i have a dream

Három napja írtam, nem tetszett, nem tettem fel, picsogásnak és mártírságnak éreztem, homályos célozgatásnak arra, ami csak nekem fáj. Akkor nem tudtam, hogy eltaláltam az I have a dream napját. Martin Luther King beszéde ötven éve, augusztus 28-án hangzott el. Hozzáírtam, fölteszem. Ez van.

Kihagyhatatlan a cikk: Volt egy álmunk

és a videó:

Néha elkeseredem.

Úgy érzem, beszélni sem lehet arról, amiről itt próbálunk. Nem hagyják. Már a témát támadásnak fogják fel. Az is agresszió, ha saját szemszögem van, ha nem bólogatok áhítattal az ex cathedra kijelentéseikre. Ha nem abból indulok ki, amit mondanak. Ők, a mindenség kerete.

Én mindenfélét olvasok, próbálok figyelni, tudatos lenni, de ahogy a rossz kapcsolatában is nyugtatgatja magát: á, nem olyan szörnyű, ugyanúgy elfárad az ember a maga és pláne a mások radikalizmusában. A hétköznapok elkennek, mint hideg vajat rozskenyérszeleten a türelem. Mi bajom lehet? Nyár van, az esőtlen nyár vörösíti a kertet (a bejegyzés augusztus 12-én kezdődött, a szerk.), futok az erdőben, pénzt hoz a postás, feszül a tricepszem, nedves kutyaorr böki a karomat, zoknit adok apró lábakra, Deep Purple szól, jut szilvás gombóc, önfeledten viccelődöm valakivel, és nem bánom, hogy gyanús neki a feminizmus, és katartikus színház- meg filmélményeim vannak. Engem senki se bánt ma már. Valahol, valakik, igen, nekik rossz, panaszkodnak, komorak, eszembe is jutnak szegények, szörnyű, ami velük van, segítsünk nekik, de én? Engem nem bánthatnak, lám, én megcsináltam, csupa flow az életem. Nincs is probléma. Én különleges hópehely vagyok.

És akkor mégis arcon löttyint, hogy mi van igazán elmék és szívek mélyén, és hogy mindannyian benne vagyunk. Nem úszhatom meg. Nem lehet, hogy kedvesen beszélgetünk a felhők formájáról, és akkor a blog, vagy az én életmódom, attitűdöm nem kerül szóba, nem kell ütközni. Per. def. mindig ütközöm, hirtelen kezdenek gúnyosakat írni, kiraknak magukból. Gyors egymásutánban négy ilyen történetem volt, és a negyediknél meghökkentem. Azt gondolják, nekem jó. Ez vonzza őket, ugyanakkor ezt a jót nem tudják valahogy elviselni, piszkálni, támadni kezdik. Meg hogy én erős vagyok, elbírom, hogy bántsanak, mindent bírok úgyis. Vagy, ez meg egy kíméletlen troll, ha elmondom, mennyire elfogadhatatlan, hogy állandóan méregetik és véleményezik a nők testét, akkor megkapom, hogy én sosem fogok vékonynak látszani, mert vaskos a karom és a lábam. Ez érvnek volt szánva. Az nem lehet, hogy én egy kicsit is nyugodt lehessek afelől, hogy nem is vagyok rusnya. Azzal a burkolt váddal írja ezt a fal menti résben surranó csíkbogár, hogy én itt el akarom hitetni, hogy vékony vagyok. Valamint: ne csodálkozzam, az internet ilyen, erre szegődik, aki blogot ír.

Mindebből rémülten és döbbenten rájövök: ők nem erősek. Boldogtalanok, vaj van a fejükön, és félnek. Valami veszélyt sejtenek, amely bennem ölt testet. És ezért arra céloznak, aki nagyon ott van, és látszik. A kételyteli, de csakazértis világ elé állást kedvező helyzeti előnynek, könnyű szerencsének látják. Nekem könnyű, nekem sok olvasóm van! Akiket manipulálok, mert ez kell nekik. A szavaim veszélyes fegyverek. Azért írok ilyeneket, mert a sok buta nőnek erre van igénye, és kiszolgálom őket. Ájultan csodálnak, de kínos, ezt is a fejemhez lehet vágni gúnyosan. Abba belegondolni, hogy én esetleg valóban így gondolkodom, azért írok ilyeneket? Felfoghatatlan. Vagy hogy a kommentelőimet nem én teremtem?

És nem más a kedvesnek indult beszélgetések logikája sem, mint a trolloké. Ez a döbbenet: hogy ez ugyanaz. Az érdekesnek talált nő szűk szemű, gyanakvó figyelése, körbejárkálása. (Neki nem volnék elég?) Nézzük, hátha valahol hibádzik — hopp, letört egy ujjperce. Megrángatja, és rádől az egész, és ekkor elégedett.

Reménytelenül magányos vagyok, a világ és közém áll a blog, és nem tudok már vak hittel csodálni senkit. Már mindig gyanakszom. Szívem szerint rá se rántóan derűs volnék, bakelit szólna, felolvasnám Weörest, bor is csöppenne, nem lehet.

Beszélgetek, levelek és kommentek érkeznek. És kiderül, hogy nem voltam én radikális, ó, egy cseppet sem, hanem épp csak valamit észrevettem, egy kicsit néztem, majd el is felejtettem. Kiderül, hogy nem lehetek naiv, nem hihetek ennyire egy békés, kellemes világban, amelyben elmondhatom, amit gondolok, és mégis elfogadnak és nem bántanak érte. Kiderül, hogy a szeretetvágyamnál fogva dróton tudnak rángatni. Kiderül, hogy nem is vagyok erős: szeretném, ha szeretnének, ők, akik csak vállalhatatlan feltételekkel tudnak. Kiderül, hogy mindenkinek sok vagyok. És úgy odadobnak valahogy.

Kiderül, hogy ha végre elmondjuk, amit soha, ha elkezdünk magunkra eszmélni, ha ránézünk máshonnan az életünkre, és önszaggató és mást sem simogató módon feltárjuk, miért volt olyan szar az egész, nekünk, hajdan virulóknak, akkor az személyes támadás a tisztelt ismeretlen olvasó ellen, mintha az ő sorsáról íram volna. De hiszen az ő sorsáról írtam. Általánosítok, provokálok, bántok.

Kiderül, hogy mi egyoldalúak vagyunk, panaszkodunk, mindent halálosan komolyan veszünk, acsarkodunk őellenük és hergeljük egymást. Örömtelen, faszt nélkülöző, kudarcos, önigazoló nők! Romboljuk az olvasók párkapcsolatát, pedig előtte hej, milyen jó volt az! Kiderül, hogy csak akkor vagyunk elfogadhatóak, ha hallgatunk és eljátsszuk, hogy ez az egész így van rendjén. Ha optimisták és elégedettek vagyunk. Ha belátjuk, hogy butaság a harc, és minek itt békétlenkedni.

Más szerint neki alanyi jogon jár a jó nő, a szex, és mivel nem kapja meg, szidja az összeset, teóriákat importál és gyárt arról, hogy a nőknek mi kell, és milyen szemetek és elüzletiesedettek.

Megint más kifejti, hogy paranoiások a feministák. A bók az nem zaklatás, és ő, lám, még egy ilyen nőnek is tudott kedveset mondani, erre megsértődik, na, jellemző. Különben is örüljünk, ha tetszünk valakinek — erre vágyunk, hát nem? A szex mozgatja a világot. Gyönyörű társasjáték ez. Nekünk micsoda hatalom ez a vonzerőnk, ők meg ki vannak szolgáltatva ennek.

Amiről beszélünk, bagatell, nem is úgy van, elfelejtjük, hogy ez csak a mi oldalunk ám, szubjektív, irracionális és túlzás, és van ám az éremnek másik oldala is, és nekünk milyen jó, hogy nem kell katonának lennünk és nehéz fizikai munkát végeznünk.

Szóval mondanak mindenfélét, és ami itt zajlik, azt jól ismerjük: nem hisznek annak, aki megszólal, jobb volna, ha hallgatna, nem itten mindenféle kérdéseket tenne fel, változásokról beszélne. Nem szólna arról, hogy baj van.

Pedig baj van, rettenetes. Ezt tisztán látni, és ebben erősnek és épnek maradni, és megtalálni a talpalatnyi helyet, ez a feladat.

Elkeserít, amit itt olvasol? Tartsd szem előtt akkor azt a víziót, a világét, amelyben senki nem gondolja, hogy ha valaki az érzéseiről és élményeiről beszél, az sértés, támadás valaki más ellen. Senki nem erő-keretben gondolkodik, nem felelőst keres, és nem érzi, hogy ha valaki elmondja, mi van vele, az ezzel igazságtalanul őrá tolja a felelősséget. Nem hibáztat, nem hierarchiában és győzelemben gondolkodik, nem ugrik mindenre, ami egy kicsit megkérdőjelezi, hogy ő milyen rendes ember. Ebben a világban senki nem gondolja, hogy hazudsz, túlzol, és nem akarja megtiltani, hogy elmondd, kifejezd, nem von kétségbe, nem gúnyol, nem tromfol rád, hogy neki még rosszabb, meg őt ez nem érdekli, nem minősít, nem megy ki a szobából. Nem kezd rögtön arról beszélni, hogy de te vagy a többi nő meg milyen. Nem tudja jobban, nem akarja neked, az irracionálisnak felülről, racionálisan levezetni, és nem tartja konfliktusnak, ha mást gondolsz. Lehet valóságod, és elfogad azzal együtt, bízik benne, hogy nem legyőzni akarod, hogy ha nélküle akarod, az sem ellene van, és nem csak azért van béke, mert nem mondja el, hogy jaj, a tiéd mennyire nem tetszik neki. Figyel és nem fél.

