a boldogtalanság tuti receptje

2015. május végi írás

Megmondjam, mi az, amitől biztosan elszúrod az életedet? De ez száz százalék ám, eskü.

Az, ha nem merülsz bele nagy megélésekkel a folyamatba, hanem a remélt eredményre függeszted a szemed, és az egészet, amit csinálsz, kibírsz, áldozatnak, a célért végzett kényszerűségnek fogod fel. Ha rágörcsölsz. Ha valamit, konkrét valamit, amiről úgy gondolod, jár, vagy másoknak is van, nagyon akarsz.

Nem vagy kíváncsi, nem hagyod, hogy átáramoljon rajtad az élet, és valami saját logikája szerint bontakozó titok valósuljon meg rajtad.

Meg az, ha a másik embert, főleg a partneredet, de amúgy a barát, szülő, gyerek, kolléga is lehet ilyen, nem a maga valóságában, lénye, rokon rezdülése, önértéke, egyedisége szerint keresed-szereted, nem a közösen átélt pillanatok számítanak, az egymás felé tapogatózás, hanem hogy mit tud, mire alkalmas, mit vársz el tőle. A funkciója szerint.

Bizony, van, aki azt gondolja, hogy ő csak ötvenöt kiló alatti nővel kezd. Hogy a mázsálás hogy zajlik, nem tudom, de vicces mindenesetre.

Másnak a BMI számít. A fene a pofájukat, ennyit se tesznek meg! Nem hajlandóak. Ki érti ezt? Komment részlete a Férfihangról:

…egy nő célja, ha magából a maximumot akarja kihozni, elég könnyű: 21-es BMI. (és most a 21-et nem számfetisizmusból mondom). Ehhez képest sokan ennyit _sem_ hajlandóak megtenni.

A nő célja, értjük. Neki lesz jó, így majd kelleni fog ennek a csodás férfinak.

Vagy (ugyanez a kommentelő brillíroz, ugyanabban a kommentben ám): hogy mennyire skilldús a szentem. Az ÉN háztartásomban, az ÉN normáim szerint. És ÉN nézem és ítélek.

Mosás? Főzés? Házimunka !? Hahaha 😀 Sok _saját_bevallása_szerint_ “hozzáértő” nővel találkoztam már. Nekem egyszer mosta össze az egyik “csaj” 60 fokon a pirosat a fehérrel, hát le is vágom a kezét annak a nőnek, aki a mosógépemhez mer nyúlni! A másik meg FOLYÓ vízben mosogat és ne használjuk a mosogatógépet, mer SOK VIZET FOGYASZT. Vagy a bőr ülőgarnitúrámra teríti ki a vizes ágyneműt !?!?
Hát ne értsen hozzá, majd én elmondom, hogyan kell csinálni inkább. Vagy fizetem a bejárónőt.

Elmondom, azt mondja.

Élmény lehet vele lenni, folyton a tekintete sugarában lenni, újra meg újra hibázni. Lesz mire emlékezni, az tuti. És még ő az elégedetlen.

Amikor partnert kereső férfiak vagy nők ilyeneket mondanak az ideális, elképzelt társról: olyat keresek, aki… és nem ám valami személyiségjegyet ír, vagy hogy szeretne sziklát mászni vele, hanem a funkciót.

Házias, konzervatív.

Jól keres.

Akar gyereket.

Jó anya.

Gondoskodó.

Erős, lehet rá számítani.

Felnéz rám. (Értsd: nem veszi észre a trükkös fölényemet.)

Ilyen meg olyan legyen a társ, az álomotthon, a világ, nekem. És ide vele.

Nincsen alázat bennük a sorsukkal szemben valahogy, kiabál az énjük, és pofára is esnek.

Engem az ideális, elképzelt társam telibe talál. Mert olyan, ő olyan, akkor és általa formálódik, milyen is való nekem, mert ott, vele fedezem fel magam. Jó vele lenni, tud hallgatni, érti az árnyalatokat, együtt élvezünk sok mindent. Lehet ez vízilabdameccs is, meg szusitanfolyam, meg konyhakert meg akármi. Vagy csak hogy mindketten farmerban vagyunk, jé.

De mondjuk képes közel lenni, megnyílni, tolakszik elő most belőlem is. De ez se biztos, volt már mámorítóan hallgatag férfi a közelemben, majd megvesztem érte. (Mártonfi Attila és én is azt gondoljuk, egyértelműen, hogy a majdnem értelmű majd után aposztrófot tenni gyíkság. Aposztrófot tegyen az Arany János’.) Mástól meg elzár ugyanez, nem jó. Ki tudja, ki és miért lesz akkor, az ottani önmagamnak vonzó, kivé formál át a találkozás. Csak nem akarni, nem előírni, nem pontozni. Én nem keresek funkciót, külső jellemzőt, személyiségjegyet. Sőt, semmit. És nem vagyok statikus. Várom, mivé válok. Amikor jő. Ha jő.

Az azért megdöbbentő, hogy a párkapcsolat létesítését és a benne való létezést is az irányítja, hogy, hogy is mondja Lobster, mit vár a társadalom. Akkor nyugszunk meg, ha ki lehet pipálni a listát, ha szépen hozzuk a formát, mindenkinek van képzettsége, munkahelye, kötött pulcsija, gyereke, kis, alig látható szemüvege. Ha főz, ha szexel, hű ha, ha mos, ha keres, ha formában marad (de ne nagyon!), ha kirándul hétvégén, ügyintéz hétköznap.

Így termeljük újra a szüleink boldogtalanságát. Exeinkkel összetalálkozunk néha (a legkínosabb: játszótér, kétszer két gyerek mindenhol, vele ott a partnere, az enyémnek nem áll módjában), vagy épp osztálytalálkozunk, és mindenki milyen példás lett, nyugis, szabályos, mindenki hogy tutujgatja a magáét. Mindenki ártalomcsökkent, kibír, mindenki udvarias, mindenkiről tudjuk, hogy sok pipa összegyűlt, előzékeny az anyósával, akinek hálás, meg még karrier is van, de elbaszta. Ez meglátszik.

A másik példa, mert az is csak példa a benne-nem-levésre, a lét megerőszakolására: felbuzdul, edzeni kezd, kitűzi, hogy akkor hét kilót fog fogyni, meg kockás lesz a hasa. És gyűri, tolja, kibírja. Méri. És fegyelmezett, és nekiindul, de nincsen ámulat, kivárás. És mindig elégedetlen, mert nem az lesz belőle, amit remélt. Nem pontosan az lesz. Nem tudja az egész diffúz csodát a kontrollja alatt tartani. Nem megy le annyi kiló, az utolsó négy csak szenvedősen, és nem kockás a has. Márpedig ő olyat akar, szorítja, motiválja magát.

