amikor már majdnem

Közzétéve Szerző:

Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.

Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Tompaság. Csattan a hangunk. Már nem akarunk vele vacsorázni menni. Felülünk az ágyban fél kettőkor. Menekülés otthonról, gyereknevelésbe, hobbiba, agyunk zugába, valamibe, ami csak a miénk, nem közös vele.

Van, hogy felsejlik valami más. Egy más létezés lehetősége, ismeretlen értékrend, saját legmélyebb valónk. Ez már ritkább. Az elgondolhatatlan sejlik fel, hogy hát van ilyen, lehetne így is élni? Egy utazás. Egy siker. Egy másik ember. Egy közösség. Ez nagyon erős, ettől beindulnak a folyamatok.

Ott állunk a szélén, és elkiáltjuk magunkat, nem lehet tovább hallgatni. Van, akinek egyszerű kimondani: akkor ne így éljünk. Nem csinálom tovább.

Ha tényleg vége van. És ha erősek vagyunk, ami azt jelenti, hogy tudjuk, mi a helyzet, látjuk magunkat, másrészt hogy nem vagyunk jogfosztottak, nem függünk anyagilag, érzelmileg, akkor kimondani nem is olyan nehéz.

És akkor a másik reagál. Ez meglepő tud lenni.

És akkor bebizonyosodik, mennyi tartalék van még a rendszerben.

Meg vagyunk lepve. Kénytelenek vagyunk bólintani. Érezzük, nem lesz ez így jó. Tovaszáll, léggömbnek bizonyul az új élet.

IMG_9652_resize

Végignéztem ezt: tökéletesen halott, lehúzó házasság ráncaiban megbúvó rengeteg érzelem, gyengédség, emlék, akarás. Hiába a tiszta szándék, a döntés. Megváltozik a másik. Megígéri. Olyasmire hivatkozik, amit mi nem vettünk számításba. És adunk még egy esélyt. Átbeszéljük, feldolgozzuk, megértjük, elfogadjuk. Begyógyítjuk, vagy nem törődünk már a sebbel, hadd rohadjon. Mégis jobb így, így jobb. Jó, mint a gravitáció. A tárgyak leesnek, nem? Mi mást tennének?

Majdnem szétmentünk akkor, mégis újraépítettük a kapcsolatunkat. Így interpretáljuk ezt évekkel később, és megveregetjük a vállunkat az ordas alkuért, a függőség konzerválásáért, a saját jobbik énünk, jobbik létezésünk elárulásáért. Különben is, azt mondta a terapeuta, ez, ami most annyira rossz, egy következő kapcsolatban sem lesz jobb. Ez csak menekülés. Visszük magunkkal. Nem lecserélni kell a partnert, hanem szembenézni és megoldani a problémát. Jól hangzik. Mindenki megtorpan ettől.

Ez az értelmezés nem számol azzal, hogy az egyes emberek ezerféle defektjén, romboló játszmáin, szerencsétlenségén, korrumpálódásán, függőségein, tehát a mentális egészségtelenség és kommunikációképtelenség jellemzőnek mondható állapotán kívül, az évek múlásán és pusztításán kívül, a megújulás lehetetlenségén, az anyagi szorításon, munkahelyi leterheltségen, a rossz döntések évtizedes következményein, az elviselhetetlen helyzeteken és családtagokon kívül az intézmény maga, a társadalom sejtjeként működő, élethosszig tartó, monogám házasság és a hozzá kapcsolódó irreális elvárástömeg a probléma. Ez az értelmezés az emberi személyiséget statikusnak értelmezi, a kötelességet és helytállást örömnek, a nemi szerepeket vitathatatlannak, és tagadja a boldogságot mint szempontot, lehúz, altat, befed, elront, legyalul.

Összességében egy olyan viszonyrendszert szolgál, amelynek nem érdeke a tudatosság és az igényesség, ellenben az alvó, gépies létezés az érdeke. Tedd a dolgod, akkor nincs gond.

Hol az igazi élet?

S ha mégis elmegyünk, ha sikerül korrektül elrendezni lakhatást, gyerekeket, anyagiakat, akkor ezek a régi kötődések képesek megmérgezni az új életet, kisajtolni bűntudatot, horribilis pénzeket, kötelességtudatot a távozóból.

Bizonyos értelemben szerencsésebb az, akinek iszonyatos. Akiben nemhogy a szerelem, a szeretet morzsája sem maradhatott. A tisztánlátás, a döntés szempontjából szerencsésebb. Csak annak a tudata és akarata erodálódott már.

És természetesen hiszek az utolsó csepp áldásos erejében, a valódi, érdemes újraépítésben is, csak most nem arról írok, hanem az önáltatásról.

137 thoughts on “amikor már majdnem”

  1. önáltatás lehet a menés és a maradás is. kívülről nem látszik, hogy melyik sztori mögött mi van, és aki önáltat nyilván ő sem tudja sokszor magáról, azért is ez a szó. most éppen azt gondolom, hogy nem hiszek a csodákban. nem hiszek abban, hogy valaki egyszercsak megvilágosodik, és onnantól másképp csinálja majd. lehet hogy van ilyen, de egy garast sem tennék rá. annyi nőtől hallom ezt és én is megettem jópárszor. hogy majd velem, megváltozik, mert rájött, stb. aztán lószart. új eszköz, új pálya, same shit. vagy tovább dédelgetett kényelem, mentális lustaság, eggyel több virág per év, és ugyanaz a papucs, vasalt ing és tévécsatorna, kicsit felpolírozva. same shit.
    a párkapcsolatok megváltó függésében nincs megoldás, akár a régi bútor, akár az új bizonyul kényelmesebbnek. bárhogyan is dönt valaki, a saját szar az saját szar marad, amivel lehet, de nem kötelező kezdeni valamit. most ezt gondolom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Beszélgettem egy elvált, majd újra házasodott nővel, jobb volt-e elválni, mint maradni. Ugyanezt mondta, akkor is most is meglep, ennyire nem tudnánk mások lenni? Same shit.
      Ha váltunk, nem azért tesszük, hogy jobb legyen?Ha, csak más , de ugyanaz a sz.r, akkor minek. Ez is önáltatás? Mennyi kérdés tolul fel bennem így azonnal, ez se véletlen azt hiszem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • én hiszek abban, hogy lehet lényegesen és sokat változni, legalábbis bizonyos keretek között és abban is hiszek, hogy tudjuk a dolgainkat, viszonyainkat az egyedfejlődésünk során jobban csinálni. (a jobban alatt azt értem, hogy magunkhoz képest megfejlődve.) nekem az a tapasztalatom, hogy az ilyen változások, fejlődések elég ritkák (sokkal ritkább mint az új kapcsolat, vagy az újramelegített régi), nagyon sok elszántság és erő és k.szott sok belső munka kell hozzá, amit nem feltétlenül akarnak az emberek bevállalni. sokkal kényelmesebb kicsit vagy nagyon változtatni a díszleten, és elkezdeni játszani ugyanazt a szart mint előtte, kicsit pepitában. ezen a ponton szinte mindegy, hogy valaki megy-e vagy marad és szerintem egyik sem könnyebb. változás nélkül menni és maradni is szopás hosszútávon, minden érintettnek. szerintem.

        Kedvelés

      • Tapasztalataim szerint a lényeges és tetemes mennyiségű változás gyakrabban köthető a magányhoz, egyedülléthez, mint egy azt befogadni képes kapcsolathoz. Én azt hiszem, sokunk -köztük én is- alapvető gondja, hogy a tisztánlátás önmagunkkal és a társadalmi szisztémák hétköznapi megjelenésével a társas létformában valahogy az egyedülléthez tartozik, kapcsolatban elhomályosul.
        Talán belépnek a mechanizmusok, a hozott minták, az alkalmazkodás élcsorbító lényegvesztése.

        Kedvelés

      • na, mégegyszer:

        a tisztánlátás önmagunkkal és a társadalmi szisztémák megjelenésével a társas létformában, az valahogy inkább az egyedülléthez tartozik, kapcsolatban elhomályosul

        Kedvelés

      • hirlando, pikareszk, nagyon fontos, amit mondtok: minden olyan kapcsolat után, amiben sérült éntudatunk, életbevágóan fontos a magány, a saját bajok független orvoslása. aki átlép egyik kapcsolatból a másikba, önkéntelenül cipeli tovább a rossz (és jó – ha van ilyen) beidegződéseket. más a kapcsolat, más az egyik szereplő, bizonyos rögzült tulajdonságoktól mégsem szabadulunk, illetve elég erősen projektálunk vagy éppenséggel szembeállítunk. egyik sem túl szerencsés. valahol már írtam a blogon, hogy ritka esetben előfordul, hogy az újonnan választott partner érett és türelmes, hajlandó kigyomlálni a másik kapcsolatból hozott beidegződéseket, képes újjászületni pertnerével együtt, de ehhez szinte emberfeletti tudatosság szükséges MINDKÉT fél részéről.

        Kedvelés

      • Ugyanakkor fájdalmas, milyen elszántan keresnek máris új kapcsolatot a véget értből még épp kifelé mászó nők, mennyire pánikolnak az egyedül maradástól egyébként intelligens, okos emberek is. Szörnyű a nyomás.

        Kedvelés

      • Nem biztos, hogy kell változni. Lehet, hogy más(féle) partnert kell találni. vagy egyik sem, egyszerűen az intézmény, a holtomiglan-holtodiglan nem működik. Meg az is, hogy igazából nem is kell annyira a partner, csak szokásból, társadalmi elvárásból ragaszkodunk hozzá.

        Kedvelés

      • Nem állítom, hogy a holtomiglan teljesen kizárt, épp a minap találkoztam ilyen történettel. Kamaszkortól az egyik fél, nem is kifejezetten korai haláláig. De azt igen, hogy ez mint elvárás vagy mi – képtelenség. Sokfélék vagyunk, van, akinek bejön, és van, akinek nem.

        Kedvelés

      • azt én sem állítom, hogy kizárt, hogy valaki holtiglan jól ellegyen másikvalakivel, csak azt, hogy mindezt ilyen intézményes elvárásrendszerként alapból beépíteni, ez számomra riasztóan nem logikus. meg már szerintem eleve hülyeség magunkat ilyen képekkel/képzetekkel terhelni akárhányévesen. mittudomén, hogy jövőre mi lesz. nemhogy beláthatatlan időtávban?! semmit nem tudok és nem is akarok ígérni holtiglan ügyben. annyit max, hogy próbálok rendesen odafigyelni és őszintének lenni magammal és a másikkal, és akarni együtt tudni jutni valamire, akár arra, hogy békében, és a sok évet egymásnak megköszönve szépen akarjuk/tudjunk elbúcsúzni, ha arra kerül a sor.

        Kedvelés

      • Én kb 28 éves koromig nem igazán vágytam a férjhez menésre, se családra, gyerekre. Láttam magam körül azt a rengeteg elnyomó kapcsolatban élő idősebb és fiatalabb nőket, lányokat és nem értettem, miért jó ez nekik.
        Miért teper mindenki annyira, hogy olyan 25 éves korára megtalálja az Igazit és akkor Ásó, Kapa, Nagyharang.
        Másrészt pedig élveztem, hogy szabad vagyok, független, találkozhatom a barátaimmal, utazhatok, felfedezhetem a világot. Természetes, hogy voltak szerelmek is az életemben.

        Magánvéleményem, hogy ennek az időszaknak saját magunk megtalálásáról kellene szólnia, valamint a másik nem megismeréséről. Aztán élmények szerzéséről, kikapcsolódásról.
        A házasság, gyerek pedig akkor jöjjön, amikor már van egy nagyon erős önismeret, hogy mikor van az , amikor kiborulunk, mikor, meddig bírjuk, meddig mehet el a másik, amikor konkrétan meg tudjuk fogalmazni mik az igényeink egy kapcsolatban és úgy általában, amikor meg tudjuk húzni a határainkat, és akkor a másik embernek van mihez igazodnia.
        Tudja meddig mehet el és meddig nem, és ez működjön oda-vissza.

        De akkor béklyóba kötni magunkat és gyereket a nyakunkba pakolni, amikor a legfelfedezőbb életkorunkban vagyunk, szerintem legtöbbször halálra ítélt kapcsolódás és borítékolva van a szakítás.

        Törvénnyel tiltanám a 25 év alatti házasságot.

        Mondom úgy, hogy 33 évesen, egy 4,5 éves kapcsolatból szálltam ki, miután végigtrappoltunk egy építkezést. Levontam a konzekvenciát, hogy nekem ez így nem kell, ház, kocsi, tárgyak rabságában nem akarok élni.
        Nekem többet jelent, hogy legyen időm magamra, kettőnkre, hogy legyen idő élni, jókat enni, aludni, olvasni, ha arra van igényem, wellnessezni.
        Szóval 33 évesen vettem magamnak egy lakást, kemény időszak volt, de utána életem egyik legszebb, legszabadabb időszaka.
        Ezalatt ismerkedtem meg a mostani barátommal és 35 évesen, már lehiggadva, élettapasztalattal a zsebemben költöztünk össze.
        Mégis voltak automatizmusok, amit szépen-lassan sikerül elrendezni.
        Nagyon fontos a szerelem, szeretet megléte a kapcsolat elején és szerencsére olyan ember, aki tud és akar változni és változtatni, különben nem működne szerintem.

        Kedvelés

      • Az en eletemben valahogy nekem sohasem sikerult a kapcsolaton belul valtoznom. (bar volt, hogy vagytam ra, sot probaltam is talan) Utana igen, a magam szamara es a kapcsolat hatasara, sok mindennel tisztaba jottem, de osztonosen (?) nem tudom miert es hogyan, de keptelen vagyok eroszakot tenni magamon vagy energiat fektetni abba, hogy mindeketten valtozzunk. Ha nekem nem jo valakivel, hat megszunok szeretni es akkor lepek. Ez nem jelenti azt, hogy az elso hullamvolgynel kitancolok, sot ifjan az elso kapcsolatban maradtam extra idot (kar volt) de nem birom sokaig huzni. Biztos ebben ott a gyerekkor tapasztalata, miszerint egy sz@r kapcsolat csak sz@rabb lesz, es a be nem valtott igeretek stb… nem tudom, lehet, hogy csak egy idealista “hulegyerek” vagyok meg mindig. En egy ferfit ismertem, akivel olyan konnyu es szep volt az elet,ugy illettunk ossze, szellemi, lelki, fizikai sikon ami tenyleg ritka. Jo volt onmagamnak lenni, amikor ugy ereztem, hogy a “gyengesegeim” hulyesegeim nem pusztan elfogadhatok hanem egyenesen szerethetoek. Nem kellett sem valtozni, sem gorcsolni. En csak ilyen minosegi kapcsolataot tudok elkepzelni magamnak. Sajnos azota nem volt hasonloban sem reszem, de nyilvan ezaz en saram is, nehezen, sot egyaltalan nem alkuszom.

        Kedvelés

      • Nekem két válásom volt, de egészen más shit. Egészen más volt a két pasi alkatilag, az egyik folyton irányítani akart, a másik akkor se találta volna a gyeplőt, ha keresi. A kapcsolatokat magukat nem bántam meg, csak azt az időt sajnáltam, ami habozással telt el, Amikor tudtam, hogy vége, és amikor kimondtam, hogy vége. A köztes idő évekre rúgott, nyögvenyelős, szenvedő, magányos, depressziós, pszichoszomatikus betegségekkel teli évekre. Azt az időt sajnálom, mint elvesztegetettet.

        Kedvelés

      • Éva, nem tagadom el a sztoridat. én nem ismertem Jánost, így nem tudok saját véleményt formálni arról, hogy ő hogyan volt ebben. és láttam is már olyat, hogy az új kapcsolatban már valóban nem játszották azokat a játszmákat egyének, mint amiket korábban. mármint nem az új partnerrel, hanem a saját életjátszmákat, olyanokat, amik jelentősen részt vettek a korábbiak megromlásában.
        nem abszolút mondom hogy ilyen nincs, de azt mondom, hogy látatlanban, bemondásra nem tennék egy ilyen történetre sem garast (mármint amíg nem látom és nincs lehetőségem a saját véleményem kialakítására). mert olyat viszont sokkal többet láttam, ahol az rajzolódott ki, hogy valójában akár mentek, akár maradtak a felek, valóban az volt amit te is írsz, önáltatás és önhazugság.

        Kedvelés

    • Avagy: el szabad válni, persze, ha végképp nem megy már, de nem ám új szerelemmel, megtalált önazonossággal, csak szép becsületesen, egyedül boldogtalannak lenni, úgy dukál, szenvedjen, aki megy. Mert ha beleszeretett valakibe, ami tünet, következmény, nem ok, akkor nyilván függ a párkapcsolatoktól. És nyilván az új, az a szemét, az rondít bele a működő kapcsolatba, az szedte el azt a jó embert.

      “Megváltozik”, már miért kéne? Nem változik meg, csak az a kapcsolat véget ért. Én láttam már villámcsapást, egyértelmű, konzisztens döntést, felelősséget és működést. Fél Magyarország második házasságban él, és még boldogok is akadnak köztük. Nem egyformák az emberek, a helyzetek, és nem is csak az a különbség, hogy fiatalabb az új partner, meg nincs még gyereke meg nem dumál bele annyit az anyja.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ezzel egyet kell értenem. Bár nem saját a tapasztalat, én az első házasságomban vagyok, láttam másoknál a tendenciát, hogy egy válás után az emberek sokat tanultak saját magukról és a másik emberrel való együttélésről, a következőbe ha belementek, már egészen más prekoncepciókkal és elvárásokkal tették. És talán kevesebb önáltatással is.

        Kedvelés

      • Életkor, tapasztalat kérdése is. Az ember először jóhiszemű, azt hiszi a másik is azt érzi amit ő.
        Lehet kilépés lett volna a vége ha az első szerelmemmel egybekelünk.
        Nem elég a szerelem egy kapcsolatban .
        Ha mindkét fél nem érezheti méltóan magát hosszú távon akkor változtatni kell.

        Kedvelés

      • Egy buta limonádéban hallottam, pár napja, hogy nem elég szerelmesnek lenni, de kedvelni is kell azt, akihez hozzámegyünk. ‘Like’-i értelemben, ami nekem a kedvelést jelenti ebben a kontextusban, és folyamatosabb szimpátiát, távolságot feltételező, de stabilabb érzést mutat.

        Kedvelés

      • Igen ,fedezünk fel egymásban szimpatikus, szórakoztató dolgokat és még ott van a bizalom is a mindennapi életben. Egymásra támaszkodhatunk mint két megbízható fél , de még önálló programokat is beszúrunk.
        Igaz nagyon csodálkoztunk a fiammal a tavaly ,hogy elment apjuk egyedül a hegyekbe 😀
        Szerencsére egyszer elég volt…

        Kedvelés

      • Pika, ezt én mindig így gondoltam! Emlékszem, hogy mikor a férjemmel összejöttünk, akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy azért őt választottam, mert vele barátokként is tudtunk működni és mielőtt rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, emberként is szerettem. Szerintem nagyon fontos, hogy egy kapcsolatban a testi vonzalom és a szerelem mellett, legyen meg a szeretet is, mert anélkül az egész nem sokat ér.

        Kedvelés

      • Igen, értelek. Én is így vagyok a partneremmel. Ugyanakkor, angolul olyan jól illeszkedik és kontrasztos a ‘love’ és a ‘like’, nagyon jól leírja azt a különbséget, amit a ‘szerelemhez’ képest a ‘szeretet’ nem. A kedvelés nekem pontosabb.