Nem tesz megjegyzéseket vadidegenként rád mint nőre, nem feltételezi, hogy te ilyen vagy olyan vagy (ronda)(nem mosogatsz), nem gondolja, hogy neki nyílik minden virág, és csak ki kell nyújtania a kezét. Nem abból indul ki, hogy neked az az értéked, hogy mennyire vagy kívánatos és elérhető nő, aki attól egészséges, hogy szexuálisan aktív — ővele. Nem gondolja, hogy ha visszautasítod, az ellene merénylet. Nem mustrálgatja, kommentálja ismeretlen nők kinézetét, szexuális vonzerejét, pinájának formáját. Nem tartja a női testet olyasminek, amely kizárólag az ő szórakoztatására létezik. Nem gondolja, hogy a te hatalmad az, hogy ő annyira odavan érted, és hogy a nőké, hogy tőlük hevesen akarják a szexet. Nem tekinti a szexet kötelező, kisajtolandó mutatványnak, nem manipulál, hogy tedd meg. Nem gondolja, hogy ha szereted, akkor hagyod egy kicsit magad, hanem kíváncsi az érzéseidre, és figyel arra, hogy neked mitől jó, amihez persze sok mindent kell meggyógyítania és kijavítania a sorsodban, de ezért nem vádol.

Nem gondolja, hogy de neked igenis meg kellene tenned másokért, őérte, magadért, amit nem akarsz, ami ellen minden porcikád tiltakozik. Elhiszi, hogy meg tudod ítélni, mi a jó neked. Nem fél ilyen ördögűző módra az érzéseidtől. Nincs erőszak, felülkerekedés: kíváncsiság van, kérdés, bólintás, és még a más vélemény kifejtése. I have a dream.

IMG_6880

72 thoughts on “i have a dream

  1. A “Reménytelenül magányok vagyok…” bekezdésed, az nagyon szíven ütött. Annyira átérzem, annyira tudom, milyen az a fásultság, az a “hagyjuk, minden mindegy és úgysem érti meg senki” érzés, miközben tudod, hogy de neked ezt kell csinálnod, és ettől csak még rosszabb. Amikor már felvennéd a fegyverüket, vagy néha meg is teszed, és akkor meg azt gondolod, hogy beálltál közéjük, mert cinikusan, gúnyosan és direkt bántóan fogalmaztál, sarkítottál és általánosítottál… Jaj, Éva, ez olyan, de olyan, de olyan kilátástalan néha (nem néha, sokszor, majdnem mindig), de hogyan lehetne ebből kiszállni? Én nem tudok. És látom, ahogyan elfordulnak tőlem azok, akik csalódnak bennem, mert már nem hagyom szó nélkül a vicceket (a baltanyél mint fa testápoló, én meg azt mondom cseppet sem mosolyogva, hogy nem szeretem az erőszakról szóló vicceket, vagy amikor ajánlgatják a rózsaszínt a lánynak, és kifejtem, hogy az csak egy emberi konstrukció és nem egyetemes igazság, hogy melyik szín fiús vagy lányos és hasonlók). És bánt, és most éppen sírok, de nem bírom abbahagyni, nem lehet ebből kiszállni. Most szeretném, ha itt lennél, és bár én nem kávézom, de a teát már megfőztem, és ihatnál egyet velem. Megvigasztalnánk egymást. Rám férne 🙂

    Kedvelés

    • Ó, köszönöm. Egyébként nem szoktam én mindenkivel vitázni, tényleg elfogadó vagyok, nem vagyok rajtakapós, nem is érdekel, mit csinálnak, mert nem jó szerep ez,és jól vagyok a magam ilyen és mások olyan véleményével, ha nem erőltetik rám. Igaz, én nagyon függetlenül élek, nem kell folyton ütköznöm, azokkal találkozom, akiknek nem kell magyarázkodnom. Csak a saját életemet védem, itt ne legyen giccs, önzés, bántás. Akikről írok, a blog miatt lettek támadóak. Ők azt erőltetésnek tekintik talán, zavarónak, mintha őket bántanám vele, miközben én nem is tudom az ő történeteiket.

      Kedvelés

  2. Néhány gondolat:nekem nagyon kevés a kapcsolatom férfiakkal, de fiatalabb éveimet leszámítva nem találkoztam olyan férfiakkal, akik a női nemet méretek, és kinézet szerint mustrálgatták. Ez lehet, hogy intelligencia kérdése, lehet elfojtások eredménye, lehet a felszín..De abban a pillanatban, ha bennem megjelentek ezzel- szexualitással- kapcsolatban problémák, rögtön társult hozzá egy mutogató, egy beszóló, egy félreérthető, kínos helyzet. Megjelent a külső világomban is. Mivel ezek a kérdések vannak feszegetve a blogban mostanság- érthető, még ha nem is követhető, és elfogadható ez a reakció. Van-e ennek feloldása, vagy a feldobott problémáknak megoldása- egy egyéni útkeresés , önismeret nélkül?Tudja-e a blog ezt az önismereti -igényt, vágyat felkelteni- hogy miért működünk így vagy úgy, miket okozunk magunknak, másoknak szenvedést..?Tudjuk-e mi nők, milyen hibákat, bűnöket követünk el a férfiak ellen- ez is egy érdekes kérdés, és talán az érem másik- de nem utolsó oldala. (Még akkor is, ha sokkal rokonszenvesebb az áldozat, mint az elkövető.., vagy megítélhető-e ki az áldozat..)
    Óhatatlan a kivetítések megjelenése az olvasóban- ilyen , meg olyan lehet a blog írója-, de ez rólunk szól, és nem feltétlenül az íróról. Ahány olvasó, annyi G. Éva.Nagyon érthető, átérezhető a magány- de van feloldása- gondolom én..Minden jót kívánok Éva!

    Kedvelés

    • Akkor neked nagy szerencséd van, Ágota. Kívánom, hogy ne ismerd azt az érzést, amikor állsz leforrázva egy beszélgetésben, mert te azt hitted, hogy az a férfi tényleg kíváncsi a véleményedre, a tudásodra, beszélgetést kezdeményez, majd egy óvatlan pillanatban benyögi valamelyik csajozós dumáját. Én ilyenkor majd’ elsüllyedek, és az is rossz ebben, hogy én szégyellem magam – biztosan nem vagyok elég értelmes, kihívó voltam mégis és megint, akaratom ellenére -.és aztán a düh, ami nem (mindig) tör ki, kedvesen elutasítom, vagy úgy teszek, mintha nem érteném a célzást… És sikítok belül: miért, miért, miért? És hogy ebből elég!

      Kedvelés

      • Az elfordult bőven, hogy nem voltak kíváncsiak a véleményemre, gondoltaimra, érzéseimre- kezdve a szüleimmel-, a szexista végszó volt a ritka. De a kérdésem a Te leveledben is megjelenik:-miért, miért?

        Kedvelés

      • Nem az a baj, illetve az nem baj, ha nem kíváncsi. Az a baj, hogy úgy tesz, mintha az lenne, beszélgetünk (vagyis én azt hiszem), miközben ő meg csak azt várja, hogy megkérdezhesse végre, hogy mikor dugunk – persze nem így, hanem valami baromságba burkolva, pl. kérdez az egyetemről, előhozza a nemek arányát a szakomon, majd előrukkol a farbával: akkor biztosan hiányzik a férfitársaság, na majd ő pótolja ezt a hiányt… Na, ez az, ami nem is csak szexista, hanem bunkó felajánlkozás, amire én nem adtam okot. Mert miért nem hiszik el a pasik, hogy ha szóba állok velük, akkor az nem azért van, mert szívesen le is feküdnék velük? Áhhh, nem is magyarázom. Ha szerinted attól lesz egy ilyen beszólás szexista, hogy én nem vagyok rendben BELÜL, és ez jön le KÍVÜL (bevonzom? félreértem? kiprovokálom? képzelem?), akkor elbeszélünk egymás mellett, annak meg nincs értelme.

        Kedvelés

      • A beszólás nem Tőled szexista – ez egyértelmű. És értem a bunkóságot is, de az mégis Tőled, tőlem függ, hogy ez bennem hogy marad meg- mint egy mintabeszélgetés, amiből lehet következtetni az x . mondat után , hogy nincs értelme.., vagy ismét- és ismét belemegyek..

        Kedvelés

      • Hidd el, hogy amikor ezen a blogon beszélgetünk, az nem személyeskedés – azon a szinten sem, hogy magamról, az én nyűgömről beszélek. Én jól vagyok, köszönöm szépen, egyre jobban, mert igen, van önismeret. De mit változtat az én önismeretem a bántalmazott, kihasznált nőkön és gyerekeken és szegényeken és cigányokon és négereken és prostituáltakon és homoszexuálisokon? Semmit. Az változtat, ha nem hagyom, ha az áldozatra figyelek, és a bántalmazót nem védem. És az változtat, ha a te jóindulatod és vakságod is fordul egy kicsit. Mert ahhoz is önismeret kell, és néha fáj, ha át kell értékelnem, amit eddig gondoltam, hogy a fennálló rendbe vetett hitem meginog, hogy talán mégsem olyan rózsaszín és nem olyan távoli és talán tényleg igaz, hogy a barátnőmet az apukája…

        Kedvelés

      • hajaj. ezzel én is találkoztam, mondjuk nem sokszor. egyszer egy ilyen pasira rácsaptam a kocsi ajtaját, ő meg ült leforrázva, nem tudta mire vélni. hiszterikának tartott, közben meg csak elegem lett, hogy a beszélgetés helyett végig azon járt a feje, hogy cserkészhetne be minél hamarabb

        Kedvelés

    • Annyi mindent írtál, nem egészen értem.

      Ágota, leginkább névtelenül, interneten űzik ezt a méregetést, a női testről való gyűlöletbeszédet, itt eszkalálódik a jelenség, és aggasztó. De én élőben is rengeteg ilyesmit tapasztalok, és hát az ősforrások bátyáim. De nehogy már azzal legyen a baj, aki észreveszi. Örülj, ha nem tapasztaltál ilyet. “Ha nem vagy dühös, nem figyeltél eléggé.”

      “…abban a pillanatban, ha bennem megjelentek ezzel- szexualitással- kapcsolatban problémák, rögtön társult hozzá egy mutogató, egy beszóló, egy félreérthető, kínos helyzet. Megjelent a külső világomban is.”

