Love is in the air.
Szól a rádió, minden slágerrefrén erről szól: a nagy, a felforgató, a feledhetetlen, az őrültségre hajlamosító szerelemről. Nézzük a filmeket, és beleépülnek a narratívák és hepiendek az agyunkba. Hogy végül mindenki. Hogy egyszer az életben mindenki. Hogy végre, és akkor nagyon. És az a lényeg, és akkor van boldogság, nélküle meg nincs.
Nos, nem így van. Kapcsoljuk ki a rádiót. Ez is egy cím, amit majd jól megcáfolunk itten. Bővebben…
Én tényleg nem akarok bántani senkit, és nem is teszem, ez durva félreértés. Vannak emberek körülöttem, akiket érzékenyen érintene egy-egy blogtéma, mert, igen, ők ihlették, róluk, nekik szól, azt dolgozom fel a szöveg megírásával, amit velük éltem meg. Ezek a bejegyzések vázlatban maradnak. Nagyon is vigyázok én.
És mégis sokan, olyanok, akiket nem ismerek, úgy érzik, nekik szól egy-egy téma vagy mondat, itt ők vannak megtámadva azzal, ahogy én a világ absztrahált dolgairól elgondolkodom. Megbántódnak, és úgy vágnak vissza, mint ha én személyükben őket sértettem meg, őket baszogatnám.
Ők, akikről én gyakran semmit sem tudok. Nem tudom, mi fáj neki, nem tudom, honnan is tudnám, hogy nyolctól négyig dolgozik, és azt feltételezi, hogy én lenézem, csak mert leírom, hogy én tudatosan akartam azt, hogy ne legyen kötött munkaidőm. Vagy nem végzett egytemet, és akkor bántja, amit a kiművelt emberfőkről írok. Nem tudom azt se, hogy nem szeret sportolni, vagy hogy valóban pizzán meg kakaós csigán él.
Magára veszi, ugrik, és ingerült kommentet ír. Bővebben…
Nem szoktam a kultúrélményeimről beszámolni, mert mostanában ritkásak, és nélkülöznek is minden olyanfajta tudatosságot, amilyennel én kultúréletet élnék, ha ideális volna a helyzet, tehát ha korlátlan időm lenne könyvesboltokban nézelődni, ajánlókat olvasni és alter esteken ottragadni.
De mostanában, a sokat emlegetett Nemzamárdi és a főváros között többbször vonatozván újságot olvastam. Lehoztam rég megvett, félretett lapszámokat, kettőt magam vettem, és kettőt itthagyott egy pár napig itt tartózkodó másik nő hagyta a nyaralóban. Forbes, Wellness magazin, Magyar narancs, Marie-Claire, ÉVA.
Az Éva Magazin nyári száma komolyan megdöbbentett. Bővebben…
A píszíről elmélkedem mostanában.
Vannak olyan társadalmak és netes közösségek, ahol elterjedtek és általánossá váltak már olyan normák, amelyektől kevésbé lehangoló egy-egy beszélgetés. Miközben a szólásszabadság abszolút érték, érzékelhető a törekvés egy biztonságosabb, igazságosabb köztérre. Legalábbis szerkesztett szövegben, posztban (névvel vállalt, kiadóhivatal által fémjelzett tartalomban) nem bántanak akkora lendülettel másokat, inkább érvelni illik (critical thinking, 500 words composition tantárgyak és gyakorlatok készítenek fel erre). Ciki a bántás, nem mész sokra a homofóbiával, rasszizmussal, testszégyenítéssel, szólnak érte. A hirdetők is, mégpedig keményen. Nevezzük ezt a gyakorlatot az egyszerűség kedvéért píszínek. Az idehaza sokat gúnyolt píszi amúgy is valami ilyesmi, egy igazságosabb világ gúnymentes, elfogadó szóhasználata és illemkódexe.
Van azért vélemény ott is, hajaj: aki valamit állít, a maga lovát dicséri, a keresztény értékrendet, a házasságot, a sportos testet. Kiérezni azért ebből is, mit gondol a többiekről.
