anyám nem egy démon

Éltem az életemet, ne haragudjatok a kis szünetért. (a bejegyzést augusztus 2-án írtam, előtte két napig nem volt poszt) Most okés a minden. Ügyintéztem, találkoztam szívemnek kedves emberekkel, leveleket írtam és hagytam félbe, a konyhában ügyködtem, és jobb anya voltam a szokásosnál.

Megint egy kicsit izé, de fejfelkapós cím. Nem hordott párizsi ruhát.

Abban a témában szeretnék ma valamire — szempontokra, kérdésekre, következtetésre, részigazságokra — jutni veletek, kedves olvasóim, hogy mi a sugárzó női önbizalom titka.

Nekem mostanában több nő mesélte el sorozatban, talán az itteni kétrészes szexposzt hatására, hogy nem tudja magát szépnek látni, nem hisz a testében, a szexualitásában. Ha valami, akkor szégyen, kétely jött a kortársai visszajelzéseiből, sokszor még a partnereitől is, és ezen nem lehet változtatni, ők ki vannak zárva abból a boldog, fényes világból.

Én meg mondom nekik, én voltam a szemüveges, béna hajú rém. Aki az öngyűlölettől kamaszként meg akart halni, akit életcsászára bátyjai folyamatosan fölényesen minősítettek, és nem volt senki, ami ezt ellensúlyozza, semmiféle önbizalomforrás, felnőttként is alig. Lassan dugták ki a traumák közül a fejüket a csodák. Harminc fölött lépett be abba a világba. Hajjaj, mekkora ez a világ, miféle termények dúskodnak benne, csak ámul most. Ő már, igen, ő is azt hitte, valami “ez van, ebből kell gazdálkodni” téma a teste és a szexualitása… ó.

És most külön érzi minden porcikáját, ahogy életre keltek, és viszi bele a világba, és boldogság a körömlakk, az ujjatlan felső, és borzong a bőre. S hogy döbbenet, azt mondja az is, akitől ilyen lett.

És elnézi a lányát, aki nem csak gyönyörű, hanem még inkább: paradicsomian biztos lehet abban, hogy ő jó és értékes, ennek megfelelően csacsog, ismerkedik és rajzolja le óvodás szerelmét. Aki nem tudja, hogy ő szerelmes belé, de ez nem baj.

Most éppen balerina, hófehér tornadresszében, göndör köbméteres hajrengetegével táncol francia jazzre, és az óriás üvegajtóban lesi magát. Úgy nézem, tetszik magának. Hát, mi tagadás.

Tőlem azt kérdezi: ha meghalsz, én hordhatom ezt a ruhádat? Én meg derűsen mondom, hogy már előtte is. A lányom megkérdi, a szerelmem-e G. (nem), ámultan simogatja a kontyomat, indítványozza, hogy száríttassunk egyforma hajat a fodrásznál (hehe). Olyan cipőt akar, mint amire nekem fáj a fogam, meg is ígérteti velem, hogy ugyanilyet veszek neki, ha megnőtt a lába.

Aztán megkérdezi fogmosás közben, hogy miért vérzek, még a kisbaba miatt-e. Volt egy vetélésem 2012 júniusában. Ez nem maradhat így, aggódik, kórosnak tekinti és emlékszik is. Elmondom neki, mi a menstruáció, a boldogságos jólműködés jele, és akkor már azt is, értelemszerűen, hogy hogyan fogan a gyerek. És nem csak orvosilag, hanem érzelmileg, örömöstül. Lelkes vagyok, ragyog a szemem, olyan szerencsém van, hogy az összes gyerekem fogantatásáról, a férjemről, a szerelmemről, de még a vetélésemről is őszinte sugárzással avagy megnyugvással beszélhetek, és nem is kell elhallgatnom semmit.

Csak a dilemma: nem akarok sem fogantatáscentrikus, sem heteronormatív lenni.

A gyerekek “felvilágosításáról” már többször írtam:

mit mondjak a lányomnak

szóval a gyerekeink felvilágosításáról

beszélnünk kéne a fogamzásról

És az állatok is így?

Igen, az emlősállatok, akik szoptatják a kicsinyeiket, a zsiráf, a kutya, a sün, az egér, a denevér, de ők nem szeretik annyira egymást. És nem is annyira zavarja őket, ha más is látja.

A lányom figyel. Mosolyog. Kérdez. Mutatok neki egy angol nyelvű videót, és a Testünk működése című könyvből a petefészkeket. Aztán a Róka koma című mese jön.

*

Miért van az, hogy akár remekbe szabott testű, objektíve gyönyörű nők is szoronganak a kinézetük és a szexualitásuk miatt, és ha nincs irtó nagy szerencséjük, és nem találkoznak olyan partnerrel, aki meggyógyítja, szexuális lénnyé nézi-simogatja őket, akkor átkínlódják a legszebb éveiket? Más nőknek meg, a szubjektíve gyönyörűeknek, avagy: az érdekes arcúaknak soha nincs kételyük, büszkén hordozzák, ami jutott. Egyik boldogságos szerelemből a másikba esnek, kategóriájukon felüli fickók áhítoznak utánuk, és élvezik. A szex is megy nekik, mint a karikacsapás.

Az egyik tán álmában sem veszi le a tűsarkút, smink nélkül meztelennek érzi magát, gondosan elhelyezett tetoválások, testékszerek és jógaórák vannak az egész testén, és szex előtt és után is belövi a seggig érő haját. A másik hegymászószandálban csókolózza végig a fesztiválokat, neki az a forradalom, hogy negyven éves korában, életében először kozmetikus szedte ki a szemöldökét. A harmadiknak kétszer kell bejönni, hogy észrevegyék, és szégyenkezve rejti leírhatatlanul csúf, bő felsőbe a mellkasát.

Mi a titok? Mi van az egyiknek, ami a másiknak nincs? Mitől hiszi el valaki, hogy ő vonzó és jó? Mitől szán sok órát a kinézetére, és mitől diadalmas, avagy mitől szorong emellett is? A másik meg leszarja a külsőségeket — ő vajon önfeledt leánya a természetnek, vagy “nekem jó lesz így erre a kis időre”, “kár belém” fajta?

Honnan jön a kétkedés, a szégyen, a trauma? A kínlódók vajon rusnyák voltak gyereknek, meg bénán öltöztek? Valaki bántotta őket? Testsúlyfetisiszta családban nőttek fel? Túl jó csajok voltak az osztálytársaik? Van olyan, hogy akármennyire szerelmesek és viszont, nem és nem hiszik el, hogy ők szépek?

És vajon aki ezt éli át, az tényleg bele is csúnyul, szürkül ebbe? Abban nem fejlődik ki a boldogságosan jó nő? Az, aki vissza mer nézni akkor, amikor elkapja azt a pillantást? Az, aki annyira tetszik valakinek, aki neki is, hogy egyáltalán nem érdekli, ha másoknak meg nem?

Vagy az anya itt a kulcs? Mit ad nekünk az anyánk? Hasonlítunk rá? Vagy teljesen mások lettünk, ellentartunk? Segít a példája? Elborzaszt?

Beteszek egy szavazást.

Most meséljetek.

262 thoughts on “anyám nem egy démon

  1. Ó, ez de szuper téma! Pláne, hogy majd’ harminckét évesen, négy gyerek és egy év szexmentes, akkor már komolyan vergődő utolsó éves házasság után jött Ő. Vele pedig ami a “mesében van”. És levágattam a királylány frizurát. Mindenki megjegyzi, mennyire megszépültem, pedig továbbra sem sminkelek, csak jött valaki, akinek “leharcolt négy gyerekes öregasszonyként” is szép vagyok. Minden nő megérdemel egy ilyen férfit, aki kihúzza az árnyékból a napra, hogy tündökölhessen. Anyám nem tudott velem mit kezdeni, mikor nagylány lettem. De gyorsan rájött, hogy hát ő még nem is élt! Na akkor ezt pótolta, hogy tőlem (a csúf békától!) félthesse az ifjú hódolóit. Röhej, de félve mutattam be az első férjemet, mert attól tartottam, bepróbálkozik nála… Próbálok NEM olyan lenni, mint az anyám. Nehéz, nagyon nehéz. Az kevésbé, hogy a kamasz lányomra máshogy nézzek. Én büszke vagyok rá, igen, ő az én testem tökéletes gyümölcse, nézzétek, milyen szép, milyen csodálatos! Őt az apja döngölte a földbe. Anyám négy, az Apa két éve halott, nem bántanak már minket. Véget ért romboló munkájuk, de egyedül (én Ő nélkül, a lányom nélkülem) nem lennénk képesek helyreállítani a kárt, amelyet szavakkal, pillantásokkal hoztak össze. Ettől van az egyiknek, ami a másiknak nincs. Alapvetően könnyebb elhinni azt, hogy rosszak, netán “selejtesek” vagyunk, nem lehet minket önmagunkért szeretni, mert ezt valamikor egyszer már megkaptuk, talán nem is emlékszünk rá. Azt gondolom, hogy egy másik “programozással” ( szép vagy, okos vagy, így vagy egyedi és megismételhetetlen) más eredményt lehet elérni. És most azt mondom, ez a másik programozás nem korhoz kötött, hála az égnek. Három évtizedig épp elég volt magam rosszul érezni, amiért én nem vagyok címlaplány, és mutogatni való csudacsaj. Kár, hogy anyám ezt nem érte meg. 🙂

    • “Alapvetően könnyebb elhinni azt, hogy rosszak, netán “selejtesek” vagyunk, nem lehet minket önmagunkért szeretni, mert ezt valamikor egyszer már megkaptuk”
      Ha sosem kaptunk feltétel nélküli szeretetet, vagy csak nem eleget, akkor nincs is más választás, minthogy elhisszük ezt. Igazodunk, és próbálunk valaki olyannak látszani, akiről azt hisszük, szerethető. Ebben a szerepjátékban pedig egyre jobban elveszítjük önmagunkat. Az önbizalom pedig teljesen kihal belőlünk. Nem hiszem, hogy könnyebb, csak nem látjuk, hogy lenne más választásunk.

      Én amúgy kaptam elég szeretetet, és csak módjával találkoztam a “nem vagy szerethető” üzenetekkel, ezért csak időlegesen szoktam belezuhanni önbizalomhiányos állapotokba. Ezen pedig mindig a tevékenység segít. Ha létrehozok valamit, amire büszke lehetek, ezért emelt fővel tudok másokkal szembenézni.
      Az önbizalomhoz szerintem nagyon fontos, hogy valamiben sikerünk legyen. Ezt pedig a négy fal közt, háziaszzonyként nem lehet megkapni. Mert a még oly precízen vezetett háztartás is csupán az elvárható minimum a környezet szemében. Inkább tojok a háztartásra, és alkotok máshol, amitől én büszke lehetek, a környezetem pedig elismer. Akkor van érzelmi alap ahhoz, hogy kimondhassuk: ez vagyok én. Vagyok aki vagyok.

      • “Az önbizalomhoz szerintem nagyon fontos, hogy valamiben sikerünk legyen. Ezt pedig a négy fal közt, háziaszzonyként nem lehet megkapni. Mert a még oly precízen vezetett háztartás is csupán az elvárható minimum a környezet szemében. ”
        Ezt kellene végre minden fiúnak, férfinak felfognia.
        Mi sem az alantas munkára, mások kiszolgálására születtünk.
        Az egész társadalom a nőkön éli ki a frusztrációit.

        A barátom még akkor sem érti ezt, miközben ő magára mos. De az, hogy leteszi a koszos tányért a konyhapultra és otthagyja, természetes hogy rakjam el én. És nem érti mi ebben az iszonyúan idegesítő. Hogy természetes mi vagyunk, akik a feltakarítjuk mások szarát. Miközben ők azt érzik tisztelnek, támogatnak. Pedig automatikusnak kellene lenni ezeknek a dolgoknak, nem hagyom ott a másiknak a saját mocskomat. Annyit kellene még fejlődni ennek az egésznek.

  2. A családomban mindenki gyönyörűnek tartott (egyszem lányunoka voltam), de a külvilág gyakran fiúnak nézett a tüskére nyírt hajammal és a praktikus (öcséim által is örökölhető) ruháimmal. 🙂 Aztán megnövesztettem a hajam és kiszépültem a kamaszkori ragyákból, és kijutott az “utcai udvarlásból” is, de én mindig arra gondoltam, hogy ez csak külsőség, és aki ez alapján ítél, értéktelen a véleménye. Szóval ki tudja miért, de igen korán kifejlődött bennem, hogy tojjak rá, mit gondol a külvilág rólam (erről véletlenül papírom is van pszichológustól), és ez sokat segített mindig. Könnyebb vállat vonni a marhákra, mint rágódni a sértéseiken. És mivel magabiztos vagyok és öntörvényű, ritkán futok idiótákba, de nekik is meg tudok felelni, mert elég gonosz nyelvem van. 🙂 Ja, és már nem vagyok csinos, kövér vagyok, de a férjem is kövér, és így szeretjük egymást.

    És soha nem volt kérdés, hogy a szex normális dolog, már 10 éves koromban felvilágosított anyám, és még az orális szex se volt tabutéma közöttünk, nagyon nyílt volt. Ő is fiús típusú volt, mert az apja fiút szeretett volna, semmi tündibündiskedés, legfeljebb szemhéjfesték a vállalati bulikra. Magassarkú cipői azért voltak, és szoknyában járt dolgozni, mert a folyton ingadozó testsúlyához könnyebb volt szoknyát venni. 13 éves koromban váltak el, viszonylag normálisan az alkoholista apámtól, de mindketten imádtak minket. Szerintem máskülönben szép. Mindig rövid haja volt neki is, olyan zöld szeme, mint a fák lombja, aranyszínű pöttyökkel, és amíg nem lett nyugdíjas, addig inkább molettnek mondtad volna, mert kövéren is formás maradt (ezt szerencsére örököltem).

  3. :)………….teccik a téma……teccett volna 5 éve is mert akkor is jó volt olvasni,hogy nem csak én élek árnyékban ,élek-vagyok lesajnálva ………………..és csak én vagyok annyira rossz és nem nő….?….,hogy így élek!…………….azóta megfordult minden…….41 évesen egy tini lánnyal..tavaly a 40 .szülinapomon azt mondtam .itt a vége vagy lépek és változtatok és válok a férjemtől akiről azt hittem együtt fogunk megöregedni és boldogan élünk míg meg nem halunk………………szóval sajnos én nem voltam jó neki és évente 2-3 kikönyörgött …kiveszekedett alkalommal szexeltünk………és a köztes időben is csak éltünk 1más mellett…….lánykoromban nem volt ilyen gondom…….ha volt pasi imádott ha nem… akkor voltak éveken át “alkalmi visszajárunk borozunk lelkizünk dugunk” partnerek………….szóval a házasságban borzalmasan értetlenül álltam ez előtt……….MIÉRT NEM???………………és tavaly döntöttem……….elköltözött……………közben én már ismerkedő félben voltam akaratomon kívűl……..nem nem társkerestem, csak valahogy jött……..és már majdnem 1 éve októberben lesz 1 éve………megtaláltam azt a férfit akit egész életemben kerestem…………hmmmmmmmmmmm……..:) ..imád ,szeret,figyel………és állandóan kíván….rajong, félt,figyel rám…….ha kettesben összebújunk,ha társasozunk a lányommal 3asban………..bármikor olyan mint egy tündérmese………….nem tudom mi lett volna ha 20 éve talizunk?…………akkor csak futó kapcsolat?…nagy szerelem?………..vagy elmegyünk 1más mellett?………jaaaa…………én nem a barbie baba típusba tartozom…telt és szülés óta molett..(kövér)…:)…………de szép arcú -mondják- …..a párom a telt nőket imádja és hihetetlen hogy élvez minden porcikámat……………eddig ilyen fajta rajongást nem ismertem…………én vagyok a világ legjobb nője!!!!!!!!….ezt kapom tőle!!………minden pillanatban! <3………………..szóval……..ennyi……..mindenkinek megvan a párja csak nem biztos,hogy mellette él és ha nem érzi hogy jó és teljes akkor keresni vagy legalább lépni kel……….:)

  4. Az én családom nagyon támogató volt. Szép is voltam, de biztos, hogy bármilyenként szerettek és támogattak volna. Ugyanakkor nem voltam tinikoromban az akkori ideálnak megfelelő, izmos voltam, erős, amikor a sáskavékonyság dívott. (Most szuper, strong the new skinny, mint új irány, és ebben bőven helyem van) Szóval a kortársaimtól kaptam, ha nem is sokat, mégis elég volt 10 év komplexusra, arra, hogy terminátor üzemmódban éljek, farmerben, pulcsiban, tréningben.
    (Lehet hogy a gyógyulás jele, hogy két napja vettem egy Desiqual ruhát. Türkiz, csipkebetétes, rövid. Kétóránként kiveszem a szekrényből megcsodálni. Életemben nem költöttem ennyit egy ruhára, szokni kell az érzést, de jó.)

  5. Hozzáteszem még,hogy a szülői elismerésbe bele tud rondítani a korosztály értékelése,lányok,fiúk lesajnáló véleménye,legyen az akár ellentétes a valósággal.Felnőttünk már amikor a legjobb barátnőm bevallotta,hogy azért beszéltek rá kórusban,hogy levágassam a hajamat,mert mindannyian irigyelték a hosszú fürtjeimet,amelye mellesleg a fiúknak is tetszettek.

  6. Nagyszerű bejegyzés – jó volt olvasni, és elgondolkodni kicsit dolgokon. 🙂 Pláne, hogy ebben a témában szerintem kezelésre szorulnék, és őszintén szólva, akárhogy gondolok vissza, nem tudom, hogy pontosan miért.

    Anyám nem egyszerű eset. A bipoláris zavar talán nem is mentális betegség, inkább állapot. Valószínű huszonéves korától megvan, de sokáig nem volt felismerve, kezelve. Borzasztó sok rosszul elsült kapcsolatot éltem végig mellette torz és szánnivaló férfiak sorával: alkoholisták, elkötelezettségi problémával küzdők, szeretni-képtelenek, mindent-elpusztítok-magam-körül típusok, az egyik anyát akart magának pár helyett, hát velem rivalizált, tizenkettő voltam.
    Ő meg vergődött közöttük, egyszer azt sugallta magából, hogy “nézzék, milyen bomba nő, mindenkinek én kellek!”, utána azt, hogy “látod, a legaljához is kevés vagyok, nyugodtan köpjetek le és alázzatok meg, hiszen ez való nekem, megérdemlem”.
    A nővérem felnőtt, két hosszabb párkapcsolata volt, a másodikból most családanya lett, és ha nehéz is néha, boldog.
    Én meg?
    Lassan a húszas éveim derekán fizikailag-lelkileg érintetlen vagyok, mint egy kisgyerek. Kétségbeesetten harcolok az általános iskola óta tartó önértékelési zavaraimmal, és büszke vagyok rá, hogy eljutottam odáig, hogy oké, nem vagyok csúnya, csak talán másokhoz képest nem elég szép. Ebből fakadóan reggelente hosszasan készülök, minden ruhám kifogástalan és színben összepasszoló legyen, kozmetikázok, sminkelek, túl sokat (rámegy a bőröm), még a boltba leugráshoz is frizurát csinálok magamnak és húsz hullámcsatot döfök a fejembe (a hajam természetadta módon öt perc múlva kidobja a formázást, erre persze összeroppanok). Hízeleg, ha egy férfi bókol, ilyenkor pofátlanul flörtölök. Frászt kapok, ha közel akar kerülni hozzám, ilyenkor minden hidat felégetek. Néha azt találom ki, hogy ő nem elég jó nekem – ha ő elég jó lenne nekem, akkor ráébredek, hogy én leszek kevés neki.
    Érzem, hogy az egyetlen létező mentőkötelet egy férfi tudná odadobni nekem, elég türelemmel és kitartással, hogy keresztülgyalogoljon a magam köré húzott falakon, de valójában már nem hiszek benne, hogy valaha is megérkezik. Hiszen ez az ember intelligens, érzékeny, kitartó kell legyen, akivel egy nyelvet beszélünk, de legalább megértjük egymást – és ha mindez adott, miért kezdene velem? Az Ő kategóriájában sokkal jobb partik vannak, mint én.

    Nem tudom, ebből mit hoztam anyámtól és a beteg kapcsolataiból, mit hoztam az általános iskolai szekálásokból, a gimnáziumi visszautasításokból. Emberileg lassan helyrehozom az önbizalmamat, az értékeim helyre kerülnek. Mint lány, ez évről évre nehezebb lesz. Egyre messzebbre futok, ha valaki utánam nyúl, hogy nővé emeljen.

    • Köszönöm az első kommentedet, maradj köztünk, nagyon sok érdekes téma van itt, és sok kételyed ismerős lehet más kommentelőknek. Egyre többen írják meg, hogy huszon-harmincévesek, és még soha senki úgy nem. Van szaksegítséged? Mert ez a probléma terápiára való, és ott meg is oldható. Hogyan látod magad, ha a tíz év múlvára nézel?

