rá se ránts

Szard le lett volna a bejegyzés címe, mégpedig azért, mert ezt mondják. Nagyon megvonják a válladat, és arra figyelmeztetnek: azt csinálsz, amit akarsz, felnőtt ember vagy! Nem kenheted másra a bajaidat. Okos, független férfiak és nők, ha hallják, olvassák, hogy szerintem visszahúz, sakkban tart szuverén döntéseink meghozatalakor, eleve: az igényeink felismerésekor, amit a rokonaink, barátaink, ovistársak szülei mondanak, azt felelik kerek szemű jóindulattal: te tényleg azért maradsz a házasságodban/főzöl minden nap/utasítod vissza a bulimeghívást, mert ki mit mond? Hát mit törődsz vele, téged mások elvárásai határoznak meg?

Eszter is pont most írt erről, a célok megvalósításáról szóló összefoglaló írásában:

Aggódom, ki mit gondol.

Nálam még mindig nagy para, hogy ki mit gondol, márpedig így nehezebb haladni. Ki hogy van ezzel? Az idegenek véleménye általában nem nagyon érdekel, de a közvetlen környezetem (potenciális) ítéletei gyakran aggasztanak, ami egyfajta megfelelési kényszerrel elegyedő bizonyítási vággyal párosul. Még mindig nehezen mondok nemet, és gyakran van lelkifurdalásom, ha mégis megteszem, mindez pedig hoz egyfajta meghasonlottságot, kétséget, sőt: kettősséget az életembe az egységirányú “önmegvalósítás” és az önmegvalósító egységállapot helyett. Hiába, két lovon nem lehet ülni, két urat nem lehet szolgálni egyszerre. Elméleti szinten nagyon is tudom, hogy “ahhoz, hogy a másik mit gondol rólam, nekem az ég adta világon semmi, de semmi közöm nincs”, mégis bánt, amikor nem értenek, félreértenek vagy nem sikerül egy-egy (amúgy számomra kedves ember) elvárásának megfelelően alakítanom a dolgokat.

Egy olvasó pedig, teljesen más élethelyzetből, ezt írja:

Ha sokat mondják neked, elhiszed, hogy tényleg nem vagy normális, és ennek ellensúlyozására kell a bejegyzéseid által nyújtott fogódzó. Víz alatt úszom félig már öntudatlanul, és amikor olvaslak, hirtelen levegőt kapok.

Ami engem illet, én már tényleg nem törődöm azzal, ki mit mond — és pusztán emiatt is mondanak mindenfélét –, és elképesztő a különbség, nagy fényesség, néha apró bűntudat-pontokkal, de ez luxus, könnyű nekem: olyan az életem, hogy napi döntéseimnek, programjaimnak és rossz, kiabálós napjaimnak én vagyok az egyetlen felnőtt tanúja. Senki nem szól be, hogy már megint színházba mész, meg nem gondolod, hogy fel kéne már mosni, és tényleg nem vittél naptejet ebben a melegben??? Ködös emlék, hogy a gyerekeimet védik tőlem, és minden mozdulatomra megjegyzést tesznek, régesrég nem játszom kettős játékot: azt, aki gondos, szerény, takaros, meg azt, aki magában anyázik, titokban betolja a háromszáz grammos mogyorós csokit, és egészen máshol lenne a szülői értekezlet helyett. Nincs ez a jó szándékú, öröké éber figyelem fölöttem, az úgy maradt anyáké, amely valójában kontroll, előbb fojtogat, permanens bizonytalanságot vált ki — képes vagyok egyáltalán jól, helyesen élni az életemet? –, aztán dacot.

Én úgy élek — úgy alakult és úgy döntöttem –, hogy lehetek, aki lennék, magyarázkodás nélkül. Meghökkentő a különbség, felsejlik néha a múlt, és a homályos tudat: ezt éreztem önzésnek akkor, ezt a szabadságot, és ezt érzik sokan ma is annak. Holott a következményeit annak, ahogy élek, hogy nekem abból mennyi munkám, nehézségem van, nem ők viselik. Sokszor vagyok nagyon gáz, de minden én vagyok, és azt a frusztrációt, hogy örökké kommentálják, mit csinálok, nem ismerem. Így aztán bennem is felbuzog ez a tanácsadhatnék, egyszerűen azért, mert magam mögött hagytam ezt a létezést, és nem is érzem át, mennyre súlyos, mennyire agyonnyom, és hogy nem külső kellemetlenség, hanem belül rombol, beidegződés, szakadatlan (ezt a szót nem használom eleget) szorongás.

Azt állítom, nem kevesebbet, hogy minden jóakaratú, aki meg akarja mondani, mit csináljak, miközben nem viseli a következményeket pontosan ugyanúgy, mint én, kontrollálni akar a tanácsaival, a maga normáit, sőt, eszményeit tuszkolja belém, és nem segít. Ilyen tanácsot: szard le, ki mit gondol! az ad, aki ezt nem érti, nem érti, hogy milyen állandóan ilyen vélemények golyózáporában állni. Aki vagy férfi, és eleve annyi önbizalommal nevelték, annyira nem piszkálták rendrakás, bizonyítvány, egész nap heverészés, nyerítve röhögés, későnhazajövés, berúgás, új meg új partnerek miatt — tudom, tudjátok: most a bátyáimról írok, mindig róluk írok, amikor nem a mondataimról, Istenről meg a művész úrról –, hogy neki olyan ez a szabadság, mint a levegő, az érdemeinek tulajdonítja, ha egyáltalán észreveszi. Vagy nő, de akkor már szembemegy a saját neveltetésével, értékrendjével, akkor már tudatos, erőből és ellenszélben csinálja, “kemény” és “önző”. Hihetetlen intenzíven tud menni a műsor, hogy mikor lesz már gyerekük, és ha lett, akkor miért otthon szülnek, miért nem adnak már főzeléket neki, miért hordozzák, miért nem íratják babaangolra, vagy miért igen, és miért nem rakják már el takarosan a gyerekruhákat. És azt sem értik e boldog önfeledtek, hogy az ember szeretni szeretné azt a másikat, hinni a jóakaratában, azt gondolni, segít, annyira, hogy inkább önmagát ostorozza, mint hogy leleplezze a manipulációt. Valamint hogy senki sem szeretné, ha a közvetlen környezete lustának, alkalmatlannak, önzőnek tartaná, és azt sem tudja, nem tudhatja biztosan az ő tekintetüktől függetlenül, hogy nem lusta, nem alkalmatlan, nem önző-e mégis. Nőket elismerni nem szokás, még a mártírokat is alig.

És azt is állítom, hogy olyan ez, mint a daganat a szívburkon (Jánosnak volt): olyannyira összenőtt az erekkel, hogy leszedhetetlen, mert elvérzik a beteg; az örökös bírálat, a külső tekintet is identitás, belsővé válik. Ti, akik azt mondjátok: rá se ránts, azt a mindig kifelé figyelő, mindig bizonytalan, mások javát néző állapotot el sem tudjátok képzelni.

Aztán leszedi, kitépi magából mégis egy-egy szerencsésebb nő, és akkor azt kapja: öntörvényű, önző, erőszakos. Talán ugyanazoktól, akik tegnapelőtt még azt mondták neki: rá se ránts, hát mit foglalkozol azokkal, akik meg akarják mondani, mit csinálj? Változatos és rejtett formákban büntet a környezet egy kis szabadságért, és nincs ezen mit csodálkozni: ők élnek a nők munkájából, figyelméből, energiáiból, és amit a nő kivesz a rendszerből, az  onnan hiányozni fog. A megmondás örök: a rá se ránts ugyanolyan megmondás, mint az, hogy port törölni kétnaponta kell.

