identitás

Egyáltalán, az-e? Ezt jelenti ez a szó?

Azon filózom mostanában, minek tartom én magam, de ilyen életvitelbeli részletek mentén.

Hogyaztmondja:

Én vagyok az, aki kávéval kezdi a napot.

Humán diplomám van, és egész életemben ehhez kapcsolódó munkáim voltak.

Egyedül nevelek három gyereket.

Budapesten lakom.

Három gyerekem van, lett.

Nem autózom.

Nem beszélek többet az életben WZ-vel.

Bringával járok.

Életvitelszerűen írok és gondolatokat formálok.

Magyarországon élek, nem tudnék nem az anyanyelvemen létezni.

Húst eszem, szeretem a húst.

Szelektíven gyűjtöm a szemetet.

Heteroszexuális vagyok.

Sportolok, és ez fontos nekem.

Én ’94 óta minden választáson és népszavazáson ott voltam.

XY évek óta jó barátom.

Szeretek a Villa Bagatelle-ben kajálni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

És mihez ragaszkodom ezek közül.

Szándékosan válogattam kisebb és nagyobb mérvű elemeket, majdnem tökmindegy életmódbeli részleteket, döntéseket és esetlegességeket, beleszületést, változtathatatlant és elvi kérdést, így jobban mutatja, mit akarok mondani.

Na, és most először érzem azt, hogy ugyan ezek és az ilyesmik fontosak nekem, meghatározzák az életemet, döntéseimet, de ha úgy alakulna, bármelyiket el tudnám engedni.

Ha olyan lenne az élet, ha arra kérne a sorsom, akkor megtanulnék például mégis vezetni. Mert hát változunk mindannyian, a gondolkodásunk, meg a körülményeink is, elmúlnak mellőlünk dolgok, hitek, fontosságok.

Vagy csak a dolog maga változik, a hit nem: abban a momentumban, például az autóban, nem tud az elvem (ökológia, pazarlásmenteség, mértékletesség) érvényre jutni, mert van egy másik szempont, mondjuk hogy lesántultam, és az erősebb.

Vagy: mégis legyen még egy gyerekem.

Vagy mondjuk nem lenne kedvem többé a Villa bagatelle-hez. Vagy, és még inkább, lenne valaki, aki bűnösen sznobnak tartaná a Villa Bagatelle-t, és akivel együtt akarnék kajálni, mert szeretem őt, akkor én nem érvelnék, nem védeném a villámat, és nem is járnék oda duzzogva és egyedül. (Vagy ha fényevő lennék, pláne nem, hehe).

Ha rájönnék, hogy az a valami nem jó (már) nekem úgy, akkor nem tartanék ki azzal az eszelős konzervativizmussal, amire hajlamom van. Már nem olyan jó nekem XY barátsága, nem működik.

És mindezt fájdalom és düh és trauma nélkül, a dolgok lassú áramlása, alakulása előtti tisztelettel. Addig úgy volt, most meg másképp lesz. Lassan átúszik a másba, vagy hirtelen döntés, az is lehet.

Vagy úgy marad, de nem ragaszkodásból. Mert egy részlet nem az én identitásom. Nekem az az identitásom, hogy el tudom ezeket engedni, és én mindig megmaradok mindig, a hagyma közepe a Peer Gyntből, ami, ugye, nincs.

Mi az oka annak, hogy sokáig azt gondoltam, hogy én sose tudnám nem-kávéval, hanem mondjuk teával vagy citromos vízzel kezdeni a napot?

Ennyire nem lehet semmi fontos. Olyan helyeken találjuk magunkat az életünkben, hogy ihaj. És akkor már mindjárt nincs kedvünk akkora szájjal bizonygatni a bármit.

De én csak példa vagyok, amúgy.

Ez a poszt most ilyen. Meséljetek, asszociáljatok. Megyek vérvételre meg úszni, és talán megnézem a Harcosok klubját.

Facebookomon vita a testszégyenítésről.

66 thoughts on “identitás

  1. Én meg eszek. Akkor is, ha nem esik jól. Azt gondolom: de hát én ilyen vagyok, mindig eszek. Mintha nem mernék más lenni.
    Egyszer egy rövid ideig jobban néztem ki a tesómnál. Nem volt jó, kibillent a világ a tengelyéből és nagyon zavart.
    Visszamegyek a pszichológushoz, hátha mégse az vagyok, akit eddig utáltam.

  2. Jól mondod. Ez most ilyen. Ez Ma ilyen. Némely változhat, alap talán nem.
    Idén leszek 40 éves.
    Nem mentem férjhez.
    Pozitív az életszemléletem, Liberálisnak tartom makam.
    Apunak 2 hónapja szükséke lett rám. (ez Most! ilyen)
    Edzem a testem, 30 felett kezdtem el.
    Aranyműves vadjok ez a szakmám, a munkám, ebből élek.
    Önálló az életem.
    pár barátot el kellett bocsájtanom.
    nem hordok bizsut.
    ma vettem 1 bikinit.
    🙂
    fordítva ülök a lovon

  3. Tegnap láttam a Marigold Hotel c. filmet, ami ugyancsak remekül rámutatott arra, hogy az identitás tényleg folyton változik. Mert változnak a körülmények, változik a gondolkodásunk, ízlésünk, így nem ragadhatunk le régi jelszavaknál. Semmi sem kőbe vésett – és de jó, hogy nem az! Csak néha könnyebb elbújni a megszokott mögött. “Én nem vagyok olyan, aki… Én ezt még sosem…”

    Egy idézet a filmből:
    – Nothing here has worked out quite as I expected.
    – Most things don’t. But sometimes what happens instead is the good stuff.

