Hát mi lenne?

Elmondom, mi lesz.

Én három éve nagyon szarul voltam. Majdnem a halálba hajszoltak a középszerűek, akiknek semmi sem drága. Hullámokban jött a késztetés, aztán elcsitult, aztán megint rám tört, nem lehetet tudni, mi lesz. Szuicid az apai ágam. Közben voltak feladataim, sikereim is, sok öröm, tartalom, normalitás és mámor, aztán megzuhanás. Szélsőséges volt, nem langy torpanás, unalom, közöny, depi, beleragadás, hanem iszonyatos hullámvasút. Ez ilyen. Akik hajszolták, azok ezt tudták, éppen ezt provokálták.

De mindig írtam. Nem némultam el. Nem éreztem, hogy “a net csinálja ezt, ott kéne ghagyni”. Nem is “a net” csinálja, hanem az emberek. Írtam és sportoltam. És vigyáztam azokra, akiket szeretek és akik szeretnek.

Mitől lett mindez a borzalom (lejáratás, szervezkedés, feljelentés, polgári perek, végrehajtás, a vádlotti státusz)? A blogol indult. És én is benne vagyok, mert én “nem tudok bánni az emberekkel”. Sosem az érdekelt, hogy szeressenek, helyeseljenek. Még az sem, hogy  biztonságban legyek, az sem, hogy népszerű legyek, sokan olvassanak. Én gondoltam valamit, jelenségekről, bíbelődve és ötlettel, és azt akartam nagyon pontosan, konfliktusok árán, sőt: a konfliktusokkal nem is számolva, híven és félelem nélkül elmondani.

Mint amilyen az abúzusos apa volt. Vagy a saját történeteim. Férjek, feleségek, testvérek, rokonok húzásai. Kislánybántalmazás. A blogom, szellemi mozgalmam undorító leutánzása, “sikerkönyvvé” és egóturnévá elmorzsálása. Libák ellenem uszítása. “Kifaggatott a magánügyeimről.” “A lommentjeinkből élt, írt.” Aztán meg akartam írni a magyar feminizmus csődjét: nőellenes érdekekhez dörgölőzését, opportunista percszereplőit, lincseléseit. A kövérségpátyolgatás aljasságát, a sportellenesség és a sznobozás motivációit, a hátrányokra hivatkozást, az ideológiai fegyelmezgetés valódi okait. Iskolai visszaéléseket – az idő mindig minket igazolt. A lányom évekig küzdött poszttraumás stresszel, de facto rémálmokkal. De mi itt voltunk. Mára lerázta Anikónéni-átkot, kivirult, DÖK-elnök. A strébó, feszes tanárokon ma már mosolyog az alkotó értelmiségivé nőtt fiam is, mellesleg Tolsztojt meg Camus-t olvas.

A nyolcvan évvel ezelőtti történelem. A családtörténet, amelyre ráment az ép eszem és a legszebb éveim, mert egy hatalmaskodó alkoholistával éltem. Úgy látszik, a történetéből nem okult rajtam kívül senki.

Voltam a levéltárban és elképedtem.

Felfedeztem, hogy Dávid legagresszívabb zugligetis osztálytársának az anyja meg a Villő kölcsönösen követik egymást. Hát ez hogy lett? Kiderültek a nevek, ki mindenki volt benne, “mindegy, kivel, csak ezt a nőt kinyírni”, ők azt hitték, a jogász feljelentő az erős ember, ő majd perel. Szították. És ebből ő micsoda legitimációt, erőt érzett! Hát honnan érezne?

Ezektől sokkot kaptam akkor még.

A több irányból jövő, mindig sunyi, mértéket nem ismerő alázást azért kaptam már 2013-tól (sőt, analfabéta mamamik már 2012-ben hörögtek), mert lett és befutott ez a blog. Kitartó gondolkodással, a világ megfigyelésével, jó mondatokkal, sok gyakorlással, belső fejlődéssel, érzelmi és tudásbeli önismerettel, sok küzdelemmel, de alapvetően “az író ír” egyértelműségével sikerült megteremteni, elhalni nem hagyni, el nem kedvetlenedni. És olvassák (az ősi posztokat is), visszaolvassák, utólag is meghatározónak tartják. Egy titkos társaság lett mára. Innen a hörgők nem tudnak kirakni, kitiltani, nem tudják eltorzítani.