      • Régóta olvaslak, csak a kommentelés kicsit nehéz nekem. Elég visszahúzódó vagyok, csak ez a téma most megpöccintett bennem valamit, és ha már leírtam, nem akartam kitörölni. 🙂 Az írás oda-vissza működik, a kapcsolat elengedhetetlenül fontos.

        Nincsen szaksegítség, nem is igen tudnám rávenni magam… mondjuk úgy, erről nem beszélek az életben. Jártam pszichológushoz fél évig, és ő el is indított egy jó úton, “emberileg” – miatta tudom, hogy használható humanoid vagyok, bizonyos területeken elég jó, máshol kevésbé az, de legalább értékes. 🙂 Ő a vége felé jött rá, hogy vannak bennem más jellegű stiklik is, de mivel a személyisége nem passzolt ehhez a témához számomra, menni akartam, hát elengedett.
        Tíz év múlva… Hmm. Erős vagyok, kiegyensúlyozott – igazából nem “izgat”, hogy ezt önerőből vagy valaki oldalán érem el. Ma minden nap úgy lépek ki az ajtón, hogy ma akár szerelmes is lehetek, de úgy tervezek, hogy ne omoljon össze a világ, ha ez nem történik meg. Most, hogy belegondolok, olyan pályát tűztem ki, hogy az életemet akkor is másoknak adhassam, ha nem lesz családom. Gondolom, ez sem véletlen. Életben kell maradni. 🙂

    • Kikericsliliom,nagyon ismerős a helyzeted és a problémád, nem csak magamról, de barátnőimről is!

      Én úgy menekültem meg ebből, ahogy te is írtad, megtalált egy olyan férfi, akinek valamiért értem annyit, hogy lebontogassa rólam a falaimat, még akkor is, ha közben kapott a nyakába bőven forró szurkot és ágyútüzet is. De nem biztos, hogy csak ez a megoldás létezik!

      • Azt gondolom Arita, a te eseted a kivétel. És nem azért, mert ilyen férfiak nem léteznek, bár tényleg nem rohangálnak százezerszám, inkább mert ez nagy valószínűséggel nem hoz fenntartható megoldást, és valószínűleg az igazi probléma nem is a párkapcsolattal függ össze, ez csak a tüneti felület. Nekem ez a tapasztalatom.

        • Én sem szeretem az önbizalomhiány megoldását a tökéletes férfi megérkezésére testálni. Sok a selejt a férfiak között is, és én jól szeretném magam érezni akkor is, ha ez a hős, aki kigyógyit majd a bajaimból, mégsem állít be.

          • Valóban nem ilyen egyszerű és a férjem sem tökéletes férfi. De mégis…

            Megpróbálom megmagyarázni. Nem arról van szó, hogy beállít a herceg fehér lovon, és elkergeti az összes démonodat, azokat is beleértve, amik benned laknak, és utána boldogan éltek, míg meg nem haltok. De ahhoz, hogy te magad le tudj számolni ezekkel, sőt egyáltalán felismerd, hogy vannak és el akard űzni őket, kell a motiváció. És engem az motivált, hogy jött valaki, aki szeretett, és aki jónak tartott, és aki mutatott egy olyan alternatívát, amiért elkezdtem azt érezni, hogy érdemes küzdenem, változnom. Hogy érdemes kibújnom a csigaházból, mert kint vár rám valami és valaki – addig nem hittem ebben, a világ és az emberek idegennek, ridegnek és szürkének tűntek a számomra.

            A harcot így is egyedül kellett megvívnom, de ha nem lett volna, aki mellettem áll, akkor neki se kezdtem volna, vagy legalábbis jóval később állok neki és jóval kevesebb lelkesedéssel. Nem ő “mentett meg” ezt nem lehet mondani, de ihletet és támogatást adott ahhoz, hogy magam mentsem meg magamat. Hihetetlen élmény volt, hogy szeretnek és elfogadnak, rám figyelnek, fontosnak tartanak – szerintem akinek ez alap, az el se tudja képzelni, milyen érzés ez annak, aki soha nem tapasztalta. Az csak külön szerencse, hogy azzal az emberrel, a férjemmel, aki mindezt először megmutatta nekem, mi még össze is passzoltunk minden szempontból és annyi éve együtt is vagyunk.

            Az utolsó mondatommal egyébként pont arra utaltam, hogy nem csak így lehet, lehet menni terapeutához is, vagy önsegítő csoportba, vagy bármi.

      • Jól sejtem, hogy falat bontani nem lehet, csak ha akié a fal, engedi, hagyja? És hogy a munka neheze mindig annál van, akié a fal? És lehet-e úgy találni valaki, aki értékel engem, ha én nem értékelem saját magamat? Az nem látszik kívülről?

      • Szeretném hinni, és hiszem is – biztatom magam – hogy nemcsak ez a megoldás létezik. 28 éves vagyok, és már pár éve küzdök ezekkel a talán mégis “elég” szép vagyok dilemmákkal. “Mihez” is elég??? Ilyenkor felbosszankodom… merthogy az önjelölt arcmodellkijelölők sem tehettek többet önmaguktól azért, hogy beleszülessenek az “elfogadottak” kategóriájába… sőt… gyakran azok a férfiak, akik ki merik jelenteni, hogy ez vagy az a nő nem is szép… mintha ez lenne az egyetlen kötelessége a nőnek, hogy külsőleg gyönyörű arccal és testtel rendelkezzen… szóval ők azok, akik maguk sem szépek… na persze, nekük az nem kötelességük…
        Most nyáron… egy olvasmányélényem hatására is talán, éreztem először több ízben át azt, hogy milyen sziporkázónak, elbűvölőnek és jól-érzem-magamúnak lenni valaki – és ráadásul különböző emberek – társaságában. És ehhez az élményhez ezúttal nem volt mindig arra sem szükségem, hogy férfival álljak szóba, illetve ha mégis férfivel társalogtam, akkor sem volt szükség szerelem-első-látásra-állapotra. Annyira új volt ez a felismerés, hogy eleinte értetlenül álltam e helyzetek után… hogyhogy nem vagyok szerelmes, hiszen annyira jó volt ez a több órás beszélgetés… és aztán megörültem annak, hogy van ez a fantasztikus lehetőség is, hogy elbűvölhetjük egymást nőként akár női, akár férfitársaságban is a szerelmi hatás jelenléte nélkül is. Persze… ettőll még nem bánnám, ha jönne ő is. De ezúttal “nélküle” is úgy érzem, hogy helyem van ebben a világban, sőt néha még sikerül kicsit meg is szépítenem, talán 🙂

    • Te jó ég, hogy én mennyire magamra ismertem a hozzászólásodból!!! Azzal a különbséggel, hogy Édesanyám férfi nélkül élte le az életét, férfi nélkül nevelt fel engem, tehát életemben nem láttam férfimintát, se azt, hogy hogyan lehet hozzájuk kapcsolódni.
      “Fizikailag-lelkileg érintetlen”, igen, gyerekkori szekálások, igen, annak idején kicsit dundi voltam, anyukám mindig minden ruhára azt mondta, jól áll, aztán a suliban kiderült, hogy mindenki röhög rajtam.
      Ma már tudom, hogy szép vagyok, jó a lábam, jó az alakom, szép a szemem, szép a szám vonala, csodálatos a hajam. Hogy ez sugárzik-e rólam? Nem tudom. A flörtöléshez “nem értek”, a hidakat már az előtt felégetem, nem tudok visszanézni az “olyan” pillantásokra. És idegesít, hogy leginkább útépítő munkások és hajléktalanok fütyülnek utánam, természetesen apám/nagyapám korúak lehetnének, soha nem kortársaim, intellektuálisan-szociálisan-mittudoménhogyan azonos szinten lévő férfiak.
      Várom én is a türelmest, aki kiszereti mindezt belőlem, aki kivárja, aki nem erőszakosan és erőltetetten, de megostromolja a falakat és eléri, hogy beengedjem. Na de van ilyen? Erőszak nélküli ostrom?
      Tudom, az én hibám is, minek hordok páncélt. Tanulom levenni. Tanulok úgy kilépni én is az ajtón, hogy “ma is bármi megtörténhet”.

  7. “az érdekes arcúaknak soha nincs kételyük, büszkén hordozzák, ami jutott. Egyik boldogságos szerelemből a másikba esnek, kategóriájukon felüli fickók áhítoznak utánuk, és élvezik.” Na most én elég kevés ilyet ismerek, konkrétan egyet, az összes többi nőismerősöm kb. a másik kategóriába tartozik. Nem fura?

    • Én is sok ilyet ismerek. A barátnőimet. A legtöbb átlagon felüli intellektuális képességekkel rendelkezik, viccesek, empatikusak. Görbe az orruk, kicsi a mellük, erős a nevetésük. Biztos vagyok benne, hogy több férfifantáziában szerepelnek, mint a szabályos arcú lányok, akik annyira igyekeznek, hogy egyetlen eredeti gondolatuk se legyen. Csak nem mernek hozzájuk közelíteni, de amikor egy ilyen nő megszólal, azért elgyengül a térdük. Persze, nem mindenkinek az esetei, hiszen érdekesek, mások, mint amit megszoktak.

      • Az én említett ismerősöm teljesen megfejthetetlen, semmilyen szempontból nem mondanám vonzónak, sőt, a fogai például kifejezetten csúnyák, hiányosak, és mégis minden hónapban csúcskategóriás új pasija van, akik imádattal csüggnek minden mozdulatán. Már gondoltam rá, hogy megkérdezem, mi a titka, de attól tartok, nem kapnék használható választ.

        • Szerintem kérdezd meg. Lehet, hogy örülten vicces és okos, vagy nagyon jó az ágyban, esetleg jó társaság, kedves, megbízható.
          Szeretjük azt hinni, hogy a férfiak elég egy vonzó külső.
          Nagy tévedés. Némelyeknek nem fontos, illetve a szabálytalanságot látják vonzónak. A volt barátom a szemüvegemért rajongott.
          Úgy látom, nehéz viselni, ha nem vagyunk normaszerűen erotikusak, de ha egyszer megtanuljuk, akkor nincsenek szorongások, kompenzálás, zabálás és társai.

          • “Lehet, hogy örülten vicces és okos, vagy nagyon jó az ágyban, esetleg jó társaság, kedves, megbízható.” Nos, én is pont ilyen vagyok. Erre mit lépsz? 😀

            • Fogadok, hogy nagyon vonzó vagy 😀
              Ha nincs barátod, majd lesz. Nekem is volt egy pár, pedig egy részeg csimpánz mozgásában több az erotika. 😀

            • Bár ilyen egyszerű lenne 🙂 Jelenleg egyébként épp nincs ilyen jellegű problémám, asszem ismerem az erotikus vonzerő titkát, de az tény, hogy nem én vagyok a végzet asszonya, sose voltam. Objektíve szerintem éppenséggel hasonló vagy kissé jobb kategóriában lehetek mint az említett lány. Szóval továbbra is óriási a kérdőjel, de figyelek erősen 🙂 Egyébként ismerjük egymást, blacival együtt voltunk mi is egy csoportos rendezvényen, emlékszel?

        • Képviselőné: engem mindenki megismer, de én senkit? blaci sem esett le!
          Latolgatom ki lehetsz! 😉
          Szerintem a legtöbbünk nem végzett asszonya. Konkrétan egyet sem ismerek, de bizonyára vannak. 🙂
          Egyszer egy barát mondta, hogy a nem szép lányok mellett kényelmesebben érzi magát. Ilyen is van.

          • Nahát… nem is tudom, hogy mi lenne a jó a végzet asszonya szerepben, sokszor hittem, hogy de jólesne… Tinikoromban fiús voltam, persze, fiúnak is túl nyeszlett, szóval se lánynak, se fiúnak nem elég jó… aztán 18 után kezdtem felkerülni az érdekes arcú kategóriába, aki megtetszettem a kőművesnek, a vendégmunkásnak… akkor annyira szükségem volt az ilyen fajta megerősítésekre, hogy csak a flörtölések komolyabbra fordulásakor égettem fel a hidakat… aztán volt rövidebb és hosszabb és rövid és viharos kapcsolatom, jó és rossz választásom egyaránt. És nemrég kiderült, hogy egyik esetben a végzet asszonyjelöltje is lettem talán… remélem, hogy mégse… köszönöm, mégse szeretném, szóval felejtsen el, maradjunk jó ismerősök, a végzetből nem kérek…
            A szabad akaratot és Istennek is tetszik, hiszen nagyon találunk egymáshozt választanám most inkább.

            • Most vettem fel egy kis fekete ruhát a gyógynadrágommal, ami kicsit sem szexi, de muszáj.
              Ma csak a felsőtestem démoni. Legalább.
              Nyilván érdekes lehet a hódító szerep, jobb napokon súrolom, de hát mit tegyek, ha vicces vagyok, meg hangos, meg nem szabályos?

  8. Nálam több oka volt a tinédzserkori önbizalomhiánynak, és hogy nem voltam nőcis: apám tömény alkoholizmusa (csak pár éve tudtam felmenteni magam a szégyen alól, pedig már 35 vagyok), édesanyám kontrollmániája (de attól még jófej anya volt, mindent értünk csinált automata üzemmódban), meg aztán roppant magas vagyok (minden társaságban 12 éves korom óta én vagyok a legmagasabb lány/nő:) ), jó cuccokra nem volt pénzünk (apám mindent elivott) és valahogy bennem nincs is meg az a nőcis stílusérzék, hogy a kéket hogyan kombináljuk a rózsaszínnel, tehát ezt nem is erőltetetm, a társas kapcsolataimban pedig soha nem ment a “beszélgessünk a semmiről hosszasan” (és nagy örömmel tapasztaltam a kéreg című írásodban, hogy voltak még ezzel így egy páran ). Nem volt tiszta képem arról, mások hogyan látnak engem, ezért meg is lepett néha, mikor visszajelzésként jó dolgokat hallottam magamról (pl: hogy bátor vagyok, és mindig azt teszem, amit a szívem diktál).

    Egyetem alatt kezdtem tetszeni a fiúknak, de mérhetetlen gátlásaim voltak (tele voltam pattanásokkal) tehát el se hittem, hogy igaz lehet. Férjemet 21 évesen ismertem meg (akkor már jó nő voltam, csak nem tudtam róla). Summa summárum, angyal kislányom születése óta tudom magamról, hogy jó nő vagyok (mert karcsú a derekam, előnyős frizurát választottam, hajamat 15 éve vörösre festetem, hogy passzoljon a zöld szememhez). Legfontosabb megerősítést a férjemtől kapok, aki folyamatosan csak ölelget, meg mosogatás közben is a derekamat fogja. Egy éve jöttem rá,/tanultam meg, hogyan lehet jó a szex, addig kínlódtunk – négy éve gondolkodtam el először komolyan a váláson, azóta előjön évente a téma, de úgy érzem 21 éves korunk óta folyamatosan változunk, alakítjuk egymást, és valahogy nekünk ez így lesz jó, együtt. (Olvastam egy régebbi írásod, ahol kérded, mi a hosszú és működö kapcsolat titka, mert neked csak rövidek jutottak. Ha olyan jól tudnék fogalmazni, mind te, leírnám az általam tapasztaltakat….mondjuk, ami késik, az nem múlik).

    Viszont itt van a nagy feladat: négyéves lányom, aki nagyon szép – gyönörű kék szemek, gödör szőke haj, első naptól van barátja az oviban, aki nagyon nyílt és az távoli ismerőseink ölébe is bártan ül, és ölelget mindenkit, szóval, hogy őt milyen irányba tudom majd terelgetni, hogy belevaló csajszi legyen, akinek ne a külcsín legyen a meghatározó. Nagy segítségemre van egyelőre a 8 éves fiam, akivel nagyon szeretik egymást, mindig együtt játszanak, ezért Anus kicsit fiús, inkább nadrágot hordana, és mindig csak egy copfot kér:).

  9. Én nem tudom, miért lettem ennyire defektes, testképzavaros és öngyűlölő. Néha azt hiszem ez egyszerűen ízlés dolga – én nem tetszem magamnak és kész.

    Az anyám gyönyörű nő még most ötven felett is, fiatalon meg pláne szép volt, karcsú, izmos, seggig érő hajú, szép arcú, hatalmas kék szemekkel, és ilyen a nagynéném is, csak ő még magasabb és még karcsúbb. Mégsem volt szerintem anyám szexualitásával sem rendben valami, azt mondják, egyáltalán nem élt a szépségével, kerülte a fiúkat, csak apámhoz ragaszkodott (nagyon korán férjhez is ment) és szégyenlős volt. Ez a szégyenlős és visszahúzódó természete a válása után még inkább felerősödött – 15 évig egyedül élt, nem volt senkije és elege is volt a férfiakból. A szégyenlősség nem az öltözködésében nyilvánult meg, csinosan öltözött mindig, nem is a viselkedésében, mert nagy szájú, kemény asszony, helyreteszi a férfinépet, ha arról van szó, és tartanak is tőle, hanem a hozzáállásában.

    Úgy nevelt minket, mintha a viktoriánus korban élnénk. A szexualitás nálunk nem számított tabunak – egyszerűen nem létezett, nem beszéltünk róla. Amikor megjött a menzeszem, megölelt és azt mondta, hogy ugye tudom, hogy most már nagylány vagyok és tegyek vattát a bugyimba, ha pedig véletlenül véres lenne, azonnal áztassam be hideg vízbe, mert különben nem jön ki a folt. Ez tényleg fontos infó volt, ami a vérfoltok eltávolításának módját illeti, de ezen kívül soha nem beszéltem az anyámmal a szerelemről, a férfiakról vagy a szexről, de a fogamzásgátlásról vagy a nemi betegségekről sem. Ez talán még jobban megnehezítette a helyzetemet, mintha azt mondta volna, hogy a szex bűnös dolog és minden férfi disznó, mert akkor legalább lett volna mi ellen lázadni. Így viszont a hallgatás miatt még távol került tőlem az egész, és végtelenül zavarba hozott, ha valahol szóba került. Szerintem ez volt a fő oka a kamaszkori nyomoromnak, másrészt a csúnyaságom, ami különösen feltűnő volt egy szép emberekből álló családban.

    Néha az az érzésem, hogy anyám kamaszkoromban szándékosan járatott gyerekes cuccokban, ronda pulcsikban, hatalmas szemüveggel, és nem ok nélkül ragaszkodott ahhoz, hogy mindig legyen szigorúan befonva a hajam. Talán attól félt, hogy én is korán bepasizok és férjhez megyek, mint ő, és szerencsétlen leszek – így viszont a csúf külső távol tartotta a fiúkat.

    Hosszú utat jártam be, mire úgy ahogy normális ember lettem. Ami defektem nem múlt el, azzal megtanultam élni, sőt boldogan élni. A természetem azonban nem változott meg. Az anyám válásainak és több barátnőm szenvedéseinek látványa, visszahúzódóvá, gyanakvóvá tett a férfiakkal szemben, de ezen tapasztalatok harmonizálnak a természetemmel is. Ahogy anyu, én sem vagyok flörtölős típus, nem rendelkezem sugárzó szexualitással, magamtól nem közeledtem soha férfiakhoz, és nem is vonzom őket, sőt kifejezetten elkerülnek.

    • “nem rendelkezem sugárzó szexualitással”
      Hát nem tudom, mit értesz pontosan ezen, de láttalak a talin, és ezzel vitáznék. Tudom, hogy hasonlókat – pl. a külsőddel kapcsolatban – már sokan mondtak, mondtunk neked, tanakodtam is, hogy leírjam-e. Nem akarlak megváltoztatni, meg prizmát állítani sem, egyszerűen csak egy egyértelmű tényt akartam leírni, mert kikívánkozott.

      • Hát nemtom… Én mindig úgy érzem, hogy ezen a téren nem nagyon működök, és szinte mindig olyan visszajelzéseket is kaptam férfiaktól, hogy nem vagyok vonzó – volt, aki a szemebe megmondta. Igazából éveken át szinte csak ilyen tapasztalataim voltak. Nagyon kevés eset volt más, azok egy része részeg volt, mint a csap vagy helyből hülye volt, meg a férjem, aki… Gőzöm sincs, ő mit látott bennem, de még mindig látja.

        • Én mindig úgy szerettem volna egy csoport nőt, akikkel kigyakorolhatnánk ezt a “hatalmat”. Mert, igenis, hatalom is lehet. És be kell valljam, ha magabiztos lehetnék a szexualitás sugárzásában, kihasználnám, ha tehetném.
          Kiaknáznám a jóindulatú szexizmust, ha már…
          Arita, te pl. szerintem bombázó lennél egy kis önbizalom-tuninggal. Én gyakorolnék veled vadítást! 🙂
          Amúgy szikra vagyok, bocs! Az avatarom legalább stimmel…

        • Azért írtam, mert mikor a külsejét dicsértük, azt válaszolta (érthető módon egyébként), hogy lehet, hogy mi úgy látjuk, de ettől ő még nem ezt látja a tükörben.

