elmúlt

Ez a hév, ez mindenkinek megvan?

Mindenkinek izgalmas, ismeretlen perspektíva volt, hogy gyereke lesz? Reszkető kézzel lapozta fel a Kismamát? Mindenki rákeresett a kórháza, az orvosa nevére, a gyerek keresztnevére, hónapjára és aszcendensére, kínai és azték horoszkóp is megvolt? Ez volt a beszédtéma, fórumtopik, ebben kértetek tanácsot? A vércsoport, a köldökvér-tárolás, a gátmetszés, a babaúszás, az allergia? Korosztályos topik, amely erősebb közösség a béközépnél? Láthatatlan szövedék, mert szülünk, szoptatunk, hordozunk, és de jó? Örök beszédtéma, lelkesen ismétlődő mondatok, glória a fej körül?

Vagy ez maga a problémátlan, agyonbiztosított, jóléti anyaság? A helyeselt, a dicsérettel fogadott? Az a sok minden, amit durcásan magunknak fedeztünk fel, és nem hallgattunk másokra! Kitapostuk az útjainkat, és ennek olyan erős öntudata volt. És mi annyira tele voltunk vele, hogy nem fogtuk fel: mások egyáltalán nem várnak gyereket, vagy nagyon másképp várják, szégyen és szorongás közepette, nem is várják, csak lesz, őket senki nem fuvarozza a Brendonba.

Ti is lázasan kerestetek a vaterán babakocsit? Netán az újak között, döbbenten fedezve fel, hogy újabb és újabb márkanevek vannak? Avagy: ti is éreztétek, hogy világok dőlnek el attól függően, hogy kendő vagy csatos hordozó, s hogy Ergót vagy Manducát vesztek? Hogy valóságos társadalmi kaszt volt a Bambino Mio meg a Popolini pelenkát bírhatni (aranyoskám, ez nem ma volt!)? És hosszasan beszéltetek azokról, akik a kenguruban kifele fordítják a babát, és mindenkinek elmondtátok, hogy mi hogy helyes?

Úgy éreztétek ti is, a világegyetemet kitölti, hogy gyereketek lett, hogy szoptattok, és mindennek, de mindennek ehhez kell igazodnia? És éreztétek azt évek igény szerinti szoptatása után, akár csak két héttel a teljes elválasztás után, amikor megláttatok egy szoptató anyát: ez megőrült, ez meg mit csinál, a szájába teszi a mellbimbóját??? (Hormonok lesznek ezek.)

Hogy világnézet volt, örök dilemmák új szokások, barátságok? S hogy mindenről beszélni kell, sokat? Hogy mindent bevontak a gyerekek: az asztalon morzsa, a könyv mondókás, a táska pelenkázó, a terv kreatív hobbi, az öröm az átaludt éjszaka. És elképzelhetetlen volt a korábbi lét, amikor még színházba jártunk, csak úgy leugrottunk a Balcsira, és mindegy volt, hol ér az este.

És milyen lehetett ez a férjeinknek, akik mást is csináltak, nem ásták bele magukat a témába, nem alakult át a testük, és a hormonok sem dúlták őket?

És azt átéltétek, hogy ezt az egész szenvedélyt, ahogy a szoptatás véget ért, és már a legkisebb is mindjárt ovis, mintha elfújták volna? És egy kis szégyen, hogy hogyan tudtam ezt ennyire komolyan venni, és micsoda gyermeteg időtöltés volt — nem a gyerek, a legkevésbé róla van szó, hanem — ez a zászlóra tűzött anyaság, elveink védelme, az identitás, a viták, a céllá vált eszköz és a jelképből lett lényegek?

Ma már elvannak, jönnek-mennek, esznek-isznak, odabújnak, elalszanak, ma már semmi sem véresen komoly, és köddé foszlottak a buzgalmak. Nem varrok waldorfbabát, nem hámozok bioalmát, otthon nem oktatok, és, ez nagyon durva, nem tudom, kapott-e MMR-t a kicsi, ha igen, véletlen, ha nem, az is. Nincs erőszakmentesség meg empátia meg ringató fél kilenckor: ma az energiatakarékosság a rendezőelv, és úgy működik az entrópia, hogy ha hagynak nyugit, akkor kedves vagyok velük, és jó a hangulat. Vannak fontos szabályok: a vukot maximum kétszer éneklem végig, visítani nem lehet, ne nyiszorgasd az ajtót; ha megfőztem, ne kérj mást; főnévre nem hallgatok, a mondatban legyen ige is; ágyba nem mászol koszos lábbal, valamint reggel nagy-nagy tapintatot kérek. És nézem, milyen szépek, és összeillik cipő meg hajcsat, és szimpszoncsaládos a ragtapasz, és ők nyomják be a mosógépet, a két gombját igazságosan elosztva, és milyen arányos ez a vízfesték-ló, és csak akkor nézhetsz törpikéket, ha már sötét van, és menjünk az erdőbe és strandra és állatkertbe és gyönyörű új ecsetek és szív alakú sajtszelet — és van fülhallgatóm, meg koncertre megyek, és Orsi hatra jön.

olLó, 2013

olLó, 2013

És az egész mélyén a döbbenet, hogy mennyire mindegy az a sok komolyan vett tudatosság, a tárgyak, a nézetek, hogy milyen kevés marad az emberből, amikor sav égeti le róla a külső rétegeket. És van cél és hit és remény, leginkább az, hogy csak túléljük valahogy.

152 thoughts on “elmúlt

  1. Az a lényeg, hogy hiteles legyen. És van, mikor a poppolinitől az, és van, mikor attól, hogy képes vagy azt mondani neki, hogy csak eddig, ne tovább, innen már ÉN vagyok. És az igény szerinti MINDKÉT fél igénye szerint. Aztán meg az is lehet, hogy csak születetten lusta. vagyok.

  2. Megvan, bizony. Pont azon morfondíroztam a minap, hogy mire óvodás lesz, mennyire belefáradunk és csúszunk bele abba, hogy úgysem tudunk már olyan hatással lenni rá, mint szeretnénk, egyre több dolgot (nem) csinálunk, amiről korábban milyen rosszakat gondoltunk, nomeg ottvan ugye, hogy az ovoban már minden gyerek… Akkor a miénk is…

  3. “hogy mennyire mindegy az a sok komolyan vett tudatosság, a tárgyak, a nézetek, hogy milyen kevés marad az emberből” – nem tudom, hogy tényleg mindegy-e, de valami biztos nem stimmel vele. Sokat gondolkodtam, miért ilyen, miért így csináljuk, miért feszülünk rá?! Még nem tudom a választ, de valami már határozottan motoszkál. Valami olyasmi is felsejlik olykor (amellett, hogy persze “jól akarjuk csinálni”), hogy nem sok minden tecc abból, ami körülvesz, ami van … ideértve az agresszív, sztereotípiákra építő, mérgező satöbbi viszonylatokat ember és ember között (aztán meg nő és férfi között, meg aztán gyerek és szülő között satöbbi) … vagy éppen itt van ez a Rend … és nem akarom, már-már görcsösen nem akarom, hogy ők is ilyenek legyenek, épp ilyenek, ebbe nőjenek bele. Az én fiam … na nehogy már, ő is, pont ő, ugyanolyan, pfff. Meg a lányom se legyen aztán kiskutya vagy éppen kismacska. Na az aztán végképp nem. Közben meg több a példa, több az, illetve tulajdonképpen minden az. MIre az egész, ha látja, hogy vele eemkás vagy, az apjával meg szurkapiszkázol, mert mondjuk hozzá már aztán tényleg nincs türelmed. Mire az egész, ha mindent te csinálsz, az apjuk meg “besegít” és nem csinálja … úgy, ahogy te. Mire az egész, ha mondod, körülírod, elhinted, hogy nő és férfi egyenlően, mindegyik a viszonyaihoz képest egyenlően … miközben te nem jutsz el a hajmosásig, meg fejben mindent te szervezel le és te döntesz el. Mert egyedül vagy. Mire is az egész?
    Éva, neked miért (kis) szégyen, hogy komolyan vetted? Csak annyi, hogy túl komolyan? Vagy?

    • Ez most nagyon megérintett. Valahogy pont így érzek én is, nekem ebben van az első gyerek esetében óriási hévre adott válasz: “és nem akarom, már-már görcsösen nem akarom, hogy ők is ilyenek legyenek, épp ilyenek, ebbe nőjenek bele.” Illetve jaj, csak véletlenül se úgy, mint ahogy engem!
      A többire meg olyan borzalmas ráébredni…hogy hiába feszülök meg ha az apjuk meg…

  4. Egy hónap múlva szülöm az első, és ha rajtam múlik, az egyetlen gyerekemet. Nagyon várjuk. De érdekes, amikről írsz, azok teljesen kimaradtak. Nekem valahogy a legtöbb terhességgel kapcsolatos “általában így szokott lenni”, meg “ez természetes” kimaradt. Fizikailag is (egyetlen tipikus tünetet vagy velejárót sem tudtam produkálni), meg lelkileg is.

    Egészen pontosan lelkileg az inkább a probléma, hogy túl sokat gondolkodom – nem a fent leírtakon első sorban, hanem ennek az egésznek a feldolgozása megy nehezen még mindig. Ahogy eltorzult a testem, az ÉN testem, ami most nem az enyém, nem én rendelkezem felette, nem én vagyok a főnök. Ahogy megváltozott minden, amit addig irányítani tudtam. A szexualitásom, az identitásom. Ezt a kiszolgáltatott átmenetiséget én nagyon nehezen viselem. Általában a kiszolgáltatottságot viselem nehezen. Természetes szülésem lesz, ha minden jól megy, kórházban ugyan, de olyan szülésznővel és orvossal, akik békén fognak hagyni. És emögött nem valamiféle ideológia, meg “a nők tudnak szülni” van nálam, hanem kizárólag az, hogy minél kevésbé legyek kiszolgáltatva. Csupán praktikum és kényelem.

    Olyan értelmű lelkesedés, utána nézés, lázas fórumozás, tanácskikérés és – meg nem hallgatás, gyerekvárási őrület, szoptatós- és hordozós oldalak olvasása stb. egyáltalán nincs jelen az életemben, és nem is érzem hiányát. Ez a része valahogy természetes. Egyrészt úgyse úgy lesz, ahogy eltervezem, másrészt abban valahogy biztos vagyok, hogy minden jönni fog magától, úgy, ahogy akkor és ott kell, helyes, praktikus és kielégítő. Nem félek, hogy elrontok valamit. A gyereknek különben se kell semmi, csak kaja, meleg meg szeretet (nem fontossági sorrendben). Nem félek, hogy nem fogok tudni szoptatni, ha nem tudok, hát nem tudok. Vannak más módszerek. Nem félek, hogy nem tudom ellátni vagy hogy nem a legjobbat kapja. Tőlünk jobbat, neki megfelelőbbet nem kaphat szülőnek. (Ez most nem nagyképűség, hanem tiszta fatalizmus.)

    Viszont még egyszer ezt nem csinálnám végig, nekem nagyon sok és rémisztő, hogy nem vagyok ura önmagamnak.

    • Szinte így. Nekem minden kimaradt, első két hónapban még olvasgattam és hagytam magam bárkivel belecsúszni egy ilyen terhes-kismamás beszélgetésbe, aztán leszálltam mindenről, mint a szerről. Az első 14 hetet végighánytam a szó szoros értelmében, a vége fele sikerült penészes sajtot ennem, azt kívántam. Egy alkalommal, egy barátnőnél reggeliztem, kiveszem a hűtőből a penészes sajtot, erre kikapja a kezemből, azt nem lehet az elején, meghal tőle a baba. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, utána többet senkivel, semmit, néha nézegettem, hogy épp mekkora a magzat (végig magzatnak hívtam, és nem éreztem úgy, hogy kevésbé szeretem, mint mások), mije hogy fejlődik, ez izgalmas volt.
      Szülés természetesnek indult, császár lett, két nappal később cikket írtam róla, pontosabban a reakciókról, hogy igaz-e valahogy titokban, a kisagyamba, a tudatalattimban, a vaginámban, valahol eldönthettem, hogy félek a szüléstől és akkor addig-addig, amíg műteni kellett. Mert az olyan fáklyásmenet-szerűség. Nem volt az sem trauma egyébként, így jött össze, a gyerek megvolt, és hát szinte jól is (később súlyosan beteg lett és ahhoz képest az egész császár-mizéria egy felfújt vicc volt). Most 15 hónapos, kerülök azóta is minden fórumot, ami érdekel, azt megkérdem, elolvasom, csak olyan anyákkal beszélgetek, akiknek a gyermek egy öröm és nem egy identitás (nem mintha kizárná egymást, csak néha belefutok ilyenbe is, és nem is nagyképűségből, igyekszem megkímélni magunkat a fölösleges köröktől), én meg terhes vagyok a következővel. Hányós, ágybanfekvős, várom, hogy kezdődjék a szexi, super-woman időszak, és egy témába mégis belemásztam, a VBAC babákba, hátha összejön egy természetes, de ha nem, a nagyobb képben ez sem számít, mindenesetre, ez most kicsit vesszőparipa-szerű, erre készülök. Egyébként meg a meglévő (kint lévő) gyermek 2 hónapos kora óta dolgozgatom, 11 hós korától főállásban. Sosem gondoltam, hogy ez jó vagy rossz, csak annyit, hogy nekem így kell csinálni.
      Egyébként, lehetségesnek tartom, hogy gyávaságból, önvédelmi mechanizmusból kerülöm az ilyen jellegű beszélgetéseket, csoportosulásokat, ideges leszek a sok előre gyártott mondattól, amit a kismamák szószerint visszamondanak fórumokról, ítélkeznek ismeretlen harmadikok fölött, azt ha számonkéred őket, akkor sértettség van, nem bírom megállni szó nélkül, konfliktust generálok, ahol nem kéne, az egész nem éri meg. Inkább kikerülöm és élek az édes tudatlanságban. A gyermek pedig kacag és nő.
      Jaj, most elkapott az automatizmus, hogy gyorsan kívánjak valamit, így a végére, de nem tudom mit. Valami jóféle szülésélményt, gondolom 🙂

  5. nalam is elmult. ami maradt az az hogy en akarom nevelni oket, nem akarom hogy iskolaban uljon fel4ig es azt se tudjam ki es mi hat ra es hogyan, buszke vagyok rajuk es hiszem hogy azert olyanok amilyenek mert hordozva voltak, kotodoen nevelve es egyutt alszunk, stb, varom hogy lehessek ujra en, szabadidom nem tudom lesz-e miutan elmennek ovodaba iskolaba, hiszen ami idom felszabadul azt azonnal a munkahelyemen kellene toltenem es persze munkat is kell talalnom

  6. Kulonos olvasni, mert nem volt internet, rakereses, info- es arugazdagsag. Kismama magazin az volt, meg Dr. Spock, meg anyosom meg nagyokos kismamak sztorijai a homokozo szelen. Meno babakocsira idonkent le lehetett csapni, nem a Vateran, hanem a helyi vasboltban. Egyfelere, ha ismerted a boltvezetot, eltett egyet az otbol, ami erkezett. Orokolt cuccok, textilpelenka, anyam kisagya 1950-bol. Mindez 90-ben, majd 97-ben ujra, szinte ugyanigy.

    Nem volt ekkora sztori a terhesseg, azt hiszem. Mai mercevel teljes lehetetlenseg volt a tajekozodas, ez nem jo. Masreszt orulok, hogy nem volt ennyi informacio, mert engem szorongova tett volna.

    • amikor genetikai vizsgálatot és 3D-s képet csináltattunk az első magzatról (jellemzően a másik kettőnél már eszünkbe sem jutott), anyám mesélte, hogy amikor engem várt, a genetikai tanácsadás annyi volt -idősebb asszonyoktól!- hogy terhesen ne nézzen majomra. ezen annyit röhögtem, pedig volt bajom elég… mondtam neki, hogy szerintem titokban mégis megtette.