        Kedvelés

      • A kapcsolatokban a konfliktus alapvetés. Van. Mindben. Azt nem értem csak – magamban sem – miért utólag válik egy kapcsolat élhetetlenül boldogtalanná? Miért az új fényében? Annyi olyan önigazolós történetet ismerek, melyben egészen addig, míg az egyik fél ki nem ugrott az új partnerrel, nem tűnt a kapcsolat végérvényesen menthetetlennek. Addig csak ment a hétköznapi nyűglődés. De akkor, amikor a döntés vagy belesodródás (ez is gyakori) megvolt, akkor szépen átrendeződött a kép. Az új helyzet tükrében a régi működésképtelennek tűnik, béklyónak, melyben az ember nem is érti, miért ragadt bele ennyi ideig. Naná, egy kapcsolat iniciális szakaszát összevetve egy sokszor kimondatlan-megoldatlan, konfliktusos, sokat megélt házassággal, az eléggé egyenlőtlen helyzet.
        Nem tudok más kapcsolatokat elemezni, csak a sajátjaimat lehet végiggondolnom. Van, amiben sajnálom, hogy a másik vagy én csak úgy tudtunk szabadulni, hogy jött egy új. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jön. Akkor jött, megsegített valamelyikünket abban, amit nem tudtunk kimondani vagy megoldani. Azt látom csak, így, hogy 20 éve elváltunk, de jól ismerjük egymás életét, hogy pl. nálam sem és a volt férjemnél sem változtak alapvetések. Csak van, aki tudja ezeket mellettünk kezelni/elviselni/észre sem venni. Nála különösen érdekes, hogy egy hozzám külsőleg teljesen hasonló és szinte azonos habitusú nőt vett feleségül. De nagyon hasonlót. A lényegi különbségek innen jöttek:
        – Státuskülönbség: mi azonos státusúak voltunk. Az új partner eggyel alacsonyabb. Oké, ez érthető és kényelmesebb.
        – Életkor: fiatalabb volt, ami nem azért érdekes, mert jobban nézett ki (nem nézett ki jobban, pont úgy nézett ki, mint én), hanem amiatt, mert más életszakaszban volt. Mi azonos életszakaszban indítottuk a közös életünket. Két tehetséges ember, nagy energiákkal, viszonylag egyenlően.
        – Tapasztalatok: nyilván óvatosabb lett valamivel és jobban felismeri a konfliktusokat.
        Szemvillanásokból értettük és ismertük egymást. Egymás jó tulajdonságainak felfedezése olyan volt, mintha sorozatpetárda durrogott volna. De sajna ilyen gyors és intenzív volt – a rengeteg azonosság miatt – a rossz, kínos, fájdalmas, nehéz dolgok felismerése is egymásban. Nagy lehetőséget kapott az újrakezdéssel: megkapta a kapcsolat kezdeti, nagyon intenzív, felemelő sziporkáit és a fent említett okok miatt (korkülönbség és korosodás, státustávolság, óvatosabbá válás) minimalizálta annak az esélyét, hogy az új partner előtt mélyen feltáruljanak a hibái. Köztünk nem volt távolság. Közöttük már van – és működik.
        Válogatatlanul hűtlen volt, a krumplit is, ha el nem gurul. Ez a tulajdonsága köztünk elviselhetetlen konfliktusokat szült. A második házasságában meg nem vette észre/vagy nem akarta észrevenni a felesége. Így az alaphelyzet megmaradt, de konfliktus nem (vagy nem olyan nagy) lett belőle.
        Értek én sok mindent s nem tudok “általában” kapcsolatokról” beszélni igazságokat. Azt nem értem, hogy az a sok boldogságkereső, aki a borzasztó rémálom első házasságából elmenekült egy jól működő másodikba, az
        – vajon a borzasztó elsőben eljutott a társával az őszinte beszédig, vagy könnyebb volt kész helyzetet teremteni? (erre a saját válaszom az, hogy mi helyzetet teremtettünk – és ez hiba volt, akkor is, ha enélkül is elváltunk volna)
        – vajon az előző kapcsolat borzalmait nem csak önigazolásnak soroljuk? (a saját válaszom: de.)
        – vajon lehet úgy változni, hogy egy helyzetet vagy egy másik embert (akit mi választottunk) okolunk az addigi boldogtalanságunkért? Intelligensebbek ilyenkor hozzáteszik, hogy persze, a saját részüket is látják, de… Nincs de. A saját részt kell látni.

        Nem tudom, mi lett volna ha… mint ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy ma pl. együtt élünk. Járunk egymáshoz, barátságosak vagyunk egymással, nem sajnálkozom az elvesztegetett lehetőségeken, a viszonyunk egyértelmű és kérdések nélküli. Annyit látok csak ebben a 20 évben, hogy mit lehetett volna tenni mindkét oldalon ahhoz, hogy működjön. Ez a vonat nagyon régen elment, de bármennyire igyekszem a tanulságait beépíteni a mostani, érettebb életembe, nem mindig sikerül. Az eszem tudja, mit kellene tennem. De az, amit a génjeim(?), a családom(?), a megélt életem(?) pecsétnyomóval belémégetett, azt nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni.

        Belém az van kódolva, hogy ha valami nem megy, tovább kell lépni. Ezt láttam a szüleimtől, akik elváltak és új családot alapítottak.
        Belém van kódolva, hogy egy gyerek kevésbé értékes, mint a saját boldogságunk. Könyörögtem, hogy ne váljanak el és sokáig ábrándoztam, hogy majd megint együtt fogunk élni. Nagy törés volt a szüleim válása és az én defektjeim egy része is innen ered. Kottára szinte ugyanazokat a hibákat követtem el – vagy görcsösen igyekeztem az ellenpontját csinálni, abban sem volt sok köszönet.
        A szüleim elváltak azonban és új, gazdagító(bb) kapcsolatokat kerestek. Ők boldogabbak voltak és az új partnerek is igyekeztek a kedvemben járni. Nekem sem volt annyira rossz. Az én világom azonban akkor is összetört, ha próbáltak kompenzálni. A mai napig kompenzálnak. És persze, büszkék a lányukra, aki nevet szerzett, beutazta a…, elérte, hogy…, fantasztikus, hogy a jég hátán is megél. Hát persze, a rohadt életbe, meg kell élnem, mert a saját boldogságkeresésetekben egyszer csak egyedül találtam magam a világomban, az Univerzumom helyett, ami szerintem teljes volt (szerintetek meg boldogtalan). Két pólus közt ingáztam ezután. Megértem, mindent megértek, most már sokat tudok is, mindkét részről. Szeretem őket és nem vagyok rájuk dühös az életem miatt. Van, amit fájlalok. Nem azt, hogy a kis tündérmesém a családról nem folytatódott. Hanem azt, hogy nem tanultam meg, hogyan lehet családi konfliktusokat megoldani, mi a jó kommunikáció a családon belül, hol vannak a határok. Ezek a mai napig zavaros dolgok nálam.
        A legfájóbb az, hogy ugyanezt adtam tovább a gyerekeimnek. Ettől féltem a legjobban.

        Azt érzem ebben a közösségben, hogy bátran lehet beszélni, ventillálni. kimondani, megnevezni, ráébredni. Ez jó. És nagyon bízom abban, hogy el fogunk jutni egy olyan szakaszba, amikor az egymásra találás/támogatás után konkrét segítséget is tudunk adni egymásnak. A támogatás/megértés is nagy dolog, de lassan kirajzolódik, hogy itt mi szinte mind küzdünk azzal, hogy legyünk úrrá a rossz örökségünkön, elfojtásainkon, sokszor itt mondjuk ki, amit a társunknak nem tudunk vagy nem merünk, stb. A hozzászólások javában ott a felismerés, hogy nekem is, nekem is, nekem is kurvaszar. De hogy hogyan lehetne jobb? Nem a távoli, ködös jövőben, egyszer majd, hanem most, öt percen belül? Nem pótszerekkel, kávézós barátnővel, Michelin-csillagos ebéddel, a város legjobb macaronjával (már az is felemelő, hogy tudjuk, melyik az…), eredetiben vagy a turkálóban szerzett IrregularChoice cipővel. Azt érzem, akkor leszünk nagyon erős, támogató közösség, ha egymás megértésén/önigazoláson túl lesz több személyes találkozásunk (nagyon sajnálom a kihagyott blogbulit) és lesz egy pont, amikor átlendülünk majd a problémafelismerős szakaszon és megoldásokban kezdünk gondolkodni. Szerintem lesz ilyen. Nagyon eltértem a témától, elnézést.

        Kedvelés

      • En nagyon koszonom a soraidat!! Pont ezeken gondolkoztam, de nem tudtam ilyen jol megfogalmazni. Na meg, meg fiatal vagyok! 😀

        Kedvelés

      • Éva, a cipőkön mi is egy napja fetrengünk, az ötéves fiam több modellbe is beleszeretett 🙂

        Kedvelés

      • tokkomoly, miert? brutalis mindegyik. egyebkent megfogtal, mert fogalmam nincs a legjobb budapesti macaronrol, a parizsirol van, de azt csak hivatalbol tudom. Az egesz macaronoruletet nagyon szerencsetlen jelensegnek tartom es szinte szub/sznobkulturalis jelensegnek. ahogy ettol tapsikolni kell… erdekes vilag, ahol egyszer majd megorulunk a puliszkatol vagy a fufutol…

        Kedvelés

      • öntsetek le forró csokival, ha tévedek, de az ismeretségi körömben azt tapasztalom, hogy azok a férfiak, akik elváltak (vagy legnagyobb részük), vagy netán többször váltak, aztán eljutottak egy jól működő kapcsolathoz, hallgatás árán érték el a harmóniát. minél tapasztaltabbak lettek, annál kevesebbet árulnak el magukról, gyengeségeikről, ill. viselt dolgaikról az új partnernek. megtanulták, hogy pontosan mikor és miről kell hallgatni ahhoz, hogy béke legyen, és persze emelkedett a toleranciaszintjük is. magyarán, nem adják teljes magukat, hanem megtanulták kicsit diszkrétebben menedzselni titkaikat. többmindent csak saját magukkal beszélnek meg, nem avatják bele az új partnert. ez utóbbi a hiányokat szépen kitölti a saját vetített képeivel. és elhiszi, hogy férje, az elvált pasi, mennyire megváltozott mellette.
        de talán a nőkkel is így működik…

        Kedvelés

      • Magyarán ahogy haladnak előre az időben, egyre kevésbé van jelen az intimitás a kapcsolataikban? Ez ám a fejlődés! 😀

        Kedvelés

      • ez rank nem igaz. most tenyleg ontselek le csokival, vagy en vagyok a kivetel aki erositi a szabalyodat?

