van egy ismerősöm

— a fejlécben a Harangvölgyben ma reggel fotózott, védett tarka (?) nőszirom —

Na, ez még egy valami, amivel nem tudok mit kezdeni. Jajnem és gyomortáji nyüszögés.

Ma kinyomtatott nekem egy tulajdoni lapot vezérigazgató ismerősöm, kettő darab A4-es lapot, a köz pénzén, bizony, és én, aki erre megkértem, ott magyarázkodtam neki, hogy hivatali időben, hivatali papír, hivatali nyomtató… A jóbarát mosolygott, ebédünk gyomrunkban pihegett. Hát én ilyen vagyok, gyermeteg eléggé. Nem szoktam ilyet. Hiszek a világban, a világ működőképességében, abban, hogy van járható út, ki van találva, elvégre fejlett a demokrácia és emberségesen intelligens a kormányablak pucolója. Sőt, hogy értékes és méltóságteli lényként kezelnek, és mindenki teszi a dolgát, ahogy én is. Hiszek mások megbecsülésében, önmagamban. Jót várok, jót adok, ha tudok. Nem félek, hogy átvernek, soha, nem lesem a hentes kezét, mint Rodolfóét, nem nézegetem át a blokkokat. (Jobban is járok így, sosem csalódom.) Nem érzem, hogy csak okosba’ lehet, nincsen sunnyogási reflexem, beérem azzal, ami jár. Ez is privilégium, tudom én.

És ezúttal, ha minimálisan is, de korrupt voltam, mert nagyon oda kellett érnem az ELMŰbe négy előtt, és nincsen nyomtatóm.

De erről jutott eszembe, ott, az ELMŰben.

Én most egy szinte megoldhatatlan erkölcsi helyzetben vergődöm, egyik gyermekem iskoláztatásával kapcsolatos a dolog. Van, lenne nexus, és szívom a fogamat, én nem beszélek az illetővel, sem mint kolléga, sem mint régi ismerős, nem, nem. Pedig a panasz jogos és a baj nagy.

A rengeteg ismerősöm, ha téma van és helyzet, mind elmondja, hogy neki van egy szomszédja, ismerőse, unokatestvére, aki. Mindezt olyankor, ha nem akarja a hivatali, törvények garantálta utat választani. Sőt, ez az előbbi, a tiszta út valahogy eszébe sem jut: garantált lehetőségeiről, jogorvoslati lehetőségéről, az uniós ügymenetről nem is tud, úgy veti meg ezeket. Nem tudja, hogy helyrajzi szám alapján bármelyik ingatlan tulajdonjogát megnézheti, nem tudja, hogy létezik ügyfélkapu, fellebbezés. Az egész papírmunka gyanús. Gyanús a panaszlevél, a vásárlók könyve, az ügyfélelégedettségi kérdőív. nem is tud öt egyenes sort egymás alá írni egy darab jogszabállyal és kettő darab összetett mondattal.

Nem tudják, s ha tudják is, nem élnek vele, macerásnak tartják: úgysem lesz belőle semmi. Én ezért gondolom, hogy nem a világ a megbízhatatlan, a szar eredendően, hanem mi nem toljuk ki a könyökünket annyira, hogy elférjünk benne. Könyökünk nem hegyes, nem erőszakos, mindenkinek jár fél négyzetméter: ez európaiság és szuverenitás kérdése. És, fájdalom, azt is gondolom az ilyen emberekről, hogy nem praktikusak, nem egyszerűsítő hajlamúak, és — ha az én ügyemről van szó — nem is segítőkészek, hanem simán tájékozatlanok, negatívan hangoltak, jogtudatlanok, kicsinyesek. Rosszak a reflexeik, örökölték őket, és nem képesek átlátni, mit miért tesznek, milyen hiedelmek dolgoznak bennük. Végső soron ők, a másodunokatestvéreknek lekötelezettek, az állatorvossal nagyinak antibiotikumot íratók teszik ilyenné, zsúfolttá, kaotikussá, működésképtelenné a világot, azáltal, hogy nekik viszont helyes a könyökük, és ők aztán nem motiváltak abban, hogy kikényszerítsék a mindenkinek egyenlő, méltányos, gyors ügymenetet. Sose lesz így kritikus a tömeg. Ha mindenki a mezőn tapos, gyom növi be az ösvényeket ugyanis, ellenben kifordulnak a vadvirágok hagymái.

Ráadásul vagiznak is, mert feltűnően gyakran emlegetik azt a bizonyos ismerőst. Ez hihetetlen gyerekes tud lenni: tényleg arról van szó, hogy mindent átlátnak és mennyi mindenkit ismernek, akik nekik mind-mind jó barátjuk. “Apukám jogász, és volt már külföldön”, ismeritek ezt. Szeretik emlegetni, szeretik megmutatni, hogy ők aztán ilyen rafkósan aktívak és kompetensek és járatosak. Hivatalban sorszámot csak a gyíkok húznak, ugye.

Nem mindig lesz ezekből okosság, elintézés, sőt, szinte soha, de mindig lesz belőle téma. Hogy azt mondja, neki van egy ismerőse, aki. Ő el tudja intézni, hogy a Kaláka koncertet adjon a fiam szülinapján, mert ő ismeri a Becze Gábor régi takarítőnőjét, aki szinte családtag. A tesóm felesége együtt dolgozott a Kokóval, vagyis az irodája mellett, és mindig köszönt neki a Kokó, biztos elintézi neked a sífutó olimpiai érmedet!

Ez mint reflex, gondolkodásmód, megbízható és kedves, jóléti emberek (tudjátok, akik nyírják a kertvárost rendesen) tiszta arccal, szemedbe nézve előadott töktipikus szövege az olyan országokban általános, amelyekben az intézményekbe és a garantált, szabályos utakba vetett bizodalom szintje igen alacsony, jó okkal, a korrupció (és a megvesztegethetőség) pedig igen magas, szintén nem véletlenül. Hálás betegeid egyengetik a gyereked sorsát, ahogy egészítették ki korábban duplájára a jövedelmedet.

Hogyan lesz a privát emberi kapcsolatokból és az egyes feladatokra felhatalmazott, közös intézményekből ez a fura keverék, ez a kölcsönös lekötelezettség, ez a kéz kezet mos, ez az egyszer meg fogjuk kérni önt egy szívességre? Átláthatóságból, csiszolt ügymenetből, egyenlő bánásmódból zavaros algatömeg? És mi van, ha az, aki elintézte neked, pedofil? Ha az, aki beprotezsálta a gyerekedet, és ötöst is ad neki, súlyosan visszaél a helyzetével az osztályteremben? Vagy csak motoros kaszál hajnalban? Faszán nem szólsz neki?