          • Meg nem is bóknak szántam, ehhez a szóhoz nekem az társul, hogy legalábbis túloz egy kicsit, hamisítja a valóságot – meg az is, hogy van benne valami hátsó szándék, tetszeni akarás, vagy hasonló. Márpedig egyik sem volt abban, amit írtam.

    • “Néha az az érzésem, hogy anyám kamaszkoromban szándékosan járatott gyerekes cuccokban, ronda pulcsikban, hatalmas szemüveggel, és nem ok nélkül ragaszkodott ahhoz, hogy mindig legyen szigorúan befonva a hajam. ”

      Én egész konkrétan tudom, hogy olyan ruhákban járatott amikről tudta, hogy borzalmasan állnak. Ő attól félt, hogy mindenkivel lefekszem aki megtetszik nekem, csak úgy az öröm kedvéért. (És megjegyzem félelme nem volt alaptalan. De igazából ez így is megtörtént, ha nem is olyan gyakran. A borzalmas nagyipulcsit és a bolyhos szürke nadrágot, amit általában viseltem meg úgyis levettem előtte.)

  10. Szerintem a rengeteg szerep, azért kínlódunk. Úgy rakódnak egymásra nem csak évek, de napok alatt, hogy csak vésôvel lehetne alánézni, és meglátni, ki szorong ott belül. A rengeteg elvárás, ami felé olyan könnyen hajlunk meg, a rendszer. Hogy nem vagyunk szabad. A saját fogalmaink szerint nem vagyunk.
    Említettem a tegnapi hozzászólásban, hogy meglátogatott egy barátnôm, azóta is hatása alatt vagyok. Nagy szó ez, mert barátnôm öt van, szétszórva öt országban és valamiért a látogatások ritkák, évente tán egyszer. És ez a csaj, láttam, hogy szabad! Most 37 és iszonyú meló volt abban neki, akit én most megláttam. Depresszió évekig, nélkülözés, majdmegfagyás a mínusz húsz fokos Berlinben, a végén elrabolták mindenét, és ott állt, úgy, ahogy volt. És akkor bevállatla, megmondta az anyjának, hogy elégvolt, hogy nem hallgatja többet, hogy feláldozta magát érte és nôvéréért, hogy állandóan és hangosan sajnálta magát és a mûvészetet egész életében, ami egy szótlan és egoista, szintén festô férj és aligapa mellett padlóba volt döngölve és felmosva minden reggel. Aztán a barátnôm felszámolta a barátokat, mert annyira más életet éltek, hogy nem volt metszet, csak a felhúzott szemöldökök, összesúgás, rosszindulat áramlott felé. Aztán azt csinálta, amit akart, self-employed lett, festett és fotózott, afrikai bevándorlókat és nem bevándorlókat évekig, a mélyére ment mindennek, ami megérintette. Csak feketéket, mert ez vonzotta, és köztük élt, majd velük élt, és ez egy új világ volt, amiben ô saját maga vett részt, szerepek nélkül, amitôl ordított, mert fájt sokszor, de ô volt. Csak fekete pasija volt, vállalja, hogy rasszista (‘’mindenki az’’), mert a fehér férfi nem vonzza (ujjongot A Nimfomániáson!). Vállalja, hogy nem PC, mert az sokszor maszatolás. Természetes a testével, nem tolakodón büszke, hanem eredendôen. Erre gondoltam, mikor kimentünk a tengerhez és meztelenre vetkôzött és úszni ment és párhetes borostával szép volt, mert igazi volt (én a borostát vettem észre, ô a tengert)! Ült a kövön és nézte a mellét, hogy megváltozott, szerette a változást, bizsergette az érzékeit, a lélek állandóságában hitt, a test állandósága taszította. Sokat beszéltünk, érdekelt, miért sugárzik, hogyan, mindezek után, amin keresztül ment, terhesség elvesztése, félig bentmaradt magzat, nagymûtét, ahova két véres lábon maga ment be (aztán Fb-on posztolta a portréját a korház wc-ben készült tükörböl, és jöttek a kérdések, ‘de ugye már jól vagy’ (!?!). Valami lényegi sugárzott belôle, valami törvényen kívüli, de a legnagyobb törvény szerinti.
    Ez az elemien tehetséges és mûveszeti akadémiát végzett, Petersentôl tanult, Párizsban, Rómában kiállító csaj az ‘‘ôsemberre’’ esküszik. Neki a férfiben egy a fontos, ez a maszktalan erô, ez a mission, ami áradjon, és ez soha nem besohorolható, nem beilleszthetô, nem is kell annak lennie, mert csak így mûködik. Ô tiszteli ezért és elfogadja abszurditását, ôrültségét, fájdalmát, ha igazi és nem akad ki azon, amin én hajde, pl ha menstruál, akkor a pasija megtiltja, hogy fôzzön. Nála a szex elemi erôket mozgat és nincs tabu. Elfogadja a sorsot, benne helyet talál a halálnak, már nem kapirgálja a szart.

    Úgy gondolom, a szorongás mögött a kényszer van, a megfelelni vágyás, magunknak, egy képnek, amit vagy mi, vagy mások vetítenek, anyánknak, divatnak, a kétéves igényének, a fônöknek, a pasinknak. Hogy miért nem tesszük oda magunkat, hogy ez vagyok én? Lehet, mert túl sok a seb, a férjtôl, az anyánktól, az iskolából, a bölcsôbôl és nem akarunk megmutatkozni, csak hagggyanak má békén! Az is elég és cserében, ígérem, nem sugárzom, nem lesz orgazmusom és idôben befizetem a számlát.
    Lehúz, altat, befed.

    • Hű, ez nagyon kerek.
      Én csak a szerephez szeretnék még valamit biggyeszteni, mert ez motoszkált bennem, hogy az ember könnyen beleragad a béna csaj szerepbe, és már ennek megfelelően is él. (Nagy kedvencem Lobster, ahogy a szerepekről, sejt kontra egyén csatákról ír, olyan szemfelnyitós.)

    • Klassz, hogy ezt leírtad. Nekem nincs ennyire szabad ismerősöm, de én eleve valami nagy, 10-es erejű traumához kötöm fejben az igazi, mérlegelés nélküli felszabadulást.

        • Már csak leírom, a pofon a változtatás óta birizgál, és úgy érzem, talán erőltetett kicsit, de nem teljesen téves a párhuzam.
          Az alkoholizmussal meg más függőségről (tudom, hogy a nők nagy része nem társfüggés miatt marad szar kapcsolatban! Más okból látom jónak a párhuzamot) is azt mondják, hogy kell a pofon, a gödör aljára kell érni, addig nem áll le az ember. Ez tény, nem tudok kivételről. DE! Nagyon nem mindegy, milyen mély az a gödör, mekkora a pofon. Itt aztán jön a szerencse, meg a tudatosság. Mert, ha már alkohol, nem mindegy, hogy munkanélküliként, többedik delírium után, a gyerekeidtől utálva értél le a gödör aljára, szétivott májjal és hasnyálmiriggyel, vagy úgy, hogy a munkahelyeden nem is tudnak róla, a gyerekeid bíznak benned, és az élettani paramétereid jobbak, mint az egészséges átlagnépességé.
          Na ez a 10-es traumához kapcsolódik most konkrétan. Nem, tuti, hogy nem kell hozzá NAGY trauma. Ha az kell hozzá, az nagy valószínűséggel a szocializáció miatt van, hogy tűrni kell, meg jobbat úgyse találsz (hát ha nem, akkor se kell, na és akkor mi van?)

          • A szabadság nekem egyáltalán nem azt és annyit jelent, hogy valaki ki mer lépni egy gázos kapcsolatból, hanem annál sokkal többet. Eljutni oda, hogy függetlenítsd magad az emberek maradék részének véleményétől, az én szememben enyhén szólva nagyobb fegyvertény, mint kiállni magadért egy emberrel szemben. Ritkább is, de sokkal, és szerintem itt feljebb erről volt szó.

            • Igazából nem látom az ellentétet a két dolog között. Nem a teljes szabadság, ha kilépsz egy kapcsolatból, amiből ki kell lépni, nyilván, de megfordítva: amíg nem tudsz kilépni egy lehúzó, bántalmazó kapcsolatból, addig a szabadság további lépcsőfokaira hogy tudnál fellépni? Vagy másképp is mondhatjuk: ha eljutottál oda, hogy nem érdekel más emberek véleménye, akkor egy ilyen kapcsolatban tk. mi is tartana benne?

  11. Az én anyám iszonyú dögös volt fiatal korában, modellkedett is, és az összes osztálytársa szerelmes volt belé (a 60-as években volt huszonéves). Mivel én (és a húgom sem) nagyon nem ilyen lettem, arra gondolok, ezt kizárólag a fizikai adottságainak köszönhette, amiből sajnos én csak részlegesen örököltem. Arra emlékszem, hogy mindig 10 centis sarkakon billegett és úgy cipelte haza a cekkereket, valamint ő festette ki szemhéjtussal a kedvenc (és egyetlen) babám szemét. De ezek külsőségek, valójában szerintem eléggé aszexuális lehetett, nálunk ilyen témákról nem (sem) lehetett beszélni. (Ez a szavazásba már nem fért be.)

  12. Anyám sokáig nem engedte, hogy szőrtelenítsek. Sötét hajam miatt durván néztem ki. 14 évesen egy teljes (!) nyarat hosszú nadrágban és hosszú ujjú felsőben nyomtam végig. Össze volt nőve a szemöldököm, orosz kurvának gúnyoltak. Barátnőm szerint ez implicit akadályozása volt a nővé válásomnak. Ebben az időben nem is nagyon engedte, hogy fessem magam, így a buszon mázoltam magamnak vállalhatatlan szemkontúrt.
    Ha lányom lesz, akkor szőrtelenítheti magát, ha már úgy érzi, hogy erre szüksége van. Ha ettől jobban befogadják a kortársai, tegye. Előbb-utóbb úgyis nekikezd és nem hiszem, hogy ez lenne a felnőtté válás indikátora.

    • A nővé válás implicit akadályozása – ez szerintem is nagyon helytálló kifejezés!

      Anyám is nagyon ellene volt a szőrtelenítésnek, állandóan azt mondogatta, hogy nem szabad, mert megerősödik tőle a szőr, és én még gyerek vagyok, minek, mit akarok én menőzni. Az volt a szerencsém, hogy mivel szőke vagyok, a szőröm nem volt olyan feltűnő, miután pedig attól a német asszonytól, akinek a családjában vendégdiák voltam, kaptam ajándékba egy készlet női borotvát, már nem nagyon tudott beleszólni. 17 éves voltam akkor, azóta szőrtelenítek.

      Ugyanez a német asszony, akivel idővel barátnők lettünk, másban is segített: anyám ugyanis nem volt hajlandó normális melltartókat venni nekem. Már 14 évesen is 75 D-s melleim voltak, de csak ilyen kis vicik-vacakokat vett a piacon, amik kicsik és kényelmetlenek voltak, és nem tartottak semmit. Szenvedtem bennük nagyon. Német barátnőmnek, mikor náluk nyaraltam, feltűnt ez, hiszen velem azonos korú lányai voltak, és ő vitt el először melltartót venni, mutatta meg, hogy kell kiválasztani a megfelelő méretet, fazont.

      Ugyanide tartozott a béna ruhák rám adása, és a béna frizura erőltetése – de mint írtam is, szerintem a nővé válásom tagadásával anyám engem elsősorban védeni akart. Később már benne volt abban, hogy megszabaduljak a szemüvegtől, kaptam kontaktlencsét, stb és idővel elfogadta, hogy nem kezelhet kisgyerekként, mert már nem vagyok az, de eltartott egy darabig.

          • Két dolog miatt:
            1; Rádöbbennek, hogy felnőtt a pici lányuk, és megpróbálják ezt lassítani, mert ugye egyből bevillan az is, hogy a fiúkák sem vakok!
            2; Rádöbbennek, hogy basszus, már nem utánam füttyögnek az utcán, hát mégis hogy lehet ez, és versenyezni kezd a gyerekkel.Mert ő még mindig csinos, és vegyék észre, ne a taknyos kölyöknek fütyüljenek, henem Neki, hiszen itt ő a NŐ. Ez talán rosszabb, mint az első verzió, rémes, mikor a velemkorú anyuka hirtelen 16 évesként kezd öltözni és viselkedni, próbál újra “virágba borulni”.

          • Mint írtam, nálunk nem féltékenység volt ez, hanem féltés. Szerintem anyám úgy gondolta, hogy minél inkább gyereknek nézek ki, és minél kevésbé vagyok nőies, vonzó, annál kisebb a kockázata annak, hogy “túl korán kezdjem” vagy terhes legyek, vagy egyebek. Ő ahelyett, hogy továbbtanult volna érettségi után, korán ment férjhez és korán szült, amit gondolom, később megbánt, és ezt szerette volna esetünkben elkerülni.

      • De egy gyereknek is hogy lehet ilyen dolgokat előírni, illetve megtiltani.
        Azért elég sok mindent hozol fel arra, hogy mivel pusztította anyád a nőiségedet, önbizalmadat.

      • A béna frizura is ismerős. 17 évesen fellázadtam, azelőtt sose lehetett olyan hajam amilyet akartam. Még ma is néha centire akarja levágatni a hátközépig érő hajam.

        • Akkor en szerencses voltam. Az en anyam buszke volt a szepsegemre, remek izlessel valasztotta meg a ruhaimat, cipoimet kamaszkoromtol. Mindig eltalalta, hogy milyet szeretnek es minden tokeletesen illett hozzam es passzolt ram. Egyedul a sminkelest nem turte el 17 eves koromig, utana mar nem szolhatott bele. O is nagyon csinos volt es izlessel oltozkodott.

        • Jaj, a haj nalunk is allando balhe volt. Csak copfban vagy befonva viselhettem. Derekig ero, hullamos, gyonyoru hajam volt, meg uvoltes, ha kiengedtem. Otthon is. Sosem magyaraztak meg, de talan a haj es a noiesseg, noiseg osszefuggese, a feltekenyseg…
          (Aztan egy nap osszeszedtem a zsebpenzemet, es csutkara vagattam.)

          • “Sosem magyaraztak meg, de talan a haj es a noiesseg, noiseg osszefuggese”
            Alighanem. A kibontott hosszú haj az európai kultúrkörben legalábbis a csábítás, az érzékiség meg ilyenek “szinonimája”

      • Nekem hasonlóan nagy melleim vannak. Az én anyám ellenezte, hogy melltartót hordjak, elvből, mert szerinte a tartóizmok ellustulnak, ha mindig alápolcolom. Én vagyok az, akinek már 15 évesen lógott a melle.
        Anyám a szőrtelenítést is ellenezte, mondjuk az nem okozott nagy gondot, csak pihéim vannak, én vagyok az, aki 35 éves korában szőrtelenítette először a lábát, de akkor már túl voltam hódításaim legjaván.
        Ezek után extrapolálhattok, mit gondolt a sminkről (felesleges), a körömlakkról, a csipkés hálóingről, a hajfestésről… De nem ám kamaszkoromban, hanem még 28 éves koromban is nekiállt szétcikizni, ha mondjuk magas sarkú cipőben (elbotlok!), hosszú sálban (becsípi a villamos!), kifestve (tönkremegy a szép bőröm!) jelentem meg nála. Ő szépnek látott engem, ezt erősítette is bennem, csak ezen dolgokat tartotta felesleges huncutságnak.
        A szexről volt szó, de csak mint nélküzhetetlen, kicsit kellemetlen műveletről, mint a béltükrözés.

        Anyám egyébként ifjú korában nagyon csinos volt. Azt nagyon imponáló látni, mennyire nyavalygás nélkül vesztette el a szépségét az öregedéssel, mennyire nem tesz kétségbeesett erőfeszítéseket. Ma hetvenéves, és olyan a feje, mint egy napon hagyott, összeaszalódott alma. Nem zavarja, nem küzd ellene. Ez felszabadító.

        Én egyébként jól érzem magam a bőrömben, még kamaszkoromban sem láttam magam rondának. Neveltetésem szerencsés oldala, hogy belőlem hiányoznak a megveszekedett szépészeti erőfeszítések, amit sok nőben látok. A negatív, hogy kis tudatossággal nézhettem volna ki jobban fiatalon.

        • Anyám egyébként nemrég közölte az óvodás lányommal, hogy ha lakkozza a körmét, akkor
          1. gombás lesz a körme
          2. jobban felfigyelnek rá a pedofilok.
          Az elején gondolkodnom kellett, hova ikszeljek a tesztben, de most megvan a válasz.

    • Édesanyám korán meghalt, édesapám meg nem értett egyet a női szépítő praktikák egyikével sem. Mintha szépnek születni kéne. Meg okosnak msg minden másnak. Persze, közben meg elismeréssel adózott a szépségnek. Ismerős az, hogy tinilént egy-két nyarat hosszú nadrágban jártam, azelőtt meg alig vártam, hogy annyira esteledjék, hogy ne nézzenek hülyének, hogy máris hosszút húztam, aztán igazából egyetemistaként kigyűjtöttem a zsebpénzemből a szőrtelenítőgéprevalót, és már nem érdekelt… és alig vette észre. És amikor észrevette is csak csodálkozott, hogy ekem hogy lehet annyira fontos ez… aztán nem törtük magunkat egyikünk se, hogy megértse. Szóval kár volt annyit bújkálni, és késleltetni a nővé válás elkezdését.

  13. Az enyém nem bírta elviselni, hogy nagy a lábam. Amikor nem kaptunk megfelelő méretű alkalmi cipőt, akkor megvette, ami kicsi volt rám. Azt mondta, hogy egy lánynak úgysem lehet akkora lába… Néha hordtam, iszonyatos kínok között. Amúgy meg jártam sportcipőben. Most van vagy 30 pár cipőm, amiből kb 5-öt hordok. Ezek már jók rám, mert amúgy évekig én is olyat vettem magamnak, ami kicsi. Még mindig szégyellem a lábaim, amiért nagyok, de már javult sokat a helyzet. Már el merek menni pedikűröshöz is.

    Jöhet a slusszpoén? 1 számmal nagyobb a lábam, mint az anyámé.

  14. Anyám pici koromtól kezdve nem akarta, hogy nő legyek. Amikor óvodás koromban apukámnak udvaroltam, hogy majd hozzá megyek feleségül, mint mindenki más ebben a korban, őrjöngött a féltékenységtől, hogy mi összeszövetkezünk ellene, én el akarom apámtól csábítani, és hogy ő már nem is kell.
    Semmit “nőciset” nem tanított, tagadta a létezésüket, vagy még inkább tiltotta. A szőrtelenítésről a gimnáziumban hallottam először, amikor már mindenki rajtam röhögött. A sminkelésről egyetemista koromban. Nem volt szabad hajat mosnom, csak kéthetente, ezért mindenki cikizett. A ruháim örökölt fiúruhák voltak, vagy olyanok, amik még nagyanyámtól származtak. Az osztálytársaim szóltak arról is, hogy menstruáció alatt fürödni kellene, vagy betétet cserélni. Csúfoltak, hogy csúnya vagyok, hogy furcsa vagyok, gúnyneveim voltak.
    A szexről csak annyit tudtam anyámtól, hogy van és iszonyatosan fájdalmas, valamint hogy házasság előtt erkölcstelen és a szüzesség a legnagyobb érték, ha azt elvesztem, megváltozik az arcom és mindenki látni fogja rajtam, hogy értéktelen lettem. A nemmisszionárius szexről annyit mondott, hogy az valami iszonyat. A terhességről annyit, hogy 10 éves koromtól már teherbe eshetek. A tizedik születésnapomtól kezdve rettegve figyeltem a hasam, hogy terhes vagyok-e. Amikor elkezdtem menstruálni, szólt hogy hol a betét és mossam ki a foltot hideg vízzel. A barátnőm világosított fel, már amennyire kiskamaszként ő is tudott bármit a bármiről.
    Anyám mindig megjegyzéseket tett, hogy túl vékony vagyok, akkor lett csak elégedett, amikor annyira sikerült naponta erőszakkal megtömnie huszonéves koromban, hogy kövérebb lettem, mint ő. Erre azóta is nagyon büszke.
    Az első együttléttől betegesen rettegtem, hogy annyira fájni fog, hogy egy életre elmegy tőle a kedvem, és hogy értéktelenné válok.
    Anyám sokat mesélt arról, hogy apámmal mennyire nem jó. Én voltam a pszichológusa és a férjpótléka.
    Amikor barátom lett, és neki nem tetszett, közölte, hogy bár inkább halott lennék. Arról nem tudott, hogy évekig szenvedtem vaginizmustól. Még szűz voltam, amikor már napi szinten lekurvázott, mert beszélgetni mertem valakivel. A “szép lány vagy” nálunk szitokszó volt.
    Nőgyógyászhoz is egyedül mentem.
    Az egyik exemet elcsábította, a másikkal is elég sokáig próbálkozott. Még mindig nem adta fel, de már a következőre is ácsingózik.

    Amit tudok, magamtól tanultam. Nem vagyok képes elhinni, hogy szép lennék, de néha elhiszem. Néha látom magam mások szemével, még vonzónak is.
    Már tudok az ágyban felszabadult lenni, nyitottabb vagyok szerintem, mint a legtöbb ember, és képes vagyok teljesen átadni magam.