151 thoughts on “rá se ránts

  1. Ajjj, de jó ez megint. Vajon ki képes azt a történetet végigcsinálni, hogy tényleg leszarja, ezzel pedig vállalja a hangos, vagy csendes kritikát a saját önzőségéről. Szép lassú kirekesztődést a családban,
    Mindennek, ami a nő szabadságáról szól, nagyon súlyos ára van. A környezet pedig büntet azonnal, ha a fejed kidugod egy kis levegőért, nyomna vissza. Néha úgy érzem, irigylik, ha valaki tényleg a saját normái szerint kezd el döntéseket hozni. Úgy értelmezik, ez ellenük irányuló támadás, és csak kevesen értik, hogy nem, ez nem róluk szól, pusztán önmagunkról. Nem támadás, hanem önvédelem. Jó esetben leszarják ezt a törekvést, rosszabb esetben pofán is vágnak.

    Kedvelés

    • Irigylik, igen. De aki tényleg leszarja, az nem hangoztatja, pont, mert leszarja, ez a véleményem (ettől hiteles Éva a szememben). Amelyik a leghangosabban, liluló fejjel üvölti, hogy “én aztán leszarom, ki mit gondol”, azt érdekli csak igazán.

      Kedvelés

      • “Amelyik a leghangosabban, liluló fejjel üvölti, hogy “én aztán leszarom, ki mit gondol”, azt érdekli csak igazán.”
        Szerintem is. Van egy ismerősöm aki képes hetente vagy egy tucat megosztást közzétenni a facebookon ebben a “kit érdekel, ki mit pletykál a hátam mögött” témában.

        Kedvelés

      • Ne is mondd, ismerek én is ilyet, ááááááááááá, és EGÉSZ NAP, a hét minden napján fossa a fészbukra ezt a sok baromságot, idióta idézeteket, amelyek egytől egyig arról szólnak, hogy hát őt annyira nem érdekli, mit mondanak mások, és hogy ő igazán egyedi személyiség…… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! (Ez a zember exe…)

        Kedvelés

    • Nemcsak irigylik, hanem félnek is. Ha mindenki a szabadságáért tenne, akkor ők gyávának/gyengének látszanának. Maradjunk mindannyian a langyos szarban, és akkor nem tűnünk gyávának. Egyikünk sem. Közös sorsvállalás, úgy ahogy nem kellene.

      Kedvelés

  2. És nincs, egyszerűen NINCS ennyi ember, aki tényleg úgy él, hogy “engem aztán senki véleménye nem érdekel”. Annyian mondják, hogy már elveszítette a hitelességét, tényleg. Ezt tetézi, hogy a fenti mondatot a leggyakrabban az Éva-félével együtt használják: “ugyan, szard már le! engem se érdekel, ki mit gondol!” Ez nem segít, mert őt is érdekli, és miközben mondja, mindketten pontosan tudjuk (rosszabb esetben ő egyáltalán nincs tudatában), hogy ez nem megoldás, jó gondolat, kövessük, legyen ez a cél, de most nem ez van.

    Kedvelés

  3. Amikor már ott tartasz az életedben, hogy magadra is mersz gondolni,
    hogy “leszarod”, (persze nem), akkor azon görcsölsz folyton, hogy a
    szeretteid megértsék végre milyen fontos ez, milyen felszabadító és
    erőt adó, hogy arccal a szélben, mosolyogva mész előre, és hogy
    ez nekik is jó!
    Az a gáz, hogy ez 40 felé jön el…

    Kedvelés

    • 40 felé, és főleg mikor valaki nem azt mondja, hogy ez így vagy így helyes, hanem azt kérdi, életedben először, hogy TE mit szeretnél. És akkor hirtelen előbújik a kicsi én, aki ott kuporgott a sok megfelelni-vágyás legmélyén, felsír, levegőt kér. Fájdalmas, hosszú, de egyre gyakoribb érzés, hogy lobog a hajam a szélben, és létezem. Én.

      Kedvelés

      • Miért van az, hogy ez pasi nélkül működik igazán,
        és ha már működik, csak távolról csodálnak ők,
        mert ha úgy tűnik rendben vagy, azt feltételezik,
        hogy nem lehetsz egyedül….

        Kedvelés

      • Hm…évek óta szállóige nálam, amikor már tényleg mindenki
        kedvére tettem, igazítottam, idomultam, megoldottam, stb.,
        hogy tőlem mikor kérdezi már meg valaki, hogy én mit szeretnék…!

        Kedvelés

      • Ezt a dolgot nem kell és nem lehet kiérdemelni, Néha a legváratlanabb pillanatban és helyről érkezik a kérdés 🙂

        Kedvelés

      • Nyilván költői a kérdés és igazad van: hosszú magányos
        évek után egy berobbanó szerelem hozta nekem a választ,
        ami azért nem az igazi ebben a szeretőségben, de még
        mindig érdekli…ez meg jó…. 🙂

        Kedvelés

  4. Engem ezért idegesít ez a “tanács”, mert ha képes lennék leszarni, akkor nyilván megtenném. Ergo hiába mondja bárki, ha nekem (még) nem megy.
    A “kedvencem” ebből a szempontból a volt pszichológusom, aki azt mondogatta nekem, hogy “Krisztina (utálom ha így szólítanak, és ő ezt tudta), vegye be a leszarom tablettát!”.
    A mindenit neki, hátha ez csak úgy menne nekem, akkor fizetnék neki és koptatnám a fotelját?

    Kedvelés

    • nekem volt ilyen leszarom tablettám (rivotril), elűzte a “ki mit gondol szorongást” egy időre, és akkor tudtam élni. csak utána megtanulni anélkül élni, elég nagy/keserves meló volt.

      Kedvelés

      • file:///D:/Dokumentumok/Let%C3%B6lt%C3%A9sek/leszarom%20tabletta%20-%20Google%20keres%C3%A9s.htm

        Kedvelés

      • Az én pszichomókusom azt mondta, hogy amikor nem tudok valamit leszarni, akkor kérdezzem meg magamtól, hogy miért nem. Csodálatos módja, hogy megismerd a mozgatórugóid.

        Kedvelés

  5. Nagyon nehéz rá sem rántani. Éppen azért, ami a bejegyzésben is meg van írva. Már egy fajta belső igényed van a kontrollra.Kisé tudat hasadt állapotban vergődsz. Egyrészt tudod, hogy húsz percig egyedül ülni teszem azt egy tóparton és élvezni a perzselő napsütést meg a hűsítő szelet egyszerre, csukott szemmel, csak a bőrödön át, azon kívül, hogy fantasztikus érzés, még teljesen normális, egészséges, hétköznapi. Másrészt viszont tudod, hogy a másik szerint ez luxus, mi több, bűn. Részedről. Mert magadra gondolni mersz. Pusztán azért, mert azonosítod magad autonóm emberi lényként, saját igényekkel, vágyakkal, gondolatokkal. Ráadásul annak ellenére teszed ezt, hogy TUDOD róla az ő véleményét, de figyelmen kívül hagyod,MEG MERED tenni. Így válik őbelőle áldozat, mert te ignorálod az ő elvárásait, és ezzel bántod. És amíg ez az ördögi kör benne van a fejedben, addig nem lehet rá sem rántani. Amíg pedig ebben élsz, állandóan benne van a fejedben, a részeddé válik az örökös bűntudat, ahogy ott van a világegyetemben a kozmikus háttérsugárzás.

    Kedvelés

    • “Nagyon nehéz rá sem rántani.”
      szerintem is, meg macerás is, és ára is van, de mi az alternatíva? van más választásunk? nem költői a kérdés, hanem kérdezem, hogy kinek mi jön ki ezügyben.

      Kedvelés

      • Én ezt otthonról hozom, a férjem a “hagyd már a francba, gyere sörözni”-típus. Persze nem csinálja meg, amit velem leszarat.
        Ha anyáméknál vagyok, állandó küzdelem, hogy a gyerekekre miért nem szólok rá hol ezért, hol azért. 7 éves állóháború. Egyre kevésbé érdekel.

        Kedvelés

    • Igen, és lassan már nem is tudom megfogalmazni, mit szeretnék. Egy kezemen meg tudom számlálni az utóbbi idő boldog és békés tízperceit, pillanatait, ezekben mindig egyedül voltam, mondjuk egy tóparton, vagy bodzát szedtem az esti erdőben, ilyesmi. A lényeg az, hogy egyedül szeretnék lenni, de ezt nem túl PC mondani, mondjuk én szoktam. A hivatalos szöveg az, hogy úszni megyek, és valóban úszni megyek, imádok úszni, de inkább az egyedüllétért megyek, mint az úszásért.

      Kedvelés

  6. Nekem nagyon tetszik, ahogy a gyerekeiddel bánsz. Ekkora gyerekek (már az enyém is) már simán megértik, mekkora szükséged van a személyes térre (naná, pont azért akarnak folyton belemászni, belerikoltani, belesírni, mert érzik, hogy ez a valami körülötted nagy érték), és ha már ezt megértik, előbb-utóbb csak eljutnak odáig, hogy tiszteletben tartsák. Ezt nem lehet elég korán elkezdeni. Ha jelen van az anyukánk, mi (hárman testvérek) felnőtt fejjel is hajlamosak vagyunk csak elrikkantani magunkat, ha valamire szükségünk van, és azt gondoljuk, neki örömet okoz, ha teljesítheti az óhajainkat, és én ezt még úgy is művelem, hogy közben hülyét kapok a saját gyerekem állandó kívánságműsorától. Ráadásul a férjek is nagyon könnyen elirigylik ezt a személyes teret, ha a gyereknek jár, neki is jár, így lehet észrevétlenül eltűnni a szeretetükben.

    Kedvelés

  7. “Azt állítom, nem kevesebbet, hogy minden jóakaratú, aki meg akarja mondani, mit csináljak, miközben nem viseli a következményeket pontosan ugyanúgy, mint én….” – a “szard le!” leghétköznapibb formája, nálunk nap mint nap előjön, de már más is írta itt, szóval szerintem nemzetközi jelenség: Hagyd a csudába a mosogatást! (=majd megcsináloD holnap!te! nem én!de megengedem, hogy csak holnap)

    Kedvelés

      • igen, nemzetközi jelenség.
        (Nálunk a békítő szöveg, amikor ki vagyok akadva: De ugye a mosogatógép, az azért sokat segít, ugye?)

        Kedvelés

      • Ó, arról, hogy a mosogatógép helyettesíti őt a háztartásban, meg arról, hogy képtelenség közös programokat szervezni (a nagyon is közös érdeklődési kör ellenére) írtam, ha nem is ilyen egybegyűjtött írások formájában, mint itt. Most borult a bili amiatt, hogy mindig egyedül vagyok a gyerekezéssel, talán azért épp most, mert mostanra elfogytak a kifogásai, kifutott néhány nagyobb projektje, és mégsem változott semmi. Sőt, vágna bele az újakba, és még akkor garázsépítésre is kell idő, a régit meg le kell bontani, ebből áll a tervezgetés, mi meg már megint ott integetünk halkan a pálya széléről.

        Kedvelés

      • Ez sokkal kisebb adagban, és nem ilyen pofátlanul, de ismerős.

        Egyetlen a kicsi, ugye? Akivel találkoztam. A nagy szemű leányka. Jól mondom?

        Kedvelés

      • Ne gondold, hogy nálunk pofátlanul és nagy adagban. Finoman van ez adagolva, hogy én is nehezen veszem észre, és mindig abszolút érthetőek a kifogások, a közös programok szabotázsa például: persze hogy van kedve hozzá, de még ezt-azt intézzünk el előtte, aztán meg: délben elindulni ebben a hőségben? szegény babával ezt nem tehetjük! – szóval külön-külön mind jogos, csak éppen ha összesítem, akkor az jön ki, hogy nem vagyunk belekalkulálva az életébe.
        Igen, ő, egyke.

        Kedvelés

      • Mi? Mi integetünk? Te integetsz, leginkább. Mert az a normális, hogy ezt a terhet- a gyerekezést te viseled egyes egyedül. És az időd, erőd legnagyobb részét ez viszi el. Az a része pedig még fel sem merült, hogy a felelősséget is. A gyerek nemcsak idő, hanem bazi nagy felelősség. Majd mikor nem tanul jól, vagy rágja a körmét, vagy kamaszként rossz társaságba megy, te leszel az egyedüli, aki ebbe a súlyba beleszakad, hiszen őőőő… hát ő garázst építette, neked meg ez volt a dolgod, és még ezt is elszúrtad. Akkor lehet csak igazán őrülni megfelé 🙂

        Kedvelés

      • Agnecinek: Azt hiszem, ez kulcsfontosságú: “szóval külön-külön mind jogos, csak éppen ha összesítem, akkor az jön ki, hogy nem vagyunk belekalkulálva az életébe.”

        Hogy külön-külön mind jogos. És akkor máris jön a bűntudat. Nálam legalábbis.

        Kedvelés

  8. És persze felmerül a kérdés: ha drága férjünk szarja le, húz határt, igényel saját időt, teret, arról mi mit gondolunk. Önzésnek tartjuk? Mert túl sokat csinálja? Mert olyan természetesen csinálja? Mert ellenünk csinálja? Mert neki lehet, és tényleg leszarja?

    Jaj, nekem nem tetszik, ahogy a gyerekeimmel bánok, de nagyon fáradt vagyok érzelmileg.

    Kedvelés

    • van olyan, hogy nincs lelkiismeret-furdalásunk a gyerekeink miatt?
      más: nagyon tetszik, mert igaznak találom, amit a szard le és a portörlés ugyanazonságáról írtál. sőt a szard le a portörlést is ugyanez a kategória nálam. persze, de a por megvár (és nem csak azért, mert nincs társam a házimunkában, van, nem ő mondja). mert pontosan tudjuk, hogy ezekkel a szard le-dolgokkal nekünk úgyis munkánk lesz, valamilyen. azzal, hogy néhány napra, hétre félrerakjuk őket, még nem szűnnek meg.

      Kedvelés

      • Pont ezt akartam írni én is, hogy hiába szarod le, ha holnap megint ott lesz. A por is, a baszogatás is. És nem kell mondanom, hogy ebből még a por az elviselhetőbb.

        Kedvelés

      • ezért is jobb a port leszarni, akinek meg ez nem tetszik azt nem engedni be a lakásba. 😉
        bocs emberek, de én ezt tényleg ilyen egyszerűen szeretném felfogni a magam részéről és tudom, értem, megértem és átérzem az összes választ ami arról szól, hogy ez nem ennyire egyszerű. de akkor is 🙂

        Kedvelés

      • Én párom megcsinálja, ha netán előbb ér haza, és látja, hogy kellene, hogy este mondjuk legyen időnk egymásra. És természetesnek veszi,hogy az csinálja meg, aki ráér, nem női melónak gondolja a házimunkát. Ő ébresztett rá arra,hogy a gyerekek megfojtanak, mert nincs lassan életem és én észre sem vettem.

        Kedvelés

    • Na igen, örök dilemma. Hogy van az, hogy szerintem leszarni ki mit gondol, az jó, de ha az én véleményem szarják le, az felháborító. Keresztesháborút indítok a saját autonómiámért, de a férjemé baromira ki tud akasztani.
      Mantrázom, hogy csak akkor takarítok, ha kedvem van, de rohadtul kiakadok, ha a zember nem akkor kapja a porszívót amikor ÉN azt gondolom. (micsoda trollcsali!)
      Van hová fejlődnöm.

      (ès egyébként tegnap csak nagyon jól sikerült, kiegyensúlyozott gyerekeket láttam)

      Kedvelés

    • Mostanában már kevésbé zavar, kevésbé tartom önzésnek, de volt olyan – elég hosszú – kritikus időszak, amikor nekem esélyem nem volt saját időre, rosszul esett, amikor neki jutott, nekem nem, és még meg is kaptam – másoktól -, hogy neki jár, hiszen ő dolgozik, és értünk, és … a szokásos szöveg.
      Manapság már nekem is jut, most azért kapok kritikát – nem a férjemtől -, mert “értelmetlenül” töltöm el (önkéntes munkával…)

      Kedvelés

    • Azzal, hogy saját teret, időt igényel, már nem foglalkozom, illetve irigylem, és ezt meg is mondom neki általában, de ez egy dolog. Engem az akaszt ki, amikor a gyerek által meghagyott napi másfél óra szabadidőmből igényel magának. Ő pont akkor ér rá, amikor végre lerogynék. Erre most már azt szoktam mondani, hogy ha velem szeretne lenni, dolgozzon rajta ő is, hogy legyen egy kicsivel több időm és energiám, mert fölösbe nincsen.
      Nehéz kérdés, mert vállalkozóként valóban neki sincsen túl sok ideje. De amíg a harmadik garázst húzza fel a kertünkben, az ötödik mesterséges tavat ássa, vagy éppen hidat épít rájuk, hátha csak lenne egy kis ideje végiggondolni, hogy hogy legyen, hogy ne egyedül nevelgessem a közös gyerekünket.

      Kedvelés

      • Mindez önmegvalósításként a munka + a munkába 2×50 perc utazás, a 300 km-re levő egyetem + ottani igényes kutatómunka, a múzeumok éjszakáján éjjel kettőig végzett önkénteskedés után. A gyerek előtt közös hobbink volt az utazás és mindenféle extrémsportok, most az én hobbim a gyereknevelés, valamivel neki is el kell foglalnia magát.

        Kedvelés

      • Kezd az a meggyőződésem lenni, hogy a gyerek születésével az apák házon kívüli tevékenysége megsokszorozódik. Persze mindez “szükségszerű” és “fontos”.

        Kedvelés

    • “Jaj, nekem nem tetszik, ahogy a gyerekeimmel bánok,”
      Nekem az tetszett benne – lehet, hogy ez inkább a velük bánás eredménye – , hogy olyan természetesen vannak veled, akkor sem kirívó a jelenlétük, ha felnőttes programról van szó, önjáróak. És Lőrinc, hogy téged utánoz! tök menőnek tarthatja az anyját, ami azért nem sok kamaszfiúról mondható el!

      Kedvelés

  9. Sziasztok! Egy ideje olvasom már a blogot, de most szólok hozzá először. A rend kedvéért be is mutatkozom nagy vonalakban, a többi később talán apránként kiderül rólam a további hozzászólásaimból. Két évtizednyi boldog, de küzdelmekben gazdag házasság, négy gyermek (19, 17, 15, 4), imádott hivatás, tudatosan választott keresztény értékrend. Minden téren elég intenzív az életem, kicsit kevés a 24 óra egy napra…
    Sok olyan téma van itt, ami napi szinten nekem is aktuális, amin én is gyakran elgondolkodom. Itt hallottam először a HH-ról, amit azóta elolvastam, reveláció volt, köszönöm, Éva. Bevallom, egyre gyakrabban olvasom a bejegyzéseidet, és bár sokszor másképp, kicsit más szemszögből látom a felvetett problémát, kezdek függő lenni 🙂 (Egyébként egy idő után rájöttem, hogy ismerlek is: régen együtt énekeltünk egy kis ideig egy amatőr kórusban.)
    A jelen bejegyzés nagyon is húsba vágó. Egyszer Vekerdy azt írta (többen boldogan fel is tették a Fb-ra), hogy a nők ne vasaljanak, törődjenek helyette inkább többet magukkal. Ha ez ilyen egyszerű lenne! Milyen könnyű ilyen tanácsot adni, milyen szimpatikus nőpártiság! Csakhogy ez kizárólag akkor működik, ha ezt az egész szűkebb és tágabb környezet támogatja. Mert egyébként olyan külső és belső küzdelmekkel jár, hogy a végén lehet, hogy az jön ki, hogy nem éri meg kiharcolni magamnak ezt a fajta szabadságot. Ilyenkor szerintem alternatív megoldást kell keresni, a mérleg-módszer a férfiakkal szemben ritkán működik hatékonyan (“ha neked ennyi, nekem is annyi legyen”).
    Igen, a drága férjek könnyebben megőrzik személyes idejüket, terüket, szabadságukat, és ez nem ellenünk van, hanem mert ők így szocializálódtak. A legtöbbjük számára (legalábbis az én generációmban) hosszú folyamat, mire belátják, hogy erre nekünk ugyanúgy szükségünk van.

    Kedvelés

  10. Nálunk anyósom olyan, hogy nem nagyon érdekli, mit kellene csinálnia. Akkor se érdekelte, mikor fiatal volt és feleség, mikor fiatal volt és anya, mikor egyedülálló anya, meg mikor özvegy. Nem ilyen egyszerű a dolog, mert sok mindent nem tudott, tapasztalatlan volt és hihetetlenül fiatal, mikor szült, de valahogy nem tolt sok energiát a gyereknevelésbe.
    Nem akarok én itt ellentábor lenni, meg tisztelem is anyósomat azért, mert 50 évesen új dolgokba vágott bele, abszolút kiteljesedett benne (festő, évi 2-3 kiállítással), de valahogy olyan alapvető dolgokat sem csinált, amiket azért kellett volna. Önző szempontból nézem, mert a férjemmel nem tette meg azt, ami miatt könnyebb lenne nekem vele együtt élni.
    Nem vezetett háztartást, ma sem takarít, ezért mindig tortúra, mikor ebédre hív, mert még a fia is undorodik a konyhájától, nem szoktatta semmilyen rendszeres napirendre vagy tevékenységre a kisfiát, és én úgy érzem, hogy a férjem emiatt sokat szívott a felnőtt életében.
    Nyilván ez sem ilyen egyszerű, mert közben sok-sok jót adott neki, csak valahogy azokat nem tanította meg, amik a mindennapi életét megkönnyítené.

    Ő lehet, hogy olyan nő, aki mindenféle tudatosság nélkül képviselte azt, amiről ez a poszt szól. Ma is csak olyanokkal tartja a kapcsolatot, akiket szeret, oda megy, ahová vágyik, és gyakorlatilag szarik bele mindenbe, ami nem érdekli. Nem játssza el, hogy mintaanya, de azt sem, hogy nagymama, mert az unokákból is csak annyira kíváncsi, amennyi neki kellemes.
    Igen, van neheztelés bennem. Most akkor én vagyok a rossz?

    Kedvelés

    • Szerintem az, hogy a tetteim, a vágyaimat, igényeimet és egyáltalán az egész létezésemet nem kívülről mások által rám erőltetett elvárások határozzák meg, nem egyenlő azzal, hogy egyáltalán nem foglalkozom a körülöttem lévő élő és élettelen környezettel. Az emberek többnyire igénylik a rendezettséget, tisztaságot, képesek azonosulni társadalmi együttélési normákkal. Csak nem mindegy, hogy az ezeknek való megfelelés önmagunk lényegéből fakadó belső késztetés, vagy valamilyen kívülről ránk kényszerített görcsös, netán félelemből adott reakció. Az a szülő, aki nem belső meggyőződésből nevel gyereket, jelöl ki valamilyen játékszabályokat, hanem azért, mert meg akar felelni a rendnek, sosem lesz hiteles. És a gyereke sosem fogja magáénak érezni, a nem meggyőződésből belé nevelt rendet. A mindig szolgálatkész, mosolygósan mártír nagymama sem feltétlenül jobb, mint aki őszintén kijelöli a határait. Nem jó érzés, ha nem segít, de legalább nem is számítasz rá, ha tudod, hogy ilyen.