Repülni volna jó.

És valahogy az én életmódváltásom is úgy értelmeződik, hogy kell, valami konkrét elképzelés érdekében megteszem, kiverem magamból, nagy akarás, fáfeszülés.

Nekem lett az izmozástól bizonyos kinézetem, ami trendibb, mint a régi (nem jónő, hanem echte sportoló), mégpedig meglepően hamar és látványosan lett (vagy, harmadik példa: lett bizonyos olvasottságom és elismertségem, ki remélhette ezt akkor, tízezer hasonló blog egyikeként? vagy épp azóta, hogy még mindig? nem akarásból és céltudatosságból van az se, lehetett volna másképp is), de ami itt a lényeg volt, az igazi élmény: hogy nem néztem semerre, nem mások testét figyeltem, nem tűztem ki konkrét célt, és nem is nagyon határoztam el, hogy akkor mennyi és milyen legyen. Csak csináltam, pont azt csináltam, amit épp, és másnap is azt, de többet, meg még egy kicsit mást is, és alakult, magát írta. Sokszor zavart a testem, a hibái és korlátai. Félretoltam a zavart, nem néztem, mentem. A teljesítmény is, hát. Igen, a fekvenyomás tárcsái már szédítőek, de mondjuk terepen én most is kilenccel ha futok. Kitartóan, de kilenccel. Sose leszek versenyképes. Nehezek az izmaim. De mindig elmegyek futni, számolom a lépteim, belemerülök.

Én nem azért járok edzőterembe, mert olyan testet szeretnék, mint amilyen a fitneszcsajoknak van, és súlyt sem azért emelek, mert amilyen izmok attól fejlődnek, az nekem tetszik. Már igen, az tetszik, ha egyszer így lett, de előtte ki sejtette ezt? Nem gondolom részletekből összerakhatónak a testem, sem kitűzött-áhított célnak, és nem céltudatos ez az egész. Csinálom, és figyelem: ebből a testből, ha ezt meg azt csinálom, csak azt, amit élvezek (egyre több mindent, és amit éppen — nem vagyok statikus), meg ebből a fajta kajálásból mi lesz. A legnagyobb értéke a sportolásomnak nem az eredménye, hanem az, ami hajt, a motiváció, aminek aztán valahogy, buktató és irgalom közepette, sokára és nem is mindig remélt eredménye lesz, de addigra már mi mindent bejártam…!. Az a lényeg, hogy iszonyúan akarom csinálni, mert jó. Nyilván a mérhető eredménye meg a közérzetbeli változás is hozzájárul a kedvhez, de a lényeg: ott lenni, benne lenni, nem sandítani jövőre, sem párhuzamokra.

A blogomnak sem az az értéke, hogy bejáratódott, hogy szétkommenntelik (máskor meg össze-), meg minden ismerősömnek szembejött már máshonnan valami link. Úgy érzem, az elejétől úgy éreztem, hogy meg kell alkotnom benne önmagam mindenféle akarás nélkül, csak azt, mindig azt, nem baj, mit szólnak, és abból lesz valami lényege szerint abból következő, és az pont jó lesz, mert az leszek én, és ereje csak annak van. Nem konkrét szám, cél, modell, hanem az, ami. Ezt sem lehet akarni, ez történik, és a folyamat a jó. Nem kell és nem is szabad minden SEO-t, szereplést és bevételi forrást megragadni, istenkáromlás az. Inkább megmaradni ilyennek, amilyen épp vagyok, és mindig csak írni, és tudni: a kincs az írás képessége, kedve, élesedése. És néha a nem remélt, meglepő siker. Annyi minden ellenére, annyi mindenen túl. De írnék anélkül is.

Így lettem tuti boldog.

113 thoughts on “a boldogtalanság tuti receptje

    • Túl halálon, kivetettségen, a létezés legperemén kénytelen voltam elsajátítani. Mély erőt és boldogságot érzek minden macera ellenére, de omlik rám az élet, ítélnek, idegenkednek, bántanak közben.

      • azt nem mondtam, hogy nincs benne munka;)
        nem azt mondtam, istenADTA
        azt mondtam, istenALDOTT

        bazi melo tud benne lenni, es nagyon nehez eloszor megerezni az izet
        aki nem erezte soha, annak hiaba magyarazod, milyen
        vaknak a szineket
        nagyon konnyu ugy belekotni a joerzesedbe, hogy nem tudni, minek az eredmenye, mar csak dogoljon meg a szomszed tehene is-alapon bele kell kopni a levesbe, sokan ugy erzik – zavaro az ero, amit megszereztel, es magabol az erobol nem latszik, micsoda keccsoles van mogotte, hany poklot jartal meg, hogy ezt az erot megszerezd
        iszonyu rombolo, visszahuzo tud lenni
        de minel tobb az ilyen megelt jo pillanat, jonak megelt pillanat, annal konnyebb lepattintani a visszahuzast

        de minek mondjam, ugyis tudod:)

  1. Ez így nagyon szépen, romantikusan, vagy hogy más szót használjak – naivul hangzik. Tudod miért? Mert egyszerűen muszáj számolni a másik tulajdonságcsomagjával. Amíg mindkét oldalról fűt a PEA (ez kb. 18 hónap), amíg tart a vakszerelem a pár tagjai lényegében mindent elnéznek egymásnak, igyekeznek a másik kedvében járni, stb. Aztán elmúlik a lángolás, és mindenki visszanyúl a maga alapprogramjához. Aki eddig kerülte a kelkáposztát, mert tudja, hogy a párja hányik tőle, egyszercsak rákap, hogy neki akkor is KELL. És sok hasonló.
    Akkor beüt, hogy házias-e a partner, vagy tojik bele. Egy rendszerető és egy rendetlen ember a PEA időszakban tök jól megvan, a rendes egy kicsit leszarja a másik kedvéért a szétszórt holmit, a rendetlen is igyekszik kicsit rendesebb lenni.
    A PEA alatt a szerelem vak, és észre se veszem, hogy amúgy full különböző emberrel vagyok előtt, aki rohadtul nem azt akarja, amit én. Ha én férfiként egy házias, szolid menyecskét akarok, gyermekeim anyját, akkor igen csak pofára fogok esni, ha 18 hónap után előjön, hogy ő marhára nem szeret főzni, maximum a vak szerelem időszakában párszor csinált a kedvemért rántottát és ő amúgy “még élni akar” (?).
    Így hát még a szerelem belobbanása ELŐTT kell racionálisan végiggondolni, hogy milyen is a másik. Aztán ha stimmel, akkor utánam a vízözön.

    • Köszönjük a tanácsokat, így járunk el eztán!

      A “szerelmet” a párkapcsolat szinonimájaként használni, egy komplex, tudatosan épített emberi szövetséget a hormonokkal meg az evolúcióval magyarázni szerintem árnyalatlanság és butaság. Egyáltalán: a remény, az elvárás, hogy tartson soká, azt jelenti a jól működés (ha már kibéreltük azt a nagy lakást…) igen problémás. Továbbá, ha azt várod, hogy ilyen meg olyan legyen a partner (házias, pl.), az is félrevisz, elváróvá tesz, nem tudod megélni a kapcsolat, az egyedi ember értékét, abból meg felháborodás, eszmények hajszolása és egymás baszogatása lesz — erről szól a poszt.

      Légyszi, ha arra válaszolsz, ami a posztban van, akkor olvasd el rendesen, és próbáld megérteni mert egy-egy részletről jut eszetekbe valami, és azzal nekimentek a teljes, meg sem értett szövegnek, ezt utálom, illetve nem tudom komolyan venni.

      A lángolásról (amelyet hamis dilemmaként /”vagy lángolás van, vagy kudarc”/ oly sokat emlegetnek azok, akik át sem igen élték):
      https://csakazolvassa.hu/2014/05/23/a-langolas-elmulik/

      • Hinnye bazzeg.
        Osztán miért a főzés meg menyecske kombó a pealda? Mérnem a virágot hozó, senki mást meg nem leső ellenben PEAk ON-ban minden bicajt megszerelő férfiember? Aki aztán, ahogy beáll a PEAk OFF, nagyívben és gúnyosan röhögve kerüli a virágboltot ugyanakkor rárohad a négyéve vett ikeapolc, amit a Zasszony jótékonyan és feszkó rettegve az ágyneműtartóba rejt. Hm?
        Azért mert te vagy a Zember, ‘sztán ez kéne? Pearsze, meglesz, csak nagyon jól figyelj, mikor választasz, nehogy válópear legyen belőle.
        Erről jut eszembe, úgy ennék haza peaksütit, túrósat.

    • “Amíg mindkét oldalról fűt a PEA (ez kb. 18 hónap), ”
      Nem rossz, aki ennyire kiszámíthatóan működik. Mint egy új mosógép.

    • “Aki eddig kerülte a kelkáposztát, mert tudja, hogy a párja hányik tőle, egyszercsak rákap, hogy neki akkor is KELL.”
      Amíg van szerelem, addig nem esszük azt, amit a másik utál?
      Vagy mi?
      Magyarázza már meg nekem ezt valaki, légyszi.

      • Asszem, mi ezen a teszten elbuktunk. Kölcsönösen eszünk/mozgunk/olvasunk stb. olyasmit, amit a másik nem, csak nem tesszük egymásnak kötelezővé. Pedig én még fülig borsólevesben érzem magunkat. Illetve segíthetne egy szakértő, mert bruttó három éve vagyunk együtt, de nettó még nincs meg a 18 hónap.

      • Nekem két tippem van:

        1. Amíg tart a szerelem, nem eszi a másik előtt, mert tudja, hogy a szagát is utálja. Aztán már nem számít, ne finnyáskodjon a másik, én itt eszek, menjen el, ha nem tetszik.

        2. A párkapcsolatban mindketten ugyanazt eszik: amit a nő főz. Ez a szabály, eltérés nincs! Ezért a nő csak olyat főzhet, amit a párja nem utál. Ha pont a kedvenc étele az, amit a másik ki nem állhat, akkor így járt. Ha igazán szerelmes, megtanul lemondani róla.

    • “Ha én férfiként egy házias, szolid menyecskét akarok, gyermekeim anyját, akkor igen csak pofára fogok esni” úgy van, erről szól a poszt, hogy miért nem érdemes konkrétat akarni, a másikat nem tisztelni, erősködni szerepekért. Mert akkor pofára esel, és persze a másik lesz a hibás. Szerintem ne akarjál házias, szolid menyecskét 2015-ben, értelmetlen, boldogtalanság-garancia. Senki nem fog kussolni, tűrni, szívni, csak mert neked az volna a kényelmes. (Vö. “hova tűntek a normális nők?”)

  2. ‘Mártonfi Attila és én is azt gondoljuk, egyértelműen, hogy a majdnem értelmű majd után aposztrófot tenni gyíkság. Aposztrófot tegyen az Arany János’ ‘
    Évek dilemmáját oldottad föl. Hallelujah, már megérte! 😀

    Amúgy meg, de mennyir riaszt és taszít engem ez a kép, ha a jövőbe pillantok: ‘Így termeljük újra a szüleink boldogtalanságát. Exeinkkel összetalálkozunk néha (a legkínosabb: játszótér, kétszer két gyerek mindenhol, vele ott a partnere, az enyémnek nem áll módjában), vagy épp osztálytalálkozunk, és mindenki milyen példás lett, nyugis, szabályos, mindenki hogy tutujgatja a magáét. Mindenki ártalomcsökkent, kibír, mindenki udvarias, mindenkiről tudjuk, hogy sok pipa összegyűlt, előzékeny az anyósával, akinek hálás, meg még karrier is van, de elbaszta. Ez meglátszik.’

    Mindenki ártalomcsökkent, senki se éles. Ehhez többnyire, jó pillanatokban, amikor van minek örülni, vagy csak van erő azt mutatni, társul egy ilyen, üdvözült mosoly, tudjátok amit a színésznők a vörös szőnyegen villantanak, ilyen jóságos, elérzékenyült. Ezt tanítják valahol? Nézzétek meg, mind ugyanúgy csinálja. És most már Jutka is a játszón.

  3. Még az jutott eszembe e sok gyanútlan országában (akik nem tudnak róla, hogy ők konformisták, hogy amit csinálnak, az az, és miért problematikus, nem értik, én miről beszélek, csak idegenkednek és hibáztatnak), hogy azok a társadalmak a boldog társadalmak, amelyekben akkor sem nyomorodsz meg spirituálisan, lelkileg, ha konformista vagy. Legfeljebb nem lesz annyira izgi az életed, de nem dől úgy rád, talán.

    • Ezt nem teljesen értem.
      A spiritualitás nekem elsősorban vallás, és a legtöbb, szabályozott vallást követő ember konformista (konzervatív családmodell, stb.). Bár engem vonzanak az alternatív vallási utak, elmenni egy évre Indiába templomot söprögetni, de ilyesmi az, amit sosem fogok megtenni, csak csodálom azt, aki megteszi. Engem a fél-nonkonformizmus nem érdekel, maradok inkább konformista, vagyis lusta és boldogtalan.
      Melyek ezek a boldog társadalmak?