    Anyámra haragszom, mert ha nincs rengeteg szerencsém, ha nincsenek mellettem a férfiak, akik végtelen türelemmel feloldanak, akik segítenek és hagynak kinyílni, akkor iszonyatos életem lenne.

    Most nincsenek tabuk. Erő van, szabadság, áradás, fény, élet. Virágzom, mint az a növény, amit évtizedekig tartottak sötétben. Minden az enyém, én vagyok, és van a másik, és összefonódás, és felgyullad a világ.

    Anyámat pedig szánom. Sosem tudta meg milyen ez, és szerintem nem is fogja.

    • Jó, hogy haragszol. Egészséges érzés. Fantasztikus, hogy ilyen élesen és tisztán látod őt és magadat. Anyáddal talán később tudsz beszélni arról, mi fáj neki ennyire, mi gyötri, mi fojtogatja így. Te pedig nagyszerű vagy.

      • Köszi. Én is örülök, nemrég tanultam meg, hogy tudok ilyet, hogy harag, düh. Már kevésbé félek attól, hogy maga alá temet.

        Beszéltem vele, többször is. Vagyis inkább hozzá beszéltem. Sajnos annyira csak saját magát látja, hogy képtelen bármilyen szinten is meghallani, amit mondok. Az adott napon még úgy tett, mintha valamennyire felfogta volna, de másnapra mindig felülkerekedtek a saját belső mechanizmusai.
        Hosszas terápiás munkával eljutottam odáig, hogy elfogadjam, ő ilyen, és ilyen is lesz, nem az én feladatom megmenteni, se megérteni, elvégre több, mint 30 évet áldoztam már erre az életemből.
        Neki a saját anyja, a nagyanyám fáj, aki abból, amennyit tudok róla, sokkal de sokkal abuzívabb volt, mint az én anyám velem. Szóval megértem és látom, de ez nem menti fel azok alól, amiket velem tett.
        Már nem futok azután a szekér után, ami nem vesz fel.

        De azért néha hiányozna egy anya, akim sosem volt.

        • “Szóval megértem és látom, de ez nem menti fel azok alól, amiket velem tett.”
          Nem, baromira nem, és igazából még nem is megérthető.
          “De azért néha hiányozna egy anya, akim sosem volt.”
          😦

    • Le a kalappal előtted, hogy ilyen helyzetből indulva is ilyen erős lettél!
      Feljebb én azt írtam, hogy talán jobb lett volna, ha az én anyám is bűnnek tartja a szexet és szidja a férfiakat, de legalább beszél róla – most rájöttem, hogy nem. Ennél, amit a te anyukád mondott, jobb volt a hallgatás.

      • Mindkettő rombol szerintem, és nem is annyira különböző módon. A bűnnek tartás félelmet eredményez, szorongást és bűntudatot. A hallgatás pedig körülbelül ugyanezt, talán a bűntudat kisebb, a félénkség pedig kicsit nagyobb, talán.

  15. Anyámról. Nem egy démon. Nehéz testalkata van. Nem kövér. Mindig nagyon csinosan öltözködött, tudta, mi áll jó neki. Nevetős, nagyszájú. Okos, vicces. Határozott. Mindig törődött velem. Elvitt fogszabályzásra, öltöztetett, kifestett, fésült. Azt akarta, hogy szép legyek. Mindig biztatott, akkor is, amikor bottal közlekedtem. Mindig azt mondta, hogy gyönyörű vagyok és okos.
    Kevésszer hittem neki. A szex nem volt tabu, jó emlékeim vannak arról, hogy örömmel beszélt az orális szexről is.

  16. Elkezdtem itt a sajat sztorimat, de akkorara duzzadt mint a Csendes Don, meg minek is, ehh, majd ha a szexrol beszelgetunk…
    Viszont epp tegnap beszelgettem egy nulla onbizalommal rendelkezo, amde gyonyoru novel, aki azt kerdezte: “Jo, de mitol lesz onbizalmam?”
    Es itt meghalt bennem a coach. Nem tudom. Nem vagyok kepes megfejteni, hogyan lehet egeszseges onbizalmat adni, segiteni a felepiteseben.
    Duhitoen tehetetlen vagyok, amikor szepnek, jonak, ertekesnek latok valakit, aki nem ezt gondolja magarol. Pedig hallja, latja, hogy vonzo, ertekes es jo ember.
    Nem az okot akarom mar megfejteni, az egyszeru, hat irt soroljuk egymas utan a noisegeben diszfunkcionalis anyakat, feltekeny-elnyomo apakat, pontosan tudjuk az okokat.
    En segiteni akarok azoknak, akiknek nincs onbizalmuk, onertekelesuk.
    Megorulok a tehetetlensegtol ilyenkor.
    Vagy az ok ismerete segithet?

    • Az ok ismerete része a terápiának és ezáltal a felépülésnek. De önmagában nem elég. Én tíz éve küzdök (több) önbizalomért (módszerem: önismeret), de csak részeredméyneket tudtam elérni, mondjuk a nullához képest az is óriási eredmény. Ez egy olyan veszteség, ami szerintem teljesen nem pótolható. Hogy orvosi hasonlattal éljek, olyan gyógyíthatatlan betegség, aminek a tünetei kordában tarthatók, és folyamatos munkával kielégítő életminőség érhető el. Ez reális cél.

      • Egyet kell értenem, képviselőné. Részeredményeim vannak ugyan, de hogy az alappal gond van, azt már visszapótolni nem lehet sose. Néha ez még nagyon tud fájni.
        Közösségi megfigyelésem volt nemrég, hogy a stabil alapokkal rendelkező embertársaim mennyivel otthonosabban mozognak a világban mint én, nem félnek és szoronganak, ami nekem meg alapélmény. (volt eddig! csapataim harcban állnak! 🙂

  17. Tudom, félig off, most nem arról van szó, de az apákról se feledkezzünk meg! Az anya minta, és persze elvárásokat is megfogalmaz(hat). De az apa a pasi, a női önbizalomnak, a külső elfogadásának egyik alapja, hogy az apa szépnek lássa a lányát, és elfogadja, hogy lány (“csak egy lány, nem fiú” helyett). Asszem írtam már: szerintem minden apának kutya kötelessége (lenne) “szerelmesnek lenni” a lányába. Nyilván nem incesztuózus szeretetre gondolok, hanem elájulásra a szépségétől, az eszétől, a lényétől.

      • Nyilván túloztam, de feltétlen szeretet, és annak az érzése, hogy apa kifejezetten szépnek (és okosnak, egyszóval értékesnek) tart, az meggyőződésem szerint tényleg nagyon fontos. Azt sem hiszem, hogy megárt a lányomnak, ha konkrétan ő a legszebb, legklasszabb lány szerintem.

          • Mármint hogy el tudtam-e fogadni, hogy lányom lett? Hát nem okozott problémát, egyáltalán nem akartam valamilyen nemű gyereket, csak egészségeset lehetőleg. Nem is tudtuk, míg meg nem született. Inkább örültem, hogy lány lett a fiam után, de csak annyi, hogy így mindkét nemből van egy, ez valahogy jó érzés volt, de nem igazán fontos.
            Az lehet, hogy nem igazán tipikus, de bőven találkoztam vele, és baromira megnyomorította az így felnőtt nők (ill. fordított esetben, ha fiú volt, és lányt akartak a szülők, a férfiak) életét.

          • Nem tudom, hogy ez manapság mennyire probléma.
            A 70-es években születtem, másodikként, szintén lányként.
            Apám csalódottságát csak elmondások alapján ismerem.
            Fiúként nevelt, fiúként (sőt felnőtt férfiként) dolgoztatott kisiskoláskoromtól.
            A szeretete, ami felém néha megnyilvánult, olyasmi lehetett, amit az apák a fiaik iránt éreznek. Ennél fogva úgy is viselkedtem, fiúkkal bandáztam, verekedtem.
            Kislány mivoltommal csak akkor szembesültem, amikor érdeklődést váltottam már ki a játszópajtásaimból, hiába nem voltak soha lányos ruháim, frizurám, a sportos, agyondolgoztatott testalkatom kíváncsiságot gerjesztett.
            Soha nem hallottam azt otthon, hogy én szép vagyok, az csak a nővérem lehetett, aki kislányként élhette elkényeztetett világát.
            Ennek köszönhetően ő rá is játszott erre, folyamatosan rivalizált velem, leszólta a testalkatomat, arcom szépségét, viselkedésemet.
            Senki nem védett meg tőle.(sem, meg apámtól sem, meg magamtól sem)
            15 évesen döbbentem rá szépség erejére, onnantól ha tehettem kerültem is a családi házat, bármi is volt a büntetésem.
            Akkoriban a fiúk meggyógyították a családilag alacsonyra nyomott önértékelésemet.
            A szépség mítoszában tetszelegni, abból erőt nyerni órási csapda, nem járható út hosszútávon, de akkor nem volt más eszközöm tiniként a kitörésre.
            Bele sem merek gondolni, mi lett volna,ha csúnyácskának születek.
            Nagyot ugrok, lányom született.
            Apósom mérhetetlenül csalódott volt, nem is titkolta.
            Akkoriban időszakosan együtt éltünk.
            Férjem első élménye apaságának megünneplésekor egy kedves beszólás volt:
            “embert mikor szül a feleséged”. Embernek eltöretett az állkapcsa, ott helyben, de az élmény nekünk örökre megmaradt.
            Én csak egy vagyok a sok közül, aki akkoriban ezt duplán elszenvedte, de számtalan esetről tudok. Csak a fiaikra voltak büszkék az apák, nagy százalékban.
            Remélem ez a tendencia változott.
            De azért kérdezzük meg ma a férfiakat, anonim felmérés keretein belül, ami nem kerül az otthoniak tudomására.
            Nincsenek illúzióim.
            És ez nem ítélet. Elfogadható, ha ennek ellenére mégis csak lányok csúsznak be, és szeretetteljesen neveli fel őket. Megszakítom a gondolatmenetemet, mert a továbbiak már a fentiekbe csúsznak át, hogy vajon van-e mindennek köze ahhoz, hogy minden 4. lányt családon belül ér ilyen-olyan bántalmazás, hogy ne nevezzem nevén.
            Engem csak fizikai és lelki bántalmazás ért, remélem a többit nem csak a jótékony homály fed el, amivel nem tudnék szembenézni.

            • A meglehetősen macsó Koncz Gábor mondta talán, hogy örül, hogy lánya lett, mert ha a fia nyámnyila lett volna, azt nem bírta volna elviselni (miért lett volna nyámnyila? Na mindegy). Sok pasit ismerek, aki örül, hogy lánya van (illetve a többség úgy van vele, mint én, mindegy a neme, ha fiú lett volna, annak is örülne). Legfeljebb, ahol csak lányok vannak, panaszkodnak, hogy nőuralom van otthon, de ez is inkább vicc. Egy embert ismerek, aki nem annak örül, hogy van öt(!) szép, egészséges gyereke, hanem annak, hogy mind az öt fiú. Derék bunkó macsó az illető.
              OFF: Egyébként a nemekről: érdekes, én azt vettem észre, hogy az ultrahangos orvosoknak viszket a nyelve, hogy elmondja a gyerek nemét, nehéz őket lebeszélni.

            • Húsz éve, mikor a legnagyobb lányom született, az utolsó három ultrahangon megerősítették, hogy ez kisfiú, nézze csak, anyuka, ott a kukija stb. Erre készültünk. Aztán mikor megszületett, a szülészorvos – hangjában jól érzékelhető volt a csalódottság és a hibáztatás – “De hát Kata! Hát ez kislány!” Nekem attól a pillanattól ez lett természetes. Hát persze, hogy lány, mi is lehetne más. Apukája pár hónap elteltével vallotta be, hogy ő igenis csalódott volt. Nem azért, mert lány lett és nem fiú, hanem mert “ő nem erre készült”. Control freak. (Aztán a többinél már bevallottan jobban szeretett volna kislányt, mert az milyen jó, négy nő között egy szem elkényeztetett pasasnak lenni.) Mikor már megvolt a három lány, valaki megkérdezte tőle, hogy nem akarunk-e negyediket is, mert hát azért mégiscsak kell egy fiú, aki továbbviszi a nevet. Erre nagyon nagyot röhögött. (Családneve a Magyarországon leggyakoribb, annak idején fel is ajánlotta, hogy legyen a gyerekek családneve az én vezetéknevem inkább.)

            • Állítólag apám versenyzett a haverjaival, hogy kinek születik előbb fia. Miután lett két lánya, hirtelen szemléletet váltott, és azt kezdte mondogatni, hogy persze, fiút bárki tud csinálni, bezzeg lányt! (Tanulság nincs.)

              Gyakori szavajárása, hogy “három liba!” (értsd: anyukám, tesóm, én)
              Illetve néha megjegyzi, hogy ha fiú lennél, bezzeg nem anyádnak adnál igazat, hanem nekem. Ilyenkor mindig mondom , hogy azzal se lenne beljebb: csak fiú lennék, nem pedig hülye!

            • Nekem két ismerősöm is van, mindkettő friss apuka. Örülnek, hogy az első gyerek lány, mert azt gondolják, hogy nem elég férfiak ahhoz, hogy fiúgyermeket neveljenek. Bezzeg a lány!

        • Az én apám sose mondta, hogy szépnek lát, pedig nekem jól esett volna. Nagyon örülök annak, hogy a lányaim apukája szépségesnek és tökéletesnek látja a kölköket, és ezt gyakran ki is nyilvánítja. Soha egyikünkben sem merült fel, hogy ennek bármiféle szexuális töltete lenne. Szerintem ez sokat segít nekik az egészséges önkép kialakulásában. (Mondjuk, persze, tényleg gyönyörűek és okosak :))

        • Nekem apám nem mondta elégszer. Mindig meg akartam neki felelni, hogy végre érezzem, hogy imád. Aztán rájöttem, hogy nem bennem van a hiba. Neki nagyon nehéz kimondani, ha érzi, akkor is. Az anyja sosem szerette, ennek ellenére remek ember lett.
          Az ember 0-5 éves korában érzékenyebb. Ő akkor nem mondta. Csak bánkódott, hogy jaj kislányom, mi lesz így veled?
          Most már büszke. Most már könnyű büszkének lennie. Haragszom, de megértem őt.

          • Nem akarom nagyon védeni, de a neveltetése és az, hogy féltett téged, eléggé megmagyarázzák, hogy nem tudta mondani.Egyébként sokszor az is hozzájárul, hogy valóban nem tudnak érzelmileg elköteleződni sérült gyerekek szülei, hogy beindul egy olyan gondolat is, hogy vajon megmarad-e, meddig fog élni, izé – és a veszteségtől való félelem gátolja az érzelmek kialakulását.

            • Ez egy új nézőpont, nem is gondoltam erre. Köszi!
              Csak hát rendesen beleégett az érzelmi memóriámba, hogy ‘nehéz eset vagyok, nehéz engem szeretni, jaj, de nehéz, inkább oda sem nézzek’.
              Mostanában kihúzza magát, büszkélkedik velem, bókol és ezzel halálosan idegesít.
              Ez így nem kunzt. Igyekszem elnéző lenni, de nehéz. Még egy jó darabig érlelgetem magamban, hogy egyáltalán megemlítsem neki, hogy mit érzek.

              • Igen, így nem kunszt, és nem is felmenteni akarom. Gyanítom, hogy a bókolás a korábbi hiba helyrehozását is célozná, de nem jó eredménnyel.

        • Igen, azt hiszem, fontos és jó, ha egy apa mint kis hercegnőjére tekint a lányára. Lehet pótolni ezt az élményt, de jó alap és ritka alap lehet az anya támogató szeretete mellett.

    • Ne-ne-ne-ne-ne! Ezt ne! Apám nyomatta ezt a szöveget, engem nagyon megborított. Minden ilyen jellegű közeledés elől automatikusan elzárkózom, nem akarom észrevenni (akkor is, ha amúgy tetszés-szerelem van részemről is), annyira társul hozzá a tabu, az iszonyat (semmi fizikai bántalmazás nem volt emlékeim szerint, csak az állandó feszengés, hogy úristen az néz így rám, akinek nem szabad). És a fél életem ráment, amíg ezt így összeraktam magamnak. Ne nézzen egy apa nőként a lányára szerintem.

      • Mi? Nem nőként nézek rá, hanem kislányként. És ha felnő, akkor is úgy fogok ránézni, mint a lányomra, nem is értem. Az, hogy nagyon szép, nem azt jelenti, hogy ölelgetem, vagy fogdosom, vagy hogy érted? Az meg hogy okos és klassz gyerek, végképp miért is baj? Nem véletlen tettem idézőjelbe a szerelmet!
        Mikor még együtt voltunk az anyjával, folyton szájon akart csókolni (ha jól emlékszem, a fiam meg az anyját). Mindkettőnek elmagyaráztuk, alig pár éves korukban, hogy szájon nem csókoljuk egymást, csak apa anyát, ők meg majd annak idején a párjukat. Meg nem velük alszunk egy ágyban, hanem anya apával. Amikor képesek voltak már egyedül mosakodni, fiam a fitymát felhúzni, lányom a punciját mosni, azóta nem is nyúlunk hozzájuk, mármint az azonos nemű gyerekhez sem, persze ölelés meg puszi van, de csak annyi.

        • Én ezt az “apa “szerelmes” a lányába” fordulatot még idézőjelben is kártékonynak tartom, ennyi. Azzal együtt, hogy fizikai bántalmazás nem fordult elő nálunk. Nem téged vádoltalak bármivel is, el is mondtam hogy ez az én személyes élményemen alapul. Nem gondolom, hogy ezzel traktálnád a lányodat, de nálam még ez is, hogy ezt itt véleményként leírva látom, megszólaltatja a vészcsengőt a fejemben. Nekem ez volt annyira mérgező, mintha a bugyimba nyúlkáltak volna. Nem szeretem, ha azt mondják, szép vagyok, pedig tudom, hogy az vagyok. Meg hasonlók vannak velem a mai napig.
          “A férfinak első szerelme az anyja, az utolsó a lánya” – ez hangzott el napi szinten nálunk. És nagyon féltem tőle, ha ivott, mert akkor láthatóan lazultak a gátlásai.

          • Aha, így értem, és persze, családon belül nincs ez a szóhasználat, de igazad van, ezentúl vigyázok azon kívül is, tényleg félreérthető.
            Úristen, az apád tényleg komolyan gondolta – ez nagyon gáz. Tényleg, azt elhiszem, hogy az incesztus minden formája, a szóbeli is, legalább olyan káros, mint a verés vagy az alázás. Ehhez képest minden negyedik lánygyereket ér kb. incesztus, nem szóbeli – plusz még az olyan esetek, mint a tied. Ááá.

          • Ideje visszavennem a rajongásomból azt hiszem. ha a 16 meg a 18 éves fiaimba “szerelmes” vagyok és képes vagyok belefeledkezni a gyönyörködésbe, ha rájuk nézek; továbbá halljam már meg, ha azt kérik, hogy “ne nézz”. Pedig Isten bizony semmi rossz szándék nincs bennem, egyszerűen szépnek látom őket és ennek hangot is adok.

          • cunningman, hátborzongató a szexuális töltetű apai tekintet gondolata! Érthető, hogy egy ilyen szóhasználatra felkapod a fejed.
            Ugyanakkor szomorú, hogy ilyen férgek miatt egy apának magyarázkodni kell a tiszta szeretetét illetően.
            Én is szoktam gyönyörködni a gyerekemben, sőt az unokahúgomban is. Vérem. És látom benne magam és a szerelmem, és kettőnk szerelméből született. Persze hogy szerelmes vagyok belé! Tisztán! Nincs vékony jég! Teljesen pontosak a határok! Benne csak gyönyörködöm, és megadom neki, amire szüksége van.

    • Szerintem is, igen. Nagyon sokat tehet az apa is! Nálunk anyám a szokásosan, koroszályának megefelelően, iszönyú prűd volt. Tőle nem hallottam semmiről. Apám viszont nagyon rendben volt ezen a téren. Jól szerette anyut, és minket is a nővéreimmel. Neki köszönhetem, hogy anyám nyomorából én ki tudtam vetkőzni. Anyu nem bántásból, vagy a kisgyerekként megtartásomért nem beszélt a testi dolgokról, hanem mert annyira szégyellte. Egyszerűen nem tudta jobban.

  18. Bénázással indítok azt hiszem.
    Elkezdtem egy hozzászólást,ami két mondat után eltűnt, lehetséges,hogy ebben a fene nagy izgalomban,hogy először szólok hozzá a bloghoz,megnyomtam valami feleslegeset.
    Szólva akkor még egyszer nagy levegő…
    Hónapok óta olvasok itt. Régi posztokat,újakat, sőt,elkezdtem a legelső bejegyzéstől mindent átnézni,megrágni, nyugodtan mondhatom, hogy az éjszakáimat Évával töltöm alvás helyett,mert mindig találok érdekes felvetést,amin aztán hosszasan töprenghetek.
    Tulajdonképpen úgy terveztem, csendes szemlélődő maradok,de már annyit fészkelődtem olvasás közben,és annyiszor fogalmaztam meg a mondanivalómat erről-arról,hogy most aztán “durrbelebumm”.
    A nicknevem árulkodik rólam, folyton szorongó,majd húsz éves kapcsolatban élő,háromgyerekes anyuka vagyok. Mindig agyalok,mindig zakatol a fejemben valamilyen probléma,ha éppen nem kellene aggodalmaskodnom,akkor is tudok magamnak bármikor generálni rossz gondolatokat.
    Ennek miértje rejtély számomra.
    Egyébként néha azt hiszem szép vagyok, máskor azt,hogy ocsmány.
    Néha bölcs vagyok,és mindenre tudom a választ, aztán máskor meg nagyokat hallgatok, mert ezt sem tudom,meg azt sem.
    Pedig.
    Szuper az anyukám,jófej az apám. Együtt élnek 44 éve.
    Úgy nőttem fel,hogy a környezetem folyton azt sugározta felém, V-ka szép,V-ka ügyes,V-ka a legokosabb, V-ka majdhogynem egy polihisztor palánta, sokra viszi majd. (Egyke vagyok különben.)
    Történhetett volna így is akár, mert sokáig kitűntem az iskolában is, gyorsan tanultam,a tanáraim szerettek,az osztálytársaim elismertek,barátaim is akadtak.Aztán mégsem úgy lett,mert a sok biztatás ellenére ráébredtem,hogy nem V-ka rajzol a legszebben, más is akad körülöttem,aki sokat olvas,és tájékozott, sokkal később pedig azt is megtapasztaltam,hogy V-ka marhára nem is olyan gyönyörűséges,nem V-kára buknak a fiúk,hanem a kevesebbet molyolgató,ámde sokat mosolygó akárkimásra.
    Aztán megint múlt az idő,és biztos kézzel választottam ki a két meghatározó férfit.Az első négy évig tartott,és a kapcsolatunk lezárása alkalmával eltörte a karomat.
    A következő kapcsolatom két évtizedes, máig tartó, pedig azt kell hinnem, a férjem megrekedt valahol a Neandervölgyben, (kötőjellel?) a nők és férfiak együttélésének mikéntjét tekintve egész biztosan.
    Mindez annak ellenére,hogy:
    Imádnak a szüleim,és én is őket.
    Mindig mindent meg tudtam beszélni anyuval,a mindent szó szerint értendő.
    Soha nem gátoltak semmiben,soha semmire nem mondták,hogy lehetetlen, vagy hogy te nem vagy rá képes kislányom.
    Nem szóltak,és a mai napig sem bombáznak kéretlen tanácsokkal, ha elmesélek valamit,akkor véleményeznek,de nem irányítanak.
    Olyan jó ez,és mégis lettem egy tipródó, bizonytalan,sokat ordibáló,aztán mindent megbánó,fejjel falnak rohanó,jólodabaszódó (pardon),magáról sokat képzelő,majd magáról semmit nem tartó valaki.

    • Nagyon kifejező, ahogyan írsz!
      Emlékszem egyszer volt szó arról itt a blogon, és másokkal is beszélgettem már arról, hogy vajon miért van, az, hogy sokszor azok is sokat szívnak az életben és szerencsétlennek érzik magukat, akik hozzád hasonlóan szerető, bátorító, inspiráló, önbizalmat-személyiségfejlődést elősegítő családi környezetből jönnek. Egyik ismerősöm azt mondta erre, hogy talán azért, mert nekik a családból való kilépés után azzal kell szembenézniük, hogy a világ nagyon nem olyan, mint amit addig tapasztaltak.

      • Vagy talán az is zavart okozhat, ha otthon nem reálisan látnak. A gyengeségeidet nem látják, sose mutatkozik meg, hogy miben van még fejlődnivaló, de a kiválóságaidért rajonganak. Ez aztán nem reális önértékeléshez vezet. Vagy hülyeséget mondok? Nekem a burokban nevelés jutott az eszembe.

    • “megrekedt valahol a Neandervölgyben”
      Nemtom, hogy kötőjellel-e, de az nem is biztos, hogy nagy baj lenne. Lehet, hogy ott sokkal normálisabb volt a két nem viszonya, mint ma, csak patriarchális történészek másképp értelmeznek mindent.

      • Pont a lényeg sikkadt el.
        Hagyjuk a történelmi hűséget, a lényeg leegyszerűsítve valahol a Jupiter és kisökör vonalon mozog. A Jupiter nyilván nem én vagyok.
        De ha maradok az őskornál, a mi közösségünk abban nyilvánul meg,hogy a férjem ugyan vadászik,én meg gyűjtögetek,de ha én is szeretnék vadászni,mert mondjuk mit tudom én, jó lenne, na olyan nincs. Mindenkinek van saját dolga,meg saját helye.

        • Persze, nyilván a kommentednek nem az a lényege, és hát az ilyen történészek Neandervölgyije szinttől csak menekülni lehet, kell. A sablonos férfi-nő kapcsolatban, házasságban, munkamegosztásban gondolkodóról hamar kiderül, hogy képes-e kinyitni a szemét, vagy szándékosan marad vak. Utóbbi esetben nincs vele mit kezdeni, sosem fog változni.
          A neandervölgyihez azért szóltam hozzá, mert ez egy bevett sztereotip szöveg, ráadásul tudományosnak tűnik, pedig csak egy tudományos hit. Szó se róla, az se biztos, hogy tév, de hogy nincs bizonyítva, az tuti. Fontosnak tartom, hogy legalább itt lássuk ezt tisztán. A kommented szempontjából lényegtelen – ezért ne haragudj – valóban, de a blog szempontjából talán nem.

  19. A hozzászólásokat elolvasva nekem végül az jön le, hogy mindkét nemű szülő viselkedése, mintája egyformán fontos az utód számára. eszembe jutott a kép, mely alatt ez állt: “úgy viselkedj lányod édesanyjával, ahogyan majd szeretnéd, hogy vele viselkedjen a barátja” – vagy hasonló. Apám nem vett részt az életünkben, pedig házasok voltak. A megjegyzése nem az volt: nekem vannak a legszebb lányaim a faluban, hanem: van náluk szebb lány is a faluban. Érdemes volna az apákról is írni egy hasonló posztot 🙂

  20. Anyu télen kockás férfi flanelinget visel és polárpulcsit meg farmert, nyáron balatonátúszós pólót, háromnegyedes nadrágot és teva szandált. Még sosem láttam sminkelni. Én se szoktam sminkelni és nem is hiányzik és én is teva szandált hordok nyáron. Sminkelni és magassarkút viselni meg szőrteleníteni nem tanított meg, de biciklizni, evezni, barlangászni és sziklát mászni igen. Meg programozni is.
    A szexualitáshoz úgy viszonyul, mint egyik ismerősünk a magassághoz. Ez az ismerősünk nagyon tériszonyos, de nem szeretné, ha a gyerekek átvennék tőle ezért próbált nem pánikolni a Szlovák Paradicsomban de időnként azért látszott rajta, hogy nagyon félti a gyerekeit meg felkiáltott, hogy dehát ez veszélyes. Szerintem Anyu nagyon fél a szexualitástól. Próbált nekünk pozitív szemléletet átadni, de nem mindig sikerült neki. Például a menstruációm miatt folyamatosan megszégyenített, de én emiatt már dacból se vagyok hajlandó szégyellni.Engem élénken érdekelt mindig is a szexualitást, ezért rám legszívesebben csadort húzott volna, de mivel ez nem volt opció beérte a nagyipulcsival is. A húgomat nem érdekelte igazán az ellenkező nem, ezért őt arra próbálta rábeszélni, hogy viseljen nagyon apró bikinit. Viszont mindezek mellett rengeteg jó húzása volt, mikor épp nem hatalmasodott el rajta a pánik, meg alapvetően azért hagyott minket élni ilyen téren, pedig én nem voltam (vagyok) egyszerű eset.

  21. Anyám egy mártír. Azaz szereti magát annak beállítani. Sok a dolga, mondja, nem ér egyikről a másikra, de változtatni a módszerein az istennek nem akarna. Mai napig forgótárcsás géppel mos. Az automatában nem bízik – attól nem lesz olyan igazi fehér a ruha. Ha hétvége, akkor főzés. mert a férjét ki kell szolgálnia. És itt megállok: szolgálnia. Meg ahogy némely kolléganője emlegeti a saját férjét: az “uram”. Uram?
    Addig nem ül le hétvégenként ebédelni, amíg apám be nem fejezi az étkezést. Apám ül, hogy tegyék elé az ételt, az evőeszközt, meg nem mozdulna. Anyám mozdul. Dohog. Én meg mondom, ehhez szoktattad hozzá, így kezdtétek a házasságot, min csodálkozol? Vagy mit szeretnél, mit mondjak, mit akarsz hallani? Méltányolást, amikor épp az ellenkezőjét gondolom?

    Anyám állandóan az alakom mustrálja. Ő leakadt valahol a 18 éves koromnál, amikor 175 centihez voltam 65 kiló, karcsú, hamvas tinike. Most ugyan ehhez a termethez vagyok 85 kiló, amiről tudom, hogy nem tesz jót nekem (érzem az ízületeimen), de mégse hiányzik, hogy a hasam lesse, de kerek lett. Az, meg még remeg is, és megpöckölöm neki, nesze, nézzed. Erre a sóhaj: bár gyerek (unoka alert) miatt domborodna az a has! Ja,. Tudok én fogyni. Idegből. Mert akkor se élni, se enni akarásom. Úgy aztán olvadnak a kilók. És szaporodnak a ráncok…
    Ó, a kilóközpontúság nevetséges. Mintha ezen múlna sikerességem, boldogságom. A mérce: nézz ki valahogy kislányom. És néha mai napig elhiszem. És olyankor elkap az undor magamtól: ez megereszkedőben van, ez fodrozódik, ez vaskos, az meg ott igencsak alhasitasi-formát kezd ölteni. Nincs az a ruha, ami rajtam jól állna, ami emberi formába öntene. Csak tudnám, mi az az emberi forma. Ó, a nőietlen tinikor, amikor a nőies párnák még hírből sem gyarapodtak! Aztán észbe kapok: anyámat mantrázom. Elégedetlenségét átveszem. Le kell állni, őnélküle sorra venni, mi a kínom, és ha van kínom, tegyek is érte, másmilyen legyen, ne csak rinyáljak. Mert ahhoz nagyon értek, csak éppen semmire nem jó.

    30-on túl kinyílt előttem a világ. Megtanultam értékelni, felismerni dolgokat, amikre azelőtt vak voltam. Most éledek, érek, érlelődöm, előtte voltam bele üresen, üres aggyal a világba. Sokat akartam markolni, erre keveset fogtam. Szétszórt figyelem mindenütt, most viszont összpontosítok. Figyelek. Figyelni tanulok. Kifelé, meg befelé is.
    És anyám odáig változik, hogy próbál velem nőként beszélni. Megosztani velem a dolgait, de nem lelki szemetesláda módjára. Új ez a szerep. Kapcsolatot keres. Lánykaként ritkán beszéltünk. Szerinte apás voltam. De hogy az lennék ma is… Kétlem. Anyám hullámtörő lett apám és köztem.

    Hitet viszont tőlük önmagamban azt nem kaptam. Bennük se volt maguk iránt. Így nehéz.

  22. Elég komolyan megborított ez a post és a hozzászólások. Megannyi emberi sors, és nem épp jó helyen.
    Bár anyákra kihegyezve (és apákat említve), sokszor őket vádolva írtátok le az életeteket, de bennem felmerült, hogy valóban ők-e minden bajok okozója? Gyerekként, majd tanárként is szembesültem a szellemileg épp fejlődésben lévő korosztály önbizalom, avagy lélekromboló erejével. Ha valakit a siserehad kipécézett magának, akkor jaj volt neki! (bár biztos hallottatok róla, ez most sincs másképp, csak a face2face helyett mostanság FaceBook van). Az inzultált gyerkőc elzárkózik, magába fordul, “gondolkodik”, és következtetést von le: értéktelen senki vagyok, akit csak csúfolnak. Szerintem ezen minden gyerek átesik valamikor!
    És igen, ez egy elég meghatározó pillanata tud lenni az embernek.. Kap-e segítő kezet a szülőktől, tanároktól, vannak-e, lehetnek-e egyáltalán barátai, cinkostársak, érik vagy érhetik-e pozitív élmények, részeredmények, melyek kapaszkodót s így esély adnak arra, hogy “kinőjje” az önbizalomhiányt, hogy felébredjen benne a lázadó? Vagy épp ellenkezőleg, a befordulás miatt csak még sebezhetőbb, érzékenyebb lesz, aki csak a pofonokat képes megélni, a simogatást pedig inkább nem kéri…? Mert segíteni is csak annak lehet, aki elfogadja és nem ellöki a felé nyújtott kezet.
    Nagyon jó volt olvasni, hogy többen is rátaláltatok a kivezető útra, önmagatokban, egy férfiban, társban megtalálva azt, aki segít, megmutatja az utat, elhiteti veletek, hogy a magatok módján értékesek vagytok, de legalább “rugdos”, hogy elkezdj változni, öltözni, ÉLNI..És remélem, hogy az általatok felnevelt új generáció már mentálisan egészségesebb, erősebb lesz, s pár év múlva már többen beszélgetnek mosolyogva a metrón, vonaton, mint amennyien most morc arccal, fejhallgatójukba temetkezve bámulnak ki az ablakon, nézik a plafont, tekintenek a semmibe, s élik éppencsak túl a közösségi lét megpróbáltatásait…

    • Persze hogy nem csak a szülők vannak itt jelen az önbizalom elvesztésénél vagy épp megerősödésénél, de te is írod, hogy fontos pl. a segítő kéz. És azt se felejtsd el, hogy egy otthon nagyon jól megalapozott önbizalom, kiegészítve azzal, hogy később is segít a szülő, nagyon sokat számít – az ellenkezője végképp kiszolgáltatottá tesz.

      • De amikor annyi onertekelese sincs, hogy a szuleitol kerjen segitseget… Ez is onbizalmi kerdes, nem? Hogy merjen odamenni anyuhoz es elmeselni a traumatikus szexualis elmenyt, hogy korrigalodjon a fejben a kep, stb.
        Banyek, total kiborit ez a tema, de helye van, es jo, hogy van.

        • Hát ez az! Hogy ha megkapja a szeretet otthon, és őszinte is lehet, tudja, hogy hisznek neki, akkor persze hogy lesz önbizalma is, meg a szüleiben is bízik annyira, hogy megy, és mondja. Az alap bizalmat (ősbizalom) a megbízható, szerető szülők adják. Nem a tökéletesek, hanem az elég jók.

        • Nálam inkább bizalmi, segítséget csak baráttól vagy rokontól fogadok el. Ajándékot dettó. Nagyon sok szülőre egy halott macskát nem bíznék, nem gyereket. És itt a saját anyámról és apámról is beszélek.

    • Gondolkodtam azon, amit itt írtatok, hogy “segítő szülők”, “háttér” meg “ősbizalom”.
      Nekem sose volt egyik se.
      Egyáltalán nem éreztem ősbizalmat egyik szülőm iránt se, soha, talán már ovis koromban se.
      Nem tudok visszaemlékezni erre az érzésre, én mindig tudtam, hogy egyedül vagyok.
      Nem mondtam el anyámnak szinte soha semmit, mindent magam csináltam kiskoromtól, szerintem a testvéreim is, nővérem fülhallgatóval ült a fején, öcsém meg számítógépezett, erre emlékszem, anyám szabad idejében olvasott, vagy fejtette a rejtvényt, apám meg ott se volt nagyon.
      Mintha nem is lettünk volna család, csak együtt laktunk.
      Sose volt köztünk bizalmas viszony, ma sincs.
      Anyámhoz nem lehetett fordulni semmivel, mert mindig ordibált, hogy a gyerekei megint “terhelik”.
      Aztán már nem is fordultam.
      Még azt se mondtam meg, ha valamire be kellett fizetni, hanem befizettem a saját zsebpénzemből.
      Anyám meg is mondta, hogy alig várja már, hogy a gyerekei nagykorúak legyenek, és lekopjanak otthonról, mert így is túl sok energiát fektetett belénk, és unta, meg unja is.
      Apám meg közismerten nem érdeklődik semmi más iránt, mint önmaga, meg a vállalkozása.
      Sokszor gondolkodtam azon, hogy ők szeretnek-e minket, vagy csak lettünk, ha már így alakult.
      Ősbizalom nálam sehol sincs, de nem is volt, azt hiszem.

      • Az jut eszembe, hogy ilyen emberek, mint a szüleid, azért vállalnak gyereket, mert ez elvárás? Kb. ez lehet az eredménye a szüljetek gyereket c. kormányprogramnak? Sok nem szeretett, elhanyagolt, érzelmi sivárságban felnövő gyerek, akik nagy része sosem jut el addig a felismerésig, amihez te eljutottál, hanem azt képzelik, hogy ez van rendben, így kell élni, gyereket nevelni, mert ez a természetes. Természetesen ennek megfelelően engedelmesen szülnek/csinálnak gyereket, és ugyanilyen sivárságban nevelik fel őket?
        Az én apámról tudom, hogy szeretett minket. A maga módján. De kimutatni gyakorlatilag csak úgy tudta, hogy bármit megvett nekünk, amit kívántunk, és persze, amire tellett. Mondjuk ez a számára főleg ehető dolog volt, mert az evés az központi téma volt (persze, háborús gyerek, meg szegény család, nyilván alapprobléma volt valóban a gyerekkorában). Szóval beszélni vele nemigen lehetett.

        • Szerintem igen.
          Mármint azért lettünk mi, mert ez volt az elvárás.
          Illetve apám jobban akart gyereket, mint anyám, fiút is akart, lett nővérem, jóval utána én, utánam nem sokkal öcsém.
          Anyám kötelességből szült, apámnak presztízskérdés is volt a gyerek.
          A kormányprogrammal kapcsolatban szerintem igazad van, kiráz tőle a hideg.

          • A kötelesség meg a presztízs között nincs lényegi különbség. Pláne nem a gyerek szempontjából. De egyébként is: mindkettő elvárásnak felel meg lényegében.

            • Igen, igaz.
              És nekem szar volt.
              A mai napig nyoma van a lelkemen.
              Az a kormány, aki kötelességből szülésre biztatja a nőket, az nem szereti az állampolgárait.
              Sokszor éreztem, hogy a hazám nem bánik jól velünk, bár változna valami, de nem fog.
              Kiskorúsítva vannak az emberek, mintha kis taknyosoknak magyarázná a kormány a tutit.
              Nem csak a szülj huszonévesen dolgot értem, hanem pl. a felsőoktatás ügyét is, de mást is.
              Reménytelen, egyre lejjebb megyünk, vissza a múltba.
              Hogy egy ilyen állam hogy marad meg Európa közepén…?
              OK, ez már nem ide tartozik, na, szóval kényszerből szülni nem frankó.
              Az anyának se, a gyerekek is megszenvedik, apukát nem tudom, az enyém látszólag nem szenvedett, élte világát.
              Szóval apa részről nem tudom.

  23. Én férfioldalról tudok egy keveset hozzászólni a dologhoz. Szerintem, mi férfiak adhatnánk több elismerést nektek, nőknek. Már a családban. Éreztetve a kislányokkal, hogy belül már valahol ők Nők. Aztán egyszer kívül-belül azok lesznek.
    Szeretek flörtölni, régebben magány ellen is csináltam. És a legtöbb nő, annyira szereti, ha meg van dicsérve! Csak szerintem mindig meg kell keresni, mi a szép benne, mert akkor jobban átmegy, hogy tényleg vonzó. Egyébként 80, sőt 90%-ban nem kell keresgélni semmit. Ezer ponton szép egy nő, és ugyanennyin lehet elhelyezni egy bókot. Ha megköszöni, már jó, ha elmosolyodik még jobb, ha felnevet: a legjobb. Tök jó tippmegindokolni a dicséretet. Nem csak azt mondani, hogy szép, hanem hogy miért az. Mi megy mihez a ruháján, mit idéz fel az illata, mire emlékeztet az ékszer, amit visel, stb. Van egy cikk a témáról a Férfiak Lapján, “Flörtölj! Megéri” a címe. A kereső gyorsan kidobja. Legtöbb férfi nem mer bókolni, attól tart szerintem, hogy megsértik vele a nőket, biztos azt hiszik, rögtön ágyba akarják őket vinni. (Jó van ilyen, tény, de messze nem annyi…) De én azt tapasztalom, a legtöbb nő bízik. Hogy tényleg a bók öröméért bókolok, az én jutalmam: az ő öröme. Elvégre közöm van hozzá. Valahol benne vagyok én is.