      • 😀
        Amikor állatkertben, a gorillakifutó előtt az a benyomásod, hogy a bent lévőket sokkal többre tartod, mint a kint bámulók egy részét…

  7. még nem tudom innen nézni a dolgokat, mert egy pici gyerekem van, messze nem ovis, és most vagyok terhes a másodikkal. szerintem ez egy ilyen korszak, más is fontos, el lehet menni pl. koncertre, de a gyerek lesz az első (csak akkor megyek, ha biztonságban tudom addig, nem bízom akárkire).
    nem hiszem, hogy szégyellni kell ezt. régen is csináltunk olyan dolgokat, amiket utólag átértékelünk, de amikor benne voltunk, akkor úgy kellett átélni. pl. kisiskolásként izgultam, kinek a zsúrjára hívnak meg, aztán izgultam hegedű koncertek előtt (jaj, nehogy elrontsam), aztán izgultam érettségi előtt (nem mindegy milyen?), rettegtem az államvizsgán (semmi tétje nem volt), phd védés is megviselt (kiderül majd, hogy nem tudok semmit), és most a gyereknevelést is jól szeretném csinálni.
    utólag megmosolyogtató ez az igyekezet, aggódás, túldimenzionálás, de nem jobban, mint korábbi élethelyzetekben, és semmiképp nem szégyellni való, persze, ebben is vannak fokozatok, de viszonylag normális keretek közt maradva is ez tölti ki a gondolatainkat, aztán ez elmúlik, és pont ezen van a hangsúly, hogy elmúlik, mert már nincs erre szükség.

  8. Megvolt, igen. El is múlt, ahogy kell, néztem is vissza értetlenül: tényleg ez volt a fontos, tényleg ennyire fontos volt?
    Most, hogy itt ez az idetévedt legkisebb, ki is maradtak ezek a körök, mégis úgy érzem, belefulladok én ebbe a nagy anyaságba.

  9. Szerintem ezek a hormonok. Terhesség alatt próbáltam dolgozni, de 10-percenként visszatértem az “elökészületekre”. Aztán, miután majdnem meggyilkolt az a szemét prolactin (a tejtermelödést kiváltó és szabályozó hormon; vannak “mellékhatásai”, utána lehet nézni) és leállították a tejemet, egy csapásra felszabadult az agyam. Ez nem befolyásolta negatívan se a kötödést, se a baba ellátását – csak lehetövé vált, hogy másra is tudjak gondolni. Úgy tudtam dolgozni, mint a terhesség elött. Bár, ez nem egészen igaz. Már írtam egy korábbi kommentben, hogy 4 egész évig tartott, míg a terhességi és betegágyi betegségeket teljes mértékben kikúráltam. De annyi stimmel, hogy legalábbis volt hely másra is az agyamban. Például oda bírtam figyelni más emberekre is. Nem gondoltam úgy, hogy ha egy barátom éppen beledöglik valamibe, akkor az az ö dolga, rám ne számítson, hiszen nekem kisbabám van, meg vállalkozásom, hát mi mindennel törödjek még? Szerintem ez a szomorú: ha emberileg beszükülünk, ha a családon kívül senki más nem számíthat a szolidaritásunkra vagy akár csak az érdeklödésünkre. Ezt én nagyon elítélem, akkor is, ha sejtem, lásd fent, hogy ezek a hormonok. Sajnos mindent elsepröek. Konkrétan a nyomorba bírnak dönteni. Meg nyilván, másoknál, akiknek nem volt ennyire pechjük a betegségekkel, nagyon felvillanyozni. Ami örvendetes. Addig, ameddig tele felvillanyozottsággal, nem hagyunk cserbe mindenki mást, aki nem a mi gyerekünk.

      • Ha jól értettem: a prolaktin nem csak a tentermelödésért felelös, hanem stresszhormon is, és magas mértékü túltermelödés esetében depressziót vált ki. Esetemben súlyos gyerekágyi pszichózist, vizuális és akusztikus hallucinációkkal (!), kényszerképzetekkel (ha valaki kimondja ezt meg ezt a szót, meghal a kisbabám); miközben egy kis részem tudta, hogy ez nem a valóság, hogy ez a betegség, egészen konkrétan attól féltem, hogy BELEHALOK a képzeteimbe. Lehetetlen leírni. Miután leállították a tejet és persze telepumpáltak valamivel (sajnos nem tudom, pontosan mivel), amitöl, mint mondották, lehet, hogy egy hétig aludni fogok (nem; csak “normális” állapotba kerültem töle, azaz pl. át tudtam kelni az utca egyik oldaláról a másikra), ezek a súlyos tünetek elmúltak, de akkora volt a sokk, hogy évekig kellett még szednem antidepresszánsokat. Mígnem múlt év január közepén – a tabletták “alatt” – megéreztem, hogy: ELMÙLT az utolsó maradéka is a betegségnek.
        Egy ismerösömnél ugyanez a hormon szívelégtelenséget váltott ki (cardiomyopathia postpartum), ami számomra még ijesztöbben hangzik, de ö is túlélte.
        Én nem tudtam, hogy ilyen súlyos dolgokat tud ez kiváltani. Mivel olyan ritkán fordul elö és nem is lehet elöre tudni, hogy kinél milyen fog reakciókat kiváltani, nem is nagyon lehet mit kezdeni a jelenséggel. Ha bekövetkezik, lehet kezelni. Ennyit tudtam ill. értettem meg.

  10. Pont fordítva. Mikor megszületett az első, én még a régi én voltam. Oké, szoptatom, pelenkázom, viszem kendőben vagy babakocsiban, de mit lehet erről egész nap beszélni? Hogy én idegen nőkkel barátkozzak, csak mert ugyanannyi idős a gyereke? Ó, ne.
    Aztán, ahogy nőttek, egyre több és érdekesebb téma jött, egyre magasabb szinten lehetett velük foglalkozni, és egyre több kérdésem lett. A négyéves szülinapon konstatáltam, hogy bizony, el tudok beszélgetni idegen anyákkal is, csak a gyerekekről. Jé, anya lettem! Valamikor útközben.

  11. Nekem ez az egész kimaradt. Bizonyos irtózással figyeltem a környezetemben az ilyen kismamákat, és közben időnként rámtört a szégyen: engem miért nem érdekel? Nekem miért mindegy, hogy miben alszik, mit eszik, mivel pelenkázom, meddig szoptatom? Valamiféle önigazolásként menekültem abba, hogy nem a tárgyakon múlik, és én akkor is úgy szeretem, ahogy neki és nekem is jó, ha nem lóg álló nap rajtam, ha leülök néha a számítógép elé, ha néz időnként tévét is. Ha van tőle (tőlük) független, saját életem is. De időről időre elborított a bűntudat is, amiért van. Most már iskolás-nagycsoportosok, és egyre rémültebben figyelem őket, hogy már nem szólongatnak tízpercenként, hogy eltelnek úgy napok, hogy nem játszunk együtt. Hogy már egyedül fürdenek, és rémesen önállóak dolgokban. És egyre több saját időm jut, de közben hiányérzetem van, olvasgatva másokról. Mert nekem ez az egész kimaradt.

    • A tárgyakat ezúttal önironikusan éleztem, mert ahogy az ember tudatos, és fórumozik (mamami), szembejönnek a tárgyak is, és nem tagadhatom, más didymosban hordozni, mint nanduban, és ezeken hétköznapok sok apró könnyűsége múlik. A gyenge minőségű vagy alkalmatlan hordozó kifelé visz a hordozásból, hamar leteszi a szülő, itt nálunk életminőséget dönti el, hogy babakocsizom-e hegynek fölfele, vagy a tizennégy kilós gyereket is hátrakötöm, ha úgy alakul. De a lényeg az egész háttere: nagyon nem mindegy, hogy hallgatunk-e a középkorú gyerekorvosra meg az anyánkra, vagy merjük ezt az egészet, az anyaság rutinját és elveit újratelepíteni. Hogy reagálunk-e, ha sír, hogy kap-e testközelséget, hogy hordozva van-e, szoptatva és igény szerint-e, hogy hogy próbáljuk hozzátáplálni, leturmixolunk-e mindent, hogy steril-e a környezete vagy hadd szóljon, hogy ott állunk-e a mászóka aljában, vagy békén hagyjuk, hogy hiszünk-e elemi életrevalóságában, vagy szétaggódjuk az anyaságunkat, engedjük-e, hogy folyton szorongást keltsenek a tanácsadók, vagy merünk valóban a helyzetre, a gyerekre és önmagunkra figyelni, úgy döntünk. Én ma is azt mondom, ezek az attitűdök és viselkedések a sorsot dönthetik el. És meséltek itt olyanok, akiket a kiságyban hagytak üvölteni, hogy az milyen. Meg tudjuk is, a sírni hagyás, az erőszak, a ridegség mit okoz az agyban meg hormonálisan. Állítom, az örökké hordozott, nyakra-főre szoptatott gyerekeim sokkal jobban működnek, egyszerűbbek, harmonikusak, kételytelenek, és egészségesebbek, mint azok, akiket szoktattak és nem hagytak békén, és ha tömegesen vizsgáljuk a tendenciákat, megrázó a különbség. Otthon születni is, antibiotikummal lehetőség szerint nem mérgeződni, nem Danone-on élni, jó levegőn lenni, spontánul rajzolni és nem színezőbe, szabad lelkeket nevelő oviba járni — egészen más.

      Kétféle dologról beszélek itt: az egyik az a felfokozott tudati-hormonális állapot, amelyben a részletek és az egész gyerek olyan fontosnak tűnik, hogy ki se látszunk alóla mi magunk sem, hát még a világ, és hogy ez mennyire fárasztó, és milyen vicces lehet kívülről, de elmúlik, és akkor jön egy talán igazibb élet, felnőttek, olvasmányok, sport, legalábbis nekem jött, a gyerekek meg elég jól elvannak, összenőttek, helyesek. A másik az én kiégettségem és örök bűntudatom, nem függetlenül a férjem halálától és a teljes elszigeteltségünktől, a rosszakaratú rokonoktól és ismerősöktől, hogy egyszerűen megőrülök ettől, hogy egész nap reagálnom kell, folyton figyelni, dönteni, és ezért éles határokat húzok, és szeretem, ha én kezdeményezhetek, akkor érzem magam jónak, nem akkor, amikor valami nincs ellenemre, de addig követelik, amíg engedek. Számomra ez egyébként a női lét metaforája, hogy mindig valaki más akarata irányít, és neki nem lenne nagy különbség, ha egy kicsit nem követelne, békén hagyna, nekem viszont hatalmas, és én ezért döntöttem úgy mostanra, hogy leszarom, mit szokás csinálni, és kommunikálom azt, ami az önvédelemhez szükséges, és nem, ha lehet, ne csináljon nekem pluszmelót.

      • És nekem ilyen nagyon kedves, együttműködő, problémátlan gyerekeim vannak egyébiránt, aki látta őket, megmondhatja.

        Én most úgy érzem magam, és ez is el van rejtve a bejegyzésben, hogy nagyon ott voltam, egyébként sokkal lazábban, mint a többi mamami, nem vettem komolyan a dolgokat, de nagyon következetes testközelség, együttalvás, szoptatás, és mentem bele a világba, vittem őket, és jó volt nekik, és ezt Jánossal teljes meggyőződéssel, harmóniában nyomtuk, nagyon örömtelien és vagányul, és ebben egyszerűen mégis kiégtem. Ez a lényeg. Meg hát a férjem nincs már, és az utolsó fél éve, az nagyon nehéz volt, és alig segített a család, csak a barátok, szóval nagyon le vagyok nullázva, és ezért is idegesít, ha meg akarják mondani, mit csináljak, mert mit tudnak ők. Most sérelmezte az egyik ismerős, hogy azt hitte, szélviharban is megyek kerti partira, erről vagyok híres, három gyerek, bicikli, kutya… és nem. Elfáradtam, számolom a napokat az ovikezdetig, megőrülök a nyafogástól. Álló nap menekülés van, hogy ne kerülhessek olyan helyzetbe, ami konfliktusos vagy túl sok energiát igényel, és ez elég cinikussá tett, próbálom nem túl erőszakosan kicselezni a nyüstölést, a kívánságok sorát, hogy pisilnie kell, de mégse, hogy kér kakaót, de nem, mert inkább tejet, hogy ragasszunk matricákat, jó, de iszom egy kávét, és mire kiérek, a teraszon hagyott kiskádban áznak a matricák. Ez az egész káosz, a tönkretett tárgyak sora, a túl nagy lakás, az én csöndigényem, a sok sírás, tiltakozás, meg hogy nagyon határozottan meghozok egy döntést, nem kérdezgetem őket, hogy mihez lenne kedvük, mert nincs más választásom (oda kell érnem az önkormányzatba ügyfélfogadási időben), és akkor jön a tiltakozás, hogy nem, nem, ő nem jön, vagy nem abban a cipőben… az igények a családtól, hogy látogassam meg őket, ami dupla szívás, mert nem jó fejek, és nagyon nehéz közlekedni, meg hogy el akarok jutni futni, mert megbolondulok, és ennek biztos eszköze a hupikéktörpikék, és akkor van egy kis nyugi és csönd, és teljes pánik, hogy egyszer magukra gyújtják a lakást, és itt van a nagy, de ő is hisztérikus, hogy vigyek telefont, de nincs meg a telefonom, és állandóan alkudozni kell, és semmit nem tudok elintézni, csak órabéres bébiszitterrel vagy karavánszerű, nagy lelkierőt igénylő felkerekedéssel.

        És inkább már nem megyek sehová, mert nagyon bonyolult és a veszekedés és kiborulás időzített bombája ketyeg benne mindig, valamint a kutya, a bicikli, a háton hordozott gyerek olyan hozzászólhatnékot vált ki mindenkiből, és úgy utálom ezt, meg ahogy bámulnak. Bár pont a beszólások, a véleményezés minimalizálódtak, talán látják rajtam, hogy nem vagyok tanácstalan, vagy visszanézek, -szólok, amikor ilyen áljóindulattal pofáznak belém (mint azt írom az érted haragszom, meg az erőszak természetrajza című bejegyzésekben). Az elmenés élménye egyszerűen nem éri meg a szégyent, hogy lássák, mennyire nem bírom ezt már, milyen szarul reagálok. Ne jöjjön ide senki, nem megyek én se sehova, ne lássa senki a harcot, a küzdelmet, ne ítéljen, ne legyen véleménye, hagyjon békén, úgysem segít.

        És közben vetítek a fészbukon, hogy milyen jól vagyok, meg tájékozott meg vicces, meg itt a blogon is őriznem kell az identitást, de közben kétségbe vagyok esve, mert nyűgös és elkenődött vagyok, tökéletesen improduktív. Felborult a nap, szarul eszem, nem alszom, és már mindegy, önbüntetés ez is. Belemenekülök a napi rumliból az éjszakába, olyankor mámoros olvasni, zenét hallgatni, szívemnek kedves felnőttekkel érintkezni, bár ez is egyre tanácstalanabb és szétfolyósabb érzés (milyen jó volt, amikor éjjel koncentráltan írtam, nem csak kattintgattam mindenfele!), de aztán persze nem tudok felkelni, és egyébként tök cukik, így leosonnak, felöltöztetik egymást, és előrelátóan este kiraktam az asztalra ezt-azt reggelire, de aztán veszekszem velük, hogy ne dörömbölve és kiabálva játsszanak, és a nagy ne keménykedjen velük, hogy AZONNAL HAGYJA ABBA AZ ÉNEKLÉST, MERT HA NEM, ÖSSZEROMBOLJA A LEGÓHÁZÁT, és egy kicsit hagyjanak még, és legyen szíves, ne kérdezze meg tízpercenként, hogy miiikoooor vesszük meg a legót, és visszaalszom és félálomban szorongok, hogy pénteken nem törtem fel a betétemet, és most kifutottunk a pénzből, pedig strandra menni volna jó, és csak kávé van már itthon, és valami elképzelhetetlen szervezés, hogy elmenjek vásárolni, nem ténylegesen értem, mert hét perc biciklivel, hanem tudatilag — ez a depresszió? És hozzá kell még tennem, hogy nincsen anyagi problémánk, csak szervezésbeli, mindenki egészséges, és kurvajó, tartalmas, baleset- és bánatmentes volt a nyár, nagy pörgés, megvalósult tervek, színház, barátságok, vagányság, bicikli, irodalom és flow — úgy látszik, nekem semmi sem elég.