      Bennem nem jelentek meg szexualitással kapcsolatos problémák. Ez nagyon trükkös hibáztatás, hogy azt gondolod, a világ rendben van, és az a bajunk okozója, hogy belül keletkeznek problémák, aztán az kivetül. Ez a nagyon romboló ezoterikus maszlagokkal rokon. Az van, hogy írok valamit, és támadnak, azok is, akik korábban kedvesek voltak. Szerintük így nem szabad gondolkodni, úgy látom, szerinted se, csak finomabban, békekereső általánosságokban fogalmazol. Na, ők bántóak, gúnyosak. Elfogadhatatlan félrenézésnek érzem, sőt áldozathibáztatáshoz hasonlónak, ahogy erről írsz. Nem bennem van a probléma, hanem azzal, hogy a szocializációnk szégyenre, védekezésre nevelt, cinikusak a férfiak, és eszköz a nő.

      Engem ez most nem érint, nincs másik ember a szexualitásomban.

      Meg ez a nagy lendületű pátosz:
      “Tudja-e a blog” — tudja, de a blogom nem valami szolgáltatás, ami iránt elvárásokat támaszthatsz. A blog annyi, amennyi: kérdésfelvetős, beszélgetős, és unom és felháborítónak tartom ezt a vádat, hogy miért nem terápiás, miért nem “csinálja végig”, miért csak felveti, de nem oldja meg a problémát. Vadidegen olvasók tízezreinek a problémáját végzettség nélkül, interneten, és persze ingyen. De akkor meg minek írok? Minek írnak az emberek? Könyveket, gondolatokról? Jó kérdések.

      Én nem állítom, hogy tudom a megoldást, vagy egyáltalán: van megoldás, de az biztos, hogy a probléma létezik, és így nem jó. És nagyon sok visszajelzést kapok, hogy a blog piszkálásának hatására belül történt valami, belső munka indult el, tudatosodás, beszélgetések, és most jobb.

      Ezen a blogon nem fokozzuk a női szégyent, nem a nők bűneiről írunk. És ez nem könnyed döntés: ezen a blogon felszabadító, hogy végre nem magunkat emésztjük, mert azt, hogy magunkat emésszük, a lelkiismeretlen agresszorok akarták mindig is, és erre ráment egy csomó érzelmi energia és női életerő, sorsok mentek tönkre. Minden olyan jelenség, amelyet a férfihangon női manipulációnak neveznek, abból ered, hogy teljesíthetetlent várnak magától értetődő természetességgel egy-egy nőtől és a nőktől általában, hatalmi helyzetből és reflektálatlan önzésből, mindezt a természet rendjének beállítva, és erre a szorongatásra a maguk helyzetében, lehetőségei és szocializációjuk szerint reagálnak a nők, és akkor megy a kiabálás, hogy milyen szemetek a nők.

      Ja és utálom, ha rám pakolnak feladatokat, számon kérnek, csak mert én írom a blogot. Ez a blog ilyen, és az jöjjön ide, aki ettől, így valamit kap, pillants a címére. Nem fogom olyanná fejleszteni, amilyennek az erre tévedő olvasó elképzeli, mert neki az nem kerül semmibe. Minden más tízezres órabér fölött tizenévig képzett szakembernél, magánrendelőben, esetleg 2500+ forintos könyvekben érhető el. Azért álljunk már meg, hogy néha erre jár valaki, és okosan mond valamit, hogy én mit csináljak, holott én teljes munkaidőt töltök a bloggal, ő meg csak erre járt.

      Aztán az erkölcsi relativizmus. Bizonyára bántanak nők is férfiakat, de azt senkinek a történetei nem írják felül, hogy a társadalomban és a világunkban a nők ellen van rendszerszintű erőszak, amelynek elkövetői és haszonélvezői tagadják, hogy itt a nőknek bármi nehezebb volna.

      Igen, megítélhető, ki az áldozat. Akinek a rovására, bőrére, vitalitásából megy a játék a másik örömére, kényelmére, bűnei leplezésére, az.

      Nem, ennek a magánynak, hogy író lettem, nincs feloldása. Sosem tudhatom, ki mit tud rólam már.

      Igazából ha nő ilyen értetlen és hibáztató, “bűneink a férfiak ellen”, akkor szomorúbb vagyok, mintha a szokásos trolljáték megy.

      Kedvelés

      • Szerintem hihetetlen ereje van a posztoknak, a hozzászólásoknak meg főleg. Nincs felelősséged, mindenki azt olvas belőle, ami neki kell, ha meg nem kell, ne olvassa. Felnőttek vagyunk, te meg nem az anyukánk vagy a nővérünk. A felelősség az igényes íráson kívül másért nem terhel, de azzal meg úgyis küzdesz, mi meg csak élvezzük a gyümölcseit, ingyen. Köszönöm szépen.

        Kedvelés

      • Kedves Éva!
        Hosszú ideje olvasom a blogod, és nagyra tartom a lehetőséget, a teret amit ad másoknak- és az igényességed, ahogy teszed a dolgod. A blogban felvetett témák engem is érintenek- , de lehet ellenvéleményem. 3x szóltam eddig hozzá-, és most se arra reagáltam, hogy mit kellene, hanem a vitaindítódban ,megfogalmazott gondolatokra írtam le a véleményem. Nem feltételeztem,- hogy ennek a blognak terápiás feladata lenne, tisztában vagyok a lehetőségekkel, és a kompetenciákkal.És nem is érzem, hogy ilyen irányú megfogalmazásom , szándékom lett volna. De számomra ebben posztban ilyen kérdések merültek fel- ha felvállalok egy ilyen erejű, felelősségű feladatot, ahol nagy volumenű kérdéseket vetsz fel-, miért ne lenne várható az ellenreakció? Ez nem jó érzés, nem könnyű dolog, személyesen sértő, és gyalázó- de nem rúzsok színéről írsz. .És nem írtam egy szóval se, hogy azzal van gond, aki észreveszi a gyűlöletbeszédet, nem írtam a férfiak védelmében- és többször olvastam eddig is arról, hogy ez a blog a nők érdekeiről szól. Olvasom a fórumot, és látom azokat a hozzászólásokat, ahol másként kezdtek gondolkodni ezekről a témákról, másként tudtak megbeszélni fájdalmakat- miért olvasnám ezt a blogot, ha nem adna valami jót nekem is? De sok esetben érzékelem az egyensúlytalanságot.És azt, hogy többször elakad ennél a pontnál- a helyzetelemzésnél a lendület. És erre irányult a kérdésem- ami a véleményem szerint , és szándékom szerint termékeny is lehetett volna, ha nem lett volna rögtön támadásnak értelmezve. Hogyan lehetne továbblépni- (gúny nélkül írom a példát, de kellő írói véna nélkül csak ezt a lerágott csontot tudom újrarágni): Harcoljunk a világbékéért? Mi a feloldása ennek a rendszerszintű problémának? És ez nem Téged- mint blogírót- érint, hiszen Te így teszed a feladatod, de a 100ezer ember aki ezeket olvassa, milyen utakon találhatja meg ennek a feszültségnek a levezetését, ami termékeny mindenkinek? Nem tudom csendben megkérdezni, mert ez egy Fórum, de hogy lehetne egy rendszerproblémát a másik oldal nélkül nézni?
        Szomorúságod, vagy felháborodottságod a nekem értelmezett levél alapján el is hiszem, bár sajnálom, hogy minden Neked szánt pozitív gondolatom ( alig mertem leírni..) figyelmen kívül esett..Változatlanul minden jót kívánok!
        De hozzáteszem, nem vagyok értetlen, sem nőket hibáztató.

        Kedvelés

      • Ágota, én annyit látok belőled, amennyit megmutatsz, nem tudom, amit te tudsz magadról,és könnyen meglehet, hogy az egész irányt nem érted. Nagyon nehéz elszakadni a jóindulatú feltételezéseinktől. Fájdalmas. Nem tudhatom, milyen lelkülettel olvasol, hiába a tetszetős grafikon, az olvasóimnak talán többsége rossz szívvel teszi. Továbbra is úgy gondolom, hogy kritizálsz, és képtelen vagy megérteni, mit akarok és mire való, képes egy blog. Nem fórum, blog. Magánblog. Nem vállalta mindenki meggyógyítását, viszont értelmes, felnőtt, sorsukért felelős embereket feltételez.

        Nem szeretem, amikor jelentőségemet túlbecsülve, helyzetemet félreértve nagy lelkesen (“ha már elkezdtük, váltsuk meg az egész világot!”) irreális feladatokat tűznek elém. Épp annyira nem szeretem, mint a sima fanyalgást. Ez megfojtja a kezdeményezőket, óhatatlanul anomáliákhoz és csalódásokhoz vezet. Figyeljünk arra, ami van. Az is sok.

        Mindenki maga megoldja, így gondolom. Vagy nem. Azért eléggé elkeserít, hogy a bántalmazó feltett lábbal meccset néz, és te tőlünk, a témáról beszélgető nőktől kérdezed ezt. Nem a társadalomtól, és nem a bántalmazóktól. Jellemző.

        Milyen feszültségre utalsz? Szerinted a blog kelti a feszültséget? Vagy az eredeti helyzet, a konfliktus, ami elvezette a nőket a blogra? Szerintem utóbbi, és ezért értelmetlen ezt tőlem kérdezni. Tessék a férjektől, anyósoktól, teherbeejtő továbbállóktól, okos szomszédasszonyoktól kérdezni a választ, hogy a nők mit csináljanak a feszültségekkel.

        Mi lenne a feladatom szerinted? Reálisan. Félek, a válaszodban szerepelni fog a “valahogy” szó. Nincs valahogy: ez van, tematizáltuk életünk legfájóbb történeteit és azok okait. Nagy dolog a tisztánlátás, és ez a blog forradalommá tudott lenni. Engem nem vigasztal a mellesleg elismerő komment, ha a lényeget ennyire nem érted.