    😉

    • Ó Zoltán, de jó is lenne, ha a nők igy működnének. Én magam szívesen bókolok, de bizony megválogatom, hogy kinek. A többség valóban szereti, élvezi, fogadja, feltöltődik tőle, de ők nem kommenteltek ide, nem meséltek horror történetet, legfeljebb csak elolvasták és legyintettek: szegények…
      Sajnos van viszont sok olyan nő, aki nem tud mit kezdeni a bókkal. Jó esetben cinizmussal fogadja, elvégre biztos cinikus megjegyzés volt, rosszabb esetben egyenesen támadásnak, s erre visszaszúrással válaszol. Több olyan csókát ismerek, aki “elég inteligens” ahhoz, hogy hagyja a fenébe a dícséretet, mert minek?! Na a kőműves brigádnak nincsenek ilyen aggályai. Ők küldik a bókot a szöszi “könyvtároslánynak”, manager aszisztensnek. …a bunkók!

      • Én nem szeretem, ha mindent áthat a nemiség, nekem az bókoljon, aki látja a pillantásomból, hogy odavagyok érte, és az is kiemelt, érzelmes pillanatokban, amikor ennek van helye, egyébként az intellektust nyomjuk.

        • Volt egy egyébként kedves kollégám, akiből ömlöttek a bókok, egész más témájú beszélgetésben a külsőmet elismerő-gusztáló félmondatok, zúdította boldog-boldogtalanra, nem értette, ezzel nekem mi a bajom, egyáltalán mi a baj velem, hát ennek örülni kell! Egyszer megkérdeztem, volt-e már olyan partnere, aki nyilvánvalóan és eltúlzottan tettette az orgazmust (őt ismerve biztosra vettem, hogy igen). Elgondolkodni látszott. 🙂

    • na jó, de belegondoltál, hogy miért vannak a nők (pontosabban a nők egy bizonyos része) kiéhezve a jó szóra? hogy abban nőnek fel, hogy ők csúnyák, értéktelenek, nem jók matekból, és még csúnyák is? sajnos nagyon sok nőnek ez a valóság amiben felnő. persze, hogy ki van éhezve arra, hogy valaki szépnek, jónak tartsa.

      viszont a bókolással, az udvariaskodással és a többi jóindulatú szexista gesztussal az a baj, hogy nem veszi figyelembe, hogy a másik ezt akarja-e, jó-e ez neki; illetve hogy a férfiak egy része feljogosítva érzi magát, hogy bókoljon, flörtöljön random nőkkel, és ha a nő nem örül ennek, akkor a nő a csunyagonoszizé.

      amúgy a valódi teljesítményt értékelő, személyre szabott elismeréssel semmi gond nem lenne. de azt ugye nem igazán szoktuk bóknak nevezni.

      • “a többi jóindulatú szexista gesztussal az a baj, hogy nem veszi figyelembe, hogy a másik ezt akarja-e”
        Kicsit elbizonytalanodtam… A nők egy rész igényli a bókot, szereti az elismerést, elolvad, ha megdicsérik, meggyógyul a szülői terrortól elvesztett önértékelése tőle. Más nők kimondottan utálják, tolakodásnak, szexistának tartják. A “középutasokról” már nem is beszélve, akik szeretik, ha…, de a melós azért már mégiscsak…
        Mi a megoldás? Most akkor bókoljunk, vagy ne? Legyünk férfiak, hogy ti lehessetek nők, vagy inkább hagyjuk ezt a szexizmust? De akkor mi marad?

        • sőt, még attól is függ, hogy milyen viszonyban vagy adott emberrel.

          hát igen, ez már csak egy ilyen világ, hogy a nők meg a helyzetek sokfélék, és nem lehet csak úgy egy kaptafával boldogulni;)

          de azzal biztos nem követsz el hibát, ha nem dícsérsz meg olyat, akit nem ismersz, nem üres bókokat mondasz, hanem valóban az ember teljesítményét, választását dícséred; és ha valami nem jól sül el, akkor bocsánatot kérsz és máskor nem csinálod.

        • “Mi a megoldás? Most akkor bókoljunk, vagy ne? Legyünk férfiak, hogy ti lehessetek nők, vagy inkább hagyjuk ezt a szexizmust? De akkor mi marad?”

          És mi lenne, ha nem kellene mindenáron férfinak és nőnek lenni a mindennapokban, “csak” simán embernek.? A férfi-nő kontextust meg hagyjuk meg az olyan helyzetekre, ahol tényleg van értelme.

  24. Én speciel ronda kisgyerek voltam, nem is ronda, hanem az a szerencsétlen az osztályban, akinek bokán felül ér véget a nadrágja, tudják róla, hogy az apja iszik, néha megüti az anyját, ha balhé van, zeng a lakótelep, van még három testvére, csórók, szóval gáz a család, ezt suttogják a háta mögött, de néha ő is hallja persze, ha elég hangosan. Hiába voltam végig eminens, a lúzerség második bőrként tapadt rám a sok harmadkézből kapott ruha alatt. Ez az emlék ma ugrott be: amikor gimnáziumba kerültem, két csoportra osztották az osztályunkat ábécé szerint, így feles osztályok jártak nyelvre, matekra. A másik csoport matektanára átkérte a szerinte okosabb gyerekeket az ő csoportjába, az egyetlen kitűnő tanuló gyerek én voltam, aki végül maradt az ábécé alapján a “gyenge csoportban”, radar alatt éltem. Ma, mert ma erős vagyok, nevettem ezen az emléken, de az asztalt üthetném az elvesztegetett lehetőségekért – persze akkor mi lenne, visszakapnám?
    Anyám pontosan passzol Éva fenti kategóriájába: “nőiségével kifejezetten kínlódó, gátlásos áldozattípus, agyonhallgatta a témát.” A menstruációról esett szó, másról nem, őszintén szólva a mai napig nem tudom, hogyan vegyek melltartót. Ennek persze más oka is van,
    Habár nem voltam csinos, bájos, anyám bénán öltöztetett, aztán bénán öltöztem én (férfiing, férfi kordzakó, Bizottság és Kontroll Csoport :), de valamiért 16 éves koromtól mindig volt valakim, és most visszatekintve és leszámítva pár dorbézolásból adódó kanyart, vállalhatóak mind, legtöbbjükkel mai napig simán leülnék fröccsözni egyet. Mondanám, hogy szikrázó humorom, éles intellektusom stb. az oka, de gyanús, hogy valójában megtanultam valamit jól: remek társasággá válni az engem érdeklő, számomra valamiért fontos férfi számára. Rendben, hogy eközben én tényleg azzá is váltam, aki lenni akartam a másik szemében, és nem teher, megjátszás volt ez, hanem öröm, ahogy a másikra hangolódom, de akkor is egy idomulás, mimikri (?), egyfajta társfüggőség lett, visszacsatolás-, visszajelzés-függőség, aminek mai napig nyögöm a következményeit. Anno direkt el is fordultam a női léttől, tiltakoztam a körömlakk, fülbevalógyűjtemény, miegymás ellen, mintha az ezekre szánt idő, energia sima veszteség lenne, elvonná más, értékesebb dolgoktól a lehetőséget.
    A melltartó, a manikűr, pedikűr, kozmetika terén meg nem szerzett tapasztalatok mai fejjel sem hiányoznak, bár fülbevalóim, sosem használt, beszáradt körömlakkjaim már egész szép számmal vannak, ám ami fájdalmasabb: 40 éves vagyok, és nem tanultam meg női társaságban létezni, nem is volt körülöttem ilyen, most kezdtem megtapasztalni, milyen nőkkel önfeledtnek lenni,
    37 voltam, amikor először egyedül maradtam, saját döntésem volt, és nagyszerű bő fél év következett, egyedül, még mindig női szféra nélkül.
    Aztán 39 évesen, amikor megszülettek az ikrek, éreztem először azt, hogy beléptem valamiféle női közösségbe, kétirányú a kapcsolatfelvétel, a környezetemben hirtelen több nővel beszélgetek, igaz, csak kutyafuttában sokszor, de az Ismeretlen Nőnemű Járókelő nem idegen feltétlenül, hanem valamiféle társ egy csoportban, sokszor idegenekkel váltok szót utcán, persze erre rásegítenek az ikrek is. :).
    És nagyon sokat lendített rajtam ez a blog! A posztok, amelyek szöveggé rendezték a bennem formálódó kérdéseket, problémákat, a kommentek, amiket csak néha tudok alaposan követni, válaszolni pedig még ritkábban, de olyankor, amikor még értesítést is kapok az új kommentről, olyan érzésem van, hogy immár ismerem mind, aki éppen ír. És nagy lendületet kaptam a kismama csoporttól is (integetek Csillának, a kezdőrúgónak és a tagoknak). Mielőtt Oscar-díj paródiába mennék át, inkább büszkélkedem.
    Ma sugárzó női önbizalommal telve vonultam az utcán, és nemhogy kisebbítette, de éppen emelte fényem, sőt a fényt adta, hogy az egyik iker a hasamon a hordozóban, a másikat tolom magam előtt a babakocsiban. 🙂 Az volt bennem, hogy basszameg, hát nézzenek oda, ez megy, ezt minden várakozásommal ellentétesen egészen jól csinálom egyelőre, ezt az új életet, ami rám szakadt az ikrekkel, egyéb változások, történések eredményeképpen. Nem is az anyaság (az is persze), de az, hogy valahogy sikerült átlépni az árnyékom, és ezt észre is vennem, ez adott ma ilyen sugárzást. És az, hogy nem kellett hozzá más, tükörnek másik ember, amiből visszavetődik rám a sugár. És persze az az árnyék egy újabb nappal újra elindul, egyre rövidül, megfordul, de ha egyszer-kétszer átléptem már, holnap is ott van a marsallbot a táskámban. Ha nem jön össze, ha megint elfogy az erőm a nap végére, és nem érzem magam jó anyának, jó embernek, akkor max.megint kiborulok kicsit, de az sem tragédia, már kiteszteltem, elmúlik az érzés. 🙂
    Azért jó lenne tudni, hogyan kell melltartót venni, nem a Vateráról rendelni egyet csak úgy, hanem drága pénzt rákölteni egyszer, fröccsözni csak nőkkel, ott sziporkázni, és nem azért, mert akkor megkapom a visszaigazolást. És remélem, lesz majd egyszer több időm itt kommentelni, nem csak alkalmi kitárulkozóként jelen lenni.

  25. Én egy ilyen természetes leány vagyok, mint azt anno egy Nők Lapja Iskolája tanfolyamon (nem röhög!) megtudtam. Van is benne igazság, a frizura, smink, öltözködés általában csak fellángolásszerűen izgat, mondjuk egy hétig! 🙂 A mindennapokban inkább tovább alszom reggel, mint hogy sminkeljek, vagy hosszú percekig gondolkodjam az aznapi szerkómon.
    Én vagyok az akin a legszebb holmi is csálén áll, néha letesztelem újra és még mindig.
    Egyértelműen anyukám mintája ez, mert ezek a dolgok őt se izgatták túlzottan.
    És érdekes ez, hogy tényleg mennyire számít a minta vagy sem, de ott a húgom, az anyukánk ugyanaz, és ő meg anyu magassarkúit hordta 3 évesen otthon, és nem volt ritka hogy az egész család rá várt, nem tudtunk elindulni, mert nem volt elégedett a hajával, vagy full átöltözött az utolsó pillanatban, ekkor volt kb. 8 éves :))
    Szóval neki fontos ez, jól is néz ki, halom ruhája van, profin sminkel, pedig nem volt előtte ilyen minta. Kire ütött ez a gyerek? 🙂

    • Az, hogy anyukád nem nagyon törődött öltözködéssel, sminkkel – meg az, hogy te sem – együtt járt azzal, hogy gyenge volt az önbizalma? Mert nem vagyok biztos, hogy ezek együtt kell hogy járjanak.
      A húgod átöltözése: én nem várnám meg. Mert ez szerintem nem szépségről szól, hanem szeszélyről, játszma: lám, nekem ezt is elnézik. Hol a határa, meddig mehetek el.

  26. Körülbelül tizenkét éves korom óta bajom van magammal minden szinten, pedig egészen addig nem foglalkoztam túl sokat a külsőmmel – sőt, emlékszem, milyen büszkén hordtam a hajam, tehát valaha biztosan szerettem, amit aztán már persze nem sokáig élvezhettem ki. Egy jóindulatú megjegyzés szerint egy ekkora mellű lánynak rendesen kell ennie, különben lógni fog a melle, és akkor mi lesz, nem fog kelleni a férfiaknak – tizenkét éve tartó evés- és testképzavar és folyamatos megfelelési kényszer (amit az alkoholista család azért rendesen megalapozott), egy rövid ideje próbálok ezeknek a benyomásoknak ellenállni, részben sikerrel.

    Ami az önbizalmamat aláássa ebben a tekintetben, az az, hogy magával a nőiség vagy nőiessség megjelenésével nem tudok mit kezdeni magamon, mert úgy érzem, hogy büntetés jár érte. Egy munkahelyre se mentem még be kifestett körömmel, mert féltem, hogy letépik őket, mert ha rosszul dolgozom, akkor minek a körömfestés? bezzeg ezzel kurválkodni van időm, de rendesen dolgozni nincs? Sokszor úgy érzem, negatívan kompenzálnom kell a külsőmmel, tehát csinosság vagy olyan extrák, mint a festett szem vagy köröm nem jár, hacsak nem érdemeltem meg tökéletes teljesítménnyel. Ezért persze festeni nem festem magam (meg egy mitesszeres arcú úgyis minek?)(meg mert lusta vagyok, illetve nem foglalkoztat annyira), és nem merem a hajamat kiengedve hordani, mert bezzegerrevaneszed. Én ezt nem akarom már. Azt is sokszor veszem észre, hogy nem tudom, miért (barátom is van, és úgy gondolom, nem ezen kéne függnie az önbecsülésnek, mégis), hogy függök a férfiak helyeslésétől, pl. mindig magamra veszem a bíráló internetes trollok rosszindulatúságát is, és ahányszor ilyen tartalmat olvasok, utána nem merek melltartót hordani, mert ezzel hazudok az embereknek, és visszaélek a jóhiszeműségükkel, mert íme, azt mutattam, hogy szép vagyok, pedig nem (pedig a barátomnak tetszem így is).

    Kamaszkoromban egyébként tipikusan bőpólós nagymellű, majd favágóinges nagymellű, szemüveges és szanaszét álló hajú voltam, és egy lompos, bénán mozgó nő lett belőlem.

    • Mindig inkább kismellű voltam, de ezt most képzeld el három gyerek és összesen nettó hat és fél év szoptatás után.
      Mikor először kaptam meg azt intim helyzetben, hogy mennyire édes cseppkő cicijeim vannak, lefagytam, és másfél órát bőgtem. Aztán rájöttem, hogy hát ő se hiszi el elsőre, hogy nem is kicsi a kukija.

  27. Nekem csak az nem tetszik itt néhány kommentben, hogy arról beszéltek, mikor a nagy lelki nyomorba és csúnyaság- tudatba belépett A férfi, aki mindent megváltoztatott. Hogy megint arról beszélünk, hogy az önbizalom és a jóllét egy férfi függvénye. Hogy majd ő felépít engem és micsoda szerencse, ha eljő és megteszi. Csakhogy ez nagyon vékony jég ám.Mert arról a férfiről kiderülhet, hogy csak időlegesen van mellettem, sőt, nem is az, Aki, csak én látom, gondolom annak. Ez az egész ebben a formában nekem olybá tűnik, minta a nőt ez a férfi tartaná egy cérnaszálon az önutálat szakadéka fölött. Nem az volna a cél, hogy pont e a függőség ne legyen? Nem az volna a jó, ha a párnéküliséget nem kudarcként élnénk meg, ha nem más szemében látnánk csak önmagunkat? Hanem a férfiak irányítanák ezt is? Nem az a valós önbizalom, hogy leszarom én, jön- e, van- e, elismer- e, mert vagyok aki vagyok és az éppen úgy van jól? Ha a férfi nem azért van, hogy a gyerekkori sebeket gyógyítsa, az ott kiütött réseket tömködje?
    Olyan szomorú az, ha állítólag öntudatra ébredő, nagy igazságokat átbeszélő nők is úgy érzik, az éppen aktuális férfi a megmentő, az építő, őket a szépek birodalmába behúzó hős.
    A másik dolog, ami zavar, a szépség mítosza. Hogy mennyire be van ez téve a fejünkbe. Hogy anyám szépnek látott- e, engedte- e a hajamat, adott- e szép ruhát, mondta- e, hogy szép vagyok. A FB- on kirakott kislányok képe alatt az ismerősök kommentjei: Jaj, de csini ez a lány, Gratulálok, anyuka! S anyuka szerény válasza: Jaj, köszönöm szépen.Mit, könyörgöm??? Amit a Jóisten pipettája véletlen odacseppentett? Mitől érték a szépség? És majd az anyuka büszkén mutatja a kislányának, hogy nézd már, Lili, milyen sokan szépnek látnak
    Mit közvetítünk így bele az agyba? A nők agyába? Ezt a nyomort, amiben élünk? Hogy majd felnőttként is azt lessük mások szemében, hogy szépnek látnak- e?
    Talán egyszerűen nem kellene beszélni a szépségről. Nem kellene látni s visszajelezni. Ahogy arról sem beszélünk, hányas lábad van, alt, avagy szoprán a hangod, illetve jó esetben arról sem, hogy hetero vagy homo vagy. A szépség nem érték, csupán egy adottság. Nagyon szomorúnak tartom, ha férfiak szeméből kell kisilabizálnunk és önmagunkat eszerint meghatároznunk. Bármi szempontból férfiak értékrendje, vagy az éppen aktuális szerelmünk által meghatározva lenni nagyon visszás nekem.

    • Szerintem egyértelmű, hogy az, ha valaki pasitól várja az önbizalma megerősödését, az függő helyzetbe hozza, hozhatja, és nagyon nagy esélye van annak,hogy végül sikerül egy sármos narcisztikust kifognia, aki a kezdeti rózsák és bókok után pont a földbe döngölje.
      A szépség nem érték: azért ezzel vitáznék. Dehogynem, miért ne volna az. Az egyik érték. És nem a férfiak értékrendjére gondolok, te is megnézed a férfiakat és a nőket is, nem? Ahogy én is, és a Dávid szobor azért tetszik, mert egy szép férfit ábrázol, szépen, a Diszkoszvető is – meg a Milói Vénusz is szép nőt ábrázol, szépen. Jó, Rodin Öregasszonya is tetszik, de az más kérdés. Adottság, persze, csak részben tehet róla az ember (mert szép ember is válhat csúnyává, csak jó sok zsír vagy épp alultápláltság, esetleg jó sok pia meg cigi kell hozzá), de akkor az ész, az intelligencia, a művészi képesség is adottság, az sem érték?

      • A szépség adottság. Akinek nem adatik, hátránnyal indul, lehet bmilyen intelligens, humoros, kellemes. Ha nekem lányom lenne, kerülném, hogy a szépségét méltassam, ellenben erősíteném minden olyan pozitív tulajdonságát, ami valóban érték. Mindig tudná, hogy okos, kreatív, őszinte, szókimondó, erős, izgalmas, humoros, érdekes. Hogy szép- e… mellékes. Ezzel talán ellensúlyozhatnám valamennyire ezt az ostoba, lányokat szépség alapján osztályozó társadalmat.

        • Akinek okosság nem adatik, az is hátránnyal indul, lehet akármilyen szép. Ez van, adottságokkal élünk. Abban egyetértünk, hogy a szépségnek túlzott a kultusza, abban is, hogy a nőknél ez különösen így van – de abban már nem, hogy csak a nőknél. Bizony az előnyös megjelenés a férfiaknál is fontos szempont.
          Nyilván az okosságot is hangsúlyozni kell. de azt nem hiszem, hogy baj, ha szépnek IS látja magát egy ember.

          • Igen erőltetett a hasonlatod, Laci. Mint tudjuk, a szellemi és kultúráltságbeli tőke növelése hasznosabb, mint a szépségért versenyt futni. Még csak egy lapon sem említeném ezeket a dolgokat. Nagyon sajnálatosnak tartom a szépség ilyen ostoba favorizálását főképpen, hogy mindez a nőktől rengeteg energiát vesz el. Olyan energiákat, amiket feccelhetnének a valódi kiteljesedésükbe. Ehelyett azt lesik, elég szépek- e. Igen jól járnak ezzel a férfiak több szinten is. Arról nem is beszélve, hogy szépnek lenni elég kevés a világ kerekének forgatásához, ellenben műveltnek, kreatívnak, jólelkűnek, izgalmasnak stb lenni, az több szinten szolgálja a világot. A nőktől- lányoktól mégis legfőképpen a feszes hast és bájos arcot várják el.

            • Írtam, hogy abban egyetértünk, hogy szépség-fetisizmus van, és ez nagyon káros. Az, hogy a szépség egyáltalán nem érték, szerintem a ló másik oldala.

              • Nem érték. Állapot. gy a fiatalság sem érték, csupán állapot, az időseket mégis lesajnálás övezi. az idős nő… hát az meg minek él már? Ezek csupán állapotok, amikből a társadalom kohol értéket. Ostoba módon.

