NAGYBETŰS éLET

Milyen furmányos kifejezőeszközök vannak.

Na.

Elnézem ezeket az elsősöket. A lányomat, főleg. Kibetűzi a rendszámtáblákat, de a random kihullott szempilláimat is a lepedőn, és rádöbben az élet keserű valóságára: nem Mutella. Fogom a kezét a válságos pillanatban. Fogtündért kér a Mikulástól, az ám!

Képernyőfotó 2015-09-10 - 16.07.37

Még olyan önfeledt. Még van a szemében valami. Még nem fakult és fanyarodott el a szájában az íz, még könnyen meg tud felelni — ilyen alkat is. Csak hát annyira fáradt. Bővebben… →

milyen jó, hogy voltak, akik

…nem okoskodtak, hanem odaálltak, és megindultak.

Nem facebookon elméletieskedtek. Nem kattintgattak unatkozva. Nem érveltek érdemi infók nélkül, ám marhára magabiztosan. Nem igazolták látszólag racionálisan az igazolhatatlant. Nem féltették szent sírhalmainkat az okostelefonozó idegenektől, sem derék rendőreinket az erőszaktól, kies hazánkat pedig a szeméttömegtől.

Voltak, akik nem főztek-takarítottak, nem “pihentek”, nem “a családdal” töltötték az időt, nem gyerekzsúrba mentek, és nem is tankönyvet kötöttek.

Én egyébként igen. Én csak néztem, dermedten… még tájékozódni is csak épphogy próbáltam. Én már félek valahogy segíteni, szenvedést látni. Remélem, lesz még kvótám, idővel.

Képernyőfotó 2015-09-07 - 4.58.01

Veres Viktor fotója

De milyen jó, hogy voltak, akik ki tudtak nézni a saját, szintén nem könnyű életükből, és embert láttak, sorsot és nem aggályt. Bővebben… →

ocelotmintás

melléknevek sorozat 21.

A nemzetkarakterológia veszélyes terület, az előítélet méltatlan és sokszor romboló, félre is visz. Az emberek sokfélék és többségük atipikus, de mi piros almát, egérrel táplálkozó macskát és fiatal nőt látunk mindenütt, máshova meg nem nézünk. Engem például rendszeresen külföldinek néznek, és újabban még inkább, van, aki állítja, akcentusom is van, ami magyartanárként igazán szép teljesítmény tőlem.

Mégis, ha járunk-kelünk a világban, van benyomásunk, hogy melyik közegben mi teszi a jó nőt, hogyan működnek a kulturális kódok a megjelenés elemeiben.

A sóvár szemű nyugati turista férfiak hagyományosan megjegyzik, hogy milyen szépek a magyar lányok: ápoltak, szép arcúak, hosszú hajúak és sokfélék. Mert Magyarország kultúrák olvasztótégelye, egyáltalán nem minden nő szőke és fehér bőrű, vannak itt barnák, barnák, illetve szőkére festett barnák is :), na, szerintem ez a sokféleség egy kicsit túl van lihegve, avagy cigányoznak ilyen finoman, ki tudja. Bővebben… →

rókatündér

A hazai kulturális újságírás szívesen és élénken ujjong, kesereg, húzza le és rántja fel a rolót, temeti vagy ünnepli a magyar filmet vagy épp focit, hirdet általános érvényű tendenciákat, és akkor ezeket a kész állításokat görgeti évekig, változatlan megfogalmazásban. Miszerint a Skandináv, Különösen A Dán Film, Az Aztán…!, meg hogy Végre Leáldozott A Lila Művészfilmek Napja, És Vannak Szerethető Vígjátékok (vö. még: Dúdolható Slágerek), meg hogy Erős Osztály Végzett A Színműn, Friss Tehetségek Özönlötték El A Világot Jelentő Deszkákat.

Most az az aktuális állítás, hogy újraéledt a tetszhalott magyar film. Bővebben… →

tanuljunk magyarul 23. — unesztétikus

Meg kell mondjam, engem a nem-elég-árnyaltság, a félműveltség (avagy: a valamelyes műveltség szorongó, offenzív, mások elleni bizonygatása) is zavar annyira, mint a képmutatás, a hatalmaskodás, igénytelenség.

Rám szólnak időnként, hogy ne használjak idegen szavakat, mert az nem szép, sőt, nem helyes. Valóságos fóbia ez az idegen — vagy annak gondolt — szavaktól.

A para forrása a tanítónő, megint. A nem elég képzett, ám szorgalmas, megfelelésre alapozó tanítónő, aki egyformára nyesi a gyereklelkeket. Igen, az, aki azt mondta, hogy éssel, háttal nem kezdünk mondatot, és hogy nem szabad csúnyán beszélni! Hát dehogynem.