Nagyon rámragasztották az okádékok ezt a luxusblogger, budai értelmiségi, persze, ő megteheti címkét. Én értelmiségi, de nagyon-nagyon egyszerű életvitelű családból jövök, protestáns örökséggel. Sem az óccsó, sem a kis-magyarország, sem a megengedhetem magamnak, sem a jogszerű, sem az aki mindenkit ismer című, kapcsolódó bejegyzést nem olyasvalaki írja, akinek könnyű, mert a kis svábhegyi életében fel sem merülnek olyan problémák, ami miatt el kényszerülne csalni az áfát, vagy jól jönne az ismerős. Jól jönne, hej, de jól jönne: elzárta a (korrupt) kéményseprő a cirkót is, például, és mi hét napja kölcsönbe’ fürdünk és fürdettetünk, áldja a jó Isten a Szent Erzsébetet és királyát, meg edzőteremben, meg még hideg vízben, és én nem mosollyal megyek a tulajdonoshoz, nem is borítékkal, hanem jogszabállyal. Olyasvalaki írja mindezt, akinek annyi, amennyi, de amiért lehet, azért maga tesz, naponta, amit nem tesz, azért meg nem reklamál, és akit a lelke balkanizálódásától a személete, nem az anyagi vagy társadalmi helyzete óv meg. Bizonyos területeken a nyomorig terjedően aszketikus (alig fogyaszt, meg se javíttatja, nincs neki, nem is tud róla, hogy van olyan — ezt el se tudjátok képzelni), más területeken viszont örömvadász, vállrántósan, egyben meggyőződésesen minőségmániás. Nem akar magának jobb életet, semmilyen tekintetben. Olyan nincsen, vagyis csodával egyenlő volna. És mindenekelőtt a korrekt dealben hisz.

92 thoughts on “van egy ismerősöm

  1. Engem az ilyenekért folyton orrba vágnak, kinevetnek, hülyének néznek, vagy csak hülyén rám, pedig nem is tudok ebben annyira következetes lenni, mint te. Élhetetlennek tartanak, én meg az ilyen országot tartom annak, csak kapaszkodok belé mégis, hogy már pedig nekem is jogom van itt élni és boldogulni. Úgy, hogy laktam, dolgoztam már élhetőbb, ésszerűbb helyen, különösen nehezen viselem.
    Azt is szokták mondani: jó, jó, lehet, hogy igazad van, de ez van, egyedül nem tudod megváltoztatni, megszoksz vagy megszöksz. Én meg hápogok. Meg lehet változtatni? Hogyan? Mennyi idő alatt?
    Surda jut eszembe mindig, szégyen, hogy még itt és most is úgy működik minden, beleértve a közgondolkodást is, mint ott és akkor.
    “Ha mindenki a mezőn tapos, gyom növi be az ösvényeket ugyanis, ellenben kifordulnak a vadvirágok hagymái.” – ezt meg olyan régóta szeretném megfogalmazni, hogy röviden és szemléletesen mondhassam el, miért nem én vagyok a hülye. Köszönöm!

      • Igazad lehet… te miben érzed rosszabbnak? Nekem van egy sejtésem, de személyes tapasztalatok híján óvatosan kezelem, kíváncsi lennék, te mit látsz.

        • Sokkal több az urambátyám, az összefonódás, a baráti alapon kezelés. Nem az ügyintézők szintjén a hivatalban, de egyébként több az intézzük el okosba’ – szerintm, persze én sem látom az egész rendszert.

          • Hmm… én nem születtem elég régen ahhoz, hogy elég jól ismerjem a régi rendszert, de az olvasott, hallott, filmekben látott dolgok alapján nekem azt rettentő nehéz megemészteni, hogy most már magunktól vagyunk ilyenek, pedig lehetnénk mások is. Már tömegesen járunk külföldre, éveket töltünk másképp, tisztességesebben működő rendszerekben, és úgy látszik, külső elnyomás nélkül sincs igényünk rá, hogy jobb legyen. Vagy ez csak érzéki csalódás lenne?

            • Azt hiszem, értem, mire gondolsz, sue, amikor a jég hátáról írsz, és abban egyet is értek, bár én ezt a kifejezést teljesen pozitív értelemben szoktam használni. De talán ez is a probléma része lehet: elmosódik a határ a munkával, kitartással, rátermettséggel kiérdemelt sikerek és a kiügyeskedett eredmények között. Lehetünk büszkék arra, hogy bármilyen nehéz körülmények között is boldogulunk, de nem mindegy, hogyan.
              Én tényleg megéltem volna a jég hátán is, amikor külföldre költöztem, kemény munkával, kitartással, nyavalygás nélkül, utánajárással, nulla ismeretséggel. Mindegyik állásomat csak és kizárólag annak köszönhettem, hogy megkerestem, megpályáztam, leteszteltek, bizonyítottam, felvettek, aztán pedig megbecsültek.
              Itthon ezt a folyamatot még egyszer sem sikerült hiánytalanul végigvinnem, valahol valami mindig másképp történt. Ha más nem is, hát legalább annyi, hogy az állást nem hirdették meg, csak a kollégáknak szóltak, hogy ha van ismerősük, aki elég jó lehet, az pályázzon, tehát füles nélkül esélyem sem lett volna versenybe szállni érte, pedig nagyon is megfeleltem.
              Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem óriási energiadeficitet bír okozni az, hogy egyrészt ellen kell folyton állni ennek, másrészt pedig érzem, hogy mérgez mégis – hol van már az az optimizmusom, a rengeteg jogos örömöm, ami akkor volt még, amikor tényleg rajtam múlott, fair play volt, meg ilyenek…

            • Igen, a jeg hatan is-t en is pozitive hasznalom. Itt nem – csak – az ugyesek, de az ugyeskedok altali ertelmezesi tartomanyt ideztem.
              Nem tudok mondani fenntarthato viszonyulast a problemahoz, nekem is gond, ha talalkozom ilyesmivel, ertetlenul allok, vagy eppen kiakadok istenesen es kozben gozom sincs, hogy hol, hogyan lehetne ezen tomegevel forditani.

            • Nekem is ilyesmi érzésem van, szocializáció, az emberek maguk is okosba’ gondolkodnak, ha valaki nem hajlandó ilyesmire, akkor képzelik csak igazán korruptnak: hú, mennyit kérhet ez a kivételezésért.

            • azennevem, kimondtad a lenyeget. Kulfoldon palyazol es ha megfelelsz van munkad megbecsulnek. Otthon meg palyazhatsz nyakrafore, ha nincs kapcsolatrendszered, akkor lottek az allasnak. En ezzel a lottekkel szembesulok otthon immar egy eve. Borzaszto, hogy a termeszetes uton es modon, semmibevesznek, le seszarnak, nemhogy valaszolnanak a cv-re. Ha meg vegul sikerul munkat szerezned, akkor nagy az esely arra, hogy meltatlanul bannak veled. Baromi nagy kulonbseg van kulfold es kies hazank kozott tenylleg minden vonatkozasban igy ebben is.

  2. Igen, nagyon. Nem kellenek ilyen kapcsolatok. Csalás, nem saját érdem. Én még azért is kiakadtam legutóbb, mikor anyám, az ünnepség után lassabban akart kimenni az oviból, hátha valaki hazavisz bennünket, aki kocsival van. (Kb. két km-re lakunk.) Nagyon dühös voltam. Nem vadászom előnyökre, az én döntésem, van kocsim, van jogsim, már szemüvegem is van, de nem, nem megy, nem is akarom. És örülök, hogy képes vagyok gyalog is.
    Nem szeretem az ilyen szívességeket, leköteleződsz, adós leszel, kívül kerülsz a rendszeren, ami működhetne, ha.