        Kedvelés

      • Hú, ez nekem nagyon rosszul esik “Belém van kódolva, hogy egy gyerek kevésbé értékes, mint a saját boldogságunk. Könyörögtem, hogy ne váljanak el és sokáig ábrándoztam, hogy majd megint együtt fogunk élni. Nagy törés volt a szüleim válása és az én defektjeim egy része is innen ered.”
        Egész teganap ezen agyaltam. Ha én most továbblépek, elhagyom az apjukat, a gyerekeim így fognak erre gondolni? Hiába értik egyszer meg valamikor, mégis így érzik? Ez azért kurvanagy nyomás ám az emberen…

        Kedvelés

      • Boldogtalanul együtt maradó szülők, “a gyerekekért” (valójában lehet, hogy gyávaságból) mivel jobbak? A szüleim példájából azt mondom, hogy nem jobb a gyereknek a feszült, boldogtalan együttlét, mint egy válás után egymással beszélni, együttműködni tudó, bár külön lakó két szülő. Az én gyerekeim, főleg a nagyobb, aki már érezte, megélte az utolsó évek feszültségét, ugyanezt mondják. Hogy jobb, hogy külön élünk.

        Kedvelés

      • Nem tudom, Laci. Csak a sajat emlekeimrol szamoltam be. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha… Azt azert fontos hozzatenni, hogy en egy viszonylag normalis csaladban eltem, nem voltak extrem ugyek meg a bolond szuleim valoszinuleg szerettek egymast csak allati szarul es eretlenul oldottak meg problemakat. Nem volt pokol, birhatatlansag es anyam mondogatta is, hogy lehet az apammal elni, de mas habitus vagy hozzaallas vagy kommunikacio vagy mittomenmi kellett volna, amit most mar tud, de akkor nem tudott. Latom itt, mennyifele sors van, itelkezni nem tudok es okosakat mondani sem.

        Kedvelés

      • Persze, én is csak az én élményeimet írtam le. Azt értem, hogy ott nem volt pokol, de ki tudja, mi lett volna – ezt senki nem tudja. lehet, hogy a te szüleidnél okosabb szeretettel megoldható lett volna.
        Mondjuk azt, hogy a poklok megelőzhetőek lennének sokszor, ha akkor mennének szét a szülők, amikor MÉG nincs pokol.

        Kedvelés

      • ebbe nekem is belefacsarodott a szívem. Mert szerintem igen, így fognak rá gondolni. Ahogy én meg arra gondolok, hogy milyen kár, hogy a szüleim nem váltak el, mert azzal, ami történt megnyomorították a lelkemet. Én ezzel nyomorítom meg az övékét. Mindenkinek más a puttonya, de van. Ez elkerülhetetlen. Jól szerintem szinte nem is lehet csinálni. Csak nem rosszul és talán őszintén.
        Egyszer majd megértik, ha sikerül megőrizni a nyitottságot és az őszinteséget. De a sérülésnek nyoma marad. Ez biztos

        Kedvelés

      • Ez sok minedentol fugg, marmint az hogyan eli meg a gyerek. Csaladon beluli viszonyok minosege a donto nyilvanvaloan. En valasra osztonoztem anyamat, nem tette meg 17 eves koromig. Ezt meg nehezebb megbocsajtani. Nekem. En nem tudnek boldogtalan kapcsolatban maradni meg a gyerekem miatt sem. Nem bantalmazo vagy gyotro kapcsolatban, hanem egyszeruen csak boldogtalanban sem. Nem tudom elkepzelni azt, hogy a boldogtalansag, osszeferhetetlenseg napi megnyilvanulasi nem hatnak negativan a gyerekre is. Ha pedig egy turhetetlen hazassagrol van szo, akkor szerintem ez nem kerdes. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a valas nem nagy tores a gyerekeknek, mert az. Nagyon nehez, de “merlegelni” szukseges. Anyam aldozata (nem is az volt, csak o allitja ugy be) szanalmasabbnak tunt nekem minden masnal es bebetonozta a sajat es a mi boldogtalansagunkat.

        Kedvelés

      • Gyerekkoromban felajánlottam volna egy kart meg egy lábat, ha a szüleim végre elválnak. Nem feltétlenül a saját karom-lábam, mert annyi végtag van a világban amit nem használnak ki, de érted. 🙂 Kérdeztem is apámat, miért nem válik, mindig azt mondta, hogy de hát olyan szépen gondoskodik rólunk az anyám. Mert a bántalmazás mindig akkor történt, amikor apu nem volt ott, én meg nem meséltem, mert árulásnak és árulkodásnak éreztem. Lényeg a lényeg, hogy nekem gyerekként sem volt ördögtől való a válás, még irigyeltem is az elvált szülős osztálytársamat, akinek születésnap, névnap és karácsony is kettő jutott, szülőnként egy-egy.

        Amikor döntést kellett hoznom, először bennem is az volt az ösztön, hogy a gyerek ne csonka családban nőjön fel. Aztán rájöttem, hogy már most csonka családban él, apa helyett egy lajhár, anya helyett egy idegroncs van neki. Akkor legalább az egyiket restoráljuk teljesen! Másik gondolatom az volt, hogy így mit tanul a lányom a példámból? Hogy a házasság egy örömtelen, komor, érzelemmentes börtön, amit muszáj elviselni? Hogy a férfi lehet akármilyen, csak legyen? Hogy ha egyszer hoztál egy téves döntést, életed végéig fizetsz, nem korrigálhatod a pályád és nincs kegyelem, az élet csak ilyen, elgázolják egymást a vonatok? Nyeltem egy nagyot és elküldtem a férjem. Azóta több időt tölt a gyerekkel, mert legalább a láthatást kihasználja, amíg meg 24/7 itthon volt, le se szarta. A gyerek köszöni, jól van. Most már. Volt időszak, amikor visszaesett, gyerekesen viselkedett. sokat beszélgettünk a babakoráról (amikor még minden rendben, a “helyén” volt), nagyon anyás lett, és befelé fordult. Kedvenc lett a Két Lotti. Aztán lassanként elmúlt, továbblépett. Noszogat, hogy keressek új férjet, aki megmosolyogtat, és jobb apát, aki majd játszik vele. Kistestvért akar. És kiskutyát. Azt hiszem, megúsztuk.

        Kedvelés

      • Hát én meg azért könyörögtem, hogy váljanak el, pont ezekkel a szavakkal. Nem tudhatod, hogy fognak rá gondolni.
        Valahonnan eredniük kell a defekteknek, nem cinizmusból mondom. Ha nem váltak volna el Irén szülei, akkor meg talán onnan erednének, honnan tudhatnánk? Nekem pl. biztosan így volt jobb. Az öcsém életét meg így is, úgy is tönkretették/ tönkretették volna, mert máshogy volt összerakva pszichésen, meg mert már olyan klímába született. Most akkor mi a jó döntés? Utólag már nincs mit agyalni rajta, hogy talán nem kellett volna anyámnak beleugrani a házasságba, mert nagyanyám nem ment le a nyakáról, hogy 21 évesen már vénlány, mit képzel (meglátja, anyuka, mire az új bor kiforr, férjhez megyek). Utólag már nincs mit agyalni rajta, hogy talán mégse kellett volna újra szülni, amikor már az előző terhességet is megszakíttatta, mert már világos volt, hogy az apám iszákos, megbízhatatlan, agresszív és sose is lesz jobb. Utólag már verheti a fejét a falba, hogy miért nem korábban lépett le, amikor még kisebb károkkal meg lehetett volna úszni. Ott is nagy volt a nyomás, azért nem lépett korábban. Csak töprengek.

        Kedvelés

      • Igen, az. Nem tudom, ők mit gondolnának, csak arra emlékszem élesen, nekem milyen volt. Irigyeltem és csodáltam azokat az osztálytársaimat, akinek volt apukajuk. Nekem is volt, 800 méterre laktunk egymastól, nem volt láthatás, jöttem-mentem, amikor akartam/ták. A világomban korabban apa és anya egy volt. Elválaszthatatlan. Nem értettem, mi az az egész. Persze, velem is megbeszélték okosan, de nem sokat érnek az érzésekkel szemben a szavak. Tudomasul vettem, hiszti nem volt, csak onnantol folyamatosan azt ereztem, hogy azok az osztalytarsaim, akiknek teljes a csaladjuk, tobbet ernek, mint en. Selejtesnek gondoltam magam, aki nem er annyit, hogy miatta es vele egyutt szeressek egymast a szulei. Az Yvettnek bezzeg pialt az apukaja, az anyukaja megsem hagyta ott. A Pallagi apukajatol meg feltunk egy kicsit, mert mindig nagyon komor meg szigoru volt, de amikor elsuhantak vasarnap a bilikek trabanttal, elol a karot nyelt Tibi bacsi meg a bubaj Margitka neni, hatul meg az unatkozo feju baratnom, akkor nagyon fajt a szivem. Ezek az en emlekeim. Eleg regiek. Hozzateszem, hogy anyammal es nagymamammal laktam, hala a jo istennek uj ferj nem koltozott hozzank. Apam csajozos kiserleteit vegigneztem, elveztem, amikor ugy akartak hozza kozelebb kerulni, hogy velem jofejkedtek, jelmezt varrtak farsangra, sutottek sutit, kirandulni vittek. Felfogtam, hogy ezek nem nekem szolnak, hanem apamnak. Nekem volt anyukam es nem ertettem, kik ezek az emberek es honnan kerultek az eletembe. Es akkor nekem oket most szeretnem kell? Ellenerzeseim voltak, osztozni kellett, ugyanakkor elveztem a torekveseiket. De soha, soha, egyetlen pillanatra sem tudtam egyik partnerre sem úgy gondolni, hogy helyettesíthette volna barmelyik szulomet vagy egyenerteku lett volna vele. A kis gonosz torpe magban azt mondogatta: turaztassatok csak magatokat, van nekem anyukam, egyebken meg kerek meg fagyit. Hozzateszem, hogy az emlekeim szerint en egy viszonylag normalis csaladban eltem, gyerekkent nem tunt rombolonak vagy viselhetetlennek. Szamomra. Tisztelettudo es alkalmazkodo voltam az uj partnerekkel mindig, de estenkent ugy imadkoztam, hogy vigye el oket az ordog messzire, mert ha osszehazasodnak, akkor mar az en apukam es anyukam nem fog tobbe osszejonni. Egeszen koran lettem a csaladi filmek es mozik megszallottja, ugy ereztem, nekem nem jut abbol, ami masnak termeszetszeru. Valahonnan meg kelett tanulnom, milyen a csalad, hogy bannak ott emberek egymassal, ezert faltam a filmeket. A kedvenceim azok voltak, ahol a Robinson csalad kikot egy szigeten es mindent megoldanak egyedul, meg a Radoek, akik levittek ejjel a fikuszt setaltatni, meg a ket lengyel gyerek, akiket elraboltak Szudanban, de az apukajuk rajuk talalt es meg a malariabol is kigyogyultak. Az en kedvenc filmjeimben egymasra talalsok, ujraegyesulo csaladok szerepeltek. Egyre irigyebb lettem es pl. Yvett sikereit (jobban tanult, mint én) annak tudtam be, hogy neki konnyu… O fontos a szuleinek. Belesajdult a szivem, hogy ot felvaltva vittek a szulei uszoedzesre egy kozeli varosba, mikozben en is jartam – a sajatunkba, egyedul altalaban, mert anyam szetdolgozta magat, hogy el tudjon tartani, apam meg lassan a periferiara sodrodott es mar nem en voltam a legfontosabb az eleteben. Yvett persze jobb uszo is lett…
        En devians lettem, lazado, kulonutas, kalandor. Szulettek feltestvereim, a szuleim elete mar reg kialakult es abba a hazba, ahol eletem legteljesebb kezdeti eveit eltem, vendegkent jarok vissza. Abban a hazban, ahol apam el az uj csaladjaval kozel negyven eve, es mar nagyon maskepp nez ki, egyetlen alkalom sem volt még, hogy ne jutott volna eszembe az aranykor, ne lattam volna ott, ahol most az új asszony izlése szerinti IKEA fotel áll, anyámat hatulrol, ahogy a fakeretnek tamaszkodva negyed haromtol huszonotig az ablakban all es varja, hogy meghallja a kismotor hangjat. Jaja, berreg a Verhovina, a fater befarol, a kutya eleszalad, oleles, puszi, rendben van az elet. Ez allati csopogosen es szentimentalisan hangzik, nagyon sajnalom, de ezek szamomra valos erzesek. Apamnal nem beszeltem aztan anyamrol (pedig a mai napig kerdez, ha nem hallja a felesege) es viszont. Ket buborekban eltem, ketallasu kapcsoloval a fejemben. Most mar tudom, hogy anyamnak pl. jobb volt igy, nyilvan mar nem abrandozom arrol, hogy a nyugdijasklubban osszejonnek, abban viszont biztos vagyok, hogy engem emiatt eleg sok hatrany ert. Most azon agyalni, hogy mi lett volna, ha anyam bealdozza magat miattam, vagy mi valtozott volna, ha… Nem tudom. Kergetjuk a boldogsagot, ami mindig valahol mashol van, elegedettek es kiteljesedettek szeretnenk lenni, kituzni a zaszlonkat a Maslow-piramis tetejere. En is. Mindig tobb es mas kell, impulzusfuggo vagyok. Ha valami almos nyugalom koltozik az eletembe, rutin, kialakultsag: rettegni kezdek, hogy ez a veg. Ez elhetetlen, ez unalmas es ebben nem tortenik semmi. Kozben persze piszkosul irigylem azokat, akik nagyon egyszeru eletet elnek, nagyon vilagos es egyertelmu ertekrenddel. Nem, ezek nem feltétlenul iskolazatlan vagy egyszeru emberek. Miota egy vilagege faluban elek, sokat javult a helyzet, allati sokat tanultam itt es mar nem latom vegytiszta kalandorkodasnak az eletet. Tudom, hogy nagyon szorakoztato velem lenni, de velem elni meg mindig rendkivul nehez. Nem tudok biztonsagot adni. Ha egy csoportot elviszek a vilag masik felere, eletuk legjobb ket hete lesz. Nem csoda, az eletem mozaikjait a csaladi kalandfilmekbol rakosgattam ossze. Azok mindig teljesek voltak, vegig izgalmasak es jo volt a veguk. Olellek benneteket, ez csak egy sztori a sok kozul…

        Kedvelés

      • Ugye, nem volt úgy olvasható, hogy relativizálnám vagy elvitatnám az akkori fájdalmadat? Remélem, nem. Csak borsóra akartam reagálni, és nem akartam többet mondani, mint hogy nem tudhatjuk, hogyan fognak a gyerekeink reagálni és rágondolni később, sőt, még az is lehet, hogy az egyik gyerek így, a másik meg amúgy (hogy tovább ne bonyolítsam). Nem azt, hogy nincs jó döntés, azt sem, hogy kit érdekel a gyerek véleménye, vagy az érzései, hanem hogy ő belülről mit érez, neki mennyire elviselhető vagy nem, kompromisszum-e és megköthető-e, azt csak ő tudhatja. És az viszont nem szempont, hogy utólag megértik vagy rehabilitálják-e majd a gyerekek, vagy szentté avatják, vagy elátkozzák, ha közben tönkretette a saját életét.

        Kedvelés

      • Nem, dehogy, sot. Ez csupan az en sztorim, de ez is emlek mar. Nagy erdeklodessel olvasom az ellenvelemenyeket (akik szurkoltak, hogy a szuleik valjanak el). Lehet, ebben szerencses vagyok, nem jutottunk idaig, ok akkor megtettek, mielott szetpukkant volna a kis szappanbuborekom. Bamulok, mennyi fajta sors van, hanyfele tapasztalas. Ez a tema nalam sokaig fekete-feher volt, joleso rola beszelni es olvasni masokat is. Teged is.

        Kedvelés

  2. Aszta. Ebben vagyok éppen, nyakig. Ez a mi kapcsolatunk: “tökéletesen halott, lehúzó házasság ráncaiban megbúvó rengeteg érzelem, gyengédség, emlék, akarás.”
    Iszonyatos a teher, hogy mennék, rohannék a szabadságba, de mi van, ha rossz döntés. Ha ettől sérülnek komolyabban a gyerekeim. Merthogy amúgy milyen jó ember. Törekszik is rá, hogy jó legyen. Csakhogy én már mennék. Mi már megpróbáltuk visszahozni a szakadék szérélől, nemrég derült ki, nem sikerült. Most nagy erőt érzek a változtatásra, de a részéről csak sértettséget látok. Olyannyira, hogy nem hajlandó leülni megbeszéni sem. Talán annyira vak, hogy azt várja, ez csak múló harag, kiböjtöli, míg elmúlik? Egy napja állandóan ez a dal van a fejemben: “I’m free to do what I want any old time”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jajj Borsó, napok óta ugyanezeken agyalok én is. A gyerek már attól is teljesen ki van, hogy mostanában alig látja az apját, mert ő amellett, hogy rengeteget dolgozik mindenféle külön programokat szervez magának (sport, barátok). Persze “milyen rendes ember”, mert minden délután ő megy érte. Igaz, hogy utána sokszor éppenhogy megvárja, hogy hazaérjek, aztán balra el…
      Mennyire komolyan sérülne a gyerek attól, ha különköltöznénk? Vajon ez a sérülés mindenképpen maradandó és visszafordíthatatlan nyomokat hagyna? Mivel teszek jobbat a gyerekemnek?
      A férjem mentségére legyen mondva, hogy most végre ő is érzi, hogy valami nagyon nem jó és már kezdi is megfogalmazni, hogy mi a gond, csak valahogy bennem meg már nincs meg az a lelkesedés…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  4. nem egyszerű menni. feladni sem. tízéves voltam, mikor apám visszament a lélek – és később derült ki, ember-ölő munkájához, messze Afrikába. mert semmit nem hagyunk félbe, amit elvállaltunk. ólomkoporsóban hozták haza. az a koporsó nyom engem ezerszer vissza, hogy semmit nem lehet feladni. azért most megpróbálom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A kilépés nem okvetlenül feladás nekem. Annak felismerése, hogy ennek vége, nem feladás, hanem értelmes reakció.
      A másik: “Az élet célja a küzdés maga.” A legnagyobb bullshit, amit hallottam. A küzdés célja az értelmes, méltó, és lehetőleg boldog élet.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Teljes mértékben egyet értek.
        A cél, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat itt és most.

        Kedvelés

      • És persze lehetőleg a körülöttünk élők is, de ez már nem a mi feladatunk, vagy mondjuk úgy, hogy csak egy határig. Vannak felelősségeink, főleg a gyerekeink felé, de semmiképpen sem az, hogy nekik áldozzuk az életünket. Hogy hol a határ, az egyéni döntés persze.

        Kedvelés

    • Drukkolok neked! Nagyom szeretném hogy jó legyen. Imádom hogy sok gyereked van , és ha már nem tudsz vonzódni a férjedhez akkor helyes a döntés hogy változtass. Én is azt tenném ha nem birnám elviselni a jelenlétét ❤

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én is megkaptam ezt a csomagot,a legnagyobb önsorsrontás a világon. Már miért is kellene a 100% szarban benne maradni? A legnagyobb teljesítmény, ha az ember ki tud lépni a rosszból. A tanult tehetetlenséget idealizálják ezzel a szarsággal, meg a gyávaságot. Én is folyton ezt hallgattam. Befejezni ezt, végig kibírni azt. Miért???? Ha nem vagyok boldog, ha nem okoz örömet, miért??? Én már sokat letettem ebből, de még mindig nem eleget. Iszonyúan megnyomorít.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Biztos vagyok benne, hogy ha nem látom a szüleimen, mit tesz a lélekkel a kényszerből együttmaradás, nem váltam volna el, nyomorognék az első férjem mellett még mindig. Nekem az ő példájukból annyi jött le, hogy bármit, csak ezt ne.

        Kedvelés

    • Igen, sajnos ez a “ki kell bírni” dolog nem csak párkapcsolatokban van, hanem munkában is, és baromi nehéz ott is felfogni és tenni ellene. Sajnálom, ami édesapáddal történt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. Én egyelőre úgy látom ,hogy akkor vagyok érzékenyebb a férjem behatásaira amikor depressziós állapotban vagyok. Kimerültég ,faradtság esetén elég gyakran van ilyen, meg hajlamos is vagyok rá….
    Ő nem érti mi ez az érzékenység ,ingerültség. A klimax előtti időszakomban főleg nagyon turbó voltam állandóan, és sokat szenvedtem…Mostanában általában nyugisabb vagyok , és minden könnyebbnek tűnik,azért néha felhúz X-(
    De nyugis állapotban is tudtára adom,higgadt hangnemben ha valami nem tetszik nála , mert nem egy tökéletes ember, nem egy ideális bölcs férfi. A jó az hogy egyre inkább hajlik igényeimhez alkalmazkodni.
    Nem érzem magam önáltatónak .Szerintem túl szép ha ideális férfire vágyunk. Hisz én se vagyok tökéletes.Ő is elnéz nekem so sok mindent….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Szerintem ha van igazi, legbelülről fakadó akarat és elszánás a változásra, akkor minden lehetséges. De sajna általában nincsen, mert valamelyik félnek (általában a nagyobb hatalommal rendelkezőnek, aki általában a férfi) nagyobb érdeke fenntartani a régit – a régi vagy új partnerrel – mint nekivágni az ismeretlennek és vállalni a változással és az új helyzettel járó kényelmetlenségeket.
    Én a magam részéről nem hiszek a szép szavaknak, se az elején, se a közepén, se a végén. Csak a saját szememnek hiszek, a tetteknek, és az alapján ítélek. Én annyi erőfeszítést tettem már, hogy jobb legyen az életem, hogy jobban tudjak szeretni és ennek érdekében felforgattam mindent magamban és magam körül, és láttam másokat is ugyanezt tenni, fiatalt, időset, nőt, férfit, beteget, egészségest, gazdagot, szegényt…. hogy biztosan tudom, lehetséges, csak akarni kell. Ha valaki azt állítja, nem lehetséges, akkor nem is akarja, és ez esetben nincs dolgunk egymással.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Szerintem ha van igazi, legbelülről fakadó akarat és elszánás a változásra, akkor minden lehetséges.” Egyetértek ezzel, amit írsz. A férjem megvárta az utolsó utáni pillanatot, amikor már minden érzelmi szálat elvágtam magunk között és csak akkor hitte el nekem, hogy vége és csak akkor indult el, hogy kezdjen valamit az életével. És nekem is ekkor kezdődött a nehézség, hogy szembesülnöm kellett magammal, hogy sok dolog, amiért addig a férjem alkoholizásálást okoltam, tulajdonképpen bennem van. Én egészen addig meg voltam róla győződve, ha a férjem megváltozna, minden megváltozna, ami végül igaz is lett, de lehet, hogy éppen ennyire igaz lett volna úgy is, hogy ha én megváltoznék, akkor minden megváltozna. A lényeg az, hogy mindketten megváltoztunk és a lényeg, hogy valakinek el kellett kezdenie a változást. Tudatában vagyok annak, hogy nagyon kicsi volt az esélye annak, hogy a férjem így döntsön, hiszen élvezte az egész környezete támogatását, mindenkitől azt a visszajelzést kapta, hogy én vagyok a sárkány, és nem csoda, ha iszik. Ő mégis úgy döntött, úgy akart dönteni, hogy ne veszítsen el. Közben tudom, hogy nem ez a jellemző. A jellemző az a férfiak részéről, hogy nekem ne mondja meg senki, hogy én mit csináljak, mennyit igyak, hová menjek stb. és inkább belehalnak a saját hányásukba, mintsem tényleg neki lássanak változni. nem tudom, hogy mi az az erő, ami változásra késztet valakit. De szerintem van köze az igazi szeretethez.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Csak mondom: az alkoholisták viselkedése abban a vonatkozásban, ahogy te írtad, nagyon hasonló, gyakorlatilag semmi különbség nincs a nők és a férfiak között, legfeljebb másképp fejezik ki, de az, hogy ne mondja meg senki, mennyit ihat, az tökéletesen egyforma.

        Kedvelés

      • Abban viszont egyetérthetsz velem, hogy mindig a nőt hibáztatják, akkor is, ha a férj iszik…Ha a nő az alkoholista, akkor nem a férjet veszik elő, hogy milyen sovén dög… Nincs semmi bajom a férfiakkal, csak az előjogaikkal van bajom, és nagyon tudom tisztelni azokat a ritka példányokat, akik ezt felismerik és kiszállnak a megszokott játszmákból.

        Kedvelés

      • Hajjaj, de mennyire. A férfi a nagy felelősség, meg a gonosz hárpia feleség miatt iszik. A nő meg jódolgában már nem tudja mit csináljon. Meg egyébként is, csúnya egy részeg férfi, de egy nő aztán végképp (bullshit-gyűjtemény). Nem a férfiakat akarom én védeni, vagy a nőket kicsit sötétebbnek láttatni, az alkoholizmusról írtam inkább.

        Kedvelés

      • Én azért úgy látom, hogy a férfiaknak koránt sem kell ezt annyira tagadniuk, mint a nőknek, ezért ez a “ne mondja meg senki, mennyit ihatok” jellemzőbb rájuk, mivel a társadalom kevésbé toleráns a nők alkoholfogyasztását illetően, ezért ők ennyire nyíltan szerintem nem merik vállalni az alkoholfüggőségüket.

        Kedvelés

      • Nemtom, én AA tag nőkkel beszéltem erről, nem is túl sokkal, de ők ezt mondták a saját ivós időszakukról. Mondjuk az említett “egy nő még csúnyább részegen” dolog miatt alighanem abban igazad van, hogy több közöttük a zugivó. De ők is, belül, maguknak, a zugban ezt mondják.

        Kedvelés

  8. En azt gondolom, hogy valodi valtozni akaras es valtozas nelkul nem lehet maskepp elni, senkivel. Es a valasztasaink nem veletlenek. Egyaltalan nem veletlenul valasztjuk ki a masikat. Nekem a csaladom tagjain latom azt, hogy belefutnak ujra meg ujra ugyanazokba a hibakba, mas emberekkel a parkapcsolataikban. Es en is, de nem a parkapcsolatomban, hanem az egyeb csaladi es barati kapcsolataimban. Mindig elmondom amit gondolok, aztan jol megszivom.
    A ferjemmel mas a helyzet. Vele folyton vitazok, mert lehet. Neha lenyomom, es akkor hallgat. Azt mondjuk nem szeretem. Lassu a valtozas, de en meg elhiszem, hogy lehetseges.
    Amugy azon gondolkodom hetek ota, hogy vajon a kemeny fizikai melot vegzo pasiktol mennyi hazimunka es babazas varhato el? Nem kotekedni akarok, csak azert volt szarabb hetunk, amikor alig volt itthon a melo miatt (mert igen, masodallast kell vallalnia), es az rettenet szar volt. Vajon hogyan lehet ezt athidalni??

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ” a kemeny fizikai melot vegzo pasiktol mennyi hazimunka es babazas varhato el?” és a kemény fizikai munkát végző nőktől? Ha nem lenne mellettük egy nő, aki elvégzi ezeket, akkor amúgy is neki kellene megcsinálni, nem? Vagy nekik külön juttatás az ingyencseléd és bébiszitter?
      Miért vállalt másodállást? És ha már mindenképp másodállást kell vállalni, akkor az miért a férfi?
      (Mellesleg ideiglenes jelleggel ez tök oké, hogy átveszek a másiktól terheket, teljesen mindegy, hogy miért.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. ma 3 év különélés, ide költözök, visszaköltözök, meg tudjuk beszélni, nem tudjuk megbeszélni, megérted? nem érted meg után… elmentünk. ma aláirtam minden vagyonmegosztós papirt is. borzasztó, gondoltam – az eddigi életem feleződik. végig néztem a tárgyainkon. semmire nem tart igényt. 27 után.. semmire. ez normális? ha elvinné persze rosszul esne, mert hiányozna a falról/ polcról/ szobából. de azzal hogy itt hagyja, olyan,mintha az egész életem közösen összegyűjtött kiegészitői , ami nélkül ugye nem tudtunk volna élni – kuka lenne. hulladék. nélkülözhető. kacat. neki csak pénz kell. nyilván egyszerűbb. és persze nem kéne ragaszkodnom nekem se a tárgyakhoz- de akkor minek veszem magam körbe velük? és aztán ha eladjuk a 3 szintet melyiktől váljak meg? szép lassan mindentől,,,,én nehezen viselem. a családban nem volt szokás a válás. jönnek az ünnepek szedett -vedett összeültetett félcsaládok ülnek az asztalnál. ( jajj hisz a végén az asztalom sem lesz -mert az nem fér majd be.. legalábis ekkora biztos nem. pedig nagyon szép. )
    kapcs-om gyerekei /én gyerekeim. az én gyerekeimnek mi köze az ő gyerekeihez és forditva-inentől velük ünnepelünk. folytathatnám. már nem lesz senkivel közös gyerekeim ( objektiv és szubjektiv oknál fogva ) lesz -e még szövetségesem? mihez kell is az?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. Nagyon jó írás, nagyon jól írsz, Éva, bár ezt úgyis tudod.
    Ez az én történetem is, én eljöttem, tudtam közben is, hogy rossz, de áltattam magam, kár volt, értelme se volt, nagyon sokat rombolt bennem.
    “Bizonyos értelemben szerencsésebb az, akinek iszonyatos. Akiben nemhogy a szerelem, a szeretet morzsája sem maradhatott. A tisztánlátás, a döntés szempontjából szerencsésebb. Csak annak a tudata és akarata erodálódott már.”
    Ez vagyok én, a fenti idézet.
    Nem maradt, és nem maradhatott bennem szeretet, sem az ex iránt, sem a családom iránt, a családom a bántalmazót védte, még beszéltek is a hátam mögött, a szemembe nem mondták volna, mert tudták, hogy nem igaz, és megvédeném magam, de az ex volt olyan előzékeny, és visszamondott mindent.
    Nem bocsátom meg, soha, amíg élek, erre nekem nincs bocsánat, erodálódott a tudatom, igen, de főleg a lelkem.
    Megroppantottak, de nem törtek meg, ebből még meg lehet gyógyulni.
    Többet nem hagyom, nem fog bántani senki.
    A blogért meg nagyon hálás vagyok, de ezt is tudod, mert már írtam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Maga a család, a múlt és a szülői terhek vezettek valószínűleg arra, hogy ennyivel is beérd elsőre. Sajnálom!
      Örülök hogy felismerted- én is folyamatosan szelektálom a famíliát, és nekem nagyon nehéz elvágnom kötelékeket. Jó látni, hogy erre is képesek lehetünk!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ezt a család dolgot alig értem. Tudták, hogy hazudnak rólad, a hátad mögött, mégis megtették? Ez már az elmebaj határa. Valahogy még rosszabbnak, nagyobb szemétségnek tartom, mint a hatalmaskodó, lehúzó párt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Drága Mindenki!
      Egy hónapja írtam már ezt?
      Azóta a sebeimet nyalogatom?
      Mintha egy hete lett volna.
      Nem mertem idejönni, mert ez a blog nem pszichológus, ahol elmondod…
      Ez a blog mélyebbre megy, a lelkem legmélyére, olyan igaz minden szava.
      Belenyúlni legmélyre fáj.
      Ha nagyon fáj, akkor én nem tudok beszélni, írni se!
      Nem tudom kibeszélni, csak akkor, ha már nem fáj annyira.
      Olvasni se tudok arról, ami fáj.
      Olyankor csak a fülemre teszem a fülhallgatót, és üvölt a zene, zsibbasztva bennem minden fájdalmat.
      Vannak emberek, akiket csodálok, sok, az egyik típus könnyed, beszél és kibeszéli, kiírja, kifesti, én nem vagyok ilyen.
      Na, mindegy…
      Ti értitek, tudom, mert egy nyelvet beszélünk.
      Ez a blog csodálatos, és mindenki az itt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az fordult meg a fejemben, a Laci hsz alapjan, hogy ha a sajat csalad nem all ki melletted sot…hazudnak es a bantalmazot vedelmezik, minimum furcsa es erthetetlen. Mi van akkor Ann, ha az exed hazudik neked ezzel kapcsolatban? Hiszen csak is o informal arrol mit tesz vagy mond a csaladod a hatad mogott. Mi van ha az egesz egy jol felepitett hazugsag, azert, hogy ellehetetlenitse a kapcsolatodat veluk es meg inkabb elszigetelodj?
        Nem mondom, hogy igy van, csak felmerult bennem ez a lehetoseg is.

        Kedvelés

      • Hopp, ezt fel sem fogtam. Ez tényleg így van, Ann, hogy a te családod véleménye is exeden keresztül jut el hozzád? De hát akkor az egész helyzet meg őhozzájuk az ő interpretációjábanjut el hozzájuk, nem?

        Kedvelés

  14. Huh. Ezen a bejegyzésen megint sokat gondolkoztam és az nagyon jó. Nekem még annyi jutott eszembe, hogy a feleknek át kellene gondolnia, hogy egyáltalán akarják-e még a kapcsolatot. Mivel az is lehetséges, hogy egy ideje már csak “látszat” kötődés volt közöttük. Értem ez alatt, hogy biztonságot, kiszámíthatóságot adott a kapcsolat, de mást nem. Szerintem a legtöbb embernél jót tesz ilyenkor a külön költözés. Feszültség mentesen át lehet gondolni a saját érzéseinket.
    Én per pillanat, a semmi közepén vagyok. Nem tudom, hogy merre induljak. Lehet, hogy már csak magamat szerettem a vége felé? Vagy valóban szeretem még a feleségem? Ehhez időre van szükség.
    Én is hiszek a valódi és elkötelezett változásban. De ahhoz először tisztázni kell, hogy valóban mit is érzünk a másik iránt. Mert ha csak “felmelegítünk” annak ugyanaz lesz a vége. Ketten kellenek hozzá és sok időre lehet szükség, hogy ténylegesen megoldódjon a probléma, ha egyáltalán.
    Nehéz kérdések ezek, de nagyon izgalmasak is egyben. Én minden új napot kíváncsian várok, hogy átélhessem a gondolataimat, szembenézzek magammal és az érzéseimmel. Ez nagyon sok erőt ad.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Fantasztikusan jó ez az írás, annyira tökéletesen leírta az érzéseimet, a helyzetemet, hogy hihetetlen!

    Mostanában sok internetes oldalon keresem én is a választ, a bizonyosságot, hogy mit tegyek. Persze nem találom, hiszen ezt mindenkinek magának kell tudnia, eldöntenie, de már az megnyugtató, hogy nem egyedül vagyok ezekkel az érzésekkel, nem bennem van a hiba.

    Legtöbbször nők írnak erről, ezért megosztom egy férfi szemszögéből, hogy milyen érzés. Már tudom, hogy milyen amikor kicsúszik az addig stabilnak hitt jövő és hiába a változás, változtatás fényes lehetősége miatt, mégis úgy, hogy feketévé válik minden ami addig színes volt. Jelenleg abban a szakaszban tartok amit úgy írtál le szépen, hogy “És akkor bebizonyosodik, mennyi tartalék van még a rendszerben. Meg vagyunk lepve. Kénytelenek vagyunk bólintani. Érezzük, nem lesz ez így jó. Tovaszáll, léggömbnek bizonyul az új élet.”

    Elképesztően bizonytalan érzés és nagyon rossz.

    Röviden annyi a történetem, hogy már két évtizede házasságban élek. Soha nem voltunk egyforma emberek, de a hétköznapok fontos kérdéseiben mindig egyféle képen gondolkodtunk. Nem voltak viharok, csendes, nyugodt emberek vagyunk, nem is emlékszem, hogy valaha is lett volna hangos vitánk. Jól kiegészítettük egymást.

    Ráadásul ő egy nagyon lelkiismeretes, gondoskodó nő és anya. Van egy kilenc éves lányunk aki mindkettőnknek a szeme fénye, akit rajongásig imádunk. Megvannak az anyagi javak is, a ház kifizetve, van kocsi, anyagi biztonság.

    Mégis ahogy teltek az évek szép lassan, és sajnos észrevétlenül megváltozott bennem valami. Nem elégedetlenség volt, nem is harc, inkább a hiány. Amikor két ember érdeklődése, vagy inkább a fejében zajló életük különbözik akkor egy idő után ez megteszi a hatását. Jól elvoltunk egymás mellett, de ami igazán én vagyok, ami a fejemben él azt sajnos nem tudtam megosztani vele. Mivel komponista vagyok, ezért számomra az alkotás, az elvontabb dolgok sokkal érdekesebbek mint neki, ő jobban a valóságban él.

    Ezzel nem is lett volna baj, egész életemben jól elvoltam a saját fejemben. Ráadásul ez nem olyan amit erőltetni lehet, ha valakit nem érdekel vagy nem mozgat meg egy téma, egy gondolat akkor nem kérhetem tőle, hogy tegyen úgy mintha mégis. Mert úgy tehet, de akkor pont a lényeg veszik el, az őszinte részvétel.

    Szóval ez soha nem volt gond, mivel mindig így volt. De aztán ahogy szokás mondani bejött a képbe a harmadik. Megismertem valakit aki pont olyan mint én magam. Mintha ennyi év után, amiről egész életemben hittem, hogy csak a fejemben élhet magányosan hirtelen fényt kapott volna. Megismertem milyen az amikor a valódi, legmélyebb magadat is kiadhatod és nem csak elfogadják, hanem kapcsolódnak. Akivel tudsz együtt alkotni. Nehéz megfogalmazni, olyasmi mint amikor sokévi némaság után találsz valakit akihez szólni tudsz és ő végre hallja, érti amit mondasz. Inspirál, életre kelti bennem azt ami az évtizedek alatt már lenyugodott, ami pedig a létem alapja volt kiskoromtól fogva.

    Lassan alakult a kapcsolat közöttünk, nem a szokásos szerető viszonyként, mivel nem a testi vágyak voltak az alapok. Persze nyilván sokat számít az is, hogy úgy is nagyon vonzódom hozzá, de az kevés lenne ahhoz, hogy akár csak gondolatban is, de eldobjam érte a családomat, a jelenlegi életemet.

    Ám természetesen nem lehetett megállítani az eseményeket, szerelmesek lettünk. De nagyon. Rengeteget őrlődtem, hogy mitévő legyek, imádom a lányom, nehéz lenne elhagyni a felépített könnyű életemet. De vajon ezek vagyok én, vagy lehet-e még más? Megtaláltam a kincset, az igazi társat akire mindig vágytam, vagy csak fellángolás.

    Aztán megtörtént az otthoni bevallás. Felkészültem rá, hogy lesz ami lesz, s pontosan az lett amit a cikkben írtál. Amikor a másik reagált az meglepő volt, ős semmit nem érzett a bennem lévő hiányról. Számára ez egy iszonyatos sokk volt. Ezért aztán maradtam gondolkodni. És akkor bebizonyosodott, mennyi tartalék van még a rendszerben. Vagy inkább úgy mondanám mennyi félelem és gyávaság az emberben ami visszatartja. S ahogy telik az idő, tovaszáll, léggömbnek bizonyul az új élet.

    Most itt tartok. Tudom hol szeretnék lenni, de nem vagyok vele, mert ideköt a bizonytalanság, a megszokás és hatalmas felelősségtudat és bűntudat, hogy azokat hagynám el akik rám támaszkodnak. Sokan írnak róla, hogy a gyermek miatt nem válnak, de arról kevesen, hogy egy apának milyen nehéz azt mondani, hogy elhagyja a gyerekét. Persze találkozhat vele utána is, de már nem lesz az életében mindig ott, az egyszerű, hétköznapi események vesznek el, pont azok amik igazán fontosak. Ez a legnehezebb, én nem tudok erről lemondani. De a szerelemről sem, a nőről akivel érzem, hogy én magam is azzá válhatok akinek lennem kellene.

    Pedig valamelyiket el fogom veszíteni. Igazságtalan az élet, a boldogságot keressük és közben megkapjuk amit kérünk, de nagy az ára.

    Nem tudom még mit hoz a jövő, ha esetleg olvassa a hozzászólásokat valaki és érdekli akkor majd tanulságként leírom néhány hónap múlva, hogy mi történt. Várok, várok és reménykedek, hogy valahonnan kapok erőt, akaratot, bizonyosságot vagy csak biztatást, hogy merre lépjek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szia, nagyon megindít, amit írsz, örülök, hogy itt vagy. Sok sorstársad van. Az egy szem nagyon szeretett leánytól valahogy… elszorult a szívem, ne értsd félre. Nem a te boldogságod miatt, mármint hogy azt kellene választanod, meg hogy mindjárt felnő stb., hanem mert egy gyereknek, pláne ha egy szem, nagy teher az, ha szüleinek ő a szeme fénye, őrá tesznek fel mindent, miközben egymáshoz nincs igazi, vibráló közük.

      Anélkül nem érdemes élni, és óriási ajándék, fejlődési esély, ha valaki találkozik a vibráló társával.

      Ez egy olyan helyzet, amelyben csak ártalomcsökkenteni lehet. A válás viszont nem a világ vége, kezdeti kínlódások, kilengések után kialakul az új élet, lehet szép rend, és érvényesülhet ebben a helyzetben is a gyerek mindenek feletti érdeke. Csak neked mintha bűntudatod lenne, hogy mersz boldog lenni a családot “elhagyva”, a feleségedet válságban hagyva.

      Az a baj, ha a másik felette az életét a távozni vágyóra, ő az identitása, neki véget ér az élet a válással. Ha a feleséged nem ilyen, akkor szerintem mindkettőtöknek jobb, ha lépsz, és nem bántod azt se, aki szeret és aki eddig türelmes volt.

      Kérhetsz segítséget. és olvasd el a milyen is? címmű írást.

      milyen is?


      Ha olyan, akkor szerintem nincs kérdés, csak legyél nagyon tudatos, nagyon türelmes, legyél jellem, állj ki amellett, aki lettél.

      van még egy, a miben éltem én, úristen, de az bántalmazó kapcsolatról szól:

      miben éltem én, úristen


      és még egy, az utólag minden olyan világos című:

      utólag minden olyan világos

      És még ez a három:

      nem vagyok boldog

      senkinek nem szempont

      elbírja-e

      És még egy:

      miért ragadunk bele?


      És egy utolsó:

      nem a párkapcsolat minősége határozza meg az életet


      Az olvasóim egy részének — néha indulatosan feleséglobbinak nevezem őket — zavaró volt, hogy én, a feministának kikiáltott (és ezzel a saját egyedi véleménye kimondásában korlátozott, elvárások közé szorított) blogger, a férfias férfiszemétkedések műgondos ismerője és rendszerezve megírója ezekkel az írásokkal az elhagyásra buzdítok férfiakat.

      No de én akkor is azt mondom, amit mélyen érzek, hiszek, amerre a belső iránytű visz. Nem kiegyensúlyozás ez, hogy “azért a férfiak is”, noha nekik tényleg könnyebb, de ez annyira tipikus helyzet, és annyira nem jó senkinek sem. A élet meg eltelik közben. Nagyon sokan változnak meg harmincas éveik végére, és onnantól nem válasz az, aki nem arra fejlődött, és nem jó az, ami korábban élhetőnek tűnt.

      És csak akkor mondok ilyet, amikor hazugság van, romboló hazugság, játszmák, inspiráció nélküli, lehúzó lét, képmutatás, érdekek mentén csikart érzelmek és maradások. Amikor nem inherens az, ami a kapcsolatban tartana, hanem külsődleges: megfelelésvágy, megszokás, mitszólnaanyám. Nem ám holmi fellángolások miatti elrohanásról írok én.

      Az mondjuk elég szomorú, hogy az elhagyott nőknek ennyire nincsen perspektívájuk, ez is rendszerszintű bajokat jelez, és nem kis részben a gyerek gondjával-bajával való egyedül maradás, másrészt a férj függvényében, “megtartásától” függő, nem szuverén énkép a felelős ezért.

      És azt látom, hogy te nagyon korrekt és felelős lennél ebben a helyzetben is, és nem bántanál senkit. A házasság nem lehet börtön.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  16. Kedves Jim,

    Nagyon örültem írásodnak. Tökéletesen leírtad azt a helyzetet aminek én is részese voltam valaha mint harmadik. Szép volt így megfogalmazva olvasni saját élményemet.
    Én nem voltam férjnél de amit írsz teljesen talált rám is , meg rá is:

    “Megismertem valakit aki pont olyan mint én magam. Mintha ennyi év után, amiről egész életemben hittem, hogy csak a fejemben élhet magányosan hirtelen fényt kapott volna. Megismertem milyen az amikor a valódi, legmélyebb magadat is kiadhatod és nem csak elfogadják, hanem kapcsolódnak. Akivel tudsz együtt alkotni. Nehéz megfogalmazni, olyasmi mint amikor sokévi némaság után találsz valakit akihez szólni tudsz és ő végre hallja, érti amit mondasz. Inspirál, életre kelti bennem azt ami az évtizedek alatt már lenyugodott, ami pedig a létem alapja volt kiskoromtól fogva.”

    Köszönöm.
    Fogom követni a további írásaidat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. De jó, hogy jöttek válaszok. Eredetileg kiírni szerettem volna csak a gondjaimat magamból, így még nagyobb öröm, hogy van aki olvassa.

    Igen, jól látod, hatalmas bűntudatom van. Akiket az önző boldogságkeresésem miatt elhagynék én vagyok az apa, a támasz, pont az a személy akitől nem várnák és nem is érdemlik meg, hogy hátat fordítson nekik. A bűntudatot növeli az is amit egy másik remek cikkedben olvastam, hogy igazából nincs rossz életem. Nem elég rossz ahhoz, hogy igazán elviselhetetlen legyen. Sőt mivel egész jól elvagyok egymagamban is, a fejemben külön világokat tudok létrehozni, ezért még kényelmes is.

    Ha nem jött volna a fény, a lehetősége annak, hogy másképp is lehet akkor hiába motoszkál már bennem régóta a gondolat, nem is tervezném a váltást. Nagyon hülye érzés, hogy pont azért ne fejlődjek tovább mert nem túl rossz az ami van.

    A bennem lévő tó már rég lenyugodott. Nincsenek viharok, nincs hullám, csak a mély, fekete víz. Amit szeretek is mert otthonos és biztonságos. A fagyott víztükör el tudja választani a kinti dolgokat a bennem lévőktől. De most jött a nő aki képes volt ezt a vizet felkorbácsolni, felkeverte úgy, hogy hatalmas hullámokat, soha nem tapasztalt fényeket vitt bele. S félek, hogy ha nem bírok vele tartani akkor így hullámok közt fagy vissza a tó és már soha nem lesz az a jeges, de sima belső, mert mindig ott lesznek a megfagyott hullámok amik emlékeztetnek rá, hogy mi lehetett volna.

    A hullámos példánál maradva, ez nagyon jellemző a terveimre is. Általában magabiztos és gyorsan döntést hozni tudó vagyok. De most mintha minden elszállt volna, az egyik pillanatban úgy érzem mennem kell és úgyis minden jó lesz, de eltelik egy perc és teljesen azt érzem, hogy maradnom kell, itt a helyem, itt van akit felépítettem magamból, itt az életem. Itt a lányom, akit imádok, akinek én vagyok maga a stabilitás. Amikor azt szoktam mondani, hogy a lányomért bármit megtennék, magam sem gondoltam, hogy egyszer ez így jön szembe velem. Jön egy szerelem és azonnal átvált a bármit megtennék mondat azzá, hogy szeretlek kislányom, de soha többé nem jövök haza hozzád… 😦

    Közben telik az idő és most van az a fázis, hogy “megpróbáljuk”. A hangulat emiatt érezhetően jobb itthon, bár bennem ugyan úgy váltakoznak az érzések. Hogy ebben a megpróbáljuk helyzetben nem-e csak a kibúvót keresem, a gyávaságom miatt az időt húzom. Mert külön is iszonyú nehéz elhagyni egy gyermeket, elhagyni a sok évtizedes otthont, a megszokott házastársat, a megszokott napi rutint, a sok közös emléket. De így együtt nem tudom képes vagyok-e rá. S közben telik az idő, becsapom a feleségemet is mert azt hiszi valóban jobbá akarom tenni ami elromlott, nem pedig kicserélni olyasmire amilyen ez soha nem is volt.

    Az könnyítene ha a feleségem találna magának valakit szintén, de érdekes, hogy azt nagyon nem szeretném ha az a valaki átvenné a helyem a lányom hétköznapjaiban is. Persze tudom, az apa apa marad örökre, de fáj még abba is belegondolni, hogy valaki mással tanulná a leckéjét vagy menne állatkertbe.

    Nagyon rossz érzés az is, hogy a nő aki a fényt hozhatná az életembe közben vár rám és a saját tehetetlenségem miatt az is lehet, hogy hiába. Úgy érzem kihasználom őt és csak elhasználom a fényét. Most a “megpróbáljuk” időszak alatt, ami akár sok-sok hét vagy hónap is lehet nem találkozunk. Azért sem mert úgy sokkal nehezebb bárki szemébe néznem, még a sajátoméba sem. S azért sem, hogy benne és bennem is kicsit tisztuljon a kép. Nem akarom, hogy titkos találkák és hazugságok tegyék szeretői státuszba amit érzek, ez több annál. De közben tudom, hogy vár rám, és reménykedik.

    Nem tudom mit hoz a jövő, képes leszek-e átlépni a korlátaimat és beledőlni az ismeretlenbe, bízva abban, hogy a saját lelkiismeret furdalásom nem mérgezi meg. Vagy elfogadom, hogy nem az vagyok aki lehetnék, hanem akit felépítettem az évek során, és visszatérek abba az állapotba amiben előtte voltam. Ami “sajnos” nem volt annyira rossz, hogy kilépjek belőle magamtól, de így, hogy már bennem él a gondolat, soha nem is lehet annyira jó amilyennek lennie kellene.

    Ha valami tanulság volt eddig számomra azaz, hogy sokkal jobban kell élvezni a jelent, a mában kell élni. Mert az az öröm és boldogság amit a jelenben kapunk már a miénk. Csak a jövőtől való rettegés veheti el. Ezért most várok. Nem tudom mire. Élem az életem, magamban viharokkal és hullámvölgyekkel, s bízom, hiszem, hogy eljön a pillanat amikor tudni fogom mi a helyes, amikor eljön a bizonyosság.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Visszajelzés: aki a szélén táncol | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .