Ez a poszt azért jelszavas, mert nyilvánosan nem beszélhetünk a forgatásról.

Statisztálok gigaprodukcióban, sport extra feladatkörben, végre használom az izmaimat, mert ez a sima statisztákhoz képest dupla pénz. Az utóbbi két alkalommal éjjel forgattunk. Alkalmanként ötven-száz férfival és öt-tíz nővel hadsereget jelenítünk meg többféle ruhákban. Az enyém viszonylag egyszerű, de van igen kemény, bonyolult páncéljellegű is, azt nagyon kemény tíz-tizenkét órán át hordani.

Az éjjeli forgatás nagyon vicces, délután érkezik a stáb, és minden rutinróka úgy köszön, hogy jó reggelt – aki ezt szóvá teszi, arról tudják, hogy újonc és megsorozzák.

A díszletben folyékony glicerinben állunk, lebeg a füst, elég ijesztő lehet az autópálya felől. Leszáll egy űrhajó (nem igaziból, csak úgy teszünk), azt nézzük, vagy vezérünkkel az élen megindulunk a Fekete Szárnyas Gecik ellen. Néha teljes erőből futunk, sebesülteket kerülgetünk, néha állunk. van olyan kedves kolléga, aki élesben visszabattyogott a leesett sapkájáért. Szóval van minden.

A rendezőnk kanadai, csendes, karcsú, intellektuális, sosem ideges, távolságtartó, de nem gőgös, Oscar-díjas. Általában a forgatáson érvényesül egyrészt a nemzetköziség, másrészt az amerikai jelleg: gigantománia, egó, hihetetlen pazarlás és környezettudatlanság.

Rendkívül érdekes megéléseim vannak. Részben azért, mert itt nem tudják rólam, ki vagyok, komolyan vehetem, ha viccesnek találnak, vagy épp kigyúrtnak (előfordul). Kivételesnek számít az angolom, habár velünk a magyar asszisztensek magyarul értekeznek, vagy két nyelven, de néha odasétál a Fontos Szereplő, vagy az első asszisztens (“az Öreg”), és akkor ott egyeztetnek. És hát fiatal, izmos férfiak ilyen tömege körében lenni ennyi időt, bajtársiasságban, fáradtan, egyenruha-pőrére fogyva, ez érdekes és pezsdítő. De amúgy a csajokkal is: velük van ez a pisilni menős szolidaritás. Vicces látni a civil ruhás, hétköznapi magyar embereket, akik – a feladat jellege miatt – arányos testalkatúak (úgy nagyjából, ahogy fárad az állomány, beugrósként megjelennek hökkenetes testek is). Vannak gyúrósok is, meg a kaszkadőrök között komolyabb sportolók is. Na, és megjönnek a rövidnadrágajaikban, mokasszinban, titokzoknival, New Balance cipő, fémkeretes szemüveg, öltönynadrág, mert melóból stb., és aztán átvedlenek katonává, ez nagyon látványos sci-fi cucc. Van lesápasztós smink is. Nőknek nulla smink van, műköröm nem lehet, fülbevaló sem, szőkének lenni tilos, teljesen jellegtelen a kontyunk is.

Nagy rejtély, további vizsgálódást igényel: miért hord a fél stáb New Balance cipőt és jár Hyundaijal?

Van egy sátrunk, abban tényleg úgy létezünk, mint a katonák, eszünk-iszunk, semmire nincs gondunk. Várunk a Feladatra rezignáltan. A sátorban depresszíven ülnek egyesek. Aztán menni kell, és akkor nincs nyávogás. Bajtársiasság van, kínlódások, panaszok, fejadag. Elvész a személyiségünk az idő nagyobb részében, máskor meg mégis kiütközik és számít. Mert éjfél után, a huszadik próba után csak az marad talpon (ép elméjű, jó közérzetű), aki jó poénokat ont, vagy egy ilyen társa közelében rostokol a fény- és kamerabeállításokra, pitrotechnika tesztelésére stb. várakozva, húsz percekig. És ilyenkor lehet beszélgetni. Csendesen. Családról, filmekről, életmódról, sportról. Volt-e csípőprotézis-műtéte a fő asszisztensnek? Mindenki megkérdezi, van-e férjem.

