meg akarom mondani, mi az értékes

Június végén izgalmas vita tört ki a mamamin, egy gyerekkönyv-család volt a téma, aztán kultúrpolitika meg ilyesmi lett belőle, írtam, érveltem, de aztán abban a közegben az élettől is elment a kedvem.

Itt olvasható az egész regisztráció nélkül is, élesedik a 98. hozzászólástól. Az összes félreértésért, személyeskedésért én kérek elnézést: ami ott érthetetlen indulat (“engem személy szerint megmondom őszintén, de a te stílusod taszít”, “egy szemernyit nem tágítasz” stb.), az a blogomnak szól, az meg, hogy a blogomnak ilyen indulat szól, ki tudja, minek szól.

Az ottani sok felmerült kérdés közül most arról fogok írni, hogy miért érdemes egy kicsit visszavenniük a löttyös megmondhatnékjukból a löttyre hajlamosaknak, és arra hallgatni, aki jól ismeri az adott területet (cipőt a cipőboltból); arról, hogy mi a kritikus feladata, és hogy lenézi-e a szakmabeli a laikust. Virágozzék-e ezer virág, nekem ne mondja meg senki, mi az érték? És van-e übertudatom nekem, amikor a fekete képek jelenségét értékelem?

Aki általános iskolás kora óta ügyesen lavírozott a kötelező olvasmányok között, akinek nem volt szenvedélyes magyar-, művtöri-, énektanára, nem volt neki felvilágló magányos pillanata egy-egy regény fölött, és/vagy nem lett magyar szakos, az egy napon kikerül az iskolapadból, és teljesen érthető, hogy fellélegzik: SOHA TÖBBET. Az ilyen ember sokan van. Iskolaundorról van szó, teljesen általános, jogos, és számos lehajtott fejű, szégyenkező pedagógust és érdektelen, materialista szülőt láthatunk a háttérben, ha közelről jobban megnézzük a jelenséget.

Nekem übertudatom, nevezzük így, akkor lesz, ha ez a típus iszonyatosan ingerülten elkezdi nekem magyarázni, mi a kultúra, milyen hülyék a kritikusok, esztéták és filozófusok, és miért vagyok én sznob.

Egyébként a maga kedvére, csak ne legyen kötelező, az ilyen kultúrafogyasztó is néz, olvas, hallgat mindenfélét, csak az a kínos, amikor elkezdi hirdetni, hogy vesszenek a sznobok, öncélú művészet, őneki csak az a szempont, hogy neki mi tetszik, döntsön a piac, és egy belterjes kör csak ne mondja meg, hogy mi számít klasszikusnak, mit kéne neki olvasnia, mi az érték.

Ilyesmi dolgozhatott Pozsonyi Ádámban is:

Jobboldali, aki termel és félretesz, baloldali, aki ujjaival malmozik, és segélyt vár. Jobboldali, aki gyönyörű képet fest, mert az univerzum csodás, baloldali, aki pacákat halmoz és „másképp” látja a világot.

Mert a baloldali legfőbb jellemvonása az irigység, s mivel tehetségtelen – aki hozzáértő és becsületes, az nem baloldali – gyűlöli azt, aki valamit elért.

De az nem lehet, hogy aki olvasta az Anyegint, a Bűn és bűnhődést, a Bovarynét, Csehovot, Kosztolányi regényeit, Ottlikot, az valamelyikről, bármelyikről ne érezze azt, hogy: uramisten. Az nem lehet, hogy az a valaki utána elhiggye, hogy a komplett középiskolai olvasmánylista valamiféle hivatalos ízlésterror, poros, életidegen, nagyon szemüveges figurák cenzúraalapú összeesküvése (most kezd az lenni mondjuk). És talán kíváncsi lesz másra, Joyce-ra és Zolára és Wedekindre is.

Az nem lehet, hogy sok-sok könyv elolvasása után ne körvonalazódjon lassan, hogy a művek nem állnak önmagukban: van egy hagyomány, és az alkotásoknak az abban elfoglalt helye az igazán érdekes, és az alkotások beszélgetnek egymással, és minél többet olvasunk, annál világosabb ez a beszélgetés: halk nevetés, panaszsikoly onnan, harsány röhögés, amonnan meg egy fityisz. (Persze van többféle hagyomány, van hagyománykritika és van ellenhagyomány is.) Így lesz érthető és élvezhető a modern is, a posztmodern is, meg ami azóta van. Nem, a modern művészet nem azt jelenti, hogy odaszarunk a zongorára.

