Van, aki nyomasztóan negatívnak tartja az örök leleplezéseimet, esetleg nem érti, mi bajom folyton – nekem katartikus leszámolni az örök pozitívsággal. A felismerés, amikor valami gyanús lesz, aztán a folyamat, ahogy rájövök: ez is torz, pedig jól hangzott elsőre. A miértek felismerése. És utána a szabadság.

Az élet sokkal egyszerűbb ennél. Nincs a sok manírra, módszerre szükség. Mert ezek béklyók. Rengeteg rossz érzésem, önmarcangolásom forrása volt az EMK (angolul: NVC) a maga lehetetlen és meseszerű emberképével. Hogy nekem ez nem megy. Nos, azért nem ment, mert az emberi természettel, a lélektan és a viszonyok valóságával nem találkozik.

Én tele voltam kamaszkoromtól buzgalommal, jóakarattal. Az volt a norma, hogy tudatosak vagyunk, segítünk, felülvizsgáljuk az előítéleteinket, normáinkat és egy jobb világért munkálkodunk. Értelmes ember nem is adja alább.Mindez a nemem és csekélykeresetű értelmiségi osztályhelyzetem követelménye: kötelező volt tanárként, segítőként, anyaként ebbe az irányba lelkesedni. Annyira, hogy masszív bűntudat származott abból, ha nem így viselkedtem. #önelnyomás 

Ahelyett, hogy leszarósan, kicsit önzőn, örömöket keresve, magamért kiállva csak éltem volna… hány évet, mennyi örömöt vett el ez?

Megy most a kukába mindaz, amihez olyan nagyon tudatosnak kell lenni. (A felszabadítós-megkérdőjelezős csokorból a legförtelmesebb szál a childfree/gyermektelenek öntudatos vádaskodása. Sérült, magányos emberek kikérik maguknak, hogy sajnálják őket, de erről majd máskor.)

Én mindig úgy írok – ez hiba és korlát –, hogy feltételezem az olvasóimról, hogy ők is találkoztak a progresszív tanokkal, a kommunikációs módszerekkel, amelyektől én úgy megcsömörlöttem. És nekik is elegük van.

De hátha nem ismeritek az erőszakmentes kommunikációt (EMK), amerikaiul: Nonviolent Communication (NVC), amely Marshall B. Rosenberg amerikai pszichológus módszere-brandje.

Az erőszakmentes kommunikáció alapja az a banális álláspont, hogy a világ jó hely és az emberek jók. Bővebben ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden ember minden megnyilvánulása végeredményben nem más, mint alapvető szükségletek kielégítése. Konfliktusok akkor keletkeznek, ha

1. az emberek nem ismerik föl, „nem hallják meg” egymás valódi szükségleteit,
2. a kommunikáló felek szükségletei nincsenek harmóniában egymással,
3. az egyik fél számára nem megfelelő megoldás az, ahogy a másik az adott szükségletét megpróbálja kielégíteni.

Ebben a megközelítésben értelmezhetetlen a „jó emberek” versus „rossz emberek”, illetve „helyes cselekedetek” versus „helytelen cselekedetek” dichotómia: a konfliktusban szembenálló felek (még olyan szélsőséges esetben is, amikor gyilkosról és áldozatról van szó) egyaránt értékes emberek, egyaránt „jogos” és tiszteletre méltó emberi szükségletekkel, akik akár egymás élete gazdagításának forrásául is szolgálhatnának akkor, ha ismernék önmaguk és egymás valós szükségleteit.

Az erőszakmentes kommunikáció négy lépésből, négy tevékenységből áll: megfigyelés, érzés, szükséglet, kérés.

A megfigyelésben (…) nem fordul elő

• a tények interpretálása (pl. „Nem figyelsz rám.”),
• a másik minősítése (pl. „Béla ostoba ember.”),
• általánosítás (pl. „Soha nem hívsz fel, mindig csak én kereslek.”).

Mindezen megfogalmazások kívül esnek a megfigyelés keretein. Helyettük tényszerűen például a következő mondatok mondhatóak:

• „Az elmúlt öt percben kétszer néztél a szemembe.”

• „Bélának fél órán keresztül magyaráztam a dolgot, azt hallottam tőle utána, hogy nem érti.”

• „Az elmúlt évben minden egyes telefonbeszélgetésünk során én voltam a hívó fél.”

Satöbbi. Amúgy nem marad elorzott ovis szendvicsek szintjén a csávó: túsztárgyaló és békeközvetítő is volt, legalábbis ez a marketingszöveg. A “mikor ér haza a férjem” problémától a “visszaadjuk-e az olajmezőket” témáig terjedően javasol üdvözülést. Univerzális, egyszerűen.

Jól kitanulod, végzed a képzéseket sorban, és ha te magad nem fáradsz is bele (ehhez szektásnak kell egy kicsit lenni), a környezeted bizonyosan fel fog idegesedni a nagy jóindulattól, lelkizéstől, a szükségletek “empatikus” firtatásától, az egésznek a humortalanságától. Nincs semmilyen szükségletem, csak az, hogy hagyjál békén. Az EMK alkalmazható nem-EMK-zó féllel szemben is egyébként. De úgy viszonyul a valósághoz, mint az isztambuli egyezmény doc file-ja az agyonvert élettárshoz. Én nem csak a lebutított, eltömegesedett változatot bírálom, hanem a tiszta eredetit is, amelyet oly sokáig nem mertem megkérdőjelezni.

Egyrészt: ez a módszer sem demokratikus, nem tudja mindenki megtanulni. Tetemes előnyben van az, akinek fejlett a verbalitása, egyáltalán, az anyanyelvén szólalhat meg, emellett sokat “dolgozott magán”, ilyen képzésekre járt évekig, mert volt erre ideje, pénze, agya, és az is, akinek a közegében nem idegen (hanem jutalmazott vagy elvárt) ez a fajta kommunikáció.

Szükségszerűen vissza is élnek a fölénnyel. Minden progresszív tannál látom ezt, és hajdan (ez vastag önkritika) én is hangoztattam, hogy aki nem érti x elvet, az alsóbbrendű. Hatalmas világjobbító küldetéstudattal… Gondolkodó emberként elkerülhetetlen, hogy egyes viselkedéseket és embereket nem fogadok el, elítélem őket (semmilyen állításnak nincs értelme, ha mindent és mindenkit elfogadsz). Így persze nem követelhetem és nem is követelem, hogy én demokratikus, baloldali, elfogadó volnék, és et becsületesebbnek tartom. Ma már simán és “erőszakosan” kimondom, hogy van, amit értékesnek, van, amit hitványnak tartok, és kivagyok emberektől vagy viselkedésektől. De nem is akad fenn a szemem, hogy én erőszakmentes vagyok.

Szóval az nem megy, hogy békét hirdetnek és közben a béke-tannal másokat baszogatnak, bármilyen burkoltan is. Minden eszme, amelynek képviselői “tudnak valamit, amit mások nem”, lekezelő lesz, klikkesedik, és ez a visszaélések melegágya. Ha szépen mondja, bármit megengedhet magának, fejlett verbalitással vagy némi rutinnal nyom le, és egy pillanatig nem volt indulatos vagy trágár – ettől olyan ördögi ez. Szerintem nem kell mindenkivel szóba állni, és ha mégis, akkor meg értelmes érveket kell mondani, sértődés nélkül, nem szelíd mondatokat. Nem érdemes lebecsülni, pláne korrigálni mégoly képzelten, gyenge verbalitású emberek megérzéseit, önkéntelen reakcióit sem. Általában igazuk van. Néha emberesen elküldeni valakit a picsába, mennyivel tisztább ez, mint örökké öncenzorkodva átfogalmazni mindent. 

Az EMK szerint nem azért fogadok el valakit, mert ő „valamilyen”, hanem önmagáért. (Amellett, hogy az illető egy konkrét cselekedetét vagy elfogadom, vagy sem.)

Nem lehet szétválasztani az embert és a tettét, már csak azért sem, mert az emberek ragaszkodnak a viselkedésükhöz, a lényegük (identitásuk) az a megnyilvánulás. “A létemet kérdőjelezed meg, ha nem fogadsz el ilyennek.”

Bármennyire szeretne erről meggyőzni Rosenberg, nem lehet megúszni az erkölcsi minősítést (amely a “sakálkultúra” része). “Mindannyian emberek vagyunk, hasonló szükségletekkel.” Ha nem létezik hitványság, bűn, az a következmények nélküli világ maga, ez pedig a szociopata paradicsoma és egyben érdeke. Kellően naiv embereknek bármiről meg lehet magyarázni, hogy az nem minősíthető, valós emberi szükséglet – teszik is.

A szükséglet és annak kielégítése csúszós lejtő: maga a megfogalmazás implikálja, hogy a szükségletet ki lehet, kell elégíteni, és ez a másik dolga. Az empátia köré szerveződik minden, az mintha járna mindenkinek, bárkinek. Holott egyáltalán nem biztos, hogy az a szükséglet valós, ha az is, akkor pedig kielégíthető, és jár (elvárható) a kielégítése. Elvárni alapértelmezetten az empátiát rejtett erőszak. Vannak emberek, akik lődöznek a szükségleteikkel, én meg nem engedem, hogy behúzzanak a játékukba, nem hiszem el, hogy őszinték.