        Kedvelés

      • Jó elfáradtam ebben – nem értjük egymást, magyarázom, magyarázzátok. Nem tudom, milyen lehet ez mindennap- valós támadásokkal, de nagyon fárasztó, magányos, lemerítő. De nagyon köszönöm ezt az utolsó kérdéssort, mert ebben az volt, hogy érteni akarom a másikat.
        Nem gondoltam az elején- , sőt nem is akartam írni- hiszen nem ide ( a véleményem leírásához) tartozónak véltem, hogy mennyire nagyra tartom ezt a blogot, és a vele elindult gondolatkiáramlást. Felelőssége mindenkinek van, ahogy írta ma valaki- írónak, olvasónak. A blog, a kommentekben elvárt toleráns hozzáállás a másik véleményéhez kezdetben sokat adott ahhoz is, hogy végre megtapasztalhassam a véleménykülönbségek intelligens kezelését, vagy közlését a net-en- ahol bármit lehet. Sok minden történt azóta- elharapózott egy blogellenes hozzáállás- és ez meglátszik az írásokban itt is.
        Az írásaid rengeteg segítséget adnak az árnyalt látásmódhoz, hogy megláthassuk, amit nem akartunk, nem tudtunk.Nekem is segített megbeszélnem szocializációs különbségeinkből adódó tehermegosztásunkat a férjemmel. Erősebbé tett- mert tudtam, hogy jól érzem, és tehetek magamért. Mivel bántalmazott nőkkel foglalkozom -saját maguk és mások által- , és mivel a saját életem is hozta az eredeti családomban ezeket a bántalmazásokat- , nem vagyok elfogult a férfiak védelmében. A családunkban több generáció óta működik a férfigyűlöletet, és nőgyűlölet. Természetesen nem kimondott módon, de a nemek folyvást feszülő módján, párkapcsolat, anya-fiú, apa-lány-kitagadás, szexuális bántalmazás, figyelmen kívül hagyás.. stb. . Amikor magamban felismertem ezt, rengeteget mindent megértettem a férfiak hozzám, felém irányuló magatartásukból. Nem mentette ez fel őket; a saját, jelenlegi életemet tette könnyebbé az éberségem.
        Én elég árnyaltan érzek, fogalmazni- mint kiderült, nem annyira.
        Túl a személyes dolgokon, hiszen itt,vagy szinte mindenhol a Földön ez egyetemes probléma.Önelfogadás, önszeretet, mások szeretete- hol nincs ezzel probléma? Amikor az önismereti javaslatomat írtam, ez erre vonatkozott- nem Rád- hiszen olvastam Rólad- Tőled többször, nem a kommentelőkről- hanem általában- mindenkire. Minden idealizmus nélkül ezt gondolom, hogy önelfogadás nélkül nem megy a közeledés. És ha nem fogadott el az anyám, apám? Akkor ki tegye, hogy kell ezt megtanulnom magamnak, magamért, másokért? Erre vonatkozott a javaslatom.
        S ha árnyaltabban látok dolgokat, és mások is- ez minden területre kihat az életemben.Másképp gondolkodom a szülésről, az apa szerepéről, a férj szerepéről,stb, stb, stb…- más lesz a kommunikációm..
        És végre nagyon lassan eljutottam oda, ami nekem a lényeg. Aggódom , és az előző 2 hozzászólásom is egy-egy ilyen írás után fogalmazódott-mert most nagyon sok harag gyűlt fel itt.
        És nem érzem, hogy ha 120x volt, van, lesz elmondva, leírva egy egy félelméből, értetlenségéből, szorongásából, tehetetlenségéből, vagy nőgyűlöletéből adódóan adódóan mocskolódóan, vagy alpárian, vagy párbeszédre alkalmatlanul fogalmazó férfibloggernek, hozzászólónak ez- akkor hatásos lenne, elérné azt, hogy értsük egymást.Össze vagyunk fonódva, és nem tudom- a nyilvánvalónak tűnő áldozatiság mellett, hogy bűn, vagy bűntelenség megítélhető-e.
        Bízom abban, hogy meglátjuk a másik nem tenni akarását is, és nem a mostanság hangoskodók- ki tudja milyen százalékban- határozzák meg ennek az értékes blognak a hangulatát.
        Most se biztos, hogy érthető minden amit leírtam, de az reményt adott, hogy ketten értettek az előző írás szándékából is- és leírták, hogy ők mit tesznek azért, hogy ez a világ változhasson a nők védelmében.Hogy a harag helyett a cselekvés maradjon. Hajnal írta kommentjében, :“Az erő, mivel otromba, összetöri a kulcsot és a fejszéhez nyúl.” /Tagore/ ( Erő- erőszak)
        És elismerem, vannak elvárásaim a bloggal kapcsolatban- tartsa meg a kulcsot a párbeszédhez…
        De azzal, hogy közöttünk lehetett párbeszéd- eljuthattam ehhez az előző gondolat felismeréséhez is.
        Ha feladatot kellene 🙂 fogalmaznom Neked, ezt javasolnám.
        Köszönöm, és sok örömöt kívánok Neked a blog írásához!

        Kedvelés

      • Köszönöm, hogy kifejted.

        “Tartsa meg a párbeszédet” — úgy érted, férfi és nő között? Azt figyeld meg, itt hogy lényegében nők beszélgettek eddig, és nagyon építően, egye őszinébben, a férfiak csak olvasnak, és leginkább hallgatnak. A mégis kommentelő jelenlegi férfiakkal jól vagyunk, béke van, kivéve kettőt, aki irritálóakat ír. Nem lenne indulat, ha nyugalom lenne, talán nem kellet volna hagynom, hogy napi több hozzászólással elsős tanítónénit faragjanak belőlem, elvegyék időm, energiám.

        De nem tudom, rájuk gondolsz-e, meg a színfalak mögötti számlálhatatlan trollra, akikkel csak én érintkezem. Ott a harag? Vagy azokkal kapcsolatban, akikkel nem a blogon beszélgettem, akikről a bejegyzés szól? Nem értem. Mert amit én éltem át, azt én tudom, azt nem te élted át, és véleményezést sem fogadok el ezzel kapcsolatban. Jogos lenne a haragom. Miért félsz ennyire a negatív érzelmektől?

        De harag nincs, fájdalom, van, tétovaság és csodálkozás, ha engem kérdezel. És furcsa, kicsit sajnálkozó szeretet is ezek iránt a blogon kívüli emberek iránt, igen. Mennyire kár, ezt érzem, mert jó emberek. De harag is miért ne lehetne? Mondd meg nekem, miért ne lehetne haragudni, ha egyszer vérlázító, ami történik? Te miért velem vagy a bloggal foglalkozol, nem azokkal, akik közel jöttek, megpiszkáltak, feldúltak? A többi, amiről írok, makacs tény és összefüggés. Az ez én nagy csapdám, hogy mindig írok, beszélek, gondolkodom, és ettől olyan erősnek tűnök. Azért esnek nekem.

        Sose azért aggódj, aki reagál. Tegnap majdnem megöltek a fogaskerekűn. Sokan vannak. Engem is aggaszt, hogy ennyire sokan vannak. Te viszont nem hiszel nekem. Én meg felvázolok egy világot itt, amelyben sandaság, hibáztatás, manipuláció nélkül lehet beszélni. Nemigen látok férfiakat, akik változnak. Félek, a nők fogják kikényszeríteni a változást, azzal, hogy megerősödnek, levetkőzik a tündérmesét, és azt mondják: elég! És kijön belőlük a hatalom (inkább: erő, power). Mert ők kénytelenek voltak figyelni, összetettnek lenni, túlélni. Az is nagy erő.

        Kedvelés

  3. Éva, Éva, te drága nő! Annyi mindent köszönhetünk neked, de annyit! Nem tudom mi lesz ebből a folyamatból, aminek résztvevői lettünk, de reménykedem, hogy lassan bukfencet vet a világ, ha nehezen is megy az elrugaszkodás! Kitartás, nagyon szeretünk!!!

    Kedvelés

  4. Eva, en is pont ilyen remenytelennek erzem a helyzetet mostanaban. Ebben a gondosan felepitett rendszerben minden ugy van kitalalva, hogy ne kelljen a noket (igenyeiket, intellektusukat) meghallgatni, komolyan venni. Vegelathatatlan harc ez. Es az i have a dream pont azert talalo, mert a rabszolgasagra is asszocial, ami sajnos (ezt nem tudom kiverni a fejembol) rokonithato ezzel a rendde. Es amig olyan hozzaszolasok jonnek minden eddigi hozzaszolas, eszmefuttatas, magyarazat, a blog lenyege ellenere, mint Novak Agotae, ez a remenytelenseg marad is. (PErsze, a mi hibank, mi vagyunk tulerzekenyek, mecerasok, nekunk kene elfogadnj, nem ‘bevonzani’, jobbulni. A rendszer meg elnen, ahogy eddig is. Es mar megint a nok lapja szinvonalan talaljuk magunkat mi, akik probalunk ennel melyebben es rendszerben gondolkozni. Hat koszi. Pont ez a szelmalomharc megy az idegeinkre).

    Kedvelés

    • Kedves Tündi és olaszországbajöttem! Nem érzem rózsaszínűnek és távolinak a helyzetet, és és nem értem miért van mindenfajta megértés szándéka nélkül értelmezve a hozzászólásom. Miért nem értettétek meg Ti sem- és ez rímel a vitaindító posztra- hogy az önismeretet mindenkire vonatkozóan írom, nem Rád, rá, rám- általános. Az első sorodban írod- nem az a baj, ha nem kíváncsi- az a baj, ha úgy tesz, mintha az lenne- ezek a válaszok hasonlítanak erre- rögtön bezárták egy ketrecbe a soraimat.”Reménytelen”, miért? 5 sor alapján? Mennyire alapos vélemény ez? Írtam én olyat, hogy a mi hibánk, hogy mi vagyunk túlérzékenyek? Hogy bevonzottad , persze- azt írtam-, ahogy a nőgyógyász előtti lehúzott bugyi se sok asszociációs lehetőséget hoz. Kérdéseket tettem fel, hogy mit lehetne tenni? Mert az esetfelvétel megtörtént olaszorszagbajöttem, itt is a blogban- hála neki! És akkor mi van? Mi lesz ezután? És a szélmalomharc így az én válaszomba is illik.