      • Na, ez most egy rosszul sikerült komment, amiből nem az jött ki, amit mondani akartam, és megint csak felesleges negatívkodás.
        Annyira szarul vagyok, hogy lehet, most egy darabig nem kéne kommentelnem..

      • A spreitualitás és a vallás között még az átfedés is sokszor elég csekély. Nem, spiritualitás vallástól függetlenül lehet, míg dogmáatikussá vált vallásban nagyon kevés a spiritualitás.

      • Ahol garanciák vannak arra, hogy ha mást akarsz, máshogy élsz, mint Normálisék, vagy van tetkód vagy harminc piercinged, vagy ötvenévesen rocker vagy, attól még értékes, valamirevaló embernek számítasz, nem basznak ki veled, kapsz munkát. Vagy hogy nem kell ügyeskedned minden apróságért, nem csak akkor élsz meg, ha beletörsz a monoton szarba, lehetsz kreatív meg civil is, vagy nem kell megveretned, aki következetesen ráparkol a garázsodra, nem kell borítékokat dugdosni zsebekbe, szemet hunyni, eltitkolni, amit gondolsz, ilyenek.

        Ki mondja meg, mennyi az egész, mennyi a fél? Nekem nem a nonkonformizmus a célom, ez önmagában mint cél hülyeség is. Én csak úgy akartam élni, ahogy nekem, nekünk jó, szabad, lehetséges, nem beszorított. Olyan a közeg, hogy ez nonkonformizmust jelent. És még a jó fejek is idegenkednek és rajtam verik le, nekem szegezik a normát. Eszükbe sem jut hogy aki nem tud illeszkedni, az pl. bajban van. Rögtön az erővel jöttek, egyre keményebben, és nem értették, miért nem működik. Csak mert nem nyavalyogtunk. (Fiam téli, bicajlopás utáni késései, pl.) Vagy az apja vádaskodása, megúszós játszmái, a feladat másra tolása, megjegyzései, önfelmentése, utasításai, borzalom.

        • Röviden, ahol:
          – szélesebb a “normális” tartomány
          – nem hülyeségeknek kell megfelelni az eléréséhez: viszonylag értelmes, és legalább részben logikus szabályok jelölik ki, mi számít normálisnak
          – és a norma megszegésese sem jár feltétlen fejvesztéssel

        • Ez most így pontos, köszönöm, hogy leírtad.
          Én is úgy szeretnék élni, hogy ne érezzem kényszerek közé szorítva magam. Remélem egyszer majd lesz bátorságom és erőm tenni is érte.

  4. Nektek amúgy (Istvánnak írom) legyen csak ilyen mosogatógépes-mosogatós, helyesen teregetős, elvárós, evolúciós, hormonos, sok pipás szerelmetek, csak engem meg azt a blogot hagyjátok békén vele.

  5. A boldogság nekem: Hajtani a többet/jobbat, de el nem várni.
    Alkatilag az első nehezebben megy, nekem a konformizmusba hajlás a nagyobb veszély, nem az elvárások túltolása.
    Jó téged olvasni. 🙂

    • Nekem is a túlzott konformitás a problémám, és nagyon hozom a családból, hogy mindenkinek segítek, az egyszer látott új szomszédnak már automatikusan teszem a szívességet, mindent kétszer megköszönök, ilyenek. Ebből néha elegem lesz, és akkora tahó vagyok random, mint egy rinocérosz sáros tappancsokkal a balettintézetben, aztán meg rágódom, hogy mégsem kellett volna bunkónak lenni.

      • Hahh, mint én. Ma az történt, hogy már messziről mosolyogva kerülgettem mindenkit a parkban futás közben, bűntudatom is volt, mire úgy besokalltam, hogy a szembejövő két kislányra úgy két méterről ráförmedtem, hogy ‘El az utamból’ :D.
        Na, nem vagyok büszke rá, de azért titokban röhögök magamon, hogy hogy lehetek ennyire idióta.

        • En a kutyaval igy. Nyuszitett szegeny, en meg imadom a kutyakat. De mar 20 meterrol tudtam, hogy a hulye dog akkor fog atvagni az osvenyen, amikor fuldokolva odaerek, a meghulyebb gazdajanak meg nem jut eszebe idejeben visszahivni. Nem leptem ra vegul, csak nagyon kozel melle, de toppantva.

  6. Tyű! Vizsgáltam a magam boldogtalanságát és nagyjából én is erre jutottam. Néha, pillanatokra azért sikerül. A mozdulat szépségéért tornázni, nem elvárni, benne lenni az itt és mostban, csak lenni és a létezésnek örülni, a másiknak örülni, a két hónaposnak örülni, (aki végre alszik). Aztán ezt valahogy elvesztem. Nyög alattam a mérleg, én átkozódom, a kölök még mindig nem alszik, én meg arra gondolok, hogy az életem szebb volna ha…, illetve majd jobb lesz ha…Boldogabb leszek, ha visszafogyok, ha a partner végre megérti és úgy csinálja (nem fogja soha), ha a pici átalussza az éjszakát, ha 4 kiló lesz, ha törlesztődik a hitel, ha…Közben nem lesz sem jobb, sem boldogabb semmi, én meg millió pillanatról maradok le, amit ahelyett, hogy megélnék, kicsorog a kezeim közül. Később persze visszasírom. Akkor meg jön a de jó volt amikor még…Ez hogy nem tűnt fel akkor? Ezt az embert miért nem tudtam értékelni akkor? Ezt vagy azt hogy nem vettem észre eddig? Visszatekintve annyiszor voltam boldog, olyan csodás életem volt, de akkor valahogy sosem sikerült megélnem, megragadnom. Mindig úgy éreztem, hogy hiányzik belőle valami, máshogy kellett volna csinálnom, mással kellett volna lennem, mások nem így csinálják. Utólag beledöglöm a fájdalomba, meg verem a fejem a falba. A testemmel is így vagyok. Néztem a régi képeket. Jó forma, kifejezetten tetszik. Pláne most 13 kilónyi felesleggel, megnyírbálva, éktelenkedő piros heggel a hasam közepén, szoptatástól elég deform cicikkel. (Remélem nem szaglászik itt, aki a múltkor beszólt a lógó mellekre.) De szerettem én ezt a testet akkor? Eszembe se volt. Kövérnek, tökéletlennek, rejtegetni valónak láttam, bántottam szavakkal, koplalással, kínzásokkal. Bezzeg most vinném strandra, szoláriumba, kényeztetném rendesen. 🙂 Irigylem, akiben megvan “az istenáldott képesség a pillanat élvezetére”. Én még tanulom.

