keserű

melléknevek sorozat asszem 4.

És képzeljétek el, még mindig nem vagyok keserű.

Annyi minden történt. Annyiszor álltam döbbenten, annyiszor hamvadt semmivé a szemem láttára az, amiben hittem, annyit dolgoztam ingyen, annyiszor éreztem, hogy megérkeztem, és derült ki, hogy mégsem, sőt, tolatni kell sürgősen. Annyiszor mart nyers kötőszövetembe az emberek viselkedése. Annyiszor határoztam már el, hogy én ezt így nem. Soha többet.

És mégsem vagyok keserű, mégsem keserű vagyok.

Mégsem azokat a tanulságokat vontam le, amelyek oly közmondásszerűek, kézenfekvőek, naggyal írt Mégsem, teljes tagadás. Nem, nem a károgóknak lett igazuk.

Ami nem öl meg, az megerősít — ezt de utáljuk, pedig ez igaz, mi több: megrendítő az igazsága. Csak azért nem szeretjük ezt a mondatot, mert a bántások, a roppantás igazolására használják. Hogy akkor tudniillik rendben is van, panasznak helye nincs, hálásak lehetünk voltaképp azért, hogy megtiportak.

Nem, nincs rendben a krízis, különösen akkor nincs, ha okozza valaki, aki tehetne mást is. Majd a világ elkeni az ő felelősségét, egyszerűen letagadja. És tagadja mindazt, amit ő ezen a bulin nyert a mi húsunkból, a mi vérünkből, és őmellé áll, az erő és az erőszak mellé. Azt mondja a világ: történt, ami történt, ez van, el kell fogadni, előfordul, de te tulajdonképpen nem lennél enélkül az, aki ma vagy, ugye? Nem lehet egész életedben haragudni, mert az csak téged rombol!

Hát pedig én nem felejtek, legalábbis ilyen elemi dolgokat nem. Éles vonalak vannak. És mégsem vagyok keserű. Csak… látok.

Nem, nincs rendben a bántás, a mulasztás, és mentség is alig van. Tehetett volna másképp. Annyi van, hogy már mindegy. De átírni, hogy nem is úgy történt? Vigasz? Nem. A szemükbe nézünk a csúfságoknak, és nem felejtjük el az ábrázatukat, és ezzel, így élünk tovább, és mégis tudunk nevetni, hinni, bocsánatot kérni, alakulni. Nem merevedtünk késszé, véglegessé. De az ember tudja, amit tud.

A bántás nincsen rendben. És a sors sincsen rendben, például az, hogy egyik napról a másikra leesik a lábáról az, akit annyira szeretünk, és akinek mindig, minden körülmények között elmondhattuk, tiszta arccal, mindent, ami bennünk van, a poklokat is. Aki általunk értette meg az életét.

Nincs rendben a történés sem, és nehéz az élet, és hiányban nőnek fel a gyerekek. Csak nincs hol panaszt tenni, mit írjak a címzésbe? Lehajtja a fejét inkább az ember.

Mondom másképp ezt, hogy “ami nem öl meg…”: a krízisekben nagy erő van. A magas nyomású, abszurd kohóban sosem ismert szerkezetű anyag formálódik. Megértés és nem remélt erő.

Meg azért… na. Én olyan vagyok, hogy az igazságérzetem akkora, hogy azt hittem, más is folyton azt nézi, hol lehetne igazságot tenni, nekem, értem is. És ezért én felhívom a kedves ismerőst, aki nekünk egy mesterembert ajánlott, és elpanaszlom neki, hogy bár mi igazán nem lessük sem a filléreket, sem a millimétereket, ez a mester minket nagyon csúnyán átvert. Nem állta a szavát, nem törődött a nagyon komoly kérésünkkel, mely megállapodásunk alapja volt. És azt várom az ismerőstől, hogy értse meg, érezze át, legyen benne is ugrásra kész az igazságérzet. Nem várom, hogy vállaljon felelősséget, de azt gondolom, tudnia kell.

Az ismerős zavarban van, és magyarázza, hogy biztosan félreértés. Én meg mondom: de nem érted?

Oké, nem az apukám az ismerős. De aztán látom, hogy a mestert ugyanolyan sugárzóan ajánlgatja az ismerősöknek, mint annak idején nekünk. Mint tökéletesen megbízhatót. És ezt viszont nem értem. Hát tudja, tudhatja, hogy minket mennyire átbaszott.

Én nem vagyok ők, de még csak nem is értenek. Én úgy bíztam a világban, mindig is, árnyéktalan, hátsó gondolat nélkül, teljes szívvel. Ez vagyok én, tessék, világ, itt állok neked, mi bajom lehet? Nekem olyan rendíthetetlen ez, én nem gyanakszom. Aztán meg… na.

De az nem lehet, hogy nekik legyen igazuk. Jaj, nem, az nem lehet.

Bízom továbbra is.

Vagy, én komolyan veszem a szerelmet. Elköteleződöm mindig. Nem megy nekem se a laza kapcsolat, se a könnyű szex, a “legyen valaki”. Nem is buliztam, éjszakáztam. Évekig úgy maradok, ha valakit megszerettem. Nem csaltam meg soha és nem is csalnám meg azt, aki mellett a fejem a párnán van. Érzelmileg sem, sehogy sem. Eleve: amellett van a fejem, akit szeretek, és ha már nem, akkor párna sincs, ágy sincs, semmi sincs. Ezért nem kellett nekem soha a látszatra ügyelnem, ezért nem voltak titkaim, ezért élhettünk folyamatos, intenzív interakcióban, ezért mondhattam el minden, de minden rezdülésemet a férjemnek.

Illetve ha mégis megcsalnám (ki tudja, mi minden van az életben), nem mondanám utána, hogy tévedés volt, én mégis a férjemet szeretem. Akkor mennék, egyedül vagy az újjal. Vállalnám, amit tettem. Nem lenne pofám. És akkor feltételezem, hogy ezzel más is így van. Hogy aki csal, annak már annyira rossz. Ebben mondjuk nem tévedtem még. Nem is a menésről van szó. Csak a pofáról. Esetleg kényszerekről.

Vagy mondjuk korrektnek lenni. Nem bántani azt, aki nincs. Nincs, mert így döntött. Nagyon közel jött, nagyon örült annak, ami tőlem jön. Ő jött, ő örült. Aztán meg már nem. Nem is nagyon siratni, ez van, eltört a bizalom valamiért. No de hogy utána még ő rúg egy nagyot…? Csodálkozom. De keserű nem vagyok. A tanulság nem az enyém.

A magunk kiterjesztése, a saját értékeink, meggyőződéseink elvárása a másiktól, az csapda. Nem kell megmagyarázni sem, nem kell, hogy legyőzze az, amit én innen, főleg magamról, de a történetünkről is, biztosan tudok. Ez van, ő ilyen, ő döntött, joga van. Hogy bánt, hogy hamis a valósága, hogy semmit nem jelentenek a szavai, hogy felrúgja. Fáj, de nem rombolom le, nem írom át a történetet, nem dehumanizálom azért, hogy könnyen gyűlölhessem. Nem gyűlölöm. Ennyire nem fájhat, és ennyire nem is fáj. Itt vagyok én, én magam, és én mindig ott vagyok a randevún, én mindig elmegyek, én nem késem le, ott állok az óra alatt a ködben. Mert nem köpöm szembe magam. Én ott leszek, én magamért elmegyek. Kavarog, fáj, és köd van, de nem menesztem magam mennybe, és nem rugdosom le onnan őt, ahová én ültettem. Nem. Nem kell a fekete-fehér. Nem könnyű neki, nem elég erős, nem tud korrektül játszani, bántásra és önigazolásra van szüksége, tagad. Ez van.

Várok egy kicsit, szitál valami nedvesség. Nem fáj, hogy fázom, nem fáj a hiába. Nem vagyok nyomorult. Nem is szürke a mindenség, barna inkább. Másnap is itt leszek. Ó, nekem van miből. Lassan fordulok meg, indulok haza. Teát fogok inni. Megírom a holnapit. Már négykilós súlyzóval megyek rá a felső hátra és a tricepszemre. Az fáj mondjuk. Telik az élet, elrendezi magát. Nem ő, nem én, nem mi: az élet maga. Ahogy eligazít percenként. Leguggolok Babadávidhoz. Látom őt, nem takarja senki sem. Tudom, mit vétettem. Tudom, mit kaptam a vétkeim által.

Miért ne keverhetném össze eleve a paradicsommártást tejszínnel. Mindig letörölgetem a cipőt, mindig levágom a címkét a melltartóról, mindig lesúrolom a cseppet, soha nem tiszta mégsem. Mindig lecsípem a gyapjúbolyhokat. Csak a tükröt nem törlöm le, zsíros ujjam nyoma.

Veszek motoros fűrészt, tüzelőmet magam aprítom. Az egész erdő tüzelő lett, iszonyat. Állok ott, a kastély mellett, sáros a süppedős avar, szitál valami nedvesség. Nekem jó, mert én nem hazudok, és én ennek a következményeiben élek, és nekem telik türelemre, elfogadásra, megbocsátásra. Bokáig állok ebben, hát nem mindegy nekem? Neki nincs miből. Azért elsírom magam, és hát az mégis milyen, ne hallja vörösbegy, felberregtetem a fűrészt. Rebben, pedig ott se volt. Nincsenek madarak. Karomnyi ágakkal elboldogulok. Egyre izmosabb. Harminc centi a kályhaajtó átlója. A hossza meg legfeljebb fél méter lehet. Egyedül rakom, úgy is meleg. Nem leszek keserű, nem lehetek keserű, mert akkor nekik lesz igazuk. Tíz év múlva ugyanilyen teli szívvel vetem bele magam a bármibe. Addig megtanulok olaszul.

41 thoughts on “keserű

  1. Hú, de IGEN!!! Én is pont most, pont ezt élem!!! Igen, látok. Igen, bántottak megint. Igen, van erő! És igen, bízok. És igen, nem vagyok keserű! ERŐ van! Lett. ❤

  2. Mondjuk tényleg ne légy keserű, de most komolyan: és ha valaki ilyen vagy olyan kedvű, attól lehet kevésbé igaza? Mert ugye akkor meg jön az, hogy á, túl optimista vagy, azért nincs igazad, és akkor kész, nem kell több érv.

    • De engem nem érdekel, ki mit mond az igazamról. Nem vagyok optimista sem, inkább erős, letisztult. Az indulat, az önigazolás, a sértettség igenis elvakít, megkönnyebbülés ezek nélkül nézni a dolgokat. Olvasom nőtársaim vallomását, mindegyik szép, tiszta szívű, keményen dolgozó és nagyon dühös… egy kicsit büdös ez nekem.

      Amúgy ez nagyon primer módon irodalmi szöveg, nem lehet így kimazsolázni belőle a “lényeget” És nem tudom, más hogy van vele, én akkor, amikor írtam, így voltam vele.

            • En hasznalom olyankor is a “duhos vagyok” kifejezest, amikor boduletes igazsagtalansagot, gazemberseget, hipokraciat latok. Engem duhit, nem tudok egy csomo mindent kivulrol szemlelni, bar kezedek rajonni, hogy ez igy nem vezet sehova, csak nekem rossz.

            • Én is így vagyok, Lucerna.
              Viszont szerintem ez vezet valahova.
              A düh normális, én több, mint egy éve vagyok rohadt dühös egy újságcikk miatt, ami undorító volt, nem linkelném be, mert egy ismerősöm írta, akit amúgy sose szerettem, de azóta még úgy se.
              Viszont kiváltott bennem egy olyat, hogy mélyebben beleássam magam a témába (szegénység-hibáztatás), és most már nem csak ösztönből, meg igazságérzetből tudom, hogy igazam volt, hanem 100 százalékig tudom, hogy igazam volt, amikor úgy éreztem máglyát kell gyújtanom a rohadt lapjukból a rohadt szerkesztőségükben.
              Dühös vagyok/voltam/leszek is erre, ha nem lennék az, akkor erkölcsi korcs lennék.

      • Értem én, nem a szöveget akartam elemezni, pláne nem téged, hanem ezt a jelenséget, hogy bármit mondasz, bárhogy viselkedsz, van ilyen ultima ratio. Van sapka nincs sapka, érvelési hibaként.
        A keserűségről meg, hogy inkább tényleg ne legyél, az csak “jókívánság” volt, semmi köze a belső valóságodhoz (vagy épp a vágyaidhoz), amiket csak annyira ismerhetek, amennyit te leírsz belőlük.

  3. “És a sors sincsen rendben, például az, hogy egyik napról a másikra leesik a lábáról az, akit annyira szeretünk, és akinek mindig, minden körülmények között elmondhattuk, tiszta arccal, mindent, ami bennünk van, a poklokat is. Aki általunk értette meg az életét.”

    Ölellek.

  4. Ami nem öl meg az megerősít?
    Én nem így jártam. Egy életre sérülékennyé tett mentálisan a lelki krízisem. Erő kellett ahhoz, kilábaljak belőle, de egy életre nyomot hagyott bennem az eset. Érzékennyé tett, és ha megcsap a hasonló állapot szele, ha belemennék, megőrölnék. Szó szerint.
    Néha vissza-vissza néz rám a mélység, és beleborzongok.

    Mindennek nyoma marad. Az savval lemaratott nyelőcső sem lesz többé ugyan olyan, mint előtte.

    Nem szexelek, de számomra ez annak a jele, hogy nagyon komolyan veszem. Nem akárhogy, nem akárkivel, de nem vadászom a tökélyt.
    Nem vadászom egyáltalán.
    Ahogy a szerelmet se, bár szerelmes sem vagyok, sosem voltam.

    • Igen, ez a másik lehetőség 😦 Ha megbetegszem, lehet, hogy egy életre immúnis leszek arra a nyavalyára, és abban nem betegszem meg többé soha. De az is lehet, hogy egy életre lebénulok, mondjuk, vagy lesz egy jó kis autoimmun betegségem, vagy szarrá megy a vesém, és dialízisre járhatok, míg egyszer el nem cseszik, és nem megyek haza többé a kórházból. Ugyanígy van ez a lelki traumákkal, nyilván.
      De rossz ez, együttérzek veled.

  5. errol a posztról az jutott eszembe, amikor potyogó könnyekkel álltam a fürdőszobatükör előtt kitudja hányadik reggel egy zsinórban és elhatároztam, hogy ami történt velem nem fog elpusztítani. És akkoriban hallottam ezt a dalt is, amiből ugyanez az üzenet áradt.

    Tudom, hogy a posztod picit másra volt kihegyezve, legalábbis én úgy értelmeztem hogy a cinikus rosszindulatnak úgy általában nem adod be a derekad, nem ha belepistulsz sem. De ott volt az elhatározásban ugyanaz az erő és ráébredés ami az enyémben.

    Teszett. Nagyon jól megfogalmazta.

  6. “Illetve ha mégis megcsalnám (ki tudja, mi minden van az életben), nem mondanám utána, hogy tévedés volt, én mégis a férjemet szeretem. Akkor mennék, egyedül vagy az újjal. Vállalnám, amit tettem. Nem lenne pofám. És akkor feltételezem, hogy ezzel más is így van. Hogy aki csal, annak már annyira rossz.”

    már tudom, hogy amit írsz azt nem normaként írod, bár a nem lenne pofám nehezen fogható fel máshogy, mint úgy, hogy akinek viszont van, az gáz. egyet is értünk persze nyilván mind abban, hogy a csalás, a hazugság gáz, ez nyilvánvaló. de nekem ez most nagyon fekete-fehér, hol a sötétszürke sáv, amiben megbánhatod, amiben igenis rájöhetsz, hogy a férjedet szereted, amiben nem feltétlenül derül ki, hogy arra vágysz, hogy menjél az újjal, amiben vívódás van, amiben, ahogy mondani szoktad, humánum van, és emberi nyomorúság, vagy akár semmiféle nyomorúság csak kalandvágy, vagy bármi más emberi érzés, akinek egyáltalán nem annyira rossz, és még a millió és egy fajta emberi történet, és nem fekete-fehér egyértelműség?

    “Ebben mondjuk nem tévedtem még.”

    én már igen, nem is kicsit.

    • nahát, mennyi upvote, meg vagyok hatva, komolyan 😀 ilyet se láttam még!
      egybként engem komolyan érdekel, miért éppen ez ennyire sarkos, ennyire ellentmondást nem tűrő dolog, mikor sok ezer másban írsz z emberi természetről sokkal megengedőbben, sokkal toleránsabban.

    • Nem. Annyit írok, hogy mivel én így vagyok vele: én transzparens, őszinte kapcsolatra szerződtem, illetve nem tartom véletlennek azt, ha valaki nagyon-nagyon bele tud szeretni másba, én erre számítok a másiktól is. Hogy van jelentése, tétje a dolgoknak. Hogy nem alakoskodás, őszinteségnek tűnő öncsalás megy. Hogy más is így van vele, mint én, hogy valami vagy van, vagy nincs, vagy fontos, vagy nem, hogy nem egyik nap így, másik nap úgy, hogy ilyen dolgokban nem hazudozunk. Attól még hazugság marad, hogy gyakran előfordul, és attól még én nem tartom korrektnek, hogy meg lehet érteni (vagy magyarázni). Pont ahogy én nem társkeresőzöm, és igen jól tudok érvelni amellett, hogy miért gáz, nem emberi, nem szép a társkeresőzés.

      De hogy emberek ide járnak az irodalmi bejegyzéseim alá, hogy magukhoz viszonyítsák, amit leírtam, és megkérdezzék, miért nem amúgy írtam, és miért nem vagyok emilyenebb…? Nem vagyok, és kész. Magammal, pontosabban: a bejegyzés írásakori magammal vagyok, leszek csak kongruens. Ez lesz az a hely, ahol nem félek leírni, és nem is magyarázkodom meg szorongok. Sem basztatva, sem terelgetve nem leszek. Nem lesz a számba adva, hogy mit jelent, amit írok, és kit tartok gáznak, csak mert a bukdácsoló olvasó találva érzi magát. Nem minden magyarázható egyik bejegyzésből, és ne legyek már a saját szavaimmal sarokba szorítható. Amikor a döbbenetes olvasó az én alászállíásomra és tévutamra van képe azt írni, hogy minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. Magatoknak értelmeztek valamit, ami nem arra van, és aztán nekem szegezitek, komoly? Mit vártok tőlem? Vannak egymással nem egyeztethető gondolatok is. Fél meg két év telt el köztük, és 1222 bejegyzés van fent e pillanatban a blogon, köztük “nézzük meg innen és aztán onnan is” posztok, meg szerepjátékok, meg puszta gondolatkísérletek. Nem kedvelem a leegyszerűsítést, az aranymondássá válást, hogy “de akkor meg azt írtad”. Nem erre vannak a soraim.

      Én nem tennék soha ilyet azzal, akivel ágyat vettem. Nem is vettem, csináltattam. Hogy utána mégse és bocs. Nem is mennék bele “utána mégse, és bocs” szexbe senkivel. Nem lehet, hogy ennyire ne tudja az ember, mit akar, mit kockáztat, mi hogy esik a másiknak (már ha a hűség a norma). Ezt nem tudni, és ennyire, az kurvára nem humánum. Te az esendőségre gondolsz. Kalandvágy? Remek.

      Ezért, csak ezért lett blogom, hogy itt ne kiabáljon túl a világ a maga érdekeivel. Nem tehetek az életükről.

      És hiszek abban, hogy az olvasónak is jó, ha nem ért egyet, ha nem minden kényelmesen ismerős itt, ha ki kell lépnie a kényelmes vidékeiről, ha nem szavazhatja meg, mit gondoljak (technikai megoldásokat kivéve).

      Én csak most olvastam a kommentedet. A sok lájk vajon sok megcsalást jelent, vagy sok megcsalatást? És igazi hitet, hogy megy azért továbbra is, és utána is tényleg szeretik egymást, és nem számított? Hát gratulálok.

      • hát bocs, de velem ne beszélj így. tudhatod, hogy kurvára nem terelgetni meg belegyalogolni meg megmondani meg a fejedre olvasni meg az ég tudja még mit akartam. hanem csak meglepett, hogy a legtöbb emberi esendőségről úgy írsz, hogy körbejárod, mint emberi esendőséget, a nem túl szép dolgokat is, ez meg olyan kőkeményen egyértelmű volt. ezt miért nem jegyezhetem meg hogy érdekes, anélkül, hogy azt a vádat kapnám, hogy én akkor jól rajta akarlak kapni? érdekesnek gondoltam, és kurvára nem mondtam olyat, hogy hahaha meg bibibee, nem viszonyítottam semmihez.
        “És igazi hitet, hogy megy azért továbbra is, és utána is tényleg szeretik egymást, és nem számított? Hát gratulálok.”
        és mihez? miért, elfogadhatatlan, hogy ilyen is létezhet? meg amolyan is? azt hittem, alapvetés, hogy mindenféle emberi érzés meg kapcsolat meg mifene létezhet.
        de végülis, nekem mindegy, csak nem értem, hogy miiért kell így nekem jönni, mikor tudod, hogy nem akarok semmi rosszat, se számonkérni, se semmit.

        • Még egyszer: magamról írtam. Meg arról, akit ez érint. Nem érdekel, mások hogy élnek, belőlük a jelenség érdekel, a képmutatás, öncsalás, hazugság, önigazolás.
          Nem támaszthatsz elvárásokat az iránt, hogy mit írjak. Leírhatod a saját véleményedet, élményeidet. De nekem sugalmazni, hogy én mit írjak, az nagyon visszás.
          Oké, azt gondolom, hogy a másik szemébe hazudni, az elköteleződést nem komolyan venni, megkívánásoknak engedni, majd ha következménye van, rémülten letagadni az egészet, az GÁZ.
          Ez nem vonatkozik a nyitott kapcsolatban élőkre.
          Szóval GÁZ.
          És akkor mi van, ha szerintem gáz? Mennyiben érint ez téged?
          Tényleg nem írhatom le, amit gondolok, mert akkor megy a sírás-rívás? Mert a kedves olvasó nem tud nem hazudni, tisztán látni, hogy mit ér egy család, mit jelent a felelősség, és akkor ezt is én igazoljam neki? Ezért jár ide?
          HAGYJATOK BÉKÉN. Ne terelgessetek, ne manipuláljatok, ne emeljetek magatok fölé, hogy aztán extrém elvárásokkal nyomjatok agyon.
          “azt hittem, alapvetés, hogy mindenféle emberi érzés meg kapcsolat meg mifene létezhet.” Nem. Vagyis de, létezhet, csak van róla véleményem. Nem fogok mindenkit felmenteni. Én csak a tiszta viszonyokban hiszek, az átverésben nem.
          Gondolkodj azon, amit írok, vagy ne gondolkodj, utasítsd el, de itt lobbizni, hogy én miért nem vagyok ilyenebb vagy olyanabb, és a saját szavaimat, posztjaimat szegezni ellenem, engem szidni a saját fordulataimmal, ez itt nem lesz. Legalább lennének saját szavaitok…
          Tényleg nem értem, ilyen ismeretlenek elemezgetik fórumokon is, hogy “Gerle Éva meg van vadulva”, “tombol”. Mi a faszért olvassátok? Mi tapaszt ide?

        • Te, figyelj. Képmutatás is létezhet, manipuláció is létezhet, bántalmazás is létezhet, felelőtlen, heherésző megalázása a másiknak, az is létezhet?
          Nem, nem alapvetés. Nagyon félreértetted.

      • En is magamhoz viszonyitottam ezt a bejegyzest es az jott ki, hogy rolam (is) irtad (mondjuk ez nem az elso) ebbol nem kozvetkezik az, hogy feketen-feheren latnam a vilagot , elnem az eletemet. Egyszeruen ez az alapvetes es igy termeszetes elnem, hogy a tobbiek mikent viszonyulnak ezekhez a kerdesekhez az az o dolguk, velemenyem nekem is van errol, de ahogy a bejegyzes sem, ugy en sem mondanam, hogy csak igy es ugy ne. De a velemenyem az, hogy tisztessegtelenul viselkedni erzelmek dolgaban az bizony gaz.

        • én se mondtam egy szóval se, hogy nem gáz, tökre ott van az elején.

          “de itt lobbizni, hogy én miért nem vagyok ilyenebb vagy olyanabb, és a saját szavaimat, posztjaimat szegezni ellenem, engem szidni a saját fordulataimmal, ez itt nem lesz. Legalább lennének saját szavaitok…”

          lobbizik a kis faszom, már ne is haragudj. ki a fene szidott? jó, mindegy, azt kéred, hagyjunk békén, ez meglesz, úgy beszélsz mintha valami istenverte troll lennék.

  7. Sejtem, hogy az olasz nem valós terv, de el kell mondanom, hogy épp a hétvégén kotortam elő a régi tankönyvem és vágtam neki újra.

  8. Nekem nagyon fontos kérdéseket hoztál fel.
    A keserűség és düh nem ugyanaz számomra. A düh ellen is nagyon nehéz küzdeni, és én magam is úgy gondolom, hogy a dühöt, bár meg kell engedni, de le kell csillapítani mielőtt tisztán tudnék látni. Mint az esőcseppeket a szélvédőről: ha nagyon esik, sok időbe telhet, míg tiszta képet kapsz. De a keserűség nagyon nehéz ügy. Az állandó “légy pozitív”, “beszéljünk már vidámabb dolgokról!” miatt nehéz egyáltalán társaságba mennie egy olyan kvázi igazságkeresőnek, aki a rossz helyzeteket nem megúszni, hanem megélni, megérteni akarja.
    A másik dolog, talán még nagyobb kérdés bennem, az a “ha nem öl meg, megerősít”. Itt én csapdát érzek, az “erős többet bír” csapdáját. Aki erős (vagy igazságkereső, vagy önként magasra teszi a mércét, vagy már sok szarból kimászott stb. stb.) azt felcímkézik ezzel, és még nyugodtan meg lehet küldeni plusz teherrel (értsd szemétséggel, felelősséghárítással, lelki erőszakkal), mert “ő úgyis bírja”. A gyengéket kímélni kell, és ezért ők megússzák. Ezt én fájdalmasan igazságtalan rendezőelvnek éltem meg mindig is.

    • Nem bántani akarlak, szó sincs róla, de szerintem a gyengéket nem kíméli senki, és nem is ússzák meg.
      Én sokszor azon csodálkozom, hogy milyen kíméletlenek sokan a padlón lévő emberekkel.
      Amióta én is voltam padlón, azóta észreveszem.
      És nekem az az őrjítő, hogy valaki ebben éli le az életét, mert mondjuk oda született, ahova.
      Nem tudom ezt nem látni.

    • Igen, ez nagyon pontos, amit a végén írsz.
      Viszont amit az elején — itt én most magamról vallok, erősen irodalmian. Itt a madár a lényeg, amelyik ott sincs, de elrebben, vagyis (ha valakit érdekel, mit jelent ez a játékon, az abszurdon túl): ahogy kívülről látom magam, hozzáképzelek dolgokat a helyzethez, díszletfestek, regényesítem és interpretálom az életemet folyamatosan. Nem ítélem el a keserűséget, nem mondom meg senkinek, mit “kell”, mit nem, nem vagyok követendő minta sem, kis csodálkozással figyelem magam, veszem tudomásul, hogy épp ez zajlik bennem. Lehetne másképp is. Mindenesetre hinni sokkal jobb, mint nem tudni már hinni. Mások kínjait magamra venni, összeomlani, a fejem a falba verni, hogy hogy lehettem ilyen hülye, gyengének lenni és visszabántani, ezt vártam magamtól. De sem össze nem omlottam, sem hülye nem voltam, maradtam, aki vagyok és voltam.

  9. Szeretném ezt tisztázni, mert borzasztóan zavar.

    Ez egy irodalmi szöveg. Tehát nem elemző, nem érvelő, mint a posztok többsége. Az ilyen írásokat személyes és leginkább irodalom címke jelöli.

    Természetesen állítok benne dolgokat, magamról, illetve a szöveg énje állít magáról, de ez nem olyasmi, amit bárki tanácsnak, előírásnak, diagnózisnak vehet. A szöveg énje magáról beszél, irodalmiak a kifejezőeszközei is (pl. nem lenne pofám), és akármit állít, ez az ő köre, vagyis illeti mindez még azt, akinek a tettei, viselkedése a szöveg énjének életére kihat. Ez az én egy megformált, nem primeren életrajzi, irodalmi célú én. ami nem azt jelenti, hogy nincsenek megfelelések, hanem azt, hogy ezzel az énnel nem lehet kommentben vitatkozni, mert az irodalmi szöveg nem olyan, mint a nem irodalmi.

    Ahogy nem jut eszedbe azzal a mondattal vitatkozni, hogy “miért ne keverhetném össze eleve a tejszínt”, úgy nem érdemes se a rőzsegyűjtés módozatairól, se a szöveg énjének monogámia-elvéről ütközni a szöveg írójával (mert a szövegbekli én nem létezik a szövegen kívül). egyáltalán, mi van, ha itt egyáltalán nem élnek vörösbegyek? Ha nekem, az életbeli Gerle Évának távfűtésem van, és soha nem kellett tüzelőt aprítanom? Semmi nincs. A szöveg akkor is érvényes.

    Összeszámoltam, hatan írtak nekem valamilyen formában, és adtak visszajelzést, tanácsot a valóságra vonatkozóan, vagy kezdték el magyarázni, hogy ők miért nem úgy.

    Én ilyenkor fogom a fejem. Nem azért, mert ez az én blogom, itt nekem van igazam, ne szóljatok bele, unom, ne akarjátok ellensúlyozni, kiegyenlíteni azt, hogy hatnak rátok a szövegek (bár ezért is), hanem mert nem lehet, hogy régi olvasók ennyire nem értik, mit jelent az irodalom, és az mire jó és hogy kezelendő.

    A bejegyzéseim ritkán tartalmaznak morális ítéletet, amikor elemzek, akkor például nemigen, legfeljebb érdekekről, jogos szempontokról, igazságosságról és kölcsönösségről szólok ott, ezeket alapvetésnek tekintve. Tehát nem moralizálok. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne morális szempontom, ne tudnám nagyon is fekete-fehéren elválasztani a helyest a helytelentől, és ne írnék erről is olykor. Azért nem hoffmanrózsás-tanárnős dolog ez, mert 1. morálom nem azonos a képmutató, ferde nyakkendős társadalmi morállal, hanem szembenézős, nem maszatolós, felelősséget vállaló, egyben sok konformista normát tagad, 2. magamról írok, nem használom erkölcsi bunkóként mások fölött a soraimat, nem ítélek el senkit, mindenkit megértek (ezért értelmetlen a magyarázkodás, a győzködés, a saját korábbi soraim orrom alá dörgölése), de a magam életében ez vezérel.

    Ha eltalál a szöveg, gondolkodj, ha kibékíthetetlen a dolog, akkor meg éld a saját életedet, én aztán nem várok tőled semmit, te vagy a felelős azért, ha nagyon fontos neked, amit írok, ha nagyon hat rád, ha feszélyez, ha kényelmetlenül érzed magad. Nem találhatsz minden gázos ügyedre igazolást ezen a blogon, egyrészt én nem látlak tégesd, a magam dolgairól írok, illetve jelenségekről (a múltkor arról, hogy sokan hülyeségekre szórják el a pénzt, aztán panaszkodnak, hogy másnak miből telik utazásra vagy jobb holmikra), másrészt visszaélés volna, hogy mindeki kényelmesen megerősödhet itt, mindenkiről kiderül, hogy szabad, okos, morális, meg nem értett lény, és jól van úgy, ahogy van. Szerintem ez káros lenne, és ezért nem szeretem a “mi mindnyájan milyen erős, nemes lelkű nők vagyunk” ujjongást, “egyikünk se normális úgy, mint normálisék, azok mindig csak mások”. Sem itt, sem máshol nem kedvelem az önigazolást, az erősmondást, mert azt is tapasztalom, hogy a nahgyon tudatos, az ellene elkövetett sérelmeket oly hangosan emlehgető olvasók némelyike simán és közönyösen gázol bele a legyzemélyesebb területeimbe, minősít, kontrollál, nem tartja tiszteletben a kérésemet, aztán agressziónak véve a védekezésemet, jól megsértődik.

    Én megszenvedtem, beláttam, amiben tévedtem. Szenvedd meg te is, ne engem használj arra, hogy megnyugodhass, hogy mindden helyes, amit tettél. Biztosan nem az. Biztosan tehettél volna mást is. Igen, ezzel szembenézni kemény meló, igen, a kognitív disszonancia, az énkép csorbulása nagyon durva élmény. Az olvasson itt, aki ezt elbírja.

    Ha én azt mondom, hogy nem tudnék belehazudni a választottam szemébe, sem sunnyogni, vagy ha mégis felrúgtam a megállapodást, a bizalmat, ha volt időszak, amikor telibe szartam, hogy neki milyen, akkor nem megyek vissza, miután a szeretőmet kiélveztem, hogy de szeretlek (úgyis nagyrészt csak kényszer, konfliktuskerülés, gyávaság az, amiért egy magára valamit adó ember egy ilyennek megbocsát és mellette marad), szóval ha én ezt állítom a MAGAM szövegbeli énjéről, akkor hadd ne nekem kelljen magyarázkodnom, revideálnom, vitáznom, védenem az álláspontomat. Nem, aki telibe szarja a másikat, azt, aki bízik benne, várja, vacsorát főz neki, az nem szereti a társát, csak az előnyöket mazsolázza ki a másikból, és az elbaszta a kapcsolatot, szerintem végleg. Lehet persze színlelni meg alakoskodni, de itt nem beszélek erről, mert úgy nem érdemes élni. Természetesen mindez a monogám normájú kapcsolatokra igaz, ettől eltérően is megállapodhatnak a felek (és remélem, olyankor kölcsönösek az engedmények).

    • 1. az irodalmi micsodát értem.
      2. ezek szerint nem csak nekem szól.
      3. az nem tetszik hogy még mindig úgy jössz nekem ebben, olyan fordulatokkal, mintha én bármit is a fejedre akartam volna olvasni, meg ezzel szórakoztatni magam, hogy hú, há, rajtakaptalak, meg kioktatlak. mikor voltam én ilyen?! és tényleg, mi a túró érdekemben állna nekem kioktatni meg az orrod alá dörgölni stb??? akkor kommentelek, amikor valamit érdekesnek vagy megjegyzendőnek találok. meg ezek a szövegek, hogy jaj, te nem bírod el a saját kognitív disszonanciádat, stb stb. most komolyan, nekem nincs abban titkom, hogy volt ilyen ügyem, és gondolod, hogy ha nem néztem volna szembe vele, akkor itt firkálnék ilyenekről mindenki előtt? akkor kényelmetlenül érezném magamat és találva, és nyilvánvalóan nem kommentelnék, hanem meghúznám magam…mint ahogy ez nincs így, mert nekem ez már hálistennek olyan múlt, ami hellyel-közzel fel van dolgozva, de nagyon jó érzés nyilván rám és a hasonlókra sütni, hogy kényelmetlen meg fáj az igazság. hagyjuk már. miért ne lehetne olyan dologban, amiben tény és való, hogy érintve vagyok, találni valamit, amire kommentelek, anélkül, hogy én személy szerint nagyon rosszul érezném magam?
      4. mondod többször, hogy a nyitott kapcsolatokban meg a nem monogám házasságokban ez oké. most a gyakorlati életet nézve, mégis mit gondolsz, azok hogy alakulnak ki? a legritkább esetben mondják, hacsak nem überérett személyiségek, akik már fullon ismerik saját magukat (ritka) hogy rögtön az elején ez egyértelmű mindenkinek. van egy pont, amikor ez kialakul, hát addig meg nagy általánosságban ilyenek történnek, mert az ember már csak az általános társadalmi beszédmód, szokások stb miatt is úgy szokott nekimenni a kapcsolatoknak, hogy monogám. amikor ez megváltozik, ahhoz az esetek többségében olyasmi vezet, amit te itt már feketén-fehéren vállalhatatlannak minősítesz. (nem mindig. de nagyon gyakran.) ha az olyan helyzetekben nem lenne se megbocsátás, se megbeszélés, se semmi emberi vívódás és stb, akkor nemigen lennének nyitott kapcsolatok.
      ezt mindenképpen szerettem volna hozzáfűzni gyakorlati szempontból a “nyitott kapcsolatban nem gáz az ilyesmi” kitételedhez.

    • “morálom nem azonos a képmutató, ferde nyakkendős társadalmi morállal, ”

      Magyarországon úgyis jók az emberek a szarkazmusban, kéne alapítani lassan a blogodon egy ferde nyakkendős-díjat vagy valami. A citromos minyon ellentéként. A hónap végén az olvasókkal szavazhatnátok, ki kapja.

  10. Visszajelzés: a láncfűrészem | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s