Ez egy nyilvános poszt, amelyben beszámolok a januárról, egyben biztatnék csatlakozásra azokat, akik eddig halogatták, vagy csak ritkábban járnak erre. És azonnal jön egy új poszt is, ami jelszavas.

Mert ez működik. Mióta – épp egy hónapja – a blogot napi olvasónak jelentkező tagságnak elérhetőek az új írásaim, megváltoztak a dolgok bennem és körülöttem. 2021: én vagyok a blog, és a blog a világ, és van egy erős közösség, aki nem csak erre járt, vagy benéz, hogy na, mi van azzal a nővel, hanem igényli, szereti ezt a karakterű szövegvilágot.

Nem tudtam, hányan lesztek, de kihirdettem, és visszaigazoltátok, hogy jó így.

Nagyon klassz munkaállomásod van és köszi a januári bejegyzéseket!

Író vagyok végre. Író: aki ír. Ez azt jelenti, hogy a blogot tekintem munkámnak, nem csinálok mást, és ez most már nem “csak írok, aztán lesz valami” lelkes vállalás, hanem a több éve olvasók visszajelzése szerint alakult így. Volt olyan, aki nem jelentkezett, aztán rájött, hogy hiányoznak a posztok. A jelentkezésekben fontos véleményeket kaptam tőletek, egy kicsit irányt is. Meg hát az arcotokat, neveteket, sorsotokat, saját blogélményeteket is megismerhettem, és hozzá sok-sok kapcsolódási pontot. És most nem kell arra gondolnom, azt várnom, megtapasztalnom, hogy az olvasóm jön kioktatni, vájkálni, okoskodni, fúrogatni, feladatot adni, gyanakodni, engem megfejteni, birokra kelni.

Mindig is így kellett volna, de persze előbb meg kellett mutatni, milyen ez a blog, tehát nem lehetett így már az elején. Indokolatlan bizalommal voltam elképesztő lelkivilágú emberek iránt, nem gyanakodtam. Később igen, de abból meg konfliktusok lettek (hiába lojális, ha sóvár és manipulatív). Nem értem azóta sem, hogy történhetett, hogy ennyien jöttek, beleszóltak, elfoglaltálk, túlharsogták, használták és ellene fordultak, szemétkedtek.

Rosszul viselem, amikor egy nicknév beleül a személyes történetembe, tudni véli, milyen vagyok, kielemez, taglalja énemet, lelkesedik és egyben rálicitál, hogy ő is, vagy az én szavaimmal oktat ki. Nem ismerjük egymást – de lehetünk jóban. És az az élményem, hogy a valóban a szöveghez, a témához kapcsolódtok a kommentekben újabban.

Ha nem jó itt, vagy máshogy alakult az életed, szólj! Csináljuk vissza, ne ragadj itt. Senki ne érezze, hogy egy helyzet foglya, vagy lojálisnak kell lennie, vagy kellemetlen lesz, ha kilép.

Aki minőséget akar, élesen látni, igaz életet, saját gondolkodást az irányítottság és közhangulat-zaj helyett, aki ízlést, csendet, erőt, szenvedélyt, edzettséget, múltfeldolgozást, biztatóbb éveket akar, az ne dőljön be a harsányságnak. Válogasson. Ne adja alább, ne érje be a gyári táppal. Keresse ki az ő saját bokrát, arról szedjen. Olvasson igényeset, sokat (addig pedig ne akarjon író lenni), gondolkodjon, mérlegeljen. Ne hallgasson a habosított érvekre, hisztikre, üres reprezentációkra. Válogasd meg felháborodásaidat is!

Én minden pénteken kiteszek kultúrát, ajánlok erős szöveget, vicces instát, értelmes videót, szerzőt, és elmélyült, hosszas olvasásra biztatlak. Ne legyél felületes!

Nagy harmónia van most minden téren: nőség és nőciség, gyerekek, alvás, háztartás, kutya, test, ételek, napirend, célok, a természetben létem. Hosszú belesüppedés után elkezdtem változtatni aprókat a lakáson is. Felszabadult lettem írás közben, elmúlt a fellegszerű stressz. Máshogy képzelem az olvasót most, ismerősebb és nem gyanús. Máshogy ülök neki is a témáknak, jobban tudom, mit akarok, megerősödtem.

A blog működésének változása egybeesett a régi tervvel, hogy íróasztalom lesz, és én majd ott 9-től 4-ig, 5-ig, ahogy alakul, írok, mert ez a munka, és ekkor van nyugalom.

Majd fotózom még, ha rendet raktam rajta, hehe.

Előtte hason írtam, ritkábban, például olvasást, háton fekve, és a másik (a kék) szobában. Pedig ez a helyem itt, ez a csúcspont, madáretetés, egy orchidea, az erdő, a hó, a fény innen impozáns. Tehát ébredés, kávézás, G. hírszemléz, közben borjak noszogatása, legelőre terelése, Dávidot kutyával kísérem, ez a reggeli séta, aztán haza, még apró teendők, és onnantól csönd van, írok, olvasok.

De az is kiderült igen hamar, hogy nem tudok ülni, nem szoktam meg. Tényleg nem tudok, órákig biztosan nem. Ez pedig arra késztet, micsoda paradoxon, hogy ne üljek. Amit ajánlanak az irodai dolgozóknak: felállni, menni, mozogni többet. De kell is, mert befűtök, fát hasogatok, pisilek, kávét nyomok, mosok, postás és futár jön, és akkor már ki-be járkálva pár gyakorlat. Így szoktam rá arra az edzésműfajra, hogy tíz-tizenöt alkalommal öt-tizenöt perceket edzek (amíg felforr a teavíz). Déltn pedig Juliért olykor, ha telefonál és épp alkalmas, kikocogok.

Az olvasottság érdekesen alakult, én rohamos kattintáscsökkentést gondoltam. A sötétebb alsó rész a kattintó IP-k száma.

Nagyon klassz munkaállomásod van és köszi a januári bejegyzéseket!

Nem vonultam félre, és nem félek, nagyon fontos a nehzteléstől nem félve, a kis érdekbrncsoktől függetlenül rámutatni a hamisságra, ezért ha ostobasággal találkozom, azt a vonatkozó poszt alá vagy a vicces képernyőfelvételekbe odateszem.

Küldtem jelszót, terveim szerint mindenkinek, aki januárban is jelen volt. Aki februárban jelentkezik, annak is küldöm (azt te döntsd el, hogy mikortól támogatsz). Az az arányos, ha egy nívós újságnyit szánsz rá havonta (és ez is történt, köszönöm, többféle újság létezik, ugye, helyzeted szerint).

Ha nem küldtem, SIKÍTSATOK! Ezt a szót nem akartam leírni soha, de soha, de bakancslistás volt ez a nagy álmom, hogy mégis kimerészkedem a komfortzónámból, és miután megtartottuk a lányokkal a 2020-as évértékelőt (kicsit késve, de ki mondta, hogy január végén már nem lehet visszatekinteni?), bekuckóztam, #lehúzósforgalmazótól kapott fehér teámat kortyolgatva beírtam az új évtervezőmbe a szép tollammal, hogy LEÍROM A BLOGON EZT A SZÓT.

*

Alábbhagyott a hadjárat?

Az ólálkodás továbbra is zajlik, de mit érdekli ez a bloggert? Én olyan boldog vagyok most. Hogy miért írom ezt így? Nem mindenki tudja, de ez nagyon mély válság volt több éven át, ez ellen edzettem, hogy volt egy kör, aki itt tolongott, aztán megkívánta, aztán elárult és ki akartak csinálni. Én pedig hallgattam. És tényleg azt hittem, hogy el tudják venni a blogomat, az életemet, az énképemet, a józan eszemet, de legalábbis azt, hogy el tudják hitetni a neten, hogy egy szörny vagyok, és akkor mindegy is, én milyen vagyok valójában.

Erre mi lett? Kiderült, hogy Óz (aki egy entitás, ezeknek a lejáratóknak az összessége) kicsi és kopasz, semmi hatalma, és egyre szarabbul van. Locsoghat, kiközösíthet, onthatja magából a ájtatoskodva vagy álvagányul a tehetségtelen pátoszt, de az lett, hogy a valódi életem a fontos, nem ez az izzadságos részvétel az egymást majmoló, igazodó reprezentációk versenyében. Nem félek már senkitől, mert velem már mindent megcsináltak, és már tudom: nincs olyan, hogy hosszú távon valaki kevés, kamuzik, mégis jó élete van. Ismerem a jogaimat, tudom az értékemet, szeretetben élek és függetlenül. Sokkal fontosabb, hogy én ki vagyok, mint amiket ők írnak (vadul terjesztenek) rólam. Nekem egy kicsit elégtétel ez a lihegés, csak írni nem tudtam olyan jól tőle, ezért kellett zárnom, kettéválasztanom a nekik beintést és a szövegírást. Én mindig egyedül voltam, nem bírom a birkulást, szövetkezést, és egyedül is sokkal erősebb vagyok, mint az ő hisztis érdekszövetségük. Nincs slepp, kommentelőhad, nem toborzok.

Most az élet az, hogy itt reggeliznek a tavszvró cinkék, trillázva zoknit párosítok, szokatlan hévvel söprögetek, kályhát takarítok, fűrészelek, aztán este jön a babám (my baby), benyomja a cigányhifibe, hogy Falling In Love, erre ropjuk, és közben serpenyőben Elvis Kedvence serceg baconnel és banánnal.

Nem tudják elvenni az élményeimet, erőmet, íráskészségemet, az eddigi írásaimat. Vicces, hogy ennyire kell nekik a blog, pedig gyűlölik, mert ugye én nem létezem, elbuktam, nem maradt olvasóm, elmebeteg vagyok. Szard le, tudom. De én nem felejthetem el, hogy ilyen az a net, ahová kitűzöm a szövegeimet. Erőlködjetek csak, keresgéljétek ki a napi inspirációt az ezdésnaplóból, taglaljátok ezüst sortomat és kézenállásomat (ezzel most tényleg kinek ártok?), röhögünk sokat. Nincs az az isten, hogy leírom: pisztolytöltény, hóesés, Gogol, ádámcsutka, bármi, és ne írná ő is pont ugyanezt, ő is, ő is, liheg, kioktat, ő még jobban, hashtagbe írja az innen vett megfogalmazásokat, ő bizony nem így, mert ez szar, ő jobban! Mindezt célozgatva, hogy legyen balek, aki a lájkolja. Ő sehogy. Legalábbis ami a tudatosságnak meg népszerűségnek, szókimondásnak nevezett erőlködésből lesz, az szánalmas és önleleplező. Közben ezek az emberek nem olvasnak igazi szövegeket, nincs eleven kapcsolatuk a természettel, a testükkel, a sorsukkal, rendszer ellen puffognak, netflixen lógnak, felwszínesen kihirdetnek mindenfélét, pletykálnak. És jogászkodnak, ez a legviccesebb.

Micsoda életek, hogy erre van szükségük! Hogy nekik ennyire vérkomoly a facebook, az instagram, a hétköznapjaik mutogatása, és ellenzékiségnek meg nőkért, elnyomottakért, elvekért való küzdelemnek hiszik az unalomból űzött hepciáskodást, szereplésvágyat.

Szóval még mindig van, aki rúgkapál, szimatol, írogat, kellek neki bizonyítéknak (vagy nem tudom), hát, ez van, felette állok ennek. Megérkeztem a blogomra, az életembe végre.