        Csak jelzem, hogy sok ilyen család van, efféle szégyennel, rejtőzhetnékkel, ezért nem látszik, hogy tragédia készül, de egyszer csak elpattannak az idegek, és akkor kis színes hír, hogy kiugrott meg felgyújtotta meg világgá ment, vagy nem, mert nem látszik a robbanás, csak befele szakad be a bánya egyik fala a lélekben, mar szét az alkalmatlanságérzés és a kizsigereltség, és az ilyen károkat senki sehol nem tartja nyilván, de tragédia ez. No, az én falam talán nem dől be, csak energiadeficit van, és ez megoldhatatlan, és csak mondom, hogy azok a tragikus esetek is ilyesmiből nőnek ki, hogy annyiszor nyomták az elvárások, az ítélet revolverét az illető halántékához, hogy inkább elrejtőzött, hagyja őt békén mindenki, és csak titokban alkalmatlan anya, az nem látszik. A jelenség kiterjedtsége felbecsülhetetlen, és az ilyen szülőnek nem tanácsokra meg fejcsóválásra meg normákra van szüksége, hanem tényleges meg lelki támogatásra, és aki a gyerekért aggódik, az legyen szíves szeretni és elismerni az anyát, és nagy tapintattal korholni csak, mert ő a kulcs, az ő jólléte. Addig meg híznak a pofonok gyümölcsei a bántalmazás nagy fáján, és a társadalom locsolja buzgón magukra hagyással, ítéletekkel, kaján véleményezéssel. Mert igazából senkit nem érdekel a gyerek se (Szita Bence!), az anya se, mert az erőszak kultúrájában élünk, mindenki közönyös, és csak azért csóválja a fejét, amikor baj van, hogy kiderüljön, ő milyen remek ember bezzeg. Ez a hírgyártás és a facebookkommentelés, hoaxmegosztás igazi mozgatója, ez a visszaigazolás: te jobb ember vagy náluk, te ennek nem vagy részese, te szörnyülködsz.

        Olvasom Beton Irént, hogy az az apa nekinyomta a gyerek fejét a bevásárlókocsinak, és szégyellem magam. Tihanyban voltunk, minden nagyon jó volt, de újabban nagyon nyűgös az utazás, egyszerűen túlpörögve, idegi alapon egymást hergelik, sírnak-nevetnek, kurjongatnak. A helyzet elfajult, és nem tudtam kiszállni belőle, mondtam, hogy elég volt, kértem, asszertíven, hogy nyugalma legyen a velünk utazóknak, meg nekem is dolgoznom kellett volna. Tényleg elviselhetetlen volt, de persze ennyire kiakadva ki tudja már, mi az elviselhetetlen, már a mérce sem működik. A teljes tehetetlenségérzés és őrület. És nem és nem, rám se néz a lányom, csak kiabál, vihog, és ez ment bő fél órán át, rávágtam a lábára a laptopot, hogy figyeljen már. Ült mellettem egy lány, akit szintén vittek, ez egy ilyen busz volt, nem néztem rá, de tudtam, hogy forgatja a szemét. Akkor megálltunk tankolni, én kiszálltam pisilni, meg menekülni, ők sírni kezdtek, hogy elmegyek, és mondtam halkan a sofőrnek, tehetetlenségemben, meg hogy a lányom ennyire nem néz vissza, nem lehet vele beszélni, nem érti a helyzetet, hergeli a kicsit is, hogy felvágom az ereimet, ha hazaérünk. És csak a sírás, és a dobhártyaszaggató kurjongatás, amitől az agyvelőm kicsöpög a padlóra, és riadtan figyelem magam, és semmi szeretet nincs már az egésznek a mélyén, csak a túlélés vágya, és hogy tudom: ők az én feladataim, és ez keserves, hogy ennyire és végképp csak az enyém. Ültem, hullott a könnyem, nem akarok bántalmazó lenni, de mi legyek, hogyan legyek?

        Este mondta el a majdnem 12 éves fiam, hogy amikor kiszálltam, a mellettem ülő lány rémüldözve mondta az elöl ülőknek, hogy én mit művelek, és “minek az ilyen idegbeteg nőnek gyerek”, mintha ez utólag módosítható volna, amikor az ember már összeomlott. Ezt tehát a három gyerek, két félárva füle hallatára, meg még egy volt tanítványom is utazott velünk, ehhez ezúton is gratulálok, és kívánok neki gyümölcslétől ragacsos padlót, özvegységet és örökös szégyent, a háromból kettőt választhat. De ha ez sem volna elég, utána meg bájosan érdeklődött, mit dolgozom, és a blogom és nahát, meg de szép a házunk, szóval ilyen szánalmasan kétszínű is volt. És amikor ezt, órákkal később hallottam a fiamtól, én úgy éreztem, felkutatom ezt a Szilvit, aki milyen ifjú és milyen bölcs, és a fejét ütemesen verem valami nagyon érdes betonfelületbe, és fogalmaztam, hogy eközben mit mondok neki. Na, itt tartunk, és jólesett ezt kiírni magamból.

        • en is szamoltam a napokat az oviig. es rettento nehezen birtam az utolso par napot. es az ovi kezdete ota ha akarok minden nap uszni jarhatok vagy megihatom nyugodtan a kavemat. eg es fold. kitartas, kozel mar a szeptember. segit ha a vasarnapot nalad toltom a gyerkocokkel?

          • es eleinte csak viccbol mondogattam hogy felvagom az ereimet aztan egyre kevesbe volt vicc (vegul nem vagtam fel). es ugy jottem haza anyamhoz 1 honapra, 5 honapos terhesen a masodikkal hogy akkor mar minden reggel sirtam rogton a felkeles utan, vegul egyik reggel leultem a szamitogep ele jegyet venni es delutan mar anyamnal voltam mert tudtam hogy nem birom tovabb. ateltem amiket irsz. amikor elmenni a boltba azt jelenti hogy fel orat kuzdok csak azert hogy el lehessen indulni, mert egyedul 4 eve nem jutok el sehova, csak gyerekkel. hala a jo egnek hogy anyamra szamithatok, mert nelkule dilihazban lennek. es hiaba mondtam az orvosnak, vedononek hogy itt baj van, segitsetek, kaptam egy tel szamot hogy hivogassam majd attol jo lesz nekem. es most hogy elmennek vegre oviba, suliba talaln kicsit konnyebb lesz. es mar most odaadtam az iskola szunetek listajat anyamnak hogy irja be melyikre jon o mert a tobbire hivom a parom nagy gyerekeit, nekem valaki ott legyen. es eljott az ido amikor vasarnaponkent delben atjartam a pubba meginni egy pohar bort es megenni egyedul nyugodtan egy ebedet es akkor nagyon esznel kellett lennem hogy az egy pohar bor az heti egy pohar maradjon. es szerintem borzalmas hogy ennyire egyedul vagyunk hagyva a gyerekekkel meg ugy is hogy az en ferjemre egy rossz szot nem szolhatok, soooot. es nagyon sajnalom hogy nincs korulotted egy tamogato kozeg aki kivenne a gyerekeket a kezedbol oraber nelkul is, mert amit te csinalsz azt nem birna senki ez nem egy emberes feladat. nagyon remelem hogy az ovi es az iskola hamarosan megoldast hoz neked, de legalabbis konnyebbseget. en minden remenyemet abba fektettem hogy ha kibirom az ovi kezdesig onnantol mar minden rendben lesz

        • Ez nagyon megrázó volt. Abszolut átérzem és értem.
          Köszönet érte, hogy végül felnőnek és ennek egyszer vége van. Lehet már velük beszélni, elvonulni, élni. Jókat röhögni, közölni, hol az elég, és ha nem értik, anélkül kivonulni a helyzetből, hogy közben megőrülnék amiatt, hogy egyedül hagyom őket. Házasságban élve, élő nagyszülőkkel mégis teljesen magamra hagyva jutottunk el idáig. A sikerük is engem mutat és éppen így a kudarcuk is. Rémesen súlyos teher.

          Hanem én megtiltanám, hogy 5 évnél kisebb korkülönbséggel szüljenek a nők. Én pl biztos egy után megálltam volna, ha hagyom kiürülni a hormonokat. Az egyik utórengése, vágyott boldogsága, a szülés katarzisa hajszolt bele újabb szülésekbe.
          Teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra, de hát ilyenkor már ugye mit tudok csinálni?

          Szóval, Éva, nagyon őszinte, fájdalmas vallomás ez itt fent. Kevés nő képes így felvállalni azt a gyötrelmet. amit a magányos anyaság tartogat a nőnek.

          • “Hanem én megtiltanám, hogy 5 évnél kisebb korkülönbséggel szüljenek a nők.”
            Szerintem ez nagyon durva. Neked biztos van okod rá, hogy így gondold, de miért hiszed, hogy másnak nem épp az a jó, hogy kicsi a korkülönbség a gyerekei között?

            • Mert amíg a hormonok elborítják a lelked és az elméd, addig nem tudsz tisztán gondolkodni. Főképp, ha a kapcsolatod nem tökéletes és keresed az értelmét és az örömét. Fel sem méred, micsoda tehertétel lesz ez 1-2 év/hónap múlva.
              Én nem hiszem ezt, hanem tudom. És egyébként igen, ez nagyon durva. Főleg mikor már van egy egy évesed, egy 3 és egy 5 éves mellé. Magadra maradtál, depressziós vagy és kimerült. Mindenki hősnek tart, miközben folyamatosan kritizál, de az ősanya mítosszal nyom bele a megszakadásba úgy, hogy még örülnöd is kötelező neki.
              Ezt addig soha senki nem mondta. Azt hitted, majd úgy együtt csináljátok, jó lesz nagyon.

            • egyetertek, bar en nem 5 evben szabnam meg, hanem a nagy menjen el mar oviba vagy valahova, anyuka dolgozzon egy evig felnottek kozt vagy toltodjon fel valahogy es akkor jojjon a kovetkezo. kivetel ha milliomos es tud maganak megfelelo mennyisegu segitot vasarolni vagy nagyon komoly segitsegre szamithat, pl teljesen raero, jo egeszsegnek orvendo es nagyon jofej nagyi a szomszed utcaban

            • Adél, én azt gondolom, hogy TE így működtél, a TE életed a gyerekekkel így alakult, és biztos vannak mások is hasonló cipőben. De miért gondoljátok, hogy ez általános, hogy “a” nők számára valamiféle megoldást találtatok? más nagyon máshogy éli meg az életét, persze más másképp kap(hat) segítséget, stb. Természetesen a saját életed szempontjából nem kétlem, hogy jól látod a helyzetet, engem az általánosítás zavar, hogy ebből mások életére is következtetést vonsz le. A kötelezővé tételtől pedig a kis liberális lelkem borzong. Van, akinek tényleg bejött az, hogy kicsi a korkülönbség a gyerekek között.
              Ha a kapcsolat nem működik (nem tudom, pontosan mit értesz nem tökéletes alatt az esetedben), akkor eleve nem volna szabad gyereket vállalni. Egyáltalán, évek számától függetlenül. Szerintem.

            • azert gondolom hogy egy 2 eves melle szulni egy ujszulottet, ugy hogy nincs kulso segitseg kb egyenlo a biztos osszeomlassal, mert egy 2 evesnek meg nagyon szuksege van az anyjara, meg nagyon nem erti meg hogy mit es miert kernek tole, mondjuk hogy maradjon csenben amig altatom a kicsit, a dackorszek elejen van, a 2 gyerekbol egy szinte biztosan nem alussza at az ejszakat es kb senki nem erti meg, beleertve a ferjet is hogy mit jelent honapokon at allando keszenletben lenni ejjel nappal, milyen az amikor nincs napi 5 nyugodt perced es persze a 2 gyereket egy szobaban egy percre sem lehet felugyelet nelkul hagyni, mert az eletveszelyes. pisilni pl ugy jartam hogy vagy vittem magammal az egyiket, vagy bezartam az egyiket a szobaba kulcsra zarva ra az ajtot amig pisilek. ki az akit nem orol fel hogy evekig nem tud nyugodtan enni, pisilni, kakalni, letezni 5 percet

              • Mondom, hogy teljesen megértem, hogy bizonyos helyzetben tényleg szükséges az az idő a két gyerek között. De nem mindenki marad segítség nélkül, van, ahol a férj megértőbb, vagy van egy hadra fogható nagyszülő(pár esetleg), pénz bejárónőre, hogy tényleg “csak” a gyerekekre legyen gond. Szóval a körülményeket alaposan mérlegelni kell – és hát ettől függetlenül a kötelezővé tétel IS erős nekem, még ötlet szinten is.

            • A kicsi korkülönbség jó, ha van bármikor hadrafogható segítséged. Nekem (93-ban és 95-ben születtek) volt. Anyám jött reggel, intézte a kicsit, én a nagyot vittem iskolába. Bármikor vigyázott rájuk, anyósom évente egyszer nálunk gyerekezett, nyaranta elvitte őket egy-két hétre magához. Így is sokszor a tököm tele volt velük. De Adél azokról beszél, akiknek semmi segítségük nincs. A törvénybe foglalás túlzás, de a lényeget tekintve igaza van.
              Különben most is alig várom a nyár végét, menjen egyik vissza egyetemre, másik okj-ra, legyek már egy kicsit egyedül.

            • egy idoben azt mondogattam hogy bortonokben hasznaltak az alvasmegvonas modszeret. vagy hogy allandoan megzavarjak. vagy hogy ne legyen 5 perce egyedul. ezek kinzo eszkozok voltak. nalam meg ezek a mindennapok

              • Tudom, emlékszem. Jó, én dolgoztam, de azért részt vettem annyira a család életében, hogy emlékezzem rá. Voltak éjszakák, mikor én voltam a felkelő, ha nem szoptatásról volt szó, meg egyáltalán.

              • Hát tudom – sokszor beszéltünk annak idején a volt feleségemmel is erről. Csak azt mondom, hogy akinek van segítsége, az azért nem ennyire éli meg súlyosan, mert nincs ekkora alvásmegvonása. Mondom, én bizony időnként felkeltem éjszakánként. Nem mindig, mert nekem nappal végképp nem volt esélyem pihenni, de hétvégén pl. igen.

            • Én pedig téged értelek, ezzel együtt tartom, hogy szülés után jó ideig nem beszámítható egy nő. Ami döntést akkor hoz, ugyanazt nem feltétlen hozná meg azok nélkül a bizonyos hormonok nélkül. Annál pedig ez felelősebb döntés, minthogy olyan felfokozott állapotban hozzuk meg, mint a cuki bébi és az ő hordozása, illata, szoptatása által kiváltott föld feletti lebegés. Ha később beválik, jól működik, az csupán szerencse. Épp olyan lutri, mint az, hogy mire kipotyognak, addigra az is bebizonyosodik, hogy nincs partner és nincs segítség. Merthogy sokszor ezt sem látja előre az ember. A hormonok, a boldogság, a babácska édes nózikája elhomályosít mindent. Apa lötyköli a kádban, húúú, de jópofa apuka, juj, jöhet a baba még, hisz a kis korkülönbség de jó lesz, majd ők nem marják egymást, mint mi tesómmal (DEHOGYNEM!) Aztán mire totyogós lesz a babácska, és magára húzza a forró vizet, addigra cukiapu inkább kihúzódik a fűnyíró mellé.
              Nagyon sok dolog későn látszik. Mindenki biztosít mindenről, az élet mégis mást hoz. Időt a nőnek- akár kötelezve (felvilágosult férje által kötelezve) – hogy várja ki a tisztulást, időt hagyva, hogy a segítő kezek megmutassák magukat. Olyan férfi mellett szülni, aki jelen van, olyan nagyi mellé, aki odalép, ha kell. Nem egyszemélyes projekt a gyerek.
              Lehet, hogy egyedi, mégis sok a kiégett anyuka, úgyhogy nem gondolom, hogy egyértelműen hülyeséget beszélek.

