az idő 1.: észre sem vettük

Balázsnak, mert ő érti

és egy évben is születtünk

Gyanúsan sokszor írom, hogy már a negyven jön, meg “így negyven körül”, ugye? Hogy ekkor már odaint a halál, például.

Vagy kilenc hónapja ezt írom ám. Hogy negyven leszek. Holott én csak harminckilenc lettem, múlt szerdán. Még nem váltottam fel az ötödik tízest, úgyszólván.

De már nem éri meg azt az egy évet oktondi módon kiemelni. Kicsinyes volna. Mint aki retteg tőle. Dehogy rettegek, én…? Hát nem mindegy? Teljes önkény a tízes számrendszer is. (Mindenki tudja, hogy az igazán kerek szám, az például a harminchat. A negyvenegy, na, az szúr.)

Nem akarom elfelejteni, hogy már körülbelül annyi, ennek tudatában, ezzel együtt, ezt el nem maszatolva akarok ilyen lenni, és így érezni magam. Mert különben olyan öregesnek látom a szemem környékét vagy a nyakamat a fotókon. Így meg nem. Én egy háromgyerekes anya vagyok, valósággal beléptem a középkorba, ahhoz képest…? Alkonyati fényben, kizsírosodott bőrrel. Nyakamban kettő lánc, fehérarany. Képernyőfotó 2015-05-19 - 19.27.41 De persze hiába intem magam erre a negyvenre, hogy elkerüljem a méltatlanságot: a belső élményem akkor sem ez, hogy harminckilenc, mindjártnegyven, leéltem a fél életem, nemsokára jönnek éjjel a hőhullámok, meg az isiász. Hát sőt. Ahogy a lélekben ifjú, nagy nevetgélések közepette gyomorszájig húzott, drapp sortú nénik a Normafa ösvényein, sildes sapkában, akik nem értik a világot, hát mi van ezekkel az emberekkel? Ők ugyanazok, mégis minden megváltozott. Ez a sok felirat meg minden, Záray-Vámosi, azok még tudtak énekelni, és a rétes is jobb volt a múltkor!…

Az ember úgy marad, és ebből méltatlan énkép lesz: a húszéves osztálytalálkozó után azt meséli sunyin a nem-osztálytársak körében, hogy mindenki, de mindenki nem csak elvált és reménytelenül kispolgári igazgatóhelyettes lett (és már az is marad, és még büszke is rá!), hanem mennyire megpocakos- és megkopaszodott… Aha, barátocskám, nézzél csak tükörbe, te napról napra (amikor ezt kötőjellel írják, én fizikai fájdalmat érzek ám!) szoktál hozzá az arcodhoz, te persze ugyanannak látod magad, de gyengül és redős és töppedt már a tied is! És nekik te is döbbenet vagy, és nem ám derűs meg érett meg bölcs lettél: az ifjúság jótékony, uniformizáló ragyogásán egyre inkább átüt az igazi arcod, a szüleid vonásainak, az elrontott életednek, a keserűségednek az összessége. Aki lettél, az.

Akkor is, ha az ember valóban jobb formában van, és jobban is élvezi az életet, mint a ballagása napján (amely épp a születésnapom volt, egyébként).

Van egy másik kérdés is, az igazi öregedés-, illetve önmegtagadás-teszt: ha találkoznál egy fiatalemberrel, a tizennyolc éves önmagaddal, mit szólnál a mostani életedhez, döntéseidhez?

Most nem azért, de én azt gondoltam, hogy biciklivel fogok járni mindenhova, kibírom autó nélkül, és beintek a kispolgári (ma már konformistának hívnám) fajtának. Szabad leszek, alkotó, és vicces dolgokat művelek. A gyerekem, ha lesz, sem lesz az én agyonóvott, gügyögve legjobbnak tartott szemem fénye, nem leszek bután elfogult: vagyunk mi, meg mások, csak természetesen. A körmöm kék lesz. Akkoriban királykék volt, most meg… Képernyőfotó 2015-05-19 - 19.48.45 (Na de az akkor valódi polgárpukkasztás volt. Ma ez déem-snassz. Aranyoskám, a mi időnkben a lányok legfeljebb bálokon keringőztek a fiúkkal.)