És hát térjünk ki arra is, hogy ezek az “amerikaiak” vajon olyan jó emberek, meg tudatosak, meg a társadalmi fejlettségnek ennyire magas fokán állnak hozzánk képest, hogy tényleg ciki a bántás? Bővebben…
Hát, ez is egy típus.
Azt hiszem, én iszonyú puritán körülmények között nőttem fel ama sokat emlegetett és némelyek által irigyelt budai közegben. Mi handmade család voltunk, egy korlátlan munkabírású és kreativitású anyával. Mi soha sehova nem ültünk be, mi mindig vittünk teát és szalvétába csomagolt szendvicset, rajtunk soha vendégátóipar és bazársor nem keresett egy fillért sem, mert anyám reflexei háborúsak meg az ötvenes évek sötét nyomorából valók voltak. Igen, azt hiszem, elválasztott a kortársaim többségétől, hogy az én szüleim emlékeztek a háborúra, az övéik meg leginkább az ötvenes években születtek. Talán valami magas vendég érkezésekor volt étterem, amit az illető fizetett, meg az érettségim után is volt beülés, de az már rendszerváltás után volt. Soha semmi műanyag játék meg új ruha meg “nem baj, veszünk másikat”. Megörökölt tárgyak, anyám varrta ruhák, textilipari cég turkálója, padláson dobozban hányódó, fura könyvek.
Mi lett ebből, ebben a nagyon más világban, az én életemben és háztartásomban?
Puritán “nekem ez se kell, az se kell” attitűd, autótlan lét, géptelen háztartás, hisztérikus szelektív hulladékgyűjtés, nejlonzacskók szigorú másod-, harmad- és húszadfelhasználása, aligvalamikidobás, kötődés régi tárgyakhoz, megvarratott-beszűkíttetett tizenöt éves darabok, egyfelől.
Extrém minőségmánia, a létező legdrágább mosógép, bambuszpadló, Wolford fehérnemű, rituális legjobbétterembejárás, másfelől. Irtózás a pótléktól, a vanillintől és a citrompótlótól.
Na, ez vagyok én.
Amikor gyerekem lett, akkor ölelős puritánság lett. Babakocsi nem, járóka nem, kütyü nem, kiságy nem. Porsche kategóriás hordozókendőből több is, az igen, együtt szuszogás, meg még időtálló játék és könyv, amelyiket már a harmadik nyűvi. És márkás babaruha, amit három meg öt évig hordanak, és utána el tudom adni hétezerért, vagy épp megtartom az unokáknak.
Ezért van az, hogy én ezt nem értem. Bővebben…
T. J.-nak
Ez a fiúk szava ám: friend zone. A fiú csalódott, nem azt kapja, amit várt, őt a barátzónában tartják, ő a kedves, rendes, de a királynő mással fekszik le, másra ragyog.
Hát olyan nagy baj, hogy valaki a barátod?
Miért nem jó az? Szép, közeli kapcsolat.
Úgy értem, olyan nagy baj, hogy csak a barátod?
Jobb volna, ha ő senkid sem lenne, a barátod sem?
Te vágyakozol utána, közelebb mennél, örökké a közelében vagy, de ő nem érti a nézésedet, se a célzásodat? Vagy érti, és nemet mond?
De mégis ott van, naponta látod, keresi is talán a társaságodat, sőt, szüksége is van rád?
Úgy érzed, kihasznál azzal, hogy “csak” barátjának tekint, nem fekszik le veled?
