két filmet láttam mostanában

Újabban nem csalódás moziba járni. Vagy én tanultam meg úgy nézni, érteni, élvezni? A magyar filmeket meg egyenesen egytől egyig látni kell. Nem írom meg minden kulturális élményemet, de most mindkétszer döbbenten ültem. Spoiler nélkül álljon itt, hogy mi tetszett bennük.

Az angol film: Büszkeség és bányászélet (Pride)

2014, 120 perc, rendező: Matthew Warchus, szereplők: Ben Schnetzer (önkényesen előre teszem, szerintem ő a főszereplő), Bill Nighy (elképesztő arc és alakítás), Imelda StauntonDominic West (és ő a legjobb), Paddy ConsidineAndrew ScottGeorge MacKayJoe GilgunFreddie FoxMonica DolanLiz WhiteFaye MarsayKarina FernandezJessie Cave

Egészen behúzós, és valós eseményeket feldolgozó film szolidaritásról, nagybetűs Ügyről, szeretetről, elfogadásról, identitásról, coming outról és arról, hogy az emberek gondolkodása igenis meg tud változni. Hökkenet színészi játékkal, feledhetetlenül szigetországi fizimiskákkal, és valóságos figurákkal (a főszereplők közül egyedül Joe /George MacKay, feledhetetlenül brit arc/ a fiktív karakter, aki dramaturgiai célból, “audience surrogate”-ként került a filmbe, vagyis azért, hogy vele azonosuljon a néző, ő fogalmazza meg a néző kételyeit, kérdéseit, reakcióit). Mindez a nyolcvanas évek brit miliőjében: igen, ezek, ilyenek voltak Adrien Mole kamaszévei, a Thatcher-éra, sztrájkok, munkásöntudat, ébredező melegjog-védelem, diszkózene, Phil Collins, biztosítótűk a fülben és bőrnadrágok oldalán, és elképzelhetetlen tapéták a szobák falán! Mi még ott se tartunk érzékenységben és aktivitásban: harminc évvel később a magyar társadalom fel-felveti, majd sietve a szőnyeg alá söpri ezeket a társadalmi és identitásbeli kérdéseket, esetleg szemforgató kereszténydemokrata választ ad rájuk. Sírsz a végén, és szeretnél valamit tenni a világért valami elv jegyében, jó fej emberekkel együtt, hiúság nélkül, és szinte mindegy, hogy mi az, csak legyen valami tiszta, értelmes együtt-küzdés. Amely késztetés és energia, mi tagadás, az elmúlt éveben eléggé megcsappant bennünk, azért foglalkozunk grillezett halszeleteinkkel inkább, meg járunk konditerembe.

Ami a magyar filmekben nem és nem sikerül: a nyüzsgős, sokszereplős, hol ez kiabál egy mondatot, hol az típusú jelenetek életszerűsége, de annyira, hogy az az illúzióm, hogy közöttük vagyok. Mi lehet ennek a titka? Forgatókönyv, színészi játék, látvány, operatőr, vágás, hang együtt? A könyvesbolti és “művelődési házi” jelenetekre gondolok.

A magyar film: Parkoló

2014, 92 perc, rendezte: Miklauzic Bence, szereplők: Lengyel Ferenc, Szervét Tibor, Rajkai Zoltán, Pokorny Lia, Miklauzic Simon, Somody Kálmán, Egyed Attila, Rába Roland, Bartsch Kata

Profin kiérlelt forgatókönyv, színdarabokéhoz hasonló feszültség, ún. kamaradráma. Nagyon városi, nagyon emberi, nagyon letisztult, profi látvánnyal, sok közeli arccal, ami iszonyú nehéz feladat színészileg. Egy fajsúlyú két karakter, egy fajsúlyú két színész és alakítás is. A bagatell konfliktus mögött felsejlik az a néhány végső kérdés, amelyek már nekünk is eszünkbe jutnak így negyven körül, szóval tényleg felsejlik, nem csak a rendező szeretné, ha.

A kritikák párbajfilmnek hívják, ez azt jelenti, hogy kétféle, nagyon különböző, de azonos méretű mentalitás, értékrend, erő, érvelés (vagy épp hallgatás) mérkőzik egymással, izgatottan várjuk, ki nyer és hogyan. Ez a film felszíne, mert nem a fedett parkolóhelyről van szó, hanem mindarról, ami a harc közben kiderül, értékek és attitűdök kibékíthetetlenségről, már-már lenni vagy nem lenni mélységben. A kérdések, amelyeket az ellentét a nézőben felvet, ütnek. Gyomorremegtető a felismerés is, hogy végül ki nyert. Mert ne dőljetek be: nem az, hanem a másik. És ez azt jelenti, hogy létezik szuverén létezés, nem csak logisztika.