    • Aztán most tovább gondoltam ezt. A gyerek. Érte bevállalnám-e? Van családi példa arra, hogy hogyan lett volna elkaszálva gyerek általános iskolában, ha szülő nem segíti be protekcióval jó középiskolába. Egyetem, kiváló államvizsga lett a vége. Hiba lett volna nem segíteni.

      • Pár évvel ezelőtt nem vették fel a legnagyobbat a körzetes oviba közel 4 évesen, mert itthon voltam a kicsivel, plusz testvére se járt oda (ő a legnagyobb). Megfellebbeztük, elutasították. Majd kiderült, hogy az egyik ismerősöm abban az óvodában óvónő, ami a férjem munkahelyétől körülbelül 5 percnyire van, mondta, hogy irassuk be nyugodtan hozzájuk, van helyük.
        Nem kellett átjelentkezni, írtunk egy kérvényt, vittünk munkáltatói igazolást, és felvették.
        Egyfelől nem bántam meg soha, nagyon szeretem ezt az ovit, nincs túlzsúfolva, számomra elfogadható létszámokkal működnek a csoportok, a gyerekek is szeretnek ide járni.
        Ugyanakkor van mindig valami kósza elnyomott nyüsszögés, hogy minket ide csak benyomtak, kívülállók vagyunk, annak ellenére, hogy soha senki ilyesmit nem éreztett velünk.
        Szóval megtettem a gyerekemért, nem is bántam meg, nem szúrtunk kis senkivel, mégis a háttérben ott a rosszérzés.

        • Szerintem itt nem kellett protekció, nem benyomták, volt hely, az ovinak érdeke volt, hogy feltöltsék. Ezt, hogy valaki ad eg yötletet, és hallgatsz rá, nem tartom azonosnak az Éva által emlegetett protekcióval.

          • Jogos. Ennek ellenére én valamiért protekciónak éltem meg anno. Talán azért, mert az ismerős iratta be a gyereket, férjem csak odaadta neki a kitöltött papírokat, vagy nem tudom miért.
            És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem tudom, hogy átjelentkeztünk volna-e, ha erre lett volna szükség. Valószínűleg át. A gyerek már féléve napi szinten mondta, hogy ő megy óvodába, a körzetesbe, meg az itt lévő egyházi ovikba nem fért be, a fizetős meg havi 60 000Ft-ért nem játszott.

        • Szia! A jelenlegi jogszabály szerint a gyerek elsősorban két oviba jogosult járni, a lakóhely szerinti ill. a szülő munkahelye szerinti körzetes oviba. Szerintem pár éve is így lehetett, így valószínűleg szabály szerint jártatok el. Szóval ez információ, nem protekció, szerintem. És egyébként bárhova felvehetik a gyereket, ahova jelentkezel, és van hely.

          • Speciel nekünk azt mondták, hogy igen, régen volt ilyen, hogy munkahely szerint körzetes, de most már nincs. Nem néztem utána a jogszabálynak, mondjuk elsősorban azért, mert találtam jobb helyet, ahol meg szívesen fogadták a gyereket és átjelentkeztem (és iszonyatosan zavart a megoldás, de nem tudtam jobbat).

            • A jelenlegi szabályozás szerint tuti a munkahely is számít, mivel nálunk ki volt nyomtatva, és ki volt ragasztva az óvoda bejáratra az aktuális jogszabály az idei beiratkozás előtt. Hogy régebben lehetett-e azt nem tudom. Az tény, hogy a lakóhely szerint körzetesek előrébb vannak, ha “sorrendet” kell felállítani. A 3. gyerek most megy ugyanoda, féltem hogy nem fogunk beférni a 3 éves kortól kötelező óvoda miatt.
              Elhiszem, hogy zavart ez az átjelentkezés dolog, mi gondolkoztunk azon, hogy mi is megtegyük, mert akkor tuti felveszik, de végül is a nem mellett döntöttünk.

              • Kösz, hogy írod a jogszabályt (megnéztem az ovi honlapját, és tényleg van rá utalás). Régebben nem csináltam ilyet (mert nem volt szükség), csak most. Ahova jelentkeztünk, ott vszeg nem vették volna fel a gyereket (tkp. még most sem tudom, hogy felvették-e, mert nem kaptunk értesítést, asszem ideje lenne felhívnom őket) a munkahely alapján, mert lakcím alapján is sokan jelentkeznek. (És nálunk is a 3. gyerek megy ugyanoda.)

      • Nálunk az egész iskola ilyeneken alapul, a finanszírozástól – akinek több van, többet ad – a mindennapi életig, gyerekszállítás, kisbabásoknak bevásárlás, komatál rendszer, de volt benzinpénz-hozzájárulásért jógaóra meg angoltanfolyam. Nekem itt is tök természetes, hogy mielőtt elmennénk nagybevásárolni, összeírom a házban lakó nyolcvan pluszos nénik listáját is. Nem kerül többletpénzbe vagy -energiába, viszont öröm van és bódottá.

        (A családban létező nagyon befolyásos rokonokat meg inkább letagadom, mint felhasználom, annyira más a világnézetünk.)

  3. Nekem nem sok ismerősöm van, csupán néhány, és azok se frekventált helyeken, de mint született balfasz, azokat az előnyöket sem használom ki, mit nyújthatnának. Pedig jól jönne alkalomadtán, de nekem nincs pofám kérni senkitől semmit, amiről úgy érzem, hogy kiskapuzás. Igazából nem a törvényszegés vagy bármi olyan nemes elv zavar, amiről a bejegyzésben írsz – én csupán nem szeretek tartozni, nem szeretek lekötelezve lenni.

    • “Igazából nem a törvényszegés vagy bármi olyan nemes elv zavar, amiről a bejegyzésben írsz – én csupán nem szeretek tartozni, nem szeretek lekötelezve lenni.”

      Én is így vagyok vele, habár engem a kiskapuzás alapvetően zavar. De nem veszem szigorúan, szerintem vannak olyan helyzetek, ahol a kiskapuzás érthető (persze nem mindegy, hogy milyen ügyben, miért, hányszor…).
      Ennek ellenére én nem tudok ilyeneket kérni. Ez nem is baj, ha a klasszikus kiskapuzásról van szó, de nekem a jó értelemben vett kapcsolatépítés sem megy. Tudod, amikor nagy szociális hálód van, értékes infókhoz jutsz, társaságba jársz, bővíted az ismereteid. Pedig ez szerintem tök jó, és hasznos is (X cég pont ilyen végzettségű munkatársat keres, Pistikét korrepetálni kell nyelvtanból, “jé, a múltkor nekem se akarta megfizetni a biztosító a jogos kártérítést, és én azt csináltam,hogy…”). Amikor kimentem külföldre, többen mondták, hogy építsek kapcsolatokat. Self-management, meg minden, de ez nekem így direktbe nem megy. Eleve nehezen ismerkedek, és jópofizni sem tudok senkivel. Jó, persze, találkozok emberekkel, és aki jó fej, azzal szeretek beszélgetni, időt tölteni, de mindenféle hátsó szándék nélkül. Ha gond van, utánajárok, megoldom magam. Ha nagy ritkán segítséget kérek valakitől, akkor annak nagyon szimpatikusnak kell lennie, vagy szoros kapcsolatban kell, hogy legyünk. Van egyébként olyan is, aki magától ajánlja fel, hogy segít. Ha tényleg jó szándékból teszi, akkor azt persze szívesen elfogadom.
      Tudom, hogy ez a “leköteleződve nem levés” valahol luxus is. Egyrészt nem voltam még olyan helyzetben, hogy élet-halál kérdés lett volna egy segítség. Másrészt eddig szerencsém volt, mert azok az emberek, akiknek (a családomon kívül) sokat köszönhetek, valahogy mindig megtaláltak, és kérés nélkül segítettek, szinte spontán, magától értetődően (“nincs kedved?”, “vigyázz, mert…!”, “azt hallottad, hogy….?”, “én szívesen folytatom, ha te nem…”, “ne add fel, próbáld meg úgy, hogy…”).