  4. Meg sosem gondolkodtam azon mi az ami meghatarozza, hogy en az vagyok aki. Tulajdonkeppen semmihez nem ragaszkodom (a cigirol valo leszokast nehezen hataroztam el, az valamelyest a lenyem reszeve valt, viszont meglepett, hogy milyen gyorsan semmit sem jelentett tobbe.) Nekem az az egyik legnagyobb bajom, hogy mostanaban barmitol (leszamitva persze a hozzam kozelieket, anyam, macskam, 1-2 barat) konnyeden vagy kevesbe, de el tudok szakadni. Regebben ez sokkal nehezebben ment. Sem a vegzettsegem, sem amit epp csinalok vagy nem, vagy ahol es ahogy elek nem nyom a latba tul sokat, olyan rajtam kivulallo dolgok ezek, barmikor elrebbenek mashova, belekezdek masba stb…Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem befolyasolja az eletemet, de nem hataroz meg mint szemelyt.
    Asszem nem tudom magam beskatulyazni, de sebaj, majd megteszi mas.

  5. Tejjel iszom a teát.

    Imádom a samponreklámokat. A mai napig bedőlök nekik.

    Mindenem a szeretet, az ölelés. Akinek ez terhes, nem tartozik a világomba.

    Utálok madárcsicsergésre ébredni, hajnalban az is zajnak minősül.

    Érfóbiám van. A szinonímszavak és egyéb hozzájuk kapcsolódó kifejezések is kiborítanak, úgy mint lüktet, pulzál, kidagad. A vér jöhet, az nem probléma.

    Öt perc után megállítom a mosást, és öntök bele egy plusz lavór vizet.

    Monologizálok unatkozó kutyáknak.

    Zöld szemem van, némi fos beütéssel.

    A fodrásznál stresszelek, a fogorvosnál ellazulok.

    • Tetszik ez a felsorolás 🙂 Az utolsó pont rám is igaz.

      Jól el lehet szórakozni ezekkel a listákkal. Mindig más-más személyiség rajzolódik ki belőlük, attól függően, hogy állítja össze őket az ember. Pedig minden állítás igaz, és mégis…
      Ez olyan, mint a “mesélj magadról valamit” . Hát, köszi, nem lehetne kicsit konkrétebban? 🙂

      • Én mindig zavarba jövök, ha van 2 percem, h meséljek vmit magamról. Mégis hogy ragadható meg egy ember pár szóban…? Vagy ez lenne az aktuális identitásunk, ami 3 mondatban összefoglalható?

        • Szerintem ez nem aktuális identitás, csak annak a gondolkodási folyamatnak az eredménye, amikor hirtelen próbálsz összeszedni pár tulajdonságot, az eszedbe jutók közül kiszelektálod a gáz dolgokat, és megpróbálod kitalálni, hogy pontosan mégis mi a francra kíváncsiak? Legalábbis nálam ez lenne. 🙂

          De ha csak úgy a magad kedvére akarod végiggondolni, akkor sem lehet ezt ilyen egyszerűen megragadni, szerintem az identitás nem minden eleme fejezhető ki szavakkal, inkább érzés, hangulat, ilyesmi.

    • Érfóbia, ezt ismerem. Régen rosszabb volt, de nézni most sem szeretném, pl. műtétet videón. (Volt ilyen műtétem amúgy, nem zavart a tudat, néznem nem kellett.)

  6. Ide tintás? Panta rhei. (tán a sznobizmus? :))
    Volt most pár év, ami alatt többmindent tudtam elengedni, mint valaha gondoltam volna. És néhány dolog, amiről azt hittem, igen, aztán az istennek se.

  7. A Harcosok klubja nagyon jó film, én annyit nevettem rajta, hogy a végére rekeszizomlázam lett. 🙂

    Én úgy érzem, az én személyiségem állandó, immár megszilárdult részek többé-kevésbé működő halmaza, de ezeknek semmi köze ahhoz, hogy hol élek, hol dolgozom, vagy mit szeretek enni, olvasni, nézni. A gondolkodásmódomhoz, a saját személyes kultúrámhoz, a politikai meggyőződésemhez sincs közük, ezek annál sokkal mélyebb dolgok, nem annyira nyilvánvalók, még azok számára sem, akik jól ismernek. Én viszont, ha magamba nézek, újra és újra rájuk csodálkozom, hogy jé, hát ezekből áll az igazi én?!

  8. Voltam, vagyok, leszek, hagytam, hagyom, fogom.
    Ismerem és mégis tanulom magam. Körbesétáltam a határaimat, látom már a lebonthatatlan falaimat. Fix pontként élni, mégis jó.

  9. Szoktam néha ilyeneken gondolkodni, hogy mégis ki vagyok én, miért ilyen vagyok, van-e olyan dolog, ami csak rám jellemző? Szerintem az emberiség olyan sokféle, hogy nincs olyan elem, ami kizárólag egy embernél van jelen, viszont az egyes tulajdonságok _kombinációja_ mindenkinél egyedi. Mindegy, hogy veleszületett vagy tanult, ritka vagy tipikus, hosszú ideje állandó vagy múló dolog, Az egész személyiségünk egy kavargó massza, ami folyamatosan változik, egyes elemei kicserélődnek, a meglévők közül néhány dolog fontosabb lesz, néhány pedig elveszti a jelentőségét.
    A nagy kérdés, hogy ez már maga a személyiség, az ÉN, vagy van ennek a masszának valami belső magja, valami elemi erő, ami köré az egész rendeződik, és amitől változékonyságban is viszonylag állandó marad? Ezt talán sosem tudjuk meg, de én azért örülnék, ha a második variáció lenne az igaz.

  10. Éva, a Harcosok Klubja egyfajta válasz a fogyasztói társadalom nyomasztó, fülledt, determináló kereteire. Nem csak maga a klub hanem a film is. Eltelt közben pár év, bizonyos kérdések már nem annyira újszerűek, többen, másképp feltették és megválaszolták őket. De a történet így a karakterekkel, unikális.