                • Akkor ebben nem értünk egyet, szerintem a szépség érték, esztétikai kategória. Ember, táj, állat, növény, ház, festmény, mindegy. Nyilván a barátaimat nem az alapján válogatom meg, hogy szépek-e. Sőt a párválasztásnál sem a legfontosabb szempont, de igenis szempont. Meggyőződésem, hogy ez általános.

                • Ez csúsztatás megint. Az emberi szépség felmagasztalása nem az a kategória, mint a természet, vagy az emberi alkotások csodálása. A hegyeket senki nem cseszegeti, ha nem elég szépek, és nem hiteti el velük, hogy csak bizonyos paraméterekkel felelnek meg a fogyasztható hegy kategóriának. Egyetlen szobor sem lett még bulémiás a ránehezedő légyszép nyomás miatt és egyetlen festmény sem képzelte azt, hogy felnövekedve megmaradhat butácskának, mert majd a szépsége kisegíti minden helyzetben. A naplemente sem kapott helyzeti előnyt állásinterjún és a holdvilág sem sóvárgott magányosan a szobája mélyén a kortársai gúnyolódásai miatt. Szóval ne keverjük a dolgokat.

                • Elbeszélünk egymás mellett ,azt hiszem. A felmagasztalás, a másik csesztetése azért, mert nekem esetleg nem tetszik, az nem azzal függ össze, hogy érték-e vagy sem. Épp itt a csúsztatás szerintem: te írod, hogy a hegyeket nem csesztetik ha elég szépek, de azért a szépségük mégis érték, ha jól értem, ezt te is elfogadod. Tehát az, hogy az emberi szépség éppúgy érték, mint a hegyeké, nem jelent(het)ne alapot arra, hogy csesztessük egymást miatta. Sem arra, hogy felmagasztaljuk, meg az alapján értékeljük. A hegy is csak ott van, ha szép, ha nem, nem akarjuk megváltoztatni (jobb esetben). Arra, hogy sokan csesztetni próbálnak a szépség miatt embereket, nagyon nagy részben nőket (de azért pasikat is ám), nem az a reakció, hogy magának a szépségnek az értékét, neadjisten a szépséget magát tagadjuk, hanem az, hogy a csesztetést tesszük meg nemkívánatosnak, igyekszünk tenni ellene.

                • “az idős nő… hát az meg minek él már?”
                  Minek, minek…a kormány szerint, hogy vigyázzon az unokákra, azért!

            • Szerintem ebben az veszélyes, hogy a kislányok többségével azt hitetik el, hogy szépnek lenni nagyszerű, hanem azt is, hogy aki szép az elégedett, boldog, vonzó, sikeres, nagyvonalú, egészséges, kiegyensúlyozott és kedves. Komolyan elhiszik, hogy ezek a tulajdonságok a szépség velejárói és következményei. Az emberek a szép emberekről jobb dolgokat feltételeznek, több lehetőségük van, többet keresnek, nem utolsó sorban megtanulják, hogy a szép nő vonzó a férfiak számára.
              Azt kéne tanítani, hogy a külsődtől független milyen életed lesz.

            • Egyszer egy beszélgetős angolórán megkérdeztem a kamaszlányokat, hogy felnőtt korukban mit választanának: csinos, de üresfejű, vagy okos, de kevésbé szép nők akarnak lenni. Döbbenet. Kivétel nélkül a testi szépséget választották, még az okosabb lányok is. Cizelláltuk aztán a képet, de senki nem vállalta volna be az okos, de kevésbé vonzó változatát felnőttkori önmagának.

              • No komment. Laci nem akarja érteni, amit mondok.
                NE ÉRTÉK a szépség, és ezt nagyon meg kellene értetni mindenkivel. A lányok fejébe az van beletolva, hogy aki szép, bármit elér, és egyébként valóban többet, mint aki nem az. Pedig a szépség állapot, a viselője kapja, és sem a világot, sem a személyiségét nem viszi előre.

                • Dehogynem értem, csak nem értek egyet, de az is lehet, hogy mást értek érték alatt. Nem viszi előre a világot és nem fejleszti a személyiséget sem, nem szabad neki ilyen jelentőséget tulajdonítani. Nemhogy nem viszi előre a személyiséget, hanem aki a szépségben látja az élete értelmét, nagy fontosságot tulajdonít neki, azt képzeli, hogy attól értékes valaki, hogy szép, az súlyos személyiség károsodásnak teszi ki magát, vagy már benne is van.

                • Csakhogy nekünk éppen az van tanítva, hogy legfőbb értékünk a szépség. És persze ezt férfiak szemében kell keresni, így hét ha beesik egy grál lovag, aki “megbecsül” ergo megóv, a tenyerén hordoz (mennyire irtózok ettől a kifejezéstől), aki mellett “nőnek érzed magad” (ettől is irtózok, hiszen azt jelenti, minden pillanatban tudtodra adja, hogy szépnek és kívánatosnak lát), akkor már hiheted, hogy rendben vagy. Akkor elfeledheted, hogy anyád féltékeny volt rád, nem engedte, hogy kiengedd a hajad, nem akarta, hogy idő előtt a szexualitás felé fordulj, emiatt gyerekes ruhákba kényszerített, és így jaj, a nőiséged sérült (ergo nem hihetted magadról, hogy SZÉP VAGY). Én meg azt gondolom, tök jó lenne, ha a kamasz lányok nem éreznék fontosnak a minicsinit, haski pólót, koravén sminket, hanem teljes értékűnek éreznék magukat a nagyi pulcsijában is. Ha mondjuk a lányka felnövekvése során a család letojná az ő szépségét, s közben komolyan vennék a vágyait, céljait, személyiségét. Senki nem mondaná, hogy a lányok így viselkednek, nem tolnák a kezébe a szomszédék csecsemőjét, hogy gyakoroljon, nem lenne evidens, hogy ő mosogat a bátyjai helyett és az is baromira mindegy lenne, hogy milyen ruhát hord és milyen a haja. A fiúk beszélgetnének a lányokkal, a bulikon nem lenne cél a leitatásuk és a ledöntésük, majd nem lenne rájuk tolva a felelősség, miszerint kihívóan szépek, és hát muszáj megdugni őket.
                  Chhhh, micsoda utópisztikus világ ez, te jó ég!

                • Az utópiáról: annyiban tudok hozzájárulni, hogy a gyerekeimet ennek szellemében nevelem. Amennyire a társadalom, az iskola és az anyjuk ellenében tudom. Mondjuk nem tojom le a szépségét, de marhára nem arról szól az együttlétünk, hanem játékról, az őt érdeklő dolgokról, zenéről, tanulásról is éppen. Meg arról, hogy miért baromság, hogy a lányok nem tudnak olyan jól dobni, vagy az, hogy a lányok ne verekedjenek (mert babázik, meg imádja a szoknyát és rózsaszín ruhákat – és verekszik, meg lovagol, meg kisautókkal játszik). Meg hát arról is, hogy ellenben nem, a fiúknak nem kötelességük átadni a helyet, csak azért mert fiúk, és bizony, ha a kisebb és lány elkezd verekedni, akkor de, a fiúk igenis visszaüthetnek.
                  Az elejéhez: de hát mikor mondtam, hogy rendben van, hogy legfőbb érték a szépség? Vagy hogy jól van tanítva ez a nőknek (és a férfiaknak, mármint az, hogy a nők legfőbb értéke a szépség)? Szebbik nem, marha jó. Nem, szó sincs róla. Vagy pláne, hogy a szépséget gyakorlatilag a szexuális vonzerővel azonosítják, meg a haskidobással. Igen, a szépség egy állapot. Amit észlelünk, de nem tulajdonítunk neki ennél nagyobb fontosságot. És főleg nem életcél, meg alapvető érték. Nem is a nőiség (vagy épp a férfiasság, ha nem vagy Brad Pitt, akkor nem is vagy férfi) fokmérője. És mi az, hogy attól érzed magad nőnek, hogy a pasi annak tart, francokat, ha te annak tartod magad, akkor fog a pasi is, nem? Sőt, ha te annak tartod magad, akkor kit érdekel, hogy mit gondol a pasi? Vegye észre, vagy menjen a fenébe. A férfiak szemében keresni? Dehogy. Még csak nem is az emberek szemében, hanem magad lásd annak magad, de nem mint a legfőbb értéked, hanem mint egy teljes ember (okos, intelligens, művelt, kompetens, stb.) egyik része. Te vagy az is, az orrod is, meg a mondataid is, meg a képességeid is.
                  Anya meg az idő előtt a szexualitás felé fordulás: ezt nem értem viszont. Idő előtt? Milyen idő előtt, amit ő alkalmasnak tart, vagy hogy?

                • “de hát mikor mondtam, hogy rendben van, hogy legfőbb érték a szépség? “- Ki beszél itt rólad? Jelenségről beszélünk. És ugye nem engem vigasztalgatsz, hogy én miképpen érezzem magam, és ne ijedjek meg a társadalmi nyomástól? Jelenségről beszélünk, nem rólam, nem az én érzéseimről és nem is rólad. Azt én pontosan tudom, mennyiben keresem önmagam a férfikban. Elhiheted, hogy nem szaggatom magam minusz két kilóért. Szeretném, ha megértenéd, amit írok, arról szól, hogy ez a szép kislány, jó kislány vezet oda, ami itt is megjelent nem egy kommentben, vagyis hogy sajnos a nők javarészt férfi által nyernek önbizalmat éspedig a szépség ígéretén keresztül. Ez pedig üres, kevés, gyenge. Nem alap, nem jó alap. Sem valódi önbecsüléshez nem alap, sem teljes értékű párkapcsolathoz.

                • De velem vitázol mégis. Én is jelenségről beszélek. Azt mondtam, hogy az, hogy szerintem a szépség érték, illetve egyáltalán, az, hogy elfogadjuk, hogy a szépség érték, nem vezet a szép kislány jó kislány szemlélethez automatikusan – más oldalról, ahhoz, hogy a szépségfétist elvessük, nem kell a szépség érték voltát teljesen tagadni. Jelenség szinten sem. Nem kell azt tanítani a lányoknak, hogy az esetleges szépségük fölösleges dolog, hanem azt, hogy kezeljék a helyén, és főleg, hogy ne a pasik elismerése legyen az, ami alapján elfogadják, hogy szépek. Ha szép, az azért egy kis jó, egy kis bónusz. Nem alapvető, de kellemes. Nem kell úgy tenni, mintha nem létezne.

                • Ja, és mi az a “nőnek érzed magad”? Olyankor mit kell érezni? Sose szoktam nem nőnek érezni magam, így nem tudom értelmezni ezt a közszájon forgó mondatot: nőnek érzem magam. Gyanítom, olyasmi lehet az értelme, hogy szexuálisan vonzónak érzem magam. Ha valóban ez az értelme, akkor viszont isten mentsen tőle! Rohadtul utálom, mikor úgy általában “nőnek érzem magam”, mert akkor sajnos tolakodó pacákok kerülnek az utamba. Persze lehet, hogy tévedek. Mások mit éreznek, mikor azt mondják: mellette “nőnek érzem magam”. És máskor minek?

                • Hogy ki mit ért azon, hogy nőnek érzi magát, azt nyilván nem tudhatom, de akármit is jelentsen, nyilván valami önmeghatározás, és szerintem rég ciki, ha egy ilyen meghatározás egy pasin, annak elismerésén múlik. Egyáltalán, ha egy felnőtt ember önértékelése a külvilágon múlik, egyes személyeken. Nyilván ha a külvilág általában nagyon mást tükröz, mint amit én magamról gondolok, akkor nem árt elgondolkodni, hogy hátha valami baj van az önismeretemmel, de hogy egy embernek ekkora befolyása legyen, az gáz.

          • ((((Tegnap mondom a pszichónak, de miért pont énbelém szerelmesek, mi bennem a különleges?
            Azt mondja:
            benned, aki (felsorolás)…?
            Mondom, én jól vagyok magammal, de ezek nem piacképes kvalitások… és sokaknak van azért ez, harmincas, érett, szuverén, vicces, okos, szenvedélyes, vicces nőből kb. Dunát lehet rekeszteni.
            Erre ő: ki is dobok egy téglát mindjárt, tízet is eltalálok vele…
            Aztán már csak röhögtünk. Csak kizsaroltam belőle, hogy én vagyok a legszórakoztatóbb páciense.))))

            • Nem tudom, mennyire kapcsolódom ahhoz, amit mondasz, de ha “szép” ám üresfejű és kevésbé szép, ám érdekes, jó humorú, művelt nők közül kellene választanom, nyilván az utóbbit választanám. (Elvi felvetés.)

    • Elég öntudatos csajnak tartom magam és szívből utálom, hogy van képem a sugárzó önmagamról egy férfi mellett. Vajon a férfiak is így képzelik el magukat?
      Nagyon igazad van, nehogy már a férfi legyen a nagy varázsló, akitől fényesebben csillogunk, kevesebb a kiló, minden csoda.
      Hülyeség.

    • Egyetértek veled, Madár.
      A szépség önmagában semmi, semmit nem érsz vele, ha nincs mellé önbecsülésed.
      Sokkal fontosabb dolgokat kellene a nőknek megtanítani, mint a torna, meg a kencék.
      Ha valaki becsüli magát, az sugárzik, az az igazán szép.
      De erre persze nem trenírozzák a nőket, borulna is a világ rendje.

  28. Az anyai minta hatására inkább aszexuális lettem. Nem játszik központi szerepet az életemben a szexualitás. Elviselem, hárítom, másfelé nézek. A többi, ami a szexből jön a legcsúnyább hisztirohamot váltja ki nálam. Őrjöngés, sikoltás, kín, ha a női szerepekre gondolok, például az anyára. De mindez csak bennem zajlik, elrejtem torz lényemet és gyűlölöm létezésemet. Mindegy. Elmúlik.

  29. nekem olyan jókedvem lett ettől az írástól, eszembe jutott az, amikor én forogtam anyukám előtt gyerekkoromban a piros ruhájában, néztem magam a tükörben, és faggattam, hogy szép vagyok-e, ugye tetszem neki?
    nagyon nagyon sok szeretettel mondta és nagyon szigorúan, hogy igen, de sose akarja hogy azt higgyem csak ennyi érek.
    megálltam, és el is komorultam, és közben ma meg annyira jó rágondolni, főleg, hogy ma az Első Ősz Hajszálam napja van, és röhögve vacsorával ünnepeljük spontán és mindenkinek mutogatom.

  30. Az egyik nagyanyám, aki felnevelt anyám helyett, csinos, karcsú derekú, seggig fonott copfos, bögyös parasztlány volt. Sokan próbálkoztak nála, de a fogdosóknak nem volt irgalom, repültek a pofonok. Nagyapámat azért választotta, mert neki eszébe se jutott ilyesmi, szégyenlős és hallgatag volt abban a citerabálban, meg még táncolni sem nagyon tudott. Nagyanyámat egész kicsi gyerekkoromban az anyámnak nézték, beszóltak neki a közlekedési eszközökön, fogdosták és érdeklődtek iránta. Neki teher volt az, ahogy kinéz, mert különben meg egy munkagép, dózer-típusú. Mindent elvégez, mindent kinyom a többiekből is. 36 év alatt egyszer sem láttam, hogy megfogta volna nagyapám kezét vagy viszont. Puszit mindig arcra. Olyan sok műtéte volt anyám születése után, hogy szerintem 30 éves kora óta nem mer hozzányúlni nagyapám. Nincs előttem, mindenesetre. Öltözködni szeretett, szép ruhái voltak, ha ízlése nem is sok.
    Anyám betegen született, de később rendbejött. Mamám őt penészvirágnak nevelte, akinek semmit sem engedett. Nagyapám a mai napig csalódott, hogy egyetlen gyermeke lány lett. Soha, egyszer sem mondták neki, hogy csinos, hogy szép, hogy kis hercegnőm. Pedig csinos lány volt, 19 évesen férjhez ment apámhoz, aki nem volt rossz parti. Aztán meghalt. Nagyanyámék addig nyomták, hogy menjen újra férjhez, hogy eljárt elváltak klubjába táncolni. Nem kevés jelentkező akadt, el lehet képzelni a választékot. A legeslegundorítóbbat választotta. Neki nem jár jobb. Önbecsülése szinte semmi. Pedig a válás után volt fiatalabb pasija is, odavolt anyámért.
    Velem soha, egyetlen őszinte beszélgetést nem folytatott le a szexualitásról, kivéve, mikor felhelyeztette a spirálját, és elmagyarázta, hogy működik, közben vágta a fejeket, mert fájt neki. Na, azt kihagytam volna. Kezembe nyomta a Gólya hozza…? c. könyvet, kommentár nélkül, azt annyi. Elég igénytelenül öltözik,mert nem akar magára költeni. Kislánykoromban volt két szett egyforma ruhánk, azok voltak a kedvenceim.
    A másik nagyanyámat nagyon ritkán láttam, de ő egy igazi démon volt. Róla neveztek el. Három férjet fogyasztott el, és apám sem attól a férjétől van, akinek a nevét viselte. Fogalmam sincs, ki az igazi nagyapám. Mikor a harmadik férje meghalt és egyedül maradt, akkor lett rám ideje. Vitt mindenhova, kirándulni, ültem vele a fodrásznál, mentem a piacra. Bőven 60 fölött is mindig volt udvarlója, és mutogatta a dühös feleségeket, ahogy lógnak a lakótelepi ablakokból és őt követik a szemükkel. Erőszakos, hatalmasakat kacagó, életet habzsoló, másokkal nem sokat törődő ember volt.
    Én egyikükre sem hasonlítok. Egész általános iskolában bilifrizurát nyíratott nekem anyám, még tizenkét évesen is volt, hogy fiúnak néztek. Nyolcadikban növesztettem meg a hajam, azóta érzem magam nőnek. Elég vacak ruhákat hordtam egész életemben, fogalmam sincs a mai napig, hogy mi áll jól. Sminkelni nem szoktam, nem tudok, nem érdekel. Akkor kezdtem elhinni, hogy jó nő vagyok, mikor érdeklődtek utánam, minden szerelmem rajongó pillantásaira emlékszem.
    Mostanában én is igahúzó barom vagyok, kivéve, mikor a férjem végre meglátja, hogy teveszőr pulcsit veszek fel és hogy az az ő kedvéért van.

    • > A másik nagyanyámat nagyon ritkán láttam, de ő egy igazi démon volt. Róla neveztek el. Három férjet fogyasztott el, és apám sem attól a férjétől van, akinek a nevét viselte.

      miért is démon az, aki több férjet fogyasztott el, vagy házasságon kívüli kapcsolata is volt?

      • Én arra értettem a démont, hogy mindig csábított, mindig férfitársaságban mozgott, mindig kellett neki a férfiak figyelme, messze esett a konzervatív családanya és feleség-kategóriától.

    • jajj, az egyforma ruha anyával.. nekem is volt és én is imádtam 🙂 most vettem magunknak is a lányommal, olyan büszkén feszítünk benne, nincs az a designer cucc, ami megközelíthetné az érzést. Smink témában szintén zenész, még egy rúzsom se volt soha 🙂

        • az a vicc, hogy ez 2 külön márka, de nagyon hasonlítanak, egyszerû ujjatlan sötétkék pamut nyári ruhák.
          vicces, mennyi tüske van bennem anyámmal kapcsolatban, de ez az egyforma ruha kész eufória visszagondolva is. Örülök, hogy te érted.

      • Hogy ez nekem mennyire máshogy maradt meg. Örülök, hogy imádtad, az ilyen jó lehet 🙂

        Nekem is volt egyforma ruhám anyámmal, a legelsőt piciként szerettem, mert felnőttnek éreztem magam tőle. A második egyforma ruha már inkább undort keltett, mert rájöttem, hogy azt szimbolizálja, hogy mennyire szimbiózisban élünk és mennyire nem tudja saját magát külön lényként kezelni tőlem.

  31. Egyszer mar bevallottam egy masik nev alatt, hogy engem is elrant az altalam preferalt kulso jegyekkel rendelkezo ember, pedig tudom, hogy nem ez a legfontosabb.
    Hiaba nem tartjuk alapveto erteknek a szepseget, ebben Madarral ertek egyet amugy, akkor is hatranyban van egy elonytelen kulseju ember. Ne csak a noi bajrol s kellemrol beszeljunk, hanem barmilyen nemu szepsegrol. Ez van. Mit tehetunk ellene?

  32. Anyám soha nem jött és nem jön strandra, hogy ne kelljen fürdőruhára vetkőzni. Én azért megyek, hogy ne legyek ilyen(magam és a gyerekeim miatt) de a strand nekem a pellengérrel egyenértékű. Pedig nem tetszeni akarok-legfeljebb magamnak lenne jó-csak kevésbé taszító lenni. Néha arra gondolok hogy ott az a küldetésem, hogy a fiatal lányokat a szüléstől elriasszam.
    Az anyámat apám mindig szépnek mondta, most is folyton dicséri, anya meg úgy csinál mintha egy szégyellnivaló undormány volna. Kamaszként elfogadhatatlannak tartottam a testem, ezt kiválóan megtanultam az anyámtól. Vékony voltam, most 4 szülés után van felesleg(169/70 jó sok zsírral), kapok néha anyától ruhát, ami mindig 1-2 számmal nagyobb a méretemnél. És gyerekkoromban nem volt sok pénzünk, alig volt olyan holmim ami tetszett volna, és most se nagyon van. Ez is rombolja a jó testérzetet. Az undor önmagam iránt meg öli rendesen a szexualitást; a voltférj meg folyton cikizett a küsőmmel az utolsó közös években. Innen építgetem magam fel , a mozgás segít.
    Anyámmal a szexről nem lehetett beszélni, már felnőttként ezt vádlón felemlítettem, azt mondta meglátom majd, milyen kínos ez. Hát egyáltalán nem az. És nagyon örülök, hogy megkérdeznek a gyerekeim.

  33. Eddig még nem szóltam hozzá, bár régen olvaslak. A szavazásban olvasható “nőiségével kifejezetten kínlódó, gátlásos áldozattípus” elég pontos definíció anyámra. Lánykorában ő volt a családjában a “csúnya, de okos, jó tanuló”, a húga pedig a “csinos lány”. A húg rosszul tanult, rendőrségi ügyekbe is keveredett, ennek ellenére a családban példaképként állították a megbízható, színötös, SOTE-t végzett anyám elé – kizárólag a külseje miatt.
    Úgy állt hozzá a nemiséghez, ahogy később mindhárom lánya (azaz én is): olyan dolognak fogtuk fel, amiből mi a megjelenésünk miatt kimaradunk, ami a tőlünk távoli, népszerű, szép lányok kiváltsága, nem a mi világunk, mi egy másik univerzumban élünk. Mi elfogadjuk a hiányosságainkat, nem vágyódunk oda és olyasmik után, amik elérhetetlenek, szépen tanulunk otthon, olvasunk a könyvtárban, kötött pulóvert és sálat hordunk szeptembertől májusig. Elnézést kérünk a világtól és a férfiaktól, hogy csúnya nőként merészelünk létezni.
    Ez a gondolkodásmód a párkapcsolatainkra is kihatással van/volt: anyám az apám előtt egyetlen fiúval járt, én is csak néhánnyal (pedig már húsz éves vagyok), húgaimnak eddig egyetlen kapcsolata sem volt.
    Mindhárman az ő külsejét örököltük, de nem bántott minket ezzel soha, bár valószínűleg érezhetett némi csalódottságot. Próbálta kicsit feloldani a gátlásainkat (nekem időnként mondja, hogy olyan szép “madonna-arcom” van, ami igaz is, csak a szemüveg/kontaktlencse, szeplőözön, alacsony termet, kislányos-kisfiús alak ne lenne mellé), csak hogyan is tudná, ha a sajátjaival sem tud megbirkózni. Nőgyűlölő tinédzseridőszakomban sokszor támadtam őt: kellenek a fenének a génjeid, ilyen külsővel, anya, hogy szülhettél gyereket?! Ebből hálistennek kinőttem, nem hibáztatom az áldozatmintáért sem, amit átadott, most már kicsit jobban látom, hogy milyen a a patriarchátus rendszere: ha nem vagy szép, nem vagy “jó nő”, akkor az összes többi kvalitásodtól függetlenül értéktelennek számítasz, és ebből következően önmagadat is kötelező gyűlölni. Sokszor azt érzem, hogy annak, aki nem szép a standardok szerint, szinte kötelező öngyűlöletet és önsajnálatot éreznie, ezt várják a többiek. Sokszor a gimis barátnőim is meglepődtek: nyugodtan jársz strandra? Nem félsz, hogy kicikiz a melleid miatt a Gergő/Bálint/Dani/nagypofájú fiúosztálytárs?

    • Nem hiszem, hogy kötelező lenne az öngyűlölet. Szerintem kifejezetten felszabadítóan hat másokra, ha viseled, amid van. Pont tegnap találkoztam a legjobb barátnőmmel. Közel sem néztünk ki tökéletesen, de nagyon jól mulattunk. Több férfi is utánunk bámult, pedig alacsonyak, rövid hajúak, erős vonásokkal. Tanulságos volt mennyire szexi lehet valakinek beszéde, a szeme villanása, a széles mosolya.

  34. Nekem ez megint csak egy nagyon komplikált téma. Aki esetleg olvasta azt a néhány hozzászólást, mait ide írtam az emlékezhet, hogy én transz nemű vagyok, és nem heteroszexuális. Anyámmal a viszonyom rossz. Nincs köztünk kommunikáció, nem ismer el mint egy másik autonóm emberi lényt. Álladó csatánk volt akörül, hogy miért nem simulok én is be a sorba és kezdek el sminkelni, feminin ruhákba járni , megfelelően viselkedni, gondolkodni, fogyókúrázni. Az a harc amit a megtanult internalizált nőgyűlölet és a saját non-konformitásom vívott csak mostanában csitult le. Hiába az önfelfedezésem, önmagam csak a saját fejemben lehetek, meg egy kicsiny virtuális térben, mert a non.-bináris embereknek (a bináris transz embereknek sem!) nem ad helyet a társadalom. Ez az egész nagyon fojtogató, többnyire már ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy tisztességesen dühbe tudjak gurulni. Nem vagyok szép. Sohasem voltam az. Csúf nyomi gyerek voltam ,furcsa ruhákban, szemüveggel, tányér pereme mentén vágott hajjal. Tinédzserkoromat ápolatlan madárijesztőként töltöttem. Túl alacsony vagyok , túl kövér, nem elég szép a bőröm, nőies az arcom. Nem vagyok kecses, légies (anyám mindig sietett nem elfelejtenem ezeket, folyton volt valami kellemes megjegyzése, aztán meg csodálkozik, hogy miért vagyok szorongó és önostorozó). Egy fröccsöntött, névtelen öntözőkannában több elegancia és báj van, mint bennem. És ez rendben van így. Harcolok a jogomért, hogy ne keljen szépnek lennem. Nem akarok “szép” lenni,hadjaknak engem békén, nem akarok asszimilálódni ebbe a heteronormatív, csziszexista, nőgyűlölő világban, nem akarok férfitekintetekhez igazodni, eddig is bántottak. Ismerve a női sorsot, tudom, hogy az engedelmeskedés jutalma is csak egy másfajta bántalmazás. Ha más egyéb mentális problémáim nem nyaggatnak, most már jól tudom magamat érezni a bőrömben a nemi diszfória ellenére is.

  35. nagyon érdekesek a hozzászólások is (megint, mint mindig).
    az én anyukám nem tolta túl a nőciskedést, de sminkelt, szőrtelenített, csinosan járt (mondjuk nem mindig választott szép cuccokat, de most, így közel 60 felé szépeket vesz már magának mindig). nekünk (egy lány testvérem van) elmondott néhány dolgot szőrtelenítésről, nagyon-nagyon keveset a szexről (mondjuk ez a kevés a nullához konvergál), és a menstruációról – szóval volt valami alap információ, de szerintem azért volt ez így, mert ő az anyukájától semmi ilyesmit nem látott/hallott.
    nekem nincsenek önértékelési zavaraim (legalábbis nem ilyen jellegűek). összességében az jutott eszembe, ahogy olvastam a hozzászólásokat, hogy szerencsés vagyok, hogy nekem gyerekként is és fiatal felnőttként is sokszor elmondták, hogy milyen szép vagyok. az apukám is és anya is. volt olyan, hogy mentem mulatni 13-14 éve (télvíz idején, nulla kis topban, rajtam 3 kardigán és egy télikabát – szigorúan mind nyitva 😀 ), és küldtek utánam egy sms-t, hogy “megbeszéltük anyával, hogy te vagy a fény az éjszakában”.
    ehhez jön még az is, hogy mindig könnyen kijöttem a fiúkkal (sok-sok haverom volt), így mindig azt éreztem, hogy kedvelnek engem, szeretik a társaságomat, azt mondták, hogy olyan könnyű velem beszélgetni/kocsmázni/bandázni/lenni (nem úgy, mint más lányokkal – ezt nem értettem, hogy értik és most sem). ezek mind-mind “töltöttek” engem.
    a társam tizenpár év után is dicsér, nagyon tetszem neki. emlékszem, pár hónapja voltunk együtt, amikor azt mondta, hogy akkor is szerelmes lenne belém, ha csúnya lennék 🙂 ❤
    mostanában mangoban homokozom 🙂 , nem nagyon érdekel, hogy piszkos lesz-e a szép ruhám. tornacipőben járok többnyire, és helyenként 4 mm-esre nyírt hajjal is jól érzem magam nőként.
    nyilván nekem meg van más bajom, de látom azt, hogy kicsit könnyebb nekem (vagy máshogy könnyű – vagy nehéz?), hogy nem kell önmagamat mint nőt, mint embert, mint anyát felépíteni egy romhalmaz alól. és minden elismerésem nektek, akik már megküzdöttetek ezért, és sok-sok erőt kívánok azoknak, akik még csak most indulnak el az úton.

  36. Sziasztok
    Én egy 50-es két gyermekes anyuka vagyok.
    Én bizony nem vagyok démon, az egyszerű stílust kedvelem, farmer, lapos cipő, nem festetem a hajam, a frizurám is egyszerű. Az életem is épp ilyen egyszerűen élem, összvisz 2 pasim volt, meg egy férjem. (Nem egy időben :-))
    Az utolsó (remélem) kapcsolatom immár 20 éve, nyugiban.
    24 éves a lányom, ő egészen más: szolid smink, szép ruha, műköröm (ízléses), festék a hajra, parfüm, csinos. Mindig örülök neki, örömmel nézem, ha készülődik, tetszik.
    Nem is tudnék ártani neki megjegyzésekkel, szidalmakkal.
    Megesett, hogy feljött rá 3-4 kg, a főztömmel próbáltam segíteni neki, mikor fogyott dicsértem.
    Nem értem az ártó anyákat. Nem is tudják mekkora kárt okoznak/tak!!!
    Ági

  37. Anyukám számára a sima szexualitás bármilyen megjelenési formája kb. olyan megítélés alá esett, mint máshol – mondjuk – a nyilvánosan gyakorolt nekrofília.
    Soha nem járt másban, csak praktikus, egyszerű és olcsó ruhában, persze nem is sminkelt, de még egy sima testápoló krémet se láttam otthon soha.
    Csinosan filigrán volt mindig, kicsit fiús alkatú.
    Én tüsifrizurás, magányos kislány voltam bazinagy szemüveggel. Éreztem, hogy kilógok a normális, királykisasszonyos lányok közül; szerettem volna tartozni valahová, akár hozzájuk is, de valahogy baromira idegen maradt nekem az ő világuk.
    Aztán a sors igen hülye vicce folytán tízévesen – mindenki másnál hamarabb – viharos tempóban elkezdtem nőiesedni.
    Az égvilágon semmit nem tudtam se menstruációról, se szexuális aktusról, se semmiről, és úgy néztem ki, mint egy kamasz.
    Tizenegy éves koromban megerőszakolt egy férfi, és nem értettem, mi történik velem.
    Csak azt éreztem, hogy ez is a torz, szégyellnivaló testem miatt van, a gusztustalanul nagy mellem az oka, amit hiába próbálok leszorítani a húgom szűk trikójával, és eltakarni iskolaköpennyel. Ami miatt nem tudok végigmenni az utcán anélkül, hogy az útburkoló munkások ne gyötörnének.
    Ami miatt az anyukám elvitt engem a fürdőruhakészítőhöz, és csináltatott nekem egy baromi nagy, fekete, egyrészes fürdőruhát – nyilván a magamfajta szörnyszülöttre nem gyártanak konfekciót -, és láttam, hogy mennyire szégyelli magát ő is, mikor a méreteimet felveszik.
    Szóval tizenkét éves koromra már biztos voltam benne, hogy én örökre ki vagyok rekesztve az épek világából.
    Egész konkrét jövőképem volt: valami tanyán szerettem volna élni teljesen egyedül, sok állattal.
    Az az érdekes amúgy (vagy nem is?), hogy tulajdonképp így utólag, fényképek alapján, ahogy leképzelem a borzalmas fekete SZTK-keretes szemüveget, meg hozzáképzelem a fejemhez a hajat, nagyon szép kislánynak látom magam.
    Ahogy nagylánynak meg kifejezetten bombázó voltam; hosszú láb, nagy mell, karcsú derék – kár, hogy ezt úgy éltem meg, mintha nyilvános nekrofíliát hirdetne a testem.
    Viszont az szerencse, hogy az előzményekhez képest elég jól kijöttem a gödörből.

    • Orulok, hogy vegul kijottel a godorbol, de az elozmenyek rettenetesen elszomoritanak. Azt a szemetladat pedig aki megeroszakolt, most itt ki tudnam herelni es az osszes tobbi gyerekmolesztalo eroszaktevo mocsadekot.

      • Most már én is.
        Akkor tényleg nem értettem, mi történik, és persze nagyon rossz volt, meg ijesztő, de nem a legrosszabb és legijesztőbb, ami akkoriban megesett, és nagyon sokáig nem is gondoltam az egészre – mondjuk felnőttként persze összeáll a kép, vagyis valamilyen kép összeáll arról, milyen későbbi nyűgöknek lehetett ez a forrása.

    • És még te szégyenkeztél az erőszak miatt. Mint annyi nő. De nem rendszerhiba, á, dehogy.
      Én is örülök, hogy kijöttél a gödörből, annak pláne, hogy ezáltal nem adtad tovább a lányodnak ezt a terhet.

    • A nagyobbik lányom igazi nőies nagylány, csodaszép, és tudja ezt magáról, remek ízléssel öltözködik, mindenféle kencéket ismer – amellett, hogy nem ezt gondolja az élet alfájának és omegájának.
      Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb büszkeségem az életben.
      Hogy ő ennyire nő lett.

  38. Igen, ez nagyon jó érzés nekem is, holott én nem vagyok ilyen.
    De jó, és örülök neki, mert SZERETEM őt.
    Rosszat sosem akarnék neki, tulajdonképpen nem megy a fejembe 2 napja, hogy itt miket olvastam. Szörnyű.

    • Nekem pont azért jó érzés, mert én sem vagyok ilyen. : )
      De ő tudott egészen más lenni, mint én. Ez az, aminek örülök.

      Az itteni történetekben meg pont az a feneség, hogy egyik anya sem akart rosszat a lányának, valószínűleg mindegyik szerette és a tőle telhető
      legjobbat igyekezett adni neki (az én anyukám biztosan) – ahogy mi is a mieinknek…

  39. “És vajon aki ezt éli át, az tényleg bele is csúnyul, szürkül ebbe?”
    Igen. Én biztos, hogy jobb alapanyagból készültem, mint ami lett belőlem. De nem foghatom csak az évekre, 20 évesen sem voltam olyan nő, aki vonzotta a férfiakat.
    “Abban nem fejlődik ki a boldogságosan jó nő? Az, aki vissza mer nézni akkor, amikor elkapja azt a pillantást?”
    Nagy ritkán visszanéztem. Egyszer egy srác csúnyán belémtaposott emiatt: “Nem te, nem vagy jó nő, ne legyél úgy oda magadért” (Mint kiderült, a vállam fölött egy másik lánynak szánta a bókot.) Évekig nem mertem szemezni a férfiakkal emiatt. Igazából azóta csak egyszer, amikor a jelenlegi páromat összeszedtem.

  40. Nem tudom, féltékenységből-e, de anyám nekem nem hagyott magánszférát. A naplómat elolvasta és aláhúzta benne a helyesírási hibákat. Amikor elmondtam neki, ki a szerelmem, az osztályfőnökömmel tárgyalta ki. A szobám ajtaját nem lehetett becsukni, és bármikor, kopogtatás nélkül jött. Akkor is, ha aludtam, akkor is, ha egy aktus közepén tartottam. A szekrényemből kiszolgálta magát, a tartalmát a sajátjának tekintette (elvégre ő vette, és néha én is hordom az övét). Amikor elköltöztem, azt hittem, befejeztük ezt a sztorit, ám megfeledkeztem a virtuális térről. Nekem nincs profilom, valószínűleg pont miatta (tőle) védeném extrém módon a családi életem. Azért kiderült, hogy a vajúdásomat-szülésemet élő infóként posztolta a fészbúkra, hogy hány ujj tág a méhszájam és hátra van még a placenta.
    Nem tudom, szép vagyok-e. Szerintem se nem szép, se nem csúnya, hanem olyan gyanúsan közepes. Annak ellenére, hogy a pasijaim többnyire gyönyörűnek tartottak (nyilván, más esetben miért jöttünk volna össze). Egyszer egy kedves fiú azt kérdezte tőlem, „te ugye nem gondolod magadról, hogy szép vagy? Pedig gondolhatnád.” Egyszerűen nem gondolkodtam soha az általam nyújtott esztétikai élményen, veszélyesnek tartottam következtetéseket levonni a tükörképemből is meg a tetszésmutatókból is.
    Továbbá eddig azt hittem, hogy van valamennyi – az élethez elengedhetetlen mennyiségű – önbizalmam, de két napja beálltam egy sorba, ahol ingyenkávét osztogattak. Előttem volt egy lány, aki hosszasan, hangosan flörtölt a kiszolgálóval, aki pedig engem levegőnek nézett. Sokáig. A pár méterrel arrébb babakocsit tologató pasim rám szólt, hogy hogy lehetek ilyen teszetosza, hogy már ketten is beelőztek. Akkor azért felmerült bennem, hogy se nem gyors, se nem talpraesett nem vagyok, mi több, fogalmam sincs, hogy kéne érvényesítenem az akaratom, ami azért csak az önbizalommal függhet össze. Soha nem flörtölök, és hangos sem vagyok. Igyekszem nem megszakítani mások diskurzusát, még ha én lennék is a soron következő. Nem szólok be akkor sem, ha beelőznek egy sorban. Nem azért, mert azt hiszem, hogy ha jó vagyok, jó lesz nekem, hanem mert nem tudom máshogy.

    • Szia! Én általában nem hagyom, hogy beelőzzenek, de oda kell figyelnem, hogy kiharcoljam magamnak a helyet, és néha fáraszt ez, folytonos dzsungelharc közepén érzem magam. “Vagy nyomulsz, vagy sosem kerülsz sorra…” Ez még az oviban is így van, amikor visszük a gyereket, sorállás van az ajtóban, nem is értem miért. A munka ugyanez. De olyan jó lenne kicsit hátradölni, nagy levegőt venni, nyugodtnak lenni, nem mindig felhúzva, vészhelyzetre felkészülve, sorbanbeelőzőket lesve, állást, boziciót féltbe. Miért nem lehet így?

      • Az vajon súlyos-e, hogy észre sem vettem, hogy megelőztek?
        Többnyire úgy voltam vele, hogy nem akarok részt venni olyan játékban, ahol nem adott a fizikai határaink tiszteletben tartása. Pedig kisiskolás korunktól erre nevelnek, és már akkor sem tűnt vidámnak, hogy pl kidobós néven egymást üldözzük és hajigáljuk pofán labdával. (Meg általában minden labdás csapatjátékban alapértelmezett, hogy a testi épségedet kockára tedd a labda megszerzéséért, mi több, az ellenfél sem fog kímélni.) Miért szocializálnak erre, hogy tiporj, vagy eltipornak? Az erőtlen csügged, az erős megállja, hulljon a férgese? Nem könyökölted ki magadnak a létjogosultságot, kislányom, leülhetsz, egyes.

        • Igen, és utána olyan nehéz ezt a felnőtt életben is viszontlátni.
          Mindig olyan munkát szerettem volna, ahol biztos a helyem, hogy ne kelljen könyökölni. De ezek általában nem túl kreatív munkák, és az unalom is az ellenségem.
          Azt mondják egyébként, hogy a labdajátékok közül a röplapda a legdemokratikusabb, mert ott minden játékosnak ugyanolyan szerep jut, és nem egymást kell “lenyomniuk”, hanem egymást kell segíteniük (illetve az ellenfél a háló túloldalán van).

            • Egyiksem sajnos. Gyakorlatilag a nagy keresés közben lecsúsztam a saját egzisztenciámról. Hozzátartozik ehhez mondjuk, hogy időközben szerelem (meg kaladvágy) hatására külföldre költöztem, és itt a nulláról kellett előről kezdenem mindent. Jelen pillanatban viszonylag érdekes, de fizikailag fárasztó, elismerést nehezen hozó munkám van, ami több szinttel (az itt érvénytelen) magyar diplomám alatt van és anyagilag csak zsebpénz, úgyhogy pénzügyi függőségben vagyok a páromtól. Ez sok szempontból az én gyávaságomon, lustaságomon, illetve a megmagyarázhatatlan nyelvtanulási nehézségeimen múlott.
              Hogy lesz-e változás? Ez attól függ, hogy egyszer fenékberúgom-e magamat, vagy fenékbe rúg az élet.

  41. Visszajelzés: “tényleg abszolút nem vonz a saját nemetek?” | csak az olvassa — én szóltam

  42. Visszajelzés: miért viszolygunk a szüleink szexualitásától? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s