az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

471 thoughts on “az önálló nő

  1. Szerintem a nő, ha olyan kit csodálhatok, akkor partner. Egyedül él, vagy társsal, gyerekkel, vagy cicával, mindegy. Értékrendje van, tudja, mit akar és partnernek tekinti az embereket. Nem több akar lenni, sose kevesebb, ember, és e szerint él. Ért, megért és elvárja megértsék. Nem bizonyítani akar, tudja saját értékét. Önmagáért teszi a dolgokat, persze figyelve – figyelembe véve – másokat és elvárja őrá is figyeljenek. Mindegy kivel, legyen az gyerek vagy ,feljebbvalója, ki tudja a partneri kapcsolatot alakítani. Megadja és kiköveteli.

      • Én értem itt a kikövetelit. Elvárja, az alatt nem is tárgyal- talán ezt jelentheti. Ilyen értékrenddel 10- ből 9 ffi nem partner a nőnek. Nem is értik, mit akarsz. Egyszerűen nevetséges, amit úgy általában nyújtani képesek. És akkor jön az, amiről szintén nemrég volt bejegyzés, hogy próbálod megmagyarázni, rávezetni, elmondani, hogy mit szeretnél, hogy miért zavar az atyáskodás, ajtónyitogatás, hallgatás, okoskodás, ráhagyás, vagy netán a tenyéren hordozás (ami megint csak egyenlőtlen és csupán rövid ideig fenntartható viselkedés), s egy napon arra eszmélsz, hogy te vagy a rossz fej, s már magadat is utálod, hiszen nem akarsz te senkit nevelni, frusztrálni, nem kell teneked pedálozni, csak annyira jó lenne, ha végre valaki “normálisan” viszonyulna hozzád. Ha úgy lehetnél vele, felszabadultan, önmagadat adva, éppen elégségesnek bizonyulva.
        Jellemzően az a kevés ffi, akivel így lehet együtt lenni, kevésbé “férfias”, mint a gusztustalan magyar átlag. Ők egyszerűen jó fejek.
        Na, a lényeg, hogy én asszem értem, mit jelent, hogy kiköveteli magának. Kérdés, hogy van- e ereje az embernek kikövetelni, elvárni, ezáltal állandó készenlétben lenni, állandóan reagálni, mikor nem kapja meg, ettől hárpiává válni a ffi és lassan már a saját szemében is. Vagy ráhagyod és elviseled. Vagy maradsz egyedül, nem kockáztatsz, csupán barátkozol anélkül, hogy valóban beengednél valakit az életedbe. Én ezt látom legbiztonságosabbnak.

        • Odavagyok, bar a cimet a reggeli almossag miatt az “ondaralo no”-nek olvastam.
          Amit Adel te itten irtal az is olyan lezer- preciz, hogy agymutet lehetne vegezni ilyen pontossaggal.
          Volt nekem egy ilyen tenyerenhordozos, mindentmegoldos baratom, egy ido utan mar a hideg razott tole. Szexualis erdeklodesem egyenes aranyban csokkent az o szolgalatkeszsegenek novekedesevel. Mindenki szemetnek, ostobanak latott es volt is buntudatom, mert az nyilvanvalo volt, hogy a korulottem ugralas zavar, de azt nem ertettem, hogy ez miert tavolit el fenysebesseggel es minden teren tole. Azutan rajottem, hogyha nem is tudatosan, de jatszmazik, nelkulozhetetlenne akarta tenni magat. Most peldaul nem tudom hogyan fogom bekotni a gorkorimat nelkule majd hamar otthon… 😉

        • “Kérdés, hogy van- e ereje az embernek kikövetelni, elvárni, ezáltal állandó készenlétben lenni, állandóan reagálni, mikor nem kapja meg, ettől hárpiává válni a ffi és lassan már a saját szemében is.”

          Ezt érzem, ezt az állandó készenlétet, csak a másik oldalról. Hogy felül kell bíralnom magam, hogy ne süllyedjek bele a kényelembe, ráhagyva a feleségemre a háztartást, bármiféle indokot kitalálva.
          A család részéröl nincs nyilt rosszallás az ellen, ahogyan élünk, de totálisan nem értik, nekik úgy jön le, mintha a feleségem ugráltatna, föleg a növérem részéröl.
          Megtehetném, hogy ellustulok, a rendszer nekem kedvez, ezt érzem is, csak a tükörbe nem tudnék nézni.
          Ès van, hogy rám kell szólni, igen elöfordul. Nem veszem észre, éppen nem fut az önkontroll program… De a párom nagyon ügyesen rámutat akkor, hogy idöszerü összekapnom magam.
          Ès van, hogy öt hagyom ellustulni, igaz, néha öt unszolni kell. Hogy végre pihenjen.

          • Legalább látod ezeket. Ellustulni hagyod a feleségedet? Érdekes ha a nő pihen, az már egyből lustaság? 🙂
            Szerintem mindenkinek jogos emberi igénye, hogy otthon pihenjen, hobbizzon, kikapcsolódjon.
            A házimunkát pedig meg kell beszélni, elosztani.

            • Par sorral feljebb írtam magamra, hogy ellustulok, ugyanabban az ertelemben kell ertelmezni az ö ellustulast. A mi saját nyelvünkben a lustizas annyit jelent, hagyom fetrengeni a masikat, semmit tenni. Jo, az ellustul könnyen felreerthetö. A fiunkat is megtanitottuk lustizni, szerencsere imad fentrengeni ö is, így akad hétvégente fél óra az ébredés után, amíg elindul a nap.
              Szóval nem pejoraítv értelemben kell értelmezni. Lábat lógatni jelent, nálunk.
              Ès igen, szerintem is jogos igény, mindkét fél részéröl. Csak míg én hajlamosabb vagyok rá, magamnak megengedni ezt, addig ö jelleméböl fakadóan (maximalista) kevesebbszer, söt, néha unszolnom kell.
              Kapcsolatunk elején meg kellett tanítanom rá, hogy lazítson. Nála mindig fut az önkontroll program, úgy kell néha lelöni. Ö meg engem arra, hogy kapjam össze magam, ne legyek nihil.

            • “addig ö jelleméböl fakadóan (maximalista) kevesebbszer, söt, néha unszolnom kell.”
              És a rendszerből, a nők szocializációjából fakadóan.

            • ““addig ö jelleméböl fakadóan (maximalista) kevesebbszer, söt, néha unszolnom kell.”
              És a rendszerből, a nők szocializációjából fakadóan.”

              Igen, minden bizonnyal abból is. A maximalizmusát viszont így kell érteni:
              Kiteregetek, mert lejárt a mosógép. Súrolom utána az elökéket, mert fiunk összekajálta, a mosógép sem bír vele, rá kell segíteni. Erre hallom, hogy csörög valami az elöszobában. Hát nem átrendezi a száradó ruhákat? Na ez minden bizonnyal nem a rendszerböl fakad, ez a jelleméböl. Ugyanilyen maximalista elvárása volt az elsö évben önmagával szemben, mint anya. Képzeld, milyen törés volt neki, mikor nem ment a szoptatás, nem és nem, pedig már mindent próbált!
              A tanácsadó könyvek meg kimerik azt jelenteni, hogy nincs olyan, hogy nem megy, nem kis felelösséget ruházva ezzel a fiatal kismamákra.
              Ès ebben az értelmezésben a hagyom ellustulni értelmezendö, ami szerencsére ma már néha unszolásra, néha magától megy. A hagyom a fontos, tehát megteremtem a lehetöséget a lazításra, a semmittevésre.

          • Igy van nálunk is.Megértjük egymást.
            “Nem veszem észre, éppen nem fut az önkontroll program… De a párom nagyon ügyesen rámutat akkor, hogy idöszerü összekapnom magam.”
            OK

          • “A család részéröl nincs nyilt rosszallás az ellen, ahogyan élünk, de totálisan nem értik, nekik úgy jön le, mintha a feleségem ugráltatna, föleg a növérem részéröl.”
            Ez a családok 99%-ban így van ám.
            Nagyon tetszik ez a mondatod is: “Megtehetném, hogy ellustulok, a rendszer nekem kedvez, ezt érzem is, csak a tükörbe nem tudnék nézni.”
            Szomorú, hogy pont az idáig el nem jutó, ezt fel nem ismerő férfiak puhapöcsözik és nevezik papucsnak a leghangosabban azokat akik ezt átlátják.

            • No meg a kapcsolatunk igy müködött az elejetöl fogva, ez az egyik alappillére. Ha besüppednék a fotelba, úgy vágna ki, mint macskát szarni. Ìgy is, egy gyerekkel.
              Ès ez jó, nagyon jó így!
              A puhapöcsözésen meg röhögök. Huszonévesen nehéz volt, akkor még néztem, másoknál hogy müködik (illetve nem). Most meg leszarom. Hogy-hogynem nincsenek férfi barátaim, régóta, valahogy lekoptak… Ès egy pár éve megláttam benne a szabadságot, mert az is van. Van, máshogy. Megszervezve, nem kieröszakolva, és mindkét félnek. Ès igen, lemondással is jár. De ha ezt nem vállalom, akkor lehetnék egyedül is, söt, egyedül kellene lennem.

              Ès jó ez a blog, jajj de nagyon jó, hogy itt lehetek. Segít ébren tartani, meg hogy az az önkontroll program kevesebbszer álljon le.

  2. Sziasztok, egy ideje olvasgatok itt, mert magamra es a vilagra ismerek, racsodalkozom sokszor, hogy is felejthettem el a noimagazinos butasagok kozepette (pedig mar egy ideje nem olvasom ezeket.) Eva, ismet nagyon szepen es pontosan fogalmazol: ha egy no ilyen, amit irsz, akkor annak nincs ferfi parja vagy csak isteni szerencsevel. Mert ez a notipus megfelemliti a maszatolos ferfit ( tegyuk hozza, nyugat europaban kisse jobb azert a helyzet…) de itt nem… Ha parkapcsolatban- hazassagban akarunk elni, fejet behuzva melle kell kucorodni az ‘urunknak’, nem kilogva, egyenloseget nem emlegetve, nagyokat bologatva.. kéne… De az h itt ilyen sokan vagyunk/vagytok, azt mutatja, nem nagyon megy… Sajnos nekem sem. Mintha a hazassag/csalad ara a noi boldogtalansag lenne… Nem kene ennek igy…Koszonom a reggeli gondolatokat ismet 🙂 szep napot Neked es a tobbieknek is 🙂 Pirosalma

    • Szia,
      sokféle okból vagyunk itt. Leginkább a szembenézés igénye hajt mindenkit, hogy kibontsák magukat az árnyalatok, ahogy kitartóan figyelünk. Jó felismerni a rendszer logikáját, esetleg némi szerencsével elkerülni a darálót, de megosztani a fájdalmakat, kudarcokat szintén jólesik.
      Örülök, hogy itt vagy.

  3. Nagyonnagyonnagyontetszik! Minden!
    A kedvencem a józsefattilás 😀
    “Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan.”

  4. Mi az egész családot kiakasztottuk a nyitott házassággal. Ez közös döntés volt, már a kezdetektől beszéltünk róla, szabályokat alkottunk a részletekre vonatkozóan, amiket mindketten tiszteletben tartunk és betartunk. Működik. 15 éve. De a család nem tud mit kezdeni vele. Van, aki szerint a férjem rángatott bele és miért engedem ezt. Van, aki szerint a gyerekek hű, mit tanulnak így, mit látnak majd, ők is így akarnak élni majd és akkor jaj, mi lesz. Nem értik, hogy ez másban is egyenlőséget jelent. Beosztottuk, ki mikor mit csinál, házimunkában, bevásárlásban, gyerekekben, munkában. Egyedül anyósom, akit megcsaltak, átvertek, de kis falu, titkolni kellett… ő pontosan érti, miért kell az egyenlő kapcsolat.

    • Ez elég klassz. Hogy felvállalod. Én már azt is nehezen vittem át a családnak 22 évesen, hogy akarok egy örökbefogadott gyereket is majd, egy saját mellé. Nem értik, téged sem értenek. Ha meg végre felfogják, akkor gondolom jogot formáznak arra, hogy egy elmondják, hogy enyjebenyje ez tönkre fog menni.

    • Na, ez igen. Az ilyet szeretem, itt úgy sejtem, nincs szar a hátsó raktárban sem. Egyenlőség háztartásban, ágyban, szabadságban. Ha ez tényleg így van, akkor ritka kincs.

    • “Van, aki szerint a gyerekek hű, mit tanulnak így, mit látnak majd, ők is így akarnak élni majd és akkor jaj, mi lesz. ”
      Ha a gyerek azt látja, a szülei boldogok és a kapcsolat így működik, akkor miért baj, ha ők is így akarnak élni? Miért fáj ez másnak?

  5. Comingout: én már nem is álmodom egyenlő kapcsolatról. Elhatároztam, hogy kevesebbel nem érem be, és felmértem, mennyi esélyem van negyvenen túl, gyerekkel, feministaként egy méltó kapcsolatra. Semennyi. A gondolat, hogy talán életem végéig egyedül éljek, komolyan padlóra fektetett, de több éves melóval feltornásztam magam álló pozícióba, mostanra már a fejem is felszegem. Elfogadtam, hogy akár tetszik, akár nem, egyedül vagyok. Akkor inkább tetszik. Nem hazudok nektek, néha fáj a magány, vannak rossz napok, amikor megkísért, hogy na, egy kis kompromisszum nem is olyan rossz. De ha belegondolok, a hideg ráz ki, hogy milyen kilátásaim vannak. A legtöbb pasi, aki bepróbálkozik, nem kér sokat: meleg ételt, tiszta lakást, egy font húst belőlem. Cserébe azt kínálja, hogy van. Mert neki a puszta létezése ajándék a számomra. Hát nem. Amíg ez az alternatíva, kösz szépen, inkább kibírom azt a havi egy hullámvölgyet, még így is marad 29 szép napom, amikor megalkuvás nélkül lehetek én.

    • “mennyi esélyem van negyvenen túl, gyerekkel, feministaként egy méltó kapcsolatra”. Én ezt a másik irányból nézem: csak arra van esélyem.

    • Szerintem igazán bátor vagy. Minden olyan embert nagyra becsülök, aki nem adja alább, aki harcol, azért, amit igaznak hisz. Olyan könnyű elhinni, hogy ennyi jut, az élet szar, a lehetőség kevés. Felszegett fej, másképp nem is érdemes.

      • Nem tartom bátorságnak. Nekem bátor az, aki döntéshelyzetben a helytállást választja. Nekem nincs választásom. Én képtelen vagyok hajtani a gerincemen. Nekem eddig olyan kapcsolatok jutottak, hogy szó szerint majdnem belehaltam, mert olyan pszichoszomatikus tüneteket produkált a testem, ami többször kórházba juttatott. Aztán amint kimondtam a szakítást, tünetek elvágva, leletek negatívak. X alkalom után nekifeküdtem az önismeretnek. Most itt tartok és még sok munka áll előttem. De bátor az nem vagyok, csak következetes.

    • Foxi, ezt én is írhattam volna, csak nem tudok jól fogalmazni.
      Igaz, csak egy éve vagyok egyedül, és még nagyon hangsúlyosak az előnyök, sokkal könnyebb így.
      Azt tényleg nagyon kevesen értik, hogy egy kapcsolat léte önmagában nem érték számomra .

    • Ezt akár én is írhattam volna, csak negatív felhangok nélkül. Szerintem nem kötelező a magány. Lehet pasizni, de a cipőt a küszöbön kívül tessék hagyni, majd ejakuláció után távozni. Ennyi. Ez így lehet szórakoztató, kedves, üdítő. Sőt, ebbe még barát és szeretés is belefér, viszont a készenlét nem olyan, mint kapcsolatban. Kapcsolatban azon vergődsz, hogy megtartsd, hogy ha megvan, akkor egyenlőségben legyen, ne nőjön rád, ne szóljon le, de közben te se légy sárkánnyá. Mérlegelsz., hogy mi fér bele, s ami nem, azt hogyan mondd meg, blablabla… rémes. Nem is értem, hogy van nő, akinek erre szüksége van. Ha az én verzióm szerint él az ember, akkor csupán arra kell ügyelni, hogy ne ragadtasd el magad, vagyis ne sétálj be a csapdába. Kapcsolatod még lehet attól, de az csodás és biztonságos érzés, mikor kiürül utána a ház.
      Igen, imádom a cinizmusom 🙂

      • Nekem ez nem megy. Szeretés nélkül nincs szex, mert demiszexuális vagyok. Olyan pasit meg, aki nem akarja birtokolni a nőt egy kapcsolatban, nem ismerek. Lehet, hogy csak peches vagyok, de én kétféle férfivel találkoztam eddig: az egyik basáskodni akar, a másik csak dugni. A belgák hajnalkától kérjék el az emailemet.

        • Nagyon értem, amit írsz és abszolut egyet értek. Ezek az én gondolataim és érzéseim. Ám a szeretést egyáltalán nem zárja ki, amiről írok. Szeretek, de nem birtoklok és nem is engedem, hogy birtokoljanak. Barátságnak nevezem ezt és ha találok hozzá partnert, az egy nagyon kedves és szerethető dolog. Nehéz egyébként partnert találni, mert tényleg az a két verzió van, amit írsz. A pasiknál a szeretés egyenlősül a basáskodással és/vagy a birtoklással, ráadásul ez nem is mindig jön ki azonnal. Amíg a barátod, távolságot tartasz, érzi, hogy nem tűröd a béklyót, addig talán tartja magát. Ha meg úgy se, akkor könnyebb elküldeni.
          Hm, nem tudom. Nekem beválik ez. Jelen pillanatban bizonyosan 🙂

          • Örülök neked, szívből. Ha egyszer bejön a mázlifaktor és találok méltó partnert, majd azt is megírom. Addig meg élvezem a szingliséget. (Blááh de utálom ezt a szót.)

          • elméletben nagyon egyetértek veled, Adél (sõt, általában olyan érzésem van téged olvasva, hogy egy padra ültünk le a parkban és azonos szögbõl nézzük az eseményeket), de annyi gondom van a megvalósítással, hogy nekem erõsen rá kell kattannom valakire ahhoz, hogy legyen testi kapcsolat, ez a kattanás viszont azt hozza magával, hogy folyton vele akarok lenni…. szóval mindent vagy semmit ( és most inkább a semmire vágyom).

            • Az ember olyan állat, mondta emlegetett pszichológusom, hogy ha valakivel jó, akkor elkezd kötődni.
              Az meg aztán elkezd fájni, mondom én.
              Mert nem mindig van ennek következménye, nem mindig illik ehhez az élet.

          • Kötözködőnek tűnhetek, pedig ellenkezőleg, a legtöbbre most csak bólogatok, azért is nem reagálok rá. A “tök nagy igazságok ezek” hízelgő, de nem konstruktív hozzászólás.
            De írod:

            ” A pasiknál a szeretés egyenlősül a basáskodással és/vagy a birtoklással, ráadásul ez nem is mindig jön ki azonnal.”

            Nem lehet, hogy ez egy általános emberi tulajdonság? Ami persze átcsaphat nagyon negatív dologba – például nálam.
            Én nő vagyok, de komoly kihívásnak tartom, hogy valahogy megküzdjek a birtoklásmániámmal és -elsősorban nem is a párom, de a saját nyugalmam és boldogságom érdekében- valamiképpen legyőzzem vagy legalább korlátozzam.
            És hát látok elég “klasszikusan birtokló” nőt a környezetemben…
            Mondok egy példát, van az a típus, amelyik a férfi tárgyait is birtokolja (eltértem a tárgytól, lehet): 3-4 hónap együttlét után már “a kocsink” és “a lakásunk” van, holott néha még jogosítványa sincs a férfi autójához vagy gyorsan beiratkozik egy tanfolyamra, “mert már van kocsi”.
            Meg aztán, talán mert keserű és épp aktuális pont, látom, hogy korlátozza le a nő a férfi barátságait, “megy vele”, stb. Női magazinok is tanácsolják mindig, hogy “akkor szeret, ha bemutat a barátainak”, ha “az ő barátai a te barátaid is”, stb.

            Nem akadékoskodom, azt hiszem, el is tértem egy kicsit a tárgytól, szóval inkább az érdekelne, van-e különbség a férfiak és a nők birtoklási …vágya? ösztöne? között. Tényleg nem tudom.
            Én magamon azt látom, hogy a kapcsolataimban mindig én voltam a fullasztó fél és ezzel a nagy birtoklási mizériámban én építettem a börtönöm falait. Gondolom biztonságvágy. Vajon a nőknél ez dominál?
            Mostanában ez foglalkoztat, nyilván személyes okokból is..érdekelnének más vélemények.

            • Mondasz valamit. Nyilván itt most sok személyes megnyilatkozásom volt. Én nem vagyok birtokló, nem ismerem a féltékenységet, és hogy újra megtapasztaltam a házasságmentes életet., már nem is tudnám többé felvenni ezt a fullasztó rabigát. Hogy másoknak mi a jó és abból mennyi az egészséges, azt nem tudom. Illetve tudom, hogy igazad van, csakhogy míg sokan engem gondolnak gyenge érzelmi világúnak, én azt gondolom, ez a magasabb szint. A birtoklás, kapaszkodás, követelőzés a kapcsolatnak egy gyermetegebb fajtája. Nem tudom elgondolni, hogy jó lehet. Illetve éltem úgy, és engem lepusztított.
              Én korrektséget várok el. Ha nincs, akkor csá. Ezen túl még kizárólagosságot sem várok el.

            • Szerintem ez sokkal bonyolultabb, pl. egy pasi egyáltalán nem csak azért akar bemutatni a barátainak, mert szeret, hanem mert mint büszke tulajdonos egy szép tárgyat akar körbehordozni, mint az ő nagyszerűségének a bizonyítékát. Ugyanez fordítva is működhet, bár erről még nem döntöttem el, hogy mit gondoljak. (létezik-e olyan, hogy szeret, de nem vállal fel) Biztos a nők is hasonlóképp működnek amúgy. Maga az a dolog, amit úgy hívunk, hogy szerelem, meglepően prózai és alantas motivációkból tud összeállni, ha nagyon a mélyére nézünk (csak haladóknak).

            • képviselőnének, csak nem tudom, jó helyre megy-e…idézem:
              ” egy pasi egyáltalán nem csak azért akar bemutatni a barátainak, mert szeret, hanem mert mint büszke tulajdonos egy szép tárgyat akar körbehordozni, mint az ő nagyszerűségének a bizonyítékát. ”

              Szerintem -megintcsak- ez a nőknél is sokszor így megy. Vagy talán csak nekem akadt sok ilyen tapasztalatom nőkkel. Biza sokat láttam már, akik “körbehordozták” a hímet, mint trófeát. A legviccesebb az volt, mikor egy teljesen családias, aranyos fotót úgy taggelt a facebook-on a barátjáról, hogy “Dr. akárki”….Jogász volt a lelkem.
              Nem simán akárki, hanem jogász. Doktor. A dere, az már valami.
              És sorolhatnám.
              De erről is meg a birtoklásról is sok kérdésem van úgy általában. Nem konyítok a pszichológiához, vagy csak alig, nem tudom, vajon ugyanazok-e a birtoklásnak a motivációi férfiaknál és nőknél vagy különbözőek. A hagyományos magyarázatot ismerem, a férfinél a nő “trófea”, a nőnél a férfi “biztonság”, aki ugye megvédi a kardfogú tigristól, érdekelnek másféle indoklások is. Én csak nézek és ámulok, mert szomorú ez.

            • A taggelésnél a FB nevét használja, mert akkor a jelöltnek is beküldi az idővonalára. Így teljesen ártatlanul is előállhat az a dolog, hogy a szerelmed dr Kiss Péter lesz a közös képen.

            • Adél:
              “A taggelésnél a FB nevét használja, mert akkor a jelöltnek is beküldi az idővonalára. Így teljesen ártatlanul is előállhat az a dolog, hogy a szerelmed dr Kiss Péter lesz a közös képen.”

              Nem, én írtam rosszul, szóval nem tag volt, mert a srác nem volt fent facebook-on, csak az agyamra ment ez a chatslang. Szóval csak beírta a nevét. Megjelölte, de csak úgy “magyarosan”, nem facebook-osan 🙂

        • Szia Foxi!
          Beszélhetnék veled erről? Mármint a demiszexualitásról.
          Egy fórumon érdeklődöm ezek iránt, és pánszexuálisok ezt a cimkét adták, hogy talán erre hajaz amiket írtam magamról.

          • Persze, de én is csak fél éve találkoztam ezzel a kifejezéssel, azóta tudom, hogy ez egy létező dolog, előtte negyven évig azt hittem, egyedül én vagyok ilyen nemnormális.

      • Én még csak egy évet éltem így, de addig működött, minden gond nélkül. És nagyon jól is éreztem magam benne. Én még szigorúbban kezeltem az intim szférámat, én mentem többnyire hozzá. Elképesztően kényelmes volt belesétálni a rendbe, a rozéba és a kacsasültbe, a moziba, a pitébe és a színházba is, meg koncertbe meg dunapartba, és reggel hazamenni, és így kezdeni a napomat.
        A legjobb életforma volt hosszú ideje már.

        • Jaja, nálam is inkább úgy működik, hogy kimegyek az életemből, majd hazatérek. És tök jó, hogy ideírtad ezt, mert legalább megerősíthetsz benne, hogy nem érzéketlenség ez cseppet sem.

          • En mast el sem tudok kepzelni mar. Az egyutteles gyorsan kifaraszt, nem nekem valo. Eldontottem en is, hogy vagy igy vagy tok egyedul.

          • Az egyik legérzékenyebb ember (mellesleg totál önálló és sikeres, szuperjófej nő), akit ismerek, szintén így él. A zigazi nem jön, ő alább nem adja, de addig is vannak a világ különböző pontjain fuck buddy-jai, akikkel találkozik, ha épp arra jár. És mindenki jól jár. (Bár momentán épp szerelmes, ki tudja… buddyk jegelve.)

            • A legtöbb aglegény férfi ezt csinálja, miért ne tehetnék meg az egyedül álló nők?
              Számunkra azonban meghökkentő volt arról értesülni, hogy kezd a huszonéveseknél divat lenni az ágybarátság, kisegítik egymást, amíg jön az igazi.
              Hát nekem nem menne. Fogalmam sincs miért. Míg minden probléma nélkül szaunázok meztelen, ettől kiráz a hideg. Képtelen lennék rá. Valószínűleg azért is, mert sosem voltam másik nővel. Én nem tudnék ellazulni.
              És ez pusztán az én hozzáállásom, ebből nem következik az, hogy akkor más se tegye! Inkább rácsodálkozok, hogy ez másnak megy, illetve arra, hogy bennem miféle gát van.

            • Momentán én is erős érzelemben vagyok, de ez az alap elméleten nem változtat. Az érzések folyton változnak, ami szabadságban édes, az házi mamuszban már keserű lehet.

          • Adél,
            Én kifutottam az időből.Volt igazi szerelmem is,de azért sajnálom hogy nem tudtam intenzívebben ízlelni a szexuális élvezeteket.
            El tudom képzelni az egy éjszakás kalandokat is,de nem mindig jönne össze az biztos.
            Egyszer a vonaton utaztam egy pasival,ott találkoztunk.Na azzal el tudtam volna képzelni egy egy éjszakás sztoryt.Igy is kereknek tünik az a talalkozas…Mindent megbeszéltünk. Éppencsak nem erintkeztünk, de bele tudtam volna menni.Másokkal nem ment. Lett volna sok alkalom de nem lettem volna kepes. A vonzasoktol függ.