      Kedvelés

      • Miért nem lehet néha – csak egyszer legalább, próbáljuk meg, légyszi – az, hogy elmondom, hogy mi zavar, és nem csípőből (vissza)támadás jön, hanem az: “ja, ez téged zavar? ne haragudj, nem vettem észre. de akkor többet nem teszem” ? Hm? Miért? Na ez az igazi miért. Nem akarom azt hallani, hogy nekem nem így kellene éreznem, értékeljem már át, should, should, should… Hát nem, nem értékelem át, és hadd ne kelljen másként éreznem csak azért mert te csak akkor érezted így, ha veled nem volt rendben valami. Nem, nem velem van a baj, ha a férfikollégáim nem a szemembe néznek beszélgetés közben, ha nyíltan egymásra kacsintanak röhögve, amikor szakmai megbeszélésen vagyunk, és úgy kezdik az esetmegbeszélést, hogy megdicsérik a szoknyámat. Nem, velem minden rendben. Csak néha szeretném magam a férfiak között is embernek, szakembernek, okosnak, kompetensnek érezni. És “csak” nőként és a célozgatásaik tárgyaként nehéz. És nem, nem bennem van a hiba.
        És szerencsére már nem dolgozom ilyen helyen, és vannak kollégáim, akik nem ilyenek. De ettől még nem tudok nyugodtan hátradőlni a székemben, hogy de jó, megszabadultam. mert én, most igen, de mások és máskor nem. Még nincs vége, még tenni kell ellene. Ha te nem érzed, ne tedd, de hagyd, hogy mi tegyük. Köszönjük a megértésedet, Ágota!

        Kedvelés

      • A hosszú listán, hogy miért jöttem el Magyarországról, ez is szerepel. Nőként mind a kollégák, mind az ügyfelek részėről olyan gáz dolgokat tapasztaltam időnként, hogy hosszú távon tarthatatlannak éreztem. A war on women felerősödött mindenhol egyébként, de szerintem ennek részbeni oka a kapitalizmus miatt szétesőben lėvő demokráciák.

        Kedvelés

      • Mondom: tízezer forintos órabér fölött, fél éves távlatban. Az lesz azután. Ki-ki privát, belül. A maga felelősségére. Mit vársz egy blogtól? Úgy gondolod, az én dolgom volna, én vagyok a felelős? Nem én vagyok. És nem is tisztán ők. Leginkább a haszonélvezők a felelősek. Menekülni a nők tudnak, az ő lábukkal, de ez sem biztos.

        Mit gondolsz azokról, akik ma is sanyargatják ezt a sok nőt, minősítgetik, leszólják, némasággal büntetik, szexet csikarnak ki, ráhagyják a gyerekeket, kiabálnak vele? Áruld el, róluk mit gondolsz. Mindig a régi nóta: keressük magunkban a hibát, ööö, a megoldást.

        Az a lenyomásnak egy nagyon trükkös formája, hogy teljesíthetetlen elvárásokkal bombázzuk azt, aki valamit tesz. Hogy túl sokat várunk tőle. Ő erős, ő elbírja. Ő jó, de akkor miért nem jobb, miért nem tökéletes, miért nem viszi el a világ összes gondját a vállán, miért nem pont olyan, mint amilyennek szeretnénk? Jobbító szándékkal ostromoljuk. Miközben egy betűt nem értünk belőle.

        Te mit teszel, a kommentelésen kívül, hogy javuljon a helyzet?

        Kedvelés

      • Szerinte nincs mi javuljon, nincs helyzet, csak mi gerjesztjük, a romlott belsőnk miatt… Elnézést, ha ez már így bántó, de most ezt ide le akarom már írni. Akarom, hogy a szemek kinyíljanak annak látására, ami fontos. Akarom!

        Kedvelés

      • És lőn, Tündi, kinyílt a szemem. Mert Te akartad!
        Miket olvasol ? Miket adsz a számba?
        Rengeteg dolgot teszek Éva, és nagyon ritkán kommentelek- szívesen leírom Neked magánlevélben, ha erre tényleg kíváncsi vagy. A levél, amire lecsaptatok- ugyanazt a mintát mutatta,amit írtam Veled kapcsolatban.Mindenki más- más kommentelőt lát bennem- bármi is volt a szándékom.
        Éva, miután sok mondatomat félreértettetek, valószínű- rosszul fogalmazok. Nekem segítség lenne, ha leírnád- bár már írtál erre példát, hogy milyen a vélemény, és milyen a támadás. Mert ha ezek a gondolataim, és azt hiszem, hogy ez megosztható- hogyan tudtam volna szerinted véleményként megosztani, és nem támadásként- ahogy értelmeztétek?
        Köszönöm.

        Kedvelés

      • Én, bevallom, nem értem a véleményedet. Az írásjelhasználatodat sem. Amit mégis érteni vélek, arról azt gondolom, hogy ez a fajta beszédmód, érvelés tereli a szót, és ezt nagyon sokszor átrágtuk már itt, hogy trükkösen, álbékésen próbálják megakadályozni, hogy a lényegi problémáról beszélhessünk, és hogy ezt itt nem csináljuk. Illetve csinálhatod, de ilyen válaszok fognak ráérkezni. Már sokszor találkoztunk ezzel,és kiélesedtünk erre. Ezért a nagy egyetértés, nem ellened.

        Úgy értettem, a probléma ellen mi teszel, mert úgy tűnt, el sem ismered a létezését, hanem te is a nők orrára koppintasz.

        Kedvelés

      • Ágota, én is áldozathibáztatónak találom a véleményedet (nem kicsit). El kellene gondolkodnod rajta, ha ennyien mondják, hogy ezt nem kéne, annak bizony oka van.

        Kedvelés

      • Mire mennénk az önismerettel, kire gondolsz, miből gondolod, hogy nincs nekünk, s főleg: hogy ez itt, a velünk történtek megértése, ez nem maga az önismeret?

        Kedvelés

      • Éppen tegnap futottam ennek a Lennon számnak a linkjébe, egy nem is olyan régi, saját küzdelmem írásos nyomait olvasgatva bukkantam rá. Két éve küldtem el valakinek, akinek a viselkedése sajnos épp azt támasztotta alá, hogy a világ sokak mentalitásában legfeljebb csak felszínes ránézésre javulhatott sokat azóta.

        Kedvelés

      • Ó, bocs, félreértettem valamit… 🙂 Bár ami azt illeti, az a bizonyos illető szerintem minden, tőle (értsd: a tökéletestől 🙂 ) bármilyen szempontból a legcsekélyebb mértékben is eltérő lény esetében is ugyanilyen fafejűen állna hozzá bármilyen változáshoz.

        Kedvelés

      • Őőő, hát a négerek helyzete (ahhoz képest!) javult. Nem véletlen emeltem ki – merthogy SZEMBEN a nők helyzetével.

        Kedvelés

  5. Fel a fejjel azért! Vagyunk talán még itt jó páran hasonló dilemmákkal, csendben olvasgatók. És hálásak, amiért van ez a blog, és kérdez, és megfogalmaz, és örülünk, hogy itt lehetünk.

    Szóval, mint egy a sok közül: Éva vagyok. Szobrász. Egy hete férjezett. Betegítő munkahelyét éppen most otthagyó. Minimálhedonista.
    És.
    Ezektől boldog. És büszke rá.
    (Itt található rólam még egy s más: http://pap-eva.blogspot.hu/ – bemutatkozásképp.)

    Igen, én is gondolkodom azon, hogy szabad-e ilyeneket gondolnom. Van-e létjogosultsága egyáltalán? Amúgy az véletlen lehet, hogy népdalkincsünk kiemelkedően nagy része szól erről?
    “jól gondold meg rózsám elejét utolját
    hogy kivel kötöd le életednek sorát
    mert nem kölcsönkenyér hogy visszaadhassad
    se nem tiszta búza hogy learathassad
    fúvom az énekem de nem jókedvemből
    csak a bú fúttatja szomorú szívemből”
    vagy:
    Addig élem világomat,
    Míg szél fújja szalagomat,
    Ha bekötik a fejemet,
    Sírva eszem kenyeremet.
    Ha felkötik a nagy kontyot,
    Alá teszik a sok gondot.

    Csak/Ha még egyszer lány lehetnék,
    Jól megnézném kihez mennék,
    Úgy megválasztnám a legényt
    Mint a piacon az edényt.

    Csak ami hirtelen eszembe jutott, de lehet, hogy inkább az egyenlőtlenség formáihoz kapcsolódik. Mélyen gyökerezik, régóta cipeljük, és de sokan megsiratják még ma is ezeket a dalokat. (Némi büszkeség motoszkál bennem: a női kreativitás még a fakanál mellett is utat tört magának. Mit mondanak vajon a költői és zenei tehetség nemek közötti eloszlásáról a szociáldarvinista ideológiák?)

    A gyakorlati része ennek, ti. hogy szóvá kell-e tenni ezeket a dolgokat, beszélni az álmainkról. Igen, kell. Minél többen hallanak erről, annál nagyobb eséllyel jut el az álom a tettekig. Például:
    Mivel nem az én szakterületem, csak aláírásommal tudom támogatni az olyan törekvéseket, mint rugalmas és részmunkaidős foglalkoztatás, ambuláns szülés, női kvóta, sorolhatnám még. De. Ha egy művésztelep szervezésénél vagy egy pályázat megírásánál kiemelt helyen foglalkozom a kisgyerekes nőkkel, vagy adott esetben felszólalok a művészeti ösztöndíjrendszer aránytalanságai ellen, akkor annak már kézzelfogható eredményei vannak. Ilyenkor azért szembesülök azzal, hogy gyanús amit csinálok, külön bizonygatni kell, hogy ez annak ellenére! professzionális művészet, hogy kisgyerekes nők vesznek részt benne. Van még dolgunk, na! És hát én sem fogom be a számat, ha úgy adódik…

    Kedvelés

    • Nagyon tetszik a blogod. sok jókívánság a házassághoz és a minimálhedonizmushoz!