      • Nagyon-nagyon hasonlóan vagyok ezzel én is! Az a furcsa, hogy én könnyen ismerkedek és teremtek kapcsolatot, de olyan szívességet kérni nem szeretek, még barátoktól sem, ami kiskapuzásnak vagy kockázatosnak minősülne – valahogy mindig az van az eszemben, hogy neki ez biztos kellemetlen, macera, akármi, és akkor inkább nem.

        A környezetemben azt látom, hogy itt a városunkban, de magasabb szinten is így működnek a dolgok, urambátyám alapon, mindent a rokonoknak, ismerősnek osztanak, félelmetes, undorító az egész, álláshelyek, életek múlnak rajta.

        Én is szerencsésnek mondhatom magam azzal, hogy a lehetőségek mindig jöttek, szinte maguktól.

  4. Szóval a kémény bekötést szabálytalannak minősítették, emiatt nem működik a kazán, nincs meleg víz, pedig “csak” a kéményseprőt kellett volna egy kicsit megkenni?
    Ahhoz, hogy megint legyen meleg víz, sok pénz kell?

    Egyébként én sem bírok kurvulni: sógor-koma gazdálkodás.

    Remélem mihamarább lesz meleg vizetek!

    • “pedig “csak” a kéményseprőt kellett volna egy kicsit megkenni?”

      Nem mintha máskülönben megtenném, de én észre sem veszem az ilyen finom jelzéseket a másik részéről, a hunyorítást a mondatban, a célzást… Belegondolva, biztos volt pár helyzet az életemben, mikor a másik fél ilyesmire tett utalást, de én csak bólogattam, hogy hát igen, ha nem, hát nem, értem, akkor most mit tegyek?
      Egyszerűen nem is úgy neveltek, hogy legyen erre szemem, fülem, és az “elintézhetjük máshogy” kérdés olyan méltatlan és megalázó, mintha mondjuk lehánynám az illetőt részegen egy buliban.

      • Én azt mondtam: most jöttem a futásból, szeretnék pisilni, zuhanyozni, csinálja a dolgát gyorsan, ha az, kell, zárja le, nem én vagyok a tulajdonos, és ne mondja ilyen hosszan, hogy majd mi fulladunk meg, meg hogy nekem kell szerelőt hívnom, mert mi lakunk itt, mennem kell anyámhoz a kórházba.

      • Sajnos ez mondjuk tényleg kurvaveszélyes, amellett, hogy nagyon drága a javítás, amikor régi, rossz házban laktunk, én ezért vettem szénmonoxid-érzékelőt, hogy legalább tudjam, mikor kell rohanni. 😦

  5. Éva, maradj mindig ilyen!
    Mi is ilyen “lúzerek” vagyunk, de legalább nyugodtan nézünk a tükörbe 🙂 És van olyan közeli ismerős aki mesteri szinten űzi ezt, smúzol a polgármesterrel és a bandájával, remélt előnyökért, felépített egy házat féláron úgy, hogy a neki lekötelezettek ingyen dolgoztak és igen, minden helyzetben van egy ismerőse…. Én ettől rosszul vagyok.

    • És képzeld, hogy nem érzem magam lúzernek. Valahogy sorra kiderül, hogy hivatali úton okosabb és eredményesebb vagyok, mert én megtalálom a felháborító igazságtalanság orvoslására az utolsó eldugott jogszabályt is.

      • Nem is vagy, én sem úgy értem, általában azok tartják így, akik a másik táborba tartoznak. Nekem már mondták, hogy nem vagyok elég ügyes….. Én is elég otthonosan keresgélek a jobszabályok között. A legtöbb ember nem is tudja, hogy mi mindenre létezik szabály, illetve tényleg eszébe sem jut keresni, ahogy itt is szó volt róla.

  6. Amúgy mi az erkölcsi helyzet olyankor, amikor a szabályozás a jogtalan? Arra gondolok, hogy én szeretném elköttetni magam, de nem tehetem, mert nem vagyok negyven éves és nincs három gyerekem se. Biztos kereshetnék orvost, akit meg lehet vesztegetni, hogy hamisítson orvosi indokot és akkor elvégzi, de ez korrupció. Ha nem csináltathatom meg, akkor viszont korlátoznak az önrendelkezésemben, és erről már egyszer az Alkotmánybíróság is kimondta, hogy jogszerűtlen. Mi a helyes döntés? Erkölcstelen megszegni az alkotmányellenes törvényt?

    De ez csak mellékszál, mert egyébként ugyanígy gondolom. Hogy romlik el a bizalmi rendszer? Hogy lehet újraépíteni? Ha mindenki betartja a szabályt, előnyhöz jut, aki szabálytalan.

    • Macerás törvénymódosítás a megoldás. Nem a mi ízlésünk, jogérzékünk, igényeink szerint írják a jogszabályokat.

      Nem biztos, hogy előnyhöz jut, vannak államok, ahol leginkább közmegvetés tárgya az ilyen ember, és nem is értik, mit akar.

      • Ez nem ízlés, hanem alapvető emberi jogok meg alkotmány. Ebben az esetben nem életbevágó a dolog, megoldom máshogy, mármint hogy ne legyek terhes, de létezhet más helyzet. Igen, nagyon nagy százalékban be kell tartani a törvényeket és kész. De van olyan, amikor a törvény erkölcstelen. És megint nem az emberek ízlése vagy igénye szerint, hanem alapvető jogokat sért. A zsidótörvények jutnak mindig eszembe.

        Hát igen, a közmegvetés akadályozza meg egyedül.

        • Van olyan is, ami ízlés, nem rád gondoltam. De mindenesetre világnézet kérdése. Van, aki úgy gondolja, sőt, egész vezetésünk most épp így, hogy szaporodni társadalmi kötelesség, ha nem akarsz, oldd meg egyénileg.