      Kedvelés

    • sziasztok,
      eddig nem kommenteltem, csak olvastam-olvastam-olvastam. sok írás megérintett és sokszor hozzá is szóltam volna, ha személyesen beszélgettünk volna. a kommunikációnak ezt a formáját (mármint hozzászólások írása) olyannak érzem, mintha üzennék valaki rögzítőjére, aztán visszahívna ugyan, de csak az én rögzítőm válaszolna neki és így tovább. maradok tehát az olvasásnál főleg, de ha nem bírok magammal, akkor lehet, írok is. vannak közös pontjaink évával, a kreatív munka, a három gyerek, a színházimádat, a kultúra szeretete (és ebbe a testkultúrát ugyanúgy belesororlom, mint a gasztronómiát). és van persze sok különbség, de nem ezekre fókuszálok. a pont, ahol meginogtam, a petri vers volt: ha hármat kellene választanom, az egyik nekem is ez lenne.
      és hogy miért ide írtam? a mi családunkban is van valaki, aki hasonló elvek szerint él: miszerint mindenből és mindenkiből csak annyit kér, amennyi neki kényelmes/elviselhető/szükséges. sokáig értetlenül figyeltem és borzasztó önzőnek éreztem őt emiatt. (néha meg irigylem.) tudtunk róla, hogy olyan betegsége van, ami sokáig tünetmentes, de időnként jelentkezik és a tudomány mai állása szerint nem jár happyenddel, ezért is érthetelen volt, hogy miért rekeszti ki magát a családból a viselkedésével, miért űz el maga mellől régi barátokat, hiszen végül is csak erre a közegre támaszkodhat, ha baj van. aztán eltelt vagy tíz év, mire megértettem, hogy nincs ideje. se a szépelgésre, se az alakoskodásra, se az üres fecsegésre, se a fársztó emberekre. nem lettünk barátnők, de sokkal közelebb állunk egymáshoz, mióta ezt megértettem – végre segíthettem neki, mert hagyta.
      én sem jártam rosszul, átvettem néhány dolgot tőle, lelkiismeret lenyomva, jobban is érzem magam.
      éva, olvasnálak továbbra is, szeretnék jelszót kérni, mert kíváncsi vagyok, mennyire árnyalják tovább a rólad bennem élő képet a védett írások. üdv.

      a nickem pedig: habibi
      nem tudom, hol kellene megadnom.

      Kedvelés

    • Az anyóshibáztatás nálam is felüti a fejét időközönként. És erre a férjem is ráérzett, így nagyon sokszor azzal magyarázta mulasztásait, hogy az anyja ezt meg ezt nem adta meg neki. Egy idő után besokalltam… hagyja az anyját, én nem fogok miatta szívni, mint a torkos borz. Vagy megoldja, vagy külön megyünk. Nem hagytam meg neki ezt a kiskaput és ez arra kényszerítette, hogy megoldja az anyjával való kusza viszonyt. Attól én még kiverem a biztosítékot az anyósomtól, és nagyon rosszul esik, amikor a gyerekeink nem érdeklik őt. Na de ez már az én bajom, én kell megoldjam.

      Kedvelés

  11. Nagyon tetszett ez a bejegyzés, és annyira szeretném, ha nem lenne ez a folytonos (szakadatlan) szorongás bennem… Nem is tudom konkrétan kinek a véleménye számít, nem is a vélemény maga, hanem ez a dolog bennem, hogy milyennek láthatnak, és biztos ilyennek vagy olyannak, és különben is mindenki utál és egy gáz vagyok. Aztán próbálom építeni a kártyaváram, és egy kis vélemény lezúzza.Az egész olyan ambivalens, hogy bízom is magamban, de aztán gondolom, hogy lehet, hogy amit én jónak gondolok az valami furcsa másnak.

    Kedvelés

  12. A rend, az a leggázabb. Hogy képtelenség rendet tartani, és nincs is igazán kedvem. Én is pihenni szeretnék, ráadásul meddő, mert ahogy befejezem, lehet elölről kezdeni. Nagyon kevés a saját időm. A rend, ami a házadban van az első mutató rólam- én így tanultam.

    Kedvelés

    • igen, én is. anyám ennek következtében (nehogy megszólják) minden héten kitakarított, vagy kitakaríttatott velünk, töröltük a port hetente veszettül. mondjuk nagyon kicsi volt a lakás, az elpakolást még úgy értem is utólag, alig fértünk el, de a takarítást azt nem, mert egész szombat délelőtt takarítás volt, feszültség, idegeskedés. aztán főzés, időre az is. mindig stressz. ez annyira így van, hogy most, vén fejjel sem érzem jól magam azokban az otthonokban ahol tiptop rend van. rendesen frusztrál. jó mi?

      felnőttként a kuplerájból amiben vagyunk igyekszem tőkét és szelekciós tényezőt csinálni. akinek ez nem megy át, az nem jön át. meg ne is jöjjön. és tényleg kontraszelektálja a közeget és ami még direkt jó hozadék, hogy mindazok az emberek akiknek ez bejön általában nagyon kedves, természetes és barátságos emberek és kifejezetten otthonosnak találják itt a kígyót, békát, porcicát, igazit, pókhálókat baráti lakótársakkal, meg nagyjából bármit ami még idetalál vagy itt marad. szoktuk is mondani a vendégeknek, hogy nehogy véletlenül itt felejtsenek valamit, mert semmi garancia, hogy elő bírjuk ásni a fekete lyukból később.

      úgyhogy én most is azt gondolom, hogy a rend ami a házban van mutató rólam, és nem árulok zsákbamacskát :).

      egyik kedvenc könyvem volt kiskoromban a Kisdarázs és abban is a nagymama. mai napig sokszor eszembe jut mint példakép.

      Kedvelés

      • Ó, az én anyukám ugyanez. Szombat reggel ébresztő, láááányok, ki jön velem a piacra? Fél nyolcra már vissza, aztán boltok, aztán főzés, párhuzamosan takarítás. Apám, aki az egész hetes munkáját a szobájában gitározás formájában lazította ki, kijött tízkor, hogy egyen, a legnagyobb káosz közepette, aztán délben morogva, hogy hol az ebéd, ha anyám kellően veszekedett, kiporszívózott nagy kegyesen. Majd a kész ebédhez fél órát váratott minket, mert mindig volt valami érdekesebb.
        Ebéd után mosogatás, takarítás befejezése, pihenés semmi, mert háromra vendégek jönnek.
        Egyszerűen a hideg ráz a hétvégék elpazarlásától. Most ha tehetem, péntek este-éjszaka takarítunk, főzünk, de nekem ne rabolja el ilyen értelmetlenül az életem a lakás.
        A vendégek meg… tudom, hogy van aki nem szívesen eszik nálunk, de őket meg nem etetem én sem szívesen.

        Ha jól belegondolok, akkor tök jó első mutató a lakás. Látszik, hogy nem pazaroljuk az időnket felesleges dolgokra.

        Kedvelés

      • “Látszik, hogy nem pazaroljuk az időnket felesleges dolgokra.”
        anyósom szerint (aki igen öntörvényű és nem kenyere a rendrakás, kicsit olyan mint Gyöngyié, amit leírt) akinél rend van az azt mutatja, hogy nincs jobb dolga és emellett szerinte még unalmas ember is általában. 😀

        Kedvelés

      • Két angliai tapasztalatom:
        Házigazdánk, akinek 10 éves volt a kislánya, folyton kirándulni ment, minket is elvitt. Szlogen: Dirty car, happy car.
        Egy másik családnál bekeretezett felirat az előszobában:
        Let your children’s eyes be shinier than your doorhandles. Vagy ilyesmi.

        Kedvelés

      • Párom angol, és nem szereti a rendetlenséget, a törölköző például úgy van összehajtogatva, hogy a szállodák elbújhatnak. A takarítást viszont, amit ő végez férfiként a 8 szobás házban (én főleg főzök, mosok, teregetek) plusz az édesapja házában, az időjáráshoz igazítja. Ha jó idő várható, akkor inkább kirándulunk vagy délelőtt megcsinálja a kertet és utána kihasználjuk a jó időt. Viszont ilyen menetrendszerűen takarítunk, na olyan nincs, mondjuk egyikünk sem dolgozik egyelőre fix munkaidőben.

        Kedvelés

      • “Az én apám is folyton megváratta a családot ebédnél. Ez is egyfajta hatalomfitogtatási technika.”
        Nálunk aztán várathatná a családot! Én max. szólok még egyszer, hogy készen van az ebéd, de 2 perc múlva simán elkezdünk enni, aki késik legfeljebb eszik egyedül (ez a nagyfiam általában, neki mindig akad még intézni valója, viszont nem is reklamál miért nem vártuk meg. Ez a többség dönt, egység…elve 🙂

        Kedvelés

      • És most, hogy végiggondoltam, az én apám is eljátszotta ezt sokszor (az élettársával, nem az anyámmal), kérette magát fél órán keresztül… böe.