Jaj, az identitás, az önérzékelés. Az emberi lény magja, emékei, megélései összessége. Mi nem feledjük az ifjúkorunkat, mi többet látunk húszéves fényképet, mint tükröt.

Csak mások feledik, csak ők látják, mivé lettem.

Én a boldog négyéves vagyok a homokozóban.

Én a tizenhat éves, sebezhető, bizonytalan gimnazista vagyok.

Én harmadéves, magáról mit sem sejtő, szorongó magyar szakos vagyok.

Én az ifjú, elsőgyerekes, sugárzó anya vagyok.

Én az vagyok, aki le tud menni hídba, igen. (És tényleg, újra, de évekig nem tudtam.)

Mindannak a bája, intakt gyanútlansága, rugalmassága, sérülékenysége, kíváncsisága, a lobogó hajjal biciklizés, és még az új elemek, előnymaximalizálás: velem ti nem basztok ki, a vállrántás, az, hogy tudom, mit akarok, mi jó nekem, nem vagyok már szeretetmorzsák reményében kuncsorgó, mindenkivel elképzelhetetlenül jó fej és önkihasználós, tudom már, hogy igen, jól sejtettem: írni fogok, és nem félek már a tükörképemtől, és van magassarkúm, azonban hordom is, nem a szekrény öröme, és nem aggódom már amiatt, lesz-e egyáltalán gyerekem, meg kistestvér, vagy hogy nem látok élőben egy igazán lilás naplementét, vagy hogy nem fogom diadalmasnak érezni magam egyszer se ebben a kibaszott életben, vagy hogy soha nem élem át az igazi szerelmet, vagy hogy kéne egy nagyobb lakás — megérkeztem, megértettem, megszenvedtem, és ezt így, a húszévességet és a negyvenévességet kérem egybe, mind, összesen és egymást megszorozva most már. (Az összesen hatvan, avagy épp nyolcezer.) (A fiam szerint csak nyolcszáz.) (Annyira tapintatosak.)

De az idő könyörtelen. Viszont nem hanyatlás van, hanem változás és teljesedés, és ez jó.

Jól van, ez gyenge duma, eltelt a fél élet, sose lesz már olyan a semmim, mint akkor lehetett volna. Ez itt, ez az egész, olyan, mint amikor arany karláncokat meg ocelotmintás leggingset vesz a fiatalos nagyi.

Most még, csak-csak. Letegez a hentes. De ha kamaszodik majd a legkisebb is, és igazán nő lesz a lányom, aki engem, hervadót egy kicsit sajnál majd, és, hála a jó istennek, sokkal boldogabb süldő is, fiatal nő is lesz, mint én bármikor, az azért nehéz lesz. Meddig lesz értelmem?

Többen írjátok, hogy nem vettétek észre az idő múlását, vagyis a változást (mely az egyetlen, mi örök).

Hogy valahogy eltávolodtatok egymástól.

Hogy felugrott tíz kiló.

Hogy a kedvenc farmered már rohadtul nem divatos (sőt, a tanga sem) (és a csípőnadrág sem). (A rap és a hiphop sem.) (Az erobik sem. Mielőtt valóban megmagyarosodhatott volna a helyesírása, kimúlt, elzumbásodott.)

Hogy már nem olyan, mint volt. Az egész. A szex, az áradás, a kedv, a menés.

És miért köszön csókolommal egy húszéves fiú? Tegezhetsz nyugodtan — emlékeztek, amikor ezt nekünk mondták?

Jaj.

96 thoughts on “az idő 1.: észre sem vettük

  1. Én 30 lettem, és az tart vissza attól, hogy nyakig felhúzott drapp nadrágos nénike legyek, hogy van egy húgom, aki hat évvel fiatalabb. Kíméletlenül az arcomba vágja, ha égő vagyok, mert csípőnadrágot keresek, és azt hiszem hogy divat a tépett haj és a hajvasalás.

    Nagyon vártam a harmincat, a 29 olyan volt, mint egy kínos dolog, amiről mindenki tapintatosan hallgat, mégse tudnak nem rá gondolni. Fizikailag sosem voltam még ilyen rottyon, de az energiáimat megszázszorozta a szülés. Sebaj, majd szépen lassan visszaalakítom, teszek érte. Csak meg ne szokjam a +5 kilót és a hátszalonnát.