    • hat, ha lenne receptem hozza, hogy hogyan eld meg, mar en is egy nagysagrenddel boldogabb lennek:)
      tanuld csak, kabe az egyetlen dolog, aminek azonnali ertelme van es mindig a javadat fogja szolgalni:)

      es ne legyenek ‘ha’-k az eletedben, ha elfogadsz egy tanacsot
      nincs mire varni
      ami jo, amit akarsz – ami NEKED jo, amit TE akarsz -, azt csinald most

      nincs
      mire
      varni

    • “nem lesz sem jobb, sem boldogabb semmi” Cáfolnék, ha nem szoptatsz, ha minden gyerek óvodás, nagyóvodás, ha több a fizetés, ha nagyobb a lakés, ha nem okoskodik bele anyád, ha nem irodai a meló, ha jön végre takarítónő, ha lefogsz egy húszast, ha életformáddá lesz a sport, akkor határozottan jobb, sőt, “hogy is bírtam eddig?” fajtán jobb az élet.

  7. A valódi komfortzónát (ami nem azonos azzal, aminek írják sokan a lüke menedzserkönyvekben) magunknak teremtjük olyanná, ami tényleg komfortos, és akkor nem kellene kilépkedni belőle. Amiből ki kell erőből lépkedni, az nem a saját magunknak saját magunk által teremtett valódi komfort, menedék, belső zóna…ezt sokan félreértik.

    viszont le kell néha lökni a szakadékba azt a kecskét (copyright Gáspár Kati), és ha nem teszi senki meg nekünk ezt a szívességet, na az nehéz, magunknak lelökni. És elviselni a sápítozást, hogy ezt tenni az egyetlen kecskéddel….

    • Hát pedig a világ, a hagyomány, a megszokás, az elvárások, a tanítónő szemöldökének íve, az időbeosztásunk, a környezetünk, az anyagi lehetőségeink, az ismerősök példái is teremtik a komfortzónát, azt, ami egyáltalán az eszünkbe juthat, felmerül mint realitás.

      Én sosem írtam ilyen egzaltált dolgokat, hogy bármi lehetséges, csak akarni kell, de meg vagyok döbbenve, hogy újabban csupa olyan nagyon szabad dolgot csinálok, amiről nem hittem volna korábban, hogy lehetséges (hogy nekem lehet, hogy működhet, hogy van ilyen). Pedig nekem elég sok minden eszembe jut.

      Kár, hogy az említett hölgy is inkább mások kukkolásában és kioktatásában (hogyan kéne érezned) erős.

  8. Ülök egy európai reptéren, hazafelé egy hosszú útról. Csoporttal. Majdnem két hét együtt: ennyi idő alatt összezárva nagyon szinte minden kiderül. És ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy egy végtelenül elbaszott nép vagyunk, vagy más is ilyen csak az kevésbé nyilvánvaló. Drága utazás, de volt néhány szerencsétlen malőr: rossz idő, elromlott légkondi, késő busz, félreérthető mondat a tájékoztatóban. Van valaki, aki kizárólag a hibákat listázza. Szemeiben forog a dollárjel, mint Dagobert bácsinak. Nem tud másra gondolni, csak a befizetett összegre és a hibákra, mint lehetőségre: valamit visszacsikarni belőle. A módszer: árgus figyelés, mindent jegyzetelés, állandó negatív értelmezés, utastársak sziszegve lázítása.

    Mindez többezer kilométerre, egy másik világban, amit nagyon-nagyon lehetne élvezni. Késő busszal, szemerkélő esőben is. Egy olyan helyen, ami az életigenlésről és a minőségi időről szól.

    Egyetlen lehetőség, most vannak itt.
    De befizettek közel egymilliót, most ahelyett, hogy élveznék, ami jó, kizárólag a rosszra koncentrál. Hátha visszakap százötvenezret. Vagy nyolcvanat, hosszas levelezés és bosszankodás után. Vagy bármennyit. Mert akkor ő már jól járt.

    Ahelyett, hogy amit lehet, élvezné. Aztán ha úgy érzi, jogos a panasza, megtenné.
    De nem, ő figyel, szakadatlanul. Hátha jól tud járni. Vagy még jobban. Érthetetlen, miért nem szereté jól érezni magát. Amiért elindult otthonról.

    • Az ilyenre annyira allergiás vagyok. Van az az ember, aki mintha eldöntené, hogy nem fogja, csak azért se fogja jól érezni magát, hanem minden szarba beleköt, idegeskedik, kákán is csomót keres. Miért nem süt a nap? Miért felhős az ég? Miért van meleg? Miért nincs meleg? Miért van köd? stb. Az ilyennek semmi sem jó, de úgy vagyok vele, hogy meg is érdemli, csak a másik szórakozását ne rontaná el.

      • haha, ez jó nagyon! nálunk is vannak hasonló gyűjtemények: a “hol van az a lásztminit, ahová mindenki utazik”meg a kárterjárat és hasonlóak…

    • Nagyon ismerős a típus: középkorú házaspár, Görögország, elfoglaltuk az apartmant, még le se tették a bőröndöket, de már indultak a szupermarketbe fertőtlenítőszerért, mert “koszos”.

      • Szintén Görögország, szomszéd teraszról, ráadásul fiatalok, komolyan mondom, már azt hittem, átdobok valamit, panaszáradat non-stop. Ráadásul az egyik pár nap múlva romlott kalmárt evett valahol, beteg lett, na akkor kezdett rá igazán. Szerintem azt a romlott ételt direkt neki tartogatták, mert tudták, hogy így érzi jól magát.

        • Eddig minden csoportos utazáson kizárólag olyanokkal kerültem egy asztalhoz, akik állandóan azt kifogásolták, hogy miért is nincs minden nap húsleves meg kirántott hús rósejbnivel. Egyiptomban. Spanyolországban. Olaszország különösen necces volt, ugye hát a tészta nem étel.

          • Úristen, nem bírnék társasutazni, különösen joviális, elégedett, harsány, öntudatos középkorú párokkal nem, akik a menyükről meg a főorvos ismerőseikről beszélnek, mindenféle beceneveket bedobva, meg hogy hol jártak és az milyen volt.

            Engem mindig mindenhol külföldinek néznek, utcán, étteremben, edzőteremben, és állítják, hogy akcentusom is van. lehet, hogy nem véletlen.

            • Pedig nagyon szórakoztató, feltéve, ha olyannal megy az ember, akinek ilyen szituációban nem meri elfogni a pillantását, nehogy indokolatlan, fuldokló röhögésben törjenek ki 🙂 Exférj is ilyen volt egy darabig, aztán bekattant spirituálisan, és onnantól mindig apprehendált, ha titokban kiröhögtem valakit, aki szintén a teremtés szikrájának hordozója. A kedvessel nagyon nem píszí módon szórakoztunk a tavaly nyári erdélyi buszos körúton, ahol az összes sztereotip társasutazós figura összegyűlt, megfejelve néhány “édes Erdély, itt vagyunk” típusúval is.
              Tudom, ez undorító dolog, tiszta katasztrófaturizmus.