Vannak hangos és egyébként akár intelligens emberek, akik rohadt idegesek lesznek attól, hogy a művészek állami dotációt kapnak, hogy egyesek emberi jogokra hivatkoznak, és a szólásszabadságot komolyan veszik. Hát menjen haza, csinálja otthon, nekem itt ne tüntessen, vonulgasson, magyarázzon. Konceptualista festő? Na persze. Irodalomkritikus, faszom. Buzik ezek mind. És örökké rajta akar kapni, hogy én nem is értem és élvezem a magas kultúrát, hát magas legfeljebb a Tátra!, én csak birkulok és lilulok, kékharisnya vagyok, mivel hogy ő nemcsak hogy nem élvezi, de nem is tudja, mit nem élvez. Irritálja, ha a beszélgetőpartner, az újságcikk olyan neveket említ, amelyekről nem is hallott. Mindez félelemmel tölti el az ilyen embert, és ezért lesznobozza és leliberálisozza azokat, akik esetleg hajlandóak idejük, energiájuk, pénzük jelentős részét könyvre, újságra, színházra, múzeumra fordítani. Mivel több a tiéd, mint az enyém, kérdezik erre. Csak mennyiségileg: én olvastam (és élveztem) a Bridget Jonest is, és nem szidom, csak azt mondom mondjuk, hogy popkult ikon, és ez nem szitokszó, bár te megsértődsz. De még Fejős Évát is olvastam. Te meg nem olvastad Rakovszky Zsuzsát.

A pozsonyiádám-típus ezen belül csak az egyszerű összefüggéseket hajlandó megérteni és nemcsak nem ismeri, amit utál: egyenesen retteg tőle. Mintha a kultúra olyasmit lenne képes hordozni, ami őt közvetlenül identitásában fenyegeti. Mintha önmagában lehetne veszélyes a látásmód, kifejezési eszköz, téma.

De térjünk vissza az olvasókhoz: tehát emberünk olvas, mélyed, ért, és akkor az sem lehet, hogy ne érzékelje: az a másik szerző, mindegy, hogy ki, nem kell egyetértenünk, az a másik szerző bár divatos, gyenge. (Ilyenkor jön persze a divatos és gyenge szerző kirohanása az elvont, túlfinomult kritikusok és értetlen olvasók ellen. Hogy ők csak passzióból fintorognak. Ez most nem K-re célzás: K nem gyenge, sőt.)

Aztán van olyan is, aki sok mindent ért és érez egyébként, de azért fintorog, mert ilyet még nem látott. Hát mi ez? Például a Krétakör Feketeországa, vagy még inkább Jége. Mi ez, kérdezné Pozsonyi Ádám, a felismerhető tájképek, böcsületes figuratív (figurális?) művészet barátja és szakértője, ha látta volna bármelyiket is.

Hasonlóképpen akadnak ki Alföldi Tragédiáján azok, akik sem ezt nem látták színházban, sem mást. Meztelenkedés, buzireklám, dekadencia, hát meddig jutunk, olvasták a Demokratában, mesélte a nagybátyjuk, hogy hallotta valakitől.

Létezik amúgy öncélú meg értelmetlen meztelenkedés, de leginkább formanyelv létezik, és aki a színpadi meztelenségtől dob egy hátast, vagy kiborul Esterházy néven nevezésein, az mintha kissé nem követte volna az elmúlt tizenöt évben, hogy mi van.

Aki ilyenen rugózik itt és most, az csak azt árulja el vele, hogy nem jár színházba, és ennyi. Volt egyszer, de neki ez sok. Ezért kér számon ilyesmit. Meddig jutunk, hát addig jutunk, hogy a meztelenkedős buzireklám dekadens Nemzeti tíz év alatt, egész pontosan Alföldi négy éve alatt európai értelemben is komoly színházzá nőtte ki magát, és ilyen színházból a mi országunkban van még mondjuk négy darab, de igen jóindulatú vagyok.

Ezt nem fogjátok nekem elhinni, mert ki vagyok én. Én az a magyartanár, hobbiújságíró vagyok, aki néha jár színházba. Aki nem hiszi, járjon utána. Járjon a Nemzetibe három évadot mondjuk, és beszélgessünk aztán. (“Én nem járok oda, mert az egy szar.” Oké, de nekem ne meséljél színházról és ne röhögcsélj Kulka Jánoson. Kösz.)

