Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.
Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.
Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.
És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben… →
Ősz, kora ősz, én nem félek ettől – és már a haláltól sem. Gesztenyés, ragyogó, szépséges. Néha esik. Néha taknyosak leszünk, hajnalban már hűvös van, nem hívogat, és a tó vize sem nyárlangyos posvány (megint belementem, annyira jólesett nyolc kilométer futás után! csak már okosabb vagyok, tudom, hol kell, hogy ne legyen hiszti. mindez Juli forgatási napján történt. minden kísérő unatkozik, ezért megyek futócuccban, meg napozó lepellel). Negyed nyolckor meg már homály van, de olyankor a legszebb hazafutni.
Szeretnék írni erről egy kicsit, mi történik ott és olyankor, a feminista angolóráinkon, mert hatalmas élmény – ez volt a nagy titkos blogos kezdeményezés április végén, amihez jelszót adtam akkor. Többen csatlakoztatok, és azóta is járunk hetente.
Működik, és én mindig élvezem, ha beindul így valami.
Antonia szellemi vezér, nyelvtanár, érvelőművész, a mi bölcs nővérünk – és egy kicsit a pszichológusunk is.
Mindig öröm van, amikor belépünk, szívbéli üdvözlés. Leülünk a nagy asztal köré, Bővebben… →
Egy hetet voltunk a Balaton nyugati partján, már ha van neki ilyenje. Idill volt, Lőrinc és kis menyem is ott volt, nagyon sokat röhögtünk, élveztem a főzést, emellett tollasozás, sok futás, kutyaséták, kutyás futás, kajálások, halevés, Scrabble, filmnézések… Hallgattunk mindenféle zenét is.
A nyár amúgy itthon telt, nagyrészt kedves Budámon úsztunk, vettem kéthavi bérletet konditerembe, csavarogtunk itt a hegyen sokat, libegő, kilátó, meredélyek, sátrazás. Az erdőt és a kertet, teraszt idén kimaxoltuk, rengeteget tollasoztunk többekkel, Dávid is komolyan megtanult.
A nyár munkával telt, vártam, mikor hívnak be forgatásra, Juli augusztusban volt három napot, vele kísérő vagyok, ezért sem mentünk messzire.
Meg kéne írni ezt mind, ezt a szédítő nyarat, de nem csak a menőséget, amikor überkúl és David Bowie, hanem mindent, félelem nélkül, a devianciát. A kínjaival kéne ám, a mélypontokkal, az elképzelhetetlen lelki tripekkel. Lelki trip, miért? Én olyan kiegyensúlyozott voltam, és komolyan, éretten kérdezgetem most magam, hogy jó-e ez nekem. Úgy látszik, az én történeteimmel és lélekméretemmel, alkatommal ilyen az, amikor beindul az élet: oda a nyugalom, szétesik a magamról való tudás, nem állnak a kontrollom alatt a történések. Pedig milyen egyszerű volt: szabadnak lenni, dönteni, fogadni, ami felém jön, de nem kockáztatni, tudni, miből mi lesz, vállalni a felelősséget, ismerni minden ösvényt. És nem értek olyan provokációk, nem kellett olyan helyzetekben reagálnom, mint most.
Meg kéne írni ezt mind, ezt a szédítő nyarat, de nem csak a menőséget, amikor überkúl és David Bowie, hanem mindent, félelem nélkül, a devianciát. A kínjaival kéne ám, a mélypontokkal, az elképzelhetetlen lelki tripekkel. Lelki trip, miért? Én olyan kiegyensúlyozott voltam, és komolyan, éretten kérdezgetem most magam, hogy jó-e ez nekem. Úgy látszik, az én történeteimmel és lélekméretemmel, alkatommal ilyen az, amikor beindul az élet: oda a nyugalom, szétesik a magamról való tudás, nem állnak a kontrollom alatt a történések. Pedig milyen egyszerű volt: szabadnak lenni, dönteni, fogadni, ami felém jön, de nem kockáztatni, tudni, miből mi lesz, vállalni a felelősséget, ismerni minden ösvényt. És nem értek olyan provokációk, nem kellett olyan helyzetekben reagálnom, mint most.
A minap valaki nagyon erősködött nekem, hogy a fétis, az nagyon izgi, továbbá normális, és nem csak az a normális, amit én annak hiszek ám. Mindenkinek van fétise, én pedig prűd vagyok!
Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat, így Voltaire.
Ha nekem kell megfogalmazni: a fétis egy nem konkrét személyhez kötődő tárgy, jelenség, bánásmód, amely szexuális izgalmat vált ki. Tehát Bővebben… →
Friderikusz szerette ezt a fénykorában: ez idő szerint. Annyira gennyesen modoros, imádom!
Szóval, most egészen, de egészen más minden, mint 1. volt az elmúlt két évben, 2. mint amilyennek kinézett ez a nyár mondjuk tavasszal.
A most, az egy kéthónapos táv. Közérzet, napjaim folyása, belső világom, kinézet – minden lényegileg más most. Pedig már úgy megszoktam azt a tavaszit (régebbi állapot, de tavaszra tisztult le), és nem voltam boldogtalan, sőt. Stabil voltam és kiegyensúlyozott. (Óh, boldog idők. Most meg csak a veszélyes élet, a rock and roll.)
Leegyszerűsítve azt mondtam erről, hogy akkor Artemisz voltam, most meg Vénusz vagyok, ami a kétféle női létezésem.
Mulatok is, ahogy megfigyelem a történéseket. Ez lett, ilyen vagyok? Mi ez?
Rengeteget formálódtam a forgatásokon. Sok forgatási nap volt: két nagy film és egy reklám, ez teljesen más napirendet, hangulatot jelentett. Például azt az igazi, kizsigerelt fáradtságot is megtapasztaltam. Megismertem nagyon különböző embereket, külföldieket is. Beszélgettem többekkel, olyanokkal, akik nem ismernek, csak az ottani benyomásból és a közös helyzetből indultak ki, és sok mindent megtudtam róluk – de még többet tudtam meg magamról az ő tükrükben, abból, amiket visszajeleztek, vagy amilyen viselkedést kiváltottak belőlem.
Azt a meghökkentő tapasztalatot is jelenti ez, amit kicsit szégyellek, hogy elég csak egy kicsit jobban kinézni, és most ugye ez van. És onnantól nekem nem kell kedvesnek, viccesnek, különösebben szorgalmasnak, korrektnek, figyelmesnek lennem, mutatnom a lelkem. Lehetek közönyös, kicsit önös, és dől a szolgálat és a figyelem és a kedvezmény. Egyéntől és intézménytől is. A bennem élő demokrata és protestáns tiltakozik.
Zavarba jöttem magamtól olykor. Mit szólna anyám? Mit szól a felettes énem? Csinál ilyet egy tanár, egy anya, egy nő? Egy értelmiségi? Ellentmondásos érzéseim voltak, hirtelenül öntöttek el mindenféle heves ön-reakciók és élmények. Ez néha hasító, diadalmas, dívaszerű volt, máskor természetes életöröm, de volt negatív is, az nagyon levert. Mint aki kiszabadult végre, most egyszerre jött minden. Kérdéseket dobott elém az élet: erre mit lépsz?
Persze, hogy szabad ilyet csinálnom. És léptem. Úgy-ahogy. Behúzott nyakkal vártam a büntetést, amiért én ilyenekkel játszom. De nem jött büntetés. Öröm jött főleg.
Hosszas mérlegelés után abban maradtam, hogy mindaz, amit megélek most, maga az élet, amit én nem igazán mertem élni, több okból. A rigorózus karakterem, a neveltetésem, intellektuális értékrendem; a gyász, anyai feladatok, önbecsüléshiány, az énképem, az elefántcsonttornyos létezés, a megfelelő társaság hiánya, meg hogy sokat voltam egyedül.
És amin most megütközöm, hogy “én ilyeneket csinálok?”*, az, rá kell jönnöm, mind-mind szabadságfok kérdése. Én, én is lehetek gyarló? Túlzó? Ellentmondásos? Tévedhetek? Mondhatok egyszer csak mégis nemet, holott korábban igent mondtam? Nem állom a szavam? Lehetek sóvár és mohó? Szakíthatok a lelkizős, mély, érzelmes jellegű igényeimmel?