  11. A változásról:

    Én gyerekkoromban igényeltem az állandóságot, és általában utáltam minden változást. Mára ez megfordult, inkább a kiszámíthatóságtól félek, a beszürküléstől. Emlékszek, úgy kábé 20 éves korom körül sokat filóztam ezen. Mert gyerekként minden olyan dinamikus, ahogy kinyílik az elméd a világra, ugrásszerűen tágul a tudatod, évről-évre többet értesz a körülötted lévő dolgokból, minden csupa rácsodálkozás, kaland. Egész más az élet 6 évesen, mint 10 évesen. Aztán ez lelassul. Attól féltem, hogy most már felnőtt vagyok, mindent tudok a világról, kifejlődött a személyiségem is, innen már nincs tovább. De jajj, én nem akarok így maradni, én még fejlődni szeretnék, szellemileg meg lelkileg is, bölcsebb lenni, magabiztosabb, meg minden! 🙂 Később persze rájöttem, hogy nem kell izgulni, már így 30 körül is rengeteg mindent másképp látok, mint húszévesen, és még előttem egy csomó évtized! 🙂 Azt hiszem, felnőttkorban nem egyenletes a dolog, inkább szakaszok vannak, viszonylag állandó időszakok, majd nagy rádöbbenések, intenzív impulzusok, ugrások.

    A múltkor sétáltam, és eszembe jutott, hogy X évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy én 2015-ben megint ezeken az utcákon fogok gyalogolni, ráadásul ilyen társaságban. Jó érzés volt.
    Van egy elméletem: Ha újévkor mindenki kaphatna egy kis ízelítőt a következő évéből (mondjuk fél perces klip, pár másodperces snittekből összevágva), akkor én annak örülnék, ha több olyan jelenet lenne, ahol el sem tudnám képzelni, hogy kerültem oda, kikkel vagyok és mit csinálok. Persze csak bizonyos határokon belül: ha egy sötét börtöncellában ülnék, az azért túl sok jót nem jelenthet. (Most tekintsünk el attól, hogy jó-e, ha az ember látja a jövőjét.)

    • nekem is bejönne ez az ízelítő a jövő évből. és igen, én is elcsodálkoztam volna, hogy kik az új szereplők. régen, amikor még naplót is írtam, felírtam, ha valaki olyannal találkoztam, aki nagyon hatott rám. mostanában nem találkozom túl sűrűn nagyformátumú emberekkel. vagy már sok mindent láttam?

  12. Ez nagyon érdekes téma, mert én mondjuk könnyen engedek el mindent, sajnos embereket is, nem vagyok valami jó ilyen szempontból, ha nem megy, akkor hagyom, és mindent.
    Én mindig tudom, ha valaminek vége, még mielőtt vége lenne, aztán vége is.
    Sok minden meg tud változni, de szerintem az alap az nem változik.
    Mármint az alap, aki vagy.
    Az marad, szerintem ahhoz mindig visszatérsz.
    A többi kiszámíthatatlan.

  13. én meg rettenetesen tudok ragaszkodni mindenféléhez, kibaszott módon utálok költözni, munkát váltani, húsz éve járok ugyanoda nyaralni (pedig csak 27 leszek) mindig siratom a régit, egyébként ez egyrészt persze negatív, mert pont ezért nagyon nehezen ismerem fel, ha valami már nem jó nekem, másrészt meg az a jó benne, hogy nem érzem szükségét, hogy állandó változásban éljek, és ezért sokszor talán több türelmem van a meglévő dolgokban meglátni a jót, vagy megoldani a bajt, mint a környezetemben a legtöbb embernek, úgy értem, szerintem roppant toleráns vagyok mindenféle zavaró dologgal (tényleg elég kevés dolog zavar), és csak remélni merem, hogy nem az önsorsrontásig toleráns.
    identitás a munkám, pedig sokszor a tököm tele vele.
    identitás az újrakezdés csoport, mert így érezhetem, hogy teszek valami hasznosat.
    identitás az extrém szociális érzékenység.
    azt nem tudom, hogy identitás-e ott lakni, ahol lakom, mindenesetre ahhoz is rettenetesen ragaszkodom. az én koromban pedig ez ritka, de kilenc éve lakom ugyanott, és ez roppantul megnyugtat. hogy belső udvarra néz meg ilyenek, az nem öröm, de igazából nem zavar. tíz éve járok ugyanazzal az emberrel, na valahogy így értettem a toleranciát, hogy azért sok olyan dolog volt, mikor el lehetett azon gondolkozni, hogy ez meg az kurvára nem jó, volt ilyen, és nem csak a szerelem meg a jó kapcsolat, hanem volt, hogy a ragaszkodás volt az (nem a rossz értelmű megszokásra, belekényelmesedésre gondolok), ami arra bírt minket, hogy dolgozzunk inkább bizonyos dolgokon, de most ne ezt a nyögvenyelős beletörést meg a szomorú mentsük meg a házasságunkat kísérletekre meg a jó lesz az úgyisra gondoljatok, különben megmentendő állapotban nem volt sose a kapcsolat, inkább olyanok, mint például embert próbálóan hosszú munkanélküliség, ebből adódó depresszió, amikor nehéz kijönni bárkivel is, ilyenekre gondolok. akkor például 20 éves se voltam, és sokszor azért gondolkodóba estem, hogy ebben a korban nem ezzel kellene foglalkoznom meg szenvedni hónapszám, és ott azért volt, hogy nem csak az tartott vissza, hogy de szeretem, hanem az is, hogy ragaszkodunk egymáshoz. ha ez így értelmes.
    a dohányzás az a legijesztőbb mindenekfelett álló ragaszkodás, úgy is mondhatjuk, súlyos függőség, de asszem túl van azon. sokféle identitás változott azért bennem mondjuk tizenhat éves korom óta, de ez mindenen átívelt, nem emlékszem, ki voltam, amikor még nem cigiztem (13 évesen utoljára), és el sem tudom képzelni, hogy ki lennék, ha nem cigiznék. ordítóan félelmetes még rágondolni is.
    egyébként identitás volt az is, hogy én vagyok az, aki hat szelet süteményt eszem és négy kanál cukrot teszek a kávéba, és az összes krumplit kizabálom a tálból, és nehéz, mert ez a mértékletesen étkező valaki, ez nem igazán én vagyok, ez nem hasonlít rám, ez egy szükségszerűség, meg érdekesség, biztos majd megszokom ezt is.
    az autóm identitás még akkor is, ha már nem járok vele a vécére is, sőt, keveset, de amikor vezetek, az identitás. azért is, mert apám autója volt.
    régen az volt identitás, hogy majd a bölcsészkarra fogok járni, meg értelmiségi társaság, meg sznobkodás, meg szar vagyok matekból, meg bahiás gatya, meg alter zene, na ez gyakorlatilag az ellenkezőjébe fordult, most pont az az identitás, hogy én vagyok az, aki leopárdmintás ruhát visel és reptéren dolgozik és paraszt rapet meg tuctucot hallgat a kocsiban, de háháhá, mégis meg tud szólalni értelmiségi társaságban, csak jól előadja a kívülállót. ez különben nagyon erős identitás lett.
    a francba, identitás, hogy nem tudok röviden írni, és úgy látszik, erre sajnos mindig a végén jövök rá.