    Én fejben még mindig 23 vagyok, az, hogy valakinek az anyja vagyok mindig meglepő, az anyuka megszólítás megdöbbentő, és néha nem értem magam, hogy miért pelenkákkal jövök ki a dé emből.

  2. Neked olyan szép az arcod, pláne ezeken az új képeken. Régen is az volt, de nem látom a ráncokat, amiről írsz. Nekem sajnos nem ilyen, száz éves vagyok, annak ellenére, hogy izmosodom mostanában. 34 vagyok, lelkemben 100, és meggyötört, mellette fiatal, kamasz. Összeegyeztethetetlen ellentét, már így lesz örökre, ezért fáj az öregedés, mert valahol mélyen gyerek maradtam.

    • A legtobben hasonloan vagyunk ezzel. A test roggyan, a lelek ude, az ertelemmel majd tortenik valami es akkor a lelekkel is fog. En az Irmanenis allvonal hullamvereset nem birom mar nezni magamon. Ez a legszomorubb egy arcon, hiaba mondjak az okosok, hogy a szem koruli oregedes. Francokat, ha az allkapocs vonalan elkezd megtorni a bor, na akkor mar tenyleg kezdesz nem csak oregedni, de annak is latszani. Lehangolo latvany ez…34 ev az olyan klassz, te meg fiatal vagy, meg annyi szep fog tortenni veled.

      • Az a kepen ott, karakteres, tok mas szitu. A lefogyas eredmenyezte, simulni fog amugy is. Amit en nem csipek az alul az allkapocsvonalan ektelenkedik. Amikor a bor es az izmok is szeliden engedelmeskednek a gravitacionak. Kell az az arctorna, mindig arra jutok.

        • Nekem rosszak a kötőszöveteim, plusz a szülés utáni súlyvesztés tette be végleg a kaput. Igen, az Irma nénis, meg az, ami a szájszeglet és orrcimpa között van, meg a mély a homlokon, plusz ami a két szemöldök között. Igazad van, a szemkörnyéki ehhez képest semmi. Arcra kb. 10 -el többnek nézek ki. Jobb lenne, ha híznék tíz kilót, a mellem is jobb lenne,viszont más meg nem.

      • “a szem koruli oregedes”
        nekem van ilyenem, pedig nem is tudtam, hogy oregszem. amugy kifejezetten kedvelem ezeket a szem korulieket, mondjuk a homlokom is erosen barazdalt, de az mar ezer eve olyan, sztem ugy szulettem.

  3. Nekem is mostanában volt születésnapom (szúrós 41 :), volt kis családi grillparti, itt volt Keresztanyám. Hihetetlen, hogy 77 éves. Nem hasonlít Audrey Hepburn-re, de olyan szépen öregedett meg, ahogy Ő. Gyalog jár szinte mindenhová, semmire sem szed gyógyszert. Aktív, ismerős ismerősének az ismerőseit készíti fel kemény egyetemi vizsgákra pusztán jófejségből. Szerintem a jó gének mellett attól is szép, hogy jó. A jóemberség nyomot hagy az arcon is. A 36 tényleg kerek, akkor nagyon egyben voltam, tetszett a tükörképem. A szúrós 41 éves énemmel most barátkozom, egyre jobban megy. 🙂

  4. Én 33 lettem a múlt héten (ugyan azon a napon van a szülinapunk), és a képeken én is mostanában vettem észre, hogy mintha ez a nő nem én lennék.. ismerős, de olyan más, kicsit a bőre, meg a szarkalábak a szeme sarkában, honnan jöttek és mikor? Hozzá kell tenni, hogy nem tudok hízni, és ezt is rendbe kellene tenni, belgyógyász, stb. de halogatom. És férjhez mentem másodszor is a múlt hét előtti héten. Boldog szülinapot!

  5. Vasárnap reggelre azt álmodtam, hogy még lesz 10 évem és vége mindörökre. Ötven tavasz hozza el azt a végtelen hosszú őszt.