Mi több: lehet felhagyni a szokásaimmal? Egyszer csak nem érdekel, nem köt le az, ami korábban, nem úgy reagálok. Elengedtem, de nem kellett elengednem, hanem csak elengedődött, elsodródott mellőlem. Ez lehet? Vagy csak annyi, hogy nem unatkozom most, kicsit sem? És nincs időm a maszturbációikra?
Nemet mondani, mégpedig gyakran és következetesen?
Hát persze. Ennek is eljött az ideje. Nem ártok vele senkinek, csak a saját merev elveimnek. Sanyarú ifjúkoromért kompenzál most az élet. Apró mégsem-úgy-vanokon, jó-fejnek-tűnt-de-nemeken nem emésztem magam.
* Hogy ez pontosan mit jelent, az, fájdalom, nem fog ebből a posztból kiderülni, sőt, még a közelieknek sem mesélem el, de meg vagyok hökkenve több ponton is. (Jógázom!!!)
Aztán, a test – és egyébként az mindennek az alapja. Volt módom hozzászokni az igazi arcomhoz, a formálható, átalakítható kinézetemhez és az átalakításhoz. Hosszú órákat töltöttem sminkes, fodrász keze alatt összesen.
Emiatt is, meg még egy általános felszabadultság miatt is sokkal természetesebben vagyok most a testemben: keveset, ritkán festem magam, nem zavar a csapzott hajam, az ébredő arcom, a gyűröttség. Tudok róla, milyen, de nem rejtem el, nem félek tőle, nincs öregedésparám. Úgy mondhatnám, hogy meghitté váltak a tökéletlenségeim (mondjuk kapom is hozzá az inputot, egyedül nem tudnám ezt megteremteni).
Ami a testet illeti – régebben ez csak az intellektusomra állt –: soha nem trashelem magam. Ha valaki királynőnek tart, nem mesélem el neki, hogy pont az a testrészem nagyon ajjaj, meg a szülés, meg nézd, csíkos. De diszkréten sem érzem magam szarul. Ki vagyok én, hogy elrontsam a rajongást?
Szőke vagyok és lebarnultam. A zaklatott napokon sporttal enyhültem, eszegetni nem volt kedvem. Újrakezdtem a ketót, de csak mellesleg, így, elég gyakori gyümölcsevés mellett is kilenc kilóval vagyok kevesebb, mint június elején (izom is ment le, soha nincs olyan, hogy csak zsírt veszítünk). Újra kockahas. A lepucolódás megmutatja az igazi arcot, testet. Ez a négy kép mondjuk most egy hónap alatt készült:
Lett néhány hisztérikusan gyönyörű, új sportcuccom.
Rengeteget edzek megint, új helyen is. Tanulok gyorsúszni.
Ami bennem és körülöttem történt most, az nem mind örömteli és hepinesz ám. A felzaklatott, pörgős állapot felkarcolta a lényem legmélyét, kihozott belőlem egy-egy durva szorongásrohamot, és olyankor én nem eszem, nem alszom, nem tudok dolgozni, és nem érzek, nem szeretek, nem örülök, csak kattogok. Az nagyon szar. De volt egy pont, amikor rájöttem, nem hibáztathatok érte külső tényezőket, más embereket. Amiknek mégis szerepük van benne, azon nem tudok változtatni.
És akkor, mint a tolófájásnak, nem álltam ellen többet a szorongásnak, átadtam neki magam. Engedtem magam: ez van. És könnyebb lett. Elsodort, szétszedett, de kijöttem élve a másik parton.
Három új könyv terve is megszületett. Írni fogok egy érzéki naplót, és összeszedem életem legjobb, meglepő sztorijait, lesz minden, pap az uszodában, hullócsillag, művész úr és filmtörténet. Hogy fikció-e vagy színigaz? Majd az olvasó eldönti. (Ez viszont csak a megbízható olvasóknak szól, nyilvánosan nem lesz nyoma.)
Intellektuális fürdő: olvasok, járunk Antoniához. Ez is mostanában lett. David Bowie-t hallgatok. Vettem egy fülhallgatót.