A tanítónők, sajnos, sok fölösleges szorongást és szakmaiatlan tévedést beléplántálnak a gyerekekbe, akik enélkül boldogan és önfeledten beszélnének. Bővebben… →

két filmet láttam mostanában

Újabban nem csalódás moziba járni. Vagy én tanultam meg úgy nézni, érteni, élvezni? A magyar filmeket meg egyenesen egytől egyig látni kell. Nem írom meg minden kulturális élményemet, de most mindkétszer döbbenten ültem. Spoiler nélkül álljon itt, hogy mi tetszett bennük. Bővebben… →

amin nem spórolunk

Én, csakazolvassa, tükör nélkül is szempillaspirálozni képes, humán végzettségű fővárosi anya, de azért nő, szavaim súlyának teljes tudatában hajnali fél kettőkor a következő nyilatkozatot teszem: Bővebben… →

je ne suis pas charlie

Nem vagyok Charlie.

Azon egyszerű okból, hogy három napja még nem tudtam, ki Charlie. Illetéktelennek érzem Charlie-nak lenni, hangosan gyászolni.

Ezért inkább hallgatok, olvasok, elgondolkodom. Bővebben… →

túl a vérségen van a zene

Vagy fordítva. Az ilyen mondataimnál mindegy.

A blogger továbbra is erőst reméli — mása sincs –, hogy értik, érzik az olvasók, hogy mi az irónia és mire való (elütésestül!), valamint hogy bármi, amit megír, az szöveg, nem ember, nem valóság, és hogy sokan vannak itt, akik a szöveget önmagáért, szöveg-voltáért élvezik.

A vasárnapom megint gyermektelen lett, és mondtam B-nak, hogy ezúttal nem mozit és nem is színházat nézek a port.hu-n, mert olyanban már voltunk, és nem is kajálni fogunk, mert mi lesz akkor a beach bodymmal, az évnek ebben a szakában, melynek útját egyébként is Lindt csokoládégolyók szegélyezik. (Mondtam már, hogy vettem ugrókötelet, narancssárga színben, és az nagyon kemény sport? És hogy váll, mell már négy, bicepsz öt kilóval megy? És hogy meg akarok tanulni víz alatt úszni, de rendesen? És hogy a minap, mindennemű gépesítés és elektrocitás nélkül, habverővel milyen hökkenetes banánturmixot csináltam?)

Hanem koncertet nézek.

(Olyan cuki az anyósom — két hónap múlva száz éves lesz –, azt mondja, hogy felülvizsgálat, kötött kabát és hangverseny, meg vízi torna.)

Ez meglepő volt: mennyire nincs az évnek ebben a szakában nem gyerek- és nem is adventi koncert. Bizony, nem akartam pánsípon a Csendes éjt hallgatni, sem szaxofonon az Ave Mariát. Ezek ellen, a mások karácsonyi megélései, a kötelező gyertyafény ellen ugyanúgy lázadozom, mint a decemberben születettek, akiknek a születésnapjára lassan egy tisztességes csomagolópapírt vagy fahéj-, méz-, gyömbérmentes csokoládét sem lehet kapni.

Láttam ám, hogy Korb Flóris és Giergl Kálmán szépséges, felújított, helyreállított épületében, melyet belülről, koncertteremig hatolóan még nem láttunk, Snétberger kvartettje koncertezik Markus Stockhausen trombitással a napnak ebben a szakában. Bővebben… →

a köldök

testrészek sorozat

Amikor még nagyon szerettem volna újságíró lenni, bő tizenöt évvel ezelőtt, folyton jegyzeteket készítettem mindenféle témákban.

Most került elő egy jegyzetköteg, kacagok nagyokat. Hogyaszongya:

A KÖLDÖK (!!!) Bővebben… →

turista vagyok

Volt most két napom, és ezúttal nem lustálkodásra használtam, hanem roppant aktív és tudatos voltam. Most olyasmit csinálok, amit nem szoktam.

Beveszem a városomat.

Turista leszek Budapesten.

Sűrű lesz.

Lesz benne test, lélek, esztétikum, szocio és szellem.

Elmegyek olyan helyekre, ahová ritkán szoktam.

Jókat fogok enni, de inkább egyszerűeket.

Semmi laptop. Bővebben… →

azt hiszed, megúszod

Azt hiszed, de most komolyan azt hiszed, hogy csak mert nálatok apa nem vonul ki, ő is mosogat és tereget és pelenkáz, és te is úgy igyekszel A Megfelelő Dolgokat Mondani Neki, tehát NÁLATOK nincs egyenlőtlenség, ebben nő fel a lányotok — azt hiszed, hogy ő akkor majd megússza, meg van oldva a patriarchátus?

Ezek az emberek azt hiszik, hogy egy ilyen megvédett lány biztonságban lesz, majd csupa szép kapcsolata lesz, majd nem választ bántalmazót. A helyzet az, hogy bántalmazót nem lehet választani, mert bár a gyerekkori erőszakos minták és a későbbi bántalmazás vagy az áldozatlét összefüggést mutat, bántalmazó mint személyiségtípus, profil, közös lélektani jellemzők összessége, nem létezik. Vagyis a bántalmazás nem kórság, nem agresszív alkat, nem személyiségzavar, aminek szeretik hinni a “csupa szerető férj, minden rendben van, csak az a néhány aberrált ember valahol messze” logikájú, elégedett középosztálybeli polgárok. A patriarchátus annyira közel van, hogy pixeleket látnak csak, összképet nem.