          • Nem lehet, hogy azert mert mara egyszeruen megcsappant az emberek onerzete csak a hoborges maradt, de az is a rossz mederben folyofajta? Es a motivacio is egy iranyu a csak a valamire jutas, barmi aron. Csak a magas pozicioban levok sunnyogasan fakadunk ki (persze tenni semmit nem teszunk, hagyjuk, hogy tiszta hulyere vegyenek) a sajat kis simli, az mas, az okes. Nalunk egesz telen a szomszed lopta a fat az erdeszettol, akiktol munkat kapott. Meg buszke is volt ra, mert neki gyerekei vannak. rakerdeztem, hogy akkor mi van? Az talan az erdesz felelossege? Ennyi erovel szetlophatnak az orszagot a gyerekesek, basszus. A rosszulletig utaltam mar ha csak meglattam valahol. tesom erre azt mondta, hogy az o munkahelyen is egy csomoan elvisznek ezt-azt, szerszamokat, nem kene ezen ennyire kiborulni, ilyen a vilag. Hat szep mondhatom es a nyavalyas szakik tetemes resze, akiknek van pofajuk penzt kerni a silanyul elvegzett munkaert es amikor kikered ezt magadnak, mindenfele sunyi, alattomos kifogasokkal takaroznak es meg te vagy a hulye a tetejebe.
            A komuves aki nalam cserelte az ablakokat, pocsek munkat vegzett, de ezt nem tudtam, mert agybafobe dicsertek. Miutan ellenoriztem a munkat, mondtam neki, hogy mi nem tetszik es javitsak ki, hanet, azota is javitjak, 7 eve egyfolytaban. Amikor osszetalalkozunk a faluban, megkerdi, hogy mikor szeretnem mar vegre azt a teraszt? veled, soha oreg, szar munkat vegeztel, nem tartottad a szavad sem, csak nem gondolod, hogy megbiznalak meg egy munkval? es en ezt mar jo par embernek elmondtam, leszarom, azota kiderult, hogy mashol is nagyobb karokat okoztak. Mindez nem tortenik meg, ha nincs a falusi mutyi. Jaj, hat ajanluk mar a jozsit, mostanaban annyit panaszkodik, hogy nincs munkaja szegenynek, itt ez a hulye liba, most vette itt a hazat, ennek jo lesz a jozsi is.
            En az altalanos tisztessegtelenseget, hogy a kis stiklik okesak, szemet lehet hunyni, nem szabad am megmondani ha valami nem tetszik..aaaa tudnek meselni…meg az elozo munkam kapcsan is, amikor a feketen dolgzotato rohadt szemet, tahot fel akartam jelenteni, mert ugy bant az embereivel amint az allatokkal es a “kulturalis” munkahelyrol megfenyegettek, ha ezt a szart felnyomom, hat en repulok es afizujaimat is (3honap elmaradas) csak azert mert nekik igy kevesebbe volt. Gyava voltam, de ma mar banom, sot szegyellem is. mar nem dolgoztam nekik, amikor hallottam, hogy lebukott az a diszno. De boldog voltam.

            • Ja, es a szakik mar azt is megfigyeltem, hogy elkernek egy osszeget egy bizonyos munkaert, de azt csak akkor vegzik minosegi szempontbol ertekelhetoen, ha megfejeled ezt az osszeget. gusztustalan. jelzem sok tisztesseges szaki van, rajuk ez nem vonatkozik.

            • “tesom erre azt mondta, hogy az o munkahelyen is egy csomoan elvisznek ezt-azt, szerszamokat, nem kene ezen ennyire kiborulni, ilyen a vilag.”
              Ezt hívják, úgy hogy meg van a plusz keresetkiegészítés “okosba”. Én már rosszul vagyok ha meghallom ezt az összekacsintós kifejezést.

            • ja, ez a mentalitás egyébként szerintem a téeszekből maradt meg, onnan hordtak el mindent a végefelé azok, akik bezzeg ‘a jég hátán’ is. azóta meg úgy maradtak, sőt zsigeri lett, hogy a nagy közöst így kell érteni. bár mondjuk a közös függőfolyosó-szakaszt – emlékeim szerint – már senki nem akarta nagyon felsöpörni pld.

            • “Nem lehet, hogy azert mert mara egyszeruen megcsappant az emberek onerzete csak a hoborges maradt, de az is a rossz mederben folyofajta?” ja, pld. kommentelésben hőbörgünk elég sokat úgy en bloc 😀

  7. “Nem mindig lesz ezekből okosság, elintézés, sőt, szinte soha, de mindig lesz belőle téma.”
    Igaz, igaz, igaz.
    Ez a poszt megint apám, ő ilyen.
    Nagy haszonleső.
    Nem is tudom, csinál-e valamit haszonlesés nélkül.

  8. Van egy klotyóm,
    gyomorszorítás, elképesztőt szartam bele ma. erről szól ez a blog. ledobom a gatyám, komolyan, nézem, ezért díjakat osztogatnak? irodalom? szánalom. Nem (csak)aki írja, aki rendszeresen olvassa, és ujjong.

  9. Jó téma, hasonlóan gondolom én is. Sokan hülyének néznek emiatt, de nem érdekel. Van sok “ismerősöm”, de szeretném, ha nem a közös korrupció határozná meg a kapcsolatunkat. Volt már olyan is, amikor elvi síkon elfogadtam a segítséget, aztán végül mégsem használtam ki.

    Viszont nagyon sokszor állok a másik oldalon – amikor én vagyok az “ismerős”, aki pozícióban van, és akitől szívességet kérnek, vagy megpróbálják “megvesztegetni” – tudjátok, ha te ezt elintézed így, akkor majd én elintézek neked mást, stb… Visszautasítom, megintcsak hülyén néznek, hogy miért van az, hogy nem használom ki az előnyös helyzetemet, meg is kapom, hogy lúzer vagyok. Nem érdekel, én szeretek a tükörbe nézni hányinger nélkül.

    Ráadásul mi családilag halmozott helyzetben vagyunk, mert a férjem szakmája egy hagyományosan korruptnak ítélt szakma, őt gyakran próbálják megvesztegetni – pénzzel, vagy más előnyökkel. Nem fogadja el, soha nem is tette, talán azért tudott megmaradni a szakmájában már 25 éve, mert tudják róla, hogy ilyen vonalas. Volt olyan, hogy azért járt a bíróságra, mert nem hagyta magát megvesztegetni, és ezért próbáltak meg ráhúzni egy ügyet. Egyenes derékkal, emelt fővel, nem hagyta magát, és végül nem is lett belőle baj.

    Sokat gondolkodtam, hogy csak itt Magyarországon ilyenek az emberek? Én azt látom, hogy a volt kommunista országok majdnem mind ilyenek, egy-egy üdítő kivételtől eltekintve. Sok idő kell hozzá, hogy apáink generációjából öröklött “okosba” megoldjuk, kéz-kezet mos szokásai kikopjanak, és leginkább tudatosság kéne hozzá. Nekünk kell példát mutatnunk a gyerekeinknek, hogy ne örökítsük ezt generációról generációra.

    • A borravalorol mi a velemenyetek? En gyakran kaptam, (ha neha meg csinalom amit akkor meg ma is elofordul) van amikor sikerul elutasitanom, de gyakoribb, hogy nem mert egyszeruen csak van tukmalva. Meg akkor is zavar a borravalo, ha amugy nehez anyagi helyzetben vagyok. Olyan szegyenletes megha ertem is, hogy ok azert adnak, mert extra modon megelegedettek amunkammal, de az en oldalamrol meg is csak megalazo.. Mindenki hulyenek tart, kiveve egy valakit, aki tud errol a borravalofobiamrol.