  14. ja és még a cigi identitásképző hatásáról rendszeresen eszembe jut az a döbbenet, hogy hat éves koromban is tudtam, hogy ha én felnőtt leszek, akkor majd cigizni fogok, mert a felnőttek arról ismerszenek meg, hogy cigiznek. pedig a mi családunkban se volt mindenki dohányos, de mindhárom szülőm 🙂 igen, meg a barátaik is, és az izgi felnőttes beszélgetéseken, ahonnan kiküldték a gyerekeket lefekvésidőben, ott mindig állt a füst a konyhában, és egyértelmű volt, hogy a felnőttek ezt csinálják ujjszopás helyett, meg akkor, ha komoly mondandójuk van, meg ha épp fontos munkát végeznek. így hát egyértelmű volt kiskorom óta, hogy a felnőttek cigiznek, és majd egyszer én is így fogok tenni, még a naplómban is benne volt, mikor tizenegy éves voltam, hogy rá kéne már gyújtani, mert az milyen érdekes lenne, és különben is meg ryan is cigizik (akkor ő volt a kedvenc színésznőm, meg imádtam a haját 🙂 ) különben ez azért kurvaszép példája a gyerekeknek való példamutatásnak 🙂

    • Meg a passzívdohányzásnak 😦
      Csak akkor változna valamit a helyzet, ha az “előre megfontolt, szándékos, akár halálos kimenetelű/krónikus egészségkárosításért” a felnőttnek felelnie kellene.

  15. “Ennyire nem lehet semmi fontos. Olyan helyeken találjuk magunkat az életünkben, hogy ihaj. És akkor már mindjárt nincs kedvünk akkora szájjal bizonygatni a bármit.”

    hehe. Én kb. ezzel kezdem és végzem az önazonos identitásomat jó pár éve, lehetnék GPS, az is mindig újratervez.

    mondjuk, végülis.
    marad pár ember, a macskák, a zöldségek, a napfény, a vizek és az önmagamról való rendelkezés szabadságfoka, az elszaladás joga (majdnemhogy bárhonnan), ezek nélkül most úgygondolom, igen nehéz volna. Aztán lehet, jön olyan, hogy majd gondolok mást.

  16. Van egy erős nonkonformista részem, meg egy erős konformista, örök harcban állnak, az győz éppen, aki pont kényelmesebb az adott élethelyzetben. Majdnem egész életemben ugyanazon a településen éltem/élek. Imádok utazni, de a változástól, költözéstől borzadok. Ragaszkodom régi holmikhoz, de nagy megkönnyebbülés, ha ki tudok dobni egy zsákkal. Ha nyernék a lottón, öt helyen lenne házam, hogy mindig ott legyen a lehetőség visszamenni. Imádom a lányom, néha elképzelem, hogy idecsöppenek a múltból, és hoppá, itt van ő, bizonytalan volt, hogy lehet -e. És milyen szép, és mennyire szeretnivaló.
    A cigivel harcban állok, el szeretném dobni örökre. Remélem összejön. Kávéval ébredek, gyalogolok, többnyire liberális vagyok. Legtöbbször megjavítom, mint lecserélem. Nem szeretem a telet, sosem mennék síelni. A macskákat szeretem, a kutyákat nem. Hosszú a hajam. A ruhatáram változik. A színek is. Nem tettem identitássá a betegségemet – többen így tettek az ismeretségi körömben. Heteroszexuális vagyok. Fontos a hűség, lojalitás, igazság, őszinteség. Kiállni dolgokért. Kevés, minőségi ismerős.
    Nem lehet egy embert pár mondatban összefoglalni.

  17. Pont mostanában érzem, hogy feloldódok valami megfoghatatlanban, konformizálódom (van ilyen szó?) mint “anyuka”, és hol vagyok én.

    A fél Európát egy barátnő kedvéért egyedül átvonatozó már nem vagyok. Mert már nem vagyok egyedül. Az is elmúlt már, amikor néha fizikailag fájt ennek a hiánya. Persze azokat, akik velem vannak (a férj meg a lány), semmiért vissza nem adnám, nademégis. Istenem, országom, régi szabadságom.

    De igazából azt se érzem, hogy “anyuka” lennék, mármint hogy menne ez a feloldódás dolog. Imádom a lányom, ő meg ha tehetné 0-24 rajtam lógna, dehát őrá mégsem építhetem magamat, azt is most sejtettem meg, hogy ez is tévút lenne – megvan a saját egyénisége, amit most (másfél évesen) már határozottam mutat is, én meg csak pislogok és csodálkozom és figyelek, hogy ki is az, aki itt él velünk és akit annyira szeretünk. Az érzékenysége, nem-társasági-lénysége miatt sem aggódom annyira – ő ilyen, majd nő és erősödik.