      • Csapda a szerelem? Miközben en is látom a férfiakat, basa vagy dugàs,tényleg ez van, viszont látok másfajta pasikat is. ( szeretnek dugni es szeretik azt a nőt akit dugnak, sőt nem akarnak mást dugni )
        Hozzám foxi érzése van közel, érzések nélkül ……., szeretkezni jobb.

        • Drága istenem, hát miért látjátok ti ilyen kétpólusúnak a világot? Mi az, hogy érzések nélkül? A szeretkezni- az egyébként elég álszent szó. Sok pasi, aki érzések nélkül megy egyik nőről a másikra, az használja nagy pátosszal a “szeretkezni” szót, illetve a házastársi jogait behajtó férj is “szeretkezik”. Én mondjuk nem használom ezt a kifejezést, mert úgy gondolom, az én érzéseimet inkább ne lovagolja meg senki saját céljai eléréséért. Ezzel együtt ismerem az intimitást és mindent, ami ezzel jár.
          Szóval ahogy más kmmentben is írtam, a dolog nem úgy van, hogy vannak a szerelmesek, a szép érzésekkel megáldottak, meg a hideg dugógépek. Ahogy más ügyekben is leszögeztük, a világ színes, az érzések skálája pedig nem két pólusú. Nem dugok én sem érzések nélkül, sőt, nem szexfókuszált a kapcsolatom. Van kattanás, van megbecsülés (amíg van, persze. Amíg ki nem derül, hogy…). Van olyan is, amit Amanita írt, hogy mindig vele lennék… hm, ez mondjuk kevéssé van. Mindig azért nem. Mondjuk gyakran lennék vele.
          DE. Van élettapasztalat (és nem csak az enyém), van megbecsült szabadság, van tudás arról, hogy hogyan is szoktak menni ezek a dolgok. Ezt már semmilyen érzelem nem tudja felülírni. Az a ffi nem létezik, akiért a szabadságot odadobnám. Egyszerűen a kettő dolog nem egy lapon van, s egyik ma már nem beáldozható a másiknak. A párkapcsolat kevésbé értékes, mint a zavartalan élet. Ez semmiképpen nem érzelem nélküliséget jelent.
          Mondjuk azt elismerem, hogy én a szerelmet nem sokra becsülöm és nem is ismerem. Amit én barátságnak nevezek, az sokkal emberibb, kedvesebb, megbízhatóbb érzelem. Mer ugye a barátodat nem uralod (jó esetben), nem birtoklod, nem vagy rá féltékeny, nem telepedsz rá, nem várod el az egyoldalú alkalmazkodást tőle, s te sem alkalmazkodsz minden áron hozzá. A barátod a bizalmasod, a játszótársad. Mi kell ennél több?
          Hanem amit te írsz, mint “másfajta” pasi, az nem zárja ki, amit foxi vagy én írok. Viszont a megfogalmazásod jellemző. Igen, a pasik érzelmi élete, az ilyen: szeretem a nőt, akit dugok. Azt a nőt szeretem, akit szeretek dugni. Előbb van a dugási inger, s ha szerencsés vagyok, akkor emberileg is megfelelek. Ez biza nem “másfajtaság”. A gyerekeim apja is ilyen másfajta pasi. Szeret is, dugni is akar, mindezt a maga módján, amitől engem meg az isten mentsen meg. Néha nem akarja az ember, hogy szeressék. Mindaz., amit írtál egyáltalán nem zárja ki sem a basáskodást, sem az egyéb dolgokat, sőt. Érzelmi biztonságban ez elemi erővel kezd el működni a pasikban, amire bizonyíték a sok beszámoló arról, hogy miképpen lettek basáskodók, bántalmazók, tohonyák a beköltözés, gyűrűzés után azok a pasik, akik addig grál lovagok és latin szeretők voltak.

          Muszáj megjegyeznem, hogy a véleményem megmásíthatatlan, ám ismerek néhány nagyon szép kivételt. Nagyon remek és szerethető férfiakat, akik tényleg sokat töprengenek, beszélgetnek. Figyelik a partnerüket, akarják, hogy jól működjenek a dolgok. Nem tekintik origónak magukat. Van ilyen is. Bár alap lenne ez a hozzáállás, az ilyen ffiak száma mégis elenyésző.

          • Istenments, hogy bármi negatívat mondjak mások életmódjáról, hát ki vagyok én és mit tudok? Téged meg külön is szeretlek, orbitális faszságokat kéne beszélned, hogy kiszeressek belőled. 🙂 Én kicsit sem ítélem el a módszeredet, mi több, bárcsak nekem is menne, komolyan, próbáltam is, csak nem megy. Volt több olyan haverom, aki jófej pasi volt, kedves, értelmes, megbízható, jól is nézett ki, évek óta barátkoztunk és megdumáltuk, hogy megpróbálunk egy fuckbuddy jellegű csatlakozást. És nem és nem ment. Még csak felizgatni sem tudott egy se, pedig ha szerelmes vagyok, már attól elélvezek, ha a terem túlsó feléből rám mosolyog a kedves. Becsszó, megtörtént, kurva kellemetlen volt, mert nem volt nálam tartalék bugyi. Évekig azt hittem, ufo vagyok, mert másoknak megy, és a szex olyan kellemes tud lenni, de jó is lenne… aztán találkoztam a neten a demiszexuális szóval, nem ismertem, rágugliztam, megállapítottam, hogy ez én vagyok, kicsit csodálkoztam, hogy van rá szó, de akkor megnyugodtam, hogy ez is normális.

            • Nagyon röhögök! Ezt találtam, mikor rákerestem (gyakori kérdések):

              “A demiszexuális “átmenet” az aszexualitás (amikor egyáltalán nem vágyik az ember szexuális kapcsolatra) és a “normál” szexualitás között.
              Pontosabban azt jelenti, hogy az illető csak olyanok iránt képes szexuális vonzalmat érezni, akikkel már mély érzelmi kapcsolatban áll.

              Na most kérdem én:
              nem ez lenne a normális szexualitás?
              Mégis miben különbözik ez a gyakorlatban attól, amit egy normális, kulturált ember csinál? Hiszen a többség azért mégiscsak olyanokkal fekszik csak le, akikhez közel áll…”

              Most kérdem én: Az illető még nem találkozott férfiakkal? Avagy nem zaklatták még soha sehol csupán azért, mert vélhetően van egy luk rajta, amibe be lehet hatolni? Vagy nem hallott még prostitúcióról, nemi erőszakról? Azt mondja, a többség olyanokkal fekszik le… Micsoda naivitás, te jó isten! Milyen szinten vannak itt az emberek bekábítva? Vagy tényleg úgy van, ahogy sejtem egy ideje, hogy ebben az országban éjjelente elviszik az embereket és kivágják az agyukat?
              Komolyan nem tudom, sírjak vagy nevessek.

              Hanem a kattanás az rendben van. Nekem pl a testem és az ösztöneim mindig pontosabban jeleznek, mint a mérlegelés. Negatívan is és pozitívan is. Egy a gond: sokáig nem mertem ráhagyatkozni az efféle kattanásokra, vagy nem kattanásokra. Mára okosabb lettem.

            • foxi, most én is gugli, én azt hittem hogy az a többség aki csak azzal szívesen aki érzelmileg is “bejön” és az a kisebbség akinek elég ha a pasi fizikailag vonzó. (most heteró nőkről beszélek, mert én is meg a barátnőim is általában eddig hetero) és a többséget meg kisebbséget tényleg csak mennyiségi jelzőnek szánom, nem minőséginek – ha egyáltalán jelző.

            • Adél, ez a társadalmi nyomás, gyerekkortól agymosás, dizni-mese és Harlequin románc. Közben az életben nem ezt látom, hanem bárokban flörtölő embereket, férfit és nőt egyaránt, aki kizárólag külső (fizikai szépség + viselt cuccok alapján megsaccolt pénzügyi helyzet) alapján keres futó kalandokat, aztán másnap az irodában mobilon villantja, milyen jó bőrt szerzett magának egy éjszakára. Ezért éreztem magam ufónak, és elemezgettem magam, hogy akkor most engem a népmesék boldogan-amíg-meg-nem faszságai programoztak félre, idealista liba és hülye-e vagyok? Szvingerklubba járó barinő rendszeresen csesztet, hogy miért nem járok össze pasikkal alkalmi szexre, egyáltalán hogy lehet évekig kibírni dugás nélkül? És nem és nem tudom megmagyarázni neki, hogy nekem hibernálódik a libidóm, ha nem vagyok fejem búbjáig szerelmes. Nincs is rá igényem, nem is hiányzik, nem vagyok nyomorult vagy frusztrált nélküle.

            • “ha szerelmes vagyok, már attól elélvezek, ha a terem túlsó feléből rám mosolyog a kedves.”- Ezért meg határozottan irigyellek. Nálam azért nem ilyen egyszerű a dolog :-)))

            • Foxi, igen, értem ezt. Az van programozva, hogy szex nélkül az élet csakis sivár lehet, sőt, a swin.ger meg a szexualitás esszenciája. A pasiknál ez amolyan pótcselekvés is, illetve beszélgetéseimben visszaköszönő dolog (elég érdekes, ahogy én egyébként ismerkedek, vagy ismereteket szerzek, ilyenformán elég tág a verbális tapasztalatom, miközben a megvalósult kapcsolódás kevésnek mondható és gondos kiválasztás eredménye), hogy a szex egyfajta szelet az élettortából, ami ha kiesik a házasságban, akkor egyszerűen megsértődnek, illetve a nőkkel ellentétben el sem tudják képzelni, hogy lehet teljes az élet nélküle. Ha az asszony nem dug, akkor neki jogos a szerető. Az otthoni nem dugás felment minden alól, a nő tehet róla, kész. Soha befelé figyelés, vagy kérdés arról, hogy MIÉRT. Mert hülye, frigid, hideg.
              A nőknél más a motiváció. Az önbecsülés, a jó nő vagyok, a kellek érzését erősíti a szex. Még akkor is, ha amúgy silány, gyenge, túl sok élvezetet nem nyújtó. Egy ilyen macho világban a nők elhiszik, hogy akit nem dugnak, az nem is létezik. Főként szingliként degradáló ez. Házasként ugye dugnak akkor is, mikor a hátad közepére se kívánod, így az megint más minőség.

              • Nagyon élvezem azt, ahogyan arról írsz, hogyan állsz a pasikhoz, és mennyire tudatosan húzod meg a határt.
                “Ejakuláció után tessék távozni” vagy valami ilyesmi volt. Mennyi férfi vágyik erre, legalábbis a prostituáltak számából ítélve. Nehogy félreértsd! Szerintem tök jó, hogy ennyire magabiztosan tudod, mi kell neked, és mi az, amiböl nem engedsz.
                Csak szoktam erröl vitatkozni, hogyha már mindenképpen enyhíteni akar a kanosságán, akkor miért nem keres egyéjszakás kalandot, hiszen mennyi nö van már, aki tudatosan ennyit keres, nem többet.
                Ès most esik le, hogy hiába vannak csörtéim ezügyben, ezek a férfiak annyira nem ezen a szinten mozognak. Nekik a leigázás kell. Egy olyan nötöl, mint te, eliszkolnának. Háh, mennyire szánalmasak.

                Na meg korábban valaki írta, nekik az kell, hogy úgy dughassanak végre, ahogy akarnak. Mintha egyébként nem úgy dugnának. Legfeljebb nem engedhetnek meg mindent maguknak.

                • Most én valamit komolyan nem értek. Ki a faxom beszél egyéjszakás kúrásokról? Már én tényleg nem tudom, hogyan magyarázzam, hogy a “teljesen elmegyazeszemésnincsegyébvágyammintazoknidatmosni és a kúrunk ész és érzelem nélkül közt kibaszott nagy szakadék van. Mindenesetre ilyen árnyaltan még soha nem ribancoztak le.
                  No komment.

                • Messze nem ribancoztalak le, még véletlen sem akartalak burkoltan sem. Akkor ha ez kihallható belöle, nagyon rosszul fogalmaztam, és elnézésedet kérem.
                  Csupán gondolatmenetet indított ez a mondatod, “ejakuláció után lehet távozni!” (valahogy így volt) Ez egészen meghökkentö is volt számomra, de közben pedig nagyon tudatos egyénre vall, aki erös határvonalat húz, kit meddig enged be. Pont, hogy belölem mély tiszteletet váltott ki.

                  Ès egészen innentöl a férfiakról beszéltem, és hogy sokan csak erre vágynak, hogy ejakuláció után fogják magukat, és mehessenek. Még csak azt sem gondoltam, hogy te csupa egyéjszakás kalandra vágysz. Nagyon sok közbensö gondolatot ugrottam át, mikor leírtam soraimat.
                  Ès korántsem ribancozom le azon nöket, akik egyéjszakás kapcsolatra vágynak, akármilyen okból, és merik megélni a szexualitásukat, miért ne tehetnék meg? Hanem azzal állítottam éppen szembe a férfiak igényét, hogy sokan ez helyett is inkább a prostituálthoz szaladnak.

                  Annyi van, hogy hallgattam a drágám hol a vacsorám müsort egy hete, és nagyon foglalkoztat a müsor tartalma. Hiba volt részemröl annyi gondolatot átugrani, és mindezt így leírni neked.
                  Amennyiben még mindig úgy érzed, bújtatva, vagy akárhogy is elitéllek, akkor sajnálom, valamit nagyon melléírhattam.
                  Bizonytalan vagyok mostmár, hogy egyáltalán ez érthetö volt-e, vagy csak maszatolásnak veszed.

            • Szerintem tegyünk különbséget a s.winger klub meg felcsípem a dizsiben-féle alkalmi, szerintem gépies, és az emberi vonzalmon, akár barátságon alapuló, de nem elkötelezett kapcsoltban művelt szex között. És még mennyi minden van ezen a skálán! Az, hogy ki mit érez (szerelem? vonzalom? barátság? gerjedelem?), az tök szubjektív, viszont hogy az adott kapcsolatot minek definiáljuk, az megegyezés kérdése. Én úgy vagyok, hogy nem kell minden jó fej pasival lefeküdni, szar fejekkel meg semmiképp. A többit fedje jótékony homály 😀

            • Képviselőné, nem teszek egyenlőségjelet ezek közé. Max az én speciális szempontomból vannak egy kategóriában, amennyiben én mindegyikre alkalmatlan vagyok. Még tartós kapcsolatban sem tudok szexelni, ha a lelki kapocs sérült.

            • Jééé, Foxi, én is ez vagyok! Nem is tudtam, hogy létezik ez a jelenség, én azt hittem, azért vagyok ilyen, mert túl romantikus természetem van, vagy mert anyukám kicsit prűd esetleg túl sok regényt olvastam az igaz szerelemről…

            • Azt hiszem, Kunderánál volt ilyesmi, az erotikus barátság fogalma, de persze újra kell olvasnom, mert ami 20 éve még oly megkapó volt, az mára átcsusszanhatott a ‘mentőben is ütném a szerzőt” kategóriába.

              • Fogalmam sincs, hogy aztán miért hozza a legtöbb férfi azt a szerepet, amit. Hogy mama hotelből miért ül át asszony hotelba, min múlik, miért nem választ mást.
                Nekem csak a saját történetem van, miért vagyok ilyen csodabogár:
                Szüleim már váltak volna, ha jól tudom, de jött a hugom, így maradtak. 4 év után anyám már nem a házasságából menekült, hanem az élettől, eldobta, minket is. 13 évig hallgattam, minden este, hogy miért nincs még kimosva/megfőzve/kivasalva/etc apámtól. Utáltam, ha hazaért. 13 évesen pap akartam lenni, magát a házasságot értelmetlennek tartottam.
                Majd hirtelen mind apánkra maradtunk. Ő ugyanúgy tizenórázott, hétvégézett, mikor hazaért, immáron velünk üvöltözött, miért nincs kész ez/az. Egymást neveltük fel. 18 évesen elköltöztem, az árvasági segélyből és a diákhitelből munka mellett elvégeztem az egyetemet.
                Megismerkedtem a feleségemmel az egyetemen. Barátok lettünk, nagyon jó barátok. Közben átértékeltem a házasságot, vagyis azt tudtam, hogy ha oda jutok, semmiképp nem akarom apámékét ismételni.
                Nem volt mintánk, pontosabban csak ellenpéldáink. Az ő szüleik 30 éve marják egymást. Tudtuk, mit nem akarunk. Aztán lassan kialakult az is, mit akarunk.

            • az, hogy az ember preferálja az mélyebb érzelmi kötődéssel járó szexet, és a demiszexualitás nem ugyanaz ha jól tudom; utóbbi esetben egyáltalán nem is képes rá (ismertem ilyen férfit egyébként).

              az egyéjszakás szex nem egyenlő egymás kihasználásával.
              egyszerűen csak a minőségi szex jó akkor is, ha nem lesz folyatása.

              nem hiszem, hogy ez programozás kérdése, az emberek egy jó részének egyszerűen csak igénye van, volna igénye másik emberrel való szexre akkor is, ha nem akar kapcsolatot vagy más kötődéssel járó viszonyt vagy nincs olyan ember a közelében, akivel akarna. vagy mert miért ne.
              aztán az egy másik kérdés, hogy ezt hogyan torzítja a patriarchális berendezkedés nőellenes beidegződésekké meg elvárásokká.

          • Normabontó: És egyébként egyáltalán nem tudatos leigázás a pasik célja. Javarészt szeretnének boldogító kapcsolatot és igen, sokaknak állandó kapcsolat kellene és szeretés. Ez egy működési zavar. Nem akar lenyomni, csak nincsen mintája másról. Azt hiszi, a világ így kerek, hogy én szolgálom, ő pedig majd megóv engem.
            Nekem mindig olyan fura az, ha egy pasi még énrám is rám tromfol a ffiak fikázásában. Kicsit hajaz ez nekem a hímsoviniszta nők nőgyűlöleletére. Én értem, hogy te érted, és elhatárolódsz, csak valahogy mégis furcsa. A legtöbb férfi nem megátalkodott szarházi, csupán rossz mintákat követ, vagy lusta, vagy felsőbbrendűnek érzi magát. De semmiképpen nem gonosz.

            • “Normabontó: És egyébként egyáltalán nem tudatos leigázás a pasik célja. Javarészt szeretnének boldogító kapcsolatot és igen, sokaknak állandó kapcsolat kellene és szeretés. Ez egy működési zavar. Nem akar lenyomni, csak nincsen mintája másról. Azt hiszi, a világ így kerek, hogy én szolgálom, ő pedig majd megóv engem.”
              A leigázást úgy értettem, hogy egy egyéjszakás kalandra vágyó pasi kereshetne magának egy egyéjszakás kalandra vágyó nöt, és mindkét fél örömét lelné benne. Ehelyett keres egy prostit, akkor szerintem ott már a leigázásról szól, nem a kalandról. Ès valaki írta egy hete, mikor friss volt még a müsor, másik bejegyzésben, hogy rákérdezett, miért is jár az ismeröse prostihoz. Válasz az volt, hogy mert ott úgy dughat, ahogy neki jól esik. Èn nem vagyok túl még azon a müsoron, még mindig emésztem.

              “Nekem mindig olyan fura az, ha egy pasi még énrám is rám tromfol a ffiak fikázásában. Kicsit hajaz ez nekem a hímsoviniszta nők nőgyűlöleletére. Én értem, hogy te érted, és elhatárolódsz, csak valahogy mégis furcsa. A legtöbb férfi nem megátalkodott szarházi, csupán rossz mintákat követ, vagy lusta, vagy felsőbbrendűnek érzi magát. De semmiképpen nem gonosz.”
              Nem fikázom a férfiakat, rátromfolni meg nem akarok. Csak hozok be máshonnan hallott, látott dolgokat. Hozhatnék be pozitívat is, de attól tartok, hogy gyorsan leállítanátok, hogy a férfiakat akarom védeni… Avagy az elenyészö pozitív példával akarom semmissé tenni azt, amire ti itt rámutattok. Hát nem teszem, azért sem, mert elolvastam Èva itt gyere be bejegyzését.
              Ès nem határolódok el, legalábbis nem érzem. Van, hogy hallgatok, van, amit ízlelgetek, van, amiben magamra ismerek.
              Furcsa vagyok. Ez még az egyik legenyhébb jelzö, amit hallottam magamra. Túl érzékeny vagyok, naiv vagyok, bigott vagyok, buzi vagyok, ilyeneket szoktam kapni. “Èn nem ilyen vagyok”, itt jöttem be, pedig itt voltam már egy ideje. Ott kifejtettem a színkörös világnézetemet, hogy pöcsöm van, de…
              Egyébként Èva írta a blogja elején, hogy itt nem a férfiak fikázása folyik, hanem a rendszert boncolgatjátok. Ès maga a rendszer nem tetszik nekem sem, ezért vagyok itt. Ès gondolom, te sem férfiakat fikázol, hanem tapasztalati dolgokból vonsz le rendszermüködési problémákat. Csak valamiért támadó állásban látsz engem (valamit nagyon elgépelhetek), vagy nagyon nem akarsz bizalmat szavazni nekem. Holott hetek óta emésztgetem a szavaidat, és próbálom mindenféle irányból értelmezni. Karinthy idézetnél írtál egy gondolatot: (most nem szó szerint) Vaginám van, és mellem, tehát nö vagyok, de ennyi, minden ezen kívül csak ember. Ès lehet, hogy zseniálisan ennyi. Hogy számodra csak a biológiai nemed létezik, a társadalmi nemed (=elvárások) már levetközted. (Most éppen így értelmezem)

            • Bocs csak ide tudom írni. Normabontó: ” a férfiakról beszéltem, és hogy sokan csak erre vágynak, hogy ejakuláció után fogják magukat, és mehessenek. ” de ha ezt mondja az ember, izé, bocs a nő , hogy ezt szeretné,megsértődnek.

              • Mondom, hogy értetlenül állok az egész előtt.
                Pedig szerintem is tiszta sor lenne, nyílt kártya. (Erről most hallottunk, ágybarátság, vagy mifene, ami kölcsönös szexbarátság/kisegítés)
                Fogalmam sincs, mi ez a besértődés. Biztos nehéz szembesülni vele, mit is jelent, ha a másik tárgyként kezel.

                Már hallgattam számos prostis műsort, de sehol sem beszéltek a felhasználóról, pedig engem nagyon foglalkoztat az is. Így kicsit forumokon kérdezősködtem, mikor futotta energiánból.
                Egy ideje inkább struccként viselkedek, totál befordultam.

                • “Fogalmam sincs, mi ez a besértődés. Biztos nehéz szembesülni vele, mit is jelent, ha a másik tárgyként kezel.”
                  Ööö úgy érzem valami fontos dolgot nem értesz ezzel kapcsolatban. Egy ilyen kapcsolatban nincs senki tárgyként kezelve! Az teljesen mást jelent! Hogy is lehetne, amikor mindkét ember a saját örömére és megelégedettségére szexel a másikkal? Ezért nem kéne, amolyan párhuzamként, már megint idekeverni a prostikat. Mert őket tényleg darab húsként adják-veszik, ahol csak a férfi élvezete számít és ott a nő tényleg tárgyként (és kizárólag pénzért), engedi a testét használatra.

              • Én azt gondolom, ne általánosítsunk. Vannak pasik, akik kalandorok. Ők nem sértődnek meg, ha laza nővel találkoznak, s ők azok, akik amúgy sérülést és csalódást okoznak azoknak a nőknek, akik kapcsolatra vágynak. Vannak pasik (sokan), akik érzelmekre vágynak. Kapcsolatra. Más dolog, hogy abban a kapcsolatban hogyan viselkednek és emiatt én pl igyekszem ezt a formát (hagyományos párkapcsolat) elkerülni (ami nem egyszeri dugások sorát jelenti). És van még ezerféle lehetőség egyébként. Én azt látom ezekben buktatónak, hogy nincs őszinteség. A dugódroidok is nyomják az udvarlószöveget, mert ők jobban tudják, hogy neked mire van szükséged. Az agyukban kattog a life.hu baromsága, hogy a nő érzelmi lény, szerelemre vágyik, meg virágra, és ezek tolják ezt akkor is, ha azt mondod, ne maszatolj. Lehet kaland, vagy lehet lazaság, de ezt mondd el őszintén. Legyen választási lehetőség. Ne éljem bele magam valamibe, ami csak bennem létezik. És ők nem. Dugni kell, s ezért megteszünk bármit, utána meg , ha nem is lépünk le, de mindenképp lankad a lelkesedés. A nő meg áll és néz, hogy mi van. Eszméletlen sztorikat olvasok ilyen témában. No, persze, mindez nem jelenti azt, hogy a nők minden körülmények közt jól intézik a dolgaikat. Nyilván sok nő akaszkodik, egyetlen randiba a nagy őt látja bele, házasságot fontolgat, nem szexel csak “komoly szándékú” hullaházi gyakornokkal. Mások az igények, mind mennek a maguk céljai után.
                Aztán jön egy szabad szexualitású nő, aki borítja ezt. Ha kalandorral találkozik, nincs hiba, nem sérül senki (főleg, ha a hullaházi kaland után /közben gumi is kerül). Ha kapcsolatra vágyó ffivel találkozik, akkor meg értetlenséget talál. Itt az volna jó, ha kalandor pasi nem szúrná fel az érzelmekre utazó nőt. Nem vágná át, nem csavarná ki. Vállalná, hogy mit akar. De még olyan is van, hogy nem tudja előre, mit akar. Belemegyünk kapcsolódásokba, és nem tudjuk, hogy mi lesz belőlük. Kibe szeretünk bele, vagy kitől fordulunk el. Talán az volna jó, ha minden megélhető lenne, vállalható lenne előítéletek nélkül.
                Továbbá az értékrend nem kívülre lenne helyezve. Nem befolyásolná a nő önértékelését, ha egy tróger pasiba fut bele, aki kijátssza. Vagyis nem magát látná ettől értéktelenebbnek, hanem a pasit. A pasi sem látná magát értéktelenebbnek, kevésbé férfinek, ha valaki nem akar vele hálni. Merné adni magát, s ezzel együtt vállalni, hogy ez így kevés, ma tehát nincs dugás. Valahogy kevesebb maszatolással jobb lenne.

                • A nővérem új pasija tűnik ilyennek.
                  Nem akar gyereket, nem akar összeköltözni, elejétől mondta.
                  Nővérem: mindenképp akar gyereket, és ketyeg az óra, tehát már nagyon akar. Srác nem hitegeti, nagyon mások az igények, de ezen felül nagyon jól kijönnek. Semmi jó nem sülhet ki belőle, mert a nővérem azt hiszi, majd beadja a pasi a derekát. Felnőtt fia van, aglegényként él, úgy is akar, laza kapcsolatban. (Innen ennyit látok)
                  Nővérem férjet, apát keres. Itt olvasva eddig nem értettem, miért megy mindig pár év után a kapcsolata szét. Lassan értem. “Túl magas az igénye”.
                  A baj, hogy gyerek nélkül nem tudja elképzelni az életét. Fogalmam sincs, mit tehetne.

            • Normabontó: “A baj, hogy gyerek nélkül nem tudja elképzelni az életét. Fogalmam sincs, mit tehetne.” Szerintem legyen neki gyereke. Na persze ahhoz néhány tündérmese-illúziót el kéne engedni. Nem mondom, hogy könnyű, de nem lehetetlen.

      • Basszus, évekig ígycsináltam, hogyaszongya “cipőt a küszöbön kívül tessék hagyni, majd ejakuláció után távozni”. Aztán mégis összeköltöztem, gyerekek jöttek, most pdig ismét ott tartok, hogy számomra semmilyen másfajta kapcsolat nem való, csak a fent említett. Még bízom benne, hogy hamarosan összejön, bár gyerekeim apja nincs rajta eléggé a különköltözésen.

        • Ahogy az én gyerekeim apja is nehezen állt rá (és szerintem még most is trükközik). A leginkább megalázó mégis az volt, hogy egyszerűen nem fér bele a fejébe, hogy EGYEDÜL akarok lenni. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy nő ne akarjon valakinek aláfeküdni (ezúttal átvitten). Engem eszméletlenül sért ez a nélkülözhetetlenség tudat, ami bennük van. Mikor végre belement a fejébe, hogy nem másik pasira akarok átülni (de ehhez el kell mennem külföldre, hogy elhiggye. és persze nem ezért megyek, de őt ez erősíti abban, hogy tán mégsincs új házasság kilátásban), akkor meg úgy döntött (!!!) hogy gyűlölöm a ffiakat. Pont. Normális, ép lelkű, egészséges nő nem akarhat farok nélkül élni. Vérforraló lenézése a nőknek.

          • A pasim retteg tőle, hogy a gyerekeit egy másik faszi fogja nevelni helyette, szintén nem hiszi, hogy működnék egyedül. Pedig semmire nem vágyom jobban, minthogy a konyharuhát nedvesen, összegyűrve basszam a konyhaszekrény sarkába, és senki ne szóljon érte, de még magában se nehezteljen.
            Normális, ép lelkű, egészséges nő tök jól elvan állandóan jelen lévő farok nélkül. Ebben biztos vagyok.
            A kapcsolatod, amit leírtál pedig egy vágyott állapot. Vagy én se vagyok normális, mert nem hiányzik minden este a kézenfogvatévézés.

            • Ja, és amikor anyukámnak elmondtam, hogy “el akarok válni”, első reakciója: és melyik pasi fogja aztán a gyerekeket is elfogadni? Én meg felröhögtem: csak nem képzeled, hogyha végre elérem, hogy egyedül legyek a srácokkal, utána össze fogok ebben az életben költözni még bárkivel is? Teljesen igazat adott és megértett.

            • Jaja, ez is egy fixa idea, hogy jaj, valaki más neveli a gyerekét. Miközben amíg él a házasság, nagy ívben leszarják a gynevelést.
              A bnőm évekkel ezelőtt elvált, többek közt azért, mert apuka leszarta a gyerekeket. No, akkor észbe kapott a drága, és immár tíz éve mintaszerű, elképesztő apa lett. Két utcára laknak egymástól, a gyerekek szabadon közlekednek, a pasi kurva sokat beletesz ebbe. Közben a csajnak lett egy új társa, aki amúgy “neveli” a gyerekeket. Gyakorlatilag két apjuk van és elképesztően kiegyensúlyozottak, elégedettek a srácok. Birtoklás ez is, nem egyéb. A gyerekem, a vérem, jaj, és hát ha másik pasi bekerül a képbe, akkor indul a verseny, s még kiderül a végén, hogy brutálisan kevés vagyok.

            • Amikor először merült fel a válás, az én exem is aggódott, hogy másik pasi fog játszani a gyerekével. Megkérdeztem, hogy akkor megpróbálná-e ő, mert jelenleg zéró percet tölt a gyerekkel. Megígérte, majd gyorsan el is felejtette.

            • Ugyanez volt nálunk is az első menekülési kísérletemkor: Hol találsz olyan pasit, akinek kellenek a gyerekeid? Ki akar másik pasit, te jó ég! Csakhogy nekem erre azt mondta anyám, tudjak róla, hogy ha elhagyom a férjem, megszűnök nőként lenni. Máig nem értem, mire gondolt, mikor ezt mondta. Ő, aki egész életében egyetlen férfit ismert, az agresszív, elnyomó apámat.

            • Jajj, Adél, hát olyan, hogy “nő” mint egyedülálló, autonóm fogalom, nem létezik. Egy nő attól nő, hogy férfi van mellette, az hozza ki belőle a Nőiességet, a Férfi mellett tud Kiteljesedni és Virágozni, nélküle csak Bolyongó lélek az Ürességben. Nem érted, hogy Ők tesznek nekünk szívességet a Puszta Létezésükkel?

            • Megmondta eztet Karinthy is.
              Nekem Beton Irén “droid vagy- e Adél”- ja az új identitásom. Egy droid vagyok. Bejöhet hozzám bárki, éles, áttetsző szemekkel vizsgálom, majd pontos, tűhegyes mondatokkal keresztüldöföm 😀
              Gyááááá, de imádni való önkép ez!
              (És mellé egy kedves arc, ahogy rám nevet, hogyaszongya nyugodtan add meg a telszámomat annak, aki megvádol, hogy nem vagy elég jó nő, avagy gyűlölöd a férfiakat)

            • Pont ezeket hallgattam én is. Pl. ex: “ne hogy azt hidd, hogy bárkinek is kelleni fogsz ennyi gyerekkel”. Mondom na és akkor mi van?
              Meg különben sem akarok senkivel együttélni. Ezt se hiszi senki , mondogatják jóindulatúan, hogy csak most gondolom így, majd elmúlik, meg biztos lesz ám, aki a gyerekekkel együtt elfogad. Én meg egy formailag nagyon laza kapcsolatnak örülnék, amiből kölcsönösen lehetne épülni szellemileg, érzelmileg.(hú de nyálas!!)

            • Istenem, aqua! Miről álmodsz te??? Hamarabb találsz egy pasit, akinek kellenek a gyerekeid, mint formailag szabad, ám építő kapcsolatot.
              Nekem azt mondta a férjem, ő nem gondolta, hogy ennyi gyerekkel merek (!!!) ugrálni. Hja, hogy arra kellett az a sok gyerek! Béklyónak! Ez így sok mindent megmagyaráz. Mondjuk azt nem, hogy nekem vajon mire kellett ez az egész. Erre elég nehéz megtalálni a választ. Mondjuk nekem mindenki azt mondta, a gyerek boldoggá tesz. Hát én nem bíztam a véletlenre 😀

    • És amúgy ilyen jelentkezők rendszeresen akad(ná)nak? Akik szívesen beleülnének a meleg-étel-tiszta-lakás-egy-font-húsba? Mindabba, amit te egyedül felépítettél és szintén egyedül fenn is tartasz (nem feltétlenül csak anyagi értelemben)?

      • Jelentkező az mindig van. Tíz perc után kivágják nálam a biztosítékot egyébként. Nem tudom, talán azt hiszik, a korom miatt kétségbeestem és mindent vállalok, de simán képesek öt perc után véleményezni minden döntésemet, megmondani hogyan neveljem a gyerekem, mit kezdjek az időmmel, ja, a lakásom saját? Sebaj, majd ha hozzáköltöztem, eladom és a pénzt a cégébe teszem hogy felfuttassuk, és mindketten nyerünk rajta. Pacifütyi az ánuszukba.

          • Amugy ilyen pasim nekem is volt, ragta a fulem, hogy koveteljem ki a jussom az orooksegembol, mert azon kene venni egy kocsit es felujitani a hazat. Na, kesobb ezt a szaralakot vagtam ugy szajon, (szidta a szemetkurva anyamat aki nem hajlando eladni a hazat az o kocsija miatt) hogy szep nagy ivben ropult keresztul egy kapolcsi kocsma udvaran. Orom volt nezni.

        • Sajnos ilyet már én is hallottam. És végül úszott minden.
          Amúgy nem tudom, miért hiszik a férfiak azt, hogy jobb üzleti érzékük van. Ez alkati kérdés. Például nálunk Veri sokkal jobban ért a pénzhez mint én, úgyhogy rá is hagyatkozom ebben már elég régóta.

          • Az én egyik ismerősömet is rávette az élettársa, hogy vegye ki minden megtakarítását a bankból (10 millió forintról volt szó) és fektesse az ő tuti bizniszébe. Ezenkívül rábeszélte, hogy a nő imádott, jól működő és ami a legfontosabb, saját tulajdonú kocsiját adják el, mert a japán kocsik szerinte szarok, higgyen neki ő ért hozzá, tud ő sokkal jobbat venni helyette. A tuti biznisz becsődölt, minden pénz odalett. Az új autót (ami persze célszerűségi okokból, az elszámolható költségek miatt, a férfi cégének nevére lett íratva) eleinte még ő használta, aztán a csőd után, minek két autót fenntartani felkiáltással a pasi eladta a sajátját és átült a “másik” kocsijába, amit onnantól kezdve úgy kellett tőle kikönyörögni, mert hát ő mint fontos ember nem járhat busszal és egyébként is ez már az ő kocsija. Szép sztorik ezek 😦

            • Ez konkrétan bűncselekmény, nem tudom pontosan, milyen néven fut (a tegnapi hozzászólásomon gondolkoztam, mégsem sikkasztás lesz ez, mert az más…), valakitől kicsalni a pénzét, aztán elszórni. Persze az a baj, ha a nő nem iratott semmilyen papírt arról, hogy ő ezt a pénzt odaadta (és miért iratott volna, amikor megbízott a szerető férjében), akkor igen nehéz lesz bizonyítani.
              Én is egyre több ilyen történetet hallok. 😦

            • Annak a pasimnak aki igenytartott volna a beveteleim nem csak egy reszere, kerekperec megmondtam, hogy az en keresetemhez neki kuss, mit ahogy en sem vartam el, hogy o megossza velem a sajatjat.
              Amikor ezzel (oroksegre palyazo) megismerkedtem, addig ragta a fulem, hogy koltozzem hozza mert igy nem kell alberletet sem fizetnem es milyen tok jo lesz. Az alberleti dij nem nekem, hanem neki volt fontos erv. Vegul odakoltoztem, sajnos. Egyetem mellett dolgoztam es hozzajarultam a koltsegekhez, kaja, rezsi (osszesen minimalis rezsi koltesege volt, de azert is fel akart szamolni ami nem is letezett. pl. o vag fat az erdoben es ezt a munkat neki senki nem fizeti meg etc ) stb. a csavo nem dolgozott, de ideologia volt hozza persze.Nyilvan meg akartam tartani nemi penzt sajatmagamnak, na akkor lett belolem az onzo dog. Kb egy ev utan, azt mondta, hogy en tulajdonkeppen tartozom neki 200 ezer ft, mivel megsporoltam az arbeleti dijat, mert o annyira jo fej volt, hogy azt nem szamolta fel. Gondolhatjatok, felment a pumpam piszkosul, ezert en azt valaszoltam, te meg logsz nekem 3 millaval bazmeg, mert nalam 40 rugo egy numera. ez 15 eve volt. Na, erre borult a bili, minden no egy rohadt kurva. Nehez volt elkoltozni tole, minden modon akadalyozva voltam, ellopta a cuccaimat, konyveimet, cd jatszomat tonkretette, szandekosan.

            • én azt nagyon sokszor láttam már, hogy ha egy kapcsolatban a nőnek van autója, akkor az nagyon gyorsan átmegy a pasi használatába, aki aztán nagy kegyesen fuvarozza fele a nőt. Ha két autó van, akkor a nő kocsija nagyon gyorsan “feleslegessé válik”, és csak a pasi autózi, takarékossági okokból persze. Esetleg eladják mindkettőt, és vesznek egy jobbat/nagyobbat, amit persze megint nem a nő fog használni.
              Ebben az a durva, hogy a csajok szemrebbenés nélkül adják elő a sztorikat, hogy miért nagyon jó ez így. Soha fel sem merül, hogy elég 1 autó de a nő használja gyakrabban.

              • Erröl egy ismerös pár jut eszembe. Srác nagyon dolgozik, nagyon keresi a pénzt. 30 évesen meg kellett lennie a háznak, bármi áron (Honnan jön ez?) Utána jöhet a gyerek.
                Összejön mindkettö, csak a kassza arra futotta, hogy a város táblán túl van az a kertes ház. Lehet minden nap beautózni, meg haza. 1 autóra maradt. Együtt rakták össze, az anyagi hátteret a srác biztosítja. Feleség gyesen, mindentöl elzárva. Legalábbis ahhoz képest, hogy városi aktív lány volt, számára ez igencsak aranykalitka.
                A baj, hogy ez nem közös álom volt, de még csak nem is gondolom, hogy igazi belülröl jövö cél.
                Srácot apuka sosem ismerte el, mindenáron bizonyítani akart. 33, és tiszta ösz.
                Nem látunk bele a házasságukba, mennyire boldogok, mennyire közösen vállalt cél ez. Szerencsére arra rábírtam, hogy heti egyszer legyen a gyerek az oviban, és a feleség meg hagy kezdjen hamarabb dolgozni, mégha így anyagilag rosszabbul is járnak. Eléggé gáz állapotban láttuk anno a feleségét a gyes második évében, kellett már neki nagyon a munka világa (értelmes és/vagy felnött emberek), föleg onnan a város tábláján túlról. Belátta.
                (Ezek mind a mi szemüvegünkön keresztül nézve. Vajon így van-e?)

              • “Soha fel sem merül, hogy elég 1 autó de a nő használja gyakrabban.”
                Az a fura, hogy sokszor akkor sem merül fel, ha a nőnek több gyereket kell óvodába, iskolába, edzésre fuvarozni. Valahogy a férfi munkába járása kocsival mindennél fontosabb és előrevalóbb. Egyszer odaszólt előttünk egy ismerősömnek a férje (gondolom, hogy lássuk milyen gáláns ő a családdal): “Holnap, ha szép idő lesz, elviheted a gyerekeket kocsival, majd én megyek busszal!” Ami ugye azt jelentette, hogy fog a franc hóesésben, latyakban, sárban gyalogolni, abban menjél te a két óvodás gyerekkel.

          • Jaj, hát mert a pénzügyekhez Y kromoszóma kell, szerinted miért ül minden nagyobb bankigazgatói meg pénzügyminiszteri székben férfi? A kisfiúk úgy születnek, hogy genetikailag beléjük van kódolva a matematika, az ácsmesterség, kompjuterprogramozás és a belsőégésű motorok ismerete. Ez evolúciós tény.

