portrék 10.: a túl szép lány

apróbetűs megjegyzés:

én nem vagyok túl szép, én aztán nem!

sőt, igazán szép se, sőt, egyáltalán,

csak speciális csiszolású retinán, néha.

 

A túl szép lány nagyon szép, és mindig is az volt, és ezt magáról nem lehetett nem tudnia már nagyon korán. Ebbe nőtt bele, ez nevelte föl: a saját szépsége.

A szép lányoknak nehéz életük van. Mondta anyám mindig.

Én ezt nem értettem. Másra sem vágytam, mint a szépségre, a rá se rántó, hasat be nem húzó lazaságra. Mi gondja lehet annak, aki úgy szép, hogy nem kell megfeszítetten léteznie? Akinek nem kell szemet-szájat rajzolnia, hogy valahogy emberek közé mehessen? Aki reggel is szép? Akinek nem ciki, ha felcsúszik a pólója? Aki nem örökké másokat figyel, hogy nekik bezzeg a lábuk, a mellük, a ruhájuk, a pasijuk… A szépség diadal, erő! Nem a megcsináltság, hanem a született szépség, a komplexustalanság. Hogy nem ellenség, örök haragos a saját testem…

Ma már értem anyám szavait.

A túl szép lányoknak fontos volt a szépségük. Szépségük mindig is feltűnt másoknak. Mindenkinek. Messziről. Ők hamar megtudták, kik ők, mi meg kerestük évekig. A szép lányok téma voltak, kiszúrták, taksálták őket, megközelíthetőségüket, hajlandóságukat. A szép lányok értékes portékák. Van köztük, akit ez zavart, aki lett volna láthatatlanabb, kevésbé célpont, és ettől szenvedett, más beleállt, erőnek, hatalomnak élte meg, játszott vele, használta, és ebbe bukott bele.

A szép lányok, a feltűnően szépek egy mosolyukkal elérték azt, amit mi semmivel sem, sehogy sem. Mi utáltuk a szép lányokat, a teljesen más életükért, amely számunkra annyira elérhetetlen volt. Nekünk úgy tűnt, tiszta nyereség a sok epedező — ők csak lépegettek fintorogva a padlón fekvők között. És nem, nem voltak boldogabb kapcsolataik, szebb szerelmeik, viszont korábban voltak nekik, idősebb férfiak is, és nagyobbakat csalódtak, ha kiderült: nem ők maguk, csak a szépségük kell.

A szép lányokat bizonyos szempontból tenyerén hordozza az élet, ez a kibaszott, igazságtalan, haszonleső, külsőségmániás, habzsoló, birtokló, magára jelvényeket tűző élet. S ezért nem fájtak úgy, nem úgy fájtak, és nem kellett árnyalt megküzdési stratégiákkal, holmi megfeszített jó tanulással, elmélyültséggel, speciális személyiségjegyekkel bíbelődniük. Azt, amit mi, nem szenvedték meg. Padlóra őket a gőg küldte, nem az, ami minket. Bíbelődtek ellenben testképzavarral, bulímiával, függőségekkel, modellkarriernek nevezett nem is tudom, mivel, örök elégtelenségérzéssel — hiszen beszálltak egy olyan versenybe, amelyen mi nem indultunk –, és még korai terhességekkel is a halálos lazaságban.

Ez eldőlt: ők szépek, mi nem, és másfelé tart az életünk. Nyilván szépek maradnak mindig, és én sosem, és ez ugyanúgy fog zavarni mindig és örökké.

Nem számoltam a kései virágzás jelenségével.

És azzal, hogy egy idő után az ember megszereti a sorsát, a megismételhetetlenségét, és nem zavarja már az, ami annyira zavarta sokáig. Ha valami mégis, az a teljesítménnyel, tehetséggel kapcsolatos, nem olyasmivel, mint a szépség.

És a döbbenet: így harmincon túl, amikor nekem már nem téma a szépség, az az eleve-átoperáltatnám-szépség, legfeljebb a rugalmasság, az egészség, a poén, a jó közérzet, egy egyedi cipő, egy kedves szín, hogy ma mennyire más az arcom, mint tegnap, és hogy jó legyen a bőrömhöz érni (és hát jó), és ez mind szép és optimista ügylet, most, amikor már bőrömön az anyaság, a sok hízás-fogyás nyoma és még pengéké is, nos, mostanában ezek a nagyon szép lányokból lett nagyon szép nők olykor a közelembe jönnek.

És megnézegetnek, mim van, mim lett, ami nekik valahogy mégsem. Az a valami, aminek nincs köze a szépséghez.

Ők néznek engem. Döbbenet.

Sóváran, figyelmesen és nagy akarással néznek. Hogy van, hogy ez, ez a nő, aki pedig nem is szép, nem is kifinomult, sok szempontból trampli, ennek van…?

Nagyon kedvesek, nagyon néznek. Odavannak a blogért, a történetemért.

Én lettem a téma? Hiszen ők a szépek. Megfigyelem, mint egy orvos: szépek. De nagyon szépek ám. És nem fáj nekem. Nem akarok ők lenni. Én akarok lenni, én.

Nagyon meggyűlölnek aztán. Nekik kéne, hogy az legyen, pedig nincs. Lelepleznek: nekem nem is olyan jó. Nem is úgy van. Nekem sincs az, ami nekik nem lehet.

Nekem könnyű. Engem nem arról jegyeztek meg, az enyémet inkább tartották valódi teljesítménynek. Nekem sose kellett szabadkoznom, hogy de nekem a belsőm is, én értékes vagyok, okos vagyok, higgyetek nekem, nem vagyok üres, én nem azzal akarok érvényesülni, félre ne értsetek. Amikor feltűntem, akkor erőm, ezer celziuszom tűnt fel, nem a szépségem. És lehettem észrevétlen is, és nem volt kísértés se, megszűntem másoknak, amikor valakit nagyon szerettem. Szép, elmélyült, hosszú, békés szerelmek. Nem hiányoztam a körforgásból.

És lehettem játékból kicsit punci, nem kellett félnem, hogy akkor csak az leszek. És olyan egzotikus, hogy engem valaki bébinek szólít, szexista szövegeket nyom, bókol, tárgyiasít — én annyira nem unom ezt. És nem zavarnak a hibáim most, nem kell semmi különösre a testem, nincs miért basztassam, meg is becsülöm. Sok öröme van, sugárzóak, és bírja a hegyet és a távot és gyerekek súlyát.

Meg aztán én láttam a romlást, a nagyon gyors romlást, aztán a hűlő testet is: mi marad, amikor már alig van valami, és az nem a test. És onnantól nem számít, ami addig igen.