    Szóval két szék között a pad alá?…

  18. Budapest, felvidék, világpolgár.
    Szeretem a minőségi ételeket.
    Szeretem a kényelmes életet.
    Szeretem a kemény edzést.
    Szeretem a nem megszokott megoldásokat.
    Szeretem, ha a számításaim bejönnek.
    Szeretem, ha a számításaimnál is jobban jönnek be a dolgaim.
    Szeretem a szabadságérzetet. A szabadságot a legjobban…
    Egy célom van: jól érezni magam.
    Fél napon keresztül blogokat olvasni, síelni Ausztriában, idegen tájakat látni,
    jófej embereket megismerni, cipőket párhuzamosra igazítani.
    Modorosan megnyilvánulni és röhögni magamon.
    Megtanultam nem komolyan venni az életet. Mégis komolyan veszem magam, mert hozzászólok. Nem ragaszkodom eszementen.
    Érzem, hogy elég ha jól érzem magam, toleránsan, liberálisan, élni – élni hagyni módon.

  19. Egyes napokon ez a verssor jellemez kb 16 éve… “én se vagyok, csak kiöltött nyelvem a tükörben, és ha volnék is,- ugyan minek?” … máskor meg más.. de mindig valami verssor 🙂

  20. Szerintem egy biztos az életben: a változás.
    Meg hogy szeretek röhögni. Hangosan.
    Meg hogy van gyerekem.
    Meg hogy beszélek idegen nyelveken.
    Meg hogy minden nap olvasok.
    Meg vannak barátaim.
    Meg a preraffaeliták színvilága. Más nem is nagyon számít, mert úgyis megváltozik.

  21. Egy darabig görcsösen ragaszkodtam ahhoz a feltevéshez, hogy én semmihez sem ragaszkodom görcsösen.
    Az azért nagyon kínos, hogy évekig, adott esetben évtizedekig identitásként kezeltem az éppen aktuális életformát. Mostanra pár dolog maradt, de már tudom, hogy ha erőszakosan ragaszkodom hozzájuk, a bokám köré tekerednek és lehúznak az iszapba. (Nem tudom, miért ilyen alapvető identitás nekem, hogy kék a szemem, ez talán nem fog megváltozni. Meg az olvasáskényszer, és a mindent agyonsózás.)
    Másnak is van olyan kategória, hogy valamit nagyon mélyen identitásnak tart, és ezt mélységesen szégyelli?

    • Agyonsozasban en is jo vagyok epp ezert egy ideje figyelek, igy meg tok sotlan minden ezert utolag sozom el. Amugy igaz, amihez ragaszkodunk az elobb-utobb kenyszerpalyara allithat bennunket. Bar en gorcsosen meg semmihez sem ragaszkodtam, de ha erosebb kezd lenni a kotodes bennem, igyekszem valahogy egyensulyba hozni. Egy valami igaz ram meg mindig, hogy altalaban mashol szeretnek leni mint ahol eppen vagyok. Most teszem azt inkabb otthon vagy Gorog.o.ban estleg Italiaban.

    • “Másnak is van olyan kategória, hogy valamit nagyon mélyen identitásnak tart, és ezt mélységesen szégyelli?”

      Ajajj! Nem annyira szégyellem, inkább gáznak vagy szimplán hülyeségnek tartom, hogy ezek ilyen fontosak.
      Például nagyon büszke vagyok magamra, amiért magyar az anyanyelvem. (Ezen én is röhögök, nem gondolom komolyan, de azért egy kicsit mégis.)
      Meg ballábas is vagyok (nagy bánatomra balkezes nem), és az milyen különleges dolog már! Arról nem is beszélve, hogy karikába tudom hajlítani a nyelvemet, ami a menőség netovábbja,és kiemel a szürke tömegből. 😀

      Az is identitás, hogy nem vagyok vallásos. “Nekem nincs szükségem szentírásra ahhoz, hogy jó ember legyek, különben se szóljanak bele, álszent banda! Hogy tudnak az emberek bármilyen módon közösséget vállalni bármelyik világvallással, amikor látják, hogy miket művelnek?” Ezt néha teljesen jogosnak érzem, néha meg hülyeségnek, mert azért ennél árnyaltabb a kérdés. És hajlamos vagyok arra is, hogy felsőbbrendűnek érezzem magam a vallásos emberekkel szemben. Ez viszont egyértelműen gáz, és igyekszem rajta változtatni.

      • Én is nemvallásos, meg általában büszke arra, hogy magyar az anyanyelvem. Ez utóbbit viszont többnyire már szinte szégyellem, mert semmiképpen sem szeretnék egy kategóriába tartozni a “nagymagyarkodókkal”.
        Amúgy meg szintén mindent agyonsózós és ballábas,de nem balkezes.

        • Most nem kotozkodom, csak erdekel, hogy egy nyelvre, anyanyelvre miert buszke valaki? Szerintem ez egy adott dolog amibe beleszuletunk, ha egy kicsit arreb akkor maris szlav nyelv…Az, hogy szeretjuk mert vegul is ezen a nyelven tudjuk a legteljesebben, termeszetesebben kifejezni magunkat, azt ertem. De ezt a buszkeseget oszinten szolva nem. Meg azt sem tudjuk megitelni, hogy hangzik ez a nyelv, milyen a dallama egy mas nyelvet beszelo szamara. Sokszor mondogatjuk itthon, hogy a “vilag legszebb nyelve”. (kicsit olyan ez nekem mint ” a magyar nok a legszebbek a vilagon”.) Nos, masoknak nem egeszen ez a velemenye a mienkerol, viszont a sajatjukat ok is a legszebbnek, ilyenebbnek-olyanabbnak tartajak. )kisse farasztott is ez a nemzetek kozti nyelvi versenges, ahogy a spanyolok pl. leneztek az angol, allitva, hogy az egy primitiv nyelv, bezzeg a spanyol, olaszok, lenygyelek detto. Skandinavok szep kivetelt kepzetek eme gog alol) Ezek csak nyelvek, epp ezert ezt a “buszke vagyok az anyanyelvemre-t” nehezen ertem vagy erzem at. Azt a “buszkeseget” de inkabb oromet, hogy valaki a sajat anyanyelven kivul szepen elboldogul mas nyelveken is, mar sokkal inkabb.
          Szoval? Elmondjatok, hogy van ez?