Lengyel Ferenc pontosan úgy néma, úgy szuggesztív, ahogy 1999-ben megláttam és ottmaradtam tőle, főszerepben akkor először, Gothár Péter Kés a tyúkban című rendezésében.

És nagy megkönnyebbülés évekkel később ránézni Szervét Tibor színészi teljesítményére. Hogy tényleg, és még mindig elképesztő színész, filmen is, közelikben is, és ugyanaz maradt, csak egyre olyanabb. Lám, nem tévedtem. Modoros, igen, mint a legnagyobbak, mint Törőcsik Mari vagy Psota Irén: mindenki mástól modoros volna az a mozdulat vagy mimika vagy intonáció, de ez itt ő maga, összetéveszthetetlenül, mindig is ilyen volt, és amit csinál, az tökéletesen egyben van azzal, ami belőle következik.

Képernyőfotó 2015-01-23 - 15.36.51

A filmnek van világa, átélhető atmoszférája, valósága, ami nagy szó, mert az ábrázolás mindig stilizál, a művészi cél mindig leszedi az emberi esetlegességeket, kuszaságokat, mindazt, amitől annyira életszerű az élet. Tehát valami letisztultat, egyértelműt mondani, hogy mindenkiben üssön, ne értse senki másképp, de mégis hihető legyen, ez nagyon nehéz.

Két hibája van, és csak ez a kettő.

Az egyik, hogy egy olyan lakásban, amelyben négy éve nem jártak (sőt, gondolom, csak a légiós évek előtt), nem lesz kettő darab egyforma, BUTLERSből származó bögre (látszik a felirat). Pedig ezeknek a bögréknek fontos dramaturgiai szerepük van, és a film egészében is mindenféle folyadékok ivásának — életet és halált jelképeznek.

A másik hiba forgatókönyvi, amelyen a pupillatágítóan zseniális színészi játék sem segít. A film forgatása előtt, külön is értelmezhető a forgatókönyv, A parkoló scriptje Cannes-ban díjat nyert. Ez a szöveg a rendező Miklauzic Bence, a főszereplő Lengyel Ferenc és Hegedűs Bálint munkája, és egyébként irtó sokáig és nagy műgonddal pucolták le ennyire.

Na, mi a bajom. Van ugye a cselekményben egy-egy, a film szempontjából kulcsfontosságú esemény, a két főszereplő életének előző éveiből, a magyarázat, hogy miért lettek ilyenek, mi formálta a jellemüket és miért csinálnak fura dolgokat, a válasz a néző kérdésére. Ez nagy feladat a forgatókönyvírónak: hogyan kell valamit, ami a fabula része, de a szüzsében nincs benne, a néző tudomására hozni. Ráadásul úgy, hogy az adagolt apró mozzanatok révén egyre jobban nyugtalanítsa a titok, és aztán ezt a feszültséget aha! módon fel kell a számára oldani. Vannak ennek mindenféle technikái: narrátor, megtalált levél, idősíkváltás (lineáris történetmesélésnél nem játszik), bevillanó emlék (realista ábrázolásban aligha), egy másik szereplő célzása, egy erre szánt jelenet, képi bemutatás, de elmondatható a titok egy epizódszereplővel is, például egy orvos azt mondja, hogy amióta önnek … betegsége van (ebben az esetben meg sérülne a kamaradarab-jelleg). Itt azt választották az alkotók, akik ez egész filmben elsősorban hangulatteremtéssel, látvánnyal és a szereplők szavaival mesélik el a történetet, hogy a film egy-egy pontján, négy mondatban elmondja a saját titkát az adott szereplő, egyszerűen, de hatásosan, hogy a néző megrendüljön. Ez az, aminek súlya van: az önvallomás, végre elmondom  atitkomat. Mindkét előzmény megrendítő, és éppen ezért lett volna a kevesebb több (például a Légiósnak nem kellene beszélnie a mentősök életmentési elvéről, sem az elkövető büntetési tételéről, a kíméletlenül okos és éles Imrének pedig elég eszköz a szó: fölösleges megmutatnia az alkarját). Mintha nem a saját történetüket mondanák, közben mellettük vagy kicsit mögöttük áll a másik, néma szereplő, aki mindegy is, mert nem kérdezte, vagyis igazából a nézőnek van mondva a magyarázat. A markáns férfiú meg előre néz, bele a sóderes messzeségbe vagy ki a dizájnos marott üvegen. Lehetőleg van a kezükben egy bögre vagy csésze. Lengyel Ferenc vallomása valami egészen Szomszédok-szerűre sikeredett. Én értem, hogy ennek meg kell lennie, de jó volna megmaradni szervesnek, életszerűnek. Ilyet nem mond hús-vér ember, vagy abban az állapotában nem, vagy nem úgy. Ez kizökkent, ez mesterkélt, és erre hajlamos a magyar film nagyon.