    “…ennyi idő alatt még legnagyszerűbb társas kapcsolatok is csütörtököt mondhatnak, hisz nemcsak az út, hanem az ember is változik, nem olyan, mint az régi, 20 évvel ezelőtti. Más lett. Kívül biztosan, de belül ? Odabennt a lélek csendes kis zugában, ott abban a kedves kis lakásban, hogy érezzük magunkat ? Érezzük magunkat ?! Amikor az ember vágyja a csendet, amikor elbújna a világ, a rokonság és önmaga elől, akkor lesz majd nyitva annak a kedves – szívünk legtitkosabb lakásának az ajtaja – ahol végre ismét önmagunk lehetünk. Ahol és akinek nem kell megfelelni, nem kell bizonyítani, nem kell megmutatni, hogy kik voltunk, vagyunk és leszünk. Honnan indultunk, hova érkeztünk, útközben hány-és hány felesleges kitérőt tettünk meg. Amikor és ott legbelül, magunk mögött hagyjuk a vágyainkat, az érzéseinket, a folytonos jövőtervezésünket – elmondhatjuk, hogy szinte csak egy helyben toporogtunk. Éldegéltünk…Valaki másnak, valaki másért. Nem magunkért.
    ….
    Ahogy fogy az út az ember meg-megáll és magába mélyed.
    …”
    (idézet magamtól, régebbről)

  6. Néha, fényképen látom, hogy mi a helyzet, de tükörbe nézve azonnal beindul a “nagyvillany lekapcsol, áll fölemel, előnyösebb félprofil” program. 38 körül komolyan gondolkodtam azon, hogy még egy-két évig nem ciki-e a miniszoknya meg a szűk nadrág. Most meg szent meggyőződésem, hogy még ötvenévesen se lesz ciki, végül is három év alatt csak nem fogok rettentően megrogyni? Ha meg igen, úgysem fogom észrevenni. Lehet, hogy addigra megkedvelem a párducmintát is, ki tudja.
    Az is jót tesz, hogy itt a házban szinte csak 70 fölöttiek laknak, nekik mi vagyunk a kis fiatalok.

    • Fenchurch, én pont azon gondolkodom, hogy ciki-e a rövid rövidgatya 35 felett. Van egy csomó ilyen nadrágom, de tavaly nem vettem már fel őket, mert túl öregnek éreztem magam hozzá, és meg is voltam hízva. Mély nyomot hagyott bennem az is, mikor a volt kolléganőim arról tárgyaltak, hogy 25 felett már nem illik ilyesmit felvenni – nem rólam beszéltek, de belegondoltam, hogy nekem is lapul négy rövidnadci a szekrényemben, és van egy nagyon kurta farmerszoknyám is.

      Idén nyáron nem fog érdekelni, ki mit mond, ha én úgy gondolom, hogy jól fogom magam érezni benne, akkor felveszem,40 fokban nem fogok caprigatyában aszalódni.

        • Tegnap dumáltam rá az embert egy rövidnadrágra, a L*dliben vettük, nagyon kellemes anyag, teljesen városkompatibilis, mert térdközépig ér, és még neki is tök jól áll, pedig az, hogy nem modellalkat, egy kifejezett understatement.

      • Ne is erdekeljen…edes istenem, rovid naciban korzoznak a nyolcvan eves mamok mas, boldogabb orszagokban, csak itt van ennyi hulye, megkovesedett majom. Mar bocs. Ja, 25 folott nem jar a rovid…te meg szoba allsz veluk? 😉

        • PONT így! Én 42-nél, amikor legutóbb voltam karcsú és ruganyos, minden rövidet felvettem, és csak az érdekelt, jó-e ami a tükörben van, nem a személyi igazolványom.
          Én 17 éves voltam nagyon sokáig. Nem is emlékszem, mikor múlt el. De csak valamikor az utóbbi 5-6 évben.

    • Görögországban pár éve autóbalesetet okozott egy 98 éves bácsi. A cikk szerint, a baleset után a bácsi a másik autóban ülő fiatalembert okolta hevesen, aki 79 éves volt. 🙂

    • itt külföldön simán járnak a nyugdíjasok is rövid naciban, szoknyában. És úgy általánosságban is igaz, hogy minden korosztály változatosabban öltözködik, mint otthon. Eleinte furcsa volt (jól furcsa), most meg már természetes. Iszonyat gyorsan meg lehet ám szokni ezt is: ha Magyarországon egyszer csak minden idős ember extravagánsan kezdene öltözni, pár hét után senkinek sem tűnne fel.