              • Ha véletlen, ha úgy alakul, engem is szórakoztatna. Vagy ha, mint Irénnek, ez a munkám, akkor mit csináljak. De azért a szabadidőmben, saját pénzen, na, az nagyon értékes. Megcsináljuk Balázzsal, esetleg még a gyerekekkel a magunk pont megfelelő utazásait. Olyan a szállás, olyan a kaja, azt nézzük, ami tényleg érdekel, addig, amíg tetszik, nem akarunk folyton olcsón vásárolni meg gagyit vinni az otthoniaknak, nem töltjük irigységkeltő állapotfrissítésekkel az időt, nem verjük az asztalt a sült krumpliért (ez az egészségtelen életmód+provinciális tempó+szellemi zártság így együtt), és nem idegesít fel senki kicsinyessége.

                János mentalitása egyébként olyan középutas az ex és teközötted: tudott röhögni, látta, amit én, de nem akart sose fölényesen elkülönülni.

            • Vannak pedig jó “társasutak” is. Max. 12 fő, speciális érdeklődés, válogatottan jó minden, nulla turistagagyi. Az idegenvezető nem betanult szöveget mond vissza, hanem mély tapasztalata van a hellyel kapcsolatban és átfogó összefüggésrendszerekben képes beszélni róla. Minden elemnek fontos jelentése van, az utazásnak pedig kerete, egyfajta szellemisége, ha lehet ilyet mondani. Persze, ez drága. Relative. A tömegutakhoz képest. Nem amiatt, mert az utazási iroda az ilyesmin többet akar keresni. Az árrés-szorzó ugyanaz, mint a gagyinál. Csak tudomásul kell venni, hogy a minőségi szolgáltatás és annak minden eleme mindenhol drágább, mint a peremkerületi háromcsillagos. Nem Four Season-ról és Michelin-csillagos éttermekről beszélek, hanem egyedi, odaillő, izléses, a hely hangulatát erősítő, élményszerű szállásokról, éttermekről, elemekről. Zellerekről. Sőt: van, hogy büfékocsikről. De abból a legjobbról. Magyarul: ahová hazai turista be nem teszi a lábát. Az ár elrettenti a spórmajsztereket, a program meg olyan, hogy úgyis csak azoknak tűnik fel, akik az ilyesmire fogékonyak. Akkor meg külön jó, hogy összejönnek 12-en. Szinte mindenki el szokta mondani, hogy ő társasuton soha… De ez most nem ilyen volt.

              • Ilyenre nagyon mennék, az a benyomásom, hogy ez nagyon ritka, én az átlagos, parodizálható fajtától borzadok, amit tömegútnak nevele, amelyen oly fontos az ár és a jóljárás.

                Meg attól is egy kicsit, hogy alkalmazkodni kell, és nem lehet előre tudni, kik lesznek ott és milyenek. Veled én nagyon mennék Zellerekbe, és nem sírnék az áron. De még téged is ért meglepetés.

              • Nekem jó társasutam talán 4 volt: valójában szakmai út megfejelve kultúrprogrammal, válogatott kollégákkal, pörgős programmal, egy része a programnak túrista látványosság, de annak a sűreje valóban, más része meg istenhátamögötti települések, idegent megbámuló (mert még sosem láttak) helyiek, fantasztikus tájak.

            • Az utóbbi hetekben többször sétálgattunk a belvárosban és minket is rendszeresen angolul szólítottak meg. Tetszett.
              Ami az utazást illeti… pont ezért magunk szervezzük az utazásainkat. A repülőtéren eltöltött másfél óra elég “csoportos élménynek”.

          • Annyira ritka, hogy szinte nincs is. Meglepetés meg folyton ér, tényleg. Jöhetnél vagy mehetnénk akár, felőlem bárhová. Mondjuk, ha eljönnél egy átlagos társasútra, az a karrierem végét jelentené, mert nem úsznánk meg beszólás vagy botrányos röhögés nélkül.

    • de amúgy mi a helyes viselkedés ilyen esetekben? (meg még ezer hasonlóban, amikor keserítik az életet)
      mert nekem az a tapasztalatom, hogy ezekre mindenki csak együttérzően bólogat és kánonban sóhajtozik az előterjesztővel. Így aztán a keservítők meg azt hiszik, hogy csudajól csinálják a dolgukat és soha visszajelzés arról, hogy másoknak ez milyen.

      • Ezeken az utakon a legsúlyosabb okoskodók a nagy kulturális különbséggel bíró párok nőtagjai. Vagyis az értelmes, jómódú férfiak félművelt, rangon aluli feleségei, akik még ma is csinosak és egyértelműen látszik, hogy nem az eszükért vették őket feleségül. A pasik ilyenkor meghúzódnak, kicsit szégyellik. A nő meg elvesz, kiprésel, kihozna mindent a helyzetből. Mint az életben. A férj okos, ő meg akkor ügyes lesz. Agresszív, de közben kedvesen nagyvonalú próbál lenni (nem szokott sikerülni). Azt hiszi, én is gazdatest vagyok, mint a férje.
        A legnagyobb csapás számukra, ha egy szinttel feljebb emelem a beszélgetést, és csak a férj érti. Irónia, igazsággal fűszerezve – van, hogy hat. Egyébként nem nagyon lehet mit kezdeni velük. Nekem legalábbis nehezen megy, nem tudok embereket leugatni a fizetett vakációjukon.

        • Aaa, a svedorszagi uncsitesom es mindket felnott gyereke cakkra ezt nyomna, otthon meg nagy pofaval meselne, hogy kinel hogy verte az asztalt, mit alkudott le szenne, hogy jart istenemdekurvajol, es mit fizettetett vissza.

    • Uh, ez de pontos volt, Irén!
      “Hátha jól tud járni. Vagy még jobban.” – Ez apám, egy az egyben.
      Meg lehetett őrülni tőle, mindig ezt csinálta.
      Mikor átépíttette a házát, elhívott csempét venni, napokig autóztunk ide-oda, hogy a legjobb, leggazdaságosabb legyen, visszamentünk, újra megnézte, stb…, kész tortúra.
      Nem akartam már mondani, hogy amennyi benzint így elpocsékolt, abból már duplán is kicsempézhetett volna.
      Jó takarékos!
      Ő akar mindig jól járni, pedig nem kell mindig jól járni.
      Ezt mondjuk nem én találtam ki, de egyetértek vele.