Ennek, hogy a Nemzeti minőség, semmi, de semmi köze az ideológiai oldalakhoz, ennek csak a nyitottsághoz és minőségérzékhez van köze. A nyitottságnak viszont nyilván köze van a lázadó hajlamhoz, a szabadságigényhez: több lesz ott az évadzárón négyzetméterenként a liberális értelmiség, mint mondjuk a Professzorok Batthyány Köre vacsoráján. Meg esetleg ahhoz is van köze, hogy egy-egy izgalmas előadáson is többen lesznek innen, mint onnan. Nem tudom, ez miért van. És persze hogy létezik minőségi konzervatív ízlés is, és tudunk egymásról, mint öröm és bánat, én megnézem azt is. De mindenen kiakadni a kíváncsiság és figyelem helyett egyszerűen nem trendi. Nem, nem azok döntik romlásba az ifjúságot és nem azok teszik tönkre és lopják szét az országot, akik megnézik és élvezik a független színházak előadásait.

(De ne féljetek, látom én emitt is a sötétséget. A szenvedélyes Andrassew Iván például tavalyelőtt azon lamentált a Klubrádióban: miért van, hogy minden nagy írónk zsidó? Konrád, Kertész, Nádas, Spiró, Esterházy… “Vagy Esterházy nem zsidó? ezt most hirtelen nem is tudom.” Na, ebből derült ki, hogy Andrassew barátunk soha egy sort nem olvasott Esterházytól, valamint a vegytiszta főnemesi név sem tűnt föl neki, tán a történelemórákról is hiányzott. Nem, nem minden nagy írónk zsidó.)

Igenis, a színház neveljen, formáljon ízlést, gondolkodtasson el, húzzon fölfelé. Provokáljon, ejtsen zavarba, kérdezzen rá, feszegessen tabut.

(Édes szakmám — ez a színházi szakma), furtonfurt a közönségre hivatkozol – miközben kicsit őt is lenézed, naná, és nem kicsit alábecsülöd; mondod, kiszolgálsz sokféle igényt, zenét, sírást-nevetést, mert ez a dolgod. Akkor én most elmondom, megint egyszer, hogy nem ez a dolgod; tekinteted a színházra, mármint a művészetre függeszd, ne a közönség kegyét keresd. Választhatod persze azt is: a szolgáltatóipari tevékenységet — ahogy nagyot bólintottál erre a leves fölött (ez a POSZTon volt, egy színházigazgatóval való beszélgetésére utal itt a szerző) –, de akkor ne közpénzen csináld, hanem a sajátodén. Országos bulvár, ez tombol a vidéki színházak többségében és a pestiek közül is sokban; mondhatnám lakájkultúrának, a közönség és a politika lakája vagy. Hol itt a színházcsinálás? – kérdezem sokadszor. Miért nem “csinálod meg” a saját közönségedet, ahelyett, hogy vacakságokkal kiszolgálod a betévedőt?

Innen. Hát ez volna a kritikus dolga, ez is.

A mamamin egyébként az mélyítette el a szakadékot, hogy belinkeltek egy kritikát: Wittmann Ildikó hevesen nekiesett Bogyónak és Babócának, és nyolc napon túl gyógyuló töréseket okozott. Ezt sokan nevezték fröcsögésnek, színvonaltalanságnak, a tisztelet hiányának, és emiatt teljesen hiteltelennek. Én meg írtam Adyról, hogy neki milyen kénsavas tintája volt, és hogy mi a dolga a kritikusnak, és igenis kell és jó, hogy egy kritikus bármit leírhasson, hogy épp ezt jelenti a szabadság, és amúgy meg mindenki azt olvas, amit akar. Ezt a kritikust ez a jelenség ennyire dühíti, ezért írt így. A kritikus lásson és írjon, és legyen neki közönsége, olyan, amely akkor sem puszta fröcsögésnek tartja a kritikát, sőt, megfontolja akkor is, ha nem ért vele egyet. Ebből az lett, hogy én bántom Bogyót és Babócát, tehát alig lehetett arról beszélni, hogy mi a kritikus dolga. És erre kaptam meg azt is, hogy mindig a szólásszabadságon lovagolok, és úgy értelmezem, hogy az én szabadságom tovább tart, mint másoké. Mondjuk ezt technikailag, hacsak fel nem keresem az illetőt egy nundzsakuval, vagy szét nem vírusozom a vincseszterét — amihez, bevallom, időközben megjött a kedvem –, nem tudom, hogy tudtam volna megtenni, de az a lényeg szerintük, hogy én nagyon mondom a tutit, és megfellebbezhetetlen vagyok, és ezt nem bírják (persze ezt már a blogra is mondták, inkább ürügy volt csak Bogyó és Babóca, mert az anyaság 3.0 az talált, süllyedt). Védem a kritikusokat, érvelek, idehozok mindenfélét, kérdezek, színházba járok, gyanús vagyok. Többé nem lehet értelmesen vitázni a mamamin, mert mindig megvan a kockázata, hogy odagyűlnek a hobbigyűlölködők. És semmilyen következménye nem lesz, viszont ha elkotródsz végre, úgy érzik: helyreállt a világrend. A fórum maga pedig hallgat. A fórum maga karöltve ezzel  a típussal felszólít, hogy ne idézzem senki hozzászólását onnan. Így lettem én fantáziátlan blogger, Story-firkász, akinek tanácsot adnak, hogy kéne írnia, mert ez nagyon taszító. Linkkel idézte, hogy fantáziátlan blogger — ezt ugyanis én írtam itt azokra, akik lelopják és saját tartalomnak álcázzák az írásaimat. De hát övék a mennyek országa.