          • Hogy a magyar volna a legszebb nyelv? Fél év angol szakon, egy Nádasdy-szeminárium, meg egy Géher-, és elmúlik. Szerintem kínosan buta provincializmus kocsmasztaloknál azt bizonygatni, hogy a magyar a legszebb nyelv. Ugyanakkor a magyar, itt a szlávok, germánok között igenis különös nyelv, és nekem van azzal kapcsolatos öntudatom, ahogy használom, és nagyon egy vagyok vele, ez a fajta logika és kifejezésmód az, ami otthonos, és irodalmi módon is csak a magyart tudom használni (gyakran mondják, hogy a bloggal terjeszkedjek angolszász irányba, de nem fogok). Nagyon fontos nekem, hogy elsajátítsam, hajlékonyan és kifejezően használjam. Sajnos, a bizonygatók nem szokták magas szinten használni a saját nyelvüket sem, mást meg leginkább turistaszinten, ha egyáltalán. Engem egyre jobban zavar, ahogy mindenki mindent nagyon magabiztosan, egy mondatokban megítél, mert hogy a vélemény szabad. Szakkérdéseket is, hangulatkeltően is.

          • Persze, abszolút igazad van! Ráadásul én nyelvész vagyok, fanatikusan rajongok minden nyelv iránt, őszintén azt gondolom, hogy mindegyik érdekes, egyedi, és eszemben sincs egyiket a másik fölé helyezni (már csak azét sem, mert az szakmailag is nagy hiba lenne).

            De én is érzem azt, amit Éva írt, hogy mi azért itt egy nyelvszigeten élünk az indoeurópai nyelvek tengerén, és ez valahol egy különleges helyzet. (Ahogy magamat ismerem, ha valami világnyelvbe születtem volna bele, mindenképpen meg akartam volna tanulni egy kisebb nyelvet is. Ennek külön örülök, hogy így már nem kell.:) )
            Másrészt nekem is fontos, hogy jól ismerem, használom, játszok az anyanyelvemmel, magyar szöveg rajtam soha nem foghat ki (na jó, néha), biztonságban érzem magam benne. Még csak azt sem mondanám, hogy a legszebbnek tartom, de mindenképp a számomra legkedvesebbnek. Nem tudom, lehet, hogy nem a büszkeség a legjobb szó rá, de mindenképpen az identitásom fontos része.

            “Azt a “buszkeseget” de inkabb oromet, hogy valaki a sajat anyanyelven kivul szepen elboldogul mas nyelveken is, mar sokkal inkabb.”

            Egyrészt öröm, másrészt tök menő dolog. 🙂 Főleg akkor érzem ezt, ha olyan nyelven beszélgetek valakivel, ami egyikünknek sem az anyanyelve. Valahol olyan szép ez, nem? Más helyről, talán teljesen más kultúrából jövünk, de kommunikálni szeretnénk egymással, érdeklődünk a másik iránt, és ezért hajlandók vagyunk időt és energiát befektetni, és idegen nyelvet tanulni. Ráadásul ezzel legtöbbször elhagyjuk az anyanyelvünk komfortzónáját, ingoványos terepre kerülünk, és még jobban figyelnünk kell a másikra, és együttműködni, különben nem lesz sikeres a dolog. Szeretném azt hinni, hogy a több nyelven beszélő emberek nyitottabbak, toleránsabbak, de lehet, hogy ez csak utópia.

          • A büszkeségből egyenesen következik hogy a másikét rosszabbnak vagy kevesebbnek tartjuk? Nem tudom.. Meg aztán, nem tartom bajnak, ha büszke valaki valamire. Az arrogancia, az gáz, inkább az emeli a többieké fölé a sajátot, nem?

            • Mondjuk lehet az ember a hajára büszke, ha az tényleg szép, dús és sok időt tölt az ápolásával? Persze, javarészt szerencse, genetika s mégis…
              Ettől még nem nézegeti más haját, nem méricskél, csak tetszik neki a sajátja és büszkén hordja a fején.

              • Dehogynem. Megkérdezi, hol vette a barátnő a csodaszép kontytűjét. Döbbenten látja, hogy egy hajdan szép hajú, vele egyidős nő durván kopaszodik. Talán meg is kérdezi, nem beteg-e, vagy javasol egy tuti sampont, szakembert…

      • Amúgy szerintem is ezek a dolgok, amiket úgymond az identitásom részének gondolok csak bizonyos apró részletek és végeredményben az adja ki a valódi identitásomat, hogy az apró részletek hogyan változnak az évek során, mennyire engedem, hogy változzanak. Most azon dolgozom, hogy minél kevésbé legyek görcsösen ragaszkodó, képes legyek változni és változtatni, úgy hogy közben azt érezzem, hogy így is én vagyok én.

    • Ez a nagyvonalúság hiánya, gyengeségérzés, frusztráció. Az a szabadság, hogy nem érdekel, nem tud ártani nekem, én ennek a haragnak is fölötte állok, ugyanakkor nem engedem, hogy bántson, na, az a valami.