      “Jaj, de bajos ki egymást nem szereti, egy párnára ketten kell lefeküdni,
      A párnának a két széle elszakadt, a közepe tiszta újan megmaradt.”
      Na, így élek én most.
      Úgy drukkolok, hogy aki mostanában, felnőtt fejjel házasodik, ezt ne ismerje meg!

      Kedvelés

      • De szép ez a párnás sor is, csak ne kéne átélni!
        Épp most válik egy népzenés barátnőm, az ő sorsán keresztül most rálátok erre is. Sokszor eszembe jut, amikor itt olvasgatok

        És köszönöm a jókívánságokat.

        Kedvelés

    • Én már mindent megértem, éltem a világom
      Mindennapi nótámat zengtem a zöld ágon
      Rabja lettem holtomig egy csalárd vadásznak
      Kénytelenül fütyülni kell a kismadárnak.

      Kedvelés

  6. Ismerős érzések, ismerős gondolatok. Milliószor megfogalmazva, leírva, vagy kimondva, saját magamnak, vagy épp valaki másnak. Egy férfinak, aki fontos, neki többnyire hiába, mert hiába értelmes, hiába szerelmes, annyira azonosította magát a torz és sztereotípiákkal teli férfiképpel, mely a kényelmének az alapja, hogy megbénítja még a lehetőség is, hogy talán tényleg máshogy kéne. Vagy hogy egyáltalán lehetséges ilyesmi. S a küzelem, ami mindig odavezet végül, hogy a félelem lesz erősebb emiatt, s a leggyengédebb megfogalmazás szerint is mindaz, amir és ahogy képviselek, a “normalitás határát súrolja és ijesztő”. A “kezeltesd magad” és a “szemem láttára őrült meg” panaszkodás másoknak már egy másik, ennél sokkal szándékosabban bántónak szánt megjegyzés már egy másik fázis, s végül ott lapul a fenyegetés, amit már a végső kétségbeesés szül belőlük, csak mert egyszerűen képtelen vagyok mást képviselni és ennek igazságától végleg összeomlik az a világkép, ami tarthatatlan.
    Egy ideje már nem mondom és nincsenek is számomra a társ szó legszebb értelmében fontosnak tekintett férfiak. Nem rajtam múlik. Mindent megtettem és mindennek az ellenkezőjét is, hogy működhessen. Nem értik. A régi, jelentőségteljesebb férfiak közül azokkal, akikkel ellenségeskedés nélkül egyáltalán lehet kommunikálni, még tartom a kapcsolatot, felveszem a telefont, ha hívnak és nagy ritkán összefutunk egy kávéra, de látom, hogy a cél változatlan. Nem, nem igazán az a bajom, hogy ez a cél még mindig a szex, hiszen ez az én életemnek is fontos része. Lenne, ha nem járna automatikusan azzal, hogy elfogadok egy olyan szerepet és helyet az életükben, ami mindenkinek méltatlan lenne. Beleértve a jelenleg valamilyen formában kihasznált vagy függőségben tartott társukat is, s gyakran érzem azt, hogy a beszélgetés ezekkel a férfiakkal is inkább arról szól, megértsék, mi is a baj ezzel.
    Néha jön valaki, akinél azt érzem, talán mégiscsak lehet belőle valami, de aztán kiderül, s egyre hamarabb, mert jóval világosabban látok, mint régen, hogy az ő fejében is csupán egy olyan forgatókönyv van, amiben minden kizárólag a saját igényeiről és szükségleteiről szól, amiben egyáltalán nem jut hely az enyémeknek. Nem nagy igények ezek. Csak egy kis levegő, azaz saját tér és idő. De az elvárás az, hogy maga a kapcsolat legyen az életem központi és meghatározó része és én erre már képtelen vagyok. És egyáltalán nem bánom, hogy így van, mert amióta igen, azóta vagyok jól 🙂

    Vagy épp mindezek a dolgok egy nőnek kimondva, akinek viszont segíthet. Vegyes reakciókkal, mert tényleg jön az “el kell engedni”, “meg kell bocsájtani”, “bevonzottuk”, “karma”, “kettőn áll a vásár” és a többi, telis tele bűntudattal.
    Már nem csak újra és újra felbukkanva, talán nem is csak életformaként, életérzésként van ez bennem jelen, hanem sokkal inkább azt érzem, hogy ma egy nő önismereti útjának természetesen elérkező állomása az, hogy felismeri ezeket a dolgokat és egyenlőtlenségeket. Sőt, hogy akar változtatni rajtuk. Még akkor is, ha jó esetben személy szerint őt mindennek árnyoldala nem érinti, vagy máshogyan. Ha meg érinti vagy érintette valaha, akkor azért és főként.
    Mert sokkal többről is szól ez tényleg, mint a mi egyéni sorsaink, és így képtelenség szó nélkül elmenni mellette, ha az ember már tudja, és nem képviselni ezt valahogyan. Gyakran már messziről is látszóan, egyáltalán a saját létezésével.
    Nem tudom, van-e értelme, hiszem, hogy igen. De hogy meddig tart és milyen hosszú lesz az átmenet, azt nem tudom. Egy biztos, az, ami most van, tarthatatlan. Két lányom van, az egyik huszonnégy éves és naponta issza a levét. Csak mert okos és szép is, ráadásul nem tud és nem is akar ellenállás nélkül beleerőltetődni ebbe az embertelen világba.
    A kicsinek, aki tizenegy, talán már egy kicsit könnyebb lesz. Annál is inkább, hogy benne nem hagyott olyan közvetlen és mély nyomot az, hogy mekkora szálka tud lenni egy férfi szemében egy olyan női társ, akinek saját gondolatai is vannak, és nem kér hozzájuk jóváhagyást és visszaigazolást egyetlen férfitól sem.

    Minden tiszteletem és támogatásom Éváé, aki naponta kiteszi magát felületként egy olyan világban, ahol az általam utolsóként említett dolog egy nőtől még mindig elvárás. És mindenkié, aki olvassa ezt a blogot és hozzá hasonlóan sebezhetővé meri tenni magát. Akár esetleg már eleve azzal is, hogy olvassa, akár azzal, hogy olyasmivel szól hozzá, ami ezt eredményezi.
    A keménység, az irónia, sőt bármi más felbukkanása is jogos, és véleményem szerint szánalmas minden olyan férfi, aki – bármilyen körülmények között – az előbbit, vagyis a sebezhetővé tevő nyíltságot kihasználva újra csak bántani tud, aztán, ha ezt nem tűrik, megsértődik az utóbbiakon, ahelyett, hogy az együttműködés lehetőségeit keresné.
    A magyarázat egyszerű. A félelem a valóságtól. Ami persze rendre meg is szüli a szokott és eddig jól bevált módszert:
    “Az erő, mivel otromba, összetöri a kulcsot és a fejszéhez nyúl.” /Tagore/
    Valami fordítási hiba azért lehet itt, mert ez nem erő, hanem erőszak…
    A napjaim vezérfonala nekem is az, hogy ezzel a különbséggel lehető legtöbb ember tisztában legyen, akár férfi, akár nő.

    Szóval köszönöm 🙂

    Kedvelés

  7. igen, mint egy állandóan felajzott íj, úgy érzem magam én is, first person shooting játék a fejemben, cél a szexizmus. és olyan szomorú a legjobb barátaimmal is folyton erről vitatkozni, sokszor hiába. Éva, én nem szeretlek, nem tisztellek, mert ezt túlzásnak érezném így ismeretlenül. de nagyon nagyra értékellek, fontos szereped van az én életemben is. nagyon drukkolok, hogy több jót érezz a blog miatt, mint rosszat, ennél többre nem hiszem, hogy lehet számítani.

    Kedvelés

  8. Hát, nem tudom, mit írjak, hogy ne legyen érzelmes. Értem, hogy elfáradsz olykor, marha nagy az ellenállás… Nem értik, egyszerűen nem, hogy miről van itt szó. Körülöttem sem. Nem sokan, na.
    Ezt a blogot olvasni is felelősség. Értően olvasni.
    Meg is lep, amikor sokan csak egy-egy bejegyzést átfutva sietnek reagálni, és megint jön a “bevonzás”, a “mit tettünk mi a férfiak ellen”, meg a “nem létező probléma a nők elnyomása” tételeit sulykoló érvelés. Pedig mindenhol, jól látható helyen szerepel a figyelmeztetés, ez itt nem az összepiszkított “mindenki játszótere”, itt a kulturált beszélgetésnek, véleménycserének szabályai vannak.
    Szeretnék én olyan türelmes és kitartó lenni, mint Te. Jól bírod.

    Kedvelés

  9. Jó lenne egy ilyen világ csakugyan!
    Ahol nem kellene azon tipródnom, hogy közalkalmazotti helyemet feladva, szabadúszó létem hajnalán kiírhatom e a fészbúkra, hogy:

    “Szobrász vagyok, mostantól szabadúszó is, ehhez szakállt vennék vagy kölcsönöznék. Minden megoldás érdekel, klasszikus és kortárs szakállak, Stróbl, K.Pál vagy F. Ádám stílusú, de fiatalabb pályatársaim segítségét is elfogadom. ‘Borozzunk és borotválkozzunk együtt’ jeligére várom a felajánlásokat.”

    Ezdedurva lenne! Milyen cinikus vagyok, és irigy és frusztrált. Pedig itt a szakállkatalógus: http://www.mma.hu/kepzomuveszeti – ha jól számolom 44:0 a férfiak javára. És itt ugye nem kell bizonygatnom, hogy sokuk munkásságát tisztelem, de mégiscsak szemet szúrt az aránytalanság. De jó lenne!

    És egyáltalán, egy olyan világ az álmom, ahol nem kell egy rossz munkahelyen hónapokig gyötrődnöm azon, hogy ott kéne hagynom, de hétszer is meggondolom, mert nő vagyok és gyereket szeretnék, ha viszont férfi lennék már rég léptem volna. Léptem így is, mert van az a pont, ami már tűrhetetlen, de ez egy másik történet. A kérdés viszont nem egyéni, sokan járunk hasonló cipőben.