Mindennek van politikai változata is:

A Magyar Narancs emlegetése már önmagában is politika, én köszönöm, nem kérek belőle.

No, hát ő is legfeljebb hallott a Magyar Narancsról.

***

Csak az számít, hogy nekem tetszik-e. Nem tetszik? Nem olvasom. Mondhatnak bármit az okosok, csak ránk akarják erőltetni (figyelitek a Kádár-kori reflex továbbélését ebben?). Finnugor nyelvrokonság, hógyisne. Csak le akarják nyomni a torkunkon. Most nem azért, mert ez a szakmám (szép is lenne, ha bankközi devizapiacról értekeznék), de ugyan, mi megy a középiskolai nyelvtanórákon, hogy diplomás emberek egyre csak mondják, mondják ezt, és közben egyetlen valódi nyelvrokonság-bizonyítékra nem képesek rámutatni? Úgy értem, nem a konkrét bizonyítékra, hanem hogy miféle lehet az a bizonyíték. A finnugorság-kritika a revizionizmus, a magyar mint ősnyelv, rovásírás, székelyhimnuszéneklés baseballsapkában stb. előszobája, és íme az összefüggés: aki nem figyel, nem kérdez, nem olvas, aki türelmetlen, annak az egyértelműség iránti igényét ki fogja használni az egyszerűségipar, a radikalizmusipar, teszem azt, a holokauszttagadó áramlat, és emberünk akkor megspórolt magának száz újságcikket és hét könyvet, és nem fogja érezni mindennek az eredendő hamisságát: olyan érveket fog tényként elfogadni, hogy húsz évnyi óvatos gondolkodás, tájékozódás után csak áll az ember és nem tud megszólalni (ha nem tudnátok, azért szállítottak öregeket, nőket és csecsemőket is Auschwitzba, mert itt a hátországban nem volt biztosítva az ellátásuk).

Nekem aztán ne mondja meg az okos kritikus! Ez tizenhét évesen szinte szükségszerű, de harminc fölött roppant kínos. Fél év módszeres figyelem, hír- és újságolvasás csodát tesz az ember intellektuális érzékenységével ám.

Te mitől érzed magad ilyen okosnak? Mennyivel kompetensebb a kritikus az olvasónál, nézőnél? Miért gondolod, hogy te vagy az igényes?

Én nem vagyok kritikus, én professzionális néző vagyok. A kritikus attól kritikus, hogy nem élvezetből, ízlését követve néz/olvas: sok mindent lát, amit én nem, több szempontja van, mint nekem, az elméletet is ismeri, a történetet is, vidékit és külföldit is néz, ismeri a színházak működését, viszonyait. A Színikritikusok Céhének tagja például az lehet, aki egy évadban legalább száz bemutatót lát. És érdemes rájuk, valamelyikükre hallgatni, ha döntésről van szó, ha az a kérdés, mire költsek két-négyezer forintot fejenként és esténként, és még erre jön a bébiszitter. Nem véletlenül Csáki Judit ír a Magyar Narancsba, és nem én. Persze vannak rossz kritikusok is.

Az én igényességem abból is áll, hogy elismerem, hogy van ilyen szakma, elismerem, hogy ő, aki ezt komolyan űzi, ezzel tölti az idejét, ebben fejlődik, ilyen látásmódja és mércéi alakultak ki. Te meg, aki ezt kérdezted tőlem, nem tudod, ki ő, miközben én, az állítólagos elzárkózó meg fensőbbséges megmondóember érdeklődéssel követem az írásait, és nem csak az övéit, és te ideges leszel, ha erről beszélek. Pedig én nem épzem be a VIP páholyba, én tudom, éppen a kritikusoktól is, hogy millió előadást kéne látni és utánaolvasni jaj, mennyi mindennek. És ez nem valami statikus gőg, ez eleven, változó tudatállapot, gyönyör hónapról hónapra, évről évre: ha most nézném a Jéget, hát, mást látnék benne, mint amikor láttam.