        Kedvelés

      • “mindig stressz. ez annyira így van, hogy most, vén fejjel sem érzem jól magam azokban az otthonokban ahol tiptop rend van. rendesen frusztrál. jó mi?”
        Teljesen érthető, mert látod mögötte a cirkuszt és az irreálisan sok, ezzel elba..brált időt.
        A Kisdarázs nekem is nagy kedvencem volt gyerekkoromban, most is előttem van a borítójának a képe…

        Kedvelés

      • meg az is benne van, hogy nekem ott nincs helyem, és ha elrontom mert pl. leülök és összegyűröm, vagy elmozdítom akkor balhé lesz, feszültség, fogcsikor. hideg, idegen, kivet.

        Kedvelés

      • Voltam én is olyan makulátlan házban, hogy körülnézve az csúszott ki a számon, hogy én ide tuti nem merném beengedni a gyerekeimet (pedig akkor még csak kettő volt). Erre azt mondta a tulaj, miket nem beszélek már, itt is laknak időnként gyerekek, a sajátjai a hétvégén itt rajcsúroztak 3 napig (láthatás). Erre emlékszem megszólalt még valaki a vendégek közül, hogy “Tényleg itt volt, EBBEN a lakásban 3 gyerek? Ezt ugye nem mondod komolyan?” Igen, van az a szinte kínos rend, ami hátborzongató tud lenni és még lépni is csak óvatosan mer az ember mint valami porcelánmúzeumban .

        Kedvelés

      • Sose felejtem el, mikor egy barátnőmhöz mentem, aki beteg volt, egyetemi jegyzeteket vittem neki. Lepakoltam, mentem volna kezet mosni, pisilni. Szólt, hogy ne itt, hanem ott, mert az a fürdőszoba a vendégeké. Oké. Utána lerogytam egy karosszékbe, amiről közölte, hogy “izé, abba nem szoktunk ülni, mert antik”. Nagyon kínos volt ez neki. Ezek után megpróbáltam gyorsan távozni. Évek múlva voltam nála legközelebb, de mindig szarul éreztem magam.

        Kedvelés

    • Mindig rendetlen voltam, mások is azt mondták, én is azt tartottam magamról. Viszont amikor egy hátizsáknyi cuccból kell élni, akkor hihetetlen jól tudom menedzselni a tárgyi környezetemet, és még boldog is vagyok. Lehet, hogy az utóbbi huszonpár évben csak azért voltam rendetlen, mert sok volt a tárgymániás férjem, meg a három gyerek által felhalmozott sok bisz-baszt kordában tartani? Ha a házamat – amiben nyolcan lakunk, anyósékkal, sógorral – nézzük, akkor rendetlen és lusta vagyok. Ha a sátrat, amiben egy hónapig éltünk, vagy a kis faházat, amiben öten nyaraltunk, annyi holmival, amit a hátunkon oda tudtunk vinni, akkor viszont mintaháziasszony.
      (Még így is volt olyan vendégünk, aki sikítozott, hogy te hogy tudsz három gyerek mellett ilyen rendet tartani? Nagy dobozok és kosarak kérdése az egész, amibe az ember belesöpör mindent, ami elöl van. Aztán ha fél évig senki sem keresi, akkor mehet is a kukába.)

      Kedvelés

      • (A nagy dobozok, igen! A leánylakásomban mindig japános rend uralkodott, csak a könyvek, egy-két különleges tárgy és semmi más. Költözéskor derült fény a szörnyű titokra: a gardrób és a nagy az öblös fiókok rejtette káoszra.
        Mert nekem még nem sikerült a fél év utáni szanálás.)

        Kedvelés

  13. Azért az hihetetlen, hogy ha beesünk bármelyik ismerős családhoz, mert a gyerekek együtt akarnak játszani iskola/óvoda után, mindig az az első, hogy anyuka mondja nekem: Jaj, ne nézz szét, olyan rendetlenség van. és közben nem is. Ha hozzánk jönnek, én ilyet sose mondok, mert feleslegesnek érzem. ha valakinek nem felel meg, nem jön többet. Ilyen még sose volt, pedig én se takarítok naponta. Nők egymás előtt szabadkoznak, miközben mindenki tudja a másikról, hogy mennyit dolgozik, hogy hétvégén inkább a gyerekével játszik/kirándul/bringázik.

    Kedvelés

      • Az ismeretségi körömben egyetlen család van, ahol az én határaimat is súrolja a kupleráj. Őket költöztettük jópár éve, vitték le a fiúk a negyedikről a mosógépet, káromkodtak, hogy milyen nehéz – hát persze, a mosógép az nehéz. Aztán a fordulóban megbillent, és a lépcsőházba ömlött ötven liter víz meg egy dobnyi dohos szagú egyhetes szennyes. Szerintem vicces volt, de van, aki azóta megszakította velük a kapcsolatot.

        Kedvelés

  14. en ismet probalok rendet rakni a fejemben. asszem az uszas hianyzik, akkor van idom gondolkozni. csupa gorcs vagyok, kavarognak a gondolataim, probalok megfelelni magamnak es az elvarasoknak vagy kepzelt elvarasoknak es nem jutok elore. ehelyett szeretnem elvezni ami van, szeretnek jokedvu lenni es nem tudom hogy kell. neha sikerul, de csak rovid tavon. amint megoldok valamit es fellelegzek, azonnal jon a kovetkezo amin parazhatok. ha nem jon, akkor addig keresem amig talalok valamit..keptelen vagyok kikapcsolodni, uldogelni csak ugy. azaz kepes vagyok,de ahhoz olyan feltetelek kellenenek amilyenek nincsenek. mondjuk egyedullet, nem idore rohanni, stb. vigyaztam az elmult 2 delelott egy ismoros gyerekere, az enyem is ott volt es arra jottem ra hogy de jo is ez. csak gyerekeznem kellett, nem vart kozben a haztartas, intezni valok, mindenfelek. es szuper volt gyerekezni egy szep kerteshazban. es a kertet is irigylem, nem tudom nem irigyelni. meg a helyet. es a nagy ablakokat. es szeretnek en is. es ez is gorcs. es nem tudom hogy engedjem el, mindig amikor azt hiszem hogy sikerult, akkor jon egy ujabb kertes haz es megint elsargulok, hogy mennyire szeretnem en is, nekem miert nem lehet.. es tudom hogy egy ilyen lakasban is jo elni ahol most elek es elotte csak szobat berelni tudtunk es az is jo volt akkor, azota lett 2 gyerek. es eltunt a szabadido. es ma is megyek lany estere etterembe. de mondjuk utoljara mult hetvegen voltam egyedul szombaton, az egyetemi nyilt napon. es nem a ferjem hibaja, neki sincs szabadideje, neki meg a szombat sem volt szabad. eh. megint ott tartok hogy bogni tudnek, holott most mi a fraszert. miert nem nevetni van kedvem inkabb. es mitol lesz nevetni kedvem. es hogy kell ezt a ra se rants-ot, es miert nem megy hosszu tavon hogy leszarom.

    Kedvelés

    • Ez meglehetősen hasba rúgott most. A kíméletlen őszinteség önmagunkhoz, ez a fokmérője azoknak a kommentelőknek ezen a blogon, akik maradnak. Nagyon durva és jó, amit írtál.

      Most még nem is tudok nagyon mit mondani arra, amit írsz, viszont annyit mindenképpen akartam mondani, hogy én is tudok ilyen lenni. Most éppen úgy érzem, fordulóponton vagyok, és legnagyobb meglepetésemre valóban le tudok szarni olyan dolgokat, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy le fogom tudni. Viszont mindig ott motoszkál a fejemben: oké, de ha megint visszaesek? Azt hiszem, mi is olyanok vagyunk, mint az a Skins szereplő, akiről azt mondták: that girl will always be lost.

      Kedvelés

  15. Milyen érdekes, hogy a hozzászólások nagy része a szard le! mondattól a házimunkára asszociál, ezzel kapcsolatban vannak napi élményeink. Gondolkodom, hogy vajon azért, mert a Rend ellen itt kézenfekvő lázadni, vagy pedig leterheltek vagyunk, hogy erre végképp nincs idő. Vagy itt ér minket a legtöbb kritika?

