nem felejtem el

Jaj, nagyon nehéz volt.

Hányszor, de hányszor fogalmazgattam magamban a mondatokat:

Akkor tudok jól működni, ha kompetensnek érzem magam. Ha békén hagysz, az már elég. De ha örökké figyelsz, véleményezel, korrigálsz, aggódsz, jobb belátásra akarsz bírni, erőszakosan beleavatkozol a döntéseimbe, akkor nem tudom kompetensnek érezni magam, és rosszul működöm. Amit csinálsz, elgyengít. Felnőtt vagyok, úgysem lehetsz a sarkamban. Azt fogom csinálni, amit jónak látok, mert az életemet magam élem, nem érdekelnek a tanácsaid, irántad meg dacot és haragot fogok érezni.

A látványos esete ennek a beleavatkozhatnéknak az volt, amikor gyerekem született, a második, és akkor együtt is laktunk két nehéz évig. Anyám gyerekorvos, több évtizedes tapasztalattal. Onnantól teljesen megváltozott. Egyébként a sógornőmnek is megmondta a tutit, nem azért.

A lányomat szoptatni nem olyan volt, mint a karikacsapás. Nem akartam hagyni a tájékozódó hajlamomon, biztos intuícióimon és harsogó életpártiságomon nyugvó anyai identitásomat. Nem, nem. Az anyai identitás kényes jószág, és én, ma is azt mondom, jól tettem, amit tettem. Jól tettem, hogy nem engedtem belé tápszert, és kiálltam a kórházban is magunkért. Amit anyámtól és kórháztól kaptam, az csupa kétely, hülyének nézés és vád volt. Ellenem aggódtak a gyerekért. Engem hibáztattak. A kismamákat hibáztatják és megalázzák az intézmények. Anyám is intézmény. A tanácsa nem segített, csak gyengített, és ma sokkal világosabb, mint akkor, amikor a dac volt erősebb, hogy objektíve sem volt igaza.

Ámítottak engem lélektudorok, bölcs ismerősök, hogy az itt a baj, hogy én, amikor például anyám korhol vagy beleszól a dolgaimba, gyerekként reagálok. Azért zavar. Ezt kellene megtörnöm: őt úgysem változtathatom meg.

Micsoda undorító hibáztatás ez megint! Mintha úgy lenne, hogy “amit ő csinál, érthető”, “hiszen jót akar neked” vagy “Istenem, ő ilyen, el kell fogadnod”, csak “te reagálsz gyerekesen”. Nőjél föl, akkor majd nem zavar…

De, zavar.

A fentiekre, a megfogalmazott mondatokra, ha valami hasonlót kinyögtem vagy hosszú levélben leírtam, az volt a békés, áljóindulatú válasz, hogy “jó, de te meg elgondolkodhatnál azon, hogy…”, “másokat hibáztatsz”, “ne gondold, hogy te tökéletes vagy”, “elferdíted a történteket, a torz szemszögeden keresztül látsz mindent”, illetve “magas lóról beszélsz”. Miközben én csak azért szűköltem, hogy engem hagyjanak békén már. Én nem beszéltem bele az életükbe.

Én csak másképp akartam élni, más érdekelt, és az önmagában botrány volt.

A kamaszkoromról sokat írtam már:

a gyehenna tüze

megint egy megváltás

mitől volt ennyire iszonyatos?

akkor téged biztos kényeztettek

kiált a testem (jelszavas)

Akár felnőttem, akár úgy maradtam, mindenképpen zavar a kioktatás és helyretevés, az utolsó leheletemig zavar, mert az embernek bármely embertársával kapcsolatban elemi elvárása, hogy tekintsék kompetensnek, ne avatkozzanak belé, tiszteljék. Hát még azzal, aki elemi forrása, prototípusa annak, hogy az ember okosnak, erősnek, jónak érezhesse magát: a szülővel! Ne mondjátok, hogy ezen a gigantikus hiányon csak úgy át lehet lépni. Itt, csak itt ne tagadjuk a fájdalmat, kell úgyis elég helyen.

Minálunk tilos volt a szembedicsérés. Bármilyen eredményt csak kivételesen nem csesztető nyugalommal vett tudomásul az anyám, az apám meg sehogy, talán el se jutott hozzá. Aztán döbbenten hallottam vissza, hogy lelkendezik rólam az anyám másoknak. Ez is a protestáns etika lehet, hogy a gyereket csak a korholás, a szigorú mérce fejleszti, el ne bízza magát. De örülni, lelkesen, ujjongva, hogy de jó vagy, lányom, te jutottál tovább a szavalóversenyen, legyalogoltad napkeltétől napnyugtáig az ötvenhárom kilométert, 142-es IQ-t mértek a felvételin? Nem arról beszélünk, hogy reggelente ügyesen fogat mostam, vagy sikerült leérettségiznem, és nem is arról, hogy hurrá, lejöttem a drogról. Lehetett volna arányosan örülni annak, igenis, hogy lányom, miután tavaly tizenegyedik lettél országosan, most két pont híján te vagy a magyar nyelv legnagyobb tudora a korosztályodban! Gimnáziumomban azóta sem ért el senki még csak megközelítő eredményt sem.

De egyrészt az ilyesminek, minden látszat ellenére, a mi családunkban nem volt igazi becsülete. Engem halálba szekált a középső bátyám azzal, hogy miért olvasok. Másrészt rám jutott valahogy mások bűne. Valami egzisztenciális ellenszenv, áldozatlét. Hogy sose lehet igazam. Én vagyok a család négere.

Szóval, örülni, dicsérni, elismerni tilos volt, az nem tesz jót. Hacsak nem a bátyáimról van szó. Mert őket áhítattal, ragyogva: nahát, Ákos milyen vicceset mondott megint, nahát, és hogy a legnagyobb bátyám egész ifjan lett Kiváló Dolgozó. Ez párás szemmel ment. Hallgattam az ajnározást folyton. Nekem nem néztek a szemembe sosem. Tabu volt, hogy én jó vagyok. (Minden gyerek jó.) (De én tényleg, nagyon.)

És nem lehetett beszélni másról sem: elzártak az élet nagy kérdéseinek megbeszélésétől is, a zsidótémától Kádár Jánosig, a munkaerőpiaci helyzettől a pedofíliáig mindentől (“te úgyis annyit olvasol”), pedig utóbbiak áldozata is voltam tizenegy évesen, és még következménye is lett a dolognak (börtönbüntetés), de akkor is a hátam mögött intézkedtek csak. Naiv, infantilizáló, tudatlanságban tartó, gyermekotthon-szintű lét volt ez.

Az egész hátterében, az örökös véleményezésben, jótanácsokban az rejlik, hogy sose ismertek el arányosan, a teljesítményemet és a személyemet mint önértéket sem, mint az a zűrös kapcsolatba születő, túl sokadik gyerek sorsában szinte törvényszerű. Minden konfliktusunknak ez a gyökere. És nem úgy volt, hogy bennem mozgolódott az ifjonti önbecsülés, és akkor arra érkezett lesajnáló jelzés, és ez egymásnak feszült, és ez volt a haragom oka. Olyan korán és alaposan végezték el mindezt, és főleg: mulasztottak, hogy ki se fejlődhetett az értéktudat, eleve reszketeg lett. Én évtizedekig hittem, hogy nem számítok, nem létezem, megérdemlem a rosszat. Nekem ez jut. Minden objektíven is látható eredményem ellenére. Másrészt meg sok tekintetben improduktívvá és kockázatkeresővé is tett a dolog: nem hoztam ki magamból a legjobbat, mert nem tudtam, van-e bennem valami jó egyáltalán, nem hihettem, és ez a kínzó kérdés kötött le egész kis-, nagykamasz- és ifjúkoromban, illetve a szorongás, hogy nincs.

Én nem tudtam, mi ez. Csak a lélek kiáltott belül, mert a lélek, az olyan.

És mert anyám négy diplomás gyereket akart, de egy lett, képződött egy új mítosz a családomban. A frusztráció mítosza, hogy én diplomát szereztem, és onnan ez a gőg, amikor mindent jobban tudok, nem fogadom el a tanácsokat, haragszom rájuk — na, szép kis hála. Elkezdték mondogatni, hogy nem a diploma számít. De annyira, hogy amikor először meséltem anyámnak Jánosról, és mondtam, hogy építész, közbevágott: az nem fontos, attól még lehet valaki jó ember, hogy nincs diplomája! Anyám felemlegette, micsoda áldozat volt az én taníttatásom, mennyi pénz, meg a sítáborok, és szegény bátyáméknak nem jutott, holott én valami elképzelhetetlenül puritán kamasz és egyetemista voltam, semmi E-klub, marihuána, éjszakázás, utazgatás, jogosítvány, de semmi, viszont könyvtárazás, korrekt vizsgák, fényes szakdolgozat és diákmunka. A rémes, használt ruháimban.

És aztán megkérdőjelezte a diplomám értékét: “én mondtam, hogy ehhez jól kell férjhez menni, a tanári munka csak zsebpénznek elég” (nem mondta, és később is csak azélrt gondolta, mert a bátyáim nem tanultak tovább, és ezért kellett az én diplomámat degradálni…), meg amikor angolból is meglett: “na, ezzel legalább kezdesz is valamit”. Miközben kétéves koromtól látszott rajtam, hogy az érdekel, amit gondolni és mondani lehet, következetesen látszott, ellenszélben is, világos jelei voltak. És nem voltam tanácstalan, nem lézengtem, nem vágtam ebbe meg abba: a diplomától a második gyerekem születéséig a szakmámban dolgoztam, a mából visszatekintve érthetetlen alázattal, nagyra sosem vágyva, a munkámért járó kevés fizetést, alacsony presztízst soha nem korholva (mert magamat semmire sem tartva).

Megmondom, mi segített: nem engedem be az egyre manipulatívabb váló beavatkozhatnékot az életembe. Egyáltalán nem. A kioktató családtagokkal nincs párbeszéd, mert mondják, mondják, én meg hallgassam — ez csak hatalomdemonstráció.

Évekkel később, gyógyító szeretet, a családtól tartott kellő távolság, más emberek megismerése és iszonyatosan sok bukdácsolás, belső munka után és nem utolsósorban szerencsének is köszönhetően döbbentem rá: igen, én is érek valamit, uramisten. És akkor jön a harag, hogy mit vettek el tőlem, és hogy még mindig beleszólnának, megmagyaráznák, és akkor már dac, csakazértis, és önvédelem. És ők csak néznek, nem értik, mi történt, mi zajlik bennem, csak azt, hogy már megint olyan más, furcsa, szerethetetlen vagyok.

Ők nem is emlékeznek. Sok év telt el, és a szülő, a báty nem emlékszik a gyerek, a húg traumájára, mert ő nem azt élte át, amit amaz. Neki az, amit tett, természetes volt, következett a helyzetéből, mentalitásából. Nem akart ő rosszat. Vak volt.

Ezért reagáltam dühösen a minap az egyik facebookos okostojásnak is. Mert egyrészt butaságokat írt és nagyon okosnak képzelte magát, másrészt az érvei csak akkor állnak, akkor van vita, aggodalom, tanácsadás, ha én vele beszélgetek, ha megvan ez a keret, hogy érdekel a véleményed, figyelek rád, mondd. De én vele nem beszélgetek, és engem ne véleményezzen kéretlenül senki. A fölénynek soha nincs igaza.

Katartikus, hogy nem kell végighallgatnom azok faszságait, akik nem értenek, nem szeretnek, csak jobban tudják. Ellenem tudják olyan jól, és örülnek, hogy én nem tudom. Nem hisznek bennem. Pedig én tudom, mert magamért én felelek, és ez segít jobban tudni. És tudja még, aki szeret, ért. Csak így lehet közeledni az emberekhez. Csak a figyelemnek van igaza.

És ezt szeretném nem elfelejteni, mert anya vagyok. Valóban meglátni a kibomló gyerekben, hogy ügyes, megadni a jó szót, elismerést, nyílt, szíves örömet: de jó vagy, jó, hogy vagy! Hinni elemi életrevalóságában, és amikor csak lehet, lássa rajtam: de jó, hogy ilyen vagy! Nem felejtem el, milyen szörnyű volt. Nem felejthetem el, nekik jobb legyen.

233 thoughts on “nem felejtem el

    • Valamint: elfogadni, hogy esetleg minden jóakaratom dacára a gyerekem másmilyen lesz, mint én, mint ahogy én elképzelem, szeretném, más értékek lesznek neki fontosak, és akkor is szeressem.

  1. Szép lett. És igen, jó ebből kilépni. Sokkal üdítőbb, mnt gondolná az ember. Mondjuk csak akkor felszabadító, ha az ember a családfétist le tudja tenni, és tudja mondani, hogy NEM KÖTELESSÉGEM tűrni őket. Nem mulasztok, ha megvédem magam. Amíg az idomítás eősebb, addig egy rosszul működő család úgy bedarál, mint a szar. Nálunk vége van, elzárkózok az utolsó nagy megalázásuk óra, és ez olyan, mintha egy nagy fekete felhő elment volna a fejem fölül. Én élvezem, de sajnos nem zavartalanul.
    Most felbukkant öcsém és próbál manipulálni: Tudod, tesóm, jön a karácsony, kérlek, az én kedvemért… mégis, milyen karácsony lesz ez így?
    Hogy milyen? Nyugodt, kiegyensúlyozott, szorongásmentes. Ne zsarolj, ne okozz bűntudatot, ne kényszeríts a magad kényelme miatt. Ha karácsonyt akarsz, gyere el hozzám. Te. De a magad álszent értékrendje miatt ne engem kényszeríts.

    • “Jogom van “mindent összezavarni”, hibákat elkövetni, “elszúrni” a dolgokat, csalódni önmagamban és a “mértéket nem megütni”.”
      Illetve
      “Jogom van elhagyni az olyan emberek társaságát,akik szándékosan, vagy figyelmetlenségből lehordanak, bűntudatot keltenek bennem, manipulálnak, vagy megaláznak, ideértve a szülőmet vagy családom bármely más tagját.”
      https://sites.google.com/site/acahungary/gyik/egyeb-hasznos-irodalom-nem-hivatalos-aca/szemelyes-alkotmanylevel

      • Ez egy abszurd, hogy ezt ideraktad. Morbid és hátborzongató. Ezt így most nem tudom leírni, annyira személyes, elég annyi, hogy a családomnak elképesztő kötődése van az AA- hoz, s legnagyobb nyomorítóim annak felkent papjai. Kizárt, hogy ezt itt nem ismerik.

        • Sajnálom, hogy neked ilyen tapasztalataid vannak az AA-val. Mondjuk ez NEM AA honlapról van. Azt nem tudhatom, ki mit ismer a blogon. Remélem, engem nem tartasz romeltakarítódnak, felkent papja nem, de tagja vagyok az AA-nak, remélem, ez nem kizáró ok. De ha az, akkor is így van.

          • Nem, azt hiszem, jó a rendszer és az összes járulékos kapcsolódásai. A mostani, amit linkeltél, nagyon igaz, nagyon jó, kellett nekem most. Ahogy írtam, ismerem az AA- t, családilag érintett is vagyok. Nálunk sajnos az elvek csak részben működnek, az önvizsgálat soha nem terjedett ki arra, hogy az érintett mennyi kárt okozott … mondjuk bennem. Csak az ő életútja, hősiessége volt fontos. Az alkohol elment, a zsarnokság maradt. Én soha nem beszélhettem, szabadon a gyerekkori élményekről, szorongásról, erőszakról. Ezért vagyok szkeptikus. Gyakran gondolom, csak akkor lennék teljes értékű ember a szüleim szemében, ha alkoholista lennék. Én soha nem kaptam annyi elfogadást és szeretést, mint egy gyógyulú A- s. 🙂

            • “családilag érintett is vagyok”
              Na ezt jelenti a ti írtátok-ban a családi betegség.
              Az ilyen emberekre mondjuk az AA-ban, hogy “egy nyomorult száraz piás”. Az okozott károk pontos felmérése és a lehetőség szerinti jóvátétel alap. A felépüléshez is, önző okokból. Ha a személyiség nem változik, akkor a visszaesés veszélye is jelentős(ebb).
              Amit idéztem, azt nem biztos hogy ismerik (a megfogalmazás megtévesztett, azt hittem, azt mondod, hogy itt, a blogon a többiek ismerik), az AA-ban nem nagyon forog, pont az alkoholisták gyerekei oldalán van (nem ismerem, de lehet, hogy egyszer megnézhetnéd őket). Én úgy találkoztam vele, hogy egy érintett kamaszlány jött egyszer gyűlésre, neki hozta egy társunk.

              • Őőő, az kár. Én szánalommal szoktam hallani (szerencsétlen, vagy szegény nyomorult szóösszetételben). Nyilván pont azért mondják megvetéssel, mert valójában rájuk (is) igaz. Apám volt ilyen szegény, mármint száraz piás – de másban nemigen emlékeztetett arra, amit a szüleidről mondasz. Csak nagyon boldogtalan volt. A piát letette, de cserébe halálra bagózta magát. Erős ember volt, eltartott neki úgy 15 évig. 😦

            • Szert váltottak, életmód- és szemléletváltás helyett. Felépülés helyett. És gondolom, AA ügyben dogmatikusak – otthon hangoztatnak elveket, és simán el tudom képzelni, hogy gyűléseken is merevek.

            • Ahogy mondtam: példaképek. Még én is kapok leveleket, hogy mennyire csodás lehet nekem, hogy ilyen nagyszerű szüleim vannak. 🙂
              Most elküldtem anyámnak, amit ma belinkeltél. Mióta kiléptem a bűvkörükből, öcsémet manipulálja, hogy aggódik értem, tönkre fogok menni. Öcsém meg benyalja és próbál kényszeríteni, bűntudatot kelteni, hogy rávegyen a hason csúszásra. Miután ez a csodás ember, ez az elbűvölő apa a nyílt utcán alázott meg üvöltve.
              Nagyon kifinomult módszerei vannak anyának. És ami a fura, elküldtem és biztosítottam, hogy mostmár jól vagyok (lásd 10- es pont) és már nem kell aggódni értem. Kellett volna, mikor belebetegedtem az életembe. Akkor nem futotta többre, csak arra, hogy nyomjon bele erővel abba a sárba, amitől amúgy is fulladoztam. Szóval elküldtem, kértem, hogy ne nyomjon tesómon keresztül. Most mégsem merem megnézni a postaládám. A félelem és a szorongás soha el nem fog múlni. Asszem a választ is olvasás nélkül fogom törölni.
              Ahogy mondtam, országos példaképek.

              • Remélem, erről kiderül, hogy Adélnak válasz.
                Hú, már kíváncsi vagyok, kik ők. Persze az AA-ban csak keresztnevek vannak, úgysem tudnám beazonosítani.
                Szerintem ne félj a postaládádtól. Gondolj a pontokra, és ha még mindig hibáztat, próbáld meg leszarni. Persze, könnyű ezt mondani, tudom.

            • Adél, szülők téma. Jár az agyam rajta. Tegnap voltam AA gyűlésen, ott is beszéltem erről – nyilván a jelenségről, nem konkrétan. Hogy ez mekkora szemforgatás. Mint templomba járni, játszani a jó keresztényt – közben meg ott rúgni a szenvedőkbe, ahol lehet. Vagy ilyesmi.
              Az is szóba került, hogyan mondhatja egy alkoholista az aktív korszakából való emlékekre, hogy tévesek, hogy az meg sem történt. Hát basszus, piás volt, naná, hogy nem emlékszik!
              Meg hogy ez milyen veszélyes magára az alkoholistára, mennyire növeli a visszaesés veszélyét. Mondjuk a szüleid esetében nem visszaesés, hanem szerváltás történt.
              Meg valamit én tanultam. Hogy LEHET, hogy a másik, akit megbántottam, hozzátold, kikerekíti az eseményeket. De bántani akkor is bántottam, ha nem is annyira, nem is úgy. Vagy esetleg tényleg nem bántottam, csak úgy érzi – talán az én régi viselkedésem miatt, talán más miatt. Az érzései akkor is valósak, akkor sem szabad azt mondani, hogy hülyeség. Tisztázni kell, ha meg is vagyok győződve, hogy nincs igaza. Az ő szubjektív valósága éppolyan valóság, mint az enyém. Érezhetem úgy, hogy valamivel objektívebb vagyok, még igazam is lehet, de akkor is joga van hozzá. Ezek a gondolatok a mai poszthoz is kapcsolódnak.

    • “Mondjuk csak akkor felszabadító, ha az ember a családfétist le tudja tenni, és tudja mondani, hogy NEM KÖTELESSÉGEM tűrni őket.” – mindig kötelességtudó kislány,feleség, anya…s még akartam lenni,el akartam kerülni a konfliktusokat,vitákat,az ezzel együtt járó kiabálásokat,veszekedéseket (merthogy civilizált véleménykülönbözőség,az csak utópia),de sok-sok év után rájöttem,nem lehet semmit sem kikerülni.Huszon év után elhessentettem a fekete felhőt a fejem fölül,megmondtam annak aki mindig jobban,sokkal jobban tudta mit s hogyan kellene nekem,a gyerekeknek meg úgy általában,hogy szálljon magába,én nem leszek többet partner az ilyen játékhoz.Mondta a tuttitudó mindezeket nagy tudással,úgy, hogy a szeretetnek,igazi odafigyelésnek a leghalványabb szikrája sem volt a lelkében.Vannak ilyen megmondóemberek,akik mindig tudják az igazat,a jót,csak épp nem aszerint élnek.Nem tudnak.Mit mondjak ,óriási a megkönnyebbülés bennem,sajnálom hogy nem hamarabb és hogy a gyerekeimet is nem védtem meg korábban az ilyen nyaggatásoktól.Most én vagyok a gonosz,nem tudom milyen közös ünnepek lesznek ezután,de valahogy nem is érdekel,még bűntudatom sincs,hogy szegény idős,egyedülálló mindentudót nem hagytam meg abban a meggyőződésében hogy ő a világ igaz közepe.

  2. Nagyon érzem, amit írsz. Annyiféle bántalmazás lett és van és lesz ezekből, és a szülők nem, a gyerekek még nem veszik észre, mennyi sérülés marad a nyomukban. Nekem személyesen a szeretetteljes eltávolodással van gondom. Amikor rájövök, hogy valaki manipulál, kihasznál, fölényesen megmondja a tutit, vagy irányítani akar, akkor iszonyúan begorombulok, magyarul csípek, rúgok, harapok (gyerekkoromban szó szerint is, erről most már leszoktam, de verbálisan annál inkább). Ez pedig iszonyatosan kapcsolatromboló, nagyon sok kapcsolatom ment már rá, és frusztrált, agresszív kismalacnak néznek emiatt, pedig én is jó gyerek voltam, mint minden gyerek, de nem akartam arrafelé menni, amerre ők akarták… mesélhetnék.

  3. “Megmondom, mi segített: nem engedem be az egyre manipulatívabb váló beavatkozhatnékot az életembe. Egyáltalán nem.”
    az én anyám is épp ezt csinálta, hogy sosem volt semmi jó, meg hogy olyan vagyok mint az a szemét apám akit kb. sosem ismertem. valami szar, önző alak vagyok és egy kísértetre hasonlítok. és igen, nekem is pont ez segített.

    valamelyik nap gondolkoztam azon, hogy van ez a nagy büdös rendszer. rend. ami öl, butít és nyomorba dönt és amiben próbálunk túlélni. és van benne egy kisgyerek, aki küzd a túlélésért. és ott vannak körülötte azok az emberek, szülők, testvérek, rokonok, akik ahelyett hogy szeretnék és támogatnák, ami a család szerepe lenne jó esetben, ezek az emberek a rend zombijaivá és a legközelebbi, legagresszívebb rendfenntartókká válnak. és a gyerek egyrészt ki van szolgáltatva a szeretet igényének, annak, hogy ezek az emberek a létének és értékének tükrei és hogy kicsi korban nélkülünk nagyon nehéz lelkileg túlélni. mekkora csapda ez, hogy a legközelebbi emberek lesznek a leginkább veszélyesek.

    és igen, én is azt gondolom, hogy az segít, ha nem engedjük a saját értékeinket, a saját minőségünket összetiporni a családtagjaink és senki által. ha keményen, elszántan és visszanézés nélkül elhajtunk mindenkit aki manipulálni akar. utána kezdődik az élet.

    már sokszor kijött ez nekem, és most is, hogy nőként, állandó tűrésre és önelnyomásra kondicionálva az egyik legjobb önvédelmi módszer, ha iszonyú elszántan, következetesen és alku nélkül mondunk nemet az ilyen helyzetekben a határaink védelmében. az elnyomás mértéke nem alku tárgya, és nem a kompromisszum keresés segít. hanem pont ez “Azt fogom csinálni, amit jónak látok, mert az életemet magam élem, nem érdekelnek a tanácsaid, irántad meg dacot és haragot fogok érezni.” és ez is: “Csak a figyelemnek van igaza.”

    nagyon megerősítő volt ez a poszt, köszönet érte.

  4. Valahol talán az lehetett a baj, hogy megérkeztél ebbe a végletekig mérgezett közegbe, mint egy fénysugár a sötétbe de nem tudtak már erőt meríteni belőled, hanem inkább -önhibádon kívül- szembesítetted őket azzal, hogy mennyire más is lehet egy emberi lény. Innentől kezdve az érzelmi fogyatékos testvérek ajnározása és a te eltaposásod szükségszerű volt, mint önigazolás, hogy mégis rendben van ez így és te vagy a fura a szeretetéhségeddel és a szebb, tartalmasabb élet utáni vágyaddal.

  5. Nekem ez most nagyon betalált.
    Éppen most olvasom újra sokadszor Alice Millernek A tehetséges gyermek-ét.
    Anyám már nem él, azelőtt halt meg, hogy el kellett volna döntenem, hogy felnőttként akarom-e a társaságát.
    Apámmal nem találkoztam 8 éve. Névnapra küld sms-t, mert azt a naptárból ki tudja nézni. Minden nyomás ellenére távoltartom magam tőle.
    5 hónapja anya lettem. Minden nap, szertartásszerűen, többször elismétlem a lányomnak, hogy jó, hogy itt van, hogy a puszta léte boldogság, és úgy szeretem, ahogy van.
    És nagyon igyekszem szeretni magamat, észrevenni és kielégíteni a saját szükségleteimet, hogy hiteles legyek a lányomnak.
    Köszönöm a bejegyzést!

  6. Ezt a “nem dicsérünk, nehogy elszálljon az egód” dolgot egy az egyben én is megértem. Ehhez nekem még hozzájött még valami. Ugye a sztereotípia szerint az underclass szülők bemennek és megveri a tanárt, ha az intőt, 1-est ad nekik. Nekem ennek pontosan az ellenkezője volt. Akármilyen méltánytalanság ért az iskolában, soha, soha nem adtak a szüleim nekem igazat, biztos én okoztam a bajt, a konfliktust, minek embekedtem, avagy “minek ment oda” – szól le az autoriter nagypapa manapság.

    A szüleim is tanárok, így gondolom hozzájött ehhez valami hamis kartársi összezárás: a tanárnak igaza van és kész. Pedig nagyon szar pedagógusaim voltak. Amikorra bekerültem általánosba, már rég tudtam írni-olvasni. Ennélfogva a szótagolós-dadogós-gyügyögős-tapsolós olvasni tanulást valóságos kínzásként éltem meg. És mit csinál a gyerek ha unatkozik? “Rosszalkodik”, értsd próbálja elfoglalni magát, ahogy egy ennyi idős, a koránál talán picit fejlettebb gyerek tudja. A pedagógus pedig ahelyett, hogy felismerné, hogy nem egy öncélúan társadalombomlasztó szociopatáról van szó, betudja az egészet annak, hogy problémás gyerek. Gyorsan le kell törni az egyéniségét! Leordítani a fejét, hadd ránduljon össze a hasfala.

    És persze azok az ellenőrzőbe írt hülye regények. Rendetlen, fegyelmezetlen, zavarja az óra rendjét, beszélgessenek el gyerekekükkel, ebben-abban részesítenek. És a szülőktől minimális megértés, hiába próbáltam magyarázni, csak letorkolás: “mért nem bírsz nyugton maradni?” Gyűlöltem az iskolát, és mélységesen haragudtam a szüleimre, hogy soha nem álltak ki mellettem a tanárok előtt: “hogy nézze, itt arról van szó, hogy maga egy szar pedagógus, aki csak üres, azonosra faragott, csendben kussoló diákokkal tud mit kezdeni, nem pedig arról, hogy a gyerekem valami hibás képződmény, akit helyre kell pofozni.”

    Ajánlott kép illusztráció gyanánt: http://zacharyip.files.wordpress.com/2013/04/e89ea2e5b995e5bfabe785a7-2013-04-08-e4b88ae58d8805-23-53.png

    Ostoba angol tanár általános iskolában, aki szerint a nyelvtanulás abból áll, hogy magoljunk be szövegeket. Tojtam bele. Mit kaptam érte? Bíztatás gyanánt: “fiam, te olyan hülye vagy, hogy soha nem fogsz tudni megtanulni angolul.” Ehhez képest 16 évesen letettem csont nélkül elsőre a felsőfokú angol nyelvvizsgát. Képes volt utolsó félévben, amikor már semmi tétje nincs, 3-mast adni angolból 8.ban. Emiatt nem vettek fel a vágyott középiskolába, 1 pont híján.

    A középiskola már jobb volt, bár nem voltak jobbak a pedagógusok, csak akkor már sokan inkább a lovak közé vetik a gyeplőt, hogy ne, ezek már nagy kamasz lovak, meg se próbálják megváltoztatni őket. Persze itt is be kellett ülnöm párszor az igazgatóiba, pedig nem csináltam semmi extrémet, semmi különöset, mégis kb. úgy kezeltek párszor, mint aki kést állított a tanár hátába. Holott csak megmondtam nem egyszer a magamét.

    A legtöbb tanárom szerint belőlem soha nem lehetett volna semmi és senki, mert fegyelmezetlen, rendetlen idióta vagyok, ehhez képest szépen lediplomztam és jó munkám van. Legszívesebben elküldtem volna nekik a diplomámat, volt tanáraimnak, hogy nesztek, hiába próbáltatok lenyomni, hát nem sikerült!

    • Annyira közös volt sok minden bennünk. Egyszer majdnem megvertem az igazgatót, mert azt mondta a halott apámról, hogy nem tudott megnevelni, és majd megnevel ő. De őszintén irigyellek azért, hogy te ezen túlléptél, mert én a mai napig elhittem nekik, hogy szar és rossz, amit csinálok, és igen, nekem is vannak ilyen visszamenős-toroklenyomós-megmutatós periódusaim, olyankor arra gondolok, hogy ez nem én vagyok, csak az egóm ágaskodik.

      • Az a baj, hogy nem tudom mi a jó megoldás. Egyrészt engem is kiakaszt, hogy egy mai tizenéves azt se tudja, hogy Michelangelo az nem egy amerikai rapsztár, és úgy néznek ki, mint a huligánok, és ilyenkor előbújik a poroszosítási hajlam, másrészt meg a magam bőrén tapasztaltam, hogy mennyi keserű évet okozhat a túlzott poroszosítás egy gyereknek. Arany középút van-e?
        Hogy a gyerek rendet is tanuljon, de ne törtjék le a legitim egyéniségbeli különbségeket. Hogy megtanulj az általános műveltséget, de ne úgy, hogy közben egy életre letörlik a kreativitását, lelkesedését, és megutáltatják az olvasást.
        Vagy hall az ember rémtörténeteket arról, hogy a gyerek szülei megverik a tanárt, mert az 1-est adott neki. Ezt sose vártam, csak egy normális kiállást, legalább az én szempontjaimnak IS a figyelmebe vételét.
        Miért nem tudják a tanárok megkülönböztetni azt, hogy valaki öncélból rossz, és azt, hogy valakinek egyszerűen csak feszítőek és feleslgesek ezek a keretek?
        Ebben a világban tényleg csak végletek és szélsőségek vannak?

        Látom az unokaöcsémen, hogy még csak másodikba megy, de már gyűlöli az iskolát. Hogy lehet ez? Pedig okos gyerek, szeret művelődni, szereti nézni a tudományos ismeretterjesztő csatornákat.

        • Én fiam se szeret iskolába járni. Itthon meg szív mindent magába, mint a szivacs. De ha bántják a suliban, kiállunk mellette, sajnos kellett egyszer-kétszer. Én tanárként azonnal látom, ki az, aki azért rossz, mert unatkozik, ki az, akit frusztrál, hogy nem ért semmit, ki az, aki a pozícióját akarja erősíteni a többiek között, és ki az, aki engem tesztel, hogy mennyit bírok. Szépen lejátsszuk ezeket októberig, aztán mindenki tudja, mire számíthat.
          Nagyon egyetértek Feldmárral, aki szerint nem nevelni kell, hanem élni. Eléjük élni egy hiteles, átlátszó, nem játszmázó életet. Nehéz, mert a fejünkben van a séma, nekem is, de megpróbálok én is inkább arra figyelni, mi van bennük, és nem arra, minek kéne ott lenni. Ha nekem fontos a rend, a műveltség, a pontosság, akkor látják, megtanulják.

    • Sajnos annak a gyereknek se jobb, akiért kiállnak a szülei a nyilvánvaló igazságtalanság esetén. Otthon jobb, természetesen, de ez a gyerek is sérül és nagyon gyakran akkora ellenállás követi a szülő kiállását, hogy a gyerek beleroppan lelkileg. Hiszen a nap nagy részében ott van, védtelenül.
      Nálunk ezért kellett iskolát válatni most. Az én gyerekeim szerint jobb lett volna hallgatni és eltűrni azt a megaláztatást, megúszták volna a sokkal többet…

      • Hajaj. Akkor mi a jó? Úgy tűnik, nálunk bevált az, hogy a tantónéni tudja, hogy tudjuk, mi megy a suliban, és ha olyan, azonnal lereagáljuk, ha szükség van rá. Azóta nem piszkálja a fiamat. De tényleg nehéz így neki, mert van ellenállás benne a suliban történő dolgokkal szemen. Remélem, nem kell iskolát váltani, remélem, lecsengett a nyáron.Kíváncsi leszek.

      • Nekem alapvető, nagyon fontos élményem, hogy amikor felsőbe mentem, kifogtunk egy konkrét őrültet, aki ilyen jutasi őrmester stílben nyomta, ordítozott, drillezett, párosával masírozás ide-oda, és kokik, büntetésből, mindenkinek. Kemények, fájdalmasak. Én egyet kaptam, apám bement és megbeszélte vele, hogy többet ne, mert elveri. Két évig jártam oda, az a pasas utált, ott szúrt ki velem, ahol tudott, annak ellenére, hogy közben (ah, ellentmondásos viszony) én voltam az osztály legjobb tanulója, de egy ujjal többet nem nyúlt hozzám. Nem érdekelt a nyomulása, hőzöngése, egy hülye volt, akit el kellett viselnem. Ha apám igazat ad neki (mint ahogy a volt osztálytársaim közül sokan “keménykezű, de igazságos tanár”-ként emlékeznek rá), nem tudom, mi történt volna velem.

        És ugyanígy én is alapvetően tökéletesen megbízom a gyerekeimben. Ha csak felmerül, hogy “talán nem pontosan úgy meséli a gyerek, ahogy volt”, már kikérem magamnak.

        • Pedig biztos, hogy nem pont 😉
          Mindannyian a saját szubjektumunkon keresztül szűrve mondunk el mindent. A gyerek pláne. DE: ettől még LÉNYEGÉBEN igazat mond. Én a fiamban megbízom – a lányomban kevésbé, róla tudom, hogy szeret cifrázni, átoltani, időrendet cserélni, stb. Nálam tudja, hogy kivárom, míg elmondja a valóságot (ha az is szubjektív marad persze). Úgyhogy általában már a második mondatban javít. “Jó, igazából …” ha durván hazudik, akkor még meg is haragszom. Azt tehát eleve kerüli. Nálam. Az anyjának bizony simán hazudik.

    • “Akármilyen méltánytalanság ért az iskolában, soha, soha nem adtak a szüleim nekem igazat”
      Az én szüleim nem voltak pedagógusok, mégis pontosan így vélekedtek, anyu mondta is mindig “a tanárnak mindig igaza van meg, (nem szabad a tanár tekintélyét rombolni a gyerek előtt azzal, hogy a gyerek mellé állunk)”. Egy idő után már nem mondtam el nekik semmit. Minek?
      És én még tulajdonképpen örülhetek, hogy csak ennyi volt a reakció a panaszaimra, mert a nagymamám azt mondta a lányának, ha még egyszer azzal megy haza az iskolából, hogy megverték a többiek, legközelebb ő is elveri de nagyon. Gondolom nagyon büszke volt magára milyen ügyesen kezelte a témát, ugyan nem oldotta meg a problémát, de legalább a gyerek sem idegesítette ezzel nap mint nap.

      • És micsoda rémes szülők vannak manapság! Bemennek! Kinyitják a szájukat! Kiáll a gyerekért! Nem működnek együtt (lásd a szülőt, aki nem kínozza halálra a gyereket, sőt, kikéri magának a gyerek megalázását).
        Borzasztó világ ez.

  7. Ettol most leizzadtam. Anyamtol egy tiszta,pozitiv megjegyzest nem kaptam, ha dicser egyet, vag kettot gyorsan, olyan pontosan, alattomosan celoz a kardja, eszrevetlen, ahogy behaloz es lehuz. Nem is tudom, hogy lehet ilyen szinten kritikusnak lenni, nyilvan nagyon kell az embernek magat is utalnia.
    Az elmult 20 felnott evemben azzal kuzdottem, hogy atepitsem a vele valo kapcsolatot. Es most nyaron, amikor a 6 eves, szabad szellemben nevelkedo legidosebb lanyomat ugyanilyen modszeresen elkezdte leepiteni, mint engem, felnottkent meglattam, hogy gyerekkent, hogy lettem megtepazva, manipulalva, megrabolva. Meglopva az elet elvezetenek kepessegetol, mert mindig rettegni kellett az eppen aktualis kijavitastol. Nem tudom, hogyan tovabb, nem akarok ilyen befolyast a gyerekeim eletere, de melyen bennem van ez az idiota, indokolatlan ertek, hogy a csalad szamit.
    Es igen, annyi idos vagyok, mint Te, Eva, de ha az anyam, hozzamszol, azonnal elojon bennem a gyerekkori dac, es ujra 12 eves vagyok. Ezt 10 ev terapia sem tudta megoldani.

    • de látod, ahogy Éva is mondta, nem is kell megoldani, ez a dac kell ahhoz, hogy ne nyomjon le. legalábbis én így értettem és örülök, mert pont ilyen vagyok én is anyámmal. nem szeretem a dacot és dühöt, de hasznosak.

      • Igen, ezt én is írhattam volna. Szerintem a határok tartása fontos, én nem azt érzem ilyenkor, hogy 12 éves vagyok, mert akkor ki voltam neki szolgáltatva. Azt érzem, hogy határozottan, higgadtan, felnőtt módon hárítom a beleszólást, a lehúzást, a túlaggódást. Ha meg még érzelmileg manipulál is, elintézem egy “na, most ezzel hagyjál békén”-nel, felállok, és elmegyek. Az mindig jó módszer.
        Az, amiről Éva is ír, hogy a környezet szerint “ő már úgysem fog változni, neked kéne belátónak lenni”, az én arcomba is jön, de én úgy változtattam meg a mondatot, hogy “ő nem fog változni, és ennek issza is a levét, viselheti a következményeit”. Mert következménye mindennek van. Nálunk pl az, hogy nem osztom meg vele az életem részleteit, nem vonom be a döntéseimbe, soha nem kérem a tanácsát, és keményen osztom, ha hülyeséget csinál a gyerekeimmel, mikor vigyáz rájuk. Amiért egyébként hálás vagyok neki, csak ha nincs benne sok köszönet, akkor mosolyszünet egy-két-három hétig, addig gondolkodhat, mit rontott el.

        Ez egyébként a magyar átlag: egy dicséretre négy leszidás, pedig pont fordítva kéne.

        • ezt a vigyáz a gyerekekre dolgot is végtelenül csúnya dolog úgy beállítani, hogy szívességet tesz vele nekem/neked. valójában baromira örüljön, hogy időt tölthet az unokáival és élvezheti a társaságukat.

        • “Nálunk pl az, hogy nem osztom meg vele az életem részleteit, nem vonom be a döntéseimbe, soha nem kérem a tanácsát, és keményen osztom, ha hülyeséget csinál a gyerekeimmel, mikor vigyáz rájuk.”
          én is pont ezt csinálom. gyerek koromban felé tök zárkózott voltam, abszolút nem éreztem magam biztonságban. azt bírta mondani időnként, mivel semmit nem meséltem el neki magamról ami nekem lényeges volt, hogy ő azt szeretné, ha azokat mesélném el neki, amiket nem mesélek el. emlékszem, hogy mennyire döbbent voltam, hogy ez így most logikailag hogy jött ki neki, és tiszta hülyének gondoltam. mármint hogy ezt most komolyan képzeli, hogy majd elmesélem??

          • Én nem voltam zárkózott, mindent elmondtam neki. Elég rosszul reagálta le őket. Amikor ezzel felhagytam, elkezdte magától összerakni a történéseket, és jöttek a “látom rajtad”-kezdetű mondatok. Látta, hogy rossz kedvem van, vagy csalódott vagyok, és leszűrt magának valami hülyeséget, mert azt a fokú komplexitást el se tudta képzelni, ami a hangulataim mögött volt. ha mégis elpöttyentettem ezt-azt, azonnal visszaélt vele, illetve a kolléganőitől hallottam vissza. Mindig megbántam, ha elmondtam neki valamit. Most már csak simán leállítom, ha turkálni akar bennem, egy ideje már nem teszi, annyival könnyebb így!

      • Igen, tényleg. Az óv meg, hogy vissza ne csússzak. Én egyébként dühös nem vagyok, csak évek óta, ha téma, hogy akkor a szabadidőmben látogatás (én menjek, neki az a jó, meg ő ott kompetens), karácsony, izé, akkor így nyüsszen nagyon egyértelműen, hogy nem, nemnem.

        • lehet, hogy engem a düh ijeszt meg leginkább. minden látogatás után fel tudok robbanni, hogy mondhatott megint ilyesmit. mert persze demensen is ügyes. hadd ventilláljak: legutóbb a legkisebbem füle hallatára kérdezte meg, hogy ugye most már nem bánom, hogy megszületett? amikor felháborodva visszakérdeztem, azzal indokolta, hogy hát olyan sokáig vártam, míg rászántam magam. nyilván nem mondtam el neki most sem, hogy volt előtte vetélésem, mert semmi köze hozzá. de ez a fajta undorító tapintatlanság, ami a gyerekeket sem kíméli, elviselhetetlen nekem. most jól meg is győztem magam, hogy nem megyek én sehová.

    • Bocsáss meg PIHM, de döbbenetes nekem, amit írtál. Mennyi szorongás és félelem volt bennem is. Ezeket olvasom vissza a soraidnam.
      Nem akarnék villogni az idelinkelttel, csak hát én ezzel annyit görcsöltem, mire rájöttem, hogyan működik ez a fagyos tehetetlenség, amit előidéznek bennem, végül írtam is róla, és nagyon szeretem ezt, mert sokat megmutat abból, hogy hogyan lehet az, hogy mikor már mindenütt ki tudsz állni magadért, akkor az anyád meg az apád még mindig megizzaszt és félelemmel tölt el,. Hogyan mérgeznek egy életen át, mígnem egy napon végre otthagyod őket.
      Nekem sokkal szabadabb, boldogabb az életem azóta.
      Felejtsd el a család mítoszát. A legnagyobb lélekgyilkosok a saját családodban vannak. Még a gyerekeim sem tudtam- mertem megvédeni tőlük. Tudtam, ha odaviszem őket (egy évben egyszer egy hétre), akkor lelki és fizikai bántalmazás a jussuk. Ettől függetlenül 10 évig nem volt erőm azt mondani, hogy elég. Rettentően szégyellem magam emiatt.

      http://szeretom.wordpress.com/2013/07/05/8-evesen-az-elet/

      • Mi is evente egyszer jarunk haza. Ket hetre indultunk anyamekhoz iden nyaron, kulfoldon lakunk. Es 10 nap utan, az emlitett dolgok miatt, osszepakoltam a 3 gyereket, hivtam egy taxit es elmentunk. Ugyanugy ereztem magam, mint amikor 17 eves koromban elkuldtek otthonrol. Nem hittem el, hogy ketszer elofordulhat…
        A legrosszabb napomon olyan vagyok egy par percig a gyerekekkel, mint az anyam alapbol. Ilyenkor 5-10 perc utan eszbe kapok es javitok. De ez a viselkedes olyan aljas, hogy a buntudat hetekig kisert.

        • Annyit tudok mondani, hogy ezt se, akármennyire nehéz, rakd ki véglegesen, mert megnyomorítja a gyerekeidet is, meg nem jó az, ha látják, hogy bánik (el) veled. Nekem a terápia abban segített, hogy most hogyan készüljek fel a végleges kirakásra, mert egyszer megtettem, és aztán rájöttem, hogy becsapott, hogy újra beszélhessünk és amint gyengébbnek érzékelt, azonnal támadásba lendült a kontroll visszaszerzéséért. Lehet nem hangzik jól, de előbb hal meg, mint ahogy biológiailag meghalt volna.

          A család mítosza egyébként nagyon hazug, mert annak csak akkor van értelme, ha tényleg van igazi szeretet és összetartás. Én már kiraktam az öcsémet, volt gyászmunka, mintha meghalt volna, és nekem tényleg, felfogta egy idő után, hogy ne keressen se szülinapkor, se karácsonykor, mert soha, egyszer sem válaszolok, még próbált emailezgetni az esküvőjekor, nem azért mert annyira hiányoztam volna onnan, csak hát mit mondott volna a rokonoknak, de éghetett, sem apám, sem én nem jöttünk biodíszletnek. Aztán amikor megszületett a fia főleg szegény édesapámat próbálta emailen revolverezgetni meg manipulálni. Édesapámról megjelent nemrég egy cikk, álnéven kommentelt alá, hogy nulla, mint művész, mert milyen ember az olyan, aki nem kíváncsi az unokájára. Azt kifelejtette, hogy ennek pont ő maga az oka. Sajnos jellemre pont az anyám, ilyen a szemednek és a tényeknek hiszel, nem nekem típus.

  8. Ez az én történetem is, olyannyira, hogy alig kaptam levegőt olvasás közben. Most indultam el az úton, aminek a végén már nem fog érdekelni, hogy ki mit gondol, de nem fogom engedni, hogy beleszóljanak az életembe, manipuláljanak, jobban tudjanak mindent.
    Tegnap a blogtalin kérdezte az egyik Zsófi, hogy nekem mit ad a blog: hát ezt, hogy látom, hogy lehetséges így élni. Ki lehet jönni a sötétségből a fényre.

  9. Nem tudom, ez a “nem tudod megváltoztatni” milyen kontextusban hangzott el, lehet, hogy áldozathibáztatós volt. De azért maga a kijelentés önmagában igaz, tényleg nem lehet mást megváltoztatni, csak magunkat.
    Viszont SZERINTEM az, hogy nem hagyod magad manipulálni, hogy kilépsz a kioktató kapcsolatból (“A kioktató családtagokkal nincs párbeszéd”) – hát szerintem ez maga a felnőtt hozzáállás, ez jelzi, hogy bizony megváltoztál. Nem?

  10. És az én történetem is – pepitában. Hihetetlenek ezek az egyezések, és hogy így egymásra talál kis lelkünk nyomora. Felnőtt, 2 gyerekes anyaként, frissen elválva éppen házat vettem, kedves ismerős ügyvéd segített a papírok megírásában, és valahogy szóba került az apám. Azt mondta, hogy pedig ha én azt tudnám, hogy ő milyen büszke rám, minden vizsgámról tud (éppen első diplomámat szereztem akkoriban), és mindenkinek eldicsekszik vele. És vajon én miért nem tudtam róla? Nem sokra megyek azzal, ha másoknak, a hátam mögött dicsér. Ahol nem mutatják a szeretetet, ott gyakran nem is érzik (ez valami idézet valakitől), aztán meg egyébként is sokkal többször hallottam vissza azt, hogy rosszat mondott a hátam mögött. Mesélem mindezt úgy, hogy én MÁR szeretem az apámat, és ennek hatására MÁR ő is ki tudja mutatni, és tudom tartani a határaimat vele szemben, és ő is csak próbálkozik az átlépéssel, de meghátrál, amikor elé tartom a pajzsomat. Pedig ő nem változott, én vagyok olyan szerencsés, hogy működik az öngyógyítás (persze kívülről is kaptam sok-sok segítséget), és már évek óta nem álmodom azt, hogy éppen neki olvasok be, holott előtte de sokszor… És nem is az volt a legrosszabb, aminek annak kellett volna lennie (az abuzálás), hanem az állandó üvöltözés, megalázás, viharvárás, verekedés, nyomor, szegénység… És hogy segítség nélkül milyen sokára jön rá az a gyermek, akit bántottak és bennem él, hogy az erőszak az oka a promiszkuitásnak, az, hogy meg akarom mutatni (magamnak?), hogy lehet úgy is, hogy én akarom, és nem a férfi, és hogy utána már nem érdekel, keresem az újabbat, és ettől várok gyógyulást… Miközben emiatt rossznak érzem magam, állandó hazudozások, bujkálások, csavargás, a szidalmak, az értetlenségük, hogy miért az ő gyerekük, pedig ők mindent megtettek…
    Kicsit hosszú lett, de ez most kijött.

  11. Köszönöm, Éva! Nálunk a tesómmal jó a kapcsolat, mindkettőnk gerince és önbecsülése más és más válogatott – mondhatnám személyre szabott – módszerekkel zúzatott porrá anyai szeretetből. Ezzel küzdök 15 éve, amióta kezdtem felismerni, hogy nyilván van valami oka annak, hogy az anyám közelében egy dolgot érzek: MENEKÜLJ! Meghatározó alapélménye az életemnek, hogy nem tudok elég jó lenni, nem lehetek elég jó. Mindegy mit teszek az asztalra, mennyire vagyok kedves, mennyire vagyok empatikus.
    Nagyon durva következtetésre jutottam. Talán csak nem lehetséges, hogy a párkapcsolatomban is tudattalanul olyat kerestem, aki így bánik velem? Hiszen nem lehetek jó, nem lehetek szép, nem tetszhetek úgysem, engem nem lehet szeretni. Csak azt az emberi kapcsolatot tudom értelmezni, ahol megaláznak, elnyomnak, megkérdőjeleznek? És még ezt is szét akarta, akarja zúzni az anyám a kezdetektől. Talán csak nem azért, mert nem tudja elviselni, hogy valaki más vegye át az ő szerepét? Rettenetes, és az is rettenetes, hogy mennyi ilyen eset van. Valamint az is, hogy ez mekkora tabu. Nagyobb tabu, mint a párkapcsolati erőszak. A társadalmi konvenciók szerint a gyerek köteles szeretni a szüleit, köteles gondoskodni róluk, nem fordulhat el. Pedig van olyan, hogy nincs más út.
    Ami pedig anyaként a legelrettentőbb, amitől visszatérő rémálmai vannak az embernek: mi van, ha akaratom ellenére én is ugyanezt teszem a gyerekeimmel? Mi van, ha én is, ők is erre a sorsra jutnak? Ezért külön köszönöm az utolsó sorokat.

  12. “Mintha úgy lenne, hogy “amit ő csinál, érthető”, “hiszen jót akar neked” vagy “Istenem, ő ilyen, el kell fogadnod”, csak “te reagálsz gyerekesen”. Nőjél föl, akkor majd nem zavar…”

    Jaj. De zavar. Kurvára zavar. A belebeszélés már nincs, azt hiszem fél tőlem, mert azonnal üvöltök, nekem hiába mondják, hogy így nem lehet viselkedni. Mivel belebeszélést nem engedek, így maradt a manipulálás. Őszinte figyelem és törődés sincs, csak ez a “mi lesz így a karácsonnyal” dolog marad. Amikre én emlékszem, azok szerinte meg sem történtek, vagy nem úgy, ő nem is emlékszik. Én viszont nem felejtem el. “Ne cipeld a sérelmeidet egy életen át!” – ez a másik mondat, amivel a világból ki lehet engem kergetni. Mert az úgy van persze, hogy letsszük, azt volt-nincs, hát hogyne… És hogy van az, hogy nekem mindig meg kellene bocsátani? Miért nem mondok visszavonhatatlan dolgokat amikért utána bocsánatot kellene kérnem? Az miért van, hogy erre bírok figyelni, ő meg nem, csak a követelés van, hogy neki mi jár?
    Torkig vagyok azzal, mit kellene megértenem és a fülemen folyik ki, hogy “őt és mindenkit is a saját mércéjével mérj”. Ez igazságtalan. Nem megy, mert bennem egyfajta mérce létezik, az az én igazságérzetem, őszinteségem és becsületességem. Nincs másik, nem volt és nem is lesz, slussz.

    • ó, hát a nem emlékszik talán még jobb is annál, amikor beismeri, hogy igen megtörtént, hogy kizárt tizenévesen éjszaka a lakásból, de az teljesen jogos volt, hiszen én csúnyán viselkedtem. ugyanez a verésekről, hogy én milyen szemtelen, rossz gyerek voltam. megingathatatlan az igazában.

            • Meg az, ha nem vagy magadra hagyva, nincs több gyerek, mint amit elbírsz, meg már nagyobbak, értelmesek. Ha nincs külső kontroll (nálunk a szüleim, anyósom és az iskola durván).
              Kell saját élet.
              Nekem egy gyerekkel sose volt kiborulás. Ott kellett volna megállni, és akkor minden máshogy alakult volna. De ki tudja ezt előre?

    • Ha sikerül letenni a sérelmeket, az nagy megkönnyebbülés, valóban. De nem úgy megy, hogy á, minek ez nekem, eldobom. Marha sokat kell érte dolgozni akkor is, ha a sértő belátja, őszintén bocsánatot kér. De ha még nem is érti meg, ha még neki áll feljebb, akkor végképp nehéz. Ezzel együtt azt mondom, nekem megéri. NEKEM, a megbántót leszarom egyébként. A megbocsátás is ilyesmi: könnyebbség nem vinni a haragot, visszavágáson gondolkodni, stb. Hogy ez már megbocsátás-e, nem is tudom, de nem is fontos. Az is olyan, hogy vagy sikerül, vagy nem, de nem lehet elvárás.
      “őt és mindenkit is a saját mércéjével mérj”
      Miért, “ő” a te mércéddel mér?

      • Megbocsátani egy dolog, de tőlem azt várják, hogy ne emlékezzek. Amiről meg beszélni nem lehet, de soha őszintén szembe nem néztünk vele, nem lett kimondva, azzal most akkor mi legyen? Sajnos én emlékszem, ő meg nem érti. Ebben toporgunk és különböző köröket futunk körülötte. Tényleg nem érti és ezért néha nagyon, szívből sajnálom őt, amikor látom, hogy rosszul esik neki a távolságtartásom. De nekem úgy jó és nem érti, hogy nem akarom ezzel bántani, nem visszavágok, hanem úgy csinálom, ahogy nekem jó.
        Dehogy vagyok a saját mércémmel mérve. Tőlem ezt a belátó, már-már Teréz anyára emlékeztető elfogadást azért várja a környezetem, mert én vagyok az okosabb, erősebb, mindenebb szerintük. Amúgy meg egy furcsa értékrendű, hideg, önző, rossz természetű valakinek tartanak, akivel nem megbeszéljük a dolgot, hanem a háta mögött panaszkodunk a testvérének. Na az egymásra panaszkodás a másik, amitől kikészülök. Akkor én inkább nem beszélek senkivel és nincs gond, hogy miket mondok én.

        • Na az elvárások le vannak … Megbocsátani is MAGAM miatt bocsátok meg, mert nekem könnyebb utána. Ha neki rosszul esik, hát akkor így járt. Ha továbbra sem akar megérteni, akkor miért lennél rá tekintettel?
          Persze, pontosan azért mondtam a saját mércét, mert várható volt.
          Ha nem mondasz semmit, az a baj. Ha mondasz az. Jól ebből nem jöhetsz ki.

          • Régebben furcsán méregettem azokat, akik úgy oldották meg, hogy megszüntettek minden kapcsolatot a szüleikkel. Ma már nem nézek furcsán, sőt.

          • Pontosan. Ha nem mondok semmit az a baj, ha beszélek róla, akkor ilyen nem is volt, miért kell ilyen régmúlt dolgokkal előjönni? Hát mondjuk mert bánt, például azért. Ha kedvesen mosolyogsz, a semmiről csacsogsz és hogy az életed fantasztikus, akkor minden oké. Csak ezt meg a szomszéddal is tudom csinálni.
            Én sajnálom, ha rosszul esik neki, mert tényleg nem érti. És nem akarom, hogy szomorú legyen. De az meg nincs rendben, hogy én érezzem magam rosszul, legyek vele többet és akkor ő örül. Sehogy se kölcsönös, csak iszonyúan ritkán.

        • Ez nálunk is megvan, a “ne mondd ezt, én ilyenre nem emlékszem”. Rutinszerű válaszom: “Anyu, a saját gyerekkorommal kapcsolatban azért nem tudsz hazudni, mert én is ott voltam.” Lehet, hogy nem konkrétan úgy volt minden, ahogy most emlékszem, de az érzés, a szorongás akkor is valós, ugyanolyan realitás, mint a megtörtént események.

          • Ez nekem is fájó pont.
            Felidézek egy emléket, és anyám határozottan közli, hogy az nem is úgy volt, arra én nem emlékezhetek, én emlékszem rosszul. Ettől olyan, mintha nem léteznék. Mintha csak az létezne, amire és ahogy ő emlékszik.

            A másik fájó pont az érzéseim előírása és kétségbe vonása. Ezen ne szomorkodjak… örüljek, hogy… ezzel ne foglalkozzak. Legalább hadd érezzem azt, amit érzek. Mivel a szülő hangja könnyen interiorizálódik belső felettes énné, elég nehéz meghallanom a saját érzéseimet egy helyzettel kapcsolatban.

        • Meg mert a szülőnek ez jár. Hiszen ő jót akart. Meg amúgy is. Szülő és felsőbbrendű. Ő a maga nyomorult életének romjairól jogosult megmondani, hogy neked is kötelező ugyanazt a poklot élni, amihez nála jobban senki nem ért.

          • Naná, majd elfogadja a te módszeredet, elismeri róla, hogy neked úgy jó élned, hogy boldog vagy úgy – és ezzel azt is, hogy ő nem a körülmények hatására, hanem saját rossz döntései következtében boldogtalan.

            • Még annyit tennék hozzá, hogy mindemellett folyamatosan hajtogatva, hogy “nekem az a legfontosabb, hogy boldog légy!” Hát öööö…

              • Hát persze, hiszen “érted áldozta az életét” vagy nemtudommit, de valami nagyot. Ha esetleg mégis belátja, hogy lényegében eléggé boldogtalan, annak is te vagy az oka – az ő hülyesége még véletlen sem.

            • Igen, rengeteg áldozatot vállalt, én nem is tudhatom mennyit!! A következö pedig, hogy “hálátlan” vagyok és “gonosz”.
              Na, elég szépen leírtuk így a beszélgetéseink egyik forgatókönyvét.

  13. minden amit írsz szóról-szóra stimmel (megint).
    az ötös volt az alap, az elvárások innen felfelé kezdődtek, soha egy fejsimi, egy mosoly, csak amikor már állami díjakat vittem haza, na akkor valami, amivel dicsekedni lehetett.
    azon gondolkodtam hogy hogy tudták megállni, hogy ne? spárta.
    viszont a hetekben találkoztam egy cikkel, ne haragudjatok, de linkelem, annyira jó, nekem nagyon sok magyarázatot adott a kérdéseimre önmagammal, és úgy érzem témába vág pont itt:
    http://m.magyarnarancs.hu/lelek/szelfpszichologia_szeretni_bolondulasig-59737

    hogyha megkaptam volna azt az egészséges, elfogadó és támogató közeget nem éreztem volna ilyen nyomorultnak a felnövést, nem hazudtam volna boldogabbnak és érdekesebbnek magam, hogy tartozzak valahová és ezt nem végigasszisztált és ápolt halálesetek billentették volna helyre.

    sikerült azóta hangot találni a bátyáiddal? Te tudod hinni, hogy egyszer felismerik mit tettek veled? (engem mindig ezzel áltattak az okosok, hogy egyszer mindenkinek kristálytiszta lesz minden vétke a másik ellen)
    a nagy beszélgetésekben, a mindent tisztázóban hisz még valaki? szülőkkel, testvérekkel?
    én már nem.
    nálunk kimerül abban a kommunikáció testvérszinten hogy válaszolunk ha kérdeznek.
    kár érte.

    • Igen, basszameg, szeretni, segíteni, odafigyelni azt nem, de kifele dicsekedni, na, arra jó a csodagyerek! Az esküvőmön anyósom az első feleséget dicsérte anyámnak, az is ízléstelen volt, anyám meg engem neki. Ment a színjáték, és hogy engem az anyám mennyire szeret… Amit elértem, mindig természetesnek vette.

      • hmm, szép!
        … érdekes azt is nézni ilyenkor milyen a reakció szülői részről, ha nem vagy benne partner. mutogatnának, Te meg beintesz.
        anyám most hétvégén azzal reklámozott az anyósomnak, hogy alapvetően rendes, de túl emancipált nő vagyok. ránéztem, és megkérdeztem mosolyogva hogy mit tud erről, mit jelent ez neki? beharapott szájak, sértődés, élet végéig elrakott sérelem lett belőle, már látom.
        a hálátlan csodagyerekek vagyok.

      • “Amit elértem, mindig természetesnek vette.” Vagy ha mégsem, akkor azért érted el, mert ő marhára támogatott, semmiképp sem a saját erődből valami nagyot.
        Bevallom, az én szüleimre ez nem volt jellemző. Apám olyan volt, amilyen, erősen benne volt, hogy soha nem volt emlékem 9-10 éves korom előttről. De támogatott és elismert ő is, anyám is. Bátyámnak hajalma volt fikázni (mindenkit), de legalább az eszemet ő is elismerte. Szóval ezeket, amiket ti is mondtok, “hallomásból” ismerem elsősorban, vagy barátaim szüleit látva. De úgy bőven.

    • Nem, nem hiszek a tisztázásban. Homályosuló emlékek, önigazolás, nulla önreflexió, nem is értik, mi bajom. Az agresszor könnyen felejt. Minél nagyobb a gáz, annál könnyebben. Valami együttműködés, szívességek kölcsönösen vannak, de nincsenek jelen az életemben, és olyanoktól sértődnek meg, hogy csak nézek. Esküvői meghívóra hetekig nem válaszol, majd hozna még valakit két héttel előtte (szállásfoglalás, minden), de az a baja, hogy nem írtam esemest, amikor a kicsi született. Kioktat pedagógiából a konyhámban (megírtam a mi más lehetnék címűben). A pofon, az kell. Most már nyilván a blog miatt is haragszanak. Á, mindegy.

      Ha nagy a tét, vannak megigazulások, újrakezdés. Néha.

        • Nem mondanám butáknak őket. Mást gondoltak a életről és az értékekről. Hiperintellektuális közegekben, amilyenben te élsz, meg én is kerültem már a nagy fiam apjával, ez persze eléggé műveletlen (mert a tudást értéknek nem tekintő) attitűd. A foci, az a miliő, az egész erőkultusza, a csapattársak színvonala sokat rontott rajtuk, azt hiszem.

          Más hajlam. Én intellektuális, megszállott, tájékozódó, beszélgetős. Ők meg foci, leginkább. A két kisebb. Családunk múltja. Régi Magyarország, ez a férjemmel volt kapcsolódási pont. A legnagyobb a zenét is szereti, próbáltam hozzá mostanában így közeledni, de nem sikerült. Dolgoznak, gyerekeik vannak, síelnek, nekem nem szólnak erről már vagy hat éve. Együtt nyaralnak, utólag tudom meg, hogy abban a házban, amelyet én hajtottam fel közös helynek évekkel ezelőtt. Túl macerás vagyok, nincs kocsim, sok a gyerekem, meg sok nekem néha, ahogy ők. Nem szeretem a beszélgetéseiket hallgatni, elmegy a kedvem. A sztorikat, anekdotákat is megcsappanó kedvvel. Olyan… kíméletlenek. Nekik áll a világ, ezt nem szeretem. A legidősebb érzékenyebb, szorongóbb alkat, húszas éveimben jóban voltunk. De ők nem Pesten élnek.

          A szembenézés, kérdések, agyi bátorság, őszinteség, forradalmáralkat, jogvédő hajlam, ez nincs bennük. Konzervatívak. Mint mindenki, aki élvezi a rend előnyeit.

          Sokan nem értenek engem. Nekik is sok vagyok. Nemrég próbáltam ezt az attitűdöt elmagyarázni valakinek, miért lettem ilyen, miért írok ilyeneket, de feladtam.

          Jaj, azt ne higgye itt bárki, hogy a bölcsészkari tanárdiplomám itt a téma, az az ereklye, meg az én identitásom. Nem az. Én tényleg komolyan tanultam, nyitott és elhivatott voltam, nem csak jól élni meg erőfeszítés nélkül, kapcsolati hálókkal előrejutni és szabadidőt kellemesen, lazán eltölteni akartam, ami egy eléggé kínálkozó aranyifjú szocializációs minta. Én nem hagytam félbe a sulikat. Tanultunk rendesen. Nem a diploma a lényeg. A kultúrához való, fogyasztói, lételem-szerű viszony, az a nagyon más. Ők beálltak ilyen táborokba, ugyanazt mondják húsz éve, ugyanolyan címkékkel, minden másság kiröhögése, legszarabb sztereotípiák, erőalap, white native young male gőg, hogy ki buzi, ki nyomorék, zsidó, ki hogy öltözködik, szőke cicisfotómodell mint eszmény, foci, orbánviktor, semmi nemzetközi horizont, színház, magas irodalom, csak a gyanakvás. Nem értenek. Most meg már a blog is, mert hogy sunyiban mennek a linkek, az hétszentség, de soha, soha nem mondaná meg nekem egyik sem, hogy olvassa. Elnémultak.

          Bár az egyik a múltkor kifejtette nekem, hogy Magyarország keresztény ország, igenis. És bár reformátusok vagyunk, ha már, katolikus esküvő, ahol Pál megint megtanított minket arra, hogy a nő tisztelje, a férfi szeresse. Sógornőmet, amennyit láttam, bírom egyébként nagyon. De ez megdöbbentett, mert apám vallásosságától mindannyian szenvedtünk (na, annak is négerként voltam odadobva), ők hisztérikus tagadással reagáltak. A keresztény ország persze politikai kategória, azt jelenti, hogy a zsidók menjenek innen, gondolom.

          Az ment mindig, attribútumként, hogy kinek jó a humora, ki ért mihez, angol nyelv, rajzolás, ez így ki volt osztva. Nekem nem jutott. Nem látszottam, szerintem fogalmuk sem volt, én mennyi mindent olvastam, mit csináltam unalmas gyerekkoromban.

          Én csak így tudtam Lenni, Látszani, hogy tanultam, olvastam, figyeltem. Nagyon renitens diák voltam egyébként, a szabad eszményű gimnáziumban csak szenvedélyből teljesítettem, egyetemen már inkább jó, jobb kislányként. Ők meg megvoltak így is, igen, az életre való hosszas készülés nélkül ők rögtön élni, függetlenedni akartak, ami azt jelentette, hogy pénzt kerestek, fociztak, nagyokat röhögtek, buli, csajok, és minimális hozzájárulással még tíz évig anyám szolgálta ki a két kisebbet. A legnagyobb elköltözött hamar. A igazság kedvéért megjegyzem, hogy akkor, amikor ők érettségiztek, még nem vettek fel mindenkit egyetemre (nem mintha 94-ben igen), ők is többször nekifutottak különböző tanulmányoknak, és anyám sokat próbálkozott, mentek a lelkibeszédek, tandíjak, kérlelés, szervezés, de az ő erejük vagy szabadságvágyuk erősebb volt. Az egyetem kötöttség és lúzerség. Dolgozni szabad és méltó. Ez a szar gimnázium eredménye is, megutálták a tanulást, nálunk amúgy sem volt soha áhítatos könyvszag, túl kellett élni a diákéveket, ezt a középső bátyám afféle szabadságharcként értelmezte. Anyám csak később fogadta el, hogy ők már nem, és akkor már nem bánta, akkor engem kezdett leckéztetni (“ezt az iskolát végezd most már el”, “tanulj!” ???). Több helyen dolgoztak a tesóim, aztán megállapodtak, ma mindhármat sikeresnek mondanám, igen. Csak megbecsülnének engem. A legnagyobb tesóm a szakmájában dolgozik felsőfokú képesítéssel és keményen fiatal kora óta, a két kisebb inkább kalandos. Nem akarom őket bántani. Engem nem szerettek és nem értettek, és nagyon sokszor nevetségessé tettek. Csak úgy, fölényből, idegenkedésből meg ideológiailag is.

      • Én azért nem hiszek abban, hogy az ilyen típusú szülő-gyerek kapcsolatból valaha lehet más, mert az olyan mennyiségű bűn beismerését kívánná a szülőtől, hogy azt nagyon kevesen képesek elviselni. Nem mondom, hogy lehetetlen, mert hallottam már ilyenről, de statisztikailag elhanyagolható a szám. Arra gondoltál már Éva, hogy mi lesz, ha anyád nagyon öreg lesz, beteg és szüksége lesz rád? Az enyém itt tart és iszonyú küzdelem rávenni magam minden egyes látogatásra, mert még demensen is képes kikészíteni az embert. De azt sem tudom megtenni, hogy továbbra is ignorálom.

        • szerintem simán rendben van, ha felé sem nézel.

          az én anyám különben lényegében elismerte a bűneit, azzal hogy egy ponton láthatólag és érezhetően elfogadott és elkezdett nagyra becsülni, amit ki is mond. és közben én is ráláttam arra, hogy a saját lehetőségeihez és traumáihoz mérten mennyivel többet adott nekem mint amennyit kényelmesen tudott volna. látom már a szándékot és az erőfeszítést, hogy tényleg jól akarta csinálni. mostanában ezáltal a kapcsolatunk folyamatosan javul. szóval szerintem nem biztos, hogy a nagy könnyes kimondás és bocsánat kérés ami reális, és nekem például erre most már nincs is igényem. nagyon jól esik és tudom értékelni azt, hogy látom hogy igyekszik látni és érteni engem és igen, elismer és tisztel.

          ha ez nem lenne, akkor felé sem néznék öreg korában és egy deka lelkiismeret furdalásom sem lenne.

          • jó, hogy ezt mondod, segít, bár egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy teljesen függetlenítsem magam ettől az elvárástól. mert így, hogy demens, tényleg nem felelős ember már.

          • ez nálunk is így van. a nagyanyám egy elképesztő zsarnok volt. anyukám pedig próbált másmilyen lenni, és sokszor nem sikerült. így aztán van emlékem elfogadásról, megértésről, meg borzasztó lelki terrorról is. nekem azért akarta ritkábban megmondani, hogy mit csináljak, mert általában mentem a saját fejem után úgyis. a tesóm rosszabbul járt. a törődés nálunk is azt jelentette, hogy megmondjuk neked, mit akarj és hogyan. ezért egyrészt hálás vagyok érte, hogy velem kevesebbet törődtek. másrész meg bánt is, mert én meg ettől éreztem/érzem magam kevésbé fontosnak.
            a gyerekeim sokat javítottak a helyzeten, velük eléggé felszabadult anyukám (néha túlságosan is). simán megcsinál velük olyasmiket, amiket velünk soha (mondjuk bocsánatot kér, mert belátta, hogy hibázott. ez velünk elképzelhetetlen volt és most is az.)
            viszont én is sokszor vagyok terrorista, és időnként nem tudom, hogy csináljam másként. vagy ha igen, akkor utólag jövök rá, mit kellett volna. és van olyan is, hogy pontosan látom, mit csinálok éppen rosszul, mit kéne helyette és valamiért mégse megy. ezt utálom a legjobban.

        • Én néha attól tartok, hogy anyám ráébred egyszer, hogy mit művelt -művel.
          Nem vagyok biztos benne, hogy képes lenne elvinni, viselni, pláne feldolgozni a terhet.

            • Úgy valahogy 🙂

              Különben ami engem egyszer igazán megdöbbentett, az egy szakember reakciója volt.
              Anyámhoz való viszonyomról meséltem, és egy nagyon fájdalmas felismerésről, meghozza az irigység félreértelmezhetetlen jeleiről.
              Azt mondta a pszichológus, hogy egy szülő sosem, SOSEM irigy a gyerekére.
              Azóta sem tudom, mit gondoljak erről, mert tudom, hogy ezt láttam- éreztem anyámon.

              • micsoda hülyeség, még én is irigy vagyok néha a gyerekeimre. például az anyjukra:) de a lehetőségeikre, az örökségükre, a szépségükre, olyan dolgokra is, amit én teremtettem nagyrészt. nem akarnám elvenni tőlük, de olyan jó lenne, ha nekem is jutott volna belőle. persze tudom, hogy akkor nem lennék ilyen kemény, erős, stb. de ezt már körüljártuk.

        • Az enyem mar oreg es beteg. Csodalkozom magamon, mert egyaltalan, meg a minimalis emberi alapszinten sem erdekel a sorsa. Azt sajnalom egyedul, hogy pont vele kerultem ossze, aki ennyi szenvedest okozott nekem, es aki ebben a kapcsolatban embertelen, reszvetlen, kozombos lennye valtoztatott, pedig mind az adasra, mind a kapsra oriasi az erzelmi igeny bennem. Sajnalatos a helyzet, de tudomasul veszem. A kozony mar jobb, mint amikor meg csak tehetetlenul, ketsegbeesetten gyuloltem.

        • Nem tudom. Nem világ körül úton pörgök én sem, nem hiszem, hogy csak azért, mert lány vagyok, elvárható tőlem, hogy menjek, itthagyva a gyerekeket, ebben a helyzetben. Én az elmúlt évben nagyon durván megéltem, hogy mennyire egyedül vagyok valójában. Három-négy régi barát és a legújabbak segítenek csak igazán a nagy bajban. Például hogy anyám vagy akármelyik tesóm mikor látta a férjemet utoljára, nem is tudom. Végigcsináltam ezt 2010 őszén, amikor Jánost műtötték, explicit leveleket írtam, szépen kértem, és az unokatesómék kivételével mindenki megdöbbentően viselkedett. Minden alól kihúzták magukat, és engem minősítettek. Ilyen kocsival két-öt percekre laktunk akkor egymástól. Olyan vádaskodás és önigazolás lett belőle, pletykatömeg és az én lejáratásom, hogy az döbbenet. A nagynéném levegőnek néz azóta, röhögcsélve osztotta a tanácsokat, hogy emelkedj felül, most nem te vagy a fontos, pedig ő felejtett el valamit, amit megígért. Nem tudom.

          Valamit kell majd tennem, kellene már most is, de ez olyan kellene, hogy ki tudnék szaladni a világból. Anyósommal jobban vagyok. Ja, és anyám is készül arra, hogy ne legyen teher. Nem a vádlóan követelő zsarnok, hanem aszketikus fajta, és sok tekintetben nagyon is elegáns és tapintatos. A tesómékkal napi-heti a kapcsolat, és van két élő testvére is. Nem tudom. Ha hirtelen meghalna, attól nagyon megdöbbennék, és nagyon mardosnám magam, hogy nem kerestem, nem beszéltem vele. Úgy élek itt, teljesen elzárva, mintha kontinens választana el tőlük. Mindenkitől. Úszom rajta elfele.

      • nem lehet hogy a saját sérelmeiktől nem látják és érzékelik? szerintem az agresszorok szelektív emlékezetében max. csak a sajátjuk kap helyet.
        súlyos az sms!
        nálunk a legnagyobb kiborulás akkor van, ha a bátyám valamilyen információból kimarad, közben pedig ő az aki kivonul minden kommunikációból, és csak akkor van jelen ha a saját érdekei diktálják.

    • nem értek egyet a fejlődéslélektani elmélettel, amit prezentál, szerintem mind a teljhatalmú szülő, mint a nárcizmus marginális élmény/jelenség a gyerekkorban, és akkor/annyira jelenik meg, ha-amennyire a gondoskodó attitűd helyét átveszi a kontroll, illetve ha a gyerek nem kapja meg az elegendő mennyiségű és minőségű kompetenciaélményt vagy más környezeti hatást-instabilitást ellensúlyozandó. amúgy a következtetésekkel egyetértek, csak ez eszembe jutott.

      • nem tudom, szerintem annyira nem marginális.
        elég sokan küzdenek a környezetemben vele, és küzdöttem öntudatlanul vele én is, talán ezért gondolom.
        a következtetésekkel én is nagyon, valami vigasz van bennük.

        • asszem félreérted, én azt mondtam, hogy szerintem
          a fejlődéslélektani elmélet, amit a cikk idéz, nem helytálló. a gyerekek nem alapértelmezetten nárcisztikusak (nagyonis tisztában vannak mások másságával és a maguk kompetenciahorizontján belül képesek számolni vele kb. amint van fogalmuk az énről), és a szülő sem alapértelmezetten élődik meg „teljhatalmú” figuraként.

          • nem, nem, értelek, csak azon gondolkozom hogy alapból nem nárcisztikus hajlamú/alaktú gyerekek válnak-e azzá a szülői elfogadás hiányában?

            • gondolom mint a mentális zavarok többségénél, nem a szülői elfogadás az egyetlen tényező.
              arra gondolok, hogy szerintem a „nárcisztikusnak” bélyegzett viselkedésminták, amivel a kisgyerekkort felciḿkézni szokás, a gyerekeknél javarészt nemoptimális bánásmódra, a gyerek viselkedésének félreértésére és az általában vett stresszre adott reakciók v. ezek következményei.

  14. “Ellenem agódtak a gyerekért.” Nekem ez a kulcsszó. A sok jót akar, meg segíteni szeretne lózungokba csomagolva az ellenségesség, nem elfogadás rejtőzik. Anyósok, sógornők, gyemekorvosok, tanárok, szomszédok – mind fontosnak tartották, hogy megvédjék tőlem a gyerekeim. És én egyedül voltam velük szemben, fáradt, amúgy is bizonytalan, de főleg: azt akartam, hogy elismerjék a “klubtagságom” a szülők körében. De nem és nem. Később is: azért ilyen, mert az anyja… alkalmatlan! Hányszor megkeserítették az életem! Most, hogy olvastam, újra eszembe jutott az a sok-sok megaláztatás.

  15. Köszönöm! Ugyanez, testvérek nélkül ugyan, viszont súlyosbítva egy brutális apával.
    Nagy nehezen, sok küzdelem és könny árán, sikerült minimálisra szorítanom a feléjük érkező folytonos baszogatást, megmondást és jótanácsot.
    Most ott tartunk, hogy a megmondás legapróbb, észrevétlen kísérletére is azonnal ugrok. Kicsit úgy érzem magam, mint valami kutyaidomár. Ha a legkisebb rést hagyom, pillanatokon belül a fejemre nőnek. Ha anyám csak annyit kezd el, hogy “ez a ruha rajtad…”, már a szavába vágok, hogy “nem érdekel!”. Ha ugyanis hagynám, hogy végigmondja, a következő megjegyzést a frizurámra tenné, az az után következőt az alakomra, majd arra, hogy mit csinálok, végül a személyem összes hibájának felsorolása jönne.

    Kitapasztaltam, ma már egyetlen mondat rám vonatkozó véleményt nem hagyok végigmondani. Lassan leszokik az ítéletekről és a csesztetésről. Egy valamin még nincs túl, ez a “de hát mit csinálsz egész nap??”. Mert szerinte valamit ugye mindig csinálni kell. Terhesen már nem kaptam munkát, maximum alkalmit, így tényleg nincs mit csinálnom. Kurva szar anélkül is, hogy bárki baszogasson emiatt. Írok én is, de az ugye “nem munka”. És az állandó szemrehányás, hogy még csak idén lesz diplomám, pedig már 26 éves vagyok. Az, hogy mit szenvedtem évekig, hogy miért nem jártam be az egyetemre, hogy miért halasztottam folyton, az nem érdekli, pedig vastag részük volt abban, hogy akkoriban teljesen életképtelen, képességtelen hülyének éreztem magam.

    Nálunk is ez volt egyébként, az összes versenyeredményemmel eldicsekedett az apám másoknak, de ha négyest vittem haza, akkor “miért négyes? miért nem ötös??” Dicséret? Ugyan már. A diploma is csak azért vesszőparipájuk, hogy elmondhassák, van egy diplomás lányuk.

    Két diplomás ember, mindkettő bevallottan utálja, amit csinál. (Apám semmit, de amit anno csinált, azt nem szerette).

    • Igen, ez nagyon működik, a kevésbé jó eredmények felnagyítása és aztán egy hirtelen csavarral az elért jó lekicsinylése (‘ötös?? talán a portás vizsgáztatott?’). Nem tudom, ennél jobban mivel lehetne összezavarni és kicsinálni egy kamaszt. Született profik, meg kell hagyni.

      • De ez mi, én nem értem, és tízenév távlatából is rettenetesen fáj. “Szia apu, kész vagyok, négyes lett!” Értetlenkedés a vonal végén, mi lett négyes? “A diplomám apu, most volt a záróvizsgám… ” “Ja, az ma volt…? Hogyhogy csak négyes? ” És nem értette, miért sírok.

        • Anyámat kérdeztem nemrég, hogy de hát miért? Azt válaszolta, hogy azért, mert az ötösöket meg a versenyeredményeket én erőfeszítés nélkül produkáltam. És ők tudták, hogy ha négyes lett, akkor minimális odafigyeléssel lehetett volna jobb is. Ezért nem dicsértek meg a jó eredményekért, és ezért rótták fel az eggyel rosszabbakat.

          És ő hisz ebben a magyarázatban. És igazolva látja, ami nekem még most is, 26 évesen is fáj.

          • Igen, általánosban, középiskolában nálam is ezzel magyarázták. A diplománál különösen fájt, hogy elfelejtették (enyhítő körülmény: már nem laktunk együtt, nem onnan indultam reggel). Munka mellett nem volt az annyira könnyű, ráadásul a családból elsőként végeztem főiskolát. Már meg sem kérdezem…

      • Ötös? Helyes! Nagyon helyes! Ez a minimum, másdolgodsincscsakhogytanulj.

        Négyes?!?! Miért nem ötös?!

        Hármas?! Egy hétig se játék, se szomszédok, se barátnő, ellenben pofonok, hajtepes, idegállapottól függően.

        (és mellkidüllesztve, büszkén mesélve az ismerősöknek, hogy Gizike a hármasért nagyon kikap! Mintha az érdem lenne…:( )

    • Engem nagyon rosszkor ért ez az írás, és a kommentek is. Most lépem ki egy hosszú-hosszú kapcsolatból, ahol nem értékeltek; és egy olyan családban nőttem fel, ahol ufó voltam, mert jószívű voltam,okos és még szép is. Nagyjából már feldolgoztam, hogy szerettek ugyan, de teljesen összezavaró és béna módon. Régebben úgy fogalmaztam,hogy nem szerettek, de a tesóm felhívta rá a figyelmemet, hogy ez nem igaz. Tényleg nem igaz; viszont rettentően boldogtalanok és eszköztelenek voltak a szüleim.

      És hogy miért ide írtam…mert ebben a kommentben jelenik meg az, ami velem is történt: hiába voltam okos, annyira szét voltam esve lelkileg,hogy nem tudtam tanulni. És annyira féltem nő lenni ( nahát azt most talán hagyjuk is, miért ), hogy magamra pakoltam 50 kilót feleslegben. És most, egész közel a 40-hez, lelkileg tök jól lennék, már tudom,hogy nem vagyok értéktelen, de mi lesz az én eszemmel és a szépségemmel? Valaha is vissza tudom szerezni ezeket, lesz időm és módom ezeket használni, élvezni, örülni nekik?

      A gyerekkorom miatt teljesen más úton haladtam, mint akartam volna. És még azt is csak most kezdem előásni a mélyből, hogy mit is akartam, és mit akarok most. Baromi nehéz ezekkel a potenciális veszteségekkel szembenézni . Nagyon-nagyon dühös vagyok.

      • Drága Gabika, én nagyon bízom benne, hogy megtalálod a számodra megfelelő utat. Okos vagy, szép, és van még időd, bőven! Persze én könnyen beszélek. De még van időd. És fejlődsz, ez nyilvánvaló. Nehéz kilépni abból a karámból, amiben tartottak gyerekkorodban, amiből felnőttként nehéz volt kilátnod. Nagyon szorítok neked, valószínűleg itt sokan mások is.
        (Egyébként milyen érdekes, rajtam is van húsz kiló plusz már kisiskolás korom óta. Meghíztam egy mandulaműtét után, de később meg azért ettem, mert attól éreztem jól magamat…)

      • Most csak a dühhöz: minden okod – és jogod! – megvan rá. Legyél dühös, ne nyomd el, sőt éld is ki – persze csákányt ne vegyél közben a kezedbe 😉 , de igenis ér dühösnek lenni, sőt kinyilvánítani is.

      • Istenem, tőled még többet vettek el.

        Visszajön, amit veszítettél, és visszajönne akkor is, ha csak 10 év múlva nyílna ki a szemed, hidd el. Van időd. Van jogod dühösnek lenni és ahhoz is van jogod, hogy újra okosnak és szépnek érezd magad. Jogod van ahhoz, hogy örülj magadnak.

        • Mindannyiótoknak köszönöm a biztatást! Nagyon jól esik, és szükségem is van rá. Valami olyasmi van,hogy tekintve, hogy 10 éve küzdök azért,hogy lelkileg összeszedjem magam,egyszerűen nagyon elfáradtam. Elképesztő , hogy honnan hová jutottam ez alatt a 10 év alatt, és nagyon büszke vagyok magamra, hiszen hány olyan ember van, aki a gyerekkora démonaira még csak gondolni sem mer, nem hogy szembenézzen velük és legyőzze őket:) Tehát alapjában véve ez egy sikersztori; csak most,hogy tényleg már tök jól vagyok, vannak barátaim is, zuhant rám a valóság: hogy mások szemétsége miatt az említett dolgokat még mindig nekem kell újabb évek kemény munkájával visszaszereznem. Persze most már legalább van hozzá munícióm és vannak szövetségeseim ( például azok az emberek, akik itt támogatnak ), viszont a dolog igazságtalansága akkor is dühít…De mit tehetnék? Kezdődhet az újabb fejezet:) És még egyszer köszönöm nektek!

          • Nagyon jó vagy! Ér dühösnek lenni! Meg haragudni is! Nekem komoly gyászmunka volt feldolgozni, hogy miért nem ott tartok, ahol szeretnék, miért azokat választottam, amiket. Harag, fájdalom, elsiratás, béke, ezek jönnek, szép sorban. De azért sokszor fel-felböffennek, irigység formájában, ha másokon látom, milyen szépen nevelték őket, tudnak teljesíteni, élni, szeretni. Nem sok közöm van hozzájuk, kevés kivétellel, de úgy szerettem volna én is így. És rengeteg dolgot helyre lehet hozni! És fogsz is!

  16. Nagyon ott van.

    Pedig nálunk minden rendben volt, harmonikus család, ideális környezet.
    Én azt szoktam mondani, hogy a szüleim engem szépen felneveltek, de most már abbahagyhatnák!
    Ők jobban tudják, hogy kéne élnem. Ami nálam egy ösztönös lázadást hozott elő, csakazértis tesztelgetem a határokat.
    Nagyon nehéz volt ránevelni anyámat, hogy ne mondja meg mindig, mit kéne tennem és főleg éreznem, ne hozza elő, hogy ő is volt ilyen helyzetben és bezzeg ő milyen jól megoldotta. Hagyjon magam tapasztalni, hibákat elkövetni.
    A reakciók:
    “Én csak jót akarok.”
    “Nekem több tapasztalatom van.”
    “Túlérzékeny/sértődős/szemtelen vagy.”

    Sajnos a dacos reakció másokra is kivetül. Ha anyósom nagyon kedvesen kezdi mondani, hogy “nem gondoltál-e arra, hogy…” és “nem lesz belőle baj, hogy…” akkor nem érti, én miért kezdek ordítani. Csak egyszerűen aktiválja az anyámmal szembeni védekezést.

    Egyébként sok munkával sikerült elérni, hogy a szuperintelligens anyám már nem mondja meg mindig, mit kéne csinálnom. De nem azért, mert belátta, hogy nem kéne, inkább empirikusan, megjegyezte, hogy én ezen mindig megsértődök, kiakadok és jobb a békesség.

    • huha, en is ilyen anya leszek. csak tudnam hogy kell nem ilyennek lenni. es anyammal is hiaba gondolom hogy jo a kapcsolatom, valojaban nem is tudom milyen. en mindig a kislanya leszek. en meg beletorodom, neha morranok csak. akkor sir, atgondolja majd minden megy tovabb

    • Ismerek valakit, szerinte az ő szülei nagyon jók voltak kisgyerekkorában, de a kamaszéveit megkeserítették. Nem engedték felnőni, és a mai napig beleszólnának az életébe. Most szomszéd országban él, néha jön haza, de még mindig nyomatják neki a hogykéne-dumát.

  17. A nagy kérdés: mit tegyünk, ha a fentiekben vázolt, kissé mérgező szülő megöregszik, segítségre, mindennapos ápolásra lesz szüksége, netán egyetlen gyerekek vagyunk?

    • ezen én is sokat gondolkozom. nekem az jön ki, hogy szinte mindegy, csak tudatosan DÖNTSÜNK róla, annyira átgondoltan, hogy utána már ne legyen lelkiismeret furdalásunk, vagy ne érezzük túl nagy tehernek. szerintem az is teljesen OK, h azt mondjuk, hogy feléje sem nézünk, és az is ha bevállaljuk, csak a saját döntésünk legyen, ne külső nyomásra válasszuk ezt vagy azt.

      és nekem még ebben a témában van két további kérdésem is, hogy mennyire vagyunk felelősek a férjünk/társunk szüleiért (szerintem alapból semennyire, max ha kedvünk van hozzá), és hogy hogyan képzeljük a saját öregkorunkat, mennyire akarunk vagy nem akarunk és milyen fajta segítséget igénybe venni. esetleg az, hogy hogyan készülünk a saját öreg korunkra praktikus szinten.

      • úgy értem, hogy „lecserélhetnénk” egymás között a számunkra mérgező, ápolásra szoruló rokonokat. egy idegen, akit „önként” gondozunk, még akkor sem fog tudni bántani minket, ha összeférhetetlen személyiség, de nincsen szociális hatalmi helyzetben, mint a családtag (szülő).

        • Ezt nagyon jól mondod.
          Ápolási helyzet nélkül is.
          Ha egy idegen mászik bele olyan mértékben az életembe, mint anyám, akkor azon legfeljebb elcsodálkozom, mulatok, de nem érzem magam kiszolgáltatva, nem aktiválja az évtizedes sérelmeket. Bennem nem vált ki érzelmi reakciót, és úgy könnyebb kezelni.

          A javaslat egyébként díjra érdemes. Cseréljük el a kellemetlen, ápolandó szülőket?
          Csak ám az ilyen szülő érzelmileg is tud zsarolni. “Egy idegenre bízol engem, kislányom?”

      • Ez hatalmas ötlet a dolog lelki oldala felől tekintve mindenképp.
        Én abban a hiszemben élek, hogy egészen pozitív mérleggel jöttem ki a szocializációmból. Így is egészen más a nagymamám körüli ápolási feladatoban helyt állni, mint. annak idején idegen nénik mellett. Pedig a nagyim mellett is csak olykor bekukkantó önkéntes vagyok. Azért más valakit öreg és kiszolgáltatott állapotában megismerni, mint az emlékeink. pengefényében szembesülni az emberi erő, szépség és szellem mulandóságával.

        • több kitűnő szellemi ésvagy fizikai állapotban levő öregembert (70-80x évesen mentek vissza) ismertem, és nekem az a gyanúm, hogy azért ilyen nehéz ezzel szembesülni, mert nem arra születtünk, hogy tömegével így haljunk meg, tényleges, hosszú távú ápolásra szorulva.

    • Böjte Csaba megmondja:
      “Szeresd!

      Amikor azon gondolkozol, hogy egyre idősödő szülőd ápolását idegenre bízod, emlékezz egy pillanatra: ki várt haza kitárt karokkal az iskolából?
      Ki volt az, aki megdicsért az első piros pontért?
      Amikor azt mondod: nincsen elég időd, kapacitásod, hogy ellásd– gondolj arra hány éjszakát virrasztott veled, mikor beteg voltál!
      Amikor nyomaszt a terhe, hogy folyton panaszkodik: jusson eszedbe az első szakításod– ő fogta a kezedet, ő segített elhinni, hogy az élet megy tovább, és erőt adott, hogy elhidd még nagyon boldog lehetsz.
      Ha ólomsúlyként nyomja lelkedet, hogy mindent százszor megkérdez hiába, elfelejti: emlékezz a bölcseletekre, amikre gyerekként hiába intett, nem tudott megóvni téged saját kudarcaidtól, bukásaidtól, s ha gödörbe léptél: mégis ott volt veled.
      Amikor napok óta nem eszik, ez sem, az sem kell neki– jusson eszedbe hányféleképp próbálta veled megszerettetni a spenótot, még sem kellett, végül mosolyogva palacsintát sütött neked.
      Amikor a halálról remegve, elcsukló hangon beszél, mert ez a legnagyobb félelme…emlékezz a benned élő gyerekre, aki oly sokáig nem tudott lámpa nélkül elaludni…
      Légy te számára fény az éjszakában, fogjad a kezét! Szeresd!
      …mert mikor örökre lezárja jóságos szemét már késő kimutatnod az elmulasztott szeretetet…”

      • Sajnos, az idős emberek ápolása össztársadalmi szinten megoldatlan.
        Nincs működő, megfizethető megoldás. Szemben pl. a kisgyerekkel, akit azért másfél éves korától bevesz a bölcsi.
        És szemben a gyerekneveléssel, nem lehet tudni, hogy mennyi ideig tart, a csecsemő három év múlva biztosan beszélni, járni, egyedül enni fog, de hogy egy idős embert meddig és milyen intenzitással kell ápolni, nem lehet tudni.
        S közben még, szemben a gyerek folyamatos fejlődésével, itt egy folyamatos leépülést lát az ápoló.

        Még tökéletes viszony és maximális jóindulat mellett is nagyon nehéz.
        Mert az idős ember gyereke tipikusan akkor középkorú, dolgozik is, a gyereke vagy kamasz vagy fiatal, esetleg unokája van már, szóval sokfelé kell szakadni. Van is egy szó, “szendvics-generáció”.

        • A gyerekek elhelyezése is csak akkor megoldott, ha egészséges (vagy akkor sem, iszonyú helyhiány van bölcsiben, oviban). Ha speciális gondoskodásra, fejlesztésre, ellátásra szorul, akkor gáz van, intézmény nincs elég, nem megfelelő színvonalú és most nagyon nyírják őket. Ezres nagyságrendekről van szó.

          • amikor a nagymamám haldoklott és próbáltunk intézkedni hogy a tőle megszokott dámaként tehesse az otthonában, azt mondta egy orvos barátom hogy senki se szeret haldokláshoz pénzt/időt/odafigyelést vagy bármit biztosítani mert csak a születésnél nyílik ki a pénztárca a halálkor meg zárul.
            amikor felhívtam az ügyeletest egyszer (akit előtte lefizettem) hogy akkor most fuldoklik, mit adjak vagy csináljak, azt mondta, ha jót akarok neki, fogjam be az orrát.

            nem, nem megoldott, a hospice-on kívül nincs, aki törődne az emberekkel, és annyira tabu minden a halál körül hogy nem tudom mikor változik ez.
            az otthonokban pedig a kisöregeken vagy alul vagy felül nincs semmi.
            olyat még nem láttam hogy minden lett volna a szettből.

      • imádom ezt a nyomasztást. meg az ilyenkor sok-sok lesütött tekintetet.
        semmire sem szeretném kényszeríteni azokat akiket szerettem, vagy szeretek, arra pláne nem, hogyha nem akarják vagy bírják – végignézzék majd a haláltusámat. Azért pedig ne csinálja senkim, mert ha elmulasztják az utolsó lehelletem akkor aztán annyi, szűkölhetnek életük végéig a lelki nyomorban.
        huh de utálom ezt, álszent szar és hogy dobbanak tőle a szívek az is.

      • Hát igen. De akinek ilyenek a szülei, talán tudja őket neheztelés nélkül ápolni. Miért indul ki mindenki abból, hogy az anya-apa szeret, a szüleiben mindig megbízhat az ember blablabla. Pedig ha valaki, ő nyilvánvalóan látta a nyomor ezer arcát, a szülői nemtörődömség és bántalmazás sokféle nyomát gyerekeken.

      • Ezt csak most olvastam. De szeretem ezt a bűntudat keltést. Hogy tudni illik Te, az életet kaptad tőle, cserébe kötelességed elkísérni az utolsó útjára és mellette kell lenned, mert fél és számít rád. És ha nem vagy ott, akkor jajj neked, háláltlan-szívtelen ember, mert utána már nem lesz lehetőséged elmondani neki, hogy szereted és lehetőséged sem lesz megtenni egy csomó dolgot. Nekem pár évem eltelt ebben a bűntudatban apukám halála után, hát nem igen kellemes, viszont legalább tök felesleges. A halálos ágyon megérteni, megbocsátani, feloldozni mindenfajta bűn alól valakit nevetséges elvárás és hiábavaló is.
        Ha ilyet hallok, hogy és a halálos ágyán békült ki vele, fogadta vissza, látta meg először az unokáját, vagy mit tudom én mi, az első, ami eszembe jut, hogy és akkor már minek? Saját magát akarta feloldozni? Gyanítom igen. De tényleg. Legalább a halálával ne manipuláljon már senki. Volt rá egy élete, hogy jobban csinálja.

  18. egészen megrendítő olvasni ezt a sok történetet az anyáktól elszenvedett traumákról. egyrészt azt látni, hogy mennyire nem volt egyedi az amit én átéltem. másrészt meg azt amit Éva is írt valamelyik nap kommentben, illetve ami nekem lejött belőle, hogy mennyire elemien fontos az, hogy az anyák jól legyenek és bírni tudják azt az elképesztően nagy terhelést amit az kíván, ha lelkileg kiegyensúlyozott gyerekeket akarunk nevelni.

  19. Jelenetek.

    1. 24 éves vagyok, a szüleim rájönnek, milyen szakirányt választottam az egyetemen. (fél évvel korábban történt, de nekik akkor esett le). Családi kupatanács próbál meggyőzni: az nem jó, AZONNAL kérem át magam egy másik, szerintük biztos jövőt biztosító szakirányra. (nem teszem).

    2. 28 éves vagyok, saját fogalmaim szerint csinosan öltözve meglátogatom anyámat. Ő rákezd:
    “ez a cipő túl magas sarkú, el fogsz esni” “miért vagy kifestve, ez felesleges” “túl kivágott a ruhád” “ez a sál veszélyes a nyakadban, be fogja csípni a buszajtó”. Még ki sem nyitottam a számat. Csoda, ha nincs kedvem beszélgetni ezek után?

    3. 33 éves vagyok, anyám a jelenlétemben odaszól a fejem felett egy bolti eladónőnek: “mit szól hozzá, hogy beszél velem ez a szemtelen kölyök?”

    Pedig szeret.
    Sőt, büszke rám.
    Sőt, nagy vonalakban elégedett azzal, ahogy élem az életem.
    De folyamatosan szülőként létezik mellettem, nehéz felfognia, hogy felnőttem.

    Nagy élmény volt nekem, mikor találkoztam néha barátok szüleivel, vagy szülő-korú barátokkal, akik a felnőtt gyerekeikkel partneri viszonyban tudtak működni, folyamatos tanácsadás, kioktatás, jobbantudás nélkül. Egész lenyűgöző. No, nem sok ilyen ember van, de azok fénylően bölcsek.

    • Igen, igen!

      Nekem is eszembe jutott egy jelenet:
      34 éves vagyok, két gyerek anyukája. Megyek anyámhoz, ősz van. Nyitja a kaput, köszönés helyett kérdezi: Sapka? Sarkon fordulok, egy szó nélkül indulok haza. Azóta nem kérdezi.

      • 49 éves vagyok, két gyerekem anyámnál nagymamázik. Megyünk haza. “Nem haltok éhen, van mit ennetek?”
        Nincs válasz, nincs harag sem, de legközelebb úgyis megkérdezi. Jelzem, a kutya-macska is éhen hal szerinte, ha nem ő eteti.

        • Mai termés: 35 éves vagyok, megyek haza anyámtól a gyerekekkel, délelőtt vigyázott rájuk. Kérdezi: Van otthon kenyeretek? Ránézek, abbahagyja. 5 perc múlva: Viszel szőlőt? Ránézek, abbahagyja. Hoz pár gyerekruhát: Ezeket elviszed? Ránézek, és hozza a kulcsot, hogy kiengedjen. Idomítás kérdése. Bocs, ez durva volt, de vele így működik.

          • Nálunk ha anyámnak szóvá teszem, hogy csaknem negyven évesen az ilyen triviális dolgokat meg tudom oldani, mindig azt mondja monoton hangon: “nekem mindig gyerekek maradtok” (ti. a húgommal). korábban meg mindig azt mondta, hogy “majd meglátod, ha gyereked lesz”. amióta lett, szerencsére nem mondja. mintha a szülőség esszenciája nála lenne és ez mindenre fel is jogosítaná. és olyan primitív is, hogy szerinte a szülőség csak egyféle lehet, infantilizáló, a saját frusztrációinkat a másikon kiélő, aki “majd megtudja”.

    • de ilyeneket „szülőként” sem mondasz a gyerekednek. ez nem arról szól, hogy valaki „benne ragad a szülőségben”, mert a szülőségnek normális esetben NEM a jobbantudásról kell szólnia. Fél évesen sem meg harmincfél évesen sem. ez már akkor is mérgező volt, amikor az egyetlen eszközöd az volt, hogy „hisztiztél” a boltban hogy neked márpedig AZ a ruha tetszik.

    • 1-hez. Uramisten. Az én anyám laissez faire volt pályaválasztásban, nem szólt bele, nem véleményezte,magam döntöttem, csak utólag írta át, hogy hát ő megmondta. Lehet, hogy mint dolgozó, tehetséges nőt nem tekintett érdeminek, úgyse sikerül, azért anyaként kötött belém, mert az az igazi, és neki is az a terület a fájdalmasabb?

      28 évesen becsípi a buszajtó a sálat??? Ejha. Nem becsülöd te ezt a jó szándékot.

      Basszus, én nagyon régen tudom, hogy ez gyanús. Tiltakoztam ellene, ne szóljanak belém. Csak az okokat nem láttam, magamat éreztem egy kalap szarnak, és szavaim nem voltak, hogy mitől zavar ennyire.

    • Én most hirtelen csak a legdurvábbat írom le:
      – 29 éves vagyok, a gyerek egy éves, látogatóba jönnek hozzánk, -20 fok van odakint. Apám belép a házba:
      – Mi a f.szomért nem locsoltad meleg vízzel a kaput, befagyott, alig tudtam kinyitni!
      Én: – Na apukám, akkor most visszaülsz a suzukiba és szépen hazamentek.

      Egyszerűen mennyei érzés volt :).

      • Jaj, muszáj egy frisset is.
        Anyáméknál vagyunk.
        Éjszaka felébredek, oldalra tekintek és azt látom, hogy a kisebbik orrából folyik a vér, alatta kisebb vértócsa, ő meg fekszik mozdulatlanul. Felkapom kirohanok vele a fürdőszobába, de a hirtelen felugrástól, meg a sokktól, sajnos elájultam. Utolsó erőmmel még lerakom a gyereket és kiabálok anyukámnak, majd elterülök a fürdőszoba kövén. Magamhoz térek. Anyám áll a küszöbön, rám se néz csak mondja:
        – Hát igen, régen velem is volt ilyen, sokszor rosszul lettem, elájultam, de te most miért is lettél rosszul?Nincs is akkora baj nem kellene rosszul lenni, magyaráz, blablabla majd otthagy(!!!!).
        Gyűjtöm az erőt, majd kiabálok neki, hogy ugyan már szóljon apámnak kanalazzon fel és esetleg hozzon egy pohár vizet. Együttérzés???? Ugyan….
        Gimnáziumban egy hét durva hasfájás után kerültem el nőgyógyászhoz, mert szerinte egy nőnek mindig fáj a hasa, addigra olyan petefészek gyulladásom lett, hogy örülhetek, hogy nem lettem meddő… Az én tyúszem mondatom: “Az nem is fájhat…nem meleg/hideg…nem szoros…nem nyom…nem lehetsz éhes/szomjas(!!!)” üvölteni tudnék és tudok is, amikor elhangzik a gyerekeimhez intézve, szerencsére csak nagyon ritkán (jóóóó messzire költöztem).

        • Négy éves koromtól kezdődően küzdöttem rendszeresen vesekővel. Egy alkalommal amikor két hányás között sírtam a vesegörcs közepén megszólalt apárm, hogy maradjak csendben, mert nem tudja nézni a meccset és különben sem fájhat az annyira. Hát lett neki is veseköve pár éve… örültem neki, hadd tudja meg milyen is az. 🙂

  20. Annyira felkavart ez, hogy kimásoltam egy fájlba mindenkitöl egy-egy mondatot, hogy mit ír csakazolvassa, mandragóra, amanita, mona, monokróm stb.stb., tisztelgésül ide akartam bemásolni, hogy lássátok, ez nekem mennyit jelent – de hagyom, mert hiszen tudtuk ti is olvasni, meg hosszú is lenne.
    Csak annyit még, hogy én azóta nem szenvedek anyámtól, amióta én lettem valaki anyja. Akinek minden nap elmondom azt, hogy “szeretlek”, “szép vagy”, “okos vagy”, “büszke vagyok rád”, “úgy örülök, hogy épp te lettél az én gyerekem”. És látá, hogy ez jó. Rajta látom, hogy jó. Nyoma sincs rajta annak a nyomorultságnak, amit rajtam az ö korában már látni lehetett. Ragyog, mint a nap. Mint akit igazán szeretnek.

    • Én sajnos gyereket nevelni is képtelen vagyok anyám szerint, és őket is ugyanúgy mérgezi, rombolja, belemászik az intim szférájukba, ahogy velem tette. Rendszeresen megkérdőjelez, vitatkozik velem, nevel engem a jelenlétükben. Őket sajnálom igazán. Én azért jutottam most odáig, hogy lehúzom a redőnyt, mert úgy érzem, választanom kell. Meg kell védenem saját magamat ahhoz, hogy a gyerekeimnek méltó és szerető családja tudjon lenni.
      A ragyogást értem. Ezért nem lehet elfelejteni, ahogy csakazolvassa is írta.

    • Most belegondoltam, hogy én harmadik generációs szeretett és elfogadott gyerek vagyok legalább és több ágról- ha nyilván nem is ilyen explicit módon, mint a tieid. Ez sokmindent megmagyaráz.

  21. én még hátrébb tartok. általában havonta egyszer meghallgatom, hogy minek tanulod ezt a hülyeséget, minek neked 4. diploma… az nem jut eszükbe, hogy az előzőekből 2 családi “inspiráció” hatására jött össze. mert nem ember, aki nem pénzügyekkel foglalkozik, tanárként csak éhen halni lehet stb… de ezt az írást most szemem elé teszem, és tovább keresem az utam. hálás köszönet.

  22. Én sajnos meg mindig alig veszem észre a manipulációt, ha az nem a szokott személyektől, a szokott formában érkezik. Az ismert formákkal szembeni védekezés egyik eszköze a távolság (országnyi) és az alapvető ‘nem’. Hogy aztán majd átgondoltam… Ez is működik, de egyben determinál is, jó lenne ösztönösebben felismerni és tudni kezelni.

  23. Nekem az apámat írta le Éva.

    Csak nálunk nem volt bezzeg-testvér. Cserébe volt “majd-te-is-olyan-leszel,-dagadt-vénlány”, akivel bezzegeltek nekem. A mai napig összeáll a gyomrom apámtól, és még mindig nagyon erős hit és tudat kell, hogy ne higgyem el neki az általa szuggerált szar-semmi-hülye-dagadt mantrát, ami mindig más témában bukik felszínre, szóval résen kell lenni, soha egy percre sem ellazulni, mert mindegy, hogy párkapcsolat, munka, hobbi, nyaralás, vélemény, vagy a krumplileves receptje, tök mindegy, akkor is hülyén látom, bezzeg ő tudja a tutit, és régebben ordítva, vagy csak alázva közölte is. Főleg, ha nem maradtam csendben, hanem védtem volna az álláspontom.

    Már nem mindig így jelenik meg az ige, nagyon sokszor csak csúsztatva, és alattomosan: pl. mikor lesz már unokája. Mindezt egy hónappal a nagyon megsiratott vetélésem után. Na meg a párom folyamatos ekézése, szigorúan az én érdekemben, hiszen ő szülő, és aggódik, ami neki joga és kötelessége (!) is.

    Régebben ha ellenálltam (értsd: érvelni próbáltam) csak felemelte a hangját, hiszen ha hangosabban üvölt, nem hallja amit én mondok, ergo nincs is ellenvélemény. Mióta tavaly egy ilyen alkalommal ott hagytam, azóta nem emeli fel a hangját, hanem rám okádja az elméleteit, aztán amikor válaszolnék közli, hogy nem vitázni akar, és zárjuk le a témát. Bájos, nem?

    Azt már tudom, hogy ezt nem csinálom így tovább. Azt is tudom, hogy semmi olyat nem fogok hagyni a majdani gyerekemmel szemben, amit velem megtett a felnőtt-tekintély ürügyén, ti. hogy semmibe vette az akaratomat, véleményemet.

    Az egyetlen galiba, hogy azt, hogy mi a megoldás, nem tudom. Sok ismerősöm szerint, akik egyenrangúan felnőttek a szüleik szemében egyszerűen meg kellene szakítanom a kapcsolatot vele, hiszen folyamatosan lehúz. Azok szerint, akiknek felhőtlenül jó a kapcsolatuk a szülőkkel nem szabad ezt tennem, hiszen a család… Igen, ezt halljuk.

    Bennem is bennem van a drillezés (bocs, de minket a tesómmal nem neveltek, hanem drilleztek) hatása, hogy a család mindenek felett, amit PIHM is írt.

    A másik kérdésem, főleg a hasnoló cipőben járókhoz: anyukám ügye. Ő nem olyan, mint apám, bár többször asszisztált az állatságaihoz, mert ő is bedőlt a szuggesztiónak, mert igazat adott neki. Haragszom is rá, hiszen ő felnőtt volt, amíg engem lelkileg sárba taposott apám, és ő mégsem védett meg, de ő is áldozat egyben, mint én. Most már ő az élő lelkifurdalásom és apám aduásza is: ha apámat nem is akarom látni, anyám akkor is vele él, hogy tehetem ki annak, hogy nem megyek? Na meg apám haragját is ő kapná. Miattam(?) Megint. Érzem, hogy meghasonlott a kérdés, és hülyeség, de nem találom az egyenlet megoldását, pedig nem ártana, mert feszültséget gerjeszt a párom és köztem is, és magamban is, hiszen milyen anya lennék, ha nem védeném majd meg a gyerekemet ettől a szent családi kép érdekében?

    Ne haragudjatok, ha értelmetlen és össze-vissza amit írtam, ennél sokkal kuszább a fejemben az egész.

    • “Azok szerint, akiknek felhőtlenül jó a kapcsolatuk a szülőkkel nem szabad ezt tennem, hiszen a család… Igen, ezt halljuk.” – en ezt csak nagyon sokara tudtam megerteni: sokak szamara egyszeruen tabu a csalad, meg a masoke sem lehet rossz, leginkabb szemforgatas es huledezes a valasz a horrorisztikus panaszokra is, mert a “csalad/szulok/idosebb emberek” szentsegenek absztrakt vedelme mindennel fontosabb. Igen, de. Biztos neked kene. Te sem vagy. Oket is meg lehet. ??? Nem lehet. Legalabb masokat ne nyomjunk vissza a pokolba, ha mar ahhoz sincs batorsagunk, hogy legalabb megertsuk a helyzet abszurd igazsagtalansagat. Azt meg, hogy ezeknek az embereknek valoban jo-e a kapcsolatuk a szuleikkel, vagy csak minden erejukkel ezt akarjak elhitetni magukkal – nem tudom.

      • De durva, tényleg!: “a “csalad/szulok/idosebb emberek” szentsegenek absztrakt vedelme mindennel fontosabb. Igen, de. Biztos neked kene. Te sem vagy. Oket is meg lehet. ??? Nem lehet.” Iszonyatosan kritikátlan, tekintélytisztelő rettegő, gyáva a kultúránk. A Mérgező szülők alapinformációi valóságos forradalom volt.

        • Meggyőződésem, hogy mindez a bigott keresztény kultúrkör máig létező lenyomata. Apádat és anyádat tiszteld. Mindegy, mit tesznek. Mindegy, milyenek. Tiszteld őket. Ok: mert a szüleid.

          Ők soha nincsenek számon kérve, a halálos ágyukon is TE kapod meg, hogy látod, nem békültél, nem bocsátasz meg, hogy fogod bánni, hiszen nemsokára már nem lesznek. Tőlük nem elvárás, hogy gondolkozzanak el, bánják meg, kérjenek bocsánatot, az ő lelki üdvük adott onnantól fogva, hogy szülők, nekik nem teszi fel senki a kérdést: a halálos ágyadon hogy fogsz érezni, ha szembesülnöd kell azzal, hogy megnyomorítottad a gyerekedet?

          A szülőnek jogai vannak. A gyereknek kötelességei, Amíg anyád-apád el, gyerek vagy. Kötelességeid vannak. Pont.

          • Nincs magyar billentyuzet, ahonnan irok, bocs, hogy nincs ekezet.

            Nem kene kijatszani azt, hogy a “bigott” keresztyen kulturkor a tizparancsolatot ugy ertelmezi, hogy a szulok tisztelete egyoldalu. A mergezo szuloket szamon lehet es kell is kerni. Az is mergezo, amikor a szulo pont az otodik parancsolat moge bujik el, hogy tisztelj, mert ize…

            Az onmagaert valo autoritast az igazi keresztyenseg nem ismeri, akar elhiszi azt valaki, akar nem. A tisztelet szinten a kegyelem ajandeka: “semmid nincs, amit ne kaptal volna”, a gyermek nem a szuloe, hanem az Isten rabizta, es szamon is keretik tole az, ami rabizatott.

            Nem farasztalak reszletekkel, de ha valaki nem hiszi, ala tudom neki tamasztani, hogy a Szentiras nem azt tanitja, hogy ez a kotelesseg egyoldalu es egyiranyu.

            Az megint mas kerdes, hogy akar a keresztyenseg predestinacios, akar a keleti vallasok orok visszateresrol szolo tanitasat fogadjuk el, a szuloket kaptuk, ez van, azt is megkockaztatom, hogy megkerdeztek, es vallaltuk, hogy veluk leszunk, ok a szuleink, mergezok, nem mergezok, bantalmazok, nem bantalmazok, ok voltak a kapu szamunkra ebbe a vilagba, es ezt el kell fogadni. A nem elfogadasba szerintem mindnyajan beletornenk.

            A pajzsot elovettem, johetnek a kovek nyugodtan. 😛

          • Naponta kapom az arckönyvön az anyukás idézeteket: most szeresd, mert ha már nem lesz, késő lesz, ilyeneket. Néha hozzászólok, mikor ilyen van, hogy anyukád szeret legjobban, vagy hogy a saját szüleiben bízhat legjobban az ember. Hogy mi van, ha mégse? De ott finom vagyok.

    • Most már én is írok, eddig csak olvastam, köszönet Éva! Nekem is az apám. Teljes terrorban éltünk mindannyian mellette. Pszichoterrorban. Az öcsémmel mi sem tudtunk elég jók lenni, és mivel anyám meg érzelmeket nem képes kimutatni ezért ő sem volt képes minket megvédeni. Úgy nőttünk fel, hogy soha nem volt egy ölelés, egy puszi. Néha arról álmodtam, hogy egyszer majd kiderül, hogy nem is ők a szüleink és majd jönnek az igaziak akik szeretnek és elvisznek és jó lesz. Ma már könnyebb, apámmal kb évente találkozom, úgy kezelem, mintha csak ismerős lenne. Régebben volt pár kísérletem arra, hogy beszéljünk ezekről, de vagy nagy összeveszés lett, vagy olyanokkal jött, hogy “már megint telebeszélték a fejed”. Nyilván nekem egy önálló gondolatom sincs a saját életemről…. Aztán neki lett még egy gyereke, aki korban akár az enyém is lehetne. Na ő aztán a tökéletes, csak azt haljuk, hogy milyen szuper okos, és milyen jól tanul. Ilyenkor belül üvöltöm, hogy dehát én is kitűnő voltam, az miért nem volt jó??? Szóval kerülöm és nem foglalkozom vele. Anyuval jobb lett, sokat beszélgetünk. Nemrég azt mondta, hogy most már tudja előbb el kellett volna válni és sajnálja, hogy így éltünk, de őt úgy nevelték, hogy azt kell tenni amit a férfi mond.. Hááát…ez sajnos tökéletesen ment neki, nem szólt soha, csak hallgatott.

    • Szülő! És aggódik! Ami neki joga! És kötelessége is! Köszönöm, hogy sorra ilyen rettentő pontosan fogalmaztok Ő csak aggódik. Figyelni, látni nem megy, aggódni még lehet. Azért aggódik, mert nem figyel és nem becsül. Ez ilyen egészen sokakba ivódott sajátgyerek-gyűlölet. Ó, Istenem…

      • Köpni-nyelni nem tudtam, mikor ezt először előadta, hogy azért tipor sárba, gyűlölködik, üvölti le a hajam immár 30 éve, és aprította porrá szívós munkával az önbizalmam, mert ő úgy aggódik értem! Egyenesen a boldogságomért, nem?

        Azt írod, Éva: “Azért aggódik, mert nem figyel és nem becsül.”
        Nem, nálunk ő nagyon is figyel: minden egyes elejtett szóba-morzsácskába belekapaszkodik, bár már régen nem mondok semmi nekem fontosat el neki, amit felhasználhat ellenem. A tényekre magasról tojik, a maga torz, bizalmatlan világában ezekből az elejtett, semmi-adatokból elméleteket alkot, amiket persze nagy hangon elő is ad, mint Igazságot. Így, nagy betűvel, bizony, szinte hallani.

        Ilyen volt múltkori best of-ja: a párom, akivel 7 éve élünk együtt, szuper kapcsolatban, egyenrangú és boldog felekként, gyereket tervezve – nos ez a pasi nem igazából nem tervez velem!
        A drága kedves – aggódó – édesapám most megmondta az Üdvözítő Valóságot, letépve a homályt szerencsétlen hülye, alkalmatlan leánya szeméről, aki hét éve ezt nem veszi észre. Hát nem kedves és törődő?

        Ja, a párom biztos a problémamentes, nem görcsölő, nem vívódó, nem (ön)bizalomhiányos, hímes lelkem miatt van velem, hiszen olyan stresszmentes és trallala velem (és persze apámmal a családban) az élet…

        Amúgy a nem-tervez-lemez abból következik, hogy nem vagyunk házasok és nem akarunk lakást venni, és ezzel hitelt a nyakunkba. Pedig minden Igazi Kapcsolatban van Elköteleződés (tudod: papír, aláírás) valamint Közös Tervek és Életcél (= lakás? Ez nekem teljesen sem tiszta még.) Ja, és persze gyerek pedig azért kell, hogy legyen valaki, aki idős korodban rád nyitja az ajtót, ha ezt eddig nem tudtad volna! Nahát, most jól felhomályosítottalak!

        Különben meg tartozom neked egy hatalmas virtuális virágcsokorral: már fogalmam sincs melyik írásodban találtam meg, pont ma, a megfelelő szakszót erre az embertípusra: control freak. Abban a bejegyzésben te magadra mondtad, de én nem hiszek ám neked. Te vívódsz, érdeklődsz, kérdezel, figyelsz. Apám csak kinyilatkoztat.

        Úgyhogy most áttúrom a control freak szakirodalmat, hátha benne lesz, hogyan kéne kezelnem a helyzetet, hogy mindkettőnknek jó legyen (látjátok milyen HP vagyok? Még mindig az ő érzelmeit nézem!)

        • Értem. Durva. Controlfreak közismert zsargon, én is csak pár hónapja találkoztamvele. Egyenrangú kapcsolatban nem vagyok, hatalmi helyzetben muszáj vagyok. Úgy érzem. Hogy legyen valami. Dolgozom rajta.

      • Az én anyám is aggódik (szülő, szerintem TÉNYLEG joga van rá). Csak épp nem mondja (na jó, utólag, néha, mondjuk ha épp Iránba készülök, akkor előre is, DE: nem beszél le róla), szóval jellemzően csak látom rajta. Sajnálom miatta, de nem kelti bennem azt az érzést, hogy miatta nem szabad megtennem (úgyhogy meg is teszem).

    • Ha téged valaki megkérdez, hogy kinek a feladata az, hogy te jól érezd magad, mit válaszolsz?

      Hát persze, hogy a tiéd.

      …..

      Akkor kinek a feladata az, hogy a szüleid jól érezzék magukat?

  24. Anyámtól szabadulóban újra – én is ezeket a köröket rovom. Majdnem három évig laktam most vele, egy gyerekkel egyedül maradva kényszerhelyzetben. Tényleg azt hittem, már felnőtt vagyok, harmincon felül, ő is az, és ez menni fog. Nem ment. Pedig előtte sokat dolgoztam ezen, és már mindent megbocsátottam. Most van újabb adag. Úgy érzem, mintha megállt volna erre az időre a saját életem, és kiszívta volna belőlem az életerőt.
    “A te tejed mérgező a gyereknek” – mondta egy veszekedésünk alatt. “Jobb lenne neki, ha meghalnál” – mondta máskor. Utána “nem gondoltam komolyan”, “csak vicc volt”. Hát viccel ilyesmivel az ember, ha nem akar a másiknak ártani?
    Nem tudta megemészteni, hogy szerintem rossz anya volt, és mindenképp be akarta bizonyítani, hogy én is az vagyok. Szenvedélyesen és fondorlatosan. Ha elmentünk valahova, akkor azokról a dolgokról, amiben ő is segített úgy beszélt, mintha egyedül csinálta volna, amiket pedig én csináltam, arról többes szám első személyben. Hogy védekezik ilyen ellen egy felnőtt ember? Mindig pontosít, hogy nem, nem úgy van, a gyereket az elmondása ellenére nem a nagyanyja neveli, aki nem is állít ilyet, csak utalásokat tesz, mert úgy választja meg a személyes névmásokat?

    “az itt a baj, hogy én, amikor például anyám korhol vagy beleszól a dolgaimba, gyerekként reagálok. Azért zavar. Ezt kellene megtörnöm: őt úgysem változtathatom meg.”

    Mindig kerestem a harmadik utat a meghunyászkodás és a kiabálás között, de nem találtam. Azt a felnőtt választ amire mindenki utal, aki téged hibáztat, hogy gyerekesen reagálsz. Nem találtam harmadik utat, vagyis csak azt találtam én is, hogy kiszállok a kapcsolatból és távol vagyok.
    Szóval próbáltam lenni “non-anxious presence”, higgadt és nyugodt, de még mindig jó gyerek vagyok, kötődöm, és ezért nem tudom higgadtan hallgatni, hogyha bánt az anyám. Felhúzom magam, a bántása a zsigereimbe hatol.

    • Ezek azért nagyon súlyos mondatok, hiába tudja az ember, hogy szinte azonnal megbánja a kimondójuk, akkor is beleégnek a memóriába. Van, akivel nem lehet, én pl megpróbáltam magamhoz használati utasítást adni, leszarta. Húsz éve szarja le, amiket magamról mondok, gondolkodás nélkül. Az idomítás jött be. Ezt mondod, ez lesz. Az neked se lesz jó. Akkor ehhez tartsd magad.

        • Igen, ha nem is hatalmi helyzet, de mindenképpen fölény. IQ-fölény, a rálátás, ami nekem van, neki nincs. Nem szoktam a gyerekeimet ütőkártyának használni, mert igaz, hogy csúszott már ki a számon olyan, hogy ha ezt csinálod, nem jövünk többet, de a valóság az, hogy eléggé rá vagyok szorulva a segítségére, legalábbis időnként, ha sűrű az életem, mert nem akarok bébiszittert fizetni, nincs miből. Egyenlő viszony soha nem is volt, nem is lesz. Nem tudunk úgy viszonyulni, mint egyik felnőtt ember a másikhoz.

    • Nagyon fontos, amit összefoglalsz, és döbbenet, hogy ilyeneket mond. Ő sem akart ilyen anya enni, amikor fiatal volt; mi is ilyenek leszünk majd???

      Igen, ez a kulcselem: AMÍG ZAVAR, A RABJA VAGY, fel kell nőni — basszus, milyen ember az, akit nem zavar? és még bennem kelt rossz érzéseket a szakember? miért nem ismeri el a traumát?

    • Aki esetleg nem ismerné, ajánlom a “Mérgező szülők” c. könyvet.
      Egyébként ebben is le van írva ez az ominózus mondat, hogy “őt úgysem változtathatom meg”. De itt olyan kontextusban, hogy azzal kell szembenéznie a pszichológus klienseinek, hogy fel kell adniuk a reményt, hogy a szülei meg fognak változni irányukba.
      És a legtöbbjüknek tényleg csak az segít, hogy távol tartják magukat, és már nem hitegetik magukat azzal, hogy a szüleikkel való kapcsolatuk egyszer csak rendbe jön, és szeretni fogják őket.

      • “És a legtöbbjüknek tényleg csak az segít, hogy távol tartják magukat, és már nem hitegetik magukat azzal, hogy a szüleikkel való kapcsolatuk egyszer csak rendbe jön, és szeretni fogják őket.”

        Én most ezen dolgozom. Hihetetlen szembesülni vele, hogy még mindig reménykedem, még mindig azt akarom, hogy szeressenek. Pedig SOSE fognak, ezt kellene elfogadni, de nagyon nehéz…

  25. Nem hinném, hogy utóbb megbánják azokat a nagyon bántó kijelentéseket, amiket tesznek. Egyébként nem ismételnék újra és újra. Sokan közülük észre sem veszik, mit okoznak a szavaikkal. Magukra figyelnek amikor kimondják őket, a másik embert, mint érző lényt észre sem veszik.

    Döbbenet, hogy mennyien alkalmazzák ugyanazokat a technikákat. Nekem is minden fordulat ismerős.

    Mérgező tej… Azt hittem, ilyet csak az én anyám bír kitalálni.
    A gyerekemmel összebújva arról mesélni neki, hogy az ő házában majd lesz egy kuckó, ahová senki nem mehet be (különösen nem én), s ha én “bántom”, oda majd felnőtt koráig visszahúzódhat előlem. Ilyeneket mond, nem egy tinédzsernek, hanem egy két és fél éves gyereknek.

    Rettegek az okkal ritka találkozásoktól, legszívesebben tetőtől talpig védőöltözetet húznék, mert percenként lecsap egy szavamra, félmondatomra, tekintetemre, mozdulatomra.

    Ha boldog vagyok, sikert érek el valamiben, nagyon óvatosan és visszafogottan beszélek róla, mert a jó híreket hallva rosszkedvű lesz, szótlan és keserű. Minél jobb a hír, annál lehangoltabb és sírósabb lesz. Ha viszont a gondjaimról mesélek neki, felvillanyozódik, éber lesz, ontja a bírálatot, és a saját életéből vett nagyszámú példával támasztja alá, mit hogyan kellett volna csinálnom: „Mindenki tudja, hogy…” „Neked biztos fogalmad sincs róla, de én is amikor…” “Ennyi idősen te még azt sem tudod, hogy……?!”

    Az anyja őt is sokat kritizálta, ez sokszor eszébe jut, ekkor fordít egyet a kommunikáción, és jóindulatú kérdésfeltevésnek álcázza a sárba taposást: “Nálatok régóta az a szokás, hogy…?” – és itt valami kegyetlen és irgalmatlan feltételezés következik.

    Félek az öregségétől és a jövőtől.

    • “Ha boldog vagyok, sikert érek el valamiben, nagyon óvatosan és visszafogottan beszélek róla, mert a jó híreket hallva rosszkedvű lesz, szótlan és keserű. Minél jobb a hír, annál lehangoltabb és sírósabb lesz.”
      Szabályosan kirázott a hideg. Huh, ez valami egészen elképesztő, és vajon miért, mitől lesz valaki ilyen?

      • Mert az ő élete egy rakás sz…erencsétlenség. Ezért szomorú neki, ha azt látja, hogy ez nem valami törvényszerű dolog, hogy lehet boldogan is élni. Amolyan “dögöljön meg a szomszéd tehene is” dolog.
        Ez egyébként vigasz kormosnak: lehetőséged van rá, hogy boldog légy, és akkor nem leszel ilyen öregember.

    • Hajaj. Barátnőm anyósa csinálta, mikor náluk aludtak (vidéken, jó messze, egyszer legalább minden látogatáskor ott kellett aludni), hogy elvitte a háromévest este a szobájába, és imádkoztak a Szűzanyához, mert csak ő a jó, és ha más nem is szeret, Pityukám, ő mindig szeret, akkor is, ha anya bánt.

  26. 37 eves vagyok es az anyam azt mondja: “Megertettem a te problemaid gyokeret”, es siman folytatja, hogy elmondja nekem az EN altala velt problemaim, altala velt gyokeret. Egyebkent meg minden szava isten altal ihletett igazsag amugy is… Katartikus volt vegigolvasni mindenki torteneteit, megjegyzeset.

    • Tuti azt válaszolnám, hogy aligha értetted meg, mert az én problémám gyökere te vagy. Vagy megkérdezném, ha nagyon PC akarnék lenni: És a TE problémáid gyökeréről gondolkodtál már?

  27. Iszonyú, amit leírtok. Nagyon sajnálok mindenkit, akit a szülei ennyire elnyomtak, megaláztak, még felnőtt korban is. Az én anyukámban is volt ilyen, hogy neki semmi és senki nem elég jó. Párom, de a hugomé főleg – csak a kritizálás után nem jött semmi, mármint, hogy segít megoldani a helyzetet, vagy ilyesmi, együttérzés sem. Mert ő ugye mindig mindenütt jeles, kitűnő tanuló, kiváló dolgozó, okos is volt, persze, de mindig beleragadt a méltatlan helyzetekbe, kihasználták a munkabírását, meg, hogy kötelességtudó, soha nem állt ki magáért, persze otthon kompenzált azért, aztán durva idegösszeomlás, pánikrohamok, ezzel kellett együtt élnem kamaszként, ma sem értem, hogyan oldódott meg, de volt olyan is, hogy nagyon jófej, mindenhez értett, a barátaim csodálták, végül, (ami akkoriban természetes volt) 55 évesen elmehetett nyugdíjba, attól kezdve a hisztirohamok, a labilis viselkedés megszűnt, bár nagyon sok éven át éltünk együtt épp csak megszabadulva az anyóssal való kényszerű összezártságtól, – mert neki jó volt nálunk kertészkedni, hiszen soha nem volt hétvégi telkük, inkább utazgattak – és nem tudott visszavonulni, mindig mindenbe beleszólt, de csak negatív kommentjei voltak. Amit én érzek, az nem a harag, hanem a sajnálat. És főleg most, öregkorában, amikor teljesen kiszolgáltatott helyzetben, barátok, tásak nélkül él, (az apám gondoskodik róla) ő, aki világéletében tevékeny és érdeklődő volt és ezt még tudja is magáról.
    Nem, nincsenek bennem sebek, bár rossz volt nézni, mikor apámmal veszekedtek, és én sokszor az ő oldalán álltam, három konkrét döntésével alapvetően befolyásolta a családunk sorsát – és ettől volt nehezebb az életünk, amikor sokkal könnyebb is lehetett volna – mert mindig félt a változástól, a bizonytalantól, nem az a kalandkereső típus. Szerencsére felnőttem, apám természetét örököltem, ha kell, majd ápolom őket, vagy kerítek valakit, aki segít.

  28. tudnék sorolni dolgokat, amikkel gyerekkoromban bántottak, lelkileg és fizikailag is. de elmúlt a fájdalom, megbocsátottam, de nem felejtettem el.
    mindig is volt bennem egy nagyon erős makacsság: mondhat bárki bármit, ideig-óráig hathat rám, elbizonytalaníthat, de úgy is azt teszem, úgy élek, ahogy én akarok. nem tolom át a felelősséget másra, döntöttem és vállalom a következményeket. és ettől jól érzem magam, nincs bennem düh és elkeseredettség. valószínűleg ez azért van, mert engem szerettek és támogattak a szüleim, mondjuk a nővé válásom kezdetéig, amivel nem tudtak mit kezdeni. de pont az ő szeretetükből fakadó önbizalom adott erőt ahhoz, hogy elköltözzem, amikor kellett és a saját utamat járjam. ma már ismét nagyon jó a kapcsolatunk.

  29. Amúgy én szerintem (öndiagnózis) Asperger-szindrómás vagyok 😀 Szerencsére annak körülbelül a legenyhébb formájában, de ahhoz épp elég, hogy az óvodától egészen körülbelül húsz éves koromig sok szenvedést éljek át a társas kapcsolatokban. Tudom, hogy van ilyen hipochonder tendencia, de tény, hogy az AS egy eléggé nem ismert “betegség” (nem betegség, inkább egy legitim másság), és sok olyan ember, akit furcsának, nerdnek, szerencsétlennek, esetlennek, stb. tartunk, az valójában ezzel szenved.
    Remélem a bloggerina nem veszi rokon, hogy ajánlok egy ezzel kapcsolatos blogot http://livewithit.blog.hu amit egy kedves hölgy szerkeszt, hasonló cipőben jár, sokat szenvedett az iskolában ő is az értetlen kortárs csoporttól.

  30. Szomorú volt a hozzászólásokat olvasva látni, hogy mennyi, de mennyi embernek keserítették meg az életét saját szülei.
    Nekem a szüleim elváltak, mikor én hat-, a húgom pedig hároméves volt, kéthetente hétvégén találkoztam apámmal, aki a lehető legkevesebb gyerektartást fizette, és amúgy meg leszart minket (ezt most látom inkább csak tisztán). Anyámnak nagyon nehéz volt huszonévesen két kisgyerekkel, és én emiatt sok mindent megbocsátottam neki utólag (nem mindent). Azt is megértem, hogy nem volt már lelkileg, érzelmileg ereje arra, hogy biztasson, hogy örüljön nekem (el tudom képzelni, mekkora csalódás volt neki ez az anyaság, családosdi a veszekedős-ordibálós válás után). Hogy örüljön a megyei szintű versenyeredménynek, a nagyon jó tanulmányi átlagnak, a két nyelvvizsgának, a színötös érettséginek (ami után nem volt szinte semmilyen tanulási motivációm), vagy csak annak, hogy vagyok, egy okos, kedves, szellemes kislány (és igazából szép is, de mivel kövér voltam, sosem voltam az, és mindig fogynom kellett, még többet, még többet). (A húgom volt a kedvenc mindig, ő nem hasonlított úgy apámra, és neki lehetett azt, amit nekem az ő korában nem).
    Én már nem haragszom az anyámra amiatt, hogy mély és erős gátlásaim vannak, hogy nem érzem magam értékesnek, pedig hát ez ott dőlt el nagyon, kár vitatni. (Apám viszont elmehet a sunyiba, hogy nem volt kíváncsi ránk soha igazán. És rá most kezdek dühös lenni.) Csak hiányzik nekem, ugyanis hónapokkal a tavaszi egész napos találkozó, beszélgetés után sem keres, nem hív (nagyon ritkán, és érzem, hogy nem izgatja, ha hívom), és mióta (négy éve?) elköltöztem otthonról, csak egy-két alkalommal járt ott, ahol éppen laktam, és az is három éve volt. Nem kíváncsi rám egyszerűen (ő sem).
    (Jaj, ne kezdjek már el itt bőgni a munkahelyen…)

    Őszintén, én nem is tudom, hogy bírtam volna ki azt a rengeteg verbális erőszakot, megaláztatást, gúnyt, amikről ti meséltetek.
    Engem már az megbénít, hogy soha egy dicséretet nem kaptam, egy őszinte és büszke mosolyt, egy “de jó, hogy vagy”-ot. (Az én anyám néma volt.) Emiatt elég kishitű vagyok magammal szemben, és csak most (ahogy Éva írta: a gyógyító szeretet segítségével) kezdem látni, hogy bennem ezerszer több van, mint amit gondolok, érzek. Igyekszem ezt elő is hozni. Az önbizalmam az elmúlt pár évben (mióta elköltöztem otthonról) rettentő nagyot nőtt, és még így is van, hogy visszaesek, és egy tehetetlen, értéktelen senkinek érzem magam.

    Örülök, hogy itt lehetek, és hogy sokaknak okoz örömet, gyógyulást, felfedezéseket a blog. Köszönöm ismét Évának.

    • Nagyon megrázó amit leírtál, és köszönöm, mert vannak benne ismerős részek. Válás nem volt, hanem rossz házasság 20 évig. Verbális erőszak, megalázás és gúny sem volt, csak néma terror. A dicséret vagy a “de jó hogy vagy” sem szerepelt a repertoárban (a mai napig sem!), csak rokonok részéről, vagy idegenektől, nem is tudtam vele mit kezdeni. És nekem is azóta van több önbizalmam (és saját életem!), mióta elköltöztem. Gyógyulunk, gyógyulunk… 🙂

      • De jó, hogy mondod! Ez a nem tudok mit kezdeni…
        Sokáig a kritikát sem bírtam elviselni, de mivel egyre tudatosabbá váltam, és már kamaszkoromban gyakorolni kezdtem az önreflexiót, megtanultam kezelni.

        A dicséretet viszont nem tudom hová tenni. Még most sem (jó, nem is telt el sok idő). Sőt, annak idején gúnyolódásnak vettem. Neked nem volt ilyen? (Oké, most már elhiszem, ha kapok egy őszinte dicséretet, de ritkán érzem magaménak, nem érzem át. Szépnek nem, inkább erősnek és okosnak tudom magamat érezni. Most már. Ez is segít.)

        Elképesztő. Magamtól eszembe sem jut, ha nem mondod.

    • A családomban (van egy édes-, két “mostoha”-, és két féltesóm, ők a kicsik) egyedül a nagymamámat érdeklem, meg a kis tesóimat, de hát utóbbiak nem tudnak felhívni. 🙂 (Apám meg az élettársának közös gyerekei.) A nagymamám viszont imád, boldog, ha láthat, és ezt érzem, látom rajta mindig, és ez olyan jólesik (hogy mindjárt megint sírok, jaj) nekem. És beszélgetni is tudok vele!

  31. Hajaj….Ez megint elevenbe talalt! Az en anyam nem volt gyerekorvos, hanem zongoratanar (meg iro), de azonkivul vilagra ot irtad le. Soha semmit nem csinaltam jol, olyan magas volt a merce velem szemben, hogy azt lehetetlen elerni… Mai napig sulyos onertekelesi gondjaim vannak miatta.
    Egyedul nevelt fel es ezt orokke felhanyja, hogy mi mindenrol mondott le ertem. Amiota a nagyfiamat en is egyedul nevelem egyre csak azt hajtogatja, hogy neki azert sokkal nehezebb volt. Mintha valami verseny lenne…Segiteni nem segitett soha, nem is kertem. Gyanut akkor fogtam igazan, amikor a kicsi megszuletese utan (mert akkor mar kettot neveltem egyedul) meg vehemensebben hajtogatta, hogy neki meg ennel is nehezebb volt! Pedig nem kerdezte senki, nem vartam tole semmit. Szerintem ez arra valo, hogy ne is merjek.
    Aztan szep lassan kizartam az eletembol. Nekem ehhez az allando hibaztatashoz, vadaskodashoz nincs energiam. Meg az ovodaskori buneimet is felsorolja kapasbol, ha kell, es kulonos elvezettel teszi ezt amikor masok is jelen vannak. Nem birom megerteni, de mar nem is probalom. Furdal a lelkiismeret neha (meg mindig engem!), jott tesz nekem olvasni, hogy nem en vagyok az egyetlen “rettenetesen halatlan” gyermek a vilagon.

  32. Szerintem az a kurva nehéz az anya gyerek kapcsolatban pl. hogy az én anyám mindent megadott de tényleg amire csak szükségem lehetett, csak épp nagyon szar mintát kaptam mellé arról, hogy egy pár hogyan viselkedik egymással, illetve állandóan ment annak éreztetése, hogy nem vagyok elég jó. máig cipelem ezt a dolgot. nagyon idegesít, ha anyám a közelemben van és még én érzek lelkifurdalást emiatt. Őrlődés az egész.

  33. Most talaltam ra erre az irasodra. Koszonom, hogy megosztottad, jo, hogy volt alkalmam elolvasni.

    A paromon mar az elejen lattam, hogy borzasztoan szeretetehes, orul minden jo szonak. (igaz, sokan vannak testverek, a kenyeztetesre nem is volt ido, gyerekek es melyszegenyseg…)
    Anyosommal uldogeltunk valamikor a nyaron es kerdezgettem az oregasszonyt, hat milyen gyerek volt az o fia, marmint az en parom. Hat milyen volt, milyen volt…olyan.
    De, feszegettem tovabb, jo gyerek volt?
    Minden gyerek jo.

    Akkor ezt a valaszt aranyosnak tartottam, hogy nahat, ennyi gyerek utan, ilyen nehez anyagi korulmenyek kozott milyen optimista feleletet ad, de ez a te torteneted kicsit mas megvilagitasba helyezte a dolgot.

  34. Visszajelzés: a szüleimnél lakom | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s