könyvek, amiket olvasok

Most nagy nyugiban telt el egy hét: nyaraltunk 13. és 20. között, Balaton-part, az elején kettesben, a kicsik osztálykirándultak, később lejött L. és co.; közben feljöttem egy nap forgatásra (All The Light We Cannot See, Mark Ruffalóval és Hugh Laurie-val); iskolai évzáró, és utána vittem le a kicsiket is a nyaralóba.

Alig képernyő, sok napozás, séták, némi futás, tollas, nagy alvások, főzés – és olvasás.

Mit olvasok?

Befejeztem Helen Joyce Transzneműek című összefoglaló művét, már sokat lelkendeztem róla, összességében nagyon ajánlom mindenkinek, aki mélységében akarja érteni a jelenséget. A szerző nem jobboldali, nem keresztény, és nagy együttérzéssel ír a kamaszokról és a kirekesztettekről, a diszfóriáról, de nem téveszti szem elől a nők és gyerekek méltósághoz és biztonsághoz való jogát: a transzjogok érvényesülése nem mehet más jogok rovására. Ami nekem nagyon érdekes volt: az ideológia kialakulásának története a “dán lány” óta, a filozófiai háttér (amerikai egyetemeken értik félre és pörgetik túl a posztmodernt megalapozó francia elméleteket), hogyan lett a média kedvence az első néhány tranzíció, a sporttal kapcsolatos fejezet, a kamaszok társadalmi ragályáról szóló rész és a “transzözvegyek” témája.

Hazafele, már az autópályán fejeztem be Kun Árpád új regényét, A takarító férfit, a krónikus kialvatlanság regényét, amelyet 10-én, a Radnóti Magvető-estjén vettem meg (ott volt a szerző is; Gazsó György olvasott fel egy részt a regény elejéről), és, micsoda luxus, végig tóparton és nyugágyban olvastam. Nagy élmény volt a szerző első könyve, a Boldog észak, ebben az újban is az a mitikus Norvégia van, táj, transzcendens élmények, heves és magasröptű kultúrakedvelés, gondos motivikus háló és jelképiség (az egyik gyerek megnyíló, titkos barlangtér és benne a kincsek, párhuzamosan a sajátos tudatállapotú írással és íróvá válással); fogékonyság a bizarra, a természet abszurdumaira és a groteszkre… és főleg és üdítően: nagy emberszeretet, küldetéses egyenlőség-eszme, hősalkotás és rokonszenv a kiszolgáltatottak iránt, közben a kulturális-viselkedéses különbségek részletezése és a bürokratikus genyózás ostorozása, illetve nagyszabású sorsok és halálok. Lett valami zavaróan mesebeli a történetvezetésben, hurráoptimizmus, jelentőségtulajdonítás és leegyszerűsítés, olyasmi, amit a Redditen úgy mondanak az ott szokásos tömörséggel, hogy “…és akkor az egész terem felállt és tapsolt és csillámpónik vágtattak át a kéklő égen”. De ezek majdnem mindig közösségi vagy más szereplőket illető részletek, a szerző alteregója ennél kritikusabb, kivétel a csodás meggazdagodás története, ott azért felszalad a szemöldök, de ugye pont az jelképes, álombéli vagy transzcendens, és szerintem az elme kincseire utal. Ehhez képest meredek Reidun, a fogyatékos lány művésszé válása, mert annak nincs ilyen mélyebb jelentése, amely igazolhatná a meseszerűséget.

Annyira képtelenül kedvesen alakulnak a történetei… a gyanakvásom oka talán, hogy újabban én nem vagyok már olyan naiv, én lettem kritikus még a norvég jóléttel szemben is, mely mélyen kapitalista (épp azzal már ő is), és még az emberi jósággal, az erényfitogtatással, a jó–rossz dichotómiával, a társadalommal, a nyomorral vagy az szülőséggel kapcsolatban is kritikus és kiábrándult vagyok. És: mintha az anyagot és az energiát magát tagadná a narrátor. Egy magát odatevő apa. Minden csupa szeretet, emennyi kaki, turha és mosogatás nem sok, igazi skandináv beszélgetős nevelés (ahhoz képest viszont rácsos ágy), soha nem lusta, diszfunkcionális, soha nem türelmetlen, ha mégis, rágja érte magát. Pedig a kialvatlanság, a robot, a túlterheltség nagyon sokat ront az elkötelezett embereken is. A nyomor (Haiti) meg pláne.