  7. “Aki lettél, az.” 37-38 körül vagyok, sajnos az előbb kihívták a biztonsági szolgálatot , mert randalíroztunk és csak kedd van. Randalírozni csak szombaton lehet. 🙂 Azért megyünk gyúrni remélem, csütörtökön 🙂 tök rákészültem, megminden.

  8. Csak jelzem, hogy nekem ez nagyon kedves poszt, jó volt írni is, töretlen folyamat, ma volt: kicsi agyban-bringán történt, valamennyi a fogason (net nélkül), a többi az “irodámban”, alkonyati langyban, szépen, szervesen, és szerintem jó lett. Ezt nagyon-nagyon ritkán érzem, és csak azért írom le, mert zenét hallgatok (Ferenczi György), amire szintén tök rég nem volt példa, és most előjönnek ilyen elmondandók. Nem a holnapi napon, teendőkön meg kajákon kattogok (és nem is volt nassrohamom).

  9. Ha eszembe jut az öregedés, akkor én is pont így agyalok rajta.
    Van Bruce Willis-nek egy régi filmje: A kölyök. Ott a 40 éves sikeres/kiégett menedzser találkozik 8 éves önmagával. A film eléggé bugyuta, de különben aranyos – és nekem mindig eszembe jut, amikor elkezdek a koromon gondolkodni. A kissrác mondata jut eszembe: “negyvenéves vagyok,és nincs kutyám?”
    Ha találkoznék fiatalabb önmagammal, jól elbeszélgetnénk valószínűleg. Mondjuk az első férjemet kihagytam volna az életemből, de mást nem bántam meg.
    18 évesen azt gondoltam a világról, hogy aki elmúlt 40, az már öreg, nagyon öreg. Erre rendszeresen emlékeztetem magam, amikor 18 évesekkel beszélgetek, a szemükben én, a 47 évemmel már öreganyó lehetek.

    Nekem már a húgaim is negyvenesek, van viszont 18 éves lányom – de ő nagyon cuki, mert ő mindig fiatalít. Ő akkor szokott rámszólni, ha valamit “nyanyás”-nak tart rajtam :-).

    A hajam hófehér lenne, ha nem festeném. A ráncaimat kenegetem, inkább csak kötelességtudatból, de nem igazán zavarnak, ők is hozzám tartoznak.

    A férjem szokta mondani, hogy megrémül, ha meglátja a saját tükörképét valahol, úgy, hogy nem számított rá – “ki ez a ráncos, ősz öregember?”, mert ő lélekben 25-nek gondolja magát. A tükörképemtől én nem rémülök meg, de én is valahol megrekedtem 25 körül lélekben – és mivel mindketten lélekben fiatalok maradtunk, valahogy a mi kapcsolatunk is megőrizte ezt, én csak akkor veszem észre a ráncos, ősz öregembert, ha nagyon nézem, első látásra nem tűnik fel.

  10. A múlt hónapban múltam el 35 – nem vágott annyira földhöz, nekem inkább a 30 volt jelentős dátum, azóta meg olyan gyorsan megy az idő, hogy nem volt időm gondolkodni. Első ránézésre olyan sokat nem változtam 18 éves korom óta, ugyanúgy hordom a hajam, hasonlóan öltözök – végre hozzáöregedtem azokhoz a stílusú ruhákhoz, amik mindig is tetszettek. Jobban megnézve már látszanak a változások, az arcom is más lett, csontosabb talán, de nekem így jobban tetszik. A testem is öregszik, a bőröm is más, főleg azt vettem észre, hogy nagyon szárad. Harmincéves koromig arckrémet sem kellett használnom, de most immár elengedhetetlen, hogy minden este bekrémezzem magam, és arra is rájöttem, mire való a kézkrém.

    Ami inkább zavar, az az, hogy lelkileg iszonyú fiatalnak, határozatlannak, sebezhetőnek érzem magam – ez megengedhető egy 25 éves esetében, de ennyi idősen illik már kinőni és “felnőni”. Azt mondják, egy harmincas évei közepén járó nő már nagy szakmai tapasztalatokkal és egzisztenciával rendelkezik – nekem egyik se igazán van, sőt egyre inkább úgy érzem, hogy keveset, nagyon keveset tudok, sokat kell még fejődnöm, tanulnom, szó sincs arról, hogy akkor most hátra lehet dőlni. Jobb is, mert nem szeretnék begyöpösödni – sokszor az is a bajom, hogy túl laza vagyok, és nem akadok fenn olyasmin, amin idősebbek igen – pedig lehet, hogy kéne, nem tudom.