Ez nem szép tőled. Bővebben…
Valami van a levegőben, valami lett, mostanra egészen élesen, és én rendszeresen meghökkenek. Ma már mindenki rá van kötve a közös térre-tudásra, és ebből nem szenvedélyes ismeretszerzés meg jóízű kapcsolódás lett, hanem az, hogy boldog-boldogtalan állást foglal, jól tudja, és mondja-mondja vég nélkül. Belépek például az edzőterembe a szokott bizakodással, nem mondok és nem kérdezek, nem is említek semmit, a rádió se szól, csak köszönök és mosolygok, és lerohan a büfés, hogy “mi a véleményem a politikáról”, és fölrakja a lemezt, felületnek használ, nem szabadulok. Bővebben…
Nem, ez nem a te történeted.
Olyan egyszerű volna, ha egyéni jellemzők miatt alakulna így, mindig olyan hasonlóan, sok-sok pár életében. Akkor csak levonnánk a tanulságokat, elkerülnénk ezeket a helyzeteket, csapdákat, ezeket a fajta embereket, és boldogan élnénk.
Nem, a férjed nem azért kicsinyes és hallgatag és önös és tékozló, és nem azért forgatja a szemét és slisszol el a feladatok elől, nem azért lesi a nőket és jut izgalmakhoz titkon, romba döntve ezzel a te illúzióidat, mert ő ilyen.
Nem, nem lehet elkerülni az ilyen férfiakat. A férjed kicsinyesen viselkedik, hallgat, önz, sokat költ a dolgaira, rendszeresen az égre néz, megpróbálja elkerülni a helyzeteket, amikor oda kéne tennie magát, sunyin lesi a csajokat, a hátad mögött flörtöl és csal is, és szanaszét szakítja a hitedet és bizalmadat, igen. De nem azért, mert ő egyénileg ilyen. Bővebben…
Hát persze. Mint a vízfolyás. Mást se csinál. Bővebben…
Hol jelenik meg az én életemben az, hogy nőként elnyomott csoport tagja vagyok? Mikor, hogyan érzem én ezt a bőrömön?
Engem a többi dimenziómban meglévő előnyöm miatt sok minden megvéd, és én is abban az illúzióban vagyok hajlamos élni, hogy engem ez nem érint, én ezzel nem találkozom, nekem jó. Meg is bolondulnék, folyton ezzel a tudattal élni. Erős szeretek lenni, nem akarok félni.
Engem nem bántalmaznak az otthonomban, én nem élek anyagi függésben, nem használják a testemet, nem él a vérverítékes munkámból másik felnőtt, rám nem tesznek szemét megjegyzéseket, én nyugodtan végigmehetek lenge ruhában is az utcán, sötétedés után is. Bővebben…
Ezt voltaképpen a filmek hitették el velünk. Minden második filmben (krimi is lehet, dráma is, horror, vígjáték, kosztümös, tényleg bármi) van egy szereplő, akiről azt hittük, gonosz, érzéketlen, netán intrikus, vagy ritka csúf és úgy gonosz, és egy éles helyzetben valami meglepőt cselekszik (esetleg csak annyi, hogy elneveti magát, vagy igen gyakran lánykér, hőstettet hajt végre, kiderül, hogy ő mentette meg annak idején a főhős életét, vagy meglepetésünkre nem ő a gyilkos), és akkor kiderül, hogy nem kell tőle félni, ő mégiscsak jó ember, igazán tud szeretni, mert a zord külső érzékeny lelket takar…a jégpáncél áttörhető (ez a feladat többnyire a nőkre marad).
A Blue Moonban Colin Firth. A Mary Poppinsban az apa. Pygmalion… és akkor kedvesek és érzőek, zene szól, és mindenki örül.
Mintha az a hirtelen kedvesség stornózná a sok hidegséget, kegyetlen mondatot, közönyt és bántást. Mintha onnantól mindig napfény ragyogna a szemükből — nem tudjuk, mert a nagy felmelegedés a film csúcspontja, és utána öt vagy tíz perc van még a filmből.
És ezek mindig férfiak, mindig. Bővebben…
Mondja a kommentelő.
Szombat van, meg vasárnap, Pride van és utcabál a Francia Intézetnél, és nekem csoportokról, jogok kivívásáról és társadalomról van mondandóm ma és holnap.