      • Azt en sem hiszem egy pillanatra sem, hogy artani tud nekem, egyszeruen csak nem vagyok hajlando kapcsolodni olyanokhoz akik mar reg nem erdekelnek, eljatszottak a bizalmam. Ennek semmi koze a nagyvonalusaghoz vagy felulemelkedeshez. Nincs kzos nevezo tobbe, de gyulolet sincs. Hatarok vannak,

      • En ujabban ragaszkodom, ha nem is a haraghoz, de az elhatarolodashoz ami parosul nemi megvetessel vagy kesernyes utoizzel. Aki alapjaiban bantott meg, artott nekem, na azzal nem vagyok hajlando szoba allani. Menjen a fenebe. Egy ilyen, mitha mi sem tortent volna evekkel korabban, bejelolt a facebookon. wtf!!! Annyira nem ertem ezt. Sosem tudnek keseru elozmenyek utan csevereszni valakivel vagy akar ideiglenesen is bevonni ot az eletembe ujra akar csak ot percre.

          • Popper eccer aszonta, hogy a megbocsjatas felejtes, van benne valami szerintem is. A korabbiakhoz meg annyit, hogy nem piszlicsare konfliktusokra gondoltam, hanem komoly visszelesre, megbantasra. De eleve nagyon meggondolom kivel toltom az idomet, kivel csevereszek, hat pont nem egy olyan valakivel akiben korabban komolyan csalodtam. Ez tavolrol sem jelenti azt, hogy valaki a haragjahoz ragaszkodik vagy meg mindig frusztralt, de nem felejtem el a szemetsegeket es nem fogom ugy kezelni az illetot, mintha nem kovette volna el oket es az rendben lenne ugy.

            • a-a, van az amit megbocsátok, mert belátom, hogy engem nem rághat tovább az ügy és a másik gyengesége, gonoszsága sem kell hogy tovább öljön engem. de el nem felejtem, tapasztalattá vált, a részem lett. szerintem a mindent elfelejtő megbocsátás olyan kegyelem, amiben az embernek ritkán van része. legalábbis nekem. haragot nem érdemes tartani, attól még mondjuk szoktam, mikor eltűnik, van hogy visszaesnék. túl sokat bírok el, az van. megszoktam hogy tűrni kell. ezért ésszel kezelem az ilyen eseteket, emlékeztetem magam rá, míg be nem ég. sajnos ez hozza magával azt is, hogy bizonyos fölényem keletkezik a másikkal szemben, felismertem a gyengeségét, a belső romlottságát vagy akármit, és nagyvonalúan nem állok bosszút vagy nem adom vissza a kölcsönt, de többé már nem áll meg előttem. sosem leszünk egyenrangú felek többé. persze, ahogy írod, ezek súlyos hibák kell legyenek, vagy sokadjára előforduló problémák, amik a tartós jelenlétük miatt rontják az életminőségemet. de nekem ehhez tényleg nagyon sok tudatosság kell, különben a belémvert alkalmazkodás és neurózissal határos megfeleléskényszer és szeretetéhség visszalök.

            • “megszoktam hogy tűrni kell.”
              Neked is ezt tanították, Pikareszk?
              Mert nekem is.
              Évekig jártam terápiába, hogy ezt a rohadt romboló mondatot letegyem.
              Meg mást is, de ez volt az egyik.
              Nehéz.
              Poppert nagyon szerettem, sokban közel áll hozzám, amiket mondott, az egész szemlélete, sok minden mellett az, hogy “Hagyni kell!”, szerintem is, a dolgokat alakulni, egymást meg békén.
              Ez mondjuk az identitásom része, ha így belegondolok, ez a “békén hagyni”, úgyse lesz semmi a nyaggatásból sose, abból se, ha a sorsot nyaggatod, ez ilyen “minden mindegy” filozófiának tűnhet, de nem az egyébként, ebben van erő, csak nem úgy látszik.
              A megbocsátással én is úgy vagyok, mint te, a tapasztalat is az enyém, a harag is az enyém, nem jut eszembe (jó esetben), de bennem van, beépült, ez is én vagyok.

            • ” felismertem a gyengeségét, a belső romlottságát vagy akármit, és nagyvonalúan nem állok bosszút vagy nem adom vissza a kölcsönt, de többé már nem áll meg előttem. sosem leszünk egyenrangú felek többé.”

              Pontosan igy, szorol szora, ahogy irod. Itt van es lehet szo nagyvonalusagrol, en is ezt akartam irni, hogy nem vagok vissza ez az en felulemelkedesem, ha ugy tetszik, de ettol az ugy nem fog megnemtortentte valni es az en viszonyulasom sem.

            • Éva, én nem így működöm. Vannak olyan helyzetek, amikor igencsak jönne, hogy adjam, de szigorúan vissza amit kaptam. És nem teszem, és ez nagyvonalúság részemről, nem pedig minimum. Lehet kisstílűség, de igényem van a balanszra, sokszor érzem magam adósnak, és kiegyenlítem akár egy bocsánatkéréssel, ha én voltam a sértő, bántó fél. Ettől visszaáll az egyensúly. Ugyanígy élem meg azt is, ha mások engem lopnak, csalnak, vagy hazudtolnak meg.
              Nekem annyiszor kellett, külső igényre, felülemelkedni, hogy egyszerűen nem teszem többé. Aki elbaszta, vagy lássa be, vagy menjen tovább, ha nekem nem fér bele az amit tett. Nem tartom ezt ideális állapotnak, de talán közelebb van az egészségeshez, mint az, amikor úgy tettem, mintha nem bántana, nem fájna, nem sértene, vagy épp nem érezném magamnak becsapottnak, kihasználtnak.
              Idővel talán ez is változik, és elérem azt, amikor tényleg, őszintén nem igénylem szükségét az egyenlítésnek valamilyen formában.