Nem, a szakmabeli nem nézi le a laikust. A laikus nézi le a szakmabelit. Mert az csak pofázik. Írogat. Belemagyaráz. Állami pénzen filozófus. A laikus volt lusta felfogni, miről van szó egyáltalán, érzi ő is ezt a lelke mélyén, és frusztráltan visszavág. És amikor engem ér hasonló ütés, nem csak a mamamiról, mert a családom tagjai is erősek ebben, akkor igen, ideges leszek.

Harminchét napja kezdtem ezt a bejegyzést, az eredetiben a filozófusbotrányról is volt szó, meg az elitellenességről, és akartam, de nem írtam arról, hogy van létjogosultságuk a könnyebb műfajoknak, hát persze, senki sem vitatja, de ezek miért tartsák el inkább magukat, mint a magas kultúra produktumai, miért érdemelnek azok mint a nemzeti művelődés közvetítői és továbbhagyományozói igenis adófizetői pénzt is, de a harminchét, az sok, és bármilyen kusza, legyen most már

vége

26 thoughts on “meg akarom mondani, mi az értékes

  1. Azért nem volt rossz az a kis mamamis vita, voltak benne jóízű fordulatok is (mondjuk magam sem tudom, hogy keveredtem oda, egy BogyóésBabócát sem olvastam soha). Élvezem a könyvekről folyó csevejt, jó lett volna, ha ezt a vonalat lehetett volna ott tartani, dehát… én se nyitottam meg már napok óta a nevezett oldalt, cseppet se hiányzik, régóta csak energiát rabol, adni nem ad (és itt most nem a mamamit akarom pocskondiázni, nekem nincs már ott semmi téma se).

    Goethe-t azóta sem, na de látod, hatásodra az Ezer meg 3 igen -el is kezdtem olvasni, tetszik is, de bevallom Lady Chatterley most jobban magával ragadott. Olvastad egyébként? Nagyon pontos meglátásai vannak a férfi-nő viszonyról, gondoltam is, hogy némelyiket beidézem a blogodba, mert idevágó lenne.
    Írtam már oda is, a kultúrsznobság, a magaskultúra iránti igény és elfogultság számomra egyáltalán nem negatív tulajdonság. És hogy tkp. mi a magaskultúra, azon már a fősulin is jót nyammogtunk 🙂

  2. Tényleg olvastál Fejős Évát? Őszinte tiszteletem.
    Engem annyira nem izgat, hogy magas- vagy mélykultúra, mindenevő vagyok, sajnos ez az átka a nagyon gyorsan olvasásnak. De a különbséget azért látom 🙂
    Színházba meg nagyon nehéz járni az utóbbi években. Most vitatkoztam össze a szerelmemmel a Sárga liliomon meg a Nibelung lakóparkon. Neki nem jön be, nekem meg a színház két vége, és szeretem. Na jó, a Jég az durva volt még nekem is – nem baj, hadd fájjon, a Feketeország az meg szimplán igaz. Simán kimegyek bárhonnan az első szünetben, akármennyit is fizettem a jegyért, ha untat. Ha annyira rossz, hogy az már jó, az megint más 🙂
    De azt nagyon-nagyon utálom, ha más akarja megmondani, hogy nekem mi tetszik.
    És én is a színikritikus barátnémtól kérdezem meg, mielőtt valamire jegyet vennék, azért tartjuk őket, nem?

  3. Szegény pozsonyi ádám (sic).
    Utoljára 10 éves koromban láttam ennyire feketén-fehéren a világot. A jobboldali az a jó, érteeem? A baloldali meg a rossz! Akkor tessék mondani, (ha már Maykároly) az indiánok jobb- vagy baloldaliak? És a kovbojok? 🙂
    Én a vízilovakkal vagyok.

    • Naaa, maykárolynál mindig az apacsokkal vagyunk, értem?
      Te 10 évesen már rubikonoztál, Pozsonyi kicsit későn érő típus:)
      Őszinte véleményt kérek: ha ez még kicsit is rosszabb lesz, tényleg el kell menni innen? És akkor ki marad?

