Ezt gyakran kérdezik tőlem (vagy rólam) azok, akiket irritál a blogom, a megszólalásaim.
Miért szólalok meg?
Ööö, miért ne?
De ez “gyűlölet”!
Persze mivel emberek ők is, szoktak gyűlölködni, rosszindulatúskodni, és ez nem tetszik nekik önmagukban. De velem azért tolják. Mondván, gyűlölködni helytelen… itt kérdezik álnéven, gyűlölködve, lekezelően, leckéztetve, és hazudozva, hogy én miért “gyűlölködöm”.
És hát nekik hobbi.
Nekem ez, amit gyűlölködésnek titulálnak, nem hobbi. Az a célom, hogy elhangozzék az igazság. Azaz, inkább oka van a megszólalásaimnak, nem célja.
Gyűlölködésnek nevezni ezt: stigmatizálás, elhallgattatás, cancel. Bármit bevetnek, nem szégyellik – a gyűlölködés ellen. Épp nem akad fenn a szemük. Van, aki becsomagolja, más nem. Idegenek.
Az is különbség, hogy én létrehoztam egy saját felületet, ahol szabadon megnyilatkozhatok. Azért tettem ezt, mert mindenhol máshol konfliktusos és színvonaltalan volt a “beszélgetés” (fórum, csoport, Facebook). Ide meg az jön, aki az én gondolataimat akarja olvasni.
Tehát én:
azt írok, amit jónak látok,
vállalom a következményeiket (vitát, ellenérzést, várható hörgést, álneves zaklatást, facebookkoment jelentését, letiltását), ez ezzel jár,
a szélsőséges esetek ellen, vagy ha a szeretteimet is belekeverik, elhunytat gyaláznak, eljárást indítok.
Miért vállalom mindezt? (Sokan sajnálnak érte. Mert nekem fontos, hogy a gondolataimat, világomat kifejezzem. Ez megy jól, azaz életcélom, és megerősítő visszajelzéseket kaptam olyanoktól, akiket én is becsülök.
Hogy csak hörgés legyen, de tönkre ne tudjanak tenni, 2020 végén levédtem magam, részben a jelszavas rendszerrel, és főleg azzal, hogy az üzemeltetés már nem az én munkám, felelősségem. Az üzemeltetőt keresse, akinek baja van.
Amellett az is világos, hogy hiány van, az én témáimban általában nem mernek megszólalni, megbolygatni a konszenzusokat. Ami a visszatérő témáimat illeti: a hamis mondatokból özön van, a nívótlanság, leegyszerűsítés özöne, aminek ellentartok, gátat építek, utánajárok és értelmesen érvelek.
Mi a cél akkor, amikor név szerint említek egy embert?
Ha nevet írok, vagy látszik a név, akkor mint példát említem a visszás jelenségre, tehát illusztrál, bemutatom általa, hogy mire gondolok. Nem csak “sajnos, manapság azt látjuk…” meg “Amerikában állítólag”, “egy közismert hazai pszichológus”, hanem itt van, erről a megnyilvánulásról/tévhitről beszélek. Ezek a saját szavaik, amelyeket a nyilvánosságban írtak. A közéletben szólaltak meg, aktivista természetű írásaik vannak. Azaz bírálhatók. Én a tetejébe még értelmesen is bírálok.
Stílus, szóhasználat
Hahó, én nem tartom magamra kötelezőnek a mesterkélt pc-t, tehát ne kérd rajtam számon! Aminek az a neve, azt úgy nevezem. Élőszóban szabadabban, írásban kicsit semlegesebben.
Progesszív finnyásék mindenen sikoltoznak: minden homofób, szexista, kirekesztő, nem úgy kell mondani. Holott, ha van ilyen, sosem a szavak stílusa az, hanem a mondandó. Azért ugranak a nőimitátor szóra, és írják, hogy a transznők is nők, mert épp ebben áll a hazugság. Úgy kell mondani, higgy a valóság is megváltozzon tőle.
Közben a nagy stílusfinnyásak dühös, ellenséges szavakat írnak (ellés, szülesztés, agyatlan ősanya, stb.), “jól megmondta!”, megy a lájk. Mérő Vera ugye kiáll a neten lincselt nőkért, és nagyon bánja, hogy egyet majdnem halálba hajszolt, koktélozik is vele bűnbánóan. Ha épp nem véd, akkor, ő lincsel, kezdeményez is effélét rendszeresen.
Zajlik a rendőrködés, próbálnak újságírókat is edukálni, a NTRTE nyelvileg kioktató, humorgyilkos cikkei is viccesek. Vajon a nyelvhasználók, pláne a profik miért rettegnek a dolgok néven nevezésétől? Egyik ismerősöm, kulturális újságíró az – egyébként érdekes, kövér filmhősökről szóló – cikke elé arasznyi disclaimert írt, amiért használta a kövér, túlsúly, dundi szavakat.
Utálkozás?
Az érzeteink, szimpátiáink is szabadok, eszemben sincs emiatt magyarázkodni. Inkább a képmutatásuk az érdekes. Nehéz is volna őket nem utálni, de nekem a lényeg a hitványság, a hazugság (jelenség) bemutatása és leleplezése. A bíráló szó nem fenyegetés, nem támadás (ez azért érdekes, mert szívesen rinyálnak: az ügyészségi vád szerint én halálosan fenyegetem és képes lennék megtámadni a nagytermetű feljelentőt, akinek soha nem mentem a közelébe, nem is telefonáltam neki 2014 óta, ő viszont 2016 óta zaklat falkában, rafináltan. DARVO).
Nem személyes az ellentét, hanem mást gondolok és érveim is vannak, nekik ez sértő, jön az “irigy vagy”, “buta vagy”, “csúnya vagy”, “random megtámadsz embereket”. A legszebb a tudatlansággal hivalkodó álsemleges: “Nem ismerem, nem követem xy-t, nem védem, de te miért írsz róla?”
Vannak, akiket utálok: a valóságom megtagadása, önmagamtól való elidegenedés lenne nem. De ezt értelmes emberhez méltón kezelem. Azok mondják, hogy ez tilos, akiknek kellemetlen a bírálat. Jelezze, aki bírálhatatlan. Mitől az? Én nem tudok ilyenről. Hogy nem szabad “utálni”, bírálni, az gyermeteg, bután pszichologizáló és antidemokratikus elvárás. Nem értik, mit jelent a demokratikus közélet, az autentikus létezés, önmagunkhoz való hűség. Pont azt, hogy akármilyen erőteljes vagy mézmázas a dogma, nem hódolunk be és a saját igazságunkat mondjuk, nyomás alatt is.
A szeretetem, szimpátiám értékes, nem jár bárkinek. Közállapotaink válsága miatt pedig többnyire problémákról, feszkóról írok. Lelkeset, pozitívat is szoktam: kultúra, nőjogi harcosok, sport kapcsán, és még a személyes életemből. Igyekszem kerülni a redundáns megnyilatkozásokat (“tűpontos, egyetértek!”) és a szervilis rajongást. Az egyetértésemet gyakran fejezem ki lájkkal, feliratkozással.
Az illemtanárkodás (a szeretet a helyes!) tekintélyelvűség, az érzelmi áradás gyengécske manipuláció, érvek híján. “Lúdbőrősen.”
(Ha egy gyereknek nincs jelen az anyja, az nem ugyanolyan család; lehetőleg legyen jelen két vér szerinti szülő, minden más nehéz sors. Ezt mindenki tudja, és ezt a bizonyosságot öntik le nagy adag érzéssel, helyesviselkedés felé terelgetéssel, ujjongással, illetve van egy kis önajnár is: csak attól, hogy melegek, ők per se jobb, felelősebb, elfogadóbb emberek. Ez nem igaz. Ettől még léteznek felelős, komoly homoszexuális párok is, akiknek nagyon is való gyerek, és szeretnének is, és ők kérvényezzék is.)
Az a célom, hogy legyen fent a neten a hamisság, ne lehessen eltüntetni, mások is megtalálják.
Sok sorstárs van: akik engem bántottak, nem csak engem szoktak. És nem csak lúzer incel nőgyűlölőknek, a bebukott életű, bűnöző, gyerekgyötrő agresszor asztrológusnak (HOGY VÉDTÉK!), a gyerekmolesztáló és nőverő liberális hősöknek, hanem a progresszíveknek, a hazai “feministáknak”, emellett pedig csoportokhoz nem kötődő, de nőgyűlölő vagy irigyliba trolloknak, feketeöves gyalázkodóknak is vannak áldozataik. A posztjaim nyomán egymásra találtunk.
Bírom, amikor az a vád, sőt “ez bolond!” stigma, hogy többéves kommenteket ás elő. Remélted, hogy már senki nem emlékszik, ugye?
Cél még erőt mutatni, hogy ne merjenek olyan tömegesen alázni, rám szállni, mint 2018 és 2018 között. Az ide és postafiókomba tolakodó, vadidegen, álneves agresszió gyakorlatilag eltűnt, a héten volt egy, a hónapban a Facebookon kettő (Nagy Lelkes Mária). Az olvasottság és az íráskedv viszont maradt, érdemi beszélgetés is van, főleg privátban.
Villő egy ideig egész jól elevickélt a direkt, név szerinti és hazug alázásaival, lájkokat is kapott. Akkor helyre tettük, befogta a száját, álnéven folytatta, illetve célozgatott, így akar háborúzni. Csakhogy a hatalmaskodását, vérszomját nem velem éli ki először. Ezeket pedig kidobja a kereső.
“Nem egyetérteni velük, sőt kiröhögni őket BÁNTALMAZÁS!” Haha.
Ugyanez van Ájtatoscecivel, Neovagina Zsófival – a saját szavaik leplezik le a hazugságaikat, agressziójukat, amelyeket jogvédelem és elfogadás címkékkel terjesztenek. Én pedig megnézem, kik lájkolnak ilyen rémségeket, uszításokat, hamisításokat. Jobb azt tudni, mert törlöm még közös ismerősöket is.
Mik a témák? Miért pont ezek?
Valakinek szólnia kell ez ellen:
és ez ellen:
és ez ellen:
meg ez ellen:
Van egy kellemetlen téma: nincsenek magyar áldozatai a “transzfóbiának”, ezek meg szeretnék, ha lenne. Meg is tartják minden évben a Transznemű Emlékezés Import Napját (amelyen egy meggyilkolt, éjszakai életben aktív bostoni transznemű, Rita Hester halála óta az azévi gyilkosságáldozatra emlékeznek évente). Minthogy állítólag a homofób Fidesz uszítása miatt “megszaporodtak itthon is a támadások”, uszulnak az ugari magyarok, mert nincsenek edukálva, az ember azt hinné, naponta támadnak, ölnek meg valakit. Támadás = honfitársaink túlnyomó többségét – és nem csak a tanulatlanokat, világnemlátottakat – irritálja az import, üresfejű sirám, a transznemű hangoskodás, Tehát nem sikerült ránk erőltetni az amerikaias elmebajt, “üldöztetés” = kritika, komolyan nem vétel. De senki nem tud életellenes bűncselekményről, mégis sugallják, hogy van ilyen. Én akkor megkérdem: volt-e Magyarországon ilyen? Nem volt, egy férfi fulladt tóba “buli” és kocsmai verekedés után 2013-ban, bár nagyon szerették volna.
És senki nem mert írni a csecsemő fölött ma reggel örvendező párnak: megvettétek egy nő méhét, és parádéztok a “gyereketekkel”. Hogy van ez?
Miért ilyen hevesen?
A hév azért van, mert én évekig hittem nekik, és aztán megaláztak. Úgy rúgtak belém, ahogy antifeminista lúzer agresszorok sem. A civilnők levelezőlistáján is. Antoni Rita hatóságként fegyelmezget, hogy merészelek én sportolni, erről a blogolni, netán a kövérlobbi-hazudozásról leírni az igazat, és miért nem olvasok több everydayfeminism-et (ezt, ahogy leírom, szinte magam sem hiszem, de megtörtént).
A traumaírás-biznisz, miközben a kiadó feje bejött a szobámba és rámfeküdt… és tagadja. Meg vagyok rendülve, mert énn hittem nekik, én futtattam itt az Egyasszonyt tízezrek körében, velük táncolgattam, és belém törölték a lábukat, amikor nem tudtak használni. Ezek az emberek hataomra vágynak, manipulálnak és gonoszak.
*
Az a cél, hogy szabadon írhassam le, amit gondolok, pont úgy, ahogy eddig, szóval semmi új nincs. Az viszont elgondolkodtató, hogy most szidalmaznak az, egyenes beszédemért ugyanazok, akik egy korábbi szókimondástól, más témában annyira ajnároztak.
Megértem az indulatot annyiban, hogy vannak emberek, akik elkezdtek egy szabálykövető életet, aztán bedőlt a házasság, a karrier is, megunták, most merre tovább, és akkor a blog láttán negyven körül ráeszméltek, hogy nekik is van véleményük, ők is lehetnétek kávézókban írogató, “digitális nomádok”, csak dőlne a pénz.
Elkéstetek, sajnos, mert az érvényes szóláshoz nemcsak a jóisten puszija kell, hanem tíz-tizenkét éves kortól naponta mondatalkotás, kifejezés, alázat. És még gondolkodni, megnézni, elolvasni olyasmit, éspedig minden nap és egész nap, ami titeket egyáltalán nem érdekel, mert csak bandázni jártok a netre. Erre nem az irigység a pontos szó. Ez lekésettség, neki se legyen, görnyedjen ő is irodában. Mit sportolgat stb., sportolgat, de semmi látszatja…
Szóval ezért írok. Nem tudtok magam ellen fordítani, nem félek.
Azt hiszem, ez a leplezetlen szereplésvágy a legviccesebb.
csak az olvassa. én szóltam 