    Kedvelés

    • ez egyike a problemaknak amivel minden egyes nap szembesulunk. a hazimunka. es nehez leszarni, mert magatol nem vegzodik el. en pl utalok mosogatni miota 3szor van tele a mosogato naponta. es ha leszarom es nem mosogatok, akkor haamrosan lepni nem lehet a konyhaban es meg utalatosabb lesz utana elmosogatni a hegynyi cuccot. azt konnyebben szarom le hogy a gyerek furdik-e minden nap. vagy hogy eszunk-e minden nap fott etelt. a hazimunka viszont megkerulhetetlen.

      Kedvelés

    • Pedig én említettem gyereknevelést, bulimeghívást is, de lehet öltözködés, viselkedés, hobbi, bármi, a lényeg a nők helyükön tartása.
      Például azt írja a katolikus magyar menyasszony:

      “Szűz Mária nem ért el semmit, csak háziasszony volt, feleség, édesanya. Ma mégis milliók dicsérik és tisztelik őt kitüntetetten. Milliók imádkozzák a rózsafüzérben, hogy ő az a nő, akit Jézus – vagyis Isten – a mennyben megkoronázott. Ő a mennyek Királyné Asszonya, a Bölcsesség Széke, a pátriárkák, az angyalok Királynéja. Ezerszer magasabbra jutott nálatok, törető, karrierista, rikácsoló feministák egy nő, aki főzött, mosott, takarított, pelenkázott, ebédet készített mindenféle tudományos fokozat megszerzése nélkül és helyett.”
      Csak az a sok névtelen kortársa, utóda, azokat nem értem, ők miért nem lettek híresek, magasztosak a férfiak világában?

      Kedvelés

      • már elnézést, de ki a fene (lófasz áthúzva) szeretné, hogy milliók imádkozzanak hozzá és még holtában is állandóan könyörögjenek neki valamiért… látszik, hogy a menyasszonynak még nincs gyereke.

        Kedvelés

      • “Ezerszer magasabbra jutott nálatok, törető, karrierista, rikácsoló feministák egy nő, aki főzött, mosott, takarított, pelenkázott, ebédet készített mindenféle tudományos fokozat megszerzése nélkül és helyett.”
        De nem azért jutott magasra, mert főzött, mosott, takarított, pelenkázott, ebédet készített, hanem mert ő volt az, aki Isten fiát megszülte. Ez az egyetlen cselekedete amiért ennyire tisztelik, nem a háztartás vezetése és alázatossága okán. Mivel Jézus második eljövetelét egész tömegek várják, játszunk el a gondolattal mi lenne, ha oh borzalom, egy időnként félmeztelenre vetkőző, utcán kiabáló, femen aktivista szülné meg. Akkor továbbra is köpködni fogják a édesanyját, mert nem elég alázatos és szolid?

        Kedvelés

      • hát nem tudom… mióta az egyik éveben ezt, a következőben meg azt tanították ugyanarról az időszakról, én szkeptikus vagyok a tényeknek beállított történelmi adatokkal kapcsolatosan. de még ha igaz is a történet, akkor is kicsit furcsa, hogy egy olyan nőt kellene irigyelni akinek a gyerekét kínozta, majd megölte az apja. nagyon vitatható értékű magasságok ezek.

        Kedvelés

      • De: “Bár egyetemre járok és nagyon szívesen, le is szeretnék diplomázni, de mégis, úgy gondolom, hogy elsődlegesen a bölcsesség iskolájába kell járnom, mert élethivatásomban az ott tanultakra van szükségem.” http://kozepkorispanyol.wordpress.com/page/3/
        Nem tehetek róla, de annyira irritálnak az olyan nők, akik élvezik a feministák által kiharcolt lehetőségeket, de közben meg gyűlölködnek…

        Kedvelés

      • Hétköznapi keresztény képmutatásaink margójára szoktam mondani: ha anyós vagy szomszéd jön a házba, s kupi van, mért nem vereget vállon, hogy lám-lám a jobbik részt választottad!

        És nagyon átlátszó, mikor a rendpárti, írásokkal (ön)igazolók belekapaszkodnak kontextusból kiradgadott, pontatlanul fordított félmondatokba, és hosszan sorolják, mit hogyan csináljanak a nők, míg arról alig beszél valaki, hogy ugyanazok az írások nagy mértékben az apára ruházzák a gyermek szellemi-erkölcsi növekedésének felelősségét (és itt nem a “ne sajnáld a vesszőt” kezdetű intelemre gondolok elsősorban). Persze ez is nagyban az akkori körülmények függvénye, hiszen a szellemi tevékenység úgy általában a férfiaknak fenntartott luxus volt, meg felelősség is, de utóbbit már valahogy nem hangsúlyozzák, akik kikérik maguknak. Az apátlan generációkért nem indítanak olyan kampányokat, mint az abortusz ellen. Pedig az lenne az igazán pro life. Na, nem folytatom.

        Kedvelés

      • Nagyon durva. Mindezt egy olyan honlapon, aminek kitartás a címe, én ezen nevettem percekig.

        Kedvelés

  16. Éva, feldobtad, és elolvastam két posztot katolikus menyasszonytól. Magamtól nem tettem volna, de kíváncsi lettem. Tudtátok, hogy nem menyasszony, hanem feleség, és húsz éves? Szerintem ez mindent megmagyaráz. Gondoljunk már bele, mi hol tartottunk húsz évesen?
    Van még egy cuki posztja, hogyan kéne a nőknek öltözködni. Abból is sokat tanulhattok.

    Kedvelés

    • Szerintem nem totál hülyeség egyébként hívő ember számára a Szűzanya követése, nade értelmes ember hamar rájön, hogy spirituális szempontból. Más szempontból nem játszik, mert kevés a hasonlóság: az én gyerekeim apja a férjem, nem az Isten, nem egykézünk, mert kettő van nekünk, nem Názáretben élünk, nem az első században. A férjem nem asztalos, bár elég ügyes, én meg nem vagyok háztartásbeli, bár biztos úgy is ki tudnék teljesedni…
      A neokatekumeneknek vannak ilyen agymenéseik, hogy ókeresztény módra kellene élni. Egyházon belül is gyanúsan méregetik őket a józan, okosabb fajta papok. Tulajdonképp mindig vannak olyan emberek, akik szó szerint veszik a Bibliát, mert máshogy képtelenek.

      Kedvelés

  17. Tényleg milyen furcsa, hogy ennyire a háztartásra hegyeződött ez ki, hiszen olyan sok dolog van még. Pl, mikor megsért valaki, és megosztanád a fájdalmad egy fontos emberrel. Ő meg legyint: Szard már le! Vagy gondod van a munkádban, a feletteseddel vagy a feladataiddal: Szard már le! Félelmeid vannak: Szard már le! Elképesztően fontos dolgok, amikre csak úgy rámondják: Szard már le! Vajon nem azért, mert ők szarják le mindazt, amit te érzel ezekkel kapcsolatban?

    Kedvelés

  18. valami furja az oldalamat mar reg. miert olyan nagyon fontos nektek a helyesiras? hogy Evanak miert, az ertem. es a tobbieknek? hogy mondjuk pasi valasztasnal is kizaro ok, ha ir neked egy levelet es nem jo a helyesirasa.

    Kedvelés

    • Nekem is fontos, na nem a hibátlan, csak amennyire az egy tanult, olvasott embertől elvárható. Ha ennek ellenére sem ügyel rá, az számomra vágyölően igénytelennek tűnik.

      Kedvelés

      • Nem is feltétlenül, mert pl. az én férjemre rámondták volna, hogy diszlexiás, ha akkor lett volna ilyen vizsgálat, borzasztó a helyesírása. De fogalmazni tud, mellesleg okos is. De engem is nagyon zavar. Mondjuk az jobban, ha én vétek, mert nekem hivatalból kéne tudni, de sokszor elbizonytalanodom.