              • De hát az ő (= bántó személy) játszmájuk része az, hogy nem ismerik el, ami történt. Nincs ott objektíve, kristálytisztán, hogy mi történt, ne ugyanahhoz viszonyul a bántó és a bántott, más a verziójuk, netán a bántónak az egész nem is létezik. Nincs egyetértés sem a kapcsolat normáiban, szabályaiban, sem az igazságosság mibenlétében, sem abban, hogy mi történt pontosan (“elszedted a pénzem”, “megaláztál szexuálisan”, “azért voltál velem, hogy előrébb juss a karrieredben”, “felélted az erőforrásaimat”, “cinikusan önző voltál, míg én tiszta szívől szerettelek”), a legtöbb ilyen kapcsolatban egyáltalán nincsenek igazságosság-normák, a környezet szerint is el kell fogadni, hogy “hát, ő ilyen”, és: “mégis, mit vártál tőle?”.

                Tudom, kire, mire gondolsz, és értem, mire írod. A “járna nekem valami a sok fájdalomért” minden akarás vagy tudatos munka nélkül belőlem most múlt el, mert…. mert nekem jobb, így is, mindenképpen. És nem kell velük kapcsolatban lennem, vagy alig, szerencsére.

                • Igazad van. Nem tartok még itt, de az a célom, hogy így legyen.

          • Igy is lehet nevezni, moralis minimumnak, de az viszont nem moralis vagy erkolcsi foleny ha valaki ugy dont, hogy o megis kapcsolodik ahhoz a szemelyhez aki bantotta ot, vagy netan (o maga volt a bantalmazo) szemtetkedett vele. Attol, hogy te igy gondolod nem biztos, hogy ez erkolcsi emelkedettseget jelent vagy ebbol erenyt kene kovacsolni. Mintahogy a mellozes sem jelenti azt, hogy valaki gyenge es nem tud felulemelkedni. Eleg furcsa, ez a “cimke aggatas”. Mar bocs.

            • En sem a kenyszer szulte helyzetekrol beszeltem, ott mar amugy sem beszelhetunk arrol a szabadsagrol amit korabban emlitettel. (nem tud artani, sajnos de.) Hanem arrol, hogy- es akkor fogalmazok durvan-, adva egy ember, barat akar, akiben bizol, tok jo fej vagy, tamogatod ot es o nem egyszeruen visszael, hanem hatbatamad, art neked, megprobal ellehetetleniteni. En ezen nem fogok felulemelkedni, mert ott van vege a tortenetnek. Pont. Ha az ugy mar kifutott is, nem felejtem el es tegyuk fel, hogy egy szep tavaszi napon osszefutunk es o mintha misem tortent volna, meghiv egy kavera, (persze nem bocsantot kerni, de az sem szamitana kulonosebben, ha olyan az ugy hattere) sajnos nem fogom elfogadni. Az tok mindegy ebben az esetben, hogy o mit es hogyan ertelmezett ( mellesleg ha en szemet modon viselkednek valakivel azert azt tudnam), mosdatott e szerecsent, az en szempontombol az a lenyeges, hogy en mit eltem at.
              Ha mar a szomszedot megemlitetted. Sajnos en azon sem tudok felulemelkedni, hogy a szomszedom egy tolvaj, agressziv gyoker, aki noket fenyeget meg, de eleg sunyi ahhoz, hogy utolag azert probaljon bratyizni, hat meg egy lofaszt. En vele, nem es nem vagyok hajlando. Tesom szerint sem kene igy elhatarolodni, de egy szarhazival en nem tudok diskuralni, meg akkor sem, ha nem kozvetlenul nekem art. (Egyelore)
              Persze vannak csak idegesito szomszedok, akik ugyanakor nem sok vizet zavarnak, azokkal nyilvan valtanek nehany szot a lepcsohazban, ha ugy hozza a helyzet.

              • Igen, én is pontosan így. Semmi kávé, semmi eljátszása annak, hogy mi sem történt.

                Szomszéd: van egy olyan íratlan szabály, hogy a szomszéddal nagyon rosszban lenni (adott esetben a jogos felháborodásodat a viselkedése miatt a tudomására hozni, és nem csak a háta mögött hőbörögni) nem tanácsos, mert mi lesz, ha rászorulsz, meg anélkül is, elvégre árthat neked. Hát én egészen nyíltan és egy igen izmos ember társaágában álltam a szomszéd elé, aki a gyerekeimet próbálta megfélemlíteni, megszabni, hogy a teljesen közös kertben hova mehetnek, és így szóltunk rá, hogy et ne. Azóta nem basztatja a gyerekeket, viszont nem köszön. Nekem good deal.

            • Egy aprosag tortent is nem reg. Kicsit hasonlo csak. Volt egy otthoni szomszedasszony kliensem (kicsit fura) sirva konyorgott mindig, hogy kezeljem, mert ot meg soha senki igy nem kezelte… aztan ramunt vagy akarmi es amikor az unkahuga kerte, hogy adja at neki a szamom, mert szeretne os is egy kezelest, azt hazudta neki, hogy olyan sokat dolgozom, hogy oket tobbe mar nem vagyok hajlando kezelni. Tudni kell, hogy se munkam igy bevetelem se es ezt o is nagyon jol tudja. Most ujra faj neki ez+az, anyamnak sir, hogy mikor jon a “kislany” mert nagyon kene egy kezeles. Ez nem nagy ugy, valoban, de aki igy hazudik azt en mar nem tudom ugy kezelni mintha misem tortent volna. nem akarok ezzel tobbet foglalkozni. Amikor erre en azt mondom anyamnak, hogy en ezt a not nem kezelem tobbe, akkor persze en vagyok a gyoker “aki nem tud felulemelkedni” es meg a “sajat erdekeidet sem nezed?”. “ne csinald ezt lanyom, a harag nem jo tanacsado bla bla..ismered milyen… es nem erti, hogy en nem haragszom, csak maskepp mukodom etekintetben. Hat igy.

              • Arról nem is beszélve, hogy nagyon is bizalmas kapcsolat kell egy kezeléshez, csúnyaság nem fér bele, és ez kölcsönös kell legyen. Nem tudom kihagyni: még el találod törni valamijét véletlenül.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s