A kommunikáció nem maga a valóság: a lényegen nem változtat. Végül úgyis csak a valóság marad. Ismerjük ezt mind: a stílus maga az ember (dehogy is), érvelési hibák, ne személyeskedj, énközlés. Munkahelyen mindez eszement időrablás is, nem csak képmutatás. Lehetne tiszta biznisz: a szakértelmedet, idődet, fél életedet – ha okos vagy, tisztes áron – megvásárolja a kapitalizmus. De ezek, basszameg, kommunikációs tréninget, érzékenyítést tartanak. Úgyis csak azt tanulod meg ezeken (ha nem tudtad volna magadtól), miről hallgass, ha nem akarsz rosszul járni. Amikor meg le akarnak baszni, az alázás és hatalomdemonstráció zaftos fasírtját két szikkadt dicséretzsömle-fél közé teszik.

A lelkület a lényeg, de a lelkület is hiába, ha a két fél között az érdek és a hatalom mennyisége különböző. Házasfelek, birodalmak… erőből zajlik az ügymenet.

(Ezt sokan nem értik most. Hogy itt igazi ellenfele az oroszoknak nem Ukrajna, mert Ukrajna ürügy. Az igazi ellenfél a nyugat, a NATO, a másik birodalom, amely, a mi erős, szépen szónokló szövetségesünk, durvább agresszor, mint az oroszok. Csak ez az agresszor büszke a demokráciájára.)

De vissza a személyes szintre. Az összes szociopata játssza ezt a színjátékot: eemkába bújik, érvelési hibákon kap, azzal erőszakol meg, ha ki merem mondani a valóságot. Vagy az van, hogy engem a másik érdekel, akarok vele beszélgetni, és akkor nem kell játékszabály, külön kommunikációs tudás. Vagy nem akarok tőle semmit, ő pont ezért erőlteti rám magát szép beszéddel, hogy én tűnjek erőszakosnak. Mire megyek a kimunkált kommunikációval? A konfliktusok az érdekek mentén fognak eldőlni, és nem lényegi részük, hogy tankönyvi értelemben szépen beszélünk-e.

Berontottak ide kommentelők, és korrektnek kellett volna lennem, el kellett volna játszanom, hogy neki csak más a véleménye, az is értékes, ez pedig itt vita. Nézetkülönbség. Aki visszaszól a nyomakodásra, átlát a szitán (hogy egy irigykedő nyomiról van szó), azt beállítják konfliktusosnak. Ez a játékuk.

Sokkal becsületesebb a fészkes francba elküldeni az ilyet. Figyelmen kívül hagyni se megoldás, mert a frusztrált unatkozók tömegesen elhitték, hogy normális, amit csinálnak, nem lesz következmény. Járőröznek a neten, nőknél bepróbálkoznak. Szoktam szépen kérni, aztán jön az, hogy elveszem a kedvét a kommenteléstől. Ez a csávó évekig zaklatott, aljasul belepofázott a legszemélyesebb dolgaimba. Ott követtem el a hibát, hogy szóba álltam vele, mert egy olyan (egyébként IRL) csoport tagja volt (akikre itt utal is), akikben én megbíztam.

Berágott rám, mint azóta sok emberre, mert nem értettem egyet vele pár dologban.Írt rólam egy postot. Minden szava hazugság volt. Válaszoltam. Nagyon fínoman. Nem vertem rá, hogy hazudik, inkább olyan magyarázkodásfélét. Hiszen tudtam az ő közege, az ö blogja, ö marad, én megyek. De mégis. Azon a nicken sokan ismertek onnan és hát nem vetett túl jó fényt rám, ha úgymarad. Kértem tegye ki alá. Nem azonnal, pár hónap múlva, úgyse olvas vissza senki. Legfeljebb az ismerőseim. Azt mondta nem teheti, nem fogja magát égetni a saját felületén. Akkor azt kértem vegye le. Azt mondta ne zsaroljam. Ennyi Én megígértem neki, addig nem hagyhatom el, amíg tartozunk egymásnak. Én persze vigyázok. Nem sértek személyiségi jogot, nem zaklatom, nem lopom a fotóit, a szövegeit csak a törvényben meghatározott módon idézem, de ahol lehet figyelek, és ahol tudok megválaszolok. Csak nyilt fórumokon, az se legyen, hogy odatolakodok. Mint pl. itt.Hát ennyi.