Artemisz és Vénusz tehát kiegyezett egymással. Újra tudok írni, friss löketet kaptam. Kutyámmal szökellek saruban a hegyen – az egyedüllét morális állásfoglalás. Hosszú, magányos futások, minden agyalás nélkül csak nekiindulok, és mindig az erdőben. Nem dörzsölődik ki sortban a combom, eltökélt vagyok, mint egy olimpikon. Máskor meg csak egyszerűen chill van. Mindenhol csodaszép férfitesteket látok (ez mondjuk azért is van, mert a vízilabdás időszakban járok gyorsúszni). Nem veszem túl komolyan a dolgokat. Zsongok, borozok, sőt, söröztem is egyszer, olyan vagyok, mint lehettem volna annak idején, ha nem ilyen vagyok.
Mert fontos vagyok én, meg fontos ő, meg még mások is fontosak, az elvek is fontosak, a történeteim is fontosak (azok főleg, örök narrációs kényszer!) – de a legfontosabb mind közül ez a nyár. És ez egy gyönyörű nyár.
Néhányótoknak elmeséltem, hogy egyébként mi van, meddig fajult a zaklatás, hol találtok meg most. Köszi minden érdeklődést, kattintást, kávémeghívást, üzenetet, kommentet!
Ezt egy időben nagyon is így gondoltam, én is. Így illik: józanul, középen, mérlegelve. És megengedő voltam azokkal, akik egy kicsit jobbikosak vagy rendpártiak, ne vesszünk össze elveken, elvégre, inkább ne is beszéljünk róluk.
A szélsőség nem jó – láttam mindenféle értelmes ügyek kapcsán, mennyire torz, ha túltolják vagy harsognak. Félremegy az egész.
Ma már világosan látom: nem azért megy félre, mert “túltolták”, hanem mert nem értették meg a lényeget. Opportunisták voltak: saját pecsenyét sütögettek eszmék lángjánál.
És azt is látom már, hogy a forradalmárok, az őrültek szerepe sokkal nagyobb, mint hinni szeretik azok, akik a változásoknak csak az előnyeit élvezik, és közben csóválják a fejüket. De itt tényleg bármiről lehet szó, rockzenétől az emancipációs mozgalmakon át a faölelgetésig.
Csak hát úgy neveltek engem, hogy szépen, mértékletesen, szabályosan. Nálunk még be se rúgott senki, nemhogy valami maoista hetvenes évekbeli bulihangulat lett volna. Vagy Woodstock. Vagy Jimmy Hendrix.
Nem voltak eszmék a születési családomban, nem volt értékrend, világos választás. Volt helyette egyéni pszichózis és vallási őrület. És túlélés, Kádár-károsult üzemmód, és élni gyávaság és igazodás.
Aki végiggondolja a dolgokat, az radikális lesz, nincs más választása. Bővebben… →
Mennyi j! Milyen szép. (Ugye mindenki érti, hogy ezek j-k?)
Az én városom! Az a rengeteg pont, ahol jártam, velük vagy rájuk gondolva, és érzelmeim, történeteim kötődnek hozzájuk. És egy kicsit az agglomeráció is a lefedett terület része. És Tihany. És a Fertő-tó. Orgazmusom például Bővebben… →
Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.
Ilyen volt:
Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:
A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt (két forgatásról beszélek) olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, amely meg akar érteni mindent, és csak ritkán ítél morálisan.
A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:
kinek tört el mije?
Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.
mi ez az angolcsoport?
Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.
Ez a poszt azért jelszavas, mert nyilvánosan nem beszélhetünk a forgatásról.
Statisztálok gigaprodukcióban, sport extra feladatkörben, végre használom az izmaimat, mert ez a sima statisztákhoz képest dupla pénz. Az utóbbi két alkalommal éjjel forgattunk. Alkalmanként ötven-száz férfival és öt-tíz nővel hadsereget jelenítünk meg többféle ruhákban. Az enyém viszonylag egyszerű, de van igen kemény, bonyolult páncéljellegű is, azt nagyon kemény tíz-tizenkét órán át hordani.
Az éjjeli forgatás nagyon vicces, délután érkezik a stáb, és minden rutinróka úgy köszön, hogy jó reggelt – aki ezt szóvá teszi, arról tudják, hogy újonc és megsorozzák.
A díszletben folyékony glicerinben állunk, lebeg a füst, elég ijesztő lehet az autópálya felől. Leszáll egy űrhajó (nem igaziból, csak úgy teszünk), azt nézzük, vagy vezérünkkel az élen megindulunk a Fekete Szárnyas Gecik ellen. Néha teljes erőből futunk, sebesülteket kerülgetünk, néha állunk. van olyan kedves kolléga, aki élesben visszabattyogott a leesett sapkájáért. Szóval van minden.