      • pont azok maradnak akiknek ezt a mostani “el kell innen menni”-t köszönhetjük.
        de tényleg hagyjuk a jobb, meg balt.
        maradjunk középen (vagy hol).
        mostanában azzal szokták zárni az ilyen vitákat, hogy “na majd mi gondolkodó emberek”.
        a gondolkodó emberek. azok kik?

        (gondolkodó emberek pártja megalakításra került. a párttagság feltétele a gondolkodás)

        hová álljanak a belgák?

  4. Szerintem tökjó, hogy vannak kritikusok, szakemberek, akiket (legalább is remélem), nem az (anyagi) érdekeik vezérelnek, nem ez alapján ítélnek, hanem függetlenül. Én például évek óta szenvedek azzal, hogy ha bemegyek egy könyvesboltba, mit válasszak. Mert az olvasást (hála a magyar tanáraimnak… 🙂 ) nagyon megszerettem, de mi alapján döntsek? Néha beleugrok valami felkapott, “marketingelt” könyvbe (azok között is voltak jók, de nem sok), meg vannak a jól bejáratott régi íróim (Szabó Magda, Vámos Miklós stb.). És itt nálam sajna megáll a tudomány 😦 Ezért is örültem annyira a top 10-nek, be is szerzem mindet (tisztára, mint a magyar fakton…). Ma jött meg Esterházy, már alig várom, hogy elkezdjem!
    Esetleg színházból nem akarsz top 10-et írni? (azzal is úgy vagyok, mint a könyvekkel…)

    • Ó, de jó ilyet olvasni. Hát persze, de, írok, csak most nem voltam olyan sokat. Figyeld a Színház, a Magyar Narancs, a Heti Válasz, a Népszabadság kritikáit, meg itt van egy blog is (kritikusokcehe.wordpress.com), az ottani díjakra jelöltek között lehet érdekes előadásokat találni.

  5. Én, mikor megtanultam olvasni, elkezdtem a városi konyvtárat, nem olyan hatalmas… Még nem értem el a felnőtt részleghez megfelelő életkort, de mivel a gyerek részlegen már nem volt új, felengedtek..azt a boldogságot, kincses bányában éreztem magam. Sajnos, hogy mostanában csak szakmai konyvekre vagyok ráindulva és semmi szórakozás….változtatnom kell, mert le vagyok maradva eléggé…

  6. Visszajelzés: meg akarják mondani, mi az értékes | csak az olvassa

  7. Hát a kultúrsznobizmus tényleg idegesítő, a kritikusok egy része belterjes, ez nem véletlen terjedt el róluk (aki nem hiszi, olvasson Filmvilágot); a Kádár-korra volt jellemző, hogy megmondták, mi a magas művészet, az öncélű pucérkodás meg idegesítő. Nemrég sikerült újranéznem a Kopaszkutya c. filmet, kultfilmnek számít-e, nem tudom, de irritált a sok meztelenkedés. Viszont jó látlelet arról, hogy mi is volt a nő a 80-as években, Magyarországon, én valahogy nem a szabad szerelmet olvastam ki belőle.

    • Csak e az nevezzen kultúrsznobnak másokat, aki legfeljebb kiskanállal fogyaszt kultúrát.

      Hogy helyeseljük-e a Kopaszkutya nőképét, az teljesen független attól, hogy a kifejezés érvényes eszköze-e a meztelenkedés. A Krétakör jó példa, őket leginkább az élvezi, aki nemigen háborodik fel semmin. Aki dudás akar lenni, nem sírhatja el magát egy nyílt színen segglyukba dugott kólásüvegtől vagy a teljes erőből és közel véresre vert férfiszereplőtől.

      • Fú, hát az ilyenek engem kiborítanak. Vannak filmek, amikről tudom, hogy nem fogok megnézni. Őszintén szólva, látok ebben egy erőszak-kultuszt, szerintem ez is öncélű, a kritikusok meg összef*ssák magukat, hogy mekkora zseni ez az Oliver Stone pl. Én meg megcsömörlök a szétszakad testű katonák látványától, és úgy érzem, hogy most azt akarják, hogy undorodjam. És ez az emlékem marad, az undor, nem pedig az, hogy a rendező azt akarta mondani, hogy.