További katona-elemek: vannak főnökeink, de mi többen. Semmi demokrácia, ellenben profi, személytelen bánásmód. Tömegként kezelnek minket, eredetileg emberségesek, de ha kihágás van (szelfi! szemétszéthagyás! csöndben maradni nem bírás!), akkor fenyítés van. Létezik a ruha indukálta közösség: elkezdtem utálni a feketéket például, máshova ülni, őket gonosznak érezni (valóságos börtönkísérlet!). A jelenetben pedig valóban félek a fekete geciktől, a helyzet érzelmi rekciót vált ki, amikor nem éber már annyira a tudatom: miért futok feléjük, ez nem lesz jó, én nem akarok meghalni!!! (Természetesen a közelükbe sem érünk, aki igen, és aki akciózik, az meg kaszkadőr, teljesen más munka.)

Ott, éjjel megértem, valahogy belém hasít a felismerés az igazi háborúkról: a hőseisség kamu volt mindig is, az egész koncepció elavult és hazug, akárcsak a boldog többgenerációs család. Soha nem létezett, hazudtak nekünk róla. Amit a történelem háborúiban tanúsítottak a férfiak, az monotóniatűrés, balekság, a még rosszabb életből való menekülés, pénzvágy, és propaganda vezérelte hősködés volt csak. Ők is haza akartak menni, ők is unták, ahogy mi is. Közülük is a kérges, az állattá vált, a faékegyszerű bírta jól. A háború nem férfias, hanem embertelen. A közösségi jelleg, az egymás életének megmentése, áldozathozatal nagyon csalóka és mulandó. Az ember sárkányfog-vetemény, és ez nem hibája, hanem a lényege neki.

Néha felhorgad az elégedetlenség a statisztériában a zsold a rangok és a fejadag miatt. Mert a statisztával akárhogy bánnak, szerintem egyébként itt igen korrektül, a statiszta mindig sírni fog és a következő témákat őrli: A) mi a kaja, milyen volt előző nap, miért olyan, a másik forgatáson bezzeg, B) ki mennyi pénzt kap, miért annyit, C) más kasztok, akik mást esznek, ki mit tud róluk, rémhírek: “a vágott szeműek kétszer annyit kapnak”, celebpletykák, D) további munkák, ügyeskedés révén szerezhető lehetőségek, ki mi lehetne, ha akarna (vö. “ha lejárnék, én is izmos lennék”).

Van zsargon, becézgetések, lokális szóhasználatok, amelyet én nem osztok, mert nem, engem ezek nem zökkkentenek ki a szokásaimból (kaszi: kaszkadőr, gagyi a fénydublőrre, set: díszlet; két fő terelőemberünk, közvetlen főnökünk pedig Csipi és Buci).

Kicsit vegyülök, csevegek a társaimmal, kicsit pedig különállok, nem mutatok meg mindent, és belül, lehetőleg rezzenetlen arccal reflektálok, igyekszem nem mutatni. Nem hat meg, ha nem értenek, nem szeretnek, tudok hallgatni, figyelek, fejben dolgozom, anyagot gyűjtök. Nyugi van. Nme tud semmi kiakasztani. 43 éves vagyok, hét éve blogolok.

Nagyon vegyes a társaság: a félmaffiózótól és a derék, dolgos rendőr-hobbitestépítőtől kezdve a feltörekvő, kicsit seftes kaszkadőrjelöltön át a félbolond plazmaadó-statiszta kentaurig, aki ezen kívül semmit nem csinál a megélhetésért. Mondjuk ez így művészet, mert megél. Barátkozós, igazi jó beszélgetések vannak, aranybánya nekem. Van homofóbia, libsiellenesség, kiégés és cigifüggés, Trianonmánia, Balaton szelet, szóval magyar közeg.

Hallgatom a durván homo- és transzfób beszélgetést éjjel, pihenve, a padon fekve, foszlányokat csak (“azt képzeli, hogy nő, és akkor így már heteró, ki az a Terry Black, átműtteti magát, aztán vissza”) – ez egy kicsit megérint, mert érkezéskor, öltözésre várva pont ezekkel a fiúkkal beszélgettem. Valahogy előkerült a téma, felvetették, és egyikük nagyon komolyan levezette, hogy ő nem bántja őket (a melegeket – de miért bántanád? miért mondod ezt külön?), felőlük azt csinálnak, amit akarnak, de ez a vonulgatás meg minden, ezt nem kéne, maga a homoszexualitás betegség, degeneráció, hiszen a faj fennmaradása stb., és az ő jellemgyengesége az öngyilkosság. Szóval iszonyúan nem reflektál a közhelyeire, többségi voltára, előítéleteire. Erőteljesen deklarálja, hogy tőle ez menyire idegen. Nagyon nehéz élmény, hogy e nem buta, nem elveszett, városi fiatalok 2019-ben ilyeneket mondanak. Nem említem ezzel kapcsolatos tevékenységemet, ellenben kezdő szinten, türelmesen érvelek: ha van olyan társadalom, amelyben egy konkrét jelemzővel bíró embercsoportnak nagyon szar az életminősége, elhelyezkedési rátája, mentális egészsége, ha gyakran lesz öngyilkos, míg egy másikban ez nem történik meg, akkor egyéni-e biztosan, nem társadalmi-e az ok?

Az egyik udvarló, aki érdeklődött családi állapotom felől, és e beszélgetés részese volt, mondta, hogy sajnos most menni kell a ruhadepóba, de ez milyen izgalmas és intelligens beszélgetés, élmény hallgatni. Ez meglepett. És aztán éjjel mondta, amit.

Éjjel pedig ő és a másik túlpörögtek, akkor ment ez a durván homo- és transzfób diskura, és hiába mentünk ki a díszletből a pihenőbe (ez agyagos talajon, deszkapallók, vezetékek mellett elhelyezett sörpadokat jelent ám), behallatszott a felvételbe a viháncolásuk. A statisztaterelő munkatársak nagyon normálisan, többször is kérlelték őket, hogy fejezzék be, de nem. “Meg fogják unni, és akkor nem jöhetsz többet.” Hülyét csinálnak a Kossuth-szakállú felügyelőből, ők nem csicskák. Kamaszosan, idiótán röhögnek a Pikachun. Viccmesélés.

Figyelem ezt a szituációt is, meg sok másikat, hogy kit mi mozgat, ki milyen stratégiát választ. És kussolok. Nem is rezzenek. Végre tudok úgy szuverén lenni, hogy nem teszek emberekre túl nagy téteket, nem remélek semmit, megmaradok én. Nem szedek már össze minden szemetet. Nem baj, ha nincs akkora buli vagy egyezés, elég nekem ez az egész így is. Vagyok, aki vagyok… csak kicsi csalódás, hogy igazából… buták.

Max, a németországi magyar al-rendezőasszisztens és statisztamozgató, aki úgy néz ki, mint az Agymenőkből bármelyik szemüveges karakter (az ismert műveltségem miatt kitalálhatjátok, hogy ezt másvalaki mondta rá), bójákat helyez el, hogy a rendet fenntartsa, amikor visszük vissza a kellékes kamionhoz a kardjainkat. Ezzel tereli a rendezetlen tömeget. Grandiózus újításként kordont is felállít a pulthoz lépők és az onnan visszaindulók irányítására. Nehogy itten káosz legyen. Hiába, a filmgyártásban a szervezettség, az mindenek előtt való. Mindennek célja, értelme van, minden kemény és profi, semmi fontoskodás nincs.

Hajnali négy van, mindenki sorra kerül, ugyanaz a busz visz minket a filmgyárból Pestre… nagyon kiröhögjük. “Nem tehetek róla, német vagyok”, mondja, és rezzenetlenül kezeli. Max, átmehetek itt?, mutatok két bója közé. Nyugodtan, gyere csak. Minden jüót, srácok (!), szép munka volt. Kész vagyok. Ő KITALÁLTA a koncepciót. ELMENT a bójákért. ELHELYEZTE őket, majd KÉPVISELTE, hogy itt rend lesz, egy csodálatosan érdektelen, triviális szituban. Ó, G., bár itt volnál!

Biciklizem a csendben, a hídon fekete lobogók sora, a korláton koreai is, és sok-sok virág, mécses. Nap kel. A forgatási menü mellett otthon ennyit eszem, és ágyba zuhanok. Egész éjjel álltam, mászkáltam, sprinteltem. Jót tesz a fáradtság a ketogén újrakezdésemnek.