Mégis nagy élmény, azoknak, az előzőt olvasták, mindenképp ajánlom.

A következő olvasmány épp este érkezett, vagyis, akkor vettük ki a postaládából. Ma (forgatáson) kezdem:

 

Nekem az a durva, hogy e poszt tanúsága szerint:

az én szeretett és első vonalbeli, magvetős íróm és még sokan mások, nívós szerzők egy színpadon, egy keretben lehettek jelen a tartalomgyáros Szentesi Évával (A Merkúr a retrográdban, Libri).

Miféle érdek, ízlés teszi ezt a blöfföt oda, közéjük? Ki nem szól, ki nem érzi, hogy ez halál ciki? Hogy lehet, hogy egyetemet végzett nők, tanárok is rajongják, mit jelez ez? Hányan maradtunk, akik értik a különbséget?

Tudom, miről beszélek: ezt elolvastam, és rendesen, nem futtában (de azonnal el is adtam). Hát basszameg, de komolyan. Azt hittem (már megint!), hogy csak belehergeltem magam, tele vagyok előítélettel, meg személyes az ellentét, de hát sokaknak tetszik, viszik is, lehet, hogy lesz a könyvben majd valami, ami nem igazolja vissza a viszolygásomat. Ami meglep, ami valami. Mégiscsak szerkesztett szöveg.

És nem. Pont ugyanolyan, sőt. Kerestem és vártam pedig. A nagy hátha…!

Mindaz, ami szenzáció és “sors”, tökéletesen ugyanígy a heti lelkizésekben már megjelent a wmn-en. A pletykás olvasó alapbeállítódása, hogy ezen felül akar izgi, zaftos részletet a “barátságok felbomlásáról” és különösen az “álompasiról”.

A többi, a “fikció” meg durva beszólás a tavaly-még-nagy-barátnőnek (Borbély Alexandrának, aki közben, mert milyen az élet, ikreket vár). A szerző mindenestül képtelen a fikcióra és (ebből következően és ezzel összefüggésben) az önreflexióra is (amely annyira elengedhetetlen, hogy én épp az önmagasztalás és önigazolás teljes elkerülése érdekében húzok és nem haladok, mert csak ábrázolni akarok). Mivel Szentesi Évának világot, karaktert, tudatállapotot kitalálni, részletezni, ábrázolni nincs fantáziája és mesterségbeli tudása, így hát a kínlódva szép influenszeri fotókon kötelezően prezentált és finanszírozott, nyomasztóan kaotikus magánéletéről frusztráltan és élete valós szereplőinek gyáván üzengetve, de még a wmn-es kollégával (saját főszerkesztőjével!) is kíméletlenül, gonosz fölénnyel, az ő kárukra teremt önmagából überdögös, szexi, tökéletes boldogságú, önmegvalósító ideált, aki lám, végül be is pasizott. Ez az élet netovábbja, kérem szépen, ide nézzen mindenki, nem csak karrier meg dekadens high life lazáskodás van, hanem végre SZERELEM is. A bepasizás mindenre megoldás, az álomférfit anya küldte amúgy is (???), ez maga a tökéletes és merevvé dermedt boldogság. Kétórás és részletezett, “szókimondó” aktus, felmagasztalt “helyes, tökéletes testű  pasi”, akiről megint csak semmit nem tudunk meg, ami egy karaktert minimálisan is ábrázol (nem úgy értem, hogy konkrét, valós, “pletyós” részletet, hanem ami regényfigurává emelné), ömlengés a harmóniáról. Van egy lista arról, amit a valós Szentesi értelmez nagy szerelemnek (főzés, szén-monoxid-mérő: vigyáz rám!), de mindig egyoldalúan ölelgeti a Hősnő. És persze mindez a korábbi poklok és továbbélő téveszmék lenyomata, hogy innentől ez már örök és állandó, megérkezés: a “szerelemtől” végképp minden rendben van, eltűnik a halálvágy, és ezzel ráadásul be lehet inteni a barátnőknek is, mert az egyiknek béna a vőlegénye (ez volna Borbély Alexandra), másik meg rendszeresen csalja a férjét, béna sztorik (nem merek tippelni, ez ki), e két barátnő aztán szépen kinyírja egymást a már jellemzett színvonalon, nagyjából koleszos tizenhat évesek marakodása, némi jóléti és céges díszlettel, a főhős meg menő, nem foglal állást, pillog a sosem ábrázolt, csupa külsőséggel elfedezett életéből, és nem tehet semmiről.