      • Oliver Stone szerintem egy zseni. Mind A szakasz, mind a Született július 4.-én c. filmje örökbecsű alkotás. És valóban hemzseg az erőszaktól, repeszek robbannak, napalm pusztít… de ez egy cseppet sem öncélú. A vietnámi háborút szerintem csak így érdemes érzékeltetni, ettől ilyen erőteljes. A vérnek, a könnyeknek folynia kell! Ennek a felfokozott erőszakosságnak egyetlen célja volt, bemutatni azt, milyen pokol várta a naiv amerikai fiatalok tömegét. Akik otthon hagytak mindent; nagy kertes házat, békés harmóniát, golden retrivert, szép barátnőt, pusztán hazafiasságból; részben Kennedy híres beszédének hatására, de leginkább a hangzatos féligazságok és hazug propaganda impressziójára. Érezték, tenniük kell valamit a hazáért. Aztán odakinn jött a szembesülés, mennyire hazug álszent kegyetlen ez a háború, maga a földi pokol. Hiszen Vietnámban csupán egy földműves nép védte a maga igazát, és az égvilágon semmit sem akart Amerikától. Ahogy a főhős (Tom Cruise, aki azóta sem játszott akkorát szerintem) öntudattól gyötörten, egy lövéstől pedig mellkastól lefelé lebénultan, érkezik vissza hazájába, a veteránok kórházába, ahol még gépekre, műszerekre sincs pénz, mert azt is elvitte az a „kurva háború”. Fantasztikus. Ezután maga a helyzet, ami beilleszkedésre/visszailleszkedésre sem hagy lehetőséget, az a kétségbeesés, amit revideálni lehetetlen. Az egész érthetetlen; hiszen Ő az egészségét adta a hazájáért, és mégis ejtve lett, a sok ezer bajtársával szemben. Ez a felismerés, ez a kritika melyet a rendező a hibás politikával szembeállít, amit előtte senki nem mert vagy nem tudott így bemutatni, na ez emelte a legnagyobbak közé.
        Nem egy mára híressé vált színészt ő fedezett fel: Johnny Depp, Tom Berenger..
        Azóta egyetlenegy rendező tudta ezt a szintet megugrani; Karhryn Bigelow.
        Igen valóban, az ő filmjeiben nem az erőszak, a brutalitás dominál, mint A szakaszban, hanem inkább a feszültséggel, vágásokkal operál. Illetve olyan tulajdonságokat képes férfirendezőket megszégyenítő módon ábrázolni, mint bajtársiasság, férfibecsület stb. De ez már más lapra tartozik.
        Oliver Stone inkább a férfiaknak rendez, és az egykori veteránoknak állít méltó emléket, és teszi mindezt hibátlanul. Ezt a 2 filmjét kötelezővé tenném.

  8. De ez azért van, vasszűz, mert nem beszéled a nyelvet. A Rómeó és Júliában is meghalnak. Ennek a látványától kiakadnál élőben ugyanúgy. Na, más meg bírja a vért is, vagy a heves szexet. Vagy a lassú zenét, úszó képeket épp. Van, aki bármit, mert össszefossa magát a gyönyörűségtől a mozgóképen/színházon/verses regényeken mint olyanon. Szerelmes bele. Jó lenne kinevelni könyvrajongókat, nagy a felelőssége a tanárnak.

    Attól függ, mit szolgál az eszköz: a Liliomnak ez a jelenete például életem legjelentősebb katarzisát hozta. És nagyon rossz néven venném, ha valaki, aki nem jár színházba, és ezért nem hordta még össze a nagy saját hegyét, amiből tud gazdálkodni, erre az egyre betévedne (“megnézem, tetszik-e”), és nem érzené az iróniát, tragikumot, áthallást, akármit, és csak azt mondaná: fú, ez milyen öncélú művészkedés. Ezzel lenézi a rendezőt, a színészt, a rutinos nézőt is, mindenkit. Nem, nem belterjes a művészetfogyasztás, hanem tanulási folyamat, amit le szokás becsülni, meg idegenkedni tőle.

    Az a sznob, aki egy csomó időt töltött azzal, hogy megértse mondjuk a festészetet, mert szereti? És olyanokkal kell vitáznia a művészetről, akik nem értik, nem fogyasztják, nem szeretik?

  9. És ha tényleg nem jó? Ha nem tetszik? Akkor mi van? Nekem, olvasónak/nézőnek/fogyasztónak jogom van eldönteni, hogy tetszik vagy sem, mert nekem csinálják, én vagyok a tisztelt publikum.
    Olyan nincs, hogy mindenkinek tessen, és lehet, hogy nekem nem, a mellettem ülő meg élete előadását látta. És lehet, mindketten erre az egyre tévedtünk be. Ítéletet meg mindenképp alkot.