      • Magyarországon szokás a borravaló, gesztus, és az árképzésnél gondolnak is rá, viszont van, ahol be is ütik a pénztárgépbe, meg van, ahol felszolgálási díj van. Én busás borravalót szoktam adni, ha elégedett vagyok, és közepeset, ha nem annyira, de nem azért, hogy kiemelten kezeljenek, hanem mert szeretem, ha örül az illető (nagyon szarul élnek, megterhelő a munkájuk), és van jövedelme a fodrásznak, pincérnek, taxisnak, akkor is, ha ez egyébként fekete jövedelem (a külföldön szokásos “tip” feliratú befőttesüveg is, egyébként). Mindig az a kérdés, kinek az érdeke, kit károsít, önzés-e. Ki ad, ki nem, ezt jól tudják a szolgáltatók is. Elvárni parasztság mondjuk.

        És hálapénzt vagy ötszázast azért, hogy elvégezze a munkáját (bepelenkázza a nagyit, ne szívassa) én nem adok, és felháborít, hogy elvárják, nem tudom, mi a megoldás, mert ebből nyilván az lesz, hogy a családom többi tagja ad, ami nem igazságos, de én ezt nem bírom, hogy meg vagyunk zsarolva, és még így is szemetek, de legalábbis közönyös-fölényesek.

        • A kedves anyukája kórházban volt, és rettenetesen panaszkodott, hogy ővele úgy bánnak, mint egy kutyával, jattoljunk a nővéreknek, mert különben őt meg fogják itt ölni. Hát, próbálkoztunk, de nagyon kedvesen és udvariasan, de rendkívül határozottan le lettünk pattintva. (Egyébként tudtuk, hogy a mama szövege nem igaz.) Mikor érte mentünk, vittem egy nagy doboz saját sütésű muffint, annak örültek és elfogadták. A kedves másfél éve volt kórházban, egy másikban, és ugyanaz volt a helyzet. Figyelmesek, gondosak és udvariasak voltak, nem csak vele, hanem az utcáról behozott nagyon gondozatlan hajléktalannal és a telepi cigányfiúval is. Ott még a csokit, gyümölcskosarat sem fogadták el. Aztán utólag kinyomoztuk, hogy van az osztálynak egy alapítványa, és abba fizette be azt az összeget, amit parának szánt volna. Lehet, hogy ez speciális miskolci helyzet, nem tudom. Bár Pesten apámnál sem fogadott el senki semmit, sem a neurológián, sem a hospice-ban. (Ott ők mondták, hogy van alapítvány, és abba lehet, ha szeretnénk.)

          • A pesti reszben szivkorhazban sem foganak el soha semmit. alapitvanyra lehet adakozni. En ugy vagyok, hogy szivesen adok borravalot, pincernek ennek-annak. De fodrasznak aki maga szabja meg a borsos arakat mostanaban mar nem igen. A kozmetikusommal meg olyan regi es barati a viszony, hogy adok ha van, de o nem varja el. A felem aramlo borravaloval is igy lennek (nem is Magyaro. hanem kulfold, ahol en sem dolgozom olcsoert, szoval eleg szep, de meltanyos arakon dolgoztam es ugy erezetem, hogy ezt nem kell megfejelni plusszban, mert azert dolgozom ezeken az arakon, mert ennyivel elegedett vagyok. otthon senki sem adott borravalot, pedig a toredekert csinaltam neha, de ott meg azert esett volna meg rosszabbul a plussz, mert tudom, hogy mennyivel nehezebb az emberek anyagi helyzete.

      • Én utálom ezt z egész borravalósdit! Kapni nem szoktam, mert nem olyan helyen dolgozok, de adni is rossz. Egy csomó kérdés van bennem:

        – Ezzel, ugye, a jó szolgáltatást honoráljuk, de hát nem ez lenne az alap?
        Persze, egy kedves, figyelmes, gyors pincér keressen többet, mint egy bunkó, de akkor mért nem eleve csak jó munkaerőt foglalkoztatnak? A cég is jobban jár, nem? Vagy mondjuk a főnökség kövesse figyelemmel a dolgozók munkáját, és ne a vendégekre tolják ezt. És ha már, akkor mért csak bizonyos szolgáltatásoknál van ez? Ha egy tanár jó órát tart, sokat készül, akkor azt is jutalmazzuk? Hol van ennek a vége?
        – Mi van, ha bunkó, de elvárja? Vagy ha van egy társaság, mindenki ad, csak te nem, mert te nem vagy megelégedve? Akkor ne? De az meg hogy néz ki? Most még én érezzem rosszul magam?
        – Mi van, ha nem várja el, de te adnál?
        – Meg maga az egész dolog olyan gáz, én mindig lekezelőnek érzem: “Ügyes voltál kisöreg, tessék egy kis apró, tudom, hogy szarul keresel”.

        Úgy vagyok vele, hogy ha nagyon erőltetik, akkor jól van, de legalább legyen hivatalos: automatikusan számolják bele az árba, és tüntessék is fel. Vagy, esetleg, adhatnak rendes fizetést is az alkalmazottaknak, és akkor nem lesz szükség erre az egész kínos rendszerre.

        A hálapénz rendszerébe most nem mennék bele, az úgy undorító, ahogy van. Sőt, amit sok egészségügyben dolgozó csinál (nem mind), az szerintem simán gonoszság és embertelenség. (Nem érdekel, mennyit keresnek, ha ingyen dolgozok, akkor sem élek vissza a másik ember kiszolgáltatottságával! )

        • Egyetértek, Elanor, teljesen.
          Ez az egész rendszer, meg ami a posztban is van egyszerűen megalázó.
          Ismerős, szívesség, kuncsorgás, dörgölődés, “meg tudnád adni a számát?”, mind olyan kisstílű, ezt a szervilis magatartást erősíti tovább, amiben élünk.

          • Én inkább azokról a helyzetekről beszélek, amikor létezik szabályos út, csak emberünk arról nem is tud, lenézi, “úgysem”, és helyette érzi nagyon okosnak és rafináltnak magát, és tételezi az ismerőst mindenhatónak. Teljesen indokolatlanul, mert mondjuk panaszlevelet kéne írni, nem azzal fenyegetőzni, hogy megvereti a nehézfiú ismerősével az illetőt (végül pedig egyiket sem teszi, levezetődött a feszültség a hőzöngésben, írni meg macerás).

            Nemrég szóltam, hogy kedves magnetbank, igen sokszor jeleztem hivatalosan, szóban és írásban, hogy a férjem meghalt, ne korholják most újra, hogy tavalyi banki tevékenységével nem termelt hasznot a banknak, mert ez gáz. Akkora, taxival ide szállított csokrot kaptam a méregdrága Ariosóból…

            • 😀
              Ez igen!
              Na, ez a csokor nem kisstílű.