              • “Én pedig téged értelek”
                Akkor jó.
                És a nem beszámíthatóságot is értem, de az öt év, az szerintem nagyon sok. Nyilván erős különbségek vannak, de nem hiszem, hogy több év lenne a jellemző. És a biztosítékhoz: hát az sem biztosíték, ha többet vársz. És ha öt év múlva lesz terhes a nő, akkor mennyivel kisebb az esélye, hogy mire a gyerek megszületik, nem marad egyedül?
                Nem mondom, hogy hülyeséget beszélsz, nyilván nem egyedi a jelenség. Én csak azt kérdőjeleztem meg, hogy teljesen általános. Mondjuk az első után én is visszafogtam az exem. De őt csak kb. egy évig kellett. És gondolj bele, ha a felvilágosult férj kötelezi a nőt, akkor az a férj mit kapna, hogy hímsovén, meg mindent jobban akar tudni, a felesége helyett akar gondolkodni, dönteni, nem veszi felnőtt ember-számba az asszonyt.
                Érdekes, én épp azt szoktam hallani, de tapasztalni is, hogy az apák inkább a nagyobb gyerekkel tudnak már mit kezdeni, akivel kommunikálni lehet, tanítani, stb. És nem, nem vonultam ki a fűnyíró mellé, hacsak úgy nem, hogy a gyerek is segített tolni 😉

              • Hát, nem hiszem, hogy mindent értesz. Le is írtam, hogy tisztában vagyok a nemalvással, stb. Elég alaposan részt veszek még most, különköltözés után is a gyerekeim életében. Kérlek, ha rossz tapasztalataid is vannak a férfiakkal, ne tévessz össze velük.

            • Nem tévesztek én semmit. Inkább magamnak írtam ez. Ha valaki nem érti, miért írok ilyet, az csak férfi lehet, vagy olyan nő, aki nem szült, nem így szült. Ez egy olyan élethelyzet, amit át kell élni, hogy átérezd. Ez nem a te érdemeid vonja kétségbe, csak bennem ad választ arra a kérdésre, hogy hogyan lehet ezt nem érteni,
              Egyébiránt tény, hogy öléggé cinikus és hitetlen vagyok a férfiakat illetően, de ez is csak olyan, hogy általában irtózom a viselkedési sémáiktól. Ez viszont nem akadályoz abban, hogy egyes férfiakat megszeressek és ápoljam magamban a reményt töretlenül :-).

              • “vagy olyan nő, aki nem szült, nem így szült. ”
                Én meg csak arról beszélek pont, hogy bizony nem mind úgy szült, szül, és azokra nem biztos, hogy igaz, amit te írtál. Nem olvastam a blogodat, nem ismerem a történeted, csak nagyon foltosan, de azt látom, hogy kemény – és remélem, hogy azért sok nőnek könnyebb jut.
                Remény: jaja, elöl megy a lepényhal.

            • Lehet, nem jól fejeztem ki magam. Felvilágosult férjjel eleve beszélgetni lehet. Nem felülről tilt nyilván, és nem a spermáitól fosztja meg a nejét, hanem végigbeszéli vele a lehetőségeket és együtt hagyják a dolgot kifutni
              Nem fogok éveken szőrözni. Legyen akkor óvoda és egy év munka a nőnek- ez így négy év. Az mindenképp fontos, hogy a gyest szakítsa meg. Lásson túl a pelenkán és tudja eldönteni, vissza akar- e menni újra ugyanoda. Gyanítom, a népszaporulat még inkább zuhanna, ha ez így működhetne.

              Szóval nem szeretném, ha most elkezdenéd a nőre tolni a felelősséget, hogy hát azért kell a gyerek gyorsan, mert ő be van sózva és szegény férjét lesovinisztázná, ha nem szülhetne és szakadhatna meg szabadon. Bizonyos tendencia egyébként, hogy gyorsan jövő nagycsalád általában elnyomó kapcsolatokban alakul ki, szóval eleve fából vaskarika ilyen viszonyok közt közös teherviselésre várni. Biztos vagyok abban, hogy egy nő szülési kedvét le lehet higgasztani teljes értékű párkapcsolattal, teljes élettel, vidám napokkal. Egy gyerkőcöt együtt nevelgetve, kirándulva, dumálgatva, megosztva a terheket olyan életben, amelynek egy szelete a gyermek, nem pedig legfőbb értelme, s az űr kitöltője. Ebben te is biztos lehetsz, elég csak átgondolni, micsoda őrületes teher a terhesség, a szülés és miegyéb a nőnek. Szerinted ragaszkodna hozzá, ha volna helyette valami kevésbé kizsigerelő?
              Bár ez utóbbi mondat megint nagyon messzire mutató.

              • Az elejét így már elég jól értem tényleg 😉
                A végéhez: a volt feleségem a szülés után azonnal arról beszélt, hogy megint szülni akar, mikor már nem szopott kisebb sem (3 éves volt), akkor is, meg akkor szoptatni IS. De még később, mikor már óvodás volt mindkettő, akkor is a szülés meg a szoptatás volt a fő témája, csak akkor már dula akart lenni, szülésnél lenni, most is azt mondja, hogy igazából szülésznő akar lenni, anyagi okai vannak, hogy nem tanul annak. De ő aztán igazán szélsőség. Szóval nem tudom, hogy általában, a nők többsége mit csinálna, miért akar azonnal gyereket, stb.

            • “Az mindenképp fontos, hogy a gyest szakítsa meg. Lásson túl a pelenkán és tudja eldönteni, vissza akar- e menni újra ugyanoda.”

              Ha ezeket a mondatokat egy férfi írja le, azért minimum a feje lenne leszedve, hát nekem egy nő se akarja eldönteni, hogy kötelező érvényűen hogy kéne mindenkinek működnie.

              Azért miért nem lehet döntés, hogy nem akarja megszakítani, egyben leszeretné tudni a pelenkás korszakot? Mindenképp kettőt/hármat/akárhányat szeretne, de ha egyszer túl van 2-3-4-5 évnyi pelenkázáson, akkor szeretne visszamenni dolgozni, élvezni, hogy a gyerekekkel már viszonylag könnyebben lehet menni mindenfelé, és nem akarja elölről kezdeni, mondjuk egy 4-5 éves nagyobb mellől a pelenkázást.
              Mi így csináljuk, nekünk így jó, természetesen a férjemmel átbeszélt döntésről van szó. És az is tény, hogy ehhez kell egy férj, aki jelen van.
              De soha senkit nem állnék rá meggyőzni arról, hogy szüljön 21 hónapos korkülönbséggel, mert az milyen jó – nekem jó, másnak meg nem.

              Nem hiszem, hogy egy nő ne tudná eldönteni egy normális párkapcsolaton belül, hogy akar-e még gyereket, függetlenül attól, hogy pelenkás-e a gyerek vagy sem. Nekem is van olyan ismerősöm, aki egy gyerek után megállt, van olyan a második után mondta, hogy most biztos nem szeretne többet.

              “Ebben te is biztos lehetsz, elég csak átgondolni, micsoda őrületes teher a terhesség, a szülés és miegyéb a nőnek. Szerinted ragaszkodna hozzá, ha volna helyette valami kevésbé kizsigerelő?”

              Egyenlőségre törekvő kapcsolatban élek, és igen, van, aki ragaszkodik hozzá. Mert gyereket akar, és pont. Pedig volt más opció is, bizonyos szempontok alapján nyilván kevésbé kizsigerelő. Miért nem lehet elfogadni, ha valaki ezt akarja?

              • Adél arra gondolt, hogy a szülés utáni hormonok és tudatállapot sodorja bele az embert az átgondolatlan új meg új gyerekekbe, és ha rálát az életére máshonnan, talán nem lesz ilyen kamikaze.

                Szerintem ez ügyben egy nő kompetensebb, mint egy férfi, úgyhogy igenis mondhat ilyet, bár a kötelezővé tétel nyilván túlzás, vicces, kivitelezhetetlen, csak az mondatja vele, hogy “jaj, ne csússzon ebbe más bele úgy, mint én”.

            • Nekem a kötelezővé tételen kívül mással nincs bajom. Nőként kompetensebb, ez tény, de attól még nem minden nő ugyanúgy működik, nekem néhány általános érvényű kijelentés durva volt.
              Ez a hormonsokk szerintem nem tart 3 évig mindenkinél, és nincs meg minden egyes szülés után. Nekem az elsőnél meg volt, féltem is, hogyha ilyen erős marad a gyerek utáni vágy mi lesz, hogy fogok tudni ebből kiszállni. A második után később jött és kevésbé, de még erős maradt a vágy, a harmadik után nagyon későn jelent meg.
              És több olyan ismerős is van, akiknél 2-3 év a korkülönbség, szerintük így jó és azt mondják, hogy néha ugyan szóba kerül a harmadik, de tisztában vannak vele, hogy nem bírnák. Van ahol fel sem merül a harmadik gyerek téma, de az első kettő közötti kiskorkülönbséget élvezik.
              Igen, van olyan is, ahol 2 év van és azt mondja, hogy mai eszével töbebt várt volna.
              Szerintem erre a korkülönbségre nincs kész recept, és nagyon nem szeretem, amikor valaki rám akarja erőltetni az ő nézeteit, főleg, ha kötelezővé is tenné.

            • Amennyire tudom, biológiailag legalább három év célszerű, több okból is.
              Az öt év szerintem a MAI viszonyok (kétszülős család (+ max egy-két nem együtt élő rokon) == nagyon kevés lelki és fizikai segítség a közösségből) között abszolút reális.

              • Neked reális. Meg még biztos nagyon sok embernek. Nem a realitásával, hanem az általánosságával, a kötelező érvényével (most nem a jogi vagy akár szokásjogi értelemben mondom a kötelezőt, hanem hogy nem BIZTOS, hogy mindenkinek úgy jó).

                • kötelező-kötelezővé én se tenném (de én semmit).

                  viszont a több kisgyerek egyszerre olyan érzelmi, anyagi, logisztikai stb megterheléstöbbletet tud jelenteni, aminek a létével és nagyságrendjével a legtöbb ember nincs tisztában, amikor ilyen „majdolyanjóleljátszanak” meg „nemakarokvisszamenniakétgyerekköztdecsakxévagyes” alapon terveznek egy meg két év kkra gyereket. (és nem, nem játszanak el [évek múlva esetleg], csak akkor ha mindkettőre annyi figyelem tud jutni egyénileg is, amennyire szükségük van (tehát _mindkét_ szülő százszázalékban ott van + használható család / baráti kör). másképp egymást fogják marni még pluszban a felfordulás mellett amit két kisgyerek alapból csinál.)

                  Amúgy Adél eretei hsz-ére:
                  és én nem tartom valószínűnek, hogy ez a „hormonok” lennének. a „hormonok” a meglevő gyerekre-koncentrációt szolgálják, és ha már itt tartunk, csökkentik a fogamzás ill. a terhességmegmaradás esélyét. nem túl logikus, hogy érzelmileg homlokegyenest eltérő hatást fejtsenek ki. 😀
                  szal én itt inkább valami kulturális kontextust gyanítok…

                • “amikor ilyen „majdolyanjóleljátszanak” meg „nemakarokvisszamenniakétgyerekköztdecsakxévagyes” alapon terveznek”
                  No ebben egyetértünk, és ez ellen leginkább a tapasztaltabb anyák megosztásai, “élménybeszámolói” segíthetnek. Egyszóval ismeretterjesztés.

                • Mau Palantír 14:15-ös hozzászólásának első felével vitatkoznék (nem tudom, hova teszi majd a rendszer). Nekem a két nagy között 23 hónap van. Apuka nem vett részt az ellátásukban, se a háztartásban, az egyetlen pozitívum, amit tudok róla mondani, hogy a fizetése nagyobb része a családra költődött. Hadra fogható barátok és rokonok pont a két gyerekes korszak elején (amikor fizikailag a legnehezebb) nem voltak, mivel ideiglenes jelleggel külföldön éltünk. Mégis a gyerekeim nagyon jól eljátszottak együtt mondjuk kb. a kisebbik egyéves korától kezdve (amikor már nem vett mindent a szájába és nem rombolt le kapásból minden kockatornyot) mind a mai napig (16 és 14 évesek). És az, hogy éveken keresztül együtt tudtam őket edzésekre vinni, együtt tudtam őket szolfézsra és hangszeres órákra vinni, együtt tudtam velük ide-oda elmenni, két éven keresztül együtt jártak óvodába, hat éven keresztül általánosba, olyan logisztikai könnyebbséget jelentett (pont a nemsegítő apuka miatt is), amelyért teljesen elviselhető ár volt az, hogy pl. az alvó két és fél évest és a félévest együtt kellett a harmadik emeletre felvarázsolnom (természetesen lift nélküli házban + ajtók kulcsos nyitogatása) napi szinten. Tény, hogy nekem három testvérrel volt elképzelésem arról, hogy mit jelent a több gyerek, ellentétben a korosztályom nagy részével. Az anyagi terhet illetően emlékem szerint egyedül a mindenkinek majdnem minden évszakban új cipő volt vészes, állami támogatást (gyes és előzményei) így sem, úgy sem kaptam, mivel egyetemről mentem szülni, meg Bokros csomag is volt akkoriban, de ez akkor sem lett volna másképp, ha csak a nagyobbik születik meg, a kisebbik meg nem. Nekem nagy érv volt az, hogy rengeteg egyke ismerősömön látom az egykeség minden negatív hatását, és ezt nem akartam a gyerekeimnek. Másrészt látok olyan ismerőst is, ahol nagyobb a korkülönbség, ezért a két gyereket külön hurcolászták ide-oda programokra, aminek az lett a vége, hogy egyik gyerek csak az apját ismeri, a másik csak az anyját, és a végén jól el is váltak, úgysem voltak soha együtt. (Jó, mondjuk mi is elváltunk :-), de legalább a gyerekeknek volt egy fixpont az életükben, a testvérük.)

                • oké, tegyük fel, hogy megmásztad a Mount Everestet és még élvezted is, ettől még sokan belehaltak. 🙂
                  nekem kevés tapasztalatom van mindkét irányban, mindenesetre azok a beszámolók, amiket olvastam (főleg a mamamin), azt rajzolták ki, hogy az egyszerre több kisgyerekkel rendelkezők sokkal nagyobb arányban panaszkodtak kimerültségre, fáradtságra, mint akiknek csak egy volt, és jó néhány olyan történetdarabot olvastam, hogy a második gyerek után nagyságrendekkel nehezebb volt az anyának a saját szükségleteiről gondoskodnia (kimozdulás, társaság, pisilés etc.).
                  ez idővel néha elmúlik/megtérül, de ha állandósul (mondjuk a harmadik etc. gyerekkel), akkor kicsinálja az embert.

                  persze, elmúlik az is, felnőnek meg mittomén. csak nagy kérdés, hogy mi marad belőled utána, és hogyan éltél az életednek abban a felében.

