rókatündér

A hazai kulturális újságírás szívesen és élénken ujjong, kesereg, húzza le és rántja fel a rolót, temeti vagy ünnepli a magyar filmet vagy épp focit, hirdet általános érvényű tendenciákat, és akkor ezeket a kész állításokat görgeti évekig, változatlan megfogalmazásban. Miszerint a Skandináv, Különösen A Dán Film, Az Aztán…!, meg hogy Végre Leáldozott A Lila Művészfilmek Napja, És Vannak Szerethető Vígjátékok (vö. még: Dúdolható Slágerek), meg hogy Erős Osztály Végzett A Színműn, Friss Tehetségek Özönlötték El A Világot Jelentő Deszkákat.

Most az az aktuális állítás, hogy újraéledt a tetszhalott magyar film. Ez az állítás persze politikailag rögtön gyanús, mert Andy Vajna-éra van és állampárti kultúrpolitika. Meg ne piszkáljuk például, miből lett nagyjátékfilmnyi pénze és milyen egyéb munkái vannak egynémely, amúgy figyelemreméltó film ifjú rendezőjének.

De tény, hogy sok a fiatal, sok az új arc, és tény, hogy kevés csalódás van, nem jövök ki annyira elkámpicsorodva a moziból, mint öt meg tíz éve, amikor minden magyar film közönségfilmnek volt szánva, könnyű vígjátéknak, Csányi Sándorral, és vagy mindenki heteroszexuális volt, vagy viccből volt homoszexuális. Akkoriban a nagy öregek kínlódtak még értelmezhetetlen filmekkel, mondogattuk is, hogy “azért szeretjük, a Csinibaba/a Mephisto/a Moszkva tér jó volt tőle”.

Nem hamarkodnám el a hazai filmhelyzet méltatását, mindenesetre feldereng valami olyasmi, hogy a frissen végzett, vagy legfeljebb negyen éves, első- vagy első nagyjátékfilmes rendezők figyelik a világot, a jelent, a magyar jelent, sokkal inkább, mint az említett vígjátékok alkotói. Valamit gondolnak és közölni akarnak, nem annyira a biztonságra, a tuti kasszasikerre mennek, hogy a Nagy Nevek Becsalogassák A Nézőt, Aki Nem Mély Problémákat, Hanem Könnyed Szórakozást Akar A Pénzéért.

Az újabb magyar filmek forgatókönyve igen erős, sűrű, önálló alkotásként is értelmezhető. Rengeteg meló van A parkoló, a Liza, a rókatündér vagy a még be nem mutatott Víkend szövegkönyvében.

Gyakran kamaradarab-szerűek: kevés szereplő, egy (fő) helyszín, feszült, az emberi viszonyokból következő cselekmény.

Rendkívül szellemesek: miközben nem gyúrnak kasszasikerre, szerencsésen elegyítik a művészi célokat a közönségbarát vonásokkal. A mesterkélten éles ellentét művész- és közönségfilm között enyhülni látszik. Nem csak az elvont poén vagy a súlyos tartalom tud ütni, van közös nevező a gimnazista, a történészprofesszor és a yuppie néző tetszésében. Ezeket a filmeket egyaránt játsszák a pláza- és az artmozik.

Rendszeresen felbukkannak bennünk amatőr színészek, akik egyébként gyakran valamilyen társművészetet tanulnak, képzőművészek vagy forgatókönyvírók, mégpedig jelentős szerepben. Így lett díva a forgatókönyvíró Jakab Juli, a Senki szigete és a Van valami… szereplője, vagy utóbbi főhőse, a szintén forgatókönyvíró Ferenczik Áron is. A Viharsarok két főszereplője amatőr. Az Utóélet főszereplője, Kristóf Márton szintén, ő fotós-zenész, és sosem akart színész lenni. A képzett színészek együtt szerepeltetése velük olykor problematikus, kontrasztos a kimunkált és az “őszinte” beszédtechnika, mozgás, például szerintem a Van valami…-ben és az Utóéletben is.

Ami a profikat illeti, végre nem folyton ugyanazokat látjuk. Molnár Piroska és/vagy Csákányi Eszter mondjuk az elmúlt két év összes magyar filmjében szerepel, de feltűnnek vidéki vagy elsősorban színpadi színészek is.

Erős a látvány, az atmoszféra.

Kedden sajtóvetítésen volt szerencsém láthatni a Liza, avagy a róktündér című vígjátékot, Balsai Móni címszereplésével.

Előtte, csütörtökön láttam őt egy másik címszerepben, az Olympiában, főpróbán. Igen erős, szép beszédtechnikájú, letisztult színésznő ő. A filmbeli szerepe nagyon kényes, halk szóval és érzékeny mimikával kell hoznia a naiv, szerelemre vágyó harminc éves kétcopfost. Gazdag hagyománya van ennek a cselédlány-tisztaságnak, amelynek gyanútlansága erős, kérlelhetetlen morállal jár — a karakter rokona Az ajtó Szeredás Emerencének vagy a Liliom-beli Julikának.

Bede-Fazekas Szabolcs — az ünnepelt bonviván, Bede-Fazekas Csaba operaénekes fia — nem az a kiköpött, snájdig macsó, mint mondjuk a szoknyabolond Schmied Zoltán Henrik szerepében. Zoltán zászlós mint álomférfi e nagyrészt néma szerepben az orrunkra koppint, megfoszt minket a kliséinktől. Egyetlen valamirevaló férfi nincs az egész sztoriban, kiábrándító komplexustömegek, bajszossá-pajeszossá csúfított hitványságok közül lesz a végére a peches, ám mindent túlélő Zoltán zászlós a nagy Ő, és el kell ismernem, hogy igen hihetően, a színészi erőnek (és kevésbé a forgatókönyvnek) köszönhetően.

Aztán, Molnár Piroska, minden filmben mindig a legendás Molnár Piroska, ezúttal mozdulatlan és húszpercnyi szerepben. Reviczky Gábor jól ismert karaktere sem lep meg: ő az értetlen, vígjátéki rendőrfőnök.

Rengeteg a geg, a nyilvánvaló és a háttérben maradó is. Ez a film egy sosem volt, stilizált, elrajzolt valóságban játszódik, hasonlóképpen, mint a Csinibaba, csak itt még irreálisabb a miliő, és ez a miliő a poénok forrása. Ezen kívül mondjuk nem sok értelme van, szívesen megkérdezném a rendező-forgatókönyvírót, hogy miért alkotott ilyen világot, mi ennek a célja. A realizmus vagy kvázi-realizmus is nehéz feladat, de szerintem az elemelt, az abszurd még jobban feladja a leckét az operatőrnek és a rendezőnek. Hogy a groteszk hihető legyen, vagy legalább átélhető, ne valami összetákolt szürreál, az a kihívás, és ez nem mindig sikerül, a japán vonatkozású jelenetekben a legkevésbé.

És milyen kicsi a világ: Tomy Tanit ugyanaz a remek japán színész, David Sakurai játssza, aki az itt is méltatott Az eltűnés sorrendjében című norvég koprodukció kínai bérgyilkosát. A színész egyébként Dániában nőtt fel, és lényegileg ez a két fontos szerepe van.

Liza, a rókatündér, 2014, 98 perc, rendező: Ujj Mészáros Károly, operatőr: Szatmári Péter, főbb szerepekben Balsai Móni, Bede-Fazekas Szabolcs, Molnár Piroska, Schmied Zoltán, Reviczky Gábor, Cserna Antal, David Sakurai, Hajdu István, Kovács Lehel, Gubík Ági.

Temessük ismét a kezünkbe az arcunkat a Port.hu olvastán: Liza, (Balsai Móni) a csinos, de roppant szerény ápolónő élete egy csapásra megváltozik, amikor… édes istenem.

(A skandináv és különösen a dán film meg tényleg mindig lélegzetállítóan profi, műfajtól és a rendező világhírnevétől függetlenül, ennek okát A nimfomániás bemutatója előtt osztotta meg a közönséggel a dán nagykövet. Nagyon erős a filmes és színészi képzés, rengeteg pénzt, melót tettek bele, színvonalasak a filmes műhelyek, éles a verseny, és — teszem hozzá — amelyik skandináv film nemzetközi forgalmazásba kerül, az biztosan a krémje, nem fog szégyent hozni a többi alkotásra.)