Neki (Minden Áron nicknek) nem volt se neve, se arca, ő csak álnévről kommunikált, mert ő olyan gazdag és fontos ember… a valóságban azért, mert életvitelszerűen zaklatott-groomingolt nőket. Szexuálisan. És ő majd feljelent rágalmazásért. Egy nick. És ha nem teszem ki, amit ő akar a blogra erőszakolni, akkor kifizeti Kozma jogi védelmét. (Ő amúgy nem EMK-zott, csak azért mutatom, kiknek a megértésén törtem én a fejem anno, mennyire veszélyes az önmarcangolás, az univerzális jóindulat, és micsoda manipulátorok vannak.)

Csekély értelműek egyenrangúnak kezelése, velük szépen beszélni, a becsomagolt hülyeségeiket elhinni, alapvetésként jót feltételezni bárkiről… nem, nem, soha többé. Nőként kifejezetten veszélyes, ha leállsz a predátorral a szükségleteit vizslatni, empatizálni. Így tesz ez a tan balekká és áldozattá.

Miközben vígan zajlik az EMK mögé bújt visszaélés, fegyelmezgetés, akit ezek rajta akarnak kapni, azt rajta is kapják. Nagyon alacsonyra került a küszöb tekintetben, hogy mi számít erőszakos megnyilvánulásnak. Nem szabad határt húzni, nemet mondani a szépen beszélő tömb tagjai. Az EMK lebutított részleteit, paneleit rántják maga elé, amikor szemétkednek, és gyűlölködőnek titulálják a célpontot, csak mert nem törik meg.

A való életben az EMK egyik alapvetése, az őszinteség nemcsak nem működik, gyakran veszélyes is. Van egy csomó ember, akiknek semmi közük a valódi érzéseidhez, szükségleteidhez.

Van az EMK-nak angol nyelvű kritikája is (egyébként kisebbségi, nonbináris transz a szerző, abból beszél, nem konzervatív).

It gives the oppressor the tools to appear more loving, kind, and thus morally superior, while not having to do any work on the actions that precedes language. Embellishing language with neo-liberal-feel-good words doesn’t actually investigate root issues and changes behaviors.

“A szavak ablakok, nem falak”, ez van a könyv borítóján. Amilyen vagyok, elhittem, hogy köteles vagyok ablakot nyitni, ágyúk előtt sem vonhatok falat.

*

Ma már látszik, hogy a sok 21. századi önvirító tan nagyon hasonlít, a közönségük, érdekcsoportjuk is, kvázi szekták, és a létrejöttük oka, valamint a hamisságuk is hasonló.

A világ jobb hely lenne, ha mindenki csak élvezné az életet. Ha nem kellene erőből, önszaggatva jónak kell lenni. Ezt mindig én vettem komolyan, mások csak az aktuális érdekeik szerint. Nem lenne rajtakapósdi, illemtanárkodás a szavakról, lehetne a témáról beszélni. Néha megrántanánk a vállunkat: így jártál, barátom, téged nem kedvelünk. Néha beintenénk. Szabad volna utálni embereket, nem lenne ez a stigma és szörnyülködés a “gyűlöletről”. Ha tisztábbak lennének a viszonyok és egyenesebbek az emberek, valóban, a lelkület és nem a szavak szintjén, akkor a saját koppanásunkat sem vennénk véresen komolyan. (Az elnyomás-tan másik oldala ugyanis elkerülhetetlenül az, hogy random emberek, akiket senki nem bántott, magukban ismerik fel az áldozatot, így lesz mikroagresszió, ha nem akarsz transzneművel randizni.) És szóba sem állnánk azokkal, akikkel nincs kedvünk. Miért? Mert csak. Mindezt bűntudat nélkül. És bíznánk abban, hogy a spontán emberi kommunikáció úgy általában bölcs és hatékony.

Könnyű és kecsegtető szépszavú eszmék mögé bújva szemétkedni, és pont erre használják: a rajtakaphatatlanságra. Az ilyen technikákk csak elleplezik a beszélők valódi szándékait. Az emberek nem változnak a kommunikációtól, csak az önmegértéstől, a társadalmi viszonyok és életkörülményektől változnának. Olyan nincs, hogy vitakultúrát, kommunikációs stílust fejlesztünk, miközben a gondolkodás színvonala és az érdekek nem változnak. Az erőszakmentes kommunikációval – és minden megváltósdi-szépszavú irányzattal – szembeni kritikám alapja az a felismerés, hogy nem bírok el egyedül, önerőből a gonosszal, ez nem lehet a dolgom, felelősségem, minthogy elbírhatatlan. Pont a szépszavúak, képzett pszichológusok, progresszívek estek nekem és próbáltak levadászni pusztán azért, mert a saját blogomon írtam arról, ami engem érdekelt, vagy a sportolásomról, vagy az önáltatást és üres önvirítást bíráltam.