                • Nem akartam, és talán sikerült is nem írnom olyat, hogy mindenkinek jó lenne ez így, azt írtam, hogy nekem elég jó képem volt arról, hogy milyen a több gyerek, és nekem hiper-szuper testvéreim vannak a mai napig, és ezzel a vízióval álltam neki akkor a másodiknak. Meg anyukám mindig azt mondta – amikor még csak az első volt és küzdöttem én is, hogy mikor is mossak hajat (meg hogy menjek be az egyetemre órára, amikor nincs kire bízni a kicsit) -, hogy két gyerekkel sokkal több ideje van/lesz az embernek (ja mert kényszerűségből megtanulja jobban beosztani). És nekem ez bejött, én azóta a munkahelyemen is akkor vagyok hatékony, ha kétszer annyi (lejárt határidejű…) feladat van az orrom előtt, mint amennyit valaha is képes lennék elvégezni. Ha kevesebb, akkor hajlamos vagyok csak tologatni. Nyilván nem mindenkinek ilyen a beállítottsága.

          • Lassan érlelődő vágyra égi válasz volt az ikrek születése, fiú-lány, csodás, hát nem? De nyitva hagytuk a kaput, melyet azért orvosokkal szövetkezve nyitogattunk, és reméltük, beszökik még valaki. Pontban két és fél év után egy újabb csoda, egy szőke puttó érkezett. Akkor teljesen biztosan így éreztem felőlük, de bevallom, négy év elteltével is, kivált mikor mind alszanak. Az kicsi érkezésének híre mondjuk ikrek mellett nagyon sok feladatot vállaló nagyszülőket sokkolta. Ráadásul aztán váratlanul nagy felfordulás volt a kicsi születése körül, egzisztenciális és egészségügyi problémák a férjemnél, meg is ijedhettem volna, de átrepítettek a hormonok a rémálmon. Azóta a nagyszülők takarékra tették magukat, de ez a (még mindig nem kevés) segítség, amit nyújtanak szerintem így optimális. A férjem nagyon szerencsésen fordította a családnak minden szempontból kedvezőbb irányba a dolgait .MÉGIS ennyi támogatás mellett is néha tökre elegem van a gyerekeim körüli teendőkből. És megriaszt olykor, hogy még mi minden áll előttünk, és hogy már sose lesz olyan szabadságom, mint azelőtt.

          • “Legyen akkor óvoda és egy év munka a nőnek- ez így négy év. Az mindenképp fontos, hogy a gyest szakítsa meg.”
            Mivel nincs gyerekem, nem tudom átérezni, amit a hormongőzös időszakról írsz, de ha más oldaláról közelítem meg a jelenséget, úgy is van igazság abban, amit mondasz; nekem úgy tűnik, a második (n-edik) gyerek afféle kockázatkerülő játszma, a nyereség az, hogy nem kell dönteni. Szerintem erre játszik a kormány is a gyessel és a kisgyermekes anyák jogainak megnyirbálásával a Munka Törvénykönyvében (bár mintha visszakoztak volna, mert közelednek a választások).

          • Nem tudom, ezen én is gondolkodtam, mármint a korkülönbségen. Két év van köztük, de “csak” ketten vannak. Pont jó ez a két év, tudnak együtt játszani, és elvannak együtt. egy harmadik viszont már durva lenne. Barátnőm egész pontosan hét évente szült, három gyereke van, szerinte ez az ideális. Nagyon kiegyensúlyozott, még mindig fiatal, és jól bírja, mert nem kell már egyformán figyelni mindenkire.

        • Tulajdonképpen ezért is szeretlek olvasni de nagyon. Ezért a karcos őszinteségért, az egyenes gerincért, amelyért rengeteget kellett küzdened. Köszönöm.

        • annyira tudom. a két kicsit öt! napra beadtam az oviba augusztus elején, mert már úgy éreztem, nem bírom tovább. (anyaaaa, vedd le azt a játékot, töröld ki a fenekemet, kapcsold fel a villanyt, kérek enni, inni, gyere játszaniiii!) na a negyedik napon az egyik ovistársnőt 39 fokos lázzal vitték haza. megúsztuk? á, dehogy. még nagyobb szívás következett a kánikulában beteg gyerekekkel. anyósom empatikus megjegyzése: ne panaszkodj, ezt vállaltátok. xnladuhgfoszgviegfcvifi!! ezt neki üzenem, szeretettel innen is.

          • ÁÁÁÁÁÁ Ez nagyon előttem van. Én hülye voltam, mikor júniusban nem kértem az utolsó augusztusi hétre ovis ügyeletet, de már késő. Nagyon kéne. A betegség nem kéne. Kitartás!

          • jaj, az anyós… milyen jó, hogy amikor az unoka képét teríteni kell a facebookon meg dicsekedni vele, akkor sokan kevéssé teszik oda magukat.

        • oszinten szolva en azt nem ertem hogy amikor az emberek elolvasnak egy ilyen oszinte irast, ami leirja hogy segitseg kell, akkor miert nem ajanlanak segitseget. hova lett a kozosseg. hol vannak a baratok. hol vannak az emberek a nagy E betuvel. es nem feltetlenul csak erre az irasra. amikor nalam kellett volna segitseg, akkor sem volt sehol senki. es meg hany esetben nincs. tegye fel a kezet akinek nincs 3 szabad oraja hogy segitsen valaki masnak aki nagyon raszorul. es sokszor mar az is szamitana hogy tudnam hogy nem vagyok egyedul, ha kialtok, jon valaki.

          • VALAKI nem fog segíteni.
            Csak egy konkrét személy! Olyan barátnő, rokon aki érzelmileg közel áll az anyához, gyerekekhez. Ezenkívül van szabad pszichés kapacitása, 2 óvodáshoz. És ráérő ideje is.
            Azt hiszem én megtenném, az órabéremet már megkaptam azzal, hogy olvashatom az írásait, ha nem laknék olyan borzalmasan messze.
            És ne felejtsük el azt sem, hogy nyilván a blogíró olyan ember segítségét látná szívesen, akit ismer, szimpatikus neki.

          • Érdekes volna a segítésről is beszélni. Én ott voltam, segítettem, ami belefért (miközben a soknagy gond mellett még engem is vendégül tudott fogadni), és közben filóztam, jaj, nehogy tolakodásnak tűnjön, amit csinálok. De ez meg már saját variálás, mert én ugye kérni sem és elfogadni sem nagyon tudok, olyan bűn félének érzem, így ezt vetítem tovább. De hogy mikor valaki csak leteszi a terhet- ez van, emberek, kivagyok, nem bírom, akkor értelmezhető- e ez segítségkérésnek. Én tudom, ha én elmondanám a blogon, hogy mi van, és valaki írna nekem, hogy eljön, összerámol, vigyáz a gyerekeimre, stb, én nem tudom, mihez kezdenék ezzel. Annyira privát szféra ez… Vagy nem?

            • szerintem nem. amikor az is segitseg ha bevasarol. vagy odajon es kitakarit. vagy megiszik velem egy kavet es o ugrik fel ha a gyereknek kell valami. amikor mar az is segitseg ha nem egyedul vagyok a gyerekekkel egesz nap. amikor o setalgat vele a mammutban amig en elintezem az intezni valoimat. amikor lefoglalja a gyereket 2 orara hogy en leulhessek egy kaveval vagy elmehessek futni. ehhez nem kell kozeli ismerosnek,baranak, rokonnak lenni. es akkor mi a jo eg van ha kozel s tavol nincs egy rokon, barat es ha van sem er ra, nem segit. akkor ki segit? nem akarom hogy ures fecsegesnek tunjon amit irok. en szinte egesz eletemben vegeztem onkentes munkat. mert azt gondolom hogy ha tudsz segiteni, akkor segits. es nalunk szulinapra altalaban nem ajandek van az unnepeltnek hanem nagyon orulunk hogy megvan mindenunk es inkabb adomanyozunk annak akinek nincs, ha valamit kinovunk, nem hasznalunk akkor elajandekozzuk, odadjuk egy segelyszervezetnek. ha valaki segitseget ker akkor segitunk ha tudunk, annyit amennyit tudunk. de nem gondoljuk azt hogy majd mas segit. es nagyon elenken el bennem meg az elmeny amikor ott voltam 2 gyerekkel, depresszioval es nem volt aki segitsen.

            • Nagyon komoly, amit írtál Semese. Sokat segít nekem. És igen, talán önkéntes munkát kellene végeznünk, hogy ez ilyen természetes legyen, mint ahogy benned él.

            • Nem tolakodtál, nagy élmény volt, főleg a továbbalvás, meg a tisztaság, és jó volt az egész, és minden segítséget elfogadok attól, akit ismerek és akiben bízom, Emesétől, tőled is. Ezt azért írtam, mert kétszer lett a segítségfelajánlásból rosszízű kukkolás eddig.

            • Ezen én is sokat gondolkodtam, honnan jön ez, hogy ennyire sokan ennyire nem tudunk kapni? Adni még könnyebben, jókislányprogram is biztosan, de közben folyton kérdések, hogy nem tolakodás-e, meg hogy úgy csinálom-e, ahogy kell, vagy még több kárt csinálok, mint hasznot, és csak azt érem el az egésszel, hogy legközelebb inkább megoldja maga, ha belefeszül is. Kapni, elfogadni meg nagyon nehezen, bűntudatosan, szégyenkezve, semmirenemvagyokjó-érzéssel, örökké kiegyenlíteni akarással, non-stop meghálálhatnékkal. Honnan jön ez? Ugye ez nem így lenne természetes? Hogy lehet azt megtanulni, hogy ez ne legyen görcs? Kell, lehet tanítani?

          • nekem a legrémesebb korszakokban volt egy olyan komplexusom is, hogy pótolhatatlan vagyok. utólag látom, hogy ez is védekezés volt. nem lettem volna pótolhatatlan, csak nem futotta pótmamára, önkéntes meg nem volt. nagy szavak egy darabig igen, aztán a kellett neked rongybicikli? akkor toljad! hozzáállás. és minden gyereknél elhitettem magammal, hogy majd a következőnél, ha már kettő lesz, ha fiú, ha….. na akkor majd a férjem is jelen lesz. nem jött be. utólag látom, ő nem változott. kezdetben többet láttam bele, most meg már … hát nincs többé rózsaszín szemüveg. sőt, mindent torzító mikroszkópon át látok. őrülten felnagyítja a realitást. és már nem tudok annyira hunyorogni, hogy szebbnek tűnjön.

        • Na, hát elmegy ez a lány a beszólásával és a negédes kétszinűségével a pék pucpángos faszára lapostetűnek!
          Empátia, intelligencia zéró. Gratulálok hozzá, hogy milyen ember, tényleg….
          Nagyon sajnálom! Én nagyon szivesen segítenék, ha nem lennék ilyen messze. És remélem, kicsit könnyebb lesz, amint elkezdődik az ovi.

          • Ez a lány egy magabiztos “tökéletes” lány lehetett. A nyári szünetben teljesen feltöltődött, kipihent, és elment egy kis kulturális élményt magába szívni Tihanyba.
            Nem fér bele a világképébe, hogy az anyák lehetnek türelmetlenek is, pláne kulturált értelmiségi anyák. (hiszen ilyet csak a családiért szülők tesznek)
            Majd pár év múlva nem lesz ilyen magabiztos. Illetve lehet, mert soha nem fog szembenézni magával. Legfeljebb gyomorfekélye lesz, van a táplálkozás-zavaros gyerekével fog pszichológushoz, gasztroenterológushoz járni.

            • “Ez a lány egy magabiztos “tökéletes” lány lehetett.”

              Szerencsére, mióta léteznek ezek a népszerű babás blogok és fórumok, mint a bezzeganya, mamami, meg a poronty, azóta a gyerektelenek is tudják nagyon, hogy hogyan kellene a gyerekeimet nevelnem. Sajnos, el is mondják.
              Sajnos, én is elmondtam.

        • Jó, hogy leírtad, ezért szeretek itt, pont az ilyen őszinteségi rohamok miatt. Nekem is elegem van a nyárból, mert igaz, hogy szept. 2-án nekem is beindul a nagyüzem, de lesz iskola és óvoda, és nem kell minden percüket megterveznem, belekalkulálnom, tekintettel lennem. Várom a nyár végét, és a kiszámítható hétköznapokat, a kevesebb nyafogást és küzdelmet, az olajozott rutint. Van ez így, kimerülés, kifosztottság, ilyesmi? A beszólás nekem csak családi vonalon jön, de már szemrebbenés nélkül lepattintom vagy nem is reagálok rá. Sokkal könnyebb így.

          • Én nagyon csodálom azon anyukákat, akik otthon vannak a kisebbel és nyáron nem viszik a nagyot sem oviba.
            Hát az enyém jár, amikor nyitva van az ovi.
            Óriási könnyebbség, ha csak egy gyerek van otthon.
            Mondjuk szerencsére a nagy nagyon szereti az ovit, sose kérte, hogy otthon maradhasson.
            Viszont egyelőre jut évi 2-3 hónap betegség, akkor mindkettő társaságát élvezhetem.

            • Nekem nem volt ilyen mákom, ha nem volt ovi, a nagy is itthon volt, mert annyira azért nem rajongott érte. Most, hogy iskolás, a nyári szünet alatt a kicsit nem viszem oviba, mert ő is itthon akar lenni. Így jártam, mondjuk van néha kire bíznom őket.

        • Na, nem olyan gáz, én úgy élem meg, hogy semmit, de semmit nem csinálok, a tudatosság segít. Most beteg is vagyok, fekszem többnyire, de ha megnézem, ezen a ráérős és nemcsináloksemmit napon is volt bő négy óra házimunka, szemétrendszerezés, -kivivés, mosás, mosogatás, ruhaelpakolás, főzés, felmosás, teregetés. És próbáltam nyugodt és kedves lenni, amikor kértek valamit, és szeretetté avatni a gumicsizmafelhúzást és a pisilést, csak egyszer mondtam, hogy most egy kicsit legyetek máshol, és egyszer, hogy ha most kiabálni kezdesz, kimegyek a szobából. Aztán meg nyűgösek, persze, mert az emberben nincs fegyelem, hogy nem, most már fekszünk le, nincs még egy törpikék, hanem hagyja a dolgokat történni, örül a nyugalomnak, hogy elfér a mosogató és a hűtő közé, és nem beszélnek folyton hozzá.

          • Én mély tisztelettel nézem, amit csinálsz, én egy gyerekkel sem lennék normális egyedülálló anya, nekem sokan segítenek és én ezt szemrebbenés nélkül fogadom el. Állnadóan elképzelek borzasztó helyzeteket, és hogy azokban hogyan állnék helyt, elég gyakran megrémülök a saját elképzelt gyengeségemtől. Ilyenkor keresek egy ismerőst, barátot, vagy csak valakit, akiről hallottam, és azt tartom magam előtt: hogy lehet ezt valamennyire jól csinálni, valószínűleg én is tudnám, csak kell hozzá az a bizonyos tudatosság. Amiket leírsz a családod működéséről, nekem azok is ilyen jó példa kategóriák, valami, amihez nyúlhatok, ha úgy adódik. De nyilván, reménykedem, hogy nem adódik úgy, nem kell soha a tartalékaimnak ilyen mélységére nyúlnom.
            Az a lány butaságot beszélt és a legrosszabbkor, a te megközelítésedből és minden emberi megközelítésből. De védem itt az ördögöt, 20 évesen mind (persze, hogy nem mind) ilyenek voltunk, mienk volt a világ, mindenről volt karcos, határozott véleményünk, a tanárok, a felnőttek hülyék voltak, öreges, savanyúak, tele voltunk hittel és reménnyel (én még mindig, annyira, hogy a két gyermekem közötti megközelítőleg 20 hónap különbség ürügyén nem is szólok hozzá a hány év kellene mégis az egészségeshez topikhoz), azt gondoltuk, hogy mindenkinél mindent jobban tudunk. Egyszóval, nem biztos, hogy vegytiszta rosszindulat húzodott a háttérben, talán még annyi sem, amiért érdemes neki özvegységet és gyomorfekélyt kívánni/vízionálni.

        • Nagyon együttérzek veled. Igen, a gyerekekkel élés, föként ha egyedül, ilyen pokoli bír lenni. És igen, aki nem segít, az legalább ne pofázzon, de még aki segít, se ossza az észt. Megdöbbentö, hogy milyen kevés szolidaritásra számíthat az ember. Nem írok most többet, elkéstem, a többiek már mondtak mindenféle jókat. Csak még egyszer, hogy: együttérzek és hogy: kitartás; már csak egy hét, ha jól számolom.