  9. Nekem ez a lazaság az élet sok területén megy, például a párkapcsolatban. Régen a munkában is ment, amikor még szabadúszó voltam, nekiálltam valaminek, csináltam hobbiból nagy lelkesedéssel, aztán végül meglepően jó dolgok lettek belőle – pénz is, megélhetés is egy darabig. (De jellemző, hogy amint megélhetéssé vált a hobbim, meguntam, kiszerettem belőle.)
    Egy csomó mindenben képes vagyok elengedni magam és az elvárásaimat, barátkozásban, társaságban, nyaraláson, nem idegeskedve, nem is görcsölve, csak várni, figyelni, hogy mi lesz, mi történik, jé, milyen érdekes, hűha. Így vettem lakást, így fogadtam örökbe a cicákat, így ismerkedem új emberekkel.

    A sporttal viszont így vagyok,a hogy írod: “A másik példa, mert az is csak példa a benne-nem-levésre, a lét megerőszakolására: felbuzdul, edzeni kezd, kitűzi, hogy akkor hét kilót fog fogyni, meg kockás lesz a hasa. És gyűri, tolja, kibírja. Méri. És fegyelmezett, és nekiindul, de nincsen ámulat, kivárás. És mindig elégedetlen, mert nem az lesz belőle, amit remélt. Nem pontosan az lesz. Nem tudja az egész diffúz csodát a kontrollja alatt tartani. Nem megy le annyi kiló, az utolsó négy csak szenvedősen, és nem kockás a has. Márpedig ő olyat akar, szorítja, motiválja magát.” – pont így, gyötrődve csinálom, azért, mert KELL, mert különben kövér leszek. Igazából én eredményt se várok, rájöttem mostanában, hogy még célom sincs, mert nem hiszem, hogy lesz eredménye – maximum az ártalomcsökkentésre megyek. Csak azt várom, hogy végezzek, hogy kipipáljam, megvolt ez is, heti négyszer másfél óra, jobb az erőnlétem tőle, jobban bírom a munkát, de bár ne lenne rá szükség, bár lehetne helyette mást csinálni. (Aludni például. Mostanában úgy érzem, örökké tudnék aludni.)

    • Most hogy idézetként olvasom, pontosítanék:
      “Nem tudja az egész diffúz csodát a kontrollja alatt tartani.”
      Ez azt jelenti, hogy szeretné, és csalódott, hogy nem tudja kontroll alatt tartani, pedig a csodának az a természete, hogy nem szabad elvárni, kontrollálni akarni, mert történik. Tehát nem ő a béna, hanem rossz a cél.

        • Nem tudom, mi a titok. Nekem egyszer csak kattant valami. A megértés. Most volt itt az ideje. Meg én már annyi mindennek tudok örülni. Ha nincs defektem aznap (bringás), annak is. Minden relatív. Nem akarok senkit nyomasztani.

        • Engem durva dolgokhoz szoktatott az élet. Én nem izéltem kamaszként se, hogy mennyit kell utazni-gyalogolni a suliba, nem volt bajom, hogy de sok a tanulnivaló, de kemény a nomád tábor, de alacsony a fizetés, de sokat kell írni a szakdolgozatba, de fáj a szülés, de nehéz kisgyerekkel, de durva, hogy leromlik mellettem az, akit szeretek, de bonyolult az ügyintézés egyedül, vagy épp de megterhelő a sport, de drága a tojás, az eper. Valószínűleg épp azért, mert nem szerettek eléggé, így nem tartottam magam értékes, kényelemre és kíméletre, kedvezményekre érdemes lénynek, és nagyon elemi az élményem, hogy nincsenek csodaszerek, a világ kemény, nekem kell beletennem a magamét, megalkotnom benne a jót, hiába rinyálok természeti törvény erejű sajátosságai ellen, nincs értelme, nem lesz belőle semmi, és még méltatlan is. Én most már mindenért hálás vagyok. Pl. azt hittem, be van törve az egyik kis ablakkocka, megnéztem, és nem, és ettől boldog lettem. Vagy, elmentem fodrász után edzeni okosan, és mégse lettem nagyon torzonborz, viszont végig a teremben, ahol nagyon kiélesedik a szaglásom, éreztem azt a jó fodrászszagot. Vagy ha vissza tudom tenni a bicikliláncot, és olajos sem leszek. Vagy ha a lakás egy pici fél négyzetméteres részén rendet tudok rakni, vagy ha megvan egy papír, anyakönyvi kivonat, ami nálunk kb. reménytelen. Ilyeneknek örülök, intenzíven. Hálát érzek.

          Egyébként ezeket a nehéz dolgokat te is ismered, csak neked az lett belőle, hogy sokat vársz el magadtól. Tőlem sokat nem is várt senki, ma is láthatatlan vagyok, nem is értékelnek (a családra gondolok). Nem aggódnak, nem méltányolnak, nem szidnak, és nem is állítanak be nagy kosár falusi terménnyel, hogy ezt neked hoztam.

          • ” nem is állítanak be nagy kosár falusi terménnyel, hogy ezt neked hoztam.”
            ez pedig jól esne,nem is a kosár tartalmáért,hanem azért,hogy ők ott vannak nekem.

            Szerintem,arita nem sokat vár el magától,hanem sok neki.
            Nem vagyunk egyformák,meg ha akárnánk is ezt. Én is mindig rágom magam,hogy miért nem birok többet. Most pl. miért jött vissza egy kis hidegtől a nyak-fej fájásom,pedig nem is tornáztam?

          • ) Nekem azt kell kitalálnom, hogy a testem és a sport esetében miért ilyen gáz az egész hozzáállásom. Mert a többi dolgot illetően hasonlóan vagyok mint te – minden apróságnak tudok örülni és hálás vagyok a napért, esőért, ha kinyílik valamelyik virágom, ha új levelet hoz a banánfa, ha végre megtanulta a csoportom a rendhagyó igénket, bármi. Most például nagyon hálás lennék, ha hirtelen megjönne a kedvem, és kisúrolnám a kádat, de azért is hálás vagyok, hogy ha nem jön meg és nem súrolom ki, akkor se lesz semmi.

            A kényelmetlenség, a nehézségek valóban ugyanolyan ismerősek nekem is, mint neked, a hajnalban kelés, a fűtetlen lakásban hideg vízben mosdás, a sok gyaloglás, a kukoricakapálás melegben, a sok tanulás. A mindenért való megküzdés szintén, annak a tudata, hogy csak abból lesz valami, amiért keményen megdolgozok.

            De valahogy mostanra oda jutottam, hogy sok nekem, vagy én vagyok kevés ahogy Eső is írja. Pedig tudom, hogy ezek jó dolgok, edzik a testet és a lelket, és utána örülhet az ember, hogy ezt is megoldott, megcsinálta, és több lett általa. De én sokszor nem akarok már semmit megoldani, megcsinálni, nem akarok több lenni, csak azt szeretném, hogy hagyjanak békén.