105 thoughts on “portrék 10.: a túl szép lány

  1. Mindet szavadot falom. Ez az én történetem is, meg anyámé is.
    Ezen a vonalon létezünk mi is.
    Igen a szép lányokat nézve én is frusztrált voltam és nagyon sokat beletettem annak érdekében,hogy értékes legyek.
    Sikerült.Persze csak annyira ,hogy értékelni tudjalak téged, és képes legyek ízlelni írásaidat 🙂

  2. Múltkorjában nézegettem kislánykori fotóimat és megdöbbentem. Konkrétan szép voltam. (aztán kamaszként már nem) De a szüleim sose dicsértek ezért, az számított, hogy okos, ügyes, bátor, önálló vagyok. Így aztán mindig irigyeltem a szép lányokat, miközben kicsit lenéztem őket, hogyugye csak a kinézetükkel hódítanak.

    És most nagyon vicces nekem is, hogy mások néha belesorolnak a szép (vékony, csinos, …) kategóriába, amibe én magamat sose.

    • Kicsit hasonló van nálam. Rajtam mindig volt pár felesleges kiló (anyám éhezett gyerekkorában, így aztán előttünk mindig volt ennivaló, aztán orvosi okokból nem sportolhattam rendesen, akaraterőm és kitartásom meg valahogy soha nem volt sok, részben talán azért, mert sok mindent túl könnyen elértem), de ha nézem az osztályfényképeket, mindig egyértelmű, hogy én voltam a legszebb. Legalábbis az arcom nekem volt a legszebb, és most is, ha van is rajtam pár gyerekkori leégés nyoma, azért az világos, hogy jó a bőrömhöz érni, és látom másokon, hogy nem mindenkiéhez az. És gyakran látom, hogy konkrét helyzetekben a külsőmmel érem el azt, amit nem feltétlen azzal kéne, és soha nem tudom, hogy ennek most örüljek-e vagy sem. De anyám sose volt nagy véleménnyel a külsőmről, vagy ha igen, jól leplezte a kritikus hozzáállásával. A húgom bezzeg lehetett szép, és régebben sokat irigyeltem, de mostanában látom, hogy én reggel felkeléskor is szép vagyok, ő meg nem annyira.

  3. Köszönöm, hogy ezt leírtad! Kirázott a hideg és könnyes a szemem a soraidtól. Jó úton vagyok, hogy orvosi szemmel tudjam vizsgálni a szépeket, de még sokszor keserű is, mert azt a fajta szépséget már sosem tapasztalom meg és nem rajtam múlik. Ez az egy biztos nem. De aztán vannak pillanatok, mikor belesimulok az állapotomba. Szeretve vagyok és jó nekem. Pillanatig nem érdekel hogy nem vagyok húszéves hogy az élet megviselt és ennek nyoma van. Tegnap valami nyálas popslágert hallgatva legalább két percig éreztem: így vagyok jó. Remélem lesz ez hosszabb is.
    Pillananyújtásban vagyok. 🙂

  4. Hmm, én nem gondolom, hogy a nagyon szép lányok okvetlen boldogtalanok lesznek és ennyire csak a szépségük határozza meg őket. Meg kell persze küzdeniük az előítéletekkel, hogy aki szép, az okos már nem lehet, de ismertem szép lányokat, aki okosak is voltak, nem szálltak el saját maguktól – ebben persze a környezetüknek, szülőknek, barátoknak is fontos szerepe volt – és nekik úgy látom, azért bejött az élet. Aki elég talpraesett, az a szépségéből inkább profitálni fog, ugyanakkor valóban létezik az a tendencia is, amiről te írsz, erre is tudok példát.

    • Amúgy régen én is nagyon szerettem volna szép lenni – “Másra sem vágytam, mint a szépségre, a rá se rántó, hasat be nem húzó lazaságra. Mi gondja lehet annak, aki úgy szép, hogy nem kell megfeszítetten léteznie? Akinek nem kell szemet-szájat rajzolnia, hogy valahogy emberek közé mehessen? Aki reggel is szép? Akinek nem ciki, ha felcsúszik a pólója? Aki nem örökké másokat figyel, hogy nekik bezzeg a lábuk, a mellük, a ruhájuk, a pasijuk… A szépség diadal, erő! Nem a megcsináltság, hanem a született szépség, a komplexustalanság. Hogy nem ellenség, örök haragos a saját testem…” ezeket a szavaidat nagyon értem és érzem. Azt hittem csak akkor lennék szerethető és akkor fogadnának el mások, ha szép lennék. Most már valahogy más – egyre jobban szeretek az lenni aki, és hát a testem… olyan amilyen, de legalább nagyjából egészséges.

    • ” Meg kell persze küzdeniük az előítéletekkel, hogy aki szép, az okos már nem lehet,”

      Jájjj, pontosan! És “a szépeknek” sem egyszerű “a csúnyák” frusztrációját kibírni, mikor például nagy társaságban az egyik elrikkantja magát: “ő a szép én meg az okos vagyok!”
      (Konkrétan ennek tanúja voltam, köpni-nyelni nem tudtam.)

      Az biztos, egyre jobban látom, hogy az önmagunkról alkotott kép, mármint a külsőnkről, nagyon erősen meghatározza az embereket – a férfiakat is.
      Na jó, ezzel nem mondtam nagy igazságot, de más olvasni erről és más tapasztalni, főleg másokon, mennyire így van.

  5. A szülő mit mondjon a nagyon szép lányának? Minden nap hogy gyönyörű vagy? Vagy heti egyszer? Vagy ne mondja? Vagy hogy okos vagy és gyönyörű? Van 2 gyönyörű lányom. Még kicsik.

    • Szerintem majdnem mindegy.
      Mármint az, hogy te mondod-e.
      Van egy gyönyörű nagylányom.
      Mindig lélegzetelállítóan szép volt; kicsinek is, közepesnek is.
      A világ lépten-nyomon éreztette vele ezt, pontosan tudta is.
      Semmi olyat nem tettem, ami ne jött volna magától, azaz amikor elöntött az érzés, hogy “atyavilág, de szép vagy!”, akkor ki is mondtam, de azt azért mindig tudta, hogy nekem nem ez a legfontosabb.
      Aztán modellversenyt nyert, komoly külföldi szerződései lettek, New Yorkban, Párizsban töltött sok-sok hónapot – és eldöntötte, hogy nem ezt az utat választja.
      Nem a széplányságot.
      Most, amikor egészen mást tanul, nyilván továbbra is számít a külseje, de tudatosan igyekszik – hogy is mondjam… – nem kihasználni.
      (Olyasmi ez, mint az elnyomó csoporthoz tartozás. Ártatlanul kerül az ember olyan helyzetbe, hogy másokkal szemben igazságtalan előnnyel indulhat. Baromira oda kell figyelni, hogy ez ne hagyjon randa nyomot az emberi minőségen.)

    • Nekem két szép gyerekem van. Mindkettő tudja magáról, hallják otthon is. Meg azt is, hogy okosak, stb. Ha mi nem mondanánk, akkor is tudnák, a vonaton vadidegenek mondják, hogy de szépek. Na jó, most már kevésbé mondják (bár semmivel sem lettek csúnyábbak, de iskolásoknak már valamiért nem mondogatnak ilyeneket), de épp eleget. A fiam ovis korában morgott, ha valaki azt mondta, de szép ez a kisfiú. 🙂
      Nem tudom, kell-e mondani, de abban biztos vagyok, hogy jó a gyereknek, ha a szüleitől is azt az érzést kapja, hogy ő rendben van. Kívül-belül. Hogy elégedett lehet magával.

  6. Én nem ismerek túl szép lányt. Csak szépet. És azt se tudom hogy neveljem az enyémet hogy ne legyen lelkiismeret furdalasa minden lenyelt falat után. Hogy ne gondolja mindig hogy csak azt a 2 kilót leadnam akkor aztán jól néznek ki. Egész életében azt a 2 kilót. Mindegy epp mennyibol.

    • Mindig vékonyka voltam, de életem egy nagy fordulópontja tájékán bekaptam egy vírust, aminek folytán egy hét alatt tíz kilót fogytam. Igazi törékeny tündérke lettem. Aztán húsz éven át küzdöttem azzal, hogy nem tudok normális ember módjára kinézni. Most alakul.

  7. Néha kifejezetten irigylem a lányaimat, hogy olyan magától értetődően viselik a szépségüket. Jó, hálistennek eszük is van hozzá. Tényleg a legjobbat örökölték mindkettőnkből. Azt nagyon érdekes látnom, hogy magától értetődőnek veszik a saját szépségüket, őszintén rá tudnak csodálkozni mások másfajta szépségére (“milyen szép az xy, fekete a haja, és olyan gyönyörű kerekded…”), de valahogy mégis mögé látnak ezeknek a dolgoknak. Volt olyan osztálytárs, aki 14 évesen már sokat foglalkoztatott fotómodell volt. Kicsit sajnálták, hogy fél évig nem jár iskolába, mennyi mindenből kimarad. A kislánynak a szépsége mellé volt elég esze, hogy egy év múlva inkább hazajött, hagyta a francba a karriert és leérettségizett.
    Mi sokat mondtuk/mondjuk nekik, milyen szépségesek. Nekem sosem mondták gyerek/kamaszkoromban, és hiányzik. (Most mondják, és nagyon zavarba tudok jönni tőle.)

  8. Nemrég volt céges fotózás. Megdöbbentem, mikor a képet láttam. Kiválasztották, nélkülem, hogy mi megy fel a honlapra. Kérdeztem, én miért nem nézhettem meg, mint a többiek, s választhattam ki? Válasz: mert mind jó volt, mert fotogén vagyok, igazából csak a fények miatt löttek rólam többet. Fotogén vagyok? Sosem mondták nekem. Mikor lettem az?

    Igazán azon döbbentem meg, amit a képen láttam. Hogy rendben vagyok. A képen látom magam, hogy rendben vagyok végre, magammal. A világgal nem.

  9. Engem megütött ez az írás. Régóta csak olvasok, nem kommentelek, nem véletlenül. De most nem bírom ki, hogy ne jelezzem, hogy kicsit féltem a kommenteket is elolvasni. Kellemes meglepetés ért, ahogy kezelitek a témát.
    Aki nem volt szép nem tudhatja ezt. Esetleg valamit megsejthet a megnyilvánulásokból. Szépnek lenni épp akkora lecke, mint nem szépnek, és jó dolog is, csak nem ész nélkül. Gőgöt pedig minden másban is látok bőven, az én szememben az bármiben lerontja a valós értékeket, elért eredményeket. A nyelvtanban is.

    • Hogyan szúrjunk egyet régi kommentelőként, egyben célozzunk saját sérelmünkre, valamint csodálatos szépségünkre…
      Nem hiszem, hogy magyartanárként lerontaná a nyelvhasználatom értékét, ha néha boronganék egy sort azon, hogy milyen reflektálatlanul használják a nyelvet sokan. És hát nem is szoktam ilyet tenni, a saját vakfoltjaimmal foglalkozom inkább.
      Valami komplexus lesz ez, nem? Mit látsz te itt gőgnek? Azt, hogy néha írok nyelvi témájú posztokat? Vagy te nem vagy biztos a saját nyelvhasználatodban, abból lesz az én gőgöm?

      • “S ezért nem fájtak úgy, nem úgy fájtak, és nem kellett árnyalt megküzdési stratégiákkal, holmi megfeszített jó tanulással, elmélyültséggel, speciális személyiségjegyekkel bíbelődniük. Azt, amit mi, nem szenvedték meg. Padlóra őket a gőg küldte, nem az, ami minket.”
        Pontosan érted te ezt? Gondolod, hogy a szépség ettől bárkit megkímélne?
        Írtam, hogy te vagy gőgös? Kiragadtam egy példát, mert magyartanárként érted. Érted, hol lehet benne gőg, és van-e. Azt csak te tudhatod.
        “Valami komplexus lesz ez, nem?”
        Biztos én szurkálok, és ellenséges volt az írásom?
        Nem te ugrassz már a névre eleve?
        Nem tudom küzdök-e komplexusokkal, biztos, mert nem igazán lehet megúszni. Az írás olyan értelemben számomra nem fontos, hogy attól legyen. Majd megvizsgáltatom magam szakemberrel, ha az egyéb elfoglaltságaim közé ez ist be kívánom illeszteni.

        • Jajistenem, ahogy te most ezt a témát ellepted, ahogy megpróbálsz kérdőre vonni, felülkerekedni… Pontosan értem-e én ezt? Amiről írtam?

          Jaj.

          Megmondom neked, mi a különbség a posztban említett született szépség fölött érzett és a nyelvhasználat birtokában megélt elégedettségérzés között. Utóbbi baromi sok meló, figyelem, sokéves tanulás eredménye.

  10. Régen nem értettem, hogy lehet hátrány, ha valaki túl szép. A szerepjátékos korszakomban (Mágus és DnD) értettem meg, mikor karakteralkotáskor maximális szépség jött ki aztán egész játék alatt szenvedtem a beszólásoktól és a kéretlen udvarlóktól. Persze ehhez jó bunkó játékostársak kellenek, de ilyenek az életben is bőven akadnak.
    Tizenévesen nem tudtam kommunikálni az igazán szépekkel a külsejükkel sokat törődőkkel, mert lenézéssel közeledtek felém. Aztán ez néhány éve megváltozott. Vannak nagyon szép, a jelenlegi szépségideálnak nagyon megfelelő barátnőim. Modellek, szépségkirálynők, hostessek, néha pornószínésznők és prostituáltak. Értjük egymást, néha egymás vállán sírunk, pedig én nagyon másképp élek, mint ők. Szőrnyű, hogyha valaki a testéből él, akkor is ha hostess. Mikor épp nincs sok pénze ezért nem költ ételre, csak minimálisan, mert úgyis fogynia kell, meg mert fodrászra, kozmetikusra muszáj költenie, ha munkát akar. Olyan alap költség ez náluk, mint másnál az, hogy be kell fizetni a rezsit.

    • Persze vannak olyan szép lány ismerőseim, akik értelmiségiek. Azt hiszem elég fura lett az előző hozzászólásom. Nem az előítéleteket akartam vele erősíteni, sőt.

      • Ha valaki nagyon szép és az egyetemen évfolyamtársam, akkor a tapasztalatai hasonlítanak az enyémhez. Ha valaki szép és ebből akar megélni az már egy tök más életstílus, és nekem élmény volt, hogy már velük is értjük egymást. Szóval az eredeti hozzászólásom az eltérő életstílus, értékrend ellenére is közös élményekről akart szólni, nem arról, hogy aki szép az csak ilyen foglakozásokat választhat, mert természetesen lehet belőle bármi.

    • Igen… jelenlegi szépségideálnak megfelelő… mert mi és ki és milyen jogon határozza meg, hogy mi a szép? És miközben ezen dohogok, magamat kapom épp rajta, hogy valakiről futólag megállapítom, hogy de szép, vagy nem is olyan szép, de mégis milyen különleges és … mégis szép… és nem értem… interiorizáltam a kategorizálást, ami mindig is dühített. Főleg, mikor olyan kontextusban használták, hogy… “nem is volt nagyon szép, mégis milyen jól eltalálta a férjhezmenést…”, “Széppel sültet nem lehet enni”, “Igaz, hogy nem túl szép, de…” Hm. Mintha minden a szépségen állna vagy bukna. Pedig nem, csak első körben. Na ja, néha lemaradok az első körről. Na és akkor?!
      Nem mindenki szép? Például, mikor mosolyog és boldog, és nem frusztrált. És ha akkor szép, akkor igazából nem szép, csak eltakarja boldogtalansággal, görcsökkel, vagy egyéb mázzal? És nem lehetne kb. mindenkiből egy kis plasztikai és filmes trükkel hasonló szépségű emberkéket fabrikálni, mint Hoolywoodban szokás? De hisz akkor igazából nem mindenki szép?
      És miért hiszem el, hogy ezen múlhat az életem? Valahol rejtetten miért sajnálom magam ezért?

  11. Egyébként azt hiszem Asperger-szindrómásként nekem nagyon más ez a szépség dolog. Nem veszem észre, hogy ki néz kit. Nem vettem észre soha, hogy engem néznek e a fiúk, hogy ebben a rövidebb szoknyában jobban néznek, eleve csak azért vettem fel rövid szoknyát, mert meleg van meg mert szokás. Nem tudom mást jobban néznek e, nem veszem észre más nők irigykedő vagy lesajnáló tekintetét, csak nagyon nagyon minimálisan. Sose kellett azért küzdenem, hogy ne a férfitekintetek szerint létezzem, mert nem létezik számomra férfitekintet. Illetve látom a férfitekinteteket a plakátokon, a reklámokban, időnként a művészetben, régebben a pornóban, de nem látom magamon.
    Csak huszonévesen kezdtem el testbeszédet olvasni. Előtte csak annyit bírtam megállapítani, hogy valaki szomorú, vidám vagy mérges, semmi többet. Azt se tudtam, hogy valaki zavarában vagy örömében mosolyog.

  12. Az arcomat megkímélte a betegség. Elég szabályos, mindig hálás voltam érte. Kivéve persze kamaszkoromban. A testemet is szeretem. Nagyon fura ez, olyan érdekes nekem, amikor az egészségből egyértelműen nem következik valamiféle szépség, legyen akármilyen is.
    Biztos azért látom így, mert torz arcok és testek tömegét láttam.
    Van az a csúnyaság/deformitás, amikor le kell választanod magad a testedről.Nem tudom, hogy ez borzalmas, vagy inkább iszonyúan szabad állapot.
    Idegesít, ha mások nyafognak az egészséges testük miatt. Nem szólok, de belül gúnyolódom.

    • “Van az a csúnyaság/deformitás, amikor le kell választanod magad a testedről.Nem tudom, hogy ez borzalmas, vagy inkább iszonyúan szabad állapot.”
      Jo mondat, tetszik, de lehetseges-e?

      • Ezt csinálják azok, akik sérültek és még fel akarnak kelni reggelente. Bizonyos értelemben én is ezt tettem.
        A psziché egy nyomott konzervdoboz lesz tőle.

  13. Úgy voltam vele, hogy evidens, hogy szép vagyok. Nem épp világszépe, de elég szép ahhoz, hogy… és aztán nem foglalkoztam vele. Tudtam ilyen apróságokat, hogy gyönyörű szemeim vannak, de azt is, hogy bizony szegényes fegyvertár lenne mindez. Mindig azt sugalmaztam másoknak, hogy engem másért kell szeretni. Bejött.
    (Egyébként kétszer nem jött be ez az életem során, mindkétszer borzasztóan meglepődtem. Az egyik történetben valaki egy egyéjszakás kalandért tepert nálam egy hónapig, a másiknál pont az ellenkezője történt – azért nem szeretett viszont, mert szerinte nem voltam a széplányok közül való. Mindkettő történetben ma már látom azt a hihetetlen ostobaságot, ami mögötte rejlik. A “más” ítéletét. De nem érdekel, nem engem minősít.)

    Viszont itthon nagyon sajnálom azt, aki nem születik szépnek. Van egy kedves ismerősöm, aki férfiként jóképű, de a kislányán ugyanez groteszk maszk. Nagyon sajnálom a gyerkőcöt. Egy olyan országban élünk, ahol minden második nő szép. Nézz végig egy buszon, és rájössz, hogy tényleg, kortól függetlenül szép a női utazóközönség fele. Nagyon nagy teher nem szépnek lenni, leküzdhetetlennek tűnik szinte.

  14. Nagyon ritkán kommentelek, de a mai bejegyzés mellett nem tudok elmenni szó nélkül.
    Megfelelek a kor szépségideáljának. Kb. 13 éves korom óta bókolnak, megnéznek, sokszor apám korabeli férfiak. Idő volt, amíg megtanultam kezelni. Anya mindig mondta, hogy éljek, de ne éljek a szépséggel vissza. Dicsért, de sosem esett túlzásokba. Hálás vagyok neki ezért. Azóta eltelt sok idő. Férjhez mentem, szültem egy kisfiút. Magam is elcsodálkoztam, hogy ettől sem változott semmit az alakom. Már a kórházban irigykedő szempárok kereszttüzében intéztem a dolgaimat. Igyekeztem a kórtermet csak nagyon indokolt esetben elhagyni. Mondanom sem kell, hogy később a többi anyuka sem kímélt, amikor csecsemővel jöttem-mentem, mindezt csinosan. Soha nem foglalkoztam az alakommal különösebben, főként azért mert 16 hónapig szoptattam, fontosabb volt, hogy bőven legyen tejem. Persze ez nem volt rám írva. 17 hónapos volt a kisfiam, amikor először elmentem fitness terembe (január volt), hogy kizárólag kikapcsolódás, stresszoldás okán picit mozogjak. Csoportos órát választottam, a leghátsó sort természetesen. Aztán szép lassan a sport hatására kinyíltam, lett önbizalmam. Több megjegyzést kaptunk (egy másik vékony lány és én), hogy ha ilyen vékonyak lennének, biztosan nem izzadnának itt. Én semmit nem szóltam. A másik lány oltotta őket le, hogy bármilyen hihetetlen, stresszoldás miatt is lehet edzeni. Azóta eltelt 10 hónap, többen megszerettek, és pár hete már tudják, hogy van gyerekem. Már tudatosan figyeltem, hogy előbb a személyiségemet szeressék meg (mert tudom, hogy az igenis szerethető), aztán talán elfogadják azt is, hogy szerencsés genetikával jöttem erre a világra. Igyekszem nem foglalkozni az irigykedőkkel, de nagyon nehéz, amikor már számtalanszor megtapasztaltam, milyen, amikor zsigerből utálnak. A sportot imádom, elhatároztam, hogy edző leszek. 28 évesen először fogok élni az adottságommal igazán. Higgyétek el nekem, ez sem könnyű, nagyon nem.

    • Milyen jó lett volna, ha a nővérem is elhiszi mindezt, és nem temetik maguk alá az irígykedők. Nagyon szép volt, és nem hitte el. A temetésén volt aki azon sírta el magát, hogy mennyire szép volt.

      • Egy-egy irigykedő, utálkozó megjegyzés volt hogy az egész napomat elrontotta. Akkor határoztam el, hogy változtatok, amikor a kisfiamra is rossz hatással volt az én feszültségem. Vele már nem akartam kiszúrni, hiszen ő pláne nem tehet semmiről. Örülök, hogy lassan sikerül a kritikus helyzeteket jól kezelnem. Ebben persze nagy szerepe van egy szakembernek, valamint a szerető családomnak, akik a legnehezebb periódusban mindig jókor voltak jó helyen. Ezért tartom magam igazán szerencsésnek, nem a genetikám miatt…

        • imádom a fanyalgó megjegyzéseket. “hogy tudsz még mindig ilyen vékony lenni? Megint fogytál? Képes vltál reggel hajat mosni?”
          Legutóbb direkt jókora éllel megkérdeztem a munkahelyi konyhában, hogy ezt miért nem érzik éppen annyira kellemetlennek, ha én kérdezem meg a kövér kolléganőtől, hogy hova akar még hízni? Jé, már megint felszedtél pár kilót. Nem akkora kunszt felkelni 1 órával előbb hajat mosni.
          Ja, mert én nem kérdezem. O.K, akkor a jövőben minden észrevételemet én is kimondom.

          • Igen, volt aki nem hitte el, hogy rosszul tud esni az is, ha megjegyzik, milyen vékony vagyok (egyébként nem kórosan, csak nincs súlyfeleslegem). Merészkedtek ennél tovább is. “Jó lenne ha pár kilót felszednél, egyél már normálisan.” De én normálisan eszem, jól is érzem magam a bőrömben, nem terveztem felszedni pár kilót, pláne nem mások kedvéért. Ma már tudom, ki az aki aggódik, és ki az, aki csak meg akar bántani. Pont ezért soha senkinek a küllemére nem teszek megjegyzéseket. Nem tudhatom másban hogyan csapódik az én (esetleg meggondolatlan) egy megjegyzésem.

          • “Nem akkora kunszt felkelni 1 órával előbb hajat mosni.”
            Ó, nekem 10 perccel előbb felkelni is rémálom. Mindig őszintén csodáltam azokat akik képesek hajnalban, még munka előtt, elmenni úszni vagy futni és ezért felkelnek 7 óra helyett, mondjuk ötkor. Nekem ez elképzelhetetlen, hogy az alvás rovására önszántamból bármit megtegyek.

          • “Legutóbb direkt jókora éllel megkérdeztem a munkahelyi konyhában, hogy ezt miért nem érzik éppen annyira kellemetlennek, ha én kérdezem meg a kövér kolléganőtől, hogy hova akar még hízni? Jé, már megint felszedtél pár kilót.”

            Hát ez azért nem vall túl nagy empátiára. Megértem, hogy zavar, ha amiatt piszkálnak, hogy vékony vagy, de ez nem ugyanaz, mint valakinek a kövérsége miatt beszólni. Egyszerűen azért mert a vékony alkat alapvetően egy elfogadott és vágyott állapot, a kövérség meg se egyik se másik. Ettől még tényleg idegesítőek lehetnek az egyél rendesen beszólások és kéretlen tanácsok.

          • Az irigység nem egyenlő az utálattal. Én irigylem a szép embereket, anélkül, hogy rosszat gondolnék vagy kívánnék nekik. Csak vágyom a szépségüket egy pillanatig. Talán te túl sok nem létező tartalmat és figyelmet képzelsz a “hogy tudsz még mindig ilyen vékony lenni” megjegyzések köré. Én is sportolok, felkelek egy órával előbb hajat mosni,ettől még nem vagyok szép, és irigyelhetem a nagyon szépeket.

    • Nem születtem szerencsés genetikával de azért nem irigyleltem a szép lányokat,nem is utáltam őket csak a nárcizmusukat meg egoizmusukat ,akiknél előfordultak ezek a tulajdonságok.
      Amugy én tudok örülni mások szépségének is 🙂

      • Bárcsak több ilyen ember élne a földön! 🙂
        Van egy nagyon szép barátnőm, ő a tipikus szépségkirálynő alkat. Ehhez versenytáncolt 20 évig, gyönyörű mozgása van, kecses léptei, stb. Amikor belép valahova, olyan, mintha felkapcsolnák a villanyt! Ő egy jelenség. Nála volt lehetőségem megtapasztalni, hogy nem vagyok irigy, nem akartam őt sosem (meg)bántani. Pontosan ahogy írod: örülök a sikerének, szépségének. De szerintem ezt otthonról hozza mindenki. Az én esetemben legalábbis Anya gondolkodik így. Ezért is írtam fentebb, hogy hálás vagyok neki. Mindig is a belső értékekre fektetett nagyobb hangsúlyt. Nem volt hiába!

        • Szeretem megnézni az idősebbeket (is) akár az utcán is, akik szépek tudtak maradni. Olyan jó érzés rájuk nézni!
          Egyszer a villamoson (kb 15 éve) volt egy klassz élményem. Egy legalább 15-20 évvel idősebb hölgy ült le velem szembe. Ahogy ránéztem, biztos feltünő volt, hogy bámulom, és mosolygok. Visszamosolygott, és mondta, hogy tudom miért nézem ennyire. Hasonlítunk igen. Belegondoltam, hogy milyen klassz lenne, ha 15 év múlva ezt én is fel tudnám mutatni. Eltelt. Nem tudom, sikerült-e, de az emlék mai napig jó érzéssel tölt el.

          • En a 47-es vilamoson pillantottam meg a vilagmindenseg leggyonyorubb nenijet, inkabb nojet. Olyan volt a mosolya, hogy megszedultem kisse, sudar es ruganyos, lenduletes a mozgasa, csillogtak a szemei, a bore ude, alig rancos… nem birtam nem ot nezni. Az a helyzet, hogy megmondtam neki miutan leszalltunk, hogy nagyopn szep. Max. 60 evesnek saccoltam, kiderult, hogy 87. Elpirult, tunemenyes volt. A nagymamamra emlekeztetett.
            Az en csaladomban hiresen gyonyoru nok voltak a felmenoim. Keleti vonasok, arccsont, ferde metszesu szemek. Smink nelkul ugy festetettek akar a japan gesak. Nagymamam arca nem csak gyonyoru, de valahogy nemes is volt, termete magas, karcsu. Anyam pedig a bujabb delkekelet azsiai vonulatot hozta. Aaaa..orulet milyen szepek voltak. Bar anyu meg mindig szep, sokan irigylik ezert. Ram is azt mondtak, hogy szep vagyok es utolag a fotokat neznve tenyleg, de anyam vagy nagymamam szepsegehez viszonyitva az enyem arnyeka csupan az oveknek. Viszont en magamrol sosem gondoltam korabban es most amikor mar nincs a regi feszesseg es nemtommi, szebbenek gondolom magam. De lehet, hogy ez a komplexitas erzet es semmi koze a valos szepseghez.
            Anyam tudta, hogy szep, de nem erdekelte. nem lattam meg not ilyen konnyeden, nagyvonaluan megoregedni. Nekem nem fog ez igy menni, mar latom.
            Annak ellenere, hogy orulok a szepsegnek, barmilyennek, a noi szepseg csapda is egyben. Az elmulasa pedig nagyon fajdalmas lehet.

      • valojaban ezek sztereotipiak. A szepseg ritkan jar egyutt az onzessel vagy nem gyakoribb mint a csunyaknal, sot. Annak kifejezetten orulok, hogy szebbecskenek szulettem es halas vagyok amiert ezt dobta a gep, de valojaban nem erzem azt, hogy kulonosebb elonnyel jart volna, idonkent meg hatrany is lehet ez. A szepseg tenyleg nem mas mint egy idoleges allapot, van aki tul ertekeli, van aki semmire sem tartja. Itt is jo lenne jozannak maradni. Ahany szep ember annyifele, nem skatulyaznek eszerint senkit. Ismeroseim kozt sok a szep, sot gyonyoru no es nem narcisztikusak vagy egoistak. Tok jo es ertelmes emberek, alkotok, gondolkodok, erzekenyek.

        • Lucerna,
          olvastam,hogy szép vagy.
          El is képzeltem,hogy milyen lehetett a nagymamád vagy anyukád 🙂
          Az én nagymamám , anyukám,meg én nem vagyunk (volt ) szép(ek), csak átlagosak.
          Azt nem mondtam,hogy minden szep ember narcisztikus. De sajnos eleg sokan akadnak akik a sajat buvoletukben kejelegnek. Ezt inkabb vip-ekre ertem akik emiatt sokszor nem tetszenek.Szeretem az eredeti embereket.sokkal jobban vonzz a szemelyiseg varazsa mint a szepseg.
          Viszont ahogy,te leirtad csaladod notagjainak szepseget az nagyon tetszett.

          • A narcisztikusak egyáltalán nem biztos, hogy szépek! Furcsa, paradoxonnak tűnik, de tény: a valódi önbizalommal bíró ember NEM narcisztikus. Belülről van önbizalma (ez a valódi önbizalom), nincs szüksége külső igazolásokra.

          • Eso, En csak “szebbecske” vagyok, valamivel eszrevehetobb mint a nagy atlag, de mar az sem. Amugy en magamat soha sem lattam, tartottam szepnek, mindig masok jottek ezzel. De sem narcisztikus, sem kulonosebben onzo nem lettem ettol. Tok normalis vagyok. Most vensegemre jott meg az onbizalmam, mar amennyi, ennek jobban orulok mint a szepsegnek, asszem.
            Es igen, ahogy Laci irja gyakaran a sok ronda, mumayer ember a kejeleg a sajat altalaban csak velt buvoleteben. De lehet, hogy ez sem igaz, csak nekik sincs onbizalmuk es igy kompenzalnak.

  15. A túl szép lányokat többnyire borzalmasan helybenhagyja az idő. Egyrészt óriási a kontraszt, amikor látjuk, hogy a finom kis vonásaik egyszer csak összetörnek, eltűnnek a színek az arcukról, megkopik és megrövidül az egykorvolt gyönyörű hajuk. Másrészt azt látom, hogy miután nekem, átlagosnak mindig tennem kellett a külsőmért, időközben megtanultam bánni magammal-muszáj volt na!-, így tudom mi áll jól, klasszul konzerválom magam, jó krémekkel készülök a ráncokra, szép ruhákat vettem és veszek, mert igenis számít, és sportolok ezerrel, hogy legalább a fenekem ne nőjjön. Így az évek múlásával a különbség egyre kisebb, majd egyszercsak átfordul, és már a sorban következő széplányok miatt (is) próbálom (kell) magam napról napra összeszedni.

    • A hozzászólásodból az jön le, mintha ez egy verseny lenne, hogy ki néz ki jobban, és az elején ők vezettek, aztán te beelőzted őket. De lehet csak én értem félre.

      • Ööö, bevallom én nem is értem miről van szó. Mi az, hogy “Így az évek múlásával a különbség egyre kisebb, majd egyszercsak átfordul,” Mármint, hogy a csúnyább lányok egyre szebbek lesznek az idő múlásával, mert csak a szépek csúnyulnak? Vagy én nem értem jól? Azt sem értem nekem miért kéne magam összeszedni, a sorban következő széplányok miatt?

      • Én inkább úgy fordítottam le magamnak, hogy az idő múlásával a genetika mellett egyre fontosabb lesz a személyiség és az ápoltság a külsőben. És idővel szerintem is átfordul az arány.

  16. a nem elég szép lány hamar megtanulta, hol a helye.

    a nem elég szép lány gyakran kerül mindenféle iskolai hiéna-hierarchia aljába, automatikusan, már nem is küzd.

    a nem elég szép lány jól ismeri a szépek lesajnáló pillantásait és néha a csodálkozó tekintetüket is (“jé, te lefogytál”)

    persze fogyózik, kampányszerűen.

    a nem elég szép lány küzd azért, hogy a nullára kerüljön.

    a nem elég szép lányt néha megtalálják, amikor nincs jobb ( “csak darázs ne legyen benne” -brrrrr)

    néha ilyenkor úgy tűnik, mintha szeretnék, de aztán hamar rájön, hogy ez csak színjáték.
    a nem elég szép lány emiatt egyszerre naiv és cinikus, egyszer reméli, hogy majd az ő csodálatos belső értékei miatt, de aztán mindig rájön, hogy nem és keserűen nevet.

    a nem elég szép lány némán szenved – öntudata nincs, hiszen tudja a helyét. Tanul, próbál izgalmas lenni, persze teljesen lényegtelen ez. Meg hát öntudat nélkül nehéz is.

    a nem elég szép lány szorgalmasan jár önismeretbe is, de minek – lehet, hogy többre menne, ha szépségápolásra költené a pénzt.

    a nem elég szép lány örül annak, hogy van mit költeni – legalább ez adatik.

    a nem elég szép lány magában kineveti azt, aki a kisugárzáson elmélkedik és belül dühöng, ha ilyeneket kérdeznek, hogy “de te miért vagy ilyen bizonytalan?” – vagy inkább miért ne? nincsenek túl sokan, akiknek nincs okuk annak lenni.
    ugyanez a válasza és a reakciója a “de te miért vagy feminista?” kérdésre is.

    a nem elég szép lány reménykedik, hogy majd a huszas években jobb lehet, de 30 után sem az.

    de azért előfordul, hogy néha elég szépnek nézik, de aztán valahogy kiderül, hogy az sem jobb semmivel.
    ilyenkor meglepődik.

      • nő volnék vagy mi – ez általában ilyen bináris dolog.
        jóságom és rosszaságom meg egy skálán mozog.
        azt mondják persze, hogy a szépség is ilyen.

          • Nem ismertem a dalt, köszi, hogy tágítottátok tudathorizontom 🙂

            “Bízom benne, hű nejem leszel.
            Nem csallak meg senkivel se én,
            csak azzal, aki erre megfelel.”

            önmagáért beszél!

            • Jó szöveg.
              Azért írtam neked , mert nem tudtam mire vélni iróniádat a nem elég szép lányról.
              Azt hittem mint férfi írod. Nőként nagyon súlyosnak érzem. Én nem vagyok ennyire cinikus magammal,vagy más nőkkel. Még nagyon sok értékünk lehet a szépségen kívül.

            • hát igazából magamról írtam, bár még kamaszként gondoltam sajnos ennél súlyosabbakat is. de egyébként tényleg remélem, hogy más “nemolyanszépnél” ez nem ekkora dráma. és azt is, hogy nem volt bántó, amit írtam, sajnálom, ha mégis.
              az is zavar, hogy úgy érzem, nőként kevesebb amolyan kompenzációs lehetőségem van, hiszen patriarchális társadalomban élünk.
              szerintem is van más érték, de valahogy olyan súlytalannak tűnnek a szépség mellett – persze lehet, hogy ez csak egyéni tapasztalataim projektálása.

            • mármint bénán fogalmaztam no, nem az én szememben tűnik súlytalannak a többi érték, hanem valahogy a világban esik le ez így.
              de amikor néha szépnek néznek, igazából az sem jó. lehet, hogy mégsincs annyi egyéb értékem, mint ahogy azt gondolom? 🙂
              sehogy se jó, hajj én is mennyi olyan fociöltözős dumát hallottam, mint amilyeneket Éva leír. de csak annyi a helyzet, hogy férfinak lenni nem ekkora teher.

            • szőröshajúnak,
              már nagyon régen, 25 éve kezdtem dolgozni. Én is mint bárki, ambiciókkal indultam a munkahelyemen. Hamarosan volt egy revelációm álmomban:” A nők,csak az ötödikek”.
              Törtem a fejem,ki lehet az első négy helyen ?…Sajnos bebizonyosodott pályafutásom során,hogy igazat álmodtam.
              Hiába volt minden igyekezet,tudás.Nem tőlem függött ,hogy teljesüljenek ambicióim a munkám terén. Ne aggódj,nem a szépség a gond.
              A magánéletem rendben.

    • “öntudata nincs, hiszen tudja a helyét. ”
      Szerintem ez nem elsősorban a külsőn múlik, mármint az öntudat, hanem a szülőkön – és persze a tágabb környezeten is, de meggyőződésem, hogy az egészen kisgyerekkor alapvető. Megfordítva: ismerek olyan embereket (nőket is, igen), akik a külsejükkel sem elégedetlenek, pedig nem szépek. Mert általában van önbizalmuk, ami a szüleik feltétlen szeretetéből fakad elsősorban. Mivel pedig van önbizalmuk, elfogadják magukat olyannak, amilyenek.

      • “ismerek olyan embereket (nőket is, igen), akik a külsejükkel sem elégedetlenek, pedig nem szépek. Mert általában van önbizalmuk, ami a szüleik feltétlen szeretetéből fakad elsősorban. ”

        Igen, a családi háttér fontos. Én például nem vagyok az a hú de kiemelkedően szép, de nincs különösebb bajom a külsőmmel. Nekem tetszik (legalábbis általában), és ez a lényeg. 🙂

        • Jó kérdés. Azt gondolom az apai csodálattal nagyon elkéstünk. Nekem nem is volt benne részem, remélem neked azért megadatott!
          Amúgy szerintem a kulcsszó az “elég” ebben az esetben.
          Nagyon tetszik ez a pár sor:
          “de azért előfordul, hogy néha elég szépnek nézik, de aztán valahogy kiderül, hogy az sem jobb semmivel.
          ilyenkor meglepődik.”
          Mert ez sem elég. Valahogy azt érzem, soha semmiben sem leszek elég. Erre kell szerintem egy jó terapeuta, dolgozni kell rajta ezerrel és akkor talán.
          Na, kusza ez így reggel, de talán érted 🙂

          • igen, nem elég. vagy igazából tök mindegy, hiszen úgyis csak lyuk-lyuk (az általános férfi hozzáállás szerint) függetleníteni kell magunkak ezektől, csak sajnos az intimitás iránti igény baromira humán, vajon hogy lehet erről egy életre lemondani? mivel lehetne kompenzálni?
            A terapeután valószínűleg szar, vagy egyszerűen nem lehet rajtam segíteni.

  17. Régebben tartottam a nagyon szépektől, úgy éreztem, lenéznek. Valószínűleg nem volt így, csak a békaságom torzította a képet.
    Könnyebb elbújni, észrevétlennek lenni , ha az ember nem túl szép,megnyugtató hogy nem is látnak. Azt vettem észre, hogy takargatom a félelmeimet a nem túl szép külsőmmel. Ürügy arra, hogy ne próbálkozzak dolgokkal, mondván minden jó úgyis csak a nagyon szépeknek jut; hát élnék én igazán, dehát ugye nem vagyok elég szép, nekem nem jár. Igyekszem változtatni.

    • Békaság: ez egy érdekes kérdés, már szőröslábúnak is írtam ezzel kapcsolatban. Hogy miért érzi magát békának valaki? Vajon tényleg az? Jó, egy nagyon, messziről feltűnően, a közízlés alapján ÁLTALÁBAN szépnek tartott ember a szépségét azért alighanem megéli, bár, na, van azért még erre is ellenpélda. De egy szép másik, aki nem annyira tűnik a legtöbb ember szemébe, de azért igen, ha ránézel szépnek tartod, bizony könnyen hiszi el magáról, hogy ő béka, ha eleget hallja. Hú, de hány ilyen, akár az átlagosnál szebb embert ismerek.

    • Azt sosem tudhatjuk, hogy milyennek latnak minket masok. Lehet, hogy te magadat nem latod szepnek, ezzel szemben nekem lehetsz lelegzetelallitoan szep vagy ragyogo. Ilyen ez. En annyira szepnek latom az embereket, amikor kezelem oket. Mert ott nem ul ki az arcukra a frusztario, irigyseg vagy egyeb negativ erzelem. Tok jo.

  18. Pont azon tűnődtem ma reggel, hogy pl. Angelina Jolie milyen jól használja fel a világra szóló szépségét: fellép a háborús nemi erőszak ellen, a nők védelmében, és vele a pasik szóba állnak, mert szép.

    • Nem azért állnak vele szóba, mert szép, hanem mert híres és gazdag. Igaz, ezt részben a szépségének köszönheti, de amíg nem volt híres és gazdag, csak szép, addig nem álltak szóba vele sem.

      • Persze, igazad van, nem csak a szépsége miatt, de szerintem azt is beveti a meggyőzőerő érdekében, és gyakran szólítja meg kifejezetten a férfiakat.

        • Hát persze, hogy a férfiakat szólítja meg, nyilván mert ők – mármint a férfi nem tagjai – az elkövetők. Egyébként nyilván igen, a szépségét is beveti – de ha egy ugyanolyan szép nő besétálna az utcáról, rá aligha figyelnének, sőt, az ő szépsége még inkább rontana a helyzeten – egyszerűen neki csak a mellét és a fenekét méregetnék.

  19. Nagyon szép voltam, ma már le merem írni. Nehéz, bármennyire vicces is ez.
    Fiatalon egy időben szőke, ami jó lett volna – de elegem lett a szőke szép nő – üresfejű maca gondolattársításból és megfutamodtam, átfestettem a hajam. Ha nem élem át, nem hiszem el, hogy tényleg van ilyen mértékű megkülönböztetés.
    Jó idő kellett, mire rájöttem, mennyire irigyek tudnak lenni az embere és hogy ez milyen zsigeri és nehezen elrejthető. Pasiknak hús vagy, nőknek valami bizonyítási viszonypont, lám, ő sem tökéletes, lám, de én bezzeg.
    Már nem vagyok fiatal, már teszek azért, hogy “jól nézzek ki” és már van pénzem ruhákra. Már elhagytam az 50 kg-t is és még mindig meglepődöm, hogy mennyire tudok másokat zavarni csak azzal, hogy nem vagyok x gyerek után sem szétesve és ráadásul teljesen hülye sem.
    A gyerekeimet felkészítem erre, én mondom nekik, hogy szépek, hogy okosak és felkészítem őket az irigységre is, hogy ne vegyék a szívükre, ne nekik legyen ez rossz érzés.

    És igen, még most is, 40 felett, kapok beszólásokat. Csak már nem zavar.

  20. A tarsadalomnak nem kene ekkora hangsulyt fektetnie a kulsore. Miert beszelunk errol meg mindig? A szepseg,a fizikai, nagyon mulando.. ezt ertekelni, ezt helyezni az ertelem, a kitartas, a becsuletesseg, a munkabiras stb eli mint kvalitast nagy hiba. Sokkal fontosabb dolgok is vannak ennel. Egyaltalan nem is ertem mi is az a ‘szep lany/ember”.. Nokent nem ertek ezzel egyet, es a noknek napjainkban is tulzottan a kulso ad erteket egy igazi kemeny ‘ferfivilagban’ (bar ez a szo is szexista,de ugye ferfi-kollegak, ha oszintek vagyunk, tudjak mirol van szo?). Jo ejt mindenkinek.

  21. Elég vicces volt számomra ez a poszt. Te szeretnél küzdeni a sztereotípiák ellen, de nincs az írásodban olyan sor, amiben ne kürtölné világgá valami jó kis szőkenő(és/vagy “túl szép nő”) sztereotípiát. Ironikus.

    ” S ezért nem fájtak úgy, nem úgy fájtak, és nem kellett árnyalt megküzdési stratégiákkal, holmi megfeszített jó tanulással, elmélyültséggel, speciális személyiségjegyekkel bíbelődniük. Azt, amit mi, nem szenvedték meg. Padlóra őket a gőg küldte, nem az, ami minket. ”

    Ez most komoly volt? Persze, magam is tapasztaltam, hogy a szép nők/izmos, jóképű férfiak közül sok kevésbé foglalkozik a szellemi élettel(és vice versa egyébként, ezt kevesebben veszik észre). Ez azonban szerintem egyeltalán nem az általad leírtak miatt van. Ez az “indoklás” egy kamaszlányoknak készült hollywoodi vígjáték világképének komplexitásával vetekszik(vagy kamaszfiúk is lehetnek, mielőtt negatív sztereotípiát kiáltanál. 😛 ). Miért ne foglalkozhatna valaki a személyiségének fejlesztésével attól még hogy szép? Hm? Szerintem ez inkább azzal függ össze, hogy az átlagemberek esetén az egyes képességek,pozitív jellemzők összege nagyjából azonos, de ez csak az én véleményem.

    “De nagyon szépek ám. És nem fáj nekem.”
    Na, ezt nem hiszem. Szerintem a posztodat nagyrészt a sárga irigység szülte, vagy méginkább a gyerek/kamaszkori sérelmek.
    Ezzel megküzdeni nem úgy kellene, hogy képzelt, sztereotipikus bizonyítást keresel a sérelem forrásainak alsóbbrendűségére, hanem úgy, hogy elfogadod, hogy minden ember más-más területen jó, vagy fejlett. Írtad sokszor, hogy a társadalom csak a külsőt nézi. Miért jobb ennél, ha te meg csak a szellemi képességeket nézed? Szerintem ugyanolyan rossz dolog(na nem mintha régen nem gondolkodtam volna így). Szóval, hogyha tényleg olyan intelligens, és igazságszerető vagy, mint amilyennek itt próbálod magad beállítani, akkor nem csak a többieket szidod, hanem megpróbálod a saját gondolkodásodat is igazságosabbá, megbocsátóbbá tenni.
    Hiszen magad is leírtad, hogy mennyire meggyűlölnek, ha látják a sikeredet. Ezt gondolom, nem dicséretnek szántad. Bezzeg a feléjük irányuló gyűlöleted természetesnek és jogosnak véled(legalábbis a szövegből úgy tűnik).

    Nem arra gondolok, hogy a szellemi értékek ne lennének fontosabbak a testieknél. Ez szerintem is így van. Arra próbállak rávezetni, hogy az ilyen alapon való lenézés csak felesleges gyűlölködést hoz a világba.

    Ja, egyébként félre ne értsd a szándékom. Nem megmondóember vagyok. Nem azért jöttem ide, hogy a Nagy Erkölcsi Igazságot átadjam a pórnépnek. Mint írtam, nekem is hasonló volt a beállítottságom. A maradványai még mindig benne vannak a világképemben, bár próbálom kiűzni őket.

    Remélem, hogy átgondolod, amit ideírtam. Sok szerencsét hozzá

  22. Visszajelzés: most akkor én mit tolok | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: evilági | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s