    Oliver Stone háborús filmjei hogy jönnek a Rómeó és Júliához? Az erőszakra gondoltam, ill. annak naturális ábrázolásáról. Az nem művészet, hanem hatásvadászat. Van, amikor helye van, de most azért találjuk művészinek, mert de bátor volt, ezt is merte, vagy mert tényleg mondott/mutatott valamit, ami miatt napokig nem verem ki a fejemből?

    • Ha nem tetszik, akkor nem tetszik, van olyan, én is jártam így. De azok, akikről írok, azt szólják le, amit nem értenek, nem ismernek, csak valahol hallottak róla harangozni.

      Még jó, hogy nem “kedves néző, most, hogy először vagy színházban, nem akarunk nagyon megijeszteni/untatni” típusú előadások születnek. Akárcsak a gasztronómia: a jó kaja annak élmény, aki figyelmesen és sokat kóstolgat. És persze, vannak nagyon beharangozott, drága, rossz kaják is. Vagy hogy utálom az avokádót. De a rajongó talán megszereti egy idő után mégis.

      Stone: én meg arra gondoltam, hogy a “sima” halál is erős. De semmit sem kell szeretni. Csak ne szólja le senki, aki meg amazt szereti. Van, amikor hatásvadászat, van, amikor kifejezőeszköz, ahogy írod.

      • Bocs, erre még nem reagáltam.
        Egyszer hozzánk írta be egy tag, hogy a kultúra 90%-ban szemétre való, mert csak a férfiuralom erőszakosságát hirdeti (nem így írta szó szerint, ennél cizelláltabban, de nem tudom már előkeresni.)
        Nem értek egyet azzal, hogy szemétre való 90%-ban, de ez az erőszakkultusz elgondolkoztatott. Valami ilyesmiről akartam mekegni.
        A Kopaszkutyás megjegyzés abszolúte zárójeles volt.

  10. Magyarországon sok évtizeden át elnyomták az elitizmust. Egy diktatúrának, még ha puha is, nem érdeke, hogy a benne élők gondolkodjanak. Negyven évnyi kultúrmaszlagot nagyon lassan lehet csak kibogozni. 33 éves vagyok. Az én szüleim idősnek számítottak, és apám nagyon széles látókörű ember volt, aki rengeteget olvasott, anyám meg a szívéből volt bölcs. Erős igazságérzetet és a tisztánlátás csíráját kaptam tőlük, mégis, az a közeg, amivel a “köznevelés” során találkoztam belőlem is kiváltotta, az elittel kapcsolatos előítélettel teli szemléletet. A mi korosztályunk szülei általában komoly agymosáson estek kereszül, a kenyér és cirkusz örömét telejen hitelesen tolmácsolták számunkra. Hosszú idő, míg az így kialakult látásmódon át tud hatolni a tisztánlátás fénye. Azt hisszük, tudjuk, mi a szólásszabadság, vagy a szabad piac stb… közben csak hallomásból, ezredik újrafogalmazáson keresztül hallottunk róla. Soha nem éltünk benne. Aki elmegy külföldre (nyugatra), kicsit belekóstol, aztán elszörnyed, mikor haza jön, és látja, milyen alapvető fogalmi tévedések vannak a fejekben.
    Te a tisztánlátás harcosa vagy! Ennek természetes velejárója, hogy sokszor érzed úgy, süket fülekre talál a mondandód, pláne egy internetes fórumon, ahol komoly küldetéstudat kell ahhoz, hogy egy álláspontot végigvezess, mivel az érvelések általában elsikkadnak a személyeskedések és sértődések között. De hidd el, sokan értik! 🙂 Én pl. sokat tanulok tőled folyamatosan, de nem hiszem, hogy megpróbálnám megvédeni az álláspontodat egy hasonló vitában, egyrészt mert túl ritkán fórumozok, másrészt mert sajálom erre az időmet, de attól bólogatok a képernyő előtt. Persze ezt te nem láthatod, csak a sok ellenvéleménnyel találkozol. De, habár sokszor láthatalanul, azért hidd el, hat, amit csinálsz! 🙂
    Sokszor megfogalmazod tisztán, amit én csak érzek valahogy a zsigereimben, és azáltal, hogy valaki más szavakba önti, bennem is tisztul a kép. Innen már nekem is könnyebb továbbgondolni.
    Szóval én köszönöm! 🙂

  11. olvasom a fórumot, ez egy kincsesbánya. “Közben gondolkodtam a “Vendel-problémán” és rájöttem, hogy szerintem egészen adekvát, hogy egy szarvasbogarat Vendelnek hívjanak. Az olyan komoly név, és a szarvasbogár egy komoly, nagy bogár”

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.