A lejáratás soha nem egyenesen, nem nyílt vitában jött, hanem névtelenektől és/vagy falkába verődöttektől. Soha nem állt elém senki. Pedig évekig figyelmen kívül hagytam, nem jártam utána. Volt, hogy mások aljaskodtak rám hivatkozva, az én cechjemre buliztak. Néha könnyedén intéztem, máskor viccesen, volt, hogy elhittem a jó szándékot, komolyan vettem a beledumálót, elmondtam az érveimet… mindegy volt. Nem álltak le. Durva határátlépések, féreg pletykák, rémhírek, konfabuláció, szalmabáb. Velem és csak velem bármit meg lehet csinálni – erre tanított a blogomba adott reakciótömeg. Ó, de ez már volt! Ebben nőttem fel. Tudták, letapogatták. Meg kell magam mutatni, elszámoltathatnak, de ők védettek. Ez nagyon erős huzalozás. Az önsértéseimet is tudták, azt hergelték szadista módon. Rám firkáltak minden mocskot, én vittem el a balhét saját bűneikért, a nagyapjuk bűneiért is.

Ilyen horror a neten, (főleg) nők között nem csak velem történt meg. Három éve tudtam meg. Sokkal finomabb szavú, kevésbé direkt nőket irtottak a saját barátaik, eszmetársaik. az egész Genderfészeknek (például, de részben a Civil nők levlistának és az Erdős Virág köré gyülekező apukasegítőknek is) ez volt a tevékenysége, és azokba a hajszákba több itteni, régi törzsolvasó szállt bele. Egyformák a módszerek. Mondjuk az én agresszoraim nem szégyellték magukat, nem tördelték a kezüket, azokban a színjátékokban ment az értelmiségi norma, rituális udvariaskodás, jóemberkedés. De ez csak a látszat. hatalomvágy, ambíciók, tekintélyelvűség, önfényezés, irigység. Mindig ugyanaz. Mindig falkában. Ha nincs falka, nem erősek. Ha van, mindegy, milyen. Kvázi náci szombatos szerzővel borul össze ellenem.

Volt, aki játszotta itt is a jóindulatút: ő békít, aggódik, elmagyraáz önmagamnak, csakis az én érdekemben. Higgyem el, segítségre szorulok…

Nekik akkor támad kedvük tanácsot adni, ha lenéznek, de a nyílt agresszióhoz gyávák. A “sajnálat” alázás és határnemtisztelet. Én pedig fölénynek, tekintélynek, parancsolgatásnak nem engedek, idegenek nem fogják az életemet jobban tudni. Nem hagytam, hogy hülyének nézzenek. És főleg: hogy magammal szembefordítsanak, eláruljam önmagam. Ennek örülök a legjobban.

Nem hittem, hogy ilyenre képesek. Vadidegen lúzerek beszéltek lefelé velem. Hol ez, hol az ugrott nekem, általános kijelentésektől besértődtek, tények ellen hörögtek változatos témákban.

Egyvalami hatott: az erő. Azok, akiknél sikerült jól használni, elhallgattak, leszálltak rólam.

Így lettem erős.

Valójában ők rosszul mérték fel az erőviszonyokat. Kis biztonságos homályból, nicknéven idejöttek “ellenvéleményt írni”, könnyű fölényt aratni vágyva, egy apró részletbe belekötni és azonnal a legszemélyesebb, bántónak hitt témákra vinni a szót. Vagy eleve aljasul, személyeskedve támadtak. Bosszantotta őket a nívókülönbség és az autonómia. Nemtelen módon keresték a gyengé(nek hitt) célpontot. Mert nő, mert kint van, mert kipakolja a lelkét, önkritikus – tehát szabad a pálya. (Beszédes, hogy mennyire idegesek a blogtól.)