Vannak traumái, nehézségei, nyelve éles, de ő maga ártatlan és szimpatikus, és persze megérdemli a boldogságot. Ami az érdemi történetet, az anyával kapcsolatos meg kötődési nehézséges részt illeti, a hetente kikínlódott wmn-penzumokból már mindent tudtunk: ugyanazok a témák, fordulatok, pózok, felnagyítások, nyavalyok. A szöveg (részben az én) monologizál meg pletyózik influenszerek képmutatásáról (Kulcsár Edináról; nagyjából az egyharmad terjedelem efféle érdektelen, mások szájába adott fecsegés: ki kivel dug, micsoda sztori, ki botoxoltat, mi a menő ágymatrac/étel/szórakozás/zakó/arckezelés/aktus/ital), miközben, ugye, a szerző maga is influenszer, csak tizedannyi követővel se, mint a korholt Edina.

Karakterábrázolás nincs, semmilyen, elemi szinten se (miért nem szól a minimum rutinos iparos szerkesztő, Cserna-Szabó?). Csak fecsegés van, rengeteg külsőség, életszínvonal-fitogtatás, narancsbőr felrovása, “tuti félrezabál”, bár voltaképp ez igenis ábrázolás, csak épp nem Szandra combjáé, mint ahogy a luxus kozmetikaitermék-bemutató sem a kritikus-vicces főhősnő jellemzése, hanem a reménytelenül anyagias, tárgyakba és fitogtatásba ragadt valós Szentesié. Muszáj megírni, ő micsoda eseményekre jár, meg oda elviszi a barátnőzt, aki legyen szíves az összeveszés után ezeket a kapcsolatokat, javakat nem felhasználni, az visszajár (ezt komolyan írja), és még a termékbemutatós hasonszőrű influenszereket is undorítóan lefikázza, botoxot, hízást, locsogást emleget, mert ő milyen éleslátó és ironikus (csak hát elképzelhetetlenül felszínes), ehhez képest viszont, lásd ezt, őrjöngve áldozatiaskodik, ha őt éri kritika.

De a legnagyobb ordenáréság és antiirodalom-jellemző, hogy még dühös-beszólós regénynek is kevés ez, mert elnagyolt, papíron maradó mellékszereplőre bízza a piszkos munkát, annak kimondását, amihez a valós Szentesi az életben gyáva volt. Sunyin azt nyilatkozgatva (könyvismertetőként), hogy nem az író a beszélő, sőt: az olvasóról szól a regény, nem az íróról – hát dehogynem, mindenki tudja, és mindenki az igazi celeb-Szentesire volt kíváncsi: lehetetlen az önmagáról túl gyakran fontoskodva locsogó, saját eseményeit egózva dramatizáló és önismétlő szerzőt meg a narrátor-ént szétválasztani.

Ez nem irodalom. Ilyeneket tizenöt évesen képzelegtünk, súlyosabb esetek spirálfüzetbe is leírták álságos fikcióként (“Nickoletth lezseren hátradobta derékig érő, fényes haját”). Felesztétizált önmagasztalás, végletesen önző, rideg, életidegen, egy facebookposzt, annak is gyenge.

Olvassatok jókat!

 

13 thoughts on “könyvek, amiket olvasok

  1. Köszi az ajánlót! Akkor a Takarító férfi is a listámon van most már. Előtte még pótolnivaló, Esterházytól a Harminchárom változat Haydn-koponyára. Egy kiállítás miatt jött képbe, Tihanyban az Ereklye – Haydnkopf című. A kurátor Zsikla Mónika, aki a Velencei Biennálé magyar pavilonját rendezte. Érdekes a klasszicista hozzáállás a (holt) testekhez, vannak bizarr esetek Haydn koponyáján kívül is, szóval ez az alapfelvetés, és kortárs művészek reflektálnak rá, nagyon kíváncsi vagyok, nyár végéig fent lesz, addig talán odaérek.