    És bárcsak ne kéne gyanakodni az úgynevezett bókok hallatán. Van persze olyan, ami tisztán elismerés, ajándék és mellékes gondolatok nélküli, de most nem arról beszélek. Hanem amikor a volt munkahelyemen, a kis macsó mikrokozmoszban tesznek megjegyzést a pántos pólómra. Csak hogy plasztikusabb legyen a leírás, mindez hőségriadó idején, a 43 fokos, pucérnős poszterekkel kitapétázott műhelyben, amikor a férfi kollégák hasig dekoltált ingben vagy félmeztelenül villantanak sörhasat. És amikor baráti társaságban szóba jön az eset, csitítanak, hogy ezt bóknak kéne vennem. Na, mondom, azért nem veszem bóknak, mert a huszonéves kolléganőm, ugyanott, ugyanakkor, nyakig zárt, bő pólóban mer csak dolgozni, ugyanő nem mer szólni, hogy ismerjék el a végzettségét, hiszen főiskolán tanult meg olyan szépen festeni, amit a díszletműhelyben kamatoztat, és az se mellékes, hogy hathatós rokoni segítséggel tudott csak elválni az őt pisztollyal fenyegető férjétől. Vajon van-e a felsorolt tények között összefüggés?

    Kedvelés

      • Úgy van! Meg is jegyezte egy kedves asszony a legutóbbi művésztelepen, hogy flexszel faragni nem valami nőies. Kérdeztem is tőle, hogy porszívóval szívni, vagy vasalóval vasalni az elég nőies?
        A másik kedvencem, amikor újságírók, riporterek a női szobrászokat következetesen “törékeny nőnek” nevezik, aki ennek ellenére(!) mekkora szobrokat készít. Olyannal még nem találkoztam, hogy “vékony szakállas férfi”, mégis milyen fantasztikus művész. Most vagy minden alkalommal kikérem magamnak, vagy direkt megalapítom a “Törékeny Nők Klubja” művészeti egyesületet. Hoppá, lehet, hogy meg is van a jövő nyári szimpózium címe! Köszi az inspirációt!

        Kedvelés

  10. Nekem a harag, az jön mindig. Olvasom a posztot, aztán a kommenteket és olyan harag van bennem, hogy hihetetlen.
    Haragszom a rendszerre és minden férfira, aki visszaél vele.

    Kedvelés

    • Értjük a haragodat, sőt, én is érzem. És olyankor írok. Ma például amúgy is sz*r napom volt, úgyhogy sikerült itt valakire rá is zúdítanom ezt az érzést, jól megbántottam. A rendszer, a férfiak, és a többi vakok, akik nem akarnak, nem tudnak… Sziszifuszinak tűnik kissé, ugye? Talán innen a haragunk, a kilátástalanság miatt, hogy nem látszik a vége. De gondoljunk Obamára 😉

      Kedvelés

      • Köszönöm az együttérzést! Én nem haragszom, és nem zúdítok senkire semmit, nem vagyok magyarázós, térítő, vitázó alkat. Nyugis, minőségi életet élek szeretett emberek körében, nagyon elkülönültem az emberektől, hónapok óta csak azzal érintkezek, akivel egy lakatlan szigeten sem bánnám, ha ketten maradnánk (micsoda luxus! és felszabadító), de én író vagyok, és ezt nem értik, ezért dühösek, mintha őróluk ellenük írtam volna. tönkreteszi a kapcsolataimat ez, nem a blog, hanem hogy nem értik.

        Kedvelés

  11. életem eddigi legrosszabb vagy inkább legnehezebb évében eléggé összedőlt a világ bennem. és azt hiszem nagyon hasonlókat éltem meg mint amiről a poszt is beszél. valahogy minden a feje tetejére állt, amit addig gondoltam, hittem, vágytam, akartam, hogy van vagy lehet. orral estem bele a saját lelkemben lévő addig felgyülemlett szarságba. ott volt előttem az egész, és el kellett döntenem mit kezdjek vele. baromi szarul éreztem magam, és így elég kézenfekvő volt, hogy valamit kellene. mármint kezdeni vele. például kimondani állításokat, olyan állításokat ami abból következett, hogy értelmezzem, hogy kerültem oda ahova. az egyik ilyen állítás volt az, hogy arra jutottam, (és ezek nem abszolút állítások, csak nekem adtak kapaszkodót, de azt nagyon), hogy az életben egyetlen ember van, az anyánk, akitől feltétlen elfogadást kaphatunk. ha ezt nem kapjuk meg akkor így jártunk, aki meg megkapja annak mázlija van. de ha tőle nem kaptuk meg (a mamától), akkor soha senki mástól nem is fogjuk.
    én nem kaptam meg, pedig addigi egész életemben ezt hajtottam, hajtottam, toltam bele végtelen energiákat kapcsolatokba, azzal a reménnyel, és feltételezéssel, hogy majd ha én feltétlen elfogadok akkor én is azt kapom cserébe. egyrészt valójában nem azt adtam, hanem elvárásoknak és hibáztatásoknak a sorozatát, másrészt nem is kaptam meg. aztán meg úgy éreztem magam, hogy kihasználtak, feléltem az energiáimat olyan kapcsolatokban amit utána méltatlannak minősítettem és valójában azok is voltak. ideákat, álmokat kergettem, és vágytam azt, amit anyámtól sosem kaptam meg. ezt csak utána láttam már, amikor benne voltam csak estem-keltem mint síelő a lavinában. és éltem meg a végtelen magányt és a lényem el nem fogadásának égető kínját.

    ráadásul utána, mikor kezdtem kilapátolni a szart akkor kezdtem észrevenni, hogy mennyire sok, fontos és érzelmileg fajsúlyos ember van körülöttem, akik (bár nem úgy mint ahogy én korábban a hiányok mentén elképzeltem volna) szeretnek, és valójában nagyon szeretnek és pont úgy és annak fogadnak el amilyen vagyok. és közben arra is ráláttam, hogy azt a fajta magány érzést amit a posztból is kihallok senki más nem tudja enyhíteni bennem, csak én magamban. ez a cucc, ez a fajta munka nem olyan amit lehet delegálni.

    én azt gondolom, hogy amit azóta megtanultam, az részben pont a mások elfogadása, ahol a módszer lényege abban van, hogy érzékelem az embereket és olyan távolságban próbálok lenni velük és tőlük ami számomra jó és élhető. ez sokkal nagyobb távolság mint korábban volt, de ebből a távolságból a mások akármicsodái már nem érnek el. és közben ott vagyok én, saját magamban és magamnak, és tudom, hogy ez rém hülyén hangzik, de baromi jó társaságnak tartom. megértjük és szeretjük egymást szavak nélkül is, és csomó izgalmas dolog van amiben részt veszünk. (hehe, rém vicces ez így leírva)
    és ebben az egész folyamatban sokkal több és nagyobb a csend mint korábban, nem dübörög annyira az egóm és ebben a csendben sokkal jobban elér hozzám a számomra kedves emberek milyensége. jobban látom őket és sokkal jobban tudok mosolyogva magamban kapcsolódni velük.

    érzésre olyan mint a tenger mélye, ahova besüt a nap, nagyon szép és mozgalmas benne az élet, jönnek mennek a lények és az áramlatok, érzékelhető a felszíni vihar ha van, meg hajók amiben emberek hánykolódnak, de nem felkavaró. derű van és hit, még a nehézségek idején is.

    és közben van egy másik szál is, a vágyott világgal kapcsolatosan, ahol bennem is olyan képek vannak mint amit a poszt is ír, egy békés, elfogadó és nem-ítélkező, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokon alapuló és a természeti környezettel is harmóniában élő emberi társadalom víziója. én hiszek ebben és dolgozom is érte, csak ez a történet már egészen külön mozog az elsőtől, és ami korábban totálisan össze volt nőve. ez a második immár nem az én paráimról szól, hanem a hozzáadott értékeimről, arról hogy mit tekintek itt és most az életcélomnak, a létezésem értelmének.

    jól esett most ezt így leírni.

    Kedvelés

    • Hű, ez a messzi, tengermélyi, ezt nagyon érzem, és nagyon jó volt olvasni! Volt hasonló időszakom, biztos sokaknak, és nekem is volt ilyen megnézem a kupit és takarítok, majd egy azóta is tartó flash: nálam fák vannak meg mezők, vastag pára, és egy nagyméretű kedves állaton lépkedek vagy nyargalok, akivel törődni kell de főleg bízni benne. Jóllakik, pihen néha, aztán visz mint a szél. Azóta nincs magány, mi is jól vagyunk 🙂

      Kedvelés

  12. És miért bántják őket, az álmodókat mindig? Lennont, Martin Luthert, akik egyszerű és igazi békességről mondanak valamit? Mi olyan zavaró abban, hogy kéne tisztelni az emberi lényeket?
    Én is szeretnék egyet, ahol nem kell félni, elsősorban. Nem kell szabadkozni, de kardozni sem magamért, nem akarok elnézést kérni folyton az agyamért, vagy mert jó nekem, nem kell mérnem, hogy de biztosan elég-e, ha csak ennyit mosogatok és biztosan rendben van-e, ha én ennyire jól érzem magam. Ahol nem kell félni a hírektől, igen, mint a négereknél régen, hogy “megint valaki” áldozatul esett. Ahol nemhogy nem löknek az orrom elé úton útfélen szabvány női testeket tárgyként hanem nem merül fel, hogy ami intim, abból gúnyt űzzünk. Ahol az idős férfiak pajtásai az idős nők. Ahol a szerelem és az agresszió nem találkoznak sosem.
    Nem tudok úgy lenni, hogy ez ne legyen ott, ott van mindig, és van változás a környezetemben is, de kell ez a blog is és a nőszervezetek, személyek, hogy elhiggyem, hogy a folyamat, a sok-sok szándék, létezik.