              “nem azzal fenyegetőzni, hogy megvereti a nehézfiú ismerősével az illetőt”
              Erről meg az jut eszembe, amikor egy fickó sírt nekem, hogy kevés a mérnöki fizetése, szemét ország, blabla…azt mondja: “Itt csak a bűnözőknek van jó dolga, kokainnal fogok kereskedni.”
              Most komolyan…?!
              Mivel már untam, mondtam, hogy “Akkor kereskedjél!”
              Erre jött a “De a kokainkereskedelem is nehéz, mert…”
              Ez a baj bakker, nehéz minden! 😀
              Se mérnökség, se kokain, nem lehet boldogulni, hiába!

        • En a pincernek mar csak azert is adok, mert altalaban keves a valodi keresetuk. Mivel a fonok mar eleve nem hajlando redesen megfizetni oket. (biztos vannak kivetelek) Otthon amugy akkor nem lenne ertelme a borravalonak, ha mindenki rendesen meg lenne fizetve.

          • Ez a szar, Lucerna, hogy nem fizetik meg őket.
            Rá van utalva más jóindulatára, és ez nem jó.
            Szóval az egész nem jó, hogy itt jóindulattól függ egy csomó minden, ki ad pénzt, kinek, ki intéz el, mit, mikor, meg a többi.
            Szerintem ez szar, és kész, méltatlan.

            • Igen, méltatlan.
              Nem teljesen tartozik ide, de erről jutott eszembe, hogy én alkudni sem szeretek. Piacon, boltban, de még Vaterán se. Mondja meg, hogy mennyi az ár, én meg eldöntöm, hogy kell-e. Szerintem így tiszta.

            • Én sem alkudok soha.
              Amúgy se akarok semmit “okosba”.
              Vagy kell, és megveszem normálisan, vagy nem kell egyáltalán.
              Ami csak huzavonával, meg “okosba” megy, az meg nem kell.
              Annyira nem fontos semmi.

            • Jaj, igen, az alku! Az borzasztó.
              Sosem tudtam megtanulni azt sem és valahogy viszolyogtat is az egész, mintha behatolna az illető az intim szférámba: kacsintgatások, összevigyorgás, megjátszott sopánkodás, az egész olyan intimpistás.

    • Én a polgári engedetlenség senkit nem sértő, gesztusértékű megnyilvánulásait helyeslem, mert az nincs mások rovására. Ilyen pl., hogy ha minden létező fórumon elutasítottak, nincs jogorvoslat, akkor kurvára felgraffitized az intézménnyel szemközti falra, hogy xy mit csinált. És ez is példaadás. Egyébként ez a véleménynyilvánítás kissé rongálós szabadsága.

      De mondjuk sajátpecsenye-sütögetést, adócsalást, tilosban parkolást, kerülőutakat gondolni ilyennek, hogy “ha igazságtalan a rendszer, akkor majd én megoldom így, bátor vagyok”, szerintem ez hazug és etikátlan.

      • Az a halálom, mikor valaki önelégült arccal elmagyarázza, hogy azért nem lyukaszt jegyet tömegközlekedési eszközön, mert zsúfolt, koszos és ritkán jár. Eleinte próbáltam elmagyarázni, hogy pont az ilyenek miatt zsúfolt és koszos, de úgysem értik.
        Egyetlen egyszer történt, hogy az új autóra biztosítást kellett kötni, és az üzletkötő azt mondta, egy huszasért elintézi, hogy alapból B10 legyen a besorolása. Kicsit rossz érzéssel, de belementünk. Egy hét múlva a ház előtt beletolattam a sógorom autójába, na mit gondoltok, mennyibe került a javítás? Pont annyiba, amennyi a kenőpénz volt meg egy évnyi különbözet a B10 és a mittudoménmelyik kategória között. Ekkor megállapítottuk, hogy nekünk ezt a jól járást nem kéne erőltetni, mert úgyis azonnal jön a bünti.

        • A buszjegyen felbuzdulva bedobom a megosztó témát: parkolás. Nem fizetnek, mert nem kapnak érte semmit, mondják. Én mindig fizettem, mert kell és kész. Az ellenőrre nem hargudtam, munkáját végzi. Ha pedig nem lenne a belvárosokban fizető parkolás, nem lenne hely sem. De ez nemzeti sport, elbliccelni, szlovák rendszám, rokikártya…

          • Engem anyámék környékén annyira felháborított a parkolódíj mértéke, hogy mikor megemelték, onnan kezdve nem fizettem. (Inkább fönn parkoltam a Pusztaszeri úton, és oda-vissza sétáltam negyedórát a kertek alatt. Sok cuccal, sok gyerekkel is, elvből.)

  10. Egyszer sok éve azt mondta nekem egy idős köztisztviselő ügyvéd, hogy a hivatali korrupciónak két alapcsoportja van. Az első, amikor a jogszabályi kereteken belül maradva, de időben mások elé lehet kerülni. 60 nap helyett 15 alatt kap építési engedélyt, előbbre kerül az orvosnál a várólistán, stb.
    A másik, amikor több joghoz lehet jutni, mint a törvény engedi. Építhet oda, ahova más nem, nem veszik észre, hogy valamire nem is jogosult, nem baj ha visszafolyik a füstgáz, a szomszédban az.
    Ő minősítette is, csak az utóbbit tartotta károsnak. Szerintem mindkettő nagy baj, és elemi részévé vált a közgondolkodásnak.
    Emlékszem, amikor még tojáshéjjal ültem kezdő köztisztviselőként. (1 évig bírtam) Kolléganő átnézte a szobai virágokat, egyet kiválasztott, megtisztogatta, félretette: ezt hazaviszem. De mondom ez nem a mienk. Nem baj, itt nem kell senkinek. De mondom, nekem is és mindenkinek aki bejön ide ügyfélként. Végül nem vitte haza, de nem értettem sokáig, hogy egy jól elkülöníthető csoport a kolléganők közül miért nem köszön nekem.

    • Nálunk az egyik kolléga csivitelő óvódás kislánya mondta az irodában, hogy nekünk otthon pont ugyanilyen lyukasztónk és tűzőgépünk van! Apa eléggé céklaszínű lett….

    • Az első csoporthoz tartozó szituáció lehet olyan is, hogy nagyon nagy a kísértés az elfogadására. Nem voltam még olyan helyzetben, hogy számított volna nekem vagy szeretteimnek, mikor végeznek el mondjuk egy MRI-t: két hét vagy fél év múlva, de még lehetek. Most éppen itt a házban van egy ilyen helyzet, szövetkezetiből társasházzá szeretnénk alakulni, és egy hónapja meghalt az egyik lakótárs. Viszont a Földhivatal addig nem írja át a tulajdonost, amíg nincs meg a hagyatéki végzés, és egy egy hónapos csúszás akár egy évvel is visszavetheti a folyamatot. Úgyhogy most kuncsorgunk a kijelölt közjegyzőnél, hogy vegye előre ezt az ügyet. Nyilván ha nem, nem, de a késéssel nagyon nagyot szívna tizensok ember.

      • Ja ha a szeretteim vagy a saját életem múlna rajta, akkor én is le.zarnám az alkotmányt, ezt nem tagadom. De egy építési engedély vagy egy közteres bírság miatt nem teszem meg.