    • ” egyre inkább úgy érzem, hogy keveset, nagyon keveset tudok, sokat kell még fejődnöm, tanulnom”
      nekem úgy tünik,hogy nem értékeled eléggé magad, te arita.
      Mit kell tanulj,hogy értékes ember légy?
      Én nagyon csodállak igy ahogy vagy 🙂

      • Jajj, Eső, zavarba hozol!

        Úgy értem, hogy minél többet ismerek meg a világból, annál inkább azt érzem, hogy túl keveset tudok ahhoz, hogy valóban a mélyére lássak és megértsem az összefüggéseket. Keveset tudok az emberekről is, nem ismerem fel a játszmákat például…

        • Hogy othonos legyél a játszmák megértésében ,ahhoz vissza kell fejlődnöd.
          Esetleg tanulhatsz pszihológiát, de mindenképp nehéz együttélni azokkal akik játszmáznak.

  11. Én 33 évesen sokkal fiatalabb, erősebb és élőbb vagyok mint 30 évesen vagy előtte 10 évig. Ettől függetlenül néha kiráz a hideg ha a 40re gondolok. Nem tudom miért, nem tervezem ezt az életmódot visszafordítani. De valahogy az mégis…apám például akkor már nagyon valószínű hogy nem lesz. Különösen akkor jön ez elő, amikor leereszkedik egy vészjóslóan szürke köd a gondolataimra, olyankor elveszítem a jövővel való kapcsolatot és lassan eltévedek a ködben. Kicsit most is így érzem magam, úgyhogy ne is figyeljetek rám.
    Inkább lemegyek most edzeni a terembe, fogom a vizemet amit a Kincsecském csomagolt nekem reggel, mert panaszkodtam neki, hogy hideg ott a víz. Már jobban is vagyok kicsit.

    • Ne parázz, csodálatos és ez a jó ebben a jelen korban, hogy (hacsak szülés, trauma, depresszió, ilyesmi nem szól bele, és figyelsz az egészségedre, sportostul,vérképestül) igazi nagy különbség szerintem olyan 28 és 44 között fizikailag, motivációban, lelkileg nincsen nagy különbség.

      De lehet, hogy azért írom ezt, mert nekem kb. egy-két évvel ezelőttre múlt el az állandó és a világ részének érzékelt szorongástömegem mintegy nyolcvan százaléka, a tetejébe meg életmódot váltottam, ami (a folyamat, a döntés, a lépések) önmagában erőmegélés és szuverenitás-deklaráció, az eredménye meg abszolút újjászületős. Ezért érzem az a poszt ellenére is, hogy minden egyre jobb. Ráncostul. És hogy el tudom fogadni törvényszerű életeseménynek pl. anyám betegségét vagy azt, hogy nőnek a gyerekeim (és nagy gyerek nagy gond, ugye).

      • A szorongástömeg milyen jó szó. Van tehát olyan, mikor mindez eltűnik? El a vállamból, a nyakamból, az éjszaka némaságából? Képesek vagyunk a mában élni valóban, és nem merengeni a múlt elbaszásain és remegni a jövő hibáin? Létezik az önmagunkba vetett olyan mértékű bizalom és megbocsájtás saját magunknak, hogy elérjük ezt az állapotot? És ha sikerült, jó lesz akkor?

        • Van az az állapot, hogy belefáradsz. Hogy rájössz, nem vagy önző attól, hogy fontos neked az örömed, és jobban működsz is, ha megadod, ami jó. Szigorúnak tűnsz magaddal szemben, ugyan, mi emészetnivalód van, mit rontottál el…? Lehet, hogy nekem könnyebb, minden nap elmondhatom, hogy ahhoz képest, hogy (szinte) mindent egyedül, mindenki boldog, megvagyunk, van jóérzés, és ez szép teljesítmény.

          Ugyanakkor nem szép, hoyg nem visz rá a lélek erre vagy arra (bűntudatforrások), de nem bírom, és ez nem véletlen, el tudom ismerni, hogy ennyi megy, minden nem megy.

          A szorongás az interiorizált külvilágból jön, többnyire irracionális, nem igazságos, nem értelmes, nem produktív, tudatossággal és intenzíven jó énélményekkel levetkőzhető. A másik rész a külvilág. Én hiszek abban, hogy e világban is, sokféle, sokrétű emberi kapcsolattal is létezik szabadság, tehát nem csak a remetéknek.

          A saját hiedelmeidet, kényszereidet lassan leveted, lemorzsolódik rólad, megéled, hogy jó vagy és produktív és erős, és a károgókat és belepofázókat, a normára figyelmeztetőket, látva, hogy ők mire vitték, mi az örömük, hogy néznek ki, könnyű szívvel, kacagva leszarod.
          És még beszólni, visszavágni sincs kedved.

          Én ma a keresztutcabeli “hajadonok vérében fürdik” (írom ezt a posztot, az a lényeg, hogy idősebb valaki lesi és kontrollálni próbálja a fiatalabbat) nőt könnyű mosollyal lepattintottam. Nem tudom, miért van felháborodva, vagy mit akar, én nem bántottam, ő szólogat be meg pletykál. Futok így a kutyával, köszönök (ő nem), és így kitör, hogy Na ide figyeljen, álljon meg. Mondom, dehogy állok, futok, időm van, tempóm van (pont ez volt a hajrám, az utolsó ezer lépésem), meg még dolgom is utána, nincsen nekünk semmi dolgunk egymással.

          • Én mindig sokkal többet szorongok mint indokolt lenne. Volt bennem egy olyan alap, hogy én nem hibázhatok. Nehezen is bocsájtom meg magamnak, ha hibázom. Magamra haragszom, ami végül kihat másokra, stb.
            De fejlődök. Kivárok, túllépek, rálegyintek, tanulok belőle, változtatok. Ez valahol az önelfogadás útja, nem?

            • Ebből van kiút! ugyanettől szenvedtem én is sokáig, de már nem haragszom magamra. meg másokra is egyre kevésbé. Jó úton haladsz, szerintem. De ezt te is tudod, ugyi. 😉

  12. Azt hiszem értem, amikről írtok, írsz, sőt, érzem, idén 45 leszek: fel sem foghatom hova szaladt el az a sok év…. kedvenc, szívbéli ex-anyósom, Bella néni sorait fogadd szeretettel; engem anno megnyugtatott:
    – Tudod, lyányom, amikor reggel felébredek, becsukom, vagy kinyitom az ablakot – attól függően, épp’ milyen évszak van. Bevetem az ágyat, kimegyek a fürdőszobába, belenézek a tükörbe és felsikítok: ki ez az öregasszony?! Majd elkezdek csoszogni…
    Bella néni 88 éves volt mindehhez és egy igen tiszta eszű-szemű asszony. Sokat tanultam tőle. S ahogy az életet, ezt is tovább szeretném majd adni, amikor már ott valahol leszek.
    Rigófütty 🙂

  13. Holnap leszek 44. Ez is szúr, de duplán! Illetve, ha máshogy nézem : két szék – hogy legyen mire leülni 🙂 ! Hozzállás kérdése, nem?
    Nekem is van olyan “száj melleti ragya”, nem is tudom hogy került oda és mikor???
    Gyerekként mindig ábrándoztam arról, hogy ha majd x leszek akkor… – ha most lehetne találkozni gyerek magammal csak jól megölelném, megvigasztalnám és a lelkére kötném, hogy higgyen magában nem lesz baj és olyan hegyeket fog megmászni, amiken mások csak hüledeznek.

    • Ne ülj rá, akkor nem szúr. A 11 is szúr.

      Szép lesz.
      Meg aztán ha úgysincs mit tenni, akkor emelkedjünk felül, és éljük meg röhögve, önironikusan, és tudva, hogy senki sem kerülheti el. Csalás nélkül, könnyedén.

      Én most alkut kötöttem magammal, hogy el fogom viselni azon testrészeimet, ahol a bőr már nem olyan, amúgy sem, és lefogyva meg végképp. Attól még minden jó, de hát, na. Reménykedni, ellene feszülni, csodamódszereket keresni méltatlan volna.