A bántalmazás, amely nem annyira ütést jelent, inkább hatalmaskodást, kontrollszerzést a másik fölött, nem más, mint működésmód, a jelen hatalmi helyzetek megnyilvánulása az egyénben, szoftver, amely bizonyos feltételek fennállása esetén bekapcsol. Azokban is működik hiedelmek, meggyőződések, ítéletek formájában, akik nem bántalmazók, és azok is szenvednek tőle, azokat is korlátozza, akik nem közvetlen áldozatok.

Tudom, hogy van, aki visszahőköl az ilyen radikális állításoktól, de az erőszak kultúrájában élünk. Mindenki az áldozatot hibáztatja, minden abba az irányba hat, hogy akit sérelem ért, hallgasson, s különösen ha nő, önmagát eméssze érte. Önmagát tartsa nem elég nőiesnek, önmagát beszélje le a méltó életről.

Nem elég kerülni a habos-fodros cuccokat, építőjátékot adni a kezébe, kalandparkba vinni, Barbie-t nem venni neki (vagy ha mégis, Kent is hozzá), nincsen garancia. Nem elég önbizalomtelivé nevelni, egyetemre járatni, mert az, amitől a nők szenvednek, nem az egyénből indul ki. Nagy önbizalmú, szerető családban felnőtt lányok is áldozatául esnek, és még csak azt sem tudják éveken át, min mennek át, mi ez az egész. Nevelhetünk mi nagy figyelemmel lánygyereket, hihetünk benne, talán ettől gyanútlan is lesz, és vak lesz mások kínjaira, egy különleges hópihe. Egy kicsit jobb lesz neki, igen. Sőt, sokkal. Nem fojtja magába önmagát. Nem lesz annyi akut és krónikus kínja, traumája, feldolgoznivalója. Ez nem kevés, ez fontos, ez nagy előny. Igen, megteheted, hogy figyelsz apával, miket mondotok neki, tedd is meg. Higgy benne, légy rá büszke, beszélj neki okosan a világról, a szexről. Sőt, mindenkinek kötelessége ilyen elfogadó, meleg, kiegyensúlyozott légkörben nevelni a gyerekeit. Ez elengedhetetlen, de sine qua non és nem non plus ultra: ne várjuk tőle, hogy ezzel meg van oldva minden probléma, ő átmegy a mocsáron fehér cipőben. Voltaképpen azt reméli az ilyen szülő, hogy ha ő mindent megtesz, akkor majd… akkor majd mások lányát fogják megerőszakolni. De még ebben sem lehet biztos.

Ma sem tudok megoldást, annyit szeretnék mondani: a rendszer a rossz, és nem lehet egyénileg kicselezni.

a mese hazudik

Szoktam én itt az életmód címkével ellátott bejegyzésekben feltűnő hévvel közkedvelt jelenségeket, úgymint: kézműveskedés, ruhaturkálás, mosogatógép, ostorozni. Ilyenkor előre kalkulálok az olvasói reakciókkal, mert a jelenség közkedvelt, nemigen kérdőjelezzük meg, értéknek tartjuk ab ovo. Annál jobban izgat engem népszerűségének titka, és utánamegyek a gyanúmnak. Hogy tudniillik itt valami átgondolatlanság van. És éles leszek, mert én szeretek éleseket írni. De nincs is más választásom: ahhoz, hogy egy gondolatot bemutassak, amely csak bujkáló gyanú, nyüszögés gyomortájt, finom jaj-nem, erős eszközöket kell használnom. Írás közben válik meggyőződéssé. Akkor értem meg.

Szóval, a mesével is bajom van. A meseműfajjal mint olyannal. Hogy azt a szerepet szánjuk neki, hogy gyermekeink főfogyasztású szövegfajtájaként képzeletüket lekösse, és beleszocializálja őket a fennálló rendbe. Bővebben… →

s te messze vagy

…s te messze vagy. Hangod befonja álmom…

Vendégposzt. Farkas Viki, a filmek, a külföldi lét és a blog remek ismerője osztja meg velünk a tapasztalatait.

Amikor szóba kerül a távkapcsolat, a saját tapasztalattal bíró beszélgetőpartnerek
általában kifejtik, hogy a távkapcsolat olyan párkapcsolat, ami nehéz, ezért és azért,
mert… Nekem lehet mondani: életem első szerelme is távkapcsolat volt a középiskola
alatt, igaz csak nagyjából hatvan kilométer és pár város választott el minket egymástól.

Régebben egyébként az volt a nem túl finom véleményem, hogy a távkapcsolat
nem párkapcsolat, hanem egy nagy sz@r. Bővebben… →

meg akarom mondani, mi az értékes

Június végén izgalmas vita tört ki a mamamin, egy gyerekkönyv-család volt a téma, aztán kultúrpolitika meg ilyesmi lett belőle, írtam, érveltem, de aztán abban a közegben az élettől is elment a kedvem. Bővebben… →