A kommentelő szerint vannak olyan férfiak, akik manipul- és molesztálnak, de ő érti és átlátja ezt az egészet, ő nem molesztál, ezért ő kivétel. Vagyunk néhányan normálisak, mondja.
Blogger sóhajt. Bővebben…
Én ezt megúsztam.
Azt hiszem.
Mit is? A rossz fej pengeszájúságot, amilyenné jelen házasságfelfogásban a nők lesznek, azt én megúsztam. Vagy nem akartam, felismertem hamar, és ezért minden erőmmel elkerültem? Vagy nem úsztam meg és el se kerültem, én is ilyen lettem, és még az is fokozta a kínjaimat, hogy tudtam, hogy rossz fej vagyok, és nem akartam rossz fej lenni, és tudtam azt is, hogy a rosszfejség a kapcsolatot is rontja?
Mert az ilyen nőknek szar. Bővebben…
A minap, sőt, a minapában megkérdezte egy kedves ismerősöm, hogy én minden egyes lovagias, vagy pontosabban: patriarchális keretben előzékenykedő férfinak elmagyarázom-e a feminista és emberi jogi elveket. Szoktam-e figyelmeztetni őket arra, hogy önálló lény vagyok, nem kell engem gyámolítani., rámutatok-e a problémára. Deklarálom-e, hogy új típusú nő vagyok.
A kérdés okos és árnyalt. És, azt hiszem, nem vagyok teljesen új típusú nő. Vagyis, többféle szempontom van.
Többféle szituációt átéltem, és különbözőképpen reagáltam. Bővebben…
Itt az uborkakovászoló hőség. Kerthelyiségek és tópartok, lenge ruhák, farmersortok és ujjatlan felsők. Csak úgy káprázik a szem a nagy fényességben, el vannak veszve, azt hiszem. Nagy gyötrelem ez a férfiembernek! Dekoltázsok, lebarnult combok látványa ingerli, és több hónapra prolongálják a gyötrelmet. Már a villamoson sem lehet nyugodtan ülni, és próbálj csak elmenni egy szórakozóhelyre… Bővebben…
Tudjátok, eleinte félve írtam erről. Éreztem én, hogy ezzel valami gond lesz. “Maradtál volna csöndben”, azt írja a kommentelő. Meg van tiltva, hogy erről: az öregedésgátlásról, a kirobbanó formáról, az örömeimről beszéljek.
De nem az a gond vele, amit hittem. Bővebben…
Amúgy olyan jó fej lennék. Felszabadult, kedves, okos. Laza. Én egy fiatal nő vagyok.
Néha nevetek. Néha mesélek valakinek valamit, és érzem: a régi vagyok, az egyetemi, az áradó, a szellemes.
Néha áramütés a bőrömön. Lehet, hogy még mindig élek? Bővebben…
“magyarázkodás”
Nagyon szeretnék ma másról írni, például az önmegszólító versről, amit még kimondani is gyönyörűség (ugye, Éva?), meg arról, hogy mi a különbség a Nemolyanvonzó Nő és a Nemolyanvonzó Férfi párkeresési élményei és stratégiái között. És arról is, hogy amikor partnerre-szerelemre vágyunk, mi mindenfélét akarunk mi annyira, és e késztetések közül mi az, ami az emberi kiteljesedéssel, vagy épp nyári esték önmagáért való zsongásával kapcsolatos, és mi az, ami énhiány, keserves játszma és csüngés és megszokás és társadalmi elvárás. Ja, meg a Harcosok klubjáról.
De Bővebben…
Egyáltalán, az-e? Ezt jelenti ez a szó?
Azon filózom mostanában, minek tartom én magam, de ilyen életvitelbeli részletek mentén.
Hogyaztmondja:
Én vagyok az, aki kávéval kezdi a napot.
Humán diplomám van, és egész életemben ehhez kapcsolódó munkáim voltak.
Egyedül nevelek három gyereket.
Budapesten lakom. Bővebben…