            • De ki bánt, ki nem hagy? Te nem hagyod magad. Senki nem várja, hogy sportolj. Egyrészt, azt hiszed (többen mondjuk, hogy tévesen), hogy csúf és hájas vagy. Másrésztazt hiszed, ez a blog vagy a többiek példája kötelező, vagy neked szól. Mindenki magáról ír. És nem igaz, hogy csak ez a táéma, sem az, hogy nyomasztunk, ez a vád igazságtalan. Már külön van az egész, jelszavasban. Tényleg nem értem: ilyen mélyek a tetsi, kinézeti, megfelkelési poklok? Ne toljátok ezt a blogra, rám, másokra. Pihenj, szeresd magad. Nem kell mindig viszonyítani. Nem tudom, mit kezdjek ezzel, hogy annyira érzékenyen telibe találva reagálnak sokan arra, amit írok. Őrizd meg az autonómiádat, és szard le a sportot. én ugyan nem akarlak motiválni se. Csak te írod mindig (írtad már korábban is), hogy ha nem mozogsz, olyankor szétfolysz és gyűlölöd magad. Te nem hagyod magad.

              Ha valaki nem talál örömet a sportban, vagy nagyon nehezére esik az épp elég, nem szénhidrátfüggő, nem káros kaján alapuló étrend ott valószínűleg súlyos stressz, rossz lelki folyamatok és hormonfelborulás van a háttérben, és azzal kinézettől, zsírtól, sporttól függetlenül is érdemes foglalkozni.

            • Nem, ennek a bloghoz, meg az itt álló dolgokhoz semmi köze – ezzel én mindig így voltam, blog nélkül is, hosszú évek óta. Semmilyen írásod nem tud engem annyira nyomasztani, mint én magamat, és nem is vádoltalak semmivel. Nem hiszem, hogy az itt leírt dolgok rám vonatkoznak, autonóm módon vagyok benne a saját poklomban, és igen, mély a pokol, sőt még mélyebb, még én se látok le a fenekére. Nem tudom, mi van ott, miért van ott, és miért fáj nekem annyira, és mivel tudom elmulasztani. Ha zavar bárkit, akkor nem írok róla.

              • Nem az, hogy zavar, nem zavar, csak megdöbbent.

                Egy van, ami engem kínos helyzetbe hoz, ha mindent mindig a pénzre, életmódbeli különbségre hegyez ki a kommentelő, egy olyan poszt alatt is, ami tök másról szól. Erre mindig idecsődülnek a trollok, mennybe menesztik a Szimpatikus, Önkritikus, Szerény Olvasót, akit én leoltok, meg fitogtatok, és én, aki lelkesítenék, örömre és másképp gondolkodásra ösztönzök, meg unortodox utakat mutatnék, ki vagyok kiáltva pazarló-csúfondáros-önelégült-érdemtelen életcsászárának. Ez szar, és ezért kérem, hogy ezt ne csinálja senki. Szerintem jó magyar reflex is az árakon rugózni, dohogni, én nagyon utálom. Nem ujjong, nem rinyál, nem önmardos: él. Próbálkozik.

                Nem hiszem, hogy többet keresek egyedül, és három gyerek eltartójaként, mint egy gyermektelen pár. Csak tényleg, mélységesen nagyon másképp költöm el. És én meg azt sajnálom, ha mást ez zavar, vagy viszonyít, vagy hosszan magyarázza, hogy ő miért nem úgy, miközben ez soha nem volt téma vagy kérdés.

            • Engem is megdöbbent egyébként, hogy ilyen dolgok laknak bennem. Főleg így leírva, magamat olvasva. Annyira betegnek tűnök lelkileg, hogy legszívesebben hívnám a kényszerzubbonyos bácsikat – pedig szerintem ennyire nem vagyok gáz.

              Pénzdolgokról én igyekszem keveset írni, egyszer lepődtem meg a konditermes poszton az árakon, csak mert nálunk tényleg annyival olcsóbb…

              • Ott egy meglepő ár volt, és az a naphegyi Oxygen napijegye, ami egy sajátos árpolitika eredménye. Én, mint írtam, húszezer forintos havibérlettel jártam oda, aztán voltam még négyszer napijeggyel két év alatt. Erre megkaptam (nem tőled), hogy szegény olvasó, ha az egész család menne hetente egyszer, akor az már havi száz, há neki nem lenne pofája… és amúgy neki nem is tetszik, parasztvakítás és sznobizmus. Na, ezen borultam ki. Meg azon, hogy minálunk én keresem az összes pénzt, ő meg idehozta a családi játszmákat, hogy ki mit követelne akkor, ha ő erre költene.

                A többi napijegyről: 800 meg 1500 m2-es termekről van szó, full felszerelt, wellness, seggkinyalás. Szerintem nem drága. Európai polgár vagyok, azt sem szólom le, amit nem engedhetek meg magamnak, tisztában vagyok vele, hogy a minőség pénzbe kerül, és nem vagyok frusztrált sem ettől. Ez a dedrága, biztosátverés, ha ezt kiirtanánk, annyival jobb lenne ez az ország.

                Tele volt szívvel, poénnal és hasznos információval az a poszt, mégis sikerült elvinni nyavalygós irányba, amit nem kedvelek. Nem jó, amikor megírok valamit, és félreviszik, csak mert épp az jutott eszükbe. Mindenkit szeretek amúgy, és nem tehetek senki nehéz helyzetéről.

            • ..és nem tudom, hogy mondjam el: játszótér, kacagás, kúlság, buli az edzőterem. Szabadság, megerősödés, önkiofejezés, magam megalkotása, szép és mélyen átélt mozdulatok, eltökéltség. ott vagyok erős, ott van a kontrollom alatt minden, sehol máshol. És ott nem basztatnak. Mindenki ezért van ott ugyanis.

              Nem az eredményért, nem azért, hogy azt érezzem, megcsináltam, hanem tényleg flow. Az ottlét, az, ahogy érzem magam, amilyen testi érzeteim közben vannak, meg ahogy rámnéznek meg az egész hangulat, megunhatatlan.

  10. A kíváncsiság amúgy egy kulcsszó. Csinálok majd egy bazi feliratot a falra. Olyankor csúszom én is ki az épeszű életből, amikor elfelejtek kíváncsinak lenni.

  11. Ez a szöveg nekem olyan mint beleheppenni egy félméteres frissenhullott porhóba, vagy mint egy ölnyi sokszinű,hanyagul összeszedett ,laza ,mezei virágcsokor.

  12. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s