Aztán választ kaptak, volt, aki a pofájára kapta a pont szimmetrikus reakciót. Mert nem erősebbek, és igazuk sem volt. És mert ez nem az övék, nem is közös net. Na, akkor meg előadták az üldözöttet. Így lett szövetszöcske, Naja, safranspirit/cantaloupe/lorax, VLaci, blaci, Villő, agymosógép, Gumiszoba/szeretomvan/Adél/Angéla, lendvaieszter, swingersanyi, olthedir, holist, cinegecipoje, Oliwe Saward, Laura, Kozma Szilárd, m., Tamás, Abszolút Igazság meg a jó ég tudja, ki még zaklatott áldozat, akit én célba vettem… És voltak a sunyik, ők ellenem hergelve a hangulatot jajgattak, hogy nehéz az életük, ők nem tudnak sajnos így edzeni (miattam, és kb. dögöljek meg, ha nekem más a prioritás). Hajdan mind lelkes, hálás olvasók…

Lehúzó, zavaros, fullasztó ez, a sok ismeretlen, soha nem akartam tűnök semmit, nem róluk írtam, de jönnek, taglalnak… mit akarnak? Miért nem fogják fel, amit írok?

De mindez végül olyanná változtatott, aki meg tud írni egy regényt. Annyit gondolkodtam ezen.

És van, aki nem adja fel most sem. Van drukkercsapata, lesnek, mi hír, bujtogatják, erősnek érzi magát… csak közben neki rámegy az élete, mindene. Nekik ő se drága. Azért is rám dühös… Pedig csak gyenge jellem és a végletekig boldogtalan.

Én érvelek, higgadt vagyok, lehet, hogy részletezem, fél oldalakat írok, de én nem fogok dühöngeni, trágárul irkálni, anyázni. Nyomozgatni, magánélettel előjönni…

Egyre kevésbé éreztem, hogy mindenki helyett én leszek a korrekt. Hogy nekik mindent lehet, engem csak üssenek.

Az egész életem, létem, minden szavam tüske, ugranak, gyűlölnek. Nincs vége. Úgyis mindegy, visszaszólok újabban, előfordul, hogy szórakoztat, hát, ha ez a játékszabály, oké. A Facebook szerint nem tilos, oké. A wordpressnek hiába jelentik…

Csak az enyhítené, szüntetné meg ezt, ha eltűnnék. Ha nem lenne blog. Vagy ha rájuk hagytam volna: vigyenek mindent, minden nekik jár, mi nem is létezünk, bocsánat, persze, nem-alkoholos cardiomyopathia, és zsidómentő volt, nem háborús bűnös, hát hogyne.

Nem tűnök el, nem áll módomban. És nem változtatom meg az álláspontom. Nem dacból maradok és írok, ó, dehogy. Hanem mert nekem viszont az elvek, gondolatok, élmények és az énem megfogalmazása, folyamatos kifejezése, a belső normámhoz való hűség, az egész íróság nem hobbicska, hanem az életem lényege.

És később, terápiás céllal megengedtem magamnak, hogy emberi érzéseim és reakcióim legyenek. A rajzolás is terápia volt.

Előtte magamat pusztítottam. Már nem fog rajtam az átkozódásuk. Pedig olyan mély poklaim voltak, mint 21 évesen. Átélve, hogy egy sor idegen, aki nem sokkal korábban odavolt az írásaimért, őszinteségemért, az eredeti szavakért, gúnyolódik az életemen, a dühömön, a döbbenetemen, az önvédelmemen.

*

Most leírom, mi lesz, mert tudom előre.

Én sokáig fogok élni, teljes, derűs, védett, kiegyensúlyozott életet, a kedvem szerint.

Bringázok, futok, úszom fényes tavaszi napokon. Tizenöt éves volt a leány, tizenhárom a fiú, hatan ünnepeltük (hétköznap), meg a pockok, és késő este még mámorosan legózunk négyesben.

Főzünk, bevásárolunk, sétálunk, sportolunk együtt, színházba járunk, filmeket nézünk, néha még takarítunk is. Ez lesz.

Nemsokára kiderül, az álomhelyére vagy csak a második legjobba vették-e fel a Juliskát. Ez pénteken, 21. után.