  14. 32 vagyok, nem újdonság, de nem érzem magam annyinak. Érzelmileg nem, szakmailag viszont úgy érzem, öreg vagyok, késve kapadozom. Eltoltam, nem tudok odajutni, ahova szeretnék, nem azok a helyzetek és környezetek találnak meg, amikre vágyom, amiben úgy érzem kibontakozhatnék, és ettől egyre dühösebb kezdek lenni. Nem is: pánikba esem, hogy ülök a fosban. Ott vagyok, azt csinálom, azaz úgy csinálom, ahol még mindig ott az üresség, a nem elég, az elégedetlenség, főleg, amikor kóstolót kapok a jobból lebbenésnyi időre.
    Mad issue ON
    Legszívesebben letolnám nullásgéppel a hajam, és pucéran kiállnék üvölteni a Moszkva térre és egy éles szikével lekanyarítanám a hájam.
    Mad issue OFF
    A testem elhanyagoltam, Liedloff könyvét olvasva mozog alattam a föld, és némely területen világok omlanak össze bennem, írói minőségemet is alapjaiban kérdőjelezem meg (miért is írok aspektus). A környezetemből adódóan felvettem sok olyan gondolkodáselemet, közhelyt, ítéletet, konzerv véleményt, amitől jobb szabadulni. Ami csak távolabb visz attól az embertől, akire szívesen gondolnék magamként.

    Annak viszont örülök, hogy egyre több olyan ember, fórum talál meg (vagy én őket), amik táplálnak, amik segítenek ráébrednem ezekre a felismerésekre. Állapotba zökkentenek és nem csak szimulálom, hogy élek.

    A depresszióm után azt hittem, vége a domboknak, és utána sík terep jön. Haha, most látom csak a távolság ködből előderengő hegyeket!
    Úristenmileszmégittpedigcsak32vagyok…

  15. Én már egy éve “mindjártnegyvenezek”, anyám szólt nemrég, hogy még csak 37 (nemsokára mondjuk 38), ne vegyek el három évet az életemből. Nem veszek én el, nincs is, nem élem meg, csak várom, hogy elmúljon, boldogság helyett szorongásban, ha vége a napnak, kipipálhatom. “este van, egy nappal rövidebb, lásd újra a fogság, és egy nappal az élet is”. Talán írtam ezt már. De miért nem a fogságból keresem a kiutat?
    Ha azt nézzük, amit írsz, hogy az öregség a lobogó hitek feladása, akkor öreg voltam én már 20 évesen is, bár féltem a kispolgárságtól, az uncsi léttől, a szabadság elvesztésétől, de vágytam a biztonságra is, jó férjre, gyerekekre, munkára, mindenre egyszerre. Miközben már akkor is szorongtam és már akkor sem hittem magamban. Tehát nem is olyan nagy a különbség 20 és 40 között. De valószínűleg úgy gondoltam, hogy eddigre már nagyobb gyerekeim, és biztosabb egzisztenciám lesz. Aztán pár év múlva már ott voltam az akkor még létező “hárshegy” várószobájában. Azóta is ki-be járok oda. Talán az is egy eredmény lehet, hogy még mindig tartósan kint vagyok.
    Viszont 30 évesen igazoltan jobb nő voltam, mint 20 évesen, biciklivel jártam munkába, még simán jártam koncertekre, hippitáborba, lapnadrágomból kivillant a combom és felszedtem a vonaton egy francia csávót. Egy év múlva pedig szerintem nagyon is egyedi szakdolgozatot írtam és kiköltöztem Párizsba, irigy tekintetek körgyűrűjében… (ők most örülnének, ha tudnák, mi lett azóta).
    Úgy hogy talán van még remény. És a kisbaba is fiatalít majd, nem?

  16. Én néha büszke vagyok arra, hogy olyan dolgokat éltem meg az elmúlt 38 évben, amiket nem is sejtettem gyerekkoromban. És most sokkal előrébb tartok, mint ahol tartanom kellene, ha nem foglalkoznék magammal. Adott paraméterek alapján nem itt kéne lennem, hanem egy sokkal rosszabb élethelyzetben. De nem hagytam magam! Messze felülszárnyaltam azokat a körülményeket, ahonnan jövök, sokkal messzebb futottam, mint hittem volna, és most kicsit elfáradtam, leülhetek.

  17. Visszajelzés: az idő 2.: nincs időm | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s