        • Olvastam egy alapítványról nemrég, Otthon segítünk vagy valami hasonló a neve és kisgyermekes anyukákat próbálnak tehermentesíteni. Lehet, hogy megérne egy próbát…

          • az otthon segitunk alapitvanyt en is tudom ajanlani, hozzam is jartak (ikrek, maholnap 20 honaposak). heti egyszer, neha ketszer jott hozzank Marcsineni. Szerettuk. Mi voltunk az elso csaladja. (Az elso alkalommal azt lattam atsuhanni az arcan, hogy csak ennyi? csak erre kellek?) De az, hogy lehozta az egyik gyereket a harmadikrol (honapokig nem ment a lift a hazban), nekem a vilagot jelentette, hiszen ket gyerek plusz babakocsi nem fert be a honom ala….

            Na mindegy, szoval otthon segitunk jo, ha erre van igeny, akkor erdemes megprobalni!

          • Itt a kerületben nincsenek, nem vállalt senki, messze vagyunk. Az előző lakásunkba, amikor 2010-ben műtötték a férjemet, jöttek egy évig, nagyon szerettük Orsit, de a kerületi vezetőnő szerint a családon belüli erőszak nem létezik, és minél többet beszélünk róla, annál inkább lesz. Egy kicsit félek, hogy olyasféle alázatot és tanácsra szomjazást várnak tőlem, amilyen nincs bennem, és nagyon jól tudom, mi volna jó, csak nincs energiám, ebből adódnak a hibáim. És sokkal jobban élek, mint azok akiket közülük megismertem, ez nagyon kínos, viszont ezért van bébiszitter, és nem venném el a kapacitást a rászorulótól, ha volna sem.

      • Khm-khm, ne általánosítsunk, van(nak) olyan középkorú, meg nyugdíjas gyerekorvos(ok) és anyá(k), akik nagyon is naprakészek a témában és jó tanácsokat adnak, lehet rájuk hallgatni. Tudom, hogy Neked a legközvetlenebb tapasztalatod épp másról szól, de nekem az ugyanolyan felállásból származó legközvetlenebb tapasztalatom meg nem, és merem remélni, hogy ha nem is a döntő többség, de azért sok orvos veszi magának a fáradságot, hogy olvassa a friss szakirodalmat.

        Egyébként meg az eredeti kérdéshez: nekem egyáltalán nem volt ez a rózsaszín(lila?) köd és hév. Néha sajnálom, néha örülök neki. Van rengeteg dolog, amit csinálhattam volna jobban is, van rengeteg, amit a környezetemben a többség rosszabbul csinált, szerintem a mérlegem elég jó, legalábbis nagy többségben pozitív visszajelzéseket kapok a gyerekeimről, a problémákat pedig, amelyekről épp eléggé tudok, igyekszünk el-, meg- s feldolgozni.

  12. Nyilván hormonok is befolyásolják ezt az őrületet, de azért mégis vicces ez a gyakori túldimenzionálás, amely ovis- iskolás korra szépen el is múlik az anyák többségéből. Vannak ott is azért túllihegős szülők, de bizony a kontroll lassú elvesztésével sok anyuka lelkesedése egyre inkább alábbhagy. Örülhetünk, ha nem fordul át permanens elégedetlenségbe. Én ezt úgy magyarázom, hogy amíg a csecsemővel azt csinálsz, amit akarsz, könnyedén bemutathatod rajta ősanyai ambícióidat, addig az egyre önállóbb gyerek már szembeszáll a kontrollal és “csalódásokat” okoz. Szaporodnak a bosszúságok, hát nem olyan ez a gyerek, ahogy képzeltem, engedetlen, sőt, nem tanul, hálátlan, idegesít, nyüszög, követel, nem hagy élni. Aztán ha még jön egy kis magatartási, tanulási probléma, tudat alatt szinte haragszol a hálátlan kölökre, akibe annyi mindent beletettél- mindhiába. Az iskola, óvoda cseszeget, sarokba állít, számon kér- TÉGED, Már félsz a táskájába belenézni, mi a f*szt akarnak megint és nyomod rá a gyerekre, hát csináld egy kicsit jobban! És amit egy múltkor belinkelt Szil Péter előadásban olvastam az apaságról, hogy aszongya amíg az apák uralmi helyzetben vannak, addig effektíve nekik neveljük a gyerekeket. A felelősség egyedüli, ha a gyerek nem megfelelő, azzal csődöt mondunk az “urunk” (broáááá) előtt.
    /Ennek gyönyörű példája anyám kétségbeesett erőlködése, amivel küszködött, amíg tehette, hogy apám elvárásai szerint jó szolgává tegyen engem – akár a pusztulásom árán is/.

    Érdemes megnézni a kamasz- szülő kapcsolatokat, melyek javarészt durván csődölnek. Pedig azok a kapcsolatok is így kezdődtek, hordozással, anyatejjel, apás szüléssel, kutyafülével. Mondjuk van jó felmentő pszichológia, amely azt mondja, törvényszerű, hogy megromoljon a kamasszal a kapcsolat, hiszen a leválás, identitás építés stb miatt megy neked a gyerek.
    Nem hiszem ezt. Mindig mondom, nagyon, nagyon problémás kamasz fiúkkal töltöm a napjaimat. Egyik nevelővel brutálisak, másikkal nem. Egyértelmű, hogy azzal nem, aki enged a kontrollból, elfogadja a személyüket, partnerként kommunikál velük. Ilyen helyzetben semmiféle kamaszos eltávolodás nincs, sőt, nagyon őszinte gondolatmegosztás és tisztelettudó hozzáállás van tőlük.

    Jó zavaros voltam, de a lényeg, hogy én úgy gondolom, könnyű egy magatehetetlen babán bizonyítani a nagyszerűségünket (én is tettem). Az igazi siker inkább az, mikor már öntudatos, gondolkodó gyereknél tudjuk, hol a határ. Nem tulajdon, nem az én lenyomatom. Velem él átmenetileg, ettől még önálló ember, így hát nincs jogom durván uralkodni felette, vagy a saját elvárásaim szerint erőszakkal nevelni. Segíthetem a maga igényei szerint, de csak úgy, hogy közben nem veszem el tőle a döntéseket, a felelősséget. Mondjuk az igény szerinti szoptatásban azt tartom jónak, hogy ott elemi szinten már ez a hozzáállás működik. Levenni a kontrollt a gyerekről, és hagyni, hogy döntést hozzon.

    • “Egyértelmű, hogy azzal nem, aki enged a kontrollból, elfogadja a személyüket, partnerként kommunikál velük. Ilyen helyzetben semmiféle kamaszos eltávolodás nincs, sőt, nagyon őszinte gondolatmegosztás és tisztelettudó hozzáállás van tőlük.”
      ebben bízok én is. az enyémek még kiskamaszok, és erősen dolgozom azon, hogy egy ilyesmi össze tudjon jönni a következő években. nagyon szeretném, hogy sikerüljön. és hogy utána úgy repüljenek ki, hogy mosolyognak ha visszanéznek és szívesen szállnak is vissza időnként, amikor együtt örülünk egymásnak, egyenrangúan, partnerként, csapatként, aztán utána megint mindenki megy tovább vidáman a maga dolgára.

    • ” Az igazi siker inkább az, mikor már öntudatos, gondolkodó gyereknél tudjuk, hol a határ. Nem tulajdon, nem az én lenyomatom. Velem él átmenetileg, ettől még önálló ember, így hát nincs jogom durván uralkodni felette, vagy a saját elvárásaim szerint erőszakkal nevelni. Segíthetem a maga igényei szerint, de csak úgy, hogy közben nem veszem el tőle a döntéseket, a felelősséget.”
      EZ AZ! Köszönöm, egyetértek, gratulálok (magunknak) 🙂

    • “Az iskola, óvoda cseszeget, sarokba állít, számon kér” – hoppá, csak annyit szeretnék megjegyezni halkan, hogy ez nem szükségszerű. Például van olyan óvoda, iskola, amelyik nem cseszeget, nem sarokba állít, nem számonkér. Egyszerűen és soha nem. Késni is ér.

      • Van, nálunk sincs cseszegetés, számon kérés, lehet késni, lehet nekem is igényeket megfogalmazni. De szerintem ez most nem társadalmi szintű általánosítás volt, hanem konkrét, és én nagyon sajnálom, hogy még ilyennel is küzdeni kell.

  13. Talált… süllyedt…
    Hogy elmúlt-e? Inkább átalakult. Már 16 éves… gondolhatjátok…
    …és van arcpirulásos göcögve nevetés, hogy egy évig csak Evian vizet kapott és rizsnyákot főztem Nagyi Nati szakácskönyvéből, mert majd biogyerek…
    …végülis az lett… mind a 187 centijével, fiú, naná… vízilabdázik, naná – mert akkor egy lépéssel beljebb van a lányoknál – gondoskodó anyai gondolkodás…
    …szóval nem elmúlik, hanem átalakul… és nyáron intenzív spanyol van, aminek az első napja előtt kanapé-beszélgetés, hogy “jajanyaúgyizgulok,mertmileszott”?
    A kamaszkor egyik legfontosabb kelléke a kanapé… amire ha ledobja magát, szinte pavlovi reflexként esik ki a kezemből a bármi, megyek és hallgatom a gondolatait, a nyűgjeit, amivel – ezt tudván tudom – MEGTISZTEL.
    …és van azért még esti eltente… és néha reggeli kucorodás is…
    Mert a szeretet tank feltöltése a legfontosabb, hogy kitartson – mindvégig…
    …és hogy mi van még?
    Ha látok minimanókat, MINDIG elmondom… éld meg minden percét, mert nagyon hamar felnő… még senki nem reklamált…

  14. Az egyik amit nagyon komolyan elhatároztam, hogy a gyerekeknél sosem fogok “segíteni” mert már maga a szó vélelmezi, hogy csak az egyik szülő feladata a gyereknevelés. Két felnőtt ember viszonya, semelyikünk sem fog beleroppanni. Lehet az első X pelenkázásom nagyon béna lesz, és lehet megbánom, hogy nem kötöttem csomót a farkamra mikor már sokadjára kelek fel éjjel, de akkor is megcsinálom mert szeretni fogom a feleségemet, és szeretni fogom a gyereket is. Lehet majd beleütközöm a valóság falába, de mindenképpen így állok a dolgokhoz.

    • Ez nagyon tetszik. Mondanám, hogy tiszteletre méltó, de nem mondom. Mindig abba a hibába esek, hogy olyan dolgokat emelek piadesztálra, amiknek természetesnek kellene lenniük. Örülni a magától értetődőnek jelzi, mi az általánosan elvárt.

    • Még az is lehet, hogy előbb megtanulod a pelenkázást, mert a feleséged nem lesz mozgékony a gátsebétől, vagy csak a huszonsokórás vajúdástól meg a szüléstől. Főleg, ha apás szobában velük leszel, míg a kórházban vannak.

    • remeljuk a feleseged is. es nem azt fogja gondolni hogy minden ami gyerekkel kapcsolatos az az o feladata, hiszen o az anya meg amugy is o nem dolgozik, o el van tarva. es anyosod meg anyad sem kapkodja majd ki a kezedbol a babat, merthogy a pelenkacsere megsem valo ferfinak.

  15. nekem ez így ebben a formában nem volt meg, utáltam amikor be akart húzni a közeg ebbe. lázadtam és botrányt okoztam időnként, gyűlöltem a fogságot amibe akart kényszeríteni a sok elvárás. vulgáris voltam és direkt polgárt pukkasztottam és olyanokat mondtam amit “rendes anya nem mond”, csak hogy kívül tudjak maradni, és a környezetem se merjen nagyon sok hülyeséget beszélni nekem. ez még időszámításunk előtt volt.

    volt viszont egy olyan réteg belül, ami nagyon az enyém volt, és minden amiben hittem, hogy a gyereknek fontos és kell, az halál komolyan volt véve. pl. az alvásidő. meg az ölelés, a jól ölelés és akkor mikor tényleg azt kérik, amikor nekik kell, hogy a mama megöleljen és óvjon. mikor elveszett kisgyereknek érzik magukat. ez viszont mostanra sem múlt el, őrzöm ezt a szándékot magamban, olyan dolog ez amit mindig tudni akarok adni nekik.

    és igen, szerintem is van az a fáradtság és kimerültség amikor mindez elvész, amikor már csak a túlélés marad mert nincs másra erő és az akkor teljesen legitim. én a magam részéről azt is a halál komoly felelősségemnek tartom, és akarom jól csinálni, hogy annyira jól legyek, hogy ebből minél kevesebb legyen. akarom tudni érezni, amikor ölelés kell nekik, vagy támogatás, vagy egy váratlan fuvar a barátokhoz, amikor már kamaszként bontogatják a szárnyaikat. akarom, hogy legyen energiám követni a folyamataikat és ott lenni amikor egyre kevesebbszer, de akkor viszont nagyon szükségük van rám. és amikor ezt jól csinálom, akkor azt élem meg, hogy kurvajó anya vagyok, és ez nekem jó.

  16. nem múlt el, de múlófélben. muszáj volt belemerülni anno, muszáj volt védeni magamat a méjnsztrím bullshitektől, muszáj volt elolvasni, mit írnak a legújabb kutatások, hogy ne legyen örök rettegés a gyereknevelés legapróbb mozzanata is, hogy kompetensnek érezzem magam, hogy ezerszázalékra tudjam, hogy nekem van igazam, amiért nem időre szoptatom, amiért nem kórházban szülöm, amiért magamra kötöm, amiért nem bébibjörnt veszek, hanem manducát. ez a tudatosság indított el azon az úton, hogy kritikusan, alaposan szemlélődjek, ne ítéljek felületesen, ne dőljek be a hatvanas évek nevelési elveit közvetítő környezetnek.
    kellett a nyakig belemerülés, máskülönben könnyen eltérülhettem volna. kevés vagyok ahhoz, hogy megadjam a gyerekeimnek, amit valójában érdemelnének, de ezt a fajta életindítást, a háborítatlan születést-aranyórát-bármikortejet-bármikortestmeleget, hála a tudatosságnak, a nyakigmamaminak, meg tudtam nekik adni.

  17. reggel óta gondolkozom, hogy most elmúlt, vagy sem. szerintem én eleve nem voltam annyira benne illetve mire belekerültem volna igazán, már kezdtem is kijönni. néha hiányérzetem is van emiatt, mintha lemaradtam volna valamiről, és sajnálom, hogy már sose leszek elsőgyerekes kismama, hogy bepótoljam. nem voltam mindenben és eléggé tudatos, de szeretnék még az lenni. elsősorban abban, hogy kiélvezzem a szabadságomat, amit akkor börtönnek láttam és menekülni akartam belőle.
    és csökkent, persze, de elég egy szikra (kiderül, hogy akivel beszélgetek, kisbabás anyuka és van egy kendője…ahhh) és máris elmerülök újra a hordozós- és igényszerintszoptatós mocsárba, teljes körű tanácsadással és némi kioktatással, bármennyire is úgy kezdem, hogy nálunk így meg úgy volt.
    már most tudom, milyen pelenkát vennék hármaskának (aki még a távlati tervek között szerepel csak) és minden hónapban kiszámolom, mennyi idő múlva lenne jó megint szülni, de kizárólag azért, hogy rögtön utána azt is kiszámolhassam, hogy akkor ahhoz képest mikor kezdenék el újra dolgozni/tanulni/tornázni/utazni/gyerekeket nagyszülőkhöz lepasszolni és a Zemberrel kettesben lenni – és mindegyiket a korábbiakhoz képest sokkal hamarabbi időpontban képzelem el.
    és ott van az örök lelkiismeret-furdalás a nagy miatt, hogy vele nem törődtem annyit, amikor pici volt, mint kellett volna, és ez már soha nem pótolható.

