Hát dőljön el végre már, hogy akkor fent vagy lent, veszít vagy nyer, erkölcsös vagy hulladék, katolikus vagy pogány. Hogy igaza van vagy nincs, előre tudta vagy nem is sejtette, férfi-e vagy nő, szakállas vagy borotvált, húsz vagy ötvenöt, hetero vagy homo. Tudjuk már bizonyosan, mondjuk ki, mérjük le, határozzuk meg, tegyük dobozba, ragasszunk rá címkét, kész, akkor többet nem kell gondolkozni. Ne mozogj már, már definiáltunk! Találja meg már mindenki, ki ő igazán, s amíg az utat járja, várunk, de ha megtalálta, akkor ő már az, kész, vége, megérkezett, ne variáljon. Legyél valaki, és legyél az a valaki, ugyanolyan egész életedben. Köpönyegforgató!

Bizonyosság legyen, öt szóval leírható személyiségek és hideg sör. Változó, képlékeny kategóriák? Identitás-korszakok, ötévente felülvizsgált eszmék, új meg új szempontok, struktúrák? Ma így gondolom, de holnap talán máshogy? A végleges válasz mítoszának elutasítása? Nem egyik vagy másik szabály követése, nem szabályrendszerek közti választás, hanem a merev előírások, szabályok elutasítása, mindenestül? Vagyok emós rocker, gyúrós bölcsész, maoista antropozófus, baloldali szkinhed, kék, mert kedden kék a kedvem — kinek fáj?

Hiszen kinek ártok, ha olyan vagyok, amilyennek lennem éppen jólesik? Összezavarom vele a Rendeseket?

Egy nagy lyuk volt bennem, csak éreztem, mellébeszélnek, dőlnek a lózungok. Teczár Szilárd cikkét olvastam a múlt heti Narancsban, és megkapónak éreztem, ahogy érvel: nem kell választani, nincsenek kész, végleges identitások, bináris nemek, és Conchita Wurst ezt a felismerést provokálja ki belőlünk.