    Még a “ki kivel kerül egy pódiumra” témához. Van ez a hálózat elmélet, Barabási Albert László ír róla: A képlet (A siker egyetemes törvényei). A kutatások szerint sehol annyit nem számít a személyes kapcsolat, mint a művészeti életben. Megmérték, kiszámolták. Tehát hogy sokat nyom a latban, mennyit pörögsz eseményeken, megnyitókon, bemutatókon, esteken, satöbbiken.  Akivel – ha csak felületesen is – barátkozol, annak nehezebben mondasz nemet. Mármint a legtöbb ember így van vele. Ünneprontás lenne, vagy ki tudja, és így simán beszivárog a gagyi is. Szóval a highlife éppenséggel oka és nem következménye a sikernek.  Szerencsés esetben, és nem ritkán, amúgy együtt jár a szociális és a szakmai kvalitás, Barabási Basquiat-ot hozza példának erre, más esetekben meg az idő aztán szelektál. Szóval érdekes e szempontból nézni a Szentesi jelenséget, beleillik a “képletbe”.
    De hogy Cserna-Szabó a szerkesztő, atyaég. Azért mégis, én is, mindig meglepődöm az ilyeneken.

    Kedvelés

  2. Lionel Shriverre majd kíváncsi vagyok, ha elolvasod, írd meg, ha kérhetem, kíváncsi vagyok.
    Tavaly nyáron iszonyat sokat olvastam, most valahogy április végén elakadt, mindig van könyv, de össze se lehet hasonlítani a mélységét-mennyiségét a tavalyival. Most rohangálás van, emberek vannak, személyes találkozások vannak túlcsorduló mennyiségben.

    Kedvelik 1 személy

  3. Elrohantam én is, hogy a legnagyobb magyar író szemébe nézhessek végre! Nagyon nagy élmény volt! KÁ könyvét végül nem vettem meg, hezitáltam, de akkor most már nem. köszi

    Kedvelés

    • “rétegmunka”
      “Az már érdekesebb, hogy ezek a finoman szólva rétegmunkák hogy kerültek központi polcra egy piaci alapon működő könyváruházban.”
      The book sold well, debuting within a week of its publication at number 7 on The Sunday Times list of bestselling general hardbacks.
      Kb. felrobbantotta a brit társadalmat ez a könyv. Közben Rowlingék mozgolódnak, Posie Parkernek tömegmozgalma van, amerikaiak tízmilliói látták tévében… FINA… bűnözők… drag-pedofil botrányok, “eunuch”… mélyen kussolt róla a magyar sajtó.

      Kedvelés

    • Gratulálunk a megye kiválóságainak!!! Szívecskés szemű szmájli.
      “A VOSZ Budapesti és Pest Megyei Regionális Szervezete által felkért zsűri tagjai: Balogh Gabriella, a NET Média Zrt. résztulajdonosa, a Prima Primissima Alapítvány kuratóriumi tagja, Kende-Hofherr Krisztina, a TMC Csoport alapító tulajdonosa, Gazsi Attila, a VOSZ elnökhelyettese, Krisán László, a KAVOSZ Zrt. vezérigazgatója és Marosi László, a VOSZ Budapesti és Pest Megyei Szervezetének elnöke.”

      Itt találjátok az igazi díjat és idei díjazottjait, ők valódi írók:
      https://www.primaprimissima.hu/a-prima-primissima-dij-2022-es-jeloltjei/

      hogyan fussunk be: követelőzz, hogy hiába a biggyedt szájú insta élőzés, nem jönnek elegen dedikáltatni! IDEJE MEGTANULNI, HOGY HA Ő AZT MONDJA, AKKOR Ő NAGY ÍRÓ!!!!
      “…ködbe veszni látszik az a vágyam, hogy majd Vecsei után nálam is hosszú, kígyózó sorokban álljanak egy-egy fotóért a fiatal fiúk.

      Pedig ideje lenne felnőni ahhoz az elképesztő munkához, amit a feminista mozgalom végzett az elmúlt évszázadban, és megtanulni, hogy nincs olyan, hogy valami „buzis vagy lányos”, mert a kultúra szexi, olvasni szexi, színházba járni szexi, és rajongani is szexi.”

      Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.