  18. Nekem nagyon jó volt és nem múlt el. A legfontosabbakkal még mai is megy a forródrót, az egykorúak együtt játszanak (hol kisebb, hol nagyobb van még mellette, hol megy egyke maradt mint itt minálunk és ez sose volt ÚGY téma, hogy az baj, hanem tényleg ölelősen) – Ezekkel itt, akik velem maradtak, akikkel én maradtam, mindig jól vannak a dolgok. Az egyik háziasszony, a másik vasutas, a harmadik angoltanár, a negyedik vállalkozó, van aki vidék, meg messzekülföld. Lassan 10 éve együtt. Napi szinten. Nagyon fontos volt az a bizonyos béközepes topik. Nagyon valódi. A márkák nem játszottak benne annyi, mint a valódi másikra figyelés. Az sokkal jobban téma volt, hogy a másiknak valóban jó legyen, hogy meg legyen hallgatva, mint az, hogy ki mit tudodtt, akart venni, vagy hol kapható akciós bébiétel. Az is volt, de az volt a mellékes.

    Ma is arra használjuk az okostelót, hogy lefotózzuk a szandit meg az akciós izét, hogy kettőt vegyünk igény szerint a másiknak, vagy épp csak neki. Ebben nincs sznobéria, hanem a másikra figyelés van. Szeretem ezt.

    Nem! Nincs lelkifurim azért mert a másiknak nem lett gyereke nekem lett. Neki az jutott, neki a lombikos topik volt ugyanez az élmény. Nincs lelkifuri, mert a babát lepasszoltam. Nincs lelkifuri, mert nem hordoztam eleget. Már túlvagyok, vagy nem is volt eleve. És a béközépnek nagyon hála! (És lehet, hogy ez kivételes, de nekem nagyon jó, hogy vannak, voltak és tudom hogy lesznek, immár lassan 10 éve kezdődött)

  19. Sofie-hoz csatlakozom. 🙂 Nem szégyellem, nekem is szükségem volt erre a megélésre. Épp hogy nem újszülött a legkisebb, de bizony néha még be-beszippant pár pillanatra a nyakig mamami érzés. Habár… valahogy tudatosabb azért a dolog. Sokkal kisebb hangsúlyt kap mondjuk a hordozóeszköz márkája, vagy a pelus, de most nagyon fontosnak érzem, hogy a picurt sikerült itthon szülni. (Engem is gyógyított ez az élmény.)
    Amúgy a régebben lázadó ősanyaság ma már nyugis valami, természetessé lett, ilyen vagyok és kész. 🙂
    Csak halványan sejtem, mi minden vár még ránk… a többemberes-jellegű 5 évesemnek hála, kupálódunk rendesen. De örülök, hogy mindent úgy adtam nekik az első percektől fogva, ahogy akartam, és akkor épp tudtam. A szoptatás, sooook-sok testközelség, eddig még nem idomító jellegű nevelés azért csak egy előnyös indulás nekik. Remélem legalábbis. 😀

  20. nekem sem volt mas utam mint beleasni magam a hordozasba, szoptatasba, kotodo nevelesbe. egy olyan kornyezetben akartam ezeket megvalositani ahol vagy nem hallottak rola, vagy hulyesegnek tartottak. amikor all a szuleszno a tapszeres uveggel az agyam mellett szules utan par oraval a 3 szobatarssal egyutt es az elso ujszulottem megallas nelkul uvolt orak ota, akkor nagyon nagyon kellett mogem az elolvasott szakirodalom es a tamogato kozeg (ertsd: Nike) hogy azt mondjam es irasban is kerjem hogy a gyerekemnek tapszert adni tilos. amikor ugy akarsz hordozni hogy hordozokendo tanfolyam az orszagban sem elerheto es youtube linkekrol probalod kitalalni mit merre, akkor nem csoda ha beleasod magad a hordozasrol megtanulhato adat halmazba. de en is beleestem a tulzasokba, amikor honapokig csak az foglalkoztatott hogy milyen babakocsit vegyunk, mert olyat elerheto aron nem gyartanak ami mindent tud amit en szeretnek. es nagyon megvan az is amikor a masodik gyerek szuletesekot vegig gondoltam hogy mi kell neki es a lista abbol allt, hogy pelenka, hordozokendo, rugdalozo, korhazbol hazavivos cucc es legzesfigyelo (ami teljesen feleslegesnek bizonyult). ami megmaradt nekem az egeszbol az az hogy kert/keretlen tanacsot es szoptatasi tanacsado elerhetoseget adok, mert az elolvasott szakirodalom magabiztossa tett es kolcson adok, megtanitok hordozokendot. de errol mar volt szo.

  21. Hogy ne lett volna meg. Emlékszem, hogy terhesség alatt ilyen bőszen és tudatosan, és mekkora lendülettel készültem leendő anyaságomra. Bújtam a netet, a hozzávalókkal kapcsolatban.Kiságy ( szigorúan csak baldachinnal, te szent ég!!!!ez milyen fontos volt), amit utána nem is használtunk hónapokig. Nagy kérdés volt, hogy travell systemes babakocsi vagy hagyományos… Persze ebbe is beleválasztottam 🙂 Mit és mennyi ruhát vegyek és vigyek sorolhatnám….Aztán csak olvastam, olvastam mindent a gyereknevelésről,szülésröl. Úgy mentem szülni, hogy én már vérprofi vagyok, engem meglepetés nem ér, mindent tudok……Csodás szülést követő harmadik napon kiborulás, hogy én nem tudok semmit, nem értek semmit, és úristen mi lesz ha hazamegyünk…… Elvagyok veszve, ez nekem nem fog menni. Aztán a baba első három hónapja, amit életem leglassabb időszaka volt, és nem tudom elfelejteni az állandósult délutáni több órás sírást.. Volt igényszerint szoptatás , máig együttalvás,hordozás, hordozóklub, mama baba klub, ringato, babamasszázs, úszás…. Csak nehogy vmiről kimaradjunk… Aztán lassan elcsendesült. most lesz bölcsis… Visszanézve talán nem feszülnék rá már annyira, hogy tökéletes anya legyek, már elég jó anya is. Igen visszanézve kicsit röhejes,de semmiképp sem szégyelni való.

  22. Azt hiszem, engem elkerült ez a babázási láz. Olvastam Kismamát, rendeltem is tőlük kendőt, amit évekig hordtam, teljesen tudatlanul a rugalmas kendők meg a mei tai-ok felől. Nem zavart, jól elvoltam vele. Ismerősöm varrt mei tai-t, csak azért lett nekem is, nagyon szerettem. De sose éreztem vágyat, hogy hordozóklubba járjak, ahol tanítanak sok kötésmódot, meg beszélgethetünk. Nekem az ugyanolyan random társaság lett volna, mint a játszótér. Inkább jártam baba-mamára a plébániára, mert ott barátokra is találtam. Néha elmentünk menőmanótornára, de csak azért, mert egykori oszálytársam vezette. Nem olvastam túl sok babás könyvet, inkább pszichológiát, de ma is emlékszem, milyen szépirodalmi élmények értek szoptatás közben. Vettem én is bio zöldséget, de szinte csak az elején, a hozzátápláláskor. A parkban messzire elkerültem a gyerekeken kívül más témákat nem érintő anyukákat. Sok-sok gyerekprogramon vettünk viszont részt, amiket én is élveztem, és lehet, hogy gyerek nélkül eszembe se jutott volna elmenni.
    Mikor visszagondolok ezekre, azt látom, hogy ugyanakkor iszonyat sok időt fordítottam arra, hogy jó anyuka legyek: gyurmáztam, játszottam velük, főztem nekik finomakat, vittem őket helyekre, felfedeztünk, rengeteget olvastam nekik, bábszínházaztam, és ha belegondolok, kb tizenötször annyi időt fordítottam az anyaság adta feladatokra, mint az én anyám. Próbáltam magamra is figyelni, de a magamra szánt időt többnyire bambulással töltöttem.
    Nem múlt el, mert nagyon benne sem voltam, de az a helyzet, amibe a két gyerekem dobott, még sokáig fenn fog állni, és jelenleg én is túlélek. De próbálom úgy csinálni, hogy én is élvezzem, legalább egy részét, és ha megy is, én is kurvajó anyának érzem magam, mint hirladno, mert a fontos dolgok maradtak meg a babázós korszakból: a bizalom, az elérhetőség, az ölelés, a beszélgetés, és a közös élmények.

  23. most ezt direkt úgy írom, hogy nem olvastam el a többi kommentet előtte. nem volt az a hormonsokk, ami segített volna ennyire belemélyülni, pár napos babakocsi válogatás, egy-két nap, mire kitaláltam, hogy milyen mei tai-t veszek. néhányszor ringató, amúgy semmi, néztem a lelkes kismamákat, akik írták a babablogot, kiszorították a pénzt a babaúszásra, zarándokoltak a kicsinek almáért a biopiacra, vívták a hordozós, együttalvós, suttogós elvek viadalait és rohadtul magányos voltam. néha azt kívántam, bár én is le tudnék így menni az agyamról, de nem tudtam. nem sikerült és ettől duplán éreztem magam egyedül, se a “kinti” kismamaságont túli világ nem volt velem, sem a saját “fajtársaim”.
    most megnézem, volt-e ez így másokkal is.

  24. Tömény volt így reggelről a sok kommentet elolvasni, egy kicsit fel is paprikázódtam 1. kötelező lenne 2 gyerek közt 5 évet kihagyni 2. mit képzelünk magunkról, hogy nem ajánljuk fel a segítségünket.

    A 2 nagyobb gyerekem között nem egészen 2 év van. Életem legkiegyensúlyozottabb időszaka volt egy picivel és egy kicsivel. Hormonális? nem érdekel, akkor nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Egy darabig mindkettő, majd aztán csak a szopós kisebbik velünk aludt, így az alvási deficit a minimumra csökkent (éljen az álometetés). Kerek volt az élet.
    A 2. és a 3. között sincs meg az 5 év, a középső nagyon sokat segített a legkisebbel, szobatisztaság kérdése addigra nála rendezett volt, nyugodtan lehetett babázni.
    Kifejezetten bosszant emiatt az 5 éves általánosítás. Nem mindenkinek szar. Ne nyilvánítsuk már ki, hogy kizárólag szar lehet, okuljatok, szülés előtt állók, mert megszívjátok. Szerintem meg nem ezen múlik, ha amúgy a kapcsolat futott zátonyra, tök mindegy, mekkora a korkülönbség.

    Segítség: hadd én döntsem már el, hogyan önkénteskedem, ne felszólításra, oké? szemét dolog lelkifurdalást kelteni az olvasóközönségben, mert hát mindenkinek a maga gondja a legnagyobb. Nekem speciel a sajátom. És köszi, pont sokat önkénteskedem a szűkebb pátriámban, egy közösségért, nem pedig egy tőlem távol élő, és -meg ne sértődj, Éva, de – ismeretlenért. Szeretem olvasni a blogot, drukkolok a blogírónak az élet minden terén, de attól én még hadd érezhessem magam kívülállónak, jó?

  25. Én, aki mindig fordítva ülök a lovon, mikor 21 évesen terhes lettem, nem tudtam semmit a szülésről, de a komplikációkról sem, így hát nem is aggódtam, de szerencsére minden simán ment, alternatív módszerekről meg végképp (nem volt, nem voltak), nem válogattunk a cuccokban, használtuk, amit kaptunk, nem volt idősebb barátnőm, a várható feladatokra aki felkészítsen, gyereket csak messziről láttam azelőtt, a családban nem volt, hugom fiatalabb volt nálam sok évvel, de én soha nem babáztam, nem volt rá igényem, vagy nem engedték, nem tudom, társat vártam az egykeségben, és valahogy akkor nem lett az – negyven évvel később is iszonyú különbözőek vagyunk, most kellett rájönnöm, miután sokszor és erőmön felül alkalmazkodom hozzá, mert ő énhozzám nem tud, – az első gyerekemmel anyósnál laktunk, egyetemre jártam, ahol senki, a női oktatók a legkevésbé sem volt empatikus; a hormonsokk és az erőn felül megfelelni vágyás közben az én valamelyest csökkent agyi kapacitásomra nem voltak tekintettel (megalázó szivatás a kémia laborban a négy óránkénti szoptatások közt, mert egy éles helyzetben lassan reagálok, és elvágom magam az oktatónál egy életre) a félévi vizsgák után egy fél év kihagyás, mert nem sikerült a laborgyakorlat, amikor akár boldog is lehettem volna a gyerekezéssel, de az egyetem ugye folytatódik, a férjem távoli városban tanul, anyósom a helyzetével visszaélve durván rámerőlteti az ötvenes évekbeli gyermeknevelési elképzeléseit, és nincs internet, nincsenek kortárs segítők, a közelben és távolban sem, akikkel megoszthatnám. Anyósom a gyerek sétáltatásán kívül semmi feladatot nem vállalt szívesen, – de hálásnak kellett lennem, hogy ott lakhattam és eljárhattam az egyetemre – így én vezettem a háztartását, majd az ő szüleiét is, akik kezdték elveszíteni a kompetenciáikat és főzni, mosni kellett rájuk, – magunkra is, és nem volt eldobható pelenka – és közben egyetemre jártam, nappali tagozaton, és a halálos szerelem miatt (vagyis elvakultan a hormonoktól – most ismerem fel) még a végzés előtt újra teherbe estem, és egy hónappal az államvizsga után szültem, majd két éven belül harmadszorra is és egy Budapesttől távoli kis faluba költöztünk, nomád körülmények közé, – víz, telefon, gáz, fűtés nélküli rogyadozó vályogházba, amit megvenni se és felújítani se volt igazán pénzünk, – és a mikor már mindenkinek lett gyereke, szívesen jártak hozzánk nyaralni a jóbarátok, és lakni a nálunk is szegényebbek, akiket mindig befogadtunk, és nagyszülők és dédszülők állandóra vagy ideiglenesre, és hétvégeken a gyerekes apák, akiket elküldtek otthonról, szóval nagy volt a pörgés, de én magányosnak éreztem magam. Az összeomlás mégis akkor következett be, amikor elkezdtem dolgozni, és egy év múlva durván depressziós lettem és rémülten kerestem a kiutat, és nem ismertem fel, hogy az ellehetetlenült párkapcsolat az oka, amiről itt most bőven olvashatok és sokszor revelációként hat az általános női tapasztalat, hogy hát nekem is, igen, ugyanígy…
    Szóval irigykedve nézem a jelenlegi gyerekes generáció laza és könnyű életét, amikor már nekem is megvan mindaz, ami a gyerekezős években hiányzott, csak sajnos 44 éves koromban már nem tudtam teherbe esni a halálos szerelem miatt, pedig nagyon akartam…hogy az élettapasztalat birtokában már én is laza és okos lehessek és sajnálom, hogy a nyolcvanas években nem volt internet.
    Beton Irénnek: Nagyon együttérzek, mert ismerős a szituáció és nehéz menekülni egy ilyen csapdából. Segíthetek-e valamit?

  26. Én decemberre várom a kisbabánkat, és nagyon probálok valahol középuton haladni ez előkészületekkel. Hogy meg is tudjak mindent, ami van, de ne is görcsös elvek mentén haladjak. Például a hordozó kérdésében: eldöntöttem, hogy manduca-t veszek, de csak azért mert nekem az a praktikus, és mivel nincs hordozókendő megkötési tanfolyam Nagybányán. És mivel a gyerekkocsi számomra egyáltalán nem megfelelő. De senkivel se állok le vitatkozni azon,hogy miért lesz jó a gyereknek a hordozás. Csak valamiért bizom benne, hogy ami nekem jó, az neki is jó lesz. Ha úgy érzem, jól csinálom, akkor neki is jó lesz.
    Ha valami nekem tetszik ( gyerekszoba dekor) akkor az neki is fog, legalábbis babaként. Később ki tudja még….
    De nem vagyok hajlandó számomra kényelmetlen és nem megfelelő dolgokat venni, csak azért, mert a városban ez a szokás vagy mert a környezetem arra esküszik. És nem szeretném másnak a gyereknevelési szokásait megváltoztatni, maximum megmondom a véleményemet arról, hogy nekem/ a gyerekemnek miért jó igy és nem másképp.