Egészen enyhén, de erőltetett (sztereotípiákra épít) az El Camino (értsd: elmélyülés, önazonosság, megvilágosodás), a dzsip, a Duna-parti lakás (értsd: emberünk szédítően gazdag ám). Bartsch Katának öt mondat jutott: a feleség történetét sem sikerült elmondani, csak belevillantani egy kicsit a néző szemébe — ennyi kevés és ekképpen fölösleges volt. Tudjuk, hogy Imre nem könnyű ember, de nem értjük, Eszternek van-e valami morális igazsága, mi mozgatja, nem rajzolódik ki ebből átélhető történet. (Kettő és fél hiba.)

Szóval ha bármelyik rendezőnek van kételye afelől, hogy életszerű, mesterkéltség- és klisémentes-e a szöveg, mond-e ilyet élő ember, keresse bátran Gerle Évát! (Amire volt már példa, egyébként.)

8 thoughts on “két filmet láttam mostanában

  1. A magyar filmet még nem láttam, gyorsan le is pörgettem a szöveget, majd mozi után olvasom el. A Büszkeség… viszont családi program volt, kisebb-nagyobb kamaszainkkal néztük, ráadásul a kedvenc mozinkban (se kóla, se kukorica, néző is alig), de hétköznap. És nagyon megérte. A film önmagában is tetszett volna, így viszont olyan érzésem volt, mintha valami fontosat tanítottunk volna a gyerekeinknek, amiért bőven megérte késő éjszaka autózni hazafelé, azt se bántam volna, ha másnap elbóbiskolnak a suliban. Ez a filmélmény megint csak összehozta a családot. Sose gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz langalétákat nevelni.

    • De jó! Én is meg akarom nézni a fiammal, nagyon fontos az üzenete. Úgy bekoszolódott itthon az emberi jog meg a civil ügyek, meg minden, akkora szemétségek, kisszerűségek vannak ezen a területen is. Bántalmazó jogvédő, meg ilyenek. Itt a filmben is van konfliktus az aktivisták között, de feloldás is.

  2. Kifejezetten geci kritika, nem is értem. Én nem nézek mellé ennyire, akkor csak ő lehetett. És hát nem árnyalatokon van a vita.
    http://nol.hu/kultura/coelho-a-parkoloban-1511217
    “Vajon biztonságos helyhez jut-e Imre egy foghíjtelken álló, lepukkant, éjjel-nappali parkolóban, a lyukas hullámpala tető alatt, amely fölött gerlék fészkelnek? Ez a széles tömegeket nyugtalanító kérdés áll Miklauzic Bence harmadik nagyjátékfilmjének homlokterében.”
    “A művészieskedésre és a metafizikai mélyértelműségre irányuló dilettáns erőfeszítések teszik a Parkolót zsibbasztó modorossággá, holott az évekig csiszolgatott forgatókönyv végiggondolt, kidolgozott. Pontosan instruált, képességes magyar színészekkel tisztes tévéfilm készülhetett volna belőle. Dán rendezővel, stábbal, aktorokkal szellemes, abszurd párbajmozi.

    De Miklauzic nem Anders Thomas Jensen, miként a kásás beszédű Szervét és a westernközhelyekkel fölöslegesen bajlódó Lengyel sem Ulrich Thomsen. Viszont Somody szájából csak harmadszorra kódoltam az Indiának is elértett Izland szót, Rajkai Zoltán pedig mesterkurzuson példázhatná, hogyan kell csapnivalóan részeget, majd ugyanezen a nívón a féltékenységtől eszét vesztett férjet játszani.”

    NEM kásás, viszont van egy jelenet, ahol Lengyeléhez képest kontrasztos a beszédtechnikája (jobb, híresen jó).

  3. Visszajelzés: semzamárdi | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s