekkori barátnőm, és a waldorfovival is, és két másik, barátnak hitt nővel, meg azokkal a feministákkal, akiknek a pedofilügyre adott reakcióiról a valami történt című bejegyzés szól.

Én ezeket az embereket nem bántottam, velük lobogtam, figyeltem, mit írnak, és egyszer jeleztem a — megalapozott — más véleményemet. És az nem lehet, hogy ők húszan ne lássák, hogy a blogom színvonal, és hogy nem az egyetértés a lényege. De nem is erről van szó. Mindegy a blog. Eldöntötték, hogy én nem, és ezt elültették olyanokban is, akiknek nem volt rólam véleményük. Csoportdinamika van. Közülük, a közvetítővel együtt hárman ismernek személyesen.

Van ebben valami rendszerszerű. Úgy érzem, bántanak, úgy érzik, vállalhatatlan vagyok, és mindenki engem furcsáll, és mindenki engem csitít. Biztos okulnom kellene belőle. Nem elmondani, amit gondolok. Nem írni blogot. Nem számítani semmi jóra. Mert félnek és idegenkednek tőlem.

Sírni kéne egy sarokban, gyengének mutatni magam. Jaj, mennyivel jobban járnék. De mert ezt nem teszem, a másik lehetőség a magány és hogy nem bízom már.

Hatodik tanulság. Mennyivel jobb magányos gyanútlan értetlennek lenni, mint magabiztosan és kajánul spekulálni a csoportban valaki háta mögött! Gyugyu, igen, egyértelműen.

Hetedik tanulság. Nem is kell ilyen élesnek meg megosztónak lenni, mint én: aki valamit következetesen csinál, gondol, az mindig ütközik, ez ilyen, és ezt meg kell tanulni kezelni. Mások meg vagy nem látszanak, ezért nem sejtik róluk, mit gondolnak, vagy nem következetesek. Úgy könnyű.

No, ennyi. Töröltem néhány ismerőst. És nagy-nagy szomorúság. Ne vigasztaljatok. Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő.