nincs szükségünk rátok

Hosszú bejegyzés, az elején sok idézettel.

*

Én már eléggé rezignált vagyok, nemigen csodálkozom. Annyi mindent láttam, olvastam, annyiféle jelenséggel, érveléssel, tévhittel, hazugsággal, manipulációval találkoztam, hogy engem elég nehéz már meglepni. Amit tudok a nemi szerepekről, a Rendszerről, a kínjaink forrásvidékéről, azt megírom, azokra gondolva, akiknek mindez újdonság.

De most Lajos küldte ezt a linket, a feleségimport alatt:

http://www.globaldatingsolution.com

Nemzetközi feleségkeresést népszerűsítő, saját tapasztalaton alapuló oldal.

Egy különösen döbbenetes összehasonlítás (kezdő angolosoknak is): http://www.globaldatingsolution.com/american-vs-ukranian-women.html Bővebben… →

feleségimport

Igen, kedves olvasók, ez tényleg létezik. Rendszerszintű válasz arra, hogy rosszul viselkedünk. Majd jól nem kellünk nekik, majd elmennek MGTOW-nak, vesznek guminőt, szállítanak egzotikus feleséget. Akkor majd sírhatunk!

A nyugati nő ugyanis öntudatos és büszke, kihúzott vállal és felszegett fejjel jár – igazából nem is egyszerűen „jár”, hanem vonul. Folyamatos kihívás sugárzik a testtartásából, mint egy vadnyugati párbajhősnek. Az egész abból a kultúrharcból fakad, amit az ideális nyugati nő évtizedek óta vív – a férfiak ellen, természetesen. A nyugati nő a folyamatos bizonyítás, lázadás és megmutatás állapotában él, nálunk, magyaroknál is. A helyzet azért ellentmondásos, mert maga ez az ideálkép már mindannyiunkba belénk van égve. Én is az ilyen nőket becsülöm, és ha lenne kislányom, őt is úgy nevelném, hogy mutassa csak meg, hogy képes egyedül is boldogulni, és hogy igenis ér annyit, mint bármelyik férfi. A probléma az, hogy ez a folyamatos, asszertív érdekérvényesítés a szakszervezeti vezetők attitűdje. Minél inkább megfelel ennek valaki, annál nyomasztóbb vele összezárva lenni, akár munka-, akár párkapcsolatban. Mindez nyilván nem újdonság, hiszen a férfi- meg nőmagazinok évtizedek óta másról sem szólnak, mint a nemi szerepek felborulásáról. (A legjobb persze, amikor ezek a kiképzőtiszt-modorú nők összegyűlnek, és azon lamentálnak, hova tűnhettek az igazi férfiak. Nos, hölgyeim, az én tippem az, hogy futnak, amerre látnak.) Ha egy szóval kellene tehát összefoglalni, hogy mi a baj a nyugati nőkkel, akkor ez: agresszívek.

Bővebben… →

keserű

melléknevek sorozat asszem 4.

És képzeljétek el, még mindig nem vagyok keserű.

Annyi minden történt. Bővebben… →

ez is ugyanaz

Több baráti beszélgetésben felmerült mostanában — tudjátok, mindig kazalban jön minden, amit megírok –, hogy jó, nem szép dolog csúnyán beszélni, féltékenykedni meg pénzzel szívózni sem, de azért igazából az ütés, rúgás, fojtogatás, a leteperős nemi erőszak az, amit bántalmazásnak nevezhetünk.

Vagyis hogy a fizikai bántalmazás lényegileg más, mint a lelki, verbális, gazdasági. Utóbbiakat inkább elmérgesedett kapcsolatoknak nevezhetjük: nem más ez, mint kölcsönös huzavona, olaszos veszekedés, amelyből “a nők is” kiveszik a részüket. Beszélgetőpartnereim is ismernek ilyen nőket.

Szakembertől — pszichológustól — is hallottam már ezt a megkülönböztetést, aki kifejezetten bántalmazott nőknek ajánlotta fel a segítségét. A kérdés azért is fontos, azért kell átgondoltnak és informáltnak lennie minden magát valamire tartó embernek, mert Bővebben… →

az egyenlőtlenség formái 18.: itthon a helyed

Ami iszonyú romboló, értelmetlenül bűntudatkeltő: az anyáknak, háziasszonyoknak szegezni azt, hogy az ő életükben minden, ami nem család, otthon, kötelesség, az gyanús, léha, időpocsékolás, családellenesség. Merre mászkálsz, drágám? Nem tudsz felnőni a családodhoz, a feladatodhoz?

Ezt a játékot nem csak férfiak folytatják nők ellen. Szorongató a középkorú nők tekintete, gyanakvása is: anyánké, anyósunké, a szomszédasszonyé. Bővebben… →

szeret, csak nem tudja kimutatni

sokak szerint rendkívül ébresztő, fontos, 1000+ facebookosztott poszt, nekem is fontos, nélküle nem lennék királynő. de az vagyok.

Nagyon vergődsz?

Már megint úgy érzed magad, mint a múltkori után. Jár az agyad. Hogy megértsd, mi van benne, miért viselkedik így, hogyan lehetne jobb a kapcsolat, hogyan értesd meg magad vele.

Fejtsük meg a Férfit. Mit mond? Mire gondol olyankor, amikor mondja, miért mondja, és azt hogy kell érteni, mit jelent, önmagában és az eddigiekhez képest? A múltkor mit mondott, és ez miért mond ellent a mostaninak? Mi a pálya, mik a szabályok, melyik bajnokság, mi ez a sportág, egyáltalán?

A másikat lábujjhegyre kényszeríteni, húszadszor sem meghallani egy kérést ér-e? Rábízni, hadd találgasson, hogy most mi van? Bántani ér-e? Ha utána megbánja, az számít-e?

Van változás? Nincsen változás. Van változás?

Számít, hogy mit mondasz, mit szeretnél?

Arra gondolsz, mit mondott, és közben milyen arcot vágott, mi lehet ennek a hátterében Bővebben… →

belelóg az ex

ne kukkolj, ne nyomozd, ne lesd, ne véleményezd. tényleg ne.

Hát jó, használjuk akkor e kétbetűst: ex. Nem szeretem, de így mondják, azt mondtátok. Tehát a volt partner, az elvált házastárs, az elmúlt szerelem.

Körülöttem egész tömege él olyan embereknek, akiknek exe van. Komoly ex, tehát házas- vagy élettárs, többéves kapcsolat.

Mondhatnánk, biztos nehéz volt az elválás, de akkor éli mindkettő a maga életét, új kezdés.

És nem.

Egyszerűen nem bírnak szakítani, tényleg szétmenni, külön létezni, új fejezetet nyitni, de évekig. Bővebben… →

dackor, kamaszkor, aggkor

benne van a könyvben

Azt mondják, minden fejlődéslélektan, kismamakönyv, védőnő állítja legalábbis, hogy a dackorszak törvényszerű, amellett fontos lépcsőfok a gyermeki én fejlődésében. Nem akarja, tiltakozik, hisztizik, próbálgatja a határokat.

Szerintem kulturálisan vakok vagyunk: ebben a világban ennyire rossz kisgyereknek lenni. A dackorszak civilizációs ártalom, mint a cukorbetegség. Bővebben… →

mosolygó individualisták 2.

A tegnapi bejegyzés folytatása: reakció egy kommentre. Ma a második felére, a kivastagított állításra reagálok. Bővebben… →

mosolygó individualisták 1.

Érkezett egy komment a hogy ne fájjon ennyire című bejegyzés alá tegnapelőtt. Ez az írásom — több józansággal, kevesebb illúzióval — megpróbált új, lüktetőbb, kevésbé korlátozó és fojtogató definíciót adni a házasságnak: lehet, hogy van neki egy szavatossága, addig működött, tovább nem, és felismerni volna jó a pillanatot, azt, hogy végleg elágaztak a felek, mert úgy kevesebb a kár és a fájdalom, mint így. E definíció síkos markából kicsúszik a képmutatás angolnateste (!!!).

Erre írja a kommentelő:

Az individualista ember új munkahelyet keres, hogy kiteljesedjen, új városba költözik, új emberbe szeret bele, ha valahol nem jó, szedi a sátorfáját. És ezzel egyre gyakrabban a helyes út helyett a könnyűt választja.
Mi van, ha az embert a beteg szülei akadályozzák a kiteljesedésben? Egy bajba került jóbarát? Ha egy testvér? Ha egy gyerek? Ha egy társadalmi probléma? Minden elől el lehet futni, mosolyogva hagyni ott a problémát, elhinni, elhitetni hogy ez a civilizált, az előremutató. De nem ez vezet a lelki-szellemi növekedéshez. Nem menekülni kell a problémák elől, hanem megoldani azokat.
Valószínűleg fogalmam sincs, miről beszélek, szerencsére a mi házasságunkat nem terhelik megélhetési gondok, hitelek, betegségek, két szellemileg, testileg és lelkileg ép gyermeket nevelünk. És valószínűleg a nehézségekben én is fontolgatnám a futást, ha azt látnám, hogy egyedül könnyebben boldogulnék, és én is meg tudnám indokolni, hogy miért az volt a jó döntés. De nem állítanám magam a társadalom elé példaként.

Bővebben… →

nem a papír számít

Ma is árnyalnék valamit.

Nem a papír számít — mondják azok, akik komolyan elköteleződtek, talán egy-két-három gyerekük is lett, de valamiért nem volt érkezésük a házasságkötés nevű macerához.

Szerintem itt sokszor inkább az érkezésről van szó.

De sokféle ember van. Van, akinek a házasság ellen vannak elvi aggályai (amelyeket megértek, sőt, osztok), van, akinek az esküvővel szemben.

Társadalmunk a túllihegésben, az egész aktus nagy nappá orchideásításában vétkes. Bővebben… →

hová tűnt az emelkedő?

Ki tudja, mire volnék még képes?

Mi lenne, ha megpróbálnám a többit is…?

Ezek a nekikeseredések, félelmek, úgy maradt rossz érzések… Ó, vissza kell térni, újra nekimenni, akkor is.

Nem félni.

Visszatértem az esküvőm helyszínére, Fertőrákosra, a Fertő-tóhoz, Ráspihoz. Bővebben… →

nem elég jó a szex 1.

ne vedd át az írásaimat

szerzőijog-policy itt: ne lopj!

Megénekeltük már, hogy milyen az, amikor nincs szex a párkapcsolatban, és ennek okait:

amiért a nő nem… 1.

amiért a nő nem… 2.

és amiért a férfi nem, mert sokszor ő sem

hölgyeim és uraim

nincs szex

Most arról a szintén gyakori helyzetről írok, amikor van szex, de nem az igazi. Két részben.

Itt, a nagy blogtesztben két kérdés is foglalkozik ezzel. Az egyik: Szoktál szeretkezni? A másik: Életed legfontosabb kapcsolatában milyen élmény volt a szex? Elgondolkodtatóak a válaszok, ha rákattintotok arra, hogy View results, láthatjátok a százalékos arányt. Bővebben… →

végül úgyis megbocsát

Annyi minden történik az életben. Változunk, mindenféle elénk kerül a kanyarokban, váratlan helyzetekkel találkozunk. Elköteleződtünk, éljük, igyekszünk, elkopunk, megroskadunk, aztán mégsem hiszünk már az elköteleződésben, összeszáradt és súlyosabb az ígéret a nyakunkban, annyi minden történt azóta.

A másik vár valamit, mondjuk stabil hátországot, amelybe jó hazajönni. Bővebben… →

én már nem változom

Olvassuk, hogy az első évek élményei meghatározóak a gyermeki psziché fejlődésében. Minden eldől az első három évben, akkor rakódnak le a később mozdíthatatlan alapok, és a legdurvább traumák is ekkor történnek: fekhet majd évekig a terapeuta kanapéján. Ami ekkor nincs, ami ekkor sérül, az később alig pótolható, gyógyítható. Érzelmileg, mentálisan, idegrendszerileg is szenzitív időszak ez.

Olvassuk, hogy a személyiség szerkezete nem változik már hét/huszonkét/harminc éves kor után. Apróbb változások történnek csak, a temperamentum, az alapattitűd, az elemi működésmódok már megszilárdultak. Nincsen remény, nincsen remény.

Lustuló, kényelmesedő elménk kifogásokat keres. Negyvenes ismerősünk inkább nem vág már bele pályamódosításba, költözésbe, nyelvtanulásba, neki már jó lesz úgy. Egyébként lehet, hogy tényleg jó úgy neki, de akkor miért olyan savanyú a képe? Bővebben… →

az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt? Bővebben… →

a lángolás elmúlik

2014. májusi írás, amellyel Nagyszerelmem nagyon egyetértett. onnan sunnyogott vissza aztán rendesférjnek.

Amikor kiüresedett kapcsolatról, elkívánkozó férjről, zombivá fagyott nőkről van szó, mindig van valaki, aki megjegyzi:

Hát igen, a lángolás nem tart örökké. Bővebben… →

egyszer megérti

Jó delet, lekéstem a pitymallatot, elnézését kérem a tisztelt olvasóközönségnek egyesével és összesen (entitásként). Már meg az történt, hogy este írtam egy bejegyzést, be is állítottam szokás szerint fél hatra, ám túlságosan személyesnek ítéltem éjjel, na, ilyen se volt még.

A tegnapit folytatván viszont meg akartam írni ezt:

De most tényleg ez a cél lebeg sokunk szeme előtt: hogy megfogalmazzuk, mondjuk, így és úgy, sokszor, és egyszer csak belátja, megváltoztatja, és onnantól jó lesz? Bővebben… →

éles

Rákaptunk erre, na. Szeretjük a saját tisztánlátásunkat, az élességünket. Szeretjük jól megmondani a mi új, világos igazságainkat az új, végre megtalált szavainkkal. Hadd hallják, azért van fülük. Mit nézel? Ne nézzél. Most nézel, mi? Csak akkor szeretsz, ha nincs bajom. Ha szépen mondom. Hát nem mondom szépen. Mondom, ahogy jön, mert elegem van.

Van, hogy úgy maradunk. Hetek, hónapok telnek el, és már olyan a kapcsolat, hogy ebből állnak a beszélgetéseink csak. Nos, nem mintha nem érdemelnék meg, hát nem tökéletesek ők, hát dehogy. Sőt, igazunk van, leghevesebb vádjainkban is. Miért nem értik? Ennyire szar. Eddig jutottunk. Észbe kaphatnának. Sokkterápia. Bővebben… →

amikor már majdnem

Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.

Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben… →