A rendezőnk kanadai, csendes, karcsú, intellektuális, sosem ideges, távolságtartó, de nem gőgös, Oscar-díjas. Általában a forgatáson érvényesül egyrészt a nemzetköziség, másrészt az amerikai jelleg: gigantománia, egó, hihetetlen pazarlás és környezettudatlanság.
Rendkívül érdekes megéléseim vannak. Részben azért, mert itt nem tudják rólam, ki vagyok, komolyan vehetem, ha viccesnek találnak, vagy épp kigyúrtnak (előfordul). Kivételesnek számít az angolom, habár velünk a magyar asszisztensek magyarul értekeznek, vagy két nyelven, de néha odasétál a Fontos Szereplő, vagy az első asszisztens (“az Öreg”), és akkor ott egyeztetnek. És hát fiatal, izmos férfiak ilyen tömege körében lenni ennyi időt, bajtársiasságban, fáradtan, egyenruha-pőrére fogyva, ez érdekes és pezsdítő. De amúgy a csajokkal is: velük van ez a pisilni menős szolidaritás. Vicces látni a civil ruhás, hétköznapi magyar embereket, akik – a feladat jellege miatt – arányos testalkatúak (úgy nagyjából, ahogy fárad az állomány, beugrósként megjelennek hökkenetes testek is). Vannak gyúrósok is, meg a kaszkadőrök között komolyabb sportolók is. Na, és megjönnek a rövidnadrágajaikban, mokasszinban, titokzoknival, New Balance cipő, fémkeretes szemüveg, öltönynadrág, mert melóból stb., és aztán átvedlenek katonává, ez nagyon látványos sci-fi cucc. Van lesápasztós smink is. Nőknek nulla smink van, műköröm nem lehet, fülbevaló sem, szőkének lenni tilos, teljesen jellegtelen a kontyunk is.
Nagy rejtély, további vizsgálódást igényel: miért hord a fél stáb New Balance cipőt és jár Hyundaijal?
Van egy sátrunk, abban tényleg úgy létezünk, mint a katonák, eszünk-iszunk, semmire nincs gondunk. Várunk a Feladatra rezignáltan. A sátorban depresszíven ülnek egyesek. Aztán menni kell, és akkor nincs nyávogás. Bajtársiasság van, kínlódások, panaszok, fejadag. Elvész a személyiségünk az idő nagyobb részében, máskor meg mégis kiütközik és számít. Mert éjfél után, a huszadik próba után csak az marad talpon (ép elméjű, jó közérzetű), aki jó poénokat ont, vagy egy ilyen társa közelében rostokol a fény- és kamerabeállításokra, pitrotechnika tesztelésére stb. várakozva, húsz percekig. És ilyenkor lehet beszélgetni. Csendesen. Családról, filmekről, életmódról, sportról. Volt-e csípőprotézis-műtéte a fő asszisztensnek? Mindenki megkérdezi, van-e férjem.
További katona-elemek: vannak főnökeink, de mi többen. Semmi demokrácia, ellenben profi, személytelen bánásmód. Tömegként kezelnek minket, eredetileg emberségesek, de ha kihágás van (szelfi! szemétszéthagyás! csöndben maradni nem bírás!), akkor fenyítés van. Létezik a ruha indukálta közösség: elkezdtem utálni a feketéket például, máshova ülni, őket gonosznak érezni (valóságos börtönkísérlet!). A jelenetben pedig valóban félek a fekete geciktől, a helyzet érzelmi rekciót vált ki, amikor nem éber már annyira a tudatom: miért futok feléjük, ez nem lesz jó, én nem akarok meghalni!!! (Természetesen a közelükbe sem érünk, aki igen, és aki akciózik, az meg kaszkadőr, teljesen más munka.)