Túrázunk, tollasozunk, szomszéd országokba, déli és keleti megyékbe utazunk. Ez lesz rövid távon.

Nyáron ki fogok állni egy formával (fogadás köt!), megmutatom, mi reális laza fegyelemmel, negyvenhét évesen, három szülés után akkor, ha értem és készséggé tettem a lényeget és nem feszülök rá. Rengeteget edzek most, újra futok, de tömören naplózom csak, mert már a napi rutin része, nem olyan fontos most, nincs benne újdonság. Nem favágás, nem mámor.

A kultúra a mámor. A szeretteim.

Halad a regény, az is nyárra lesz. Szembesít a korlátaimmal, kigúnyol, nem valódi, azt kihúzom, nekiugrok újra, máshonnan. De jó lesz. Maraton: már egész jól haladok, amikor is megszédülök, elveszítem a csipet, visszagyalogolok, eltévedek, akkor egy híg fosás, belesétálok, elkeseredem, fel akarom adni, émelygés gyötör, elájulok, kórházba kerülök, fogadkozom, hogy nem futok többet, és aztán vissza, de nincs vége, le se fújták – és egyszer csak, mégis, meglátom a célegyenest.

A Náray Tamás, akit nem állhatok, Barbara című regényt adott ki. Hülye majom!

Ez a blog virul. Sokáig. Senki nem rendezkedhet itt. A fb, isten tudja, miért, pörget és megvéd a spicliktől:

 

Nem tettem érte semmit. A nem-tag olvasók kedvéért gyakrabban írok oda, laza tartalmi átfedés van. Jó ez így.

Ami hamis, elbukik… a bukás szó túl nagyszabású. Megszűnik, elfelejtjük, mert az idő igaz. A terméketlen, jelentéktelen szétpereg. Rossz emlék lesz az autómánia is, a vegán hiszti, a transz őrület, a transzhumanizmus, a közösségi média.

A pereknek vége lesz. Nincsen bűncselekmény, már most bánja, és a pernyertes állapot sem segít annak az életén, élete értelmén, aki bosszúból, rossz szívvel kezdte.

Ez a rövid- és középtávtáv.

Itthon politikailag lassú, nehéz évek lesznek, de erodálódás, és egyszer vége lesz, nagyon nehéz, kaotikus kármentés és építkezés. Én látni fogom. Rengeteg érték, hit, tehetség elvész addig.

Én, ha lesz még olyan akkor, a nálam harminckét évvel fiatalabb lányommal fogok futóversenyen rajthoz állni akkor. Mint most is, jövő héten.

Minden nap van halott. Kihal egy nemzedék, közte fontos, jelentős értelmiségiek. És olyanok is, akiknek csak lejárt az idejük, és így veszítik el az élet csatáját. Mert alkohollal, hazugsággal, sunyi bántásokkal rövidítették meg, és a jó részét elfecsérelték.

A nagyvilágban jön még “utolsó idők” csapás, a halál négy lovasa közül valamelyik, talán több, de aztán nagy béke lesz, abban a valamiben, ami a világból megmaradt. Ezt harminc-ötven éves távon értem.

Én csak azt csináltam, amiben hittem. Nem ordítoztam, nem fenyegettem másokat. Megérte, mondjátok? Lett valami? Bejött nektek valaha bármilyen jóslat?

És ti küzdötök poszt-koviddal. Én nem. Ezt az én családomról írja egy vadidegen, elhízott nő, ott, ahol a felperes/feljelentő élvezkedik, a személyes életemet elemezgeti, szerepel és szimpátiára hajt – mert egyedül nem erős. Igen, azt írja, hogy halkjak meg, csak mert nem tudott dróton rángatni a propaganda, és eleve is egészségesebb voltam:

Tiszta szőrű kutyák belegázolnak, átfutnak a mocsáron, de csak futnak tovább, kipereg a por, a sár, megszáradnak, hófehérek, fényesen futnak a nap felé a selymes fűben. Elmúlnak ezek, a kavarások, szítások, sértődgetések. Nem marad erő, betegek vagytok.

Én negyvenhét leszek májusban. A blog pedig 11 éves lesz most vasárnap: holnap.

Örüljetek ti is!