    Kedvelés

  13. A facebookon a lejáratásomra létrehozott oldalon leíratott, hogy a heti két (!) szex, az kell egy nőnek, mert anélkül micsoda betegek a nők, ilyeneket írnak, és lám, ez a mi bajunk: a fasz. És hehe, írom a méret a lényeg című alatt hogy én mióta nem láttam olyasmit. Hehe. Ő most rajtakapott. Nagyon vicces. Lakat volt a jele az oviban, az már biztos. Fasz kell nektek, basznotok kéne, az a ti bajotok, hogy nem basznak meg rendesen… Ezek a kispolgári, sírnivalóan szűkagyú képzetek egészségességről, a világ rendjéről, normálisakról és abnormálisakról, az emberek egyformaságáról. És itt turkál, keresgél, lelopja a fotót, és ömlik belőle a gyűlölet. Megdöbbentő.

    Az én erőm, hogy tudok gyászolni, az én erőm, hogy nem köt a biológiai rabság egy méltatlan férfihoz, és bizony, ha nincs olyan, aki tényleg vonz és méltó, akkor, csak azért, hogy legyen, nem lesz. Nem lesz többet. Soha. Nem kényszerülök bele semmibe. Ez a szabadság. És attól még van nekem szexualitásom, tudom, hogy bonyolult megérteni, hogy az nem okvetlen férfival történő, hüvelyi akció.

    Ja és ha lesz partnerem, akkor sem itt fogom kitárgyalni.

    Annyira szeretnék, ha ők lennének a világ tengelye, ha nélkülük meg lennénk nyomorodva, és semmilyen öröm nem teremne kívülük, holott ők vannak rászorulva a nőkre, és sajnos nem csak intimitásigényből, hanem a legszárazabb érdekalapon és hatalmi késztetésből. Ez van a romantikus szerelem mítoszába és a házasság intézményébe belecsomagolva. És mi is így gondolkodtunk sokáig, hogy a férfi, az kell, meg csak kell találni egy rendeset, de az a helyzet, hogy ilyen áron nem kell, és a nőknek a — ma már biztos vagyok benne: — többsége éppen velük, miattuk van megnyomorodva, és nélkülük érzi jól magát.

    Kedvelés

  14. köszönöm én is.
    “Néha elkeseredem” – most pont. de ha már egyszer megszólaltam, többet nem hallgathatok el, én így érzem. Fájdalmas tapasztalat, hogy a legkeserűbb visszavágásokat a kérdéseimre, észrevételeimre, a téma szem előtt tartására pont egy olyan társaságban kapom, aki épp a társadalom különböző hátrányos helyzetű csoportjainak pártolását, az esélyegyenlőség megteremtését tűzte zászlajára. Párásan csillogó szemmel beszelünk az elnyomott, hátrányos csoportok megsegítésének lehetőségeiről, de amikor kapával vonulok végig a találkozókon sorra szárba szökkenő soviniszta megnyilvánulásokon, ugyanúgy nevetségesnek próbálnak láttatni, mintha egy akármilyen kocsmai társaságban volnánk. Meg akkor is, amikor többre érdemes barátnő lefeministáz (nemnem, nekem fel-, neki le-), amiért egymagam összeszerelek egy bútort, és még örülök is. Igen, elkeseredem.
    Igen, elfogadom, hogy sokat kell még csiszolnom azt, amit mondok, és azt is, ahogy, miként az ember világlátása is minél árnyaltabbá válik, ha sokat forgatja magában – és akkor jobban fogom érteni, és talán azt is jobban értik, amit mondani, még inkább kérdezni szeretnék. Nagyon szeretném azt látni, hogy én beszélek rosszul, ezért nem értik, ezért nem csapnak az asztalra velem együtt.
    Igen, az én látómezőm szélén is ott integet a magány, és növekszik, mert én így nem akarok senkivel sem együtt, és velem sem akar senki, és nincs bármi áron. És tudom, hogy ezért, ennek _köszönhetően_ sok keserűséget úsztam és úszok meg abból a másik fajtából, és ennek a tudata őszintén megnyugtat, ám néha szorongva és elkámpicsorodva alszom el, ezen nem tudok úrrá lenni, azt sem tudom, lehet-e egyáltalán.
    Amikor gimnáziumban a pad tetejére állva nyilvánosan miszlikbe téptünk egy Joy magazint, hogy ez így nem mehet (és ebből csak a kisebb rész volt a póz, emlékszem a közösen megélt felháborodásra), nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. 🙂 / 😦

    Kedvelés

  15. “leíratott, hogy a heti két (!) szex, az kell egy nőnek, mert anélkül micsoda betegek a nők”
    tanulták biztos hittanon. két szex és tíz parancsolat. egyszerű a világ, na.

    Kedvelés

  16. Annyira vicces, hogy te vagy a radikális feminista ikon, a lázadó, az ellenség.
    Egy hetero, monogám nő, három gyerekkel, gyászoló özvegy, minden nap főz és otthon van, minimum egy gyerek rákötve folyton. Amíg ki nem nyitod a száját, lehetnél a keresztény konzervatív nagyasszony is.

    Kedvelés

    • igen, ezen én is szoktam gondolkozni. nekem erre az jön ki nagy fájdalommal és keserűséggel társulva, hogy valójában mennyire nem az a lényeg, hogy a nő mennyire él tradicionális életet, a sok gyerek és az özvegység semmit nem számít, nincs tisztelet. fogja be a nő a száját! ne legyen saját véleménye! ez számít. annyira plasztikus.

      mondjuk ebből az is kijön, hogy ha viszont nincs kedvünk tradicionális életet élni, akkor nem is kell, semmi veszteni valónk sincs, ha nem akarunk kussolni akkor úgyis mindegy, csinálhatunk amit a kedvünk tartja. 😀

      Kedvelés

  17. Ágota eléggé megdöbbent engem így összességében. Érti, hogy mi zajlik itt? Hogy miket ír?

    Ez a mocsokoldalról van.
    “A blog rendszerhibákról, a férfi, női szerepek anomáliáiról ír- néhányszor igen nárcisztikus, de mindenképpen őszinte formában . A fórumon megnyilatkozóknak, mint olvasható- lehet, hogy ez az első érdemi tér, hogy elmondják saját fájdalmaikat, sértettségeiket. Mindenki így kezdi, aki gyógyulni, saját lábra akar állni- gondolkodik, beszél magáról. Aztán ez már okafogyottá válik. De sok lehet annak, aki nem szokott hozzá..- de ezért nem kell olvasni. Nagyra becsülöm a blog írójának tevékenységét, mert rengeteg embert indít el egy belső útkereső úton- nem azzal, mert ő etalon lenne- , hanem azzal, hogy őszinte. Gondolom, rengeteg hozzászólást kitöröl- megteheti- ez az ő blogja-, és gondolom, bele lehet fáradni az értelmetlen vitákban. Mert véleményt lehet írni- de – ebben sokat tanultam-, óvatosan, nem az ő blogján híressé válni a saját letorkoló véleményünkkel, hanem önálló gondolatokat kifejtve megbeszélni. Lehet saját blogot írni…Lehet, hogy az ehhez a poszthoz hozzászólók évek óta nem öleltek senkit, ez inkább szomorú- mert boldogabbak lennének, és körülöttük a világ. Én inkább ölelést kívánnék mindannyiunk érdekében nekik! Tudja, ha több cikket olvasott volna ebben a blogban- látta volna- mennyi szeretet van ott!”

    Kedvelés

    • Elcsevegnek.
      Csakazolvassa, vagy véleménye is lehet ?
      Nagyon komoly felelőssége van a kialakított hangulattal kapcsolatban. És mennyien írják, behergelve, hogy mennyire igaza van a blogírónak, és amit nem látsz, hogy mivé eszkalálódik az ő történetük.

      Csakazolvassa, vagy véleménye is lehet ? Szerintem a blogíró rendkívül felelőtlen, és mivel érintett is, hiteltelen ugyanakkor.

      Novák Ágota
      Kedves Csakazolvassa, vagy…- igaz, komoly felelőssége van. Én is remélem, felismeri ennek a veszélyét. Azontúl, hogy persze mindenki azt vesz ki mindenből, ami a saját hangulatára rímel..De ez a beszélgetés köztünk sokkal segítőbb, érthetőbb volt így, mint a felvezető mondatok hajdanán..Köszönöm!!!

      Kedvelés

      • Több gondom is van Ágotával. Az egyik az, hogy nem (mindig) értem, amit ír, mert nagyon rosszul és értelmezhetetlenül használja az írásjeleket. A másik, hogy ezzel a “nincs is semmi gond, csak pozitívan kell gondolkodni és kicsit magunkba nézni, és szeretet és ölelés és minden happy lesz” hozzáállással próbált betörni ide. Bizonyára megerősítették a másik oldalon, hogy ő teljesen rendben van, és felvértezték kedves mondatokkal, közhelyekkel, amiknek a biztos ismeretében harcba szállt itt. Kissé ellentmondásos, hogy az itt elhangzottakat őszintének gondolják, ám az ottani érthetőbb és segítőbb.

        Kedvelés

      • “megerősítették a másik oldalon”
        Na azért ne túlozzunk a többes számmal 😉 Kitartó szociopatánk egy személyben viszi az oldalt mint “Csakazolvassavagyvéleményeislehet?” és a saját bejegyzései igazát lelkesen megtámogató “MindenÁron”. Nyilvánvalóan ő az 1, azaz egy darab(!) lájkoló is.

        Kedvelés

      • Ja, értem. Így kicsit világosabb a kép 🙂 Ágota meg jobban teszi, ha ottmarad, mert ott értik és segítik őt 🙂 A mi őszinteségünkre meg semmi szüksége, hisz mi itt olyanok vagyunk, akik nem törődünk a szavaink következményeivel. Pedig a sok széthullott házasság, meg nem főzött ebéd és ki nem szolgált férj bűne a mi lelkünkön szárad. És még a bántalmazott nők is ki-kilépnek a kapcsolatból, ahelyett, hogy megnéznék, ők mivel bántják meg a férfiakat.

        Na jó, nem trollkodok tovább.

        Kedvelés

      • De jó, hogy mondod, végre tudom, kik a felelősek a világ borzalmaiért. Persze, hogy az általatok frusztrált férfiak aztán nekiállnak verekedni, meg bombázni, meg gáztámadni. A női emancipáció az oka minden bajnak. Én meg eddig azt hittem, hogy a zsidóbolseviklibsi nemzetközi összeesküvés.

        Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.