        Kedvelés

      • Az utolsó sorod annyira az enyém is! És amit te juttattál eszembe: a diákok irományai és a diszek tömkelege sokat formál az ember véleményén ilyen téren. Jó-e? Jól-e? Nem tudom még.

        Kedvelés

      • Nem feltétlenül.
        Apámnál kevés olvasottabb, intelligensebb ember volt (olyanra gondolok, akinek nem az életformája az írás, ő csak sima tisztviselő/könyvelő volt), botrányos helyesírással. Szerintem a mai fogalmak szerint diszgráfiás lehetett, csak persze 80 évvel ezelőtt ezzel nem foglalkoztak. Megvannak a bizonyítványai, ahol elsősorban a lexikális tudást, gondolkozási képességet értékelték, jó jegyei voltak (matematika, fizika, vegytan, földrajz, történelem), viszont magyar és német nyelvből épp csak átcsúszott minden évben. Polgáriba és kereskedelmibe járt.

        De való igaz, nagyon idegesítő tud lenni egy hibáktól hemzsegő írás.

        Kedvelés

    • És ráadásul sokat elárulhat a gondolkodásmódról, amikor nem simán hanyag és/vagy buta, hanem rendszert mutat, és illusztrálja, hogyan épül fel a fejében a világ. Nekem ez lenyűgöző. Főleg, ha közben épp okosakat ír így. Azt hiszem, én egy kicsit azért szeretem a hibákat, csak nem mindegy, milyenek, mennyi van belőlük, miről és mit ír velük az ember. Van viszont olyan ismerősöm, akinek a szuper érdekes blogját nem bírom olvasni, mert egyszerűen képtelen belőni, mit írunk egy szóba, mit írunk külön. Úgy minden ötödik szónál akad egy ilyen hiba. (Jajj, kiszabadult az egyik vesszőparipám! Bocsi! 😀 )

      Kedvelés

      • Ja, lemaradt az első sor: szerintem is fontos szűrő lehet (vagy valami ilyesmi volt ott, mielőtt kitöröltem a hozzászólás első felét).

        Kedvelés

      • az en ferjem is diszlexias, csak amikor o volt gyerek meg nem ismertek fel ezt. a gyereke is diszlexias. es nem tud helyesen irni egyikuk sem. meg szerintem a helyesiras nagyon sokszor a szulon is mulik, velem orakig gyakoroltak anno hogy mi a pontos es mi a nem pontos j, sok osztalytarsam szulei nem foglalkoztak ezzel otthon. en nem gondolom hogy igenytelenseg lenne ha valaki nem tud helyesen irni. Plane manapsag amikor a kezirasrol leszoktunk es a helyesiras ellenorzo javit kb mindent, ugyhogy lassan elfelejtunk irni. nekem nem huzza ala pirossal itt a blogon egyebkent. nekem az a fontos hogy ertsem amit a masik ir es en ertem akkor is ha azt irja hogy lesz vagy azt hogy lessz. csak neha elmelazom rajta hogy ha nagyon rossz lenne a helyesirasom, mernek-e erre a blogra irni. egyaltalan, felnottkent tudnam korrigalni ha gyerekkent nem tanitottak meg helyesen irni?

        Kedvelés

      • Az mítosz, hogy felnőttként ne lehetne könnyedén megtanulni bármit, ilyenkor az ember sokkal figyelmesebb, motiváltabb, érti már az összefüggéseket. Szándék kérdése. Igaz, én javíthatatlanul íntellektuális vagyok.

        Kedvelés

      • 😀 Köszi, ez jól jött, ez ugyanis az egyik parám, szinte állandó önmarcangolásom fő forrása, hogy nem figyelek eléggé az emberekre, és törtem itt a fejem, hogy vajon volt-e róla szó korábban, van-e honnan tudnom, vagy csak képzelem. 🙂 Már-már kóros, tudom…

        Kedvelés

      • Nem írtam, hogy aki nem ír helyesen, az igénytelen. Épp azt írom, hogy utal_hat_ butaságra vagy igénytelenségre, de a diszek világában már óvatosabb ezzel az ember, meg hogy bizonyos hibákat szeretek, mert szerintem utal az elkövetőjének gondolkodásmódjára.
        Tény viszont, hogy például az idézett hiba – egybe vagy külön – igenis zavarja a megértést, nem mindegy, hogy drágakő vagy drága kő, stb. Engem pedig különösen irritál, főleg, ha sokaknak szánt szövegben látom, ez van. Én is követek el hibákat, és ahogy Gyöngyinek is írtam, magamban zavar a legjobban. Ja, meg azoknál, akik pl. írásból élnek, lásd írók, újságírók és társaik.
        Egyébként érdekes kérdés, hogy hogyan tanul meg az ember helyesen írni. Velem soha senki nem gyakoroltatott semmit, csak nekem van ez a bogaram a nyelvvel meg a szavakkal, ami kicsi korom óta zümmög a fejemben. Viszont ovis korom óta folyton olvasok, mindent, ami a kezem ügyébe kerül, meg az sem utolsó szempont, hogy gyerekkoromban még sokkal kevesebb rossz helyesírással találkoztam, mint a mai gyerekek. Ja, meg a tanító nénik is helyesen írtak. Akikkel manapság találkozom, sokszor borzasztó helyesírással és -ra tanítják a gyerekeket.
        Illene már tudnom, ne haragudj, de nem vagyok benne biztos: a te férjed angol, ugye? Nem akarok már nagyon hosszan belemenni, de szerintem egész más egy angol gyereknek megtanulni helyesen írni az anyanyelvén, mint egy magyarnak.

        Kedvelés

      • Sajnos mostanában nagyon sok selejt könyvbe, sajtótermékbe botlok bele, tele nyomdahibával, de sokszor látszik, hogy egyszerűen helyesírási hiba. 😦 Gyerekkönyvben is. 😦

        Kedvelés

      • nem haragszom. es nem illene tudnod. epp most kervenyeztem az illene szo betiltasat Evatol, ha belugyminiszter lesz 😀

        Kedvelés

  19. Ja, még egy téma, amire én rá se rántok: A BIGOTT, AZ ÉLETEMET MINDEN SZINTEN SZABÁLYOZNI AKARÓ, SZÁMONKÉRŐ, JÉZUSRA HIVATKOZÓ, DE SZERETETMENTES emberek véleményére. 😉

    Kedvelés

    • Igen, ezzel én is így vagyok, bár néha irritál, és magyarázkodnék, de minek?

      Sokszor azonosulok azzal, amiket írsz, s csak egész halkan mondom: én is magyartanár, igaz, mindössze “kemény” 2 év tapasztalattal.

      Kedvelés

      • Helló-helló! Én sajna már nagyon régóta nem tanítok magyart, csak angolt, de nagyon hiányzik!

        Kedvelés

  20. Mennyire jó volt ezt olvasni! Köszönöm! 🙂
    Ma már elmondhatom, úgy élek, ahogy szeretek. Két gyerek mellett nem főzök, nem takarítok, (persze esznek és tisztaság van). Járok táncolni rendszeresen, sportolok, jöhetnek az extrém sportok és kalandok, imádom a pörgést. A játszótéren együtt hintázom, csúszdázom a gyerekekkel. Korán értük megyek, és a délutánok csak az övék. (nincs mosás, főzés stb)
    Mindeközben harmóniában élek a férjemmel 12 éve. Szerencsére ő tudja mennyire fontos nekem, mert a környezetem szerint kizárt dolog, hogy ne csalnám fűvel-fával a háta mögött. (???)
    Imádok így élni, imádom, hogy már megtehetem, de bánt, amikor olyanok húznak le, értetlenkednek, csodálkoznak, vagy sárgán irigyelnek, akik közel állnak hozzám.
    Már bennem is megfogalmazódott. Lesz olyan, amikor annyira megszabadulok a társadalmi elvárásoktól, hogy tényleg nem zavar, amikor éreztetik, hogy kívülálló vagyok a saját társadalmi rétegemben? Vagy amikor már minden alkalommal tudok nevetni rajta, és élcelődve belemenni az értelmetlen vitába?

    Kedvelés

  21. Visszajelzés: mire volt ez jó? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.