29 thoughts on “rókatündér

  1. Ööö, általában filmes téren nem vagyok otthon, de én tíz évvel ezelőtt nagyon élveztem A nyomozót, és nem tenném egy csoportba a Csinibaba vonallal. (ez a harmadik bekezdés olvastán jutott eszembe)

    • A Csinibaba itt épp szűkszavúan méltatva volt, és remek, legendás film szerintem. Állításomat, miszerint öt-tíz éve rendszeresen elkámpicsorodva jöttem ki a moziból, nem cáfolja, hogy A nyomozó szerintem is elég izgalmasra sikerült, bár én azt jóval később, kikölcsönözve láttam csak.

  2. nekem (számomra) az Utóélet nagyon bejött tavaly, más magyar filmet nem nagyon láttam, csak a Van valami…-t, de azt mondjuk nagyon untam. Bár az döbbenetes élmény volt, hogy megnézek egy filmet a maifiatalokról és baszki a szülőkkel azonosulok!
    Megnéztem egy halom skandináv filmet is, szerencsére sok megnézhető online, letölteni nem szoktam és a tékában nem nagyon vannak ezek. Ilyenkor ér csalni, nem?
    Amit viszont nem értettem a tavalyi felhozatalból, az a Lavina sikere, tényleg jó az alapötlet de teljesen elbénázták szerintem. Annyira sterilek a képei, hogy teljesen életszerűtlen lett tőle, aztán a szájbarágós párbeszédek a Laza Nővel… na meg a wtf kategória jelenetek, pl amikor a két gyereket a játszmájuk keretében kicsit magára hagyják a szülők a tejködben, vagy a buszos bénázás a végén… persze még ezekkel együtt is jobb mint az átlagos kínálat.

    • Nekem pont azért tetszett végül is a Lavina, mert nem tudtam hova tenni, eléggé elidegenített, de közben mégsem. A laza nő, alkalmi barátja és a házaspár beszélgetése a vacsoránál például olyan volt, mintha ott ülnék, más jelenetnél meg úgy éreztem, ki van rakva egy transzparens is a tanulsággal.

  3. Még nem láttam, de szeretném megnézni. Annyit fűznék hozzá, hogy mikor először szembejött a filmcím, utána olvastam, ki is az a rókatündér. Érdekes, különben.

  4. Nah, megnéztem, tetszett nagyon 🙂 Egy idő után már sikítoznivaló volt, ahogy úgy laknak tovább a lakásban, hogy minden hulla-körülrajzolás ott marad a padlón. Ahogy finoman átlép rajta, amikor ágybabújik. Az egyszerre cippzárhúzás a hullazsákon és a pulóverén. És az a nagy futás a végén az ajtótól az ágyig, miközben a lány a japán szellemmel pszichedelizál a halál partján. Nagyon ott van. Egyébként azt a jelenetet szinte biztos vagyok benne, hogy olvastam már valahol. Vagy csak olyan tipikus ez az alkudozás arról, hogy maradjon ott, azzal megmenthet valakit?

      • Nem tudom. Talán olyan, mint a fotókon az az az effekt, amivel elhomályosítjuk a széleit, hogy vezesse a tekintetet a főtéma felé. Talán jobb, ha nem lehet a történetet kötni semmi maihoz vagy konkrét előző korszakhoz, jobban látszik tőle az, ami örök vagy tipikus.
        Miben van ez a megállás élet és halál határán alkudozni a démonnal? Nem jut eszembe, de mintha ezerszer láttam volna már.

        • Az Akárkiben, a Peer Gyntben, de nekem még a haláltánc is eszembe jut róla.
          Hm, érdekes. Csak mert egy ennyire más világot nagyon gondosan meg kell alkotni, és olyan kontrasztos volt a hatvanas évek miliője, romossága meg a kapitalizmus, azt nem értettem, azzal mit akar. Meg az elrajzolt őrültek, Cserna Antal, Kovács Lehel.

  5. Nekem erről a vonalról a Liselotte és a május jutott eszembe. Persze annak kicsit más a vége…
    (Évekkel ezelőtt láttam, és belémégett.)

  6. Meg fogjuk nézni, szerintem csak csajok. Egyszer kaptam ilyen filmeket kölcsön megnézésre, mint: Intim fejlövés, Rózsaszín sajt, Kaméleon. (tudom az utóbbinak erős visszhangja volt, vagy csak erős reklámja) vagy például nagy kedvencem a Presszó. Tudom régi, meg 1 kamera, de nekem nagyon tetszett. Idézek belőle sokszor: “…asztal körül kergettek?” De lehet hogy csak nekem van ilyen hülye humorérzékem. Látta őket valaki?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s