    • Szia, szerintem fontos, hogy ne magadból indulj ki, mert ezzel a logikával az is nagyon jó a mamának, ha rácsukja a gyerekre az ajtót, és elmegy moziba, tehát ismerd meg a baba működését, nagyon szívesen a kezedbe nyomnám a Touching című könyvet, ha tartanék már az utolsó változattal valahol, de Jean Liedloff Az eltűnt boldogság nyomában című könyvét mindenképp olvasd el. A hordozás, az a babának a legfőbb jó, úgyhogy ez szerencsésen egybeesik azzal, hogy az anyának is, a dekor meg eléggé mindegy, de csak jó, ha örülsz neki, ha kifejezi a babavárást. És kívánom, hogy ne legyen sok harcod orvossal, védőnővel, bölcs nénivel, nagyon nyomasztó tud lenni, ahogy mindenki jobban tudja és számon kér.

      • Nem tudom még, hogy milyen szülő leszek. Remélem, nem önző és lassanként sikerül majd megismernem a gyereket és az igényeit. Most valahogy inkább egyfajta remény van bennem,hogy az, ahogy eltervezem az első pár hónapot, az jó lesz neki is. És ha nem, akkor gondolom újratervezés vagy cselekvés a pillanat hatása alatt.
        És igen, örülök egy-egy igényes, különleges darabnak amit vagy kaptam vagy megvettem vagy már megrendeltem és nagyon letör, amikor más ezt azzal intézi el, hogy bezzeg az én időmben nem költöttünk annyit, vagy ez most mire kellett mert van sokkal olcsóbb is…és úgysem éri meg. Mindezt bölcs kollegák/ rokonok/ kisgyerekes anyák mondják. Persze, tudom én is mindezt, de ha nekem hozzátartozik a készülődés öröméhez, akkor miért kell ezt elrontani? Mert persze, hogy a racionalitás határain belül költekezek azért…nem X generációs babyőrt szeretnék venni, csak egy jó hordozót és egy pár szép dekorációs darabot… És mivel a környezetemben szinte mindenkinek gyerekkocsija van, még csak nem is hallottak róla, hogy a hordozás jó lenne a babának. Mondjuk én is csak azért tudom, mert leginkább a magyarországi fórumokat, blogokat olvasom. Egy olyan országban, ahol a nagy átlagnak az a jó, ha másokat utánoz, elég nehéz az alternativ dolgok elfogadtatása.
        Azt csak remélni tudom, hogy az orvosokkal nem lesz sok vitám és harcom… itt Romániában a védőnő intézményét még nem találták ki, néhanapján meg kell látogatni a háziorvost és minden hónapban ultrahangra kell menni. Eddig ennyi, kisbabával meg csak háziorvos.
        Köszi szépen a könyvajánlót, utánanézek ezeknek a könyveknek. Mikor jó elolvasni? Terhesség előtt vagy után?
        Kösz mégegyszer.

  27. Nekem az első gyerekvárásom volt hasonló. Ruha válogatás a vaterán, 3 korosztályos topik, ahova írtam, nagyon sok időm ment el rá, milyen babakocsink legyen stb. Gyerekruhát ma már két embertől veszem (lány -fiú leosztás), átnézem néha a készletet, aztán ennyi.
    Az első gyerek születése után még maradt egy darabig ez a babázásba történő 100%-os belezuhanás, amikor csak a gyerekről szólt minden, majd szép lassan megkopott. A másodiknál még fórumoztam, igaz már sokkal kevesebbet, a harmadikkal szinte semmit. Ringatóra terveztem járni, de lusta voltam, ahhoz fel kellett volna kelni reggel korán, más meg nem nagyon van errefelé, de már nem is hiányzik. Ami időt régen a neten töltöttem ma nagyrészt olyasmivel töltöm, aminek semmi köze a gyerekekhez.
    Nem bántam meg soha ezt a belezuhanást (egy év volt talán), jó volt akkor és ott csak ezzel foglalkozni. De az is jó, hogy vége van, hogy ismét van más témám, amiről lehet beszélgetni. Amíg az elsőt még lelkiismeret furdalással hagytam 10 hónaposan az apjára néhány órára a harmadikkal már semmi ilyen problémám nem volt.

    • Pont azokra gondoltam, amit leírtál. Abban, hogy milyen a hormonsokk, nyilván nem vagyok kompetens. Személyes élményből fakadó általánosításokban viszont szerintem simán lehetek akár én is, hiszen ez nem női privilégium. Márpedig csak azzal vitáztam.

  28. Én a kis korkülönbség pártján vagyok (de nem kényszerítem rá senkire).
    És nem is a hormongőz. Higgadt belátás vezérelt. Az eleje nehéz, de később könnyebb két hasonló érdeklődésű gyereket terelgetni, közös programot szervezni.
    Egyébként Magyarországon a 2 év korkülönbség elég gyakori. Szinte tipikus. Amikor én voltam gyerek (70-es évek), akkor az egy év korkülönbségre is sok példa akadt.

  29. Én vállalom, hogy teljesen beszippantódtam, aktív vagyok a mamamin és aktív vagyok a mamamis közösségekben, korosztályosban és klubosban is. Most várom a harmadik gyerekünket kis korkülönbséggel. Nekem nagyon jót tesz, hogy délelőttönként össze tudunk jönni válogatott anyatársakkal. A válogatottat nem sznobizmusból mondom, hanem úgy értem, hogy nem a játszótér terelt minket össze, hanem a hasonló gondolkozás a gyereknevelésről. Mivel általában teljesen különböző közegből érkezünk, nagyon színesek ezek az ismeretségek, sosem unatkoztam. Jó párszor kiderült az is, hogy segítünk egymásnak, ha baj van.
    Emellett viszont nekem nagyon fontos, hogy legyen saját időm, hogy folytathassam a munkám heti egy-két alkalommal délután és szombat délelőtt, vagy otthonról délután, este, terápiázom, tanítok, egy alapítvány egyik felét vezetem. Ilyenkor én megyek dolgozni és férj marad otthon, ez nem is volt kérdés soha.
    Nyilván kell ehhez is kompromisszum, mert jóval kevesebb bevétellel jár, mintha férj éjjel-nappal dolgozna, de az nem értünk történne, hanem az anyagi jóllétünkért, amit igazából magasról letojunk.
    Kendőmániából, pelusvásárlásból már kinőttem én is, de nekem nem az elején volt, hanem a közepén és megvolt az oka.

  30. Általános végén valamiért mindannyian rákattantunk Joyce Maynard: Baby love c. könyvére. Már akkor eldöntöttem, hogy nekem nem lesz babakádam, hanem velem fürdik majd a gyerek, mint Taráé.

    És nem is volt, amit az első gyerekhez vettem (két cumisüveg, mellszívó, cumik, babakocsi, kenguru, ruhák, törölköző), az maradt az öt évvel későbbi második gyerekre, plusz vettem egy Nandu (jól emlékszem?) kendőt, és nem vettem Kismama újságot, mert egészségügyis voltam, és azt gondoltam, mindent jobban tudok náluk. 😛 A gyerekkocsit a szegedi lengyel piacon vettük, (rá kellett forrasztani egy keresztvasat, mert begörbült), de már akkor a kengurut szerettem, viszont főiskolára jártam, és a néni, aki vigyázott rá, abban tologatta a fiamat.

    Szép volt na!

    Nem ilyen görcsös feszülés, mint néha szemet szúr. Persze ehhez a férjemnek is partnernek kellett lenni (és megvédeni anyámtól), nem az az értékes partnerségem fokmérője, hogy mennyi sütit sütök, befőttet főzök be vagy gyurmázom/szalvétatechnikázom-e eleget a gyerekkel.

  31. Nincs még gyerekem, ezért csak ehhez a részhez tudok hozzászólni: “És mi annyira tele voltunk vele, hogy nem fogtuk fel: mások egyáltalán nem várnak gyereket, vagy nagyon másképp várják, szégyen és szorongás közepette, nem is várják, csak lesz, őket senki nem fuvarozza a Brendonba.”
    Két hónapos most a barátnőm kisfia, egy hónapja voltam náluk. Az még egy dolog, hogy föltesz sok cuki képet facebookra, sokan csinálják ezt. De megkérdezte a férjes barátnőnktől, hogy ők mikor akarnak gyereket, mert olyan jó lenne együtt babázni. Valamint nekem is ajánlotta, hogy nem muszáj várni az esküvőig (még össze sem költöztünk), előtte is lehet gyerekünk (de én most nem akarok). Mintha sietnem kéne, nehogy lemaradjak (egy álomesküvő megszervezése sok idő), intézzem el, nem kell annak nagy feneket keríteni. És én csak nézek rá, hogy megőrült?!
    Remélem, hogy majd ha itt az ideje, meg tudom őrizni a józan eszemet, és feljövök erre az oldalra, és jó erősen megkapaszkodom.

    • Tudod, én megértelek téged is, meg a barátnődet is, mert voltam mind két oldalon. Amikor a legjobb barátnőm gyereket várt ( hosszas várakozás és beültetés után, sajnos a baba 20 hetes korában halva született, de ez egy másik történet).Szóval amikor ő terhes volt, nekem is az agyamra ment, hogy én mikor szülök már. Akkor voltam egy friss kapcsolatban, eszembe se jutott még babázni, inkább csak kettesben akartam lenni a szerelmemmel. E-mailezett, naponta telefonált,hogy most épp mekkora és mit csinál, mit tud a kis magzat stb. Áradozott, hogy ezt nekem is át kell élni és lehetőleg most azonnal essek ám teherbe. Én meg csak néztem, és nem mertem neki semmit se mondani, hogy ez nekem sok .Amiért ő gyereket vár én még nem, és attól, hogy ennyire nagyon boldog, nekem ne adja parancsba hogy SZÜJJJÉ MÁ..
      Aztán amikor terhes lettem, neki még mindig nem volt gyerkőce. Akkor az volt a baja, miért nem örülök a gyereknek úgy, ahogy a nagykönyvben elvárt. Mert, hát ha vki terhes akkor abban a pillanatban illene ám a föld fölött járni a boldogságtól, és rögtön abbahagyni a munkát, és mosolygós szobanövényként otthon tölteni a köv. 9 hónapot.Nem tudom ki,hogy van ezzel és akartam a gyerkőcöm, de amikor megfogant halálra rémültem és több hét kellett, hogy igazán örülni tudjak. És akkor már elkapott a gyerekvárási hevület.(A férjemnek is kellett vagy egy hónap, mire magához tért) Amikor megszületett a babám, és első éjjelünkön egymás mellett feküdtünk az ágyon, és annyira mélyen a szemembe nézett, ahogy csak az újszülöttek tudnak, annyira lélek mélyére látóan, akkor elindult egy olyan érzelem bennem, amit soha előtte nem éreztem. Egy olyan szeretet aminek a létezéséről nem is tudtam. Azt sem tudtam, hogy a szülők teljesen másképp szeretik a gyereküket, mint a gyerek a szüleit. Ezt átélni lehet, minden leírás csak körül írás. Gyerektelenként ezek csak üres szavak, amit csak gyerek után telik meg érzésekkel és értelemmel. Ettől lesz a nőből anya, És akkor azon töprengtem, hogy az addigi életem során frankón karriert építettem, és sikeres voltam a munkámban és az mennyire fontos volt, de miért nem mondta soha senki, hogy babázni ennyire jó, hogy mennyire bele lehet feledkezni “az itt és most-ba”, ebben a nagy nagy feltétel nélküli szeretetbe. És akartam, én is, hogy barátnőim átéljék ezt az érzést. És biztos, én is az agyukra mentem, de csak azt szeretem volna, ha ők is átélik azt a boldogságot, amin keresztül mentem. Hidd el ez a barátnőd nagyon szeret téged, élete legfontosabb érzéseit akarja így közölni. és azt kívánni éld át te is.( Gondolom én, magamból kiindulva, ám nem biztos hogy így van)
      Azt tudom, hogy nekem a baba előtt és baba utáni életem hihetetlen nagy változást hozott. A gondolkodásomban, párkapcsolatomba, munkához való viszonyomba,a gyerek neveléssel kapcsolatos kérdésekbe. Ma már csak nevetek azon, hogy hangosan hirdetett, nagyképű, gyermektelen voltomban mi mindent gondoltam, hogy fogom nevelni a gyermekem, és az hogy omlott össze az első hetekben kártyavárként. Nem csak az a nagy gyerekvárós hév múlt el, hanem a régi, gyerek nélküli életem fontossági sorrendje, és elmúlt az első évek tudatos, feszülős tökéletes anyaságra törekvése is. Változunk, és változni jó.

      • Köszönöm, hogy leírtad ezt. Én csak akkor voltam megrémülve, amikor egyszer késett, mert jelenleg tényleg nem tudnánk hol, miből nevelni, és egy gyereknek/szülőnek sem kívánom, hogy így kelljen. Sokan mondják, hogy ha mindig arra vársz, hogy ideálisak legyenek a körülmények, akkor sose lesz gyereked, meg hogy mindig lesz valami, de azért örülök, hogy “megúsztam”. Egyébként már előre rengeteg gondolatom van a gyerekvárásról, szülésről, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Például nem bírom az orvosi vizsgálatokat, vérvételt, ezt mindenképp ki kell kezeltetni (pszichés). Aztán magától a szüléstől is félek, hogy mekkora fájdalmaim lesznek stb. És végül attól is, hogy valami baj lesz, ezért nem is tervezem, hogy beharangozzam a facebookon meg ilyen nagyobb körben, mert úgy gondolom, hogy utána annál rosszabb túltenni magát az embernek.

  32. hát szerintem ez éppen olyan, mint főiskolára, egyetemre járni munka előtt. sok mindenbe belekóstolsz, sok mindent félbehagysz, sok minden csak azért érdekes, mert épp akkor találkozol vele először, a tankönyveket, jegyzeteket is megveszed 30-40ezerért, aztán kiderül, talán hármat használsz belőle rendesen, és az igazi az úgyis a saját készítésű. Ugyanez megy pepitában a babakocsi és egyéb vásárlásokkal is, mindig csak utólag vagy okosabb=tapasztaltabb, mi az ami tényleg kell és hasznos, a többi meg kikopik. Az egyetemistákat sem oltja senki miért költenek ennyi pénzt felesleges, könyvekre, táskára, mikor néha egy bevásárlószatyorral esik be előadásra, persze erre nem épült ekkora ipar mint a kismama lehúzó biznisz, talán azért hangsúlyosabb az. De nagy vonalaiban szerintem pontosan ugyanarról szól mindkettő, és teljesen normális, hogy a lényegtelen dolgok mindkettőből előbb-utóbb kikopnak.
    A másik gondolatom a témához, hogy azt sosem értettem, attól hogy valamire csak rövid ideig van igazán nagy szükség, akkor az már megalapozatlan, értelmetlen? Pl. terhes is csak 9 hónapig lesz az ember, de kb csak 6 amikor még terhes ruhára is szükség van, mégsem jó azt azok nélkül végigcsinálni, nem is tudod. Ettől még nem válik hülyeséggé egy héttel szülés után, hogy “basszus miért is kellett megvegyem azt a nagyhasú terhesnadrágot, csak 5 hónapig használtam, és most már nem is jó”. Szerintem sok mindennel így van abból is, amikről írsz, csak rövid ideig van létjogosultságuk, de akkor igenis van, és kár ostorzni magunkat, és szülés után is 2 évig hordani a terhesnadrágot, csak azért hogy ideológiailag is alá legyen támaszva megvásárlásának jogossága.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s