  11. Naggyon tetszik ❤

    "Ha mindenki a mezőn tapos, gyom növi be az ösvényeket ugyanis, ellenben kifordulnak a vadvirágok hagymái."

    ezt a mondatot beteszem a kedvenc mottóim közé.

    Az ösvény,mező témáról jutottak eszembe az igazi kertvárosfigura szomszédaim,még a keritéskészités előtt. A ti kerteteken járunk végig,mert a miénk ki van takaritva a gyomtól,és kár rátaposni. Miután kifejezem nemtetszésemet,a válasz- nem számit hogy nálatok járunk,mert a miénk decelinált !

  12. Éva,
    egész komolyan gondolom, hogy ha téged valaha máglyán megégetnek, az emiatt a poszt miatt lesz.
    Írhatsz te férfi-női viszonyról, egyenlőtlenségről, hüllős szexről, testépítésről – ez a legprovokatívabb írásod.

    Ma délelőtt 11 óra van, de már elhangzott, hogy ismerősöm cége adjon számlát.

    Két elcsípett párbeszéd a konditeremből:
    “Terhes lett?
    – Nem baj, minimálbérre vagyok bejelentve.”

    “Vigyázz, bírságolnak a közterületesek.
    Nem gond, Szlovákiába van bejelentve a kocsi.”

    • Jaj, eddig azt gondoltam, hogy viszonylag messziről érint csak ez az írás, és rádöbbentettél, hogy nem. És vagyunk még párszázezren, akinek a volt férje hirtelen minimálbérre került a korábbi, jólfizető munkájából.

      Engem vizsgán való átmenésért próbáltak egyszer megvesztegetni. Irtó kellemetlen érzés volt (nekem, ki másnak), de szerencsére találtam megoldást, az ismétlővizsgára odahívtam kollégáim is, hogy ne egyedül kelljen kivágnom a srácot.

      • Ha pénzzel próbálkozott a srác, akkor még szerencséd volt. A kedvesnek egyszer egy tanítvány felajánlotta, hogy “kényezteti orálisan”, ha kettes lesz a vizsgajegye. Szegény még akkor is fülig vörös volt, mikor mesélte a sztorit, több év távlatából. Aztán a leányzó hármast írt, mindenféle kényeztetés nélkül 🙂

        • Fuu, a vizsgarol jut eszembe, egyik szigorlat az olyan durva volt, hogy 98% bukott. A tudason kivul nagy szerencse is kellett, mert a zongora kerdeseknel aztan szinte mindenki elverzett. Nem sokat szamitott, hogy amugy tudod az anyagot. Az en legdragabb profom, aki nagyon kedvelt engem, kis kivetelt tett, konyitett a dolgomon, de vegul nem csak velem hanem a baratnommel is. Az a helyzet, hogy nem ellenkeztem, igy vegul egy harmast kaptam arra a szigorlatra. Pedig amugy mindent tudtam szinte, asszem egy zongaora kerdest nem es egynel kicsit hezitalatam. De a masik tanar nem kegyelmezett senkinek. Egy rossz zongora valasz, minusz egy jegy…hjaj. Hat ez volt az en elgyengulesem tortenete. Aldassek az en draga tanarom neve, nagyon hianyzik o nekem.

        • Ööö 🙂 Igen, szerencsém volt, biztosan kevésbé volt kínos, meg persze fordított irányban kevésbé kecsegtető bármi ilyen ajánlat.

  13. “szivárog a készülékből az égéstermék, de a kéményseprőn látszott, hogy van egyszerű mód arra, hogy ne szivárogjon.”

    Ez haláli, vicces is és annyira pontos. Akkor most életveszélyben vagytok, vagy nem???

  14. Mondjuk nem épp relatív veszélyről nekem is van egy történetem, és abból nem a fekete-fehér derül ki megint.

    Amikor anyám annyi idős volt mint én, akkor beteg lett, nagyon. Két éve volt özvegy, épp kezdett kilábalni a sokkból, amit másfél-két évig vastagbélrákkal küzdő apám jelentett, és akkor kiújult, amit korábban “ideggyulladásként” kezeltek. Megint “ideggyulladásról” hablatyoltak, nyomták bele a gyulladáscsökkentőt meg a fájdalomcsillapítót, csak épp az “ideggyulladás” az istennek se múlt, annyira nem, hogy anyám egyrészt már félrebeszélt az egyik “gyulladáscsökkentőtől” épp, és már ott tartott, hogy se menni, se feküdni, se ülni, se semmi. De még mindig konzervatív kezelésekről meg fizikoterápiás lehetőségekről nyavogtak, miközben normális diagnózis a fasorban se.

    Kb. centikre volt a tolószéktől utólag, mikor vett egy nagy levegőt, hogy a “tisztességes” út nem működik (akkor kb. negyedik hónapja táppénzen, özvegyen, tanári fizuból, romeltakarítás után), ahhoz a kolléganőjéhez fordult, aki közmegbecsült főorvosa volt az egyik fővárosi kórháznak, és akkor Dr. L. akcióba lendült, felvették a megfelelő osztályra, illetve először nem a megfelelőre, hiszen diagnózis nem volt normális, aztán bependerült Dr. G. és pár nap alatt kimondta az ítéletet: azonnali műtét, súlyos porckorongsérv. Anyám hetekig tanult újra járni, nem emelhetett, nem hajolhatott majd egy évig, voltam neki én, mint legközelebbi hozzátartozó, tizenhat évesen.

    Volt egy ismerősünk, igen. Ezért most én nem három befejezett gimnáziummal vagyok otthon esetleg 29 ezerért ápolásin, vagy nem ugrottunk ki kollektívan az ablakon, tekintve hogy úgy kezdődött a sztori, hogy egy józsefvárosi bérház második emeletére nem vezet se rámpa, se lift, önkormis lakás a nyolcvanas évek közepén, nulla darab vagyonos segítővel a környéken. Én speciel baromi hálás vagyok a sorsnak vagy ha úgy tetszik az ismerősnek, hogy nem ezt a sorsot kaptuk, mellesleg nem vettünk el senkitől semmit, nem löktünk félre senkit, csak épp a “hivatalos” úthoz nemtörődömség, hozzá nem értés, tüneti látszatkezelés tartozott.

    Két évre rá az érettségiző, majd egyetemet kezdő barátnőm járta végig ugyanezt az utat, “ideggyulladás” miatt állva érettségizett, nem tudott bejárni az egyetemre, fél év múlva műtét, ő speciel hónapokig tanult járni. Én előbb gyanakodtam mint a mélyen tisztelt szakértő kezelőorvosa, hogy mi baja lehet, szakasztott az, mint anyámnak.

    Ha bárki szerint anyámnak velem együtt méltóságos erkölcsi piedesztál tetején kellett volna szép lassan megdöglenie, ám lelke rajta – én a magam részéről úgy vélem, a legjobbat tette, ami telt tőle.

    • És a bejegyzést olvassátok, ne félre, ne azzal vitázzatok, amit senki nem állított.
      “Én inkább azokról a helyzetekről beszélek, amikor létezik szabályos út, csak emberünk arról nem is tud, lenézi, “úgysem”, és helyette érzi nagyon okosnak és rafináltnak magát, és tételezi az ismerőst mindenhatónak.”

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s