Ott, éjjel megértem, valahogy belém hasít a felismerés az igazi háborúkról: a hőseisség kamu volt mindig is, az egész koncepció elavult és hazug, akárcsak a boldog többgenerációs család. Soha nem létezett, hazudtak nekünk róla. Amit a történelem háborúiban tanúsítottak a férfiak, az monotóniatűrés, balekság, a még rosszabb életből való menekülés, pénzvágy, és propaganda vezérelte hősködés volt csak. Ők is haza akartak menni, ők is unták, ahogy mi is. Közülük is a kérges, az állattá vált, a faékegyszerű bírta jól. A háború nem férfias, hanem embertelen. A közösségi jelleg, az egymás életének megmentése, áldozathozatal nagyon csalóka és mulandó. Az ember sárkányfog-vetemény, és ez nem hibája, hanem a lényege neki.
Néha felhorgad az elégedetlenség a statisztériában a zsold a rangok és a fejadag miatt. Mert a statisztával akárhogy bánnak, szerintem egyébként itt igen korrektül, a statiszta mindig sírni fog és a következő témákat őrli: A) mi a kaja, milyen volt előző nap, miért olyan, a másik forgatáson bezzeg, B) ki mennyi pénzt kap, miért annyit, C) más kasztok, akik mást esznek, ki mit tud róluk, rémhírek: “a vágott szeműek kétszer annyit kapnak”, celebpletykák, D) további munkák, ügyeskedés révén szerezhető lehetőségek, ki mi lehetne, ha akarna (vö. “ha lejárnék, én is izmos lennék”).
Van zsargon, becézgetések, lokális szóhasználatok, amelyet én nem osztok, mert nem, engem ezek nem zökkkentenek ki a szokásaimból (kaszi: kaszkadőr, gagyi a fénydublőrre, set: díszlet; két fő terelőemberünk, közvetlen főnökünk pedig Csipi és Buci).
Kicsit vegyülök, csevegek a társaimmal, kicsit pedig különállok, nem mutatok meg mindent, és belül, lehetőleg rezzenetlen arccal reflektálok, igyekszem nem mutatni. Nem hat meg, ha nem értenek, nem szeretnek, tudok hallgatni, figyelek, fejben dolgozom, anyagot gyűjtök. Nyugi van. Nme tud semmi kiakasztani. 43 éves vagyok, hét éve blogolok.
Nagyon vegyes a társaság: a félmaffiózótól és a derék, dolgos rendőr-hobbitestépítőtől kezdve a feltörekvő, kicsit seftes kaszkadőrjelöltön át a félbolond plazmaadó-statiszta kentaurig, aki ezen kívül semmit nem csinál a megélhetésért. Mondjuk ez így művészet, mert megél. Barátkozós, igazi jó beszélgetések vannak, aranybánya nekem. Van homofóbia, libsiellenesség, kiégés és cigifüggés, Trianonmánia, Balaton szelet, szóval magyar közeg.
Hallgatom a durván homo- és transzfób beszélgetést éjjel, pihenve, a padon fekve, foszlányokat csak (“azt képzeli, hogy nő, és akkor így már heteró, ki az a Terry Black, átműtteti magát, aztán vissza”) – ez egy kicsit megérint, mert érkezéskor, öltözésre várva pont ezekkel a fiúkkal beszélgettem. Valahogy előkerült a téma, felvetették, és egyikük nagyon komolyan levezette, hogy ő nem bántja őket (a melegeket – de miért bántanád? miért mondod ezt külön?), felőlük azt csinálnak, amit akarnak, de ez a vonulgatás meg minden, ezt nem kéne, maga a homoszexualitás betegség, degeneráció, hiszen a faj fennmaradása stb., és az ő jellemgyengesége az öngyilkosság. Szóval iszonyúan nem reflektál a közhelyeire, többségi voltára, előítéleteire. Erőteljesen deklarálja, hogy tőle ez menyire idegen. Nagyon nehéz élmény, hogy e nem buta, nem elveszett, városi fiatalok 2019-ben ilyeneket mondanak. Nem említem ezzel kapcsolatos tevékenységemet, ellenben kezdő szinten, türelmesen érvelek: ha van olyan társadalom, amelyben egy konkrét jelemzővel bíró embercsoportnak nagyon szar az életminősége, elhelyezkedési rátája, mentális egészsége, ha gyakran lesz öngyilkos, míg egy másikban ez nem történik meg, akkor egyéni-e biztosan, nem társadalmi-e az ok?
Az egyik udvarló, aki érdeklődött családi állapotom felől, és e beszélgetés részese volt, mondta, hogy sajnos most menni kell a ruhadepóba, de ez milyen izgalmas és intelligens beszélgetés, élmény hallgatni. Ez meglepett. És aztán éjjel mondta, amit.
Éjjel pedig ő és a másik túlpörögtek, akkor ment ez a durván homo- és transzfób diskura, és hiába mentünk ki a díszletből a pihenőbe (ez agyagos talajon, deszkapallók, vezetékek mellett elhelyezett sörpadokat jelent ám), behallatszott a felvételbe a viháncolásuk. A statisztaterelő munkatársak nagyon normálisan, többször is kérlelték őket, hogy fejezzék be, de nem. “Meg fogják unni, és akkor nem jöhetsz többet.” Hülyét csinálnak a Kossuth-szakállú felügyelőből, ők nem csicskák. Kamaszosan, idiótán röhögnek a Pikachun. Viccmesélés.
Figyelem ezt a szituációt is, meg sok másikat, hogy kit mi mozgat, ki milyen stratégiát választ. És kussolok. Nem is rezzenek. Végre tudok úgy szuverén lenni, hogy nem teszek emberekre túl nagy téteket, nem remélek semmit, megmaradok én. Nem szedek már össze minden szemetet. Nem baj, ha nincs akkora buli vagy egyezés, elég nekem ez az egész így is. Vagyok, aki vagyok… csak kicsi csalódás, hogy igazából… buták.
Max, a németországi magyar al-rendezőasszisztens és statisztamozgató, aki úgy néz ki, mint az Agymenőkből bármelyik szemüveges karakter (az ismert műveltségem miatt kitalálhatjátok, hogy ezt másvalaki mondta rá), bójákat helyez el, hogy a rendet fenntartsa, amikor visszük vissza a kellékes kamionhoz a kardjainkat. Ezzel tereli a rendezetlen tömeget. Grandiózus újításként kordont is felállít a pulthoz lépők és az onnan visszaindulók irányítására. Nehogy itten káosz legyen. Hiába, a filmgyártásban a szervezettség, az mindenek előtt való. Mindennek célja, értelme van, minden kemény és profi, semmi fontoskodás nincs.
Hajnali négy van, mindenki sorra kerül, ugyanaz a busz visz minket a filmgyárból Pestre… nagyon kiröhögjük. “Nem tehetek róla, német vagyok”, mondja, és rezzenetlenül kezeli. Max, átmehetek itt?, mutatok két bója közé. Nyugodtan, gyere csak. Minden jüót, srácok (!), szép munka volt. Kész vagyok. Ő KITALÁLTA a koncepciót. ELMENT a bójákért. ELHELYEZTE őket, majd KÉPVISELTE, hogy itt rend lesz, egy csodálatosan érdektelen, triviális szituban. Ó, G., bár itt volnál!
Biciklizem a csendben, a hídon fekete lobogók sora, a korláton koreai is, és sok-sok virág, mécses. Nap kel. A forgatási menü mellett otthon ennyit eszem, és ágyba zuhanok. Egész éjjel álltam, mászkáltam, sprinteltem. Jót tesz a fáradtság a ketogén újrakezdésemnek.
Egyszer már írtam egy teljes posztot arról, és szoktam emlegetni amúgy is azt a megfigyelésemet, hogy vannak üzemek, amelyek mindenképpen megváltoztatják az életünket. Olyan minőségi ugrást jelentenek az életmódunkban, hogy nem lehet őket okosan, mennyiségi korlátozással, mértékkel használni, mert az életvitelünk léptékét, távlatát, jellegét változtatják meg. Az okostelefon, a facebook lusta használata, a kézírás elhagyása, a légkondi, a háttérrádió, a házhoz hozatott étel, a városi életmód mint olyan (a természetközelihez képest), a pornó, az autóhasználat mind ilyen. Észre sem veszed, beszív, rászoksz, és többé már nem opció az, ami melósabb, ami nem annyira van kéznél, ami finomabb, ami emberibb.
Én nem nézek sorozatokat, semmilyet, hiába ez a trend most, és hiába ajánlják nekem, hogy ez is, az is milyen jó (elhiszem), és neten is nézhető.
Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.
Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.
Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.
Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!
Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!
Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:
Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.
Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.
Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:
csak az írja
Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.
Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).
Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
csak az olvassa. én szóltam 