            • Mondjuk az IMF azért annyira nem kicsi.
              Velem a lányunk szokott autót szerelni, mert a fiunkat nem nagyon izgatja. Ő meg nem veti meg a varrást és egyéb kézimunkákat a lego mellett. Az a rohadt waldorf, hát hová jut így a világ! 🙂

            • ehhez képest Európában évszázadokig az volt a közgondolkodás, hogy keresztény férfi nem foglalkozik pénzzel, mert az alantas munka (szóval vitték a nők meg a zsidók a költségvetést:D).

        • ” ja, a lakásom saját? Sebaj, majd ha hozzáköltöztem, eladom és a pénzt a cégébe teszem hogy felfuttassuk, és mindketten nyerünk rajta.”
          öööö…ezt sikkasztásnak hívják, a szakítás után mindenképp.

        • És még ide egy kicsi adalék: Hogy mennyi nő van, aki az ilyenből (mármint hogy majd hozzám költözöl és felpörgetjük a vállalkozás(oma)t azt hallja ki, hogy őt szeretik, ő kell, vele együtt akar élni ez a férfi. Őt végre nem átverik, nem használják, hanem komolyak a szándékok. Tudjátok, van az a klasszikus társkereső apróhirdetés, hogy komoly szándékú megbízható társat keresek- írja a nő, s hát a férfinek semmi sem komolyabb szándék annál, mintsem dughasson és hát időben kicsusszan, merthogy megbízható is (gumit nem húz, az a komolytalan kamaszok műfaja).
          Viccesek ezek a nézőpontok.

    • Én is azt hittem, hogy az utolsó pár évtizedemet egy nem egyenlő kapcsolatban, az anyaszerepbe menekülve (ami masszív hülyeség, mert hát a kölykök megnőnek) fogom leélni egy sértődékeny, szeretetet adni és fogadni képtelen fickó mellett fogom leélni, akit ráadásul még én is tartok el. Aztán most 45 és a halál között kiderült, hogy van nekem való ember, akivel tényleg folyton egymást nézzük, és egyensúlyban tudunk lenni. (Ezt a teljesen más országrészbe való költözést azért elengedtem volna, de végül is ez csak logisztika.)

        • Hát naná, büdös ribanc vagyok és szar anya, mert otthagytam pár jó dugás kedvéért a lábamba kapaszkodva zokogó gyermekeimet, akiknek ártatlan lelkében ezzel egy életre szóló törést okoztam 🙂
          Viccen kívül, tényleg megviselte őket a dolog, de nem az én “bepasizásom”, hanem az előtte eltelt hidegháborús hat-hét év. Most szemlátomást mindenki sokkal jobban érzi magát attól, hogy én is. Még az apukájuk is jön kifelé a depresszióból.

    • ” A legtöbb pasi, aki bepróbálkozik, nem kér sokat: meleg ételt, tiszta lakást, egy font húst belőlem. Cserébe azt kínálja, hogy van. Mert neki a puszta létezése ajándék a számomra.”-nagyon éles,húsba vágó megfogalmazása annak,ami volt,van….de talán egyszer hátha,másképp is lehet.

    • Foxi, nézelődtél esetleg olyan társadalmak irányába, ahol a férfiak nem így gondolkodnak? Jók a tapasztalataim, azért kérdezem, azt meg látom, hogy arrafelé a gyerek nem feltétlenül akadály.

  6. Nem tudom, hány generáción fog még múlni, hogy valóban átmenjen a köztudatba, hogy ez az alap. Hogy aki ez alatt nem tárgyal, az nem válogatós, törtető (na és természetesen frigid!), hanem egyszerűen nem megy bele számára hátrányos alkuba.

    Személyes kedvencem pedig a szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában, és ezt hivatkozási alapnak használja ahhoz, hogy semmi másban ne vegyen részt. Biztos azért, mert nálunk pont úgy alakult, hogy volt egy váltás a gyes-időszak alatt, és onnantól én küzdöttem az élet viharában odakinn, a férj pedig otthon lébecolt. Amellett, hogy már néhány nap után lényegesen pihentebbnek éreztem magam a nagy küzdésben, még egy felismeréssel lettem gazdagabb. Ez a meggyőződés, hogy a munka felsőbbrendű a gyereknevelés/háztartás kombóhoz képest, annyira erős a férfiakban (vagy legalábbis az én egy fős tesztcsoportomban), hogy a saját rovásukra is szentnek tartják. Ha magamtól nem vagyok jó fej, és el nem árulom, hogy sehol nincs semmiféle durva munkahelyi igénybevétel és „nehéz nap” ahhoz a folyamatos készenléthez képest, amit egy gyerek jelent, simán belecsúszott volna minden ösztökélés nélkül abba, hogy engem otthon is kímélni kell, mert én hozom haza a pénzt. Szóval szerintem nagyon, nagyon mélyen kódolják bele ezt a kisfiúkba valamikor a legfogékonyabb korszakukban.

    • Mi is így valahogy – az én férjem is otthon “lébecolt” gyesen. Szóval kibővítem a tesztcsoportot 2 főre 🙂
      És van egy másik vetülete is a dolognak. Amikor a fáradságos pénzkeresés (mammutvadászat!) után hazaértem, én mint nő/anya, úgy éreztem, hogy jajj, mi lesz az én kicsi babámmal, hiszen egész nap nem volt velem, és nekem azonnal, mindent eldobva a gyerekkel és a háztartással KELL foglalkoznom, minden mást félretéve. Nyilván ezt meg a nőkbe kódolják bele rendszerszinten.

      • A gyerekre ez igaz volt, a háztartásra kevésbé.:) Nekem a háztartás valahogy kimaradt az önképformáló-tanfolyamból annak idején. De alapjaiban, ami persze okoz konfliktusokat, viszont semmiféle (na jó, legfeljebb minimális) szégyenkezést vagy indulatot kelt bennem, ha felhánytorgatják. Valószínűleg ez ilyen átcsapunk az ellenkezőbe stratégia a részemről, tekintve anyám kényszeresbe hajló tüchtigségét.

  7. ‘Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. ‘

    Ez mennyire fontos! Persze, a saját tapasztalatom miatt.

    Milyen pszichológus ő Éva..? A jó embernél vagy?

      • Tiszta.

        Nekem van olyan, amikor úgy látom, nincs más, mint egyedül maradni. Hisz olyan kevesen állnak bele a változásba, olyan kevesen akarnak fejlődni, hogy jóval több feminista nő van, mint nyitott férfi. Sőt, azt is megértem, ha valaki nem akar nevelni, tanítani, képesíteni. Ezen sajátos logika alapján igaza van annak, aki azt mondja, nincs más, csak egyedül maradni.
        Nem tudom, ez volt -e a kontextus, és nem is rám tartozik. Inkább ezzel jelzem, hogy én is ismerek ilyet, van az a helyzet, amikor érthető egy ilyen válasz.

  8. Múlt héten voltunk külföldön, egy barátnőmnél látogatóba, egy aprócska lakásban láttak minket vendégül a férjével, összesen 4-en voltunk úgy 25 négyzetméteren, 5 napig. A férj a 2. nap behisztizett. Mi nem vettük észre, mert a feleséggel mozogtunk egész nap a városban, és ő mondta a 3. nap, hogy a férje 2 napja nem szól hozzá, mert valamin megsértődött, de azt soha nem szokta elmondani, min, csak duzzog. Gyakran van ilyen, és olykor 2 hétig is eltart, de ő rá szokta hagyni, majd megnyugszik. De ha ilyen, miért mentél hozzá, honnan tudtad, hogy ő az igazi? (kérdezi a két önálló, megalkudni képtelen, sátánfattya nő) Jaj, hát csak az számít, hogy végső soron szeretjük egymást, és mindig ott vagyunk egymásnak, csak a szép, és jó számít a kapcsolatból, és mindig vannak hullámvölgyek, nem lehet mindig minden boldog, meg kiegyensúlyozott! (Aha! néz össze a két szingli)
    Jézusom, a további 1,5 napban a férj a két vendég, a feleség barátai jelenlétében:
    – nem szólt a feleséghez, ha az kérdezett valamit tőle, elfordította a fejét
    – ha hozzászólt, akkor az megalázás, vagy beszólás volt
    – papírgalacsinokkal, kajával dobálta (!) a feleségét
    – rugdosta a székét
    – kivette a kezéből a dolgokat (elvette tőle a kaját, játékot, párnát, hogy ne az övé legyen)
    – ha a feleség szépen kérte, hogy hagyja abba, hülyének tetette magát, és nem hagyta abba (Most méééééért, nem is csináltam semmit, de érzékeny vaaaaaaaaagy)
    – úgy tetette magát hülyének, hogy közben a két vendéget próbálta rávenni arra, ők is gondolják hülyének a feleségét (ránk nézett, forgatta a szemét, ugye te is láttad, hogy nem csináltam semmit?)
    Annyira feszült volt a helyzet, hogy a feleség egy órát zuhanyzott (sírt), mi meg bohóckodtunk, mert mint a ketten így oldjuk a feszültséget barátnőmmel. Hülyeségeket beszéltünk, és mozogtunk folyamatosan (mosogatás, szemetet kiviszem, jaj, most telefonálok), baromi kínos volt. Hülyéskedés közben felmerült, hogy azért mi nagyon szeretnénk férfiak lenni, úgy sokkal könnyebb. A férj meg is kérdezte, hogy miért, és ugyan erre összehordtunk mindenfélét, de mindketten azt gondoltuk: AZÉRT, HOGY ÚGY VISELKEDHESSÜNK, MINT TE, MINDENFÉLE RETORZIÓ NÉLKÜL! Mert egy fasz vagy, de a feleséged fog kuncsorogni, hogy bocsáss meg neki egy olyan sérelemért, amiről neki fogalma sincs, és ő fog nekünk bocsánatkérő emailt írni egy nappal később, amiért végig kellett ezt néznünk, és megaláztad a barátai jelenlétében, és mégis neked lesz igazad, a te sérelmed jogos.

    Bár mind a ketten szeretnénk barátnőmmel párkapcsolatban élni, valahányszor megvizsgálhatjuk közelebbről az ismerőseink “boldog” házasságait, mindig arra jutunk, hogy nekünk, szingliknek egyszerűen JOBB. Szellemileg, lelkileg, fizikailag, anyagilag, társadalmi ingerileg. Egyedül vagyunk, de nem vagyunk magányosak, és nem bántanak minket. Az meg, hogy olyan emberek sajnálnak le egyedüllétünk miatt, akik bántalmazó párkapcsolatban élnek (és mindig ezek sajnálnak le, aki boldog, és méltó párral létezik, az valahogy sose szól be), mindig mély szánalommal tölt el. Nem hitelesek.

    • Jesszusom, de kínos lehetett!
      Lehet, hogy tizenegy körül már megkérdeztem volna, hogy : Te, ma nem viszed el a gyereket az óvodába?
      Hogy viselkedhet egy felnőtt férfi ennyire ostobán?
      Bocsánat, csak ájuldozok, építő az eszembe se jut, annyira lehúzta az agysejtjeimet az agyfasz.

      • Sajnos vendégek voltunk, ezért nem nagyon mertünk beleszólni, meg úgyis a feleségén vezeti le a feszültséget, vagyis vele szúrtunk volna ki. Ha lett volna rá lehetőség úgy, hogy ne a feleségen csattanjon, én simán kivasaltam volna a lelki csipkéjét a csávónak. Meg a térdemre fektetem, és el is fenekelem, mert úgy viselkedett, mint egy ötéves.

    • Több olyan párkapcsolatot ismerek, ahol a férfi egy jól nevelt kisiskolás szintjén van. Igaz, olyat is, ahol a nő apának nézi a társát. Nincs félelmetesebb számomra a gyerekként viselkedő felnőtteknél. 90 kilós emberek egy partedlivel a nyakukban.

    • Nahat, ezzel en is pont igy vagyok. Nezem a baratnoim hazzassagait es elmegy a kedvem az egesztol. Engem probalnak a baratnoim ferjei cinkossagra csabiatani, olyankor jol megszivjak. Volt aki nekem panaszkodott, elottem alazta a baratnomet. Na, en nem szarozok, beolvasok a sok szarhazinak, tukrot tartok elejuk, nem kimelem oket…elofordult, hogy a baratnom is akkor kezdte felismerni dolgokat.

      • Egy közösségből ki is lettem tiltva emiatt. Spec az én saram is volt, mert tele hócipővel nem tudok diplomatikusan fogalmazni. Női estet tartottunk egy csapattal, már az is durva volt, hogy hónapokkal előre kellett szervezni, hogy “anya egy estét magára szánhasson”, és még így se mindenki tudott eljönni, mert a férj nem vállalta be, hogy egyedül marad a gyerekekkel, mindegy. Lényeg, hogy én voltam az egyetlen egyedülálló nő, épp akkor váltam el. Hatkor találkoztunk, este tízig csak azt hallgattam, hogy én szegény, és lesz másik, és az ember társas lény, meg hogy ne tegyem túl magasra a lécet. Tíz körül a véralkohol szintek elég magasak voltak ahhoz, hogy megnyíljanak a gátak, és kijött, hogy az egyik férj alkoholista, a másik hűtlen, a harmadik játékgépfüggő, a negyedikkel meg csak azért marad a neje, mert egyedül nem tudná fizetni a lakáshitel részleteit, bazmeg, mondtam erősen bevodkázva a népes társaságnak, milyen jogon sajnáltok Ti Engem, amikor kétharmadotok egy centire van a válástól, egyesek ki is mondták, hogy ha anyagilag megengedhetnék maguknak, úgy elköltöznének a pasitól, hogy soha vissza se néznének. A maradék egyharmad is csak azért marad a szar férjénél, mert olyan alacsony az önbecslése, hogy azt hiszi, ennél jobbat nem is érdemel. Kurva gyorsan ki lettem utálva arról a blogról, cseppet sem bántam, mert az pont ilyen lerázok-mindent-ami-visszahúz korszakom volt. Utólag kicsit szarul érzem magam, mert alapvetően rendes nőknek tartom mindet, ők csak húzzák az igát, élik az életüket, amennyire az erőforrásaikból futja, nem volt jogom ilyen kirohanáshoz, még részegen sem. Visszaszívni már nem tudom. De nekem ott először nyílt ki a szemem arra, hogy nem minden kapcsolat az, aminek látszik, és hogy soha ne irigyeljek senkit azért, amit magáról mond.

        • De foxi, ha ok tenyleg azon sajnalkoztak, hogy te milyen szerencsetlen lehetsz igy egyedul, akkor a te kirohanasod helyenvalo volt, ha ezert kiutaltak, mert az igazsag faj, az meg legyen az o problemajuk. Jo helyen vagy te itt.

          • Nem is a véleményemet sajnáltam, hanem a hangnemet meg az időzítést. Hogy fájdalmat okoztam. Igazából meg tudnám ideologizálni, hogy miért volt igazam, meg azt is, hogy miért nem, de olyan mindegy. Megtörtént.

        • Magamra ismerek. Nem rég eljegyezte a barátnőmet egy olyan férfi, akinél arrogánsabbat messze földön nem ismerek. Ez egy dolog, mindenki éljen azzal a szörnnyel, (túlzás? lehet) akivel akar. Na de a lány és a barátja átlagéletkora 20 év és a 4 éves kapcsolatuk alatt kölcsönösen oda-vissza csalták egymást.
          Az eljegyzés hírére azért felhúztam a szemöldököm és nem mosolyogtam.
          Megkaptam: túl magasak az elvárásaim. Aha. Olyan ez nekem, mintha az emberek többsége az egész életét egy kiütéseket okozó, viszkető műszál blúzban élné le és ragaszkodna hozzá, hogy elmesélje milyen nagyszerű ez és kényelmes.

          • “Olyan ez nekem, mintha az emberek többsége az egész életét egy kiütéseket okozó, viszkető műszál blúzban élné le és ragaszkodna hozzá, hogy elmesélje milyen nagyszerű ez és kényelmes.”

            Köszi én is így érzem! Miközben én tökre nem ilyen vagyok és olykor be is szólok.

      • Nagyon nehéz volt szótlanul tűrni. Nem is igazán tudom, mi lett volna a helyes reakció. Ha elküldöm a picsába a férjet, meg kioktatom, akkor a feleségét fogja lebaszni, meg hibáztatni, meg “milyen bunkók a barátaid, ide többet nem jönnek”, és akkor még jobban elszigetelődik a csaj. Ha a feleséget tolom le, hogy hogy lehet ilyen férjjel, és lépjen le, akkor csak még jobban megalázom, és a szégyenét erősítem (vagy a legrosszabb: felháborodik, és megvédi a férjét). Az az alapelvem, hogy ha egy másik ember torkának ugranak, és az nem tudja megvédeni magát, akkor azonnal közbe kell lépni, de itt nem tudtam, mi a helyzet, mert igazából a feleség nekiesett volna a veszekedésnek, de ránk való tekintettel szótlanul kellett tűrnie. Annyit tehettünk, hogy leléptünk, így legalább a csaj kínjait nem növeltük azzal, hogy látjuk, hogy viselkednek vele.

        • Értem én a szitut, és pár éve én is ezt csináltam volna, de hosszú évek megaláztatás-sora önzővé és némileg agresszívvá tett, mostanra bocsánatot se nagyon kérek érte. Én minimum a hajigálásnál felüvöltöttem volna, hogy “kajacsata”, pár marék kaját a férjhez kúrok, és ha nehezményezi, akkor mondom neki, hogy “jaaaa, hogy csak neked szabad ovisként viselkedni?” Ha nem veszi észre magát, akkor nincs mit tenni, és értem, hogy az asszonyon csattan, de nem vagyok biztos benne, nem akkor járna-e jobban, ha végre borul a bili. Ezzel nem azt mondom, hogy az ő érdekében lépnék közbe, csak is a saját konzekvens viselkedésem okán, nem áltatom én magam azzal, hogy a csajért teszem. De ha ilyen szituban vagyok, akár belobbantom a konfliktust, akár kihátrálok belőle, az biztos, hogy a csajt is veszteséglistára teszem amíg a faszival van. Ha jó barátnő volt, akkor megsiratom, akár hónapokig is, volt rá példa. De elviselni már képtelen vagyok, és nem elv van mögötte, csak az önzésem.

          • “nem akkor járna-e jobban, ha végre borul a bili. ”
            Ez megnyomta bennem a függőség-gombot. A konkrét esetet nem ismerem, de társfüggőket igen. Meg a függőséget magát pláne. Igen, HA függőség, akkor minél előbb boruljon a bili, annál jobb. Ha nem függőség, akkor ennyit elvisel.

      • Igen, én is ezen gondolkodtam. Hogy ez is a rendszer része. Hogy ott van két penge nő, kristálytisztán látják a helyzetet, és semmit nem tehetnek, nem szólhatnak (?) a seggfej férjnek, nem figyelmeztethetik. Tényleg az a felállás, hogy a pasi büntetlenül megteheti, iksz másik ember feszeng mellette, és a végén a feleség kér elnézést és szabadkozik? Mindenki úgy kezeli, mintha egy értelmi sérült gyerek lenne, vagy azért nem figyelmeztetjük, mert olyan erős hatalmi pozícióban van, hogy nyaktörő lenne? Ez a “helyes” hozzáállás?
        Ha a nő nem tud lépni, kiállni magáért, akkor be kell állni mögé? Úgy támogatom, hogy hallgatok? Kísérletet sem szabad tenni arra, hogy a fafej pasi szemét kinyissák? Megmaradunk a célozgatásoknál?
        Chiaki: gyáva kukacok voltatok, vagy finoman és empatikusan a barátnőtök mellett álltatok? Sarkítok, de ugye érted a kérdést. És azért kérdem, mert nem tudom a választ. Érdekel, hogy a konkrét helyzetben nem lehetett volna-e tenni valamit, szólni, tényleg hallgatni kellett-e, ill. akartatok volna-e, csak nem tettétek, miért nem? Már ha akarsz válaszolni.

        • Én egy ilyen helyzetben négyszemközt nagyon komolyan elbeszélgettem volna a barátnőimmel, a megfigyeléseimre szorítkozva, hogy figyelj, én mint kívülálló ezt és ezt látom, és szerintem ez nem tesz jót neked, de végülis a te dolgod, felnőtt ember vagy. Ha segítségre van szükséged, szólj, ezek és ezek a lehetőségek. Ebben a helyzetben csak ő az, aki változtatni tud, mert sajnos az nem működik, hogy a bántalmazó fejével beszélünk. És sokszor aki benne van egy ilyen kapcsolatban gy idő után tényleg nem látja, mi történik vele. Néha a szembesítés is segíthet, egy kívülálló szemszöge. Sajnos ennél többet nem tehetünk.

      • Nemcsak, hogy nagykorú, PhD-s matematikus! És mikor megérkeztünk, még főzött nekünk kaját, mosott magának ruhát, és mosogatott is! Egy egész napon át nemcsak, hogy normális volt, de non plus ultra. Utána meg átpottyantunk a másik végletbe, de gőzöm sincs, miért. Jekyll és Hyde.

        • Elvettétek a csaját..az pedig az övé…majd jól kiúúúútál benneteket, mint annak idején anyuka új pasiját…bölcsi, kezdő szint?

            • 🙂
              That’s a good point!
              Hitelesnek tűnik amit állítasz Devorah, most hogy belegondolok. Hajlamos voltam mindig is felmentéseket adni azoknak a zseniális képességű embereknek, akik valamilyen formában őrületbe kergették a környezetüket, de legalábbis próbára tették és húrnyira koptatták az egyébként hajókötél idegzetet is.
              Simán csak seggfejek..? Új nézőpont. Köszi!

            • Ó hát kérlek, az év végi művészetpszichológia házi dolgozatomat az őrült zseni témában írtam 🙂 Sok tanulmány bizonyítja, hogy az őrület és a zseni a legritkábban jár együtt, a 19. század végén terjedt csak el ez az elmélet, amit elég kétséges “kutatásokra” alkalmaztak. Aszonygya róla Révész Géza, hogy: “A szellemileg magasrendű embereknél könnyű paranoid vonásokat felfedezni, mivel betöltik őket eszméik, egocentrikusságuk miatt gyakran kevés érdeklődést tanúsítanak a többi ember iránt. Ez a normalitás tartományában az összeszedettséget, egy ügy iránti fokozott érdeklődést, feladatra koncentrálást jelenti, a patológia tartományában a téveszmét, egy elképzeléshez való tapadást, nárcizmus, kritika elöli elzárkózást jelent, az alkotó tartományában pedig az ügy iránti szenvedélyes odaadást, fokozott fantáziaműködést és az egyoldalú érdeklődést jelenti.”
              Nagyon tudománytalanul: van olyan, hogy egy tehetséges ember rákattan valamire, vagy alkotóként érzékenyebb az átlagnál, de olyan nincs, hogy a tehetségből közvetlenül következzen a taplóság. 🙂 A feleség papírgalacsinokkal dobálása meg végképp nem.

        • És legalább szétdicsértétek a fejét, hogy felnőtt férfi létére tud egyedül mosogatni? Mert ha nem értékeltétek eléggé, lehet, hogy azért sértődött be. Nem tudtad, hogy pasinak minden egyes elvégzett háztartási teendőért minimum állami kitüntetés jár?

    • Ide írom, de akár külön is mehetne:
      Mit nem értetek? Az a nő, aki méltó, egyenjogú, figyelő kapcsolatot szeretne, az válogatós. A pasi, aki olyan őt szeretne, aki kiszolgálja, akit leuralhat, csak normális nőt akar.

      • Köszönöm! *elpirul*

        Porcnak is ide válaszolok:

        Szerintem gyáva szarok voltunk (barátnőm – akivel mentem – szerint semmi közünk hozzá, a feleség tudta, hogy milyen, amikor hozzáment), mert rá kellett volna szólni. Csak annyit csináltunk, hogy kussoltunk, semmibe vettük a fickót (mikor be akart vonni minket a kis játékaiba), próbáltunk levegőnek látszani, és közben hülyéskedéssel, röhögéssel enyhíteni a feszültséget (nem ment) és egyszer rászóltam, hogy adja vissza a tetrist a feleségének, de csak mert az én tabletemen játszottak. Beszéltünk egyébként a feleséggel, mikor még csak annyi volt, hogy nem szólt hozzá a férje, és akkor azt mondta, hogy tudta, hogy ilyen, és el tudja viselni a duzzogást, meg hogy neki kell békülést kezdeményezni. A többi faszkodásról viszont nem volt szó (ezután a beszélgetés után durvult el a helyzet), és azt nem tudom, hogy viseli (nyilván szarul, és tök egyedül van ott, összezárva a férjével). Utolsó emailjében azt írta, hogy még mindig nem tudja, miért szemét.

    • Uhh tökre sajnálom, hogy ez az egész elrontotta a külföldi nyaralást… Nagyon gáz, amiket leírtál, nem is tudom, én hogy bírtam volna szó nélkül elviselni. Tuti elszakadt volna a cérna és beolvasok a pasinak, aztán alhatok a híd alatt.

      • Igazából tök jó volt a nyaralás, csak az utolsó estére/éjszakára tetőzött a dolog, addig nagyon jól éreztük magunkat. Kínosnak kínos volt, de inkább mélységes döbbenetet és szomorúságot éreztem (még csak nem is dühöt, amiért ilyen bunkón viselkedik). Én egyáltalán nem barátkozom olyan emberekkel, akik azért bántanak másokat, hogy ők jobban érezzék magukat, és ezért mindig mélységesen megdöbbenek, ha véletlenül összefutok egy ilyennel. És szomorú vagyok, mert valaki hozzáment feleségül, és szar neki (merthogy kedvelem, és nem akarom, hogy szar legyen neki).

    • “Az meg, hogy olyan emberek sajnálnak le egyedüllétünk miatt, akik bántalmazó párkapcsolatban élnek (és mindig ezek sajnálnak le, aki boldog, és méltó párral létezik, az valahogy sose szól be), mindig mély szánalommal tölt el. Nem hitelesek.”

      Aki belekóstolt, hogy mennyi küzdelemmel jár egy valamennyire is méltó kapcsolat, ugyanakkor mekkora mázli eleve, ha olyannal találkozol, akivel erre egyáltalán van esély, az becsüli az emelt fővel egyedül élőket. Mikor a barátnőmnek vagy a húgomnak jelzem, hogy tisztelem a tartásukat, azt, hogy nem eresztik lejjebb a lécet csak azért, hogy legyen már végre valaki, akkor megkönnyebbülten sóhajtanak fel, mert azt mondják, jólesik ezt is hallani a sok csesztetés mellett.

  9. Nem annyira lényegi elem szúrt szemet… “nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná”
    Ezt már valószínűleg nem fogom megtapasztalni, mit tennék egy ilyen helyzetben, mert mindent együtt építünk fel, és közös a kassza. De ezt nem minden esetben tartom rossz, hibás, káros, romboló döntésnek. Mondjuk én élethosszig tervezek, bizalommal, hogy ez működni fog. Nem érzem veszélyesnek, ha közösek a dolgok. Biztos más, ha valaki egyedül érte el azt a lakást, és utána köti össze valakivel az életét. Lehet, akkor másképp látnám. De ez egy egyenlő kapcsolatban nem kell, hogy problémát okozzon, szerintem. Ha netán véget ér a kapcsolat, akkor egy jó kapcsolat a végén is tud, ha nem is feltétlen szép, de tisztességes lenni, és akkor mindenki visszakapja azt, ami illeti. De ha már az elején nem hiszem el, hogy ez működhet (abban az esetben, ha tényleg hosszú távra, élethosszig tervezek), ha már körbebástyázom magam, akkor engem az frusztrálna. Legalábbis a másik oldalról nézve biztos. Nekem nem esne jól, ha mellettem életem párjának B tervei lennének, hogy ha netán nem jönne össze… (Igen, ez meg az én olvasatom, hogy ez már egyfajta önvédelemnek, B tervnek minősülhet.)

    Szóval én így látom, nekem meg csak így működik. Az összes többivel egyébként tök egyetértek 🙂 Egyszer volt a Dawson és a haverokban (jó rég volt már), hogy egy szakításnál a lány azt mondta indoknak, hogy vele nagyon boldog, de egyedül is tudnia kell boldognak lenni. És ezt ment megtanulni a szakítás után. Ezzel a mondattal nagyon egyetértek. Az én kapcsolati felfogásomban is az van, hogy két egész ember alkot egy újabb egységet, de külön-külön is működőképesek (ráadásul képesek lennének _jól_ működni), csak együtt valamiért jó/jobb. És kell időt/teret/energiát/pénzt fordítani mind a két fél vágyaira, fejlődésére.

    Hogy milyen nőkép van még az “önálló nőn”, vagy a “családanyán” kívül… valóban, az önálló nő a minimum. Ez nem feltétlen egyenlő a karrieristával. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy képes megállni a maga lábán, van saját véleménye, barátai, stb. Tehát felnőtt. Max. anyagi tekintetben tudok elképzelni nem egyenlő helyzetet. Vagy mert otthon van a gyerekekkel (ez a családanya), vagy mert épp munkanélküli, vagy vállalkozást indított és még nincs profit… szóval hogy ideig-óráig épp a másik fél a fő tartópillér anyagilag. Aztán ez működhet úgy is, mint a libikóka. Hogy aztán a nő dolgozik pénzért, a férfi meg másért.
    Most pedig megyek tanulni a jövőmért 🙂

    • “akkor mindenki visszakapja azt, ami illeti” Ó, bár így lenne! Mindent közösen szereztünk, és most mégis retteghetek, megkapom -e idejében, ami jár.

      • Tudom, hogy sajnos nagyon sok esetben nem így van, és ezért esetleg egy következő kapcsolatban már tart is az ember, húzná a határokat… szerencsére ezt még nem kellett megtapasztalnom és így tarthatom magam az ideálishoz.
        Neked sok erőt és sikert kívánok!

    • “én élethosszig tervezek, bizalommal, hogy ez működni fog. Nem érzem veszélyesnek, ha közösek a dolgok”
      Szerinted mások meg két vagy tíz évre terveznek? Mások is élethosszig terveznek, ezért lesznek gyerekeik, ezért házasodnak, ezért vágnak hitelbe, túlzó házba. Aztán nagy a döbbenet, ha egy idő után függőség van, bántalmazás van, vagy megugorhatatlan szakadék a kétfelé alakuló személyiségek között, vagy csak békés unalom, a nagy semmi, csupa automatizmus. A felismerések ideje az életközép, olyankor borul minden, megy, aki addig biztosnak hitte a kapcsolatát, ráébred, hogy ő homoszexuális, főbe lövi magát, ironmanen indul, buddhistának áll.

      “egy egyenlő kapcsolatban” — a kapcsolatok nem egyenlőek, nem lehet függetleníteni őket a közegtől, amely nem egyenlően mér és oszt jövedelmet, munkalehetőséget, mozgásteret, mentséget.

      Én nem tudom, élek-e még valakivel valaha, most azt gondolom, nem. De ha igen, akkor is lesz egy hetedik szobám. A személyiségemben is, meg tulajdonviszonyilag, vagyonilag is, külön vagyon, külön kassza, nagyobb összeget nem kérünk, nem adunk kölcsön sem, nincs közös bankkártya, anyagilag mindenki magáért felelős, lakást másra nem íratunk át, nem fektetjük közösbe (mondjuk a miénk bérleti jog csak) — szerintem így negyven felé, komoly előtörténettel, gyerekekkel ez fel sem merül ép morálú emberben.

      Nem tudom, ha tanár maradtam volna, akkor is ezt gondolnám-e, de nem maradtam tanár, nem jött ki anyagilag.

      • Nem tudom, mások mennyire, hogyan terveznek. Van, aki nem tervez élethosszig. Másokról itt nem beszéltem, csak magamról, nem eltagadva ettől másoktól, hogy ők is tervezhetnek élethosszig (természetesen, miért is tennék ilyet).
        Tény, hogy messze még az életközép, de nem hiszem, hogy feltétlen borulnia kellene mindennek, mindenki életében, kivétel nélkül. Legalábbis nagyon remélem, hogy mi majd ezt elkerüljük. Hogy nem hiszem majd azt 40 évesen, hogy addig szart se ért az életem, vagy nem tudom… hogy mindennek változnia kellene. Remélem, tudok végig annyira tudatos lenni, hogy ne kelljen 180°os fordulatot vennem, hogy a saját utamon járjak. Hiszek ebben, hogy ez sikerülhet.

        Én megélhetem egyenlőnek a kapcsolatom. Mi megteremthetjük, szerintem. Legalábbis az én fogalmi rendszerem szerint igen. Attól függetlenül, hogy a közeg olyan, amilyen, amin van mit változtatni és igyekszem is tenni érte. De ettől én még egyenlőnek élem meg a kapcsolatom.

        Megértem, ha Te már másképp gondolod, mert igen, más az élettörténeted. (Hogy mégis felmerül ez valakiben, azért nem feltétlen kell a morálja épségét firtatni szerintem.) Az én élettörténetemmel ez a mondatrész szúrt szemet, és az én élettörténetemmel teljesen okés a közös hitel, bankszámla, hálószoba, mittudomén még micsoda, a nemrég indult házasságunkban. És önálló nőnek érzem magam, személyiséggel, véleménnyel, barátokkal, vágyakkal, stb.

          • Én azt hittem, az “önálló nő” volt a téma, az erről való elmélkedés, ötletelés, saját vélemények, megélések. Amibe belefér az én megosztásom is, hogy nekem mit jelent/nem jelent az önálló nő, én hogyan élem meg, mi jutott eszembe a bejegyzésről.
            De akkor ezek szerint nem, bocs az offtopicért.
            Azt remélem, senki nem hitte, hogy meg akartam volna ítélni más házasságát, életét vagy döntéseit.
            De amellett kitartok, hogy létezik olyan, hogy nincs nagy meglepődés. Lehetséges.

            • Szerintem is létezik. De én például a másik véglet vagyok, alapvetően nem számítok semmi jóra és nem “nyílok meg” teljesen a partneremnek (már).
              És ezért igazából nem is ért eddig még “rossz” dolog ebben a kapcsolatban, mert racionálisan ültem bele ebbe az egészbe. Mindenre fel vagyok készülve, egy esetleges “megcsalásra” is – mindkét részről. Szar lenne, de nem tragédia.
              Ő szerelmes volt én pedig nyugalomra vágytam és úgy ítéltem meg, jó ember és a szex is jó vele.
              És most elmélyült a dolog lelkileg. De megvan a “szoba”, ahova nem követ, nem is tud, nem is akar és ez így van jól. Valószínűleg neki is van ilyen szobája és szeretem a szobájával együtt.

              Egyébként mi szegények vagyunk, mint a templom egerei, szóval “szerencsére” vagyonközösség valószínűleg sosem lesz. Néha megosztozunk egy gombóc fagyin, mint a gyerekek.

              Nagyon szeretem ezt a posztot még visszajbvök majd ide időről-időre.

      • Érdekes dolog ez a bizalom , meg a hiánya. Nekem a borsó meg a héja jobban tetszik. Ha szétmennénk sem akarnám/tudnám “kisemmizni” az asszonyt, de ez valószínűleg alkati dolog. Nem menne, valahogy nem tudnék belül elszámolni magammal. A hetedik szoba érthető gyerekekkel, nekem mégis értelmezhetetlen , talán a 2 hozott 1 közös miatt és mégis 3 gyerekem van.
        Ha én önállóan megélek és marad még, nekem nem menne a külön kassza ennyire ismerem magam, a bankkártya nem érdekel , vajon nem vagyok ép morálú? Hiszen egy közös meghozott döntéssel élnénk együtt, közösen . Ezen csak úgy elmorfondíroztam, egy kicsit meg leírtam.

      • Mostanság azon morfondírozok, hogy tanárnak lenni folyamatos veszély, mert egyszer csak bebetonozódsz a rendszer falába. Még nem jöttem rá, hogy lehetne kicselezni ezt.

  10. Szomorú dolog jutott eszembe: Sokszor megtettem panaszkodó barátnőkkel, ismerősökkel, hogy fölajánlottam, jövök, vigyázok, csinálom, elintézem, föladom, megfőzöm, megsütöm. A válasz kivétel nélkül, mindig, elutasítás. Riadtság. ” De hát, van neked elég dolgod, á, csak tőlem fogadja el a teát, dehogy, nem terhellek, ó, valójában jó nekem így is, ugyan hova menjek én el , inkább kivasalok”. Milyen mérhetetlenül bele lehet süllyedni a kilátástalanságba.

    • Gondolom, valahol ez is az identitásuk részévé vált, hogy ő az, aki jól tudja csinálni a teát és kétnaponta vasal. Ha ezt elvesszük tőle, nincs mire támaszkodnia.

      • Érzek én ebben egy nagy adag mártíromságot, és kényelmet is Foxi, félelmet dögivel. Utóbbit megértem, mert látom hogy hogy lázadnak és torolnak például a gyerekek, ha az anyjuk a saját időért, testi szabadságért, csendért vagy épp zajért kampányol. Elkeserítő.

        • Hát, az. Nem egy vígjátékba illő vitám volt ebből:
          -Na, akkor kedden jövök.
          -De, biztos, nincs más dolgod?
          -Biztos.Ha lenne, nem jönnék.
          -Jajj, most jut eszembe, a kedd nem jó, jön a postás.
          – Elbírok egy postással. .De, oké, akkor legyen szerda.
          -Aha..nem is tudom, dolgozik-e szerdán a fodrászom..
          -Hát kérdezd meg, legfeljebb áttesszük csütörtökre.
          -Hallod, te mindig ráérsz???
          – ( ekkor már azért nem olyan nyugodtan) : Nem, bazmeg, nem érek rá mindig, csak a múltkor fél óráig bőgtél az utcán a vállamon, gondoltam, eljövök néha.
          -Aha…hát, nem is tudom, a férjem nem szereti, ha más van a gyerekkel..
          – ( ekkor már röhögve) Oké, majd titkoljuk, hogy itt jártam, a csecsemő nem fog köpni:D
          …és persze előző este lemondja,, mert épp kapott a teszkóban egy tutijó otthoni hajfestéket,,

          • Ezen most nagyon elgondolkodtam. Szerintem én is ilyen lennék, nem feltétlenül bántásból. Ami mögötte van:
            – lelkiismeret-furdalás, mert hiába panaszkodik egy otthon lévő nő, sokszor megkapja, hogy csak a lábát lógatja és még el sem tud intézni piti dolgokat. Ha az ember ezt elég sokat hallja, elhiszi, és egy ilyen felajánlástól még alkalmatlanabbnak érzi magát. Hiszen egy dolgozó, elfoglalt barát meg tudja oldani, hogy a saját életén kívül az enyémen is segítsen, én pedig “láblógatás” mellett sem.
            – Érdemtelenség-érzés: nem érdemlem meg a saját időt, főleg, hogy pénzt költsek pl. fodrászra (ezen én már nagyrészt túlléptem, de nagyon értem az érzést). Ráadásul, ez muníciót jelenthet a férjnek, ha esetleg hajlamos lenne a fejéhez vágni, hogy “miért vagy te állandóan fáradt, a múltkor is elmentél fodrászhoz” legalább fél évre
            – Nehéz ezt megfogalmazni, de talán az a nyomás is visszatartana, hogy úgy érezném, az egyszeri segítség nem oldaná meg a rossz érzéseimet, viszont aki segít, az talán elvárná, hogy én most attól boldog legyek. Ha elsírom, hogy egy rohadt fodrászhoz nem jutok el, abban nem csak annyi van, hogy oda akarok menni, hanem kimerültség, túlterheltség – ezen csak a saját élet átalakítása segíthet, baráti szívesség nem.
            – és igen, amit a többiek is írtak: a kontrolltól, kéretlen jó tanácstól való félelem is visszatartana

            Nem tudom, mi a megoldás, ha tényleg segíteni akarsz… Talán a legjobb, ha félórát sírhat a válladon.

        • Saját sztori: gimis koromban nyári szünetben baromira unatkoztam, folyton kaptam a dumát, hogy semmit nem segítek otthon, miközben szüleim túlóráznak, meg kicsit a saját nagykorúságomat is bizonyítani akartam, ezért egyik nap korán keltem és pincétől padlásig kitakarítottam. Apám ért haza elébb, nagyon megdicsért, mennyekben éreztem magam. Aztán hazajött anyám is, büszkén mutattuk neki a fényesre suvickolt házat, mire elsírta magát, és közölte, hogy “akkor rám már nincs is szükségetek”, összepakolt és hazaköltözött a szüleihez. Ez volt az _egyetlen_ olyan alkalom, amikor nélkülünk ment valahova. Apámmal még órákig csak ültünk a nappaliban, arcunkon a mostmijafasztörtént kifejezéssel, aztán ő megnézte a késő esti híradót, én meg olvastam. Három napig teljes nyugiban éltünk kettecskén, a negyedik napon anyám betoppant, diadalittasan közölte, hogy há-há, megint nincs elmosogatva! Apámmal hozzá se szóltunk, az élet ment tovább, mintha ez a kis epizód meg se történt volna, én pedig soha többé nem végeztem házimunkát abban a házban; ha anyám baszogatott érte, ignoráltam, apám meg onnantól békén hagyott. Legközelebb akkor volt portörlő a kezemben, amikor kb 7 évvel később összebútoroztam a vőlegényemmel.

          • Foxi… nagyondurva. Anyádból nem lehetne drámát írni, semmilyet. Vagy max valami abszurd bohózatot. Ez tényleg wtf. (Remélem, nem bántalak meg ezzel, egyszer te írtad, hogy sírvaröhögős, vagy hasonló kifejezést használtál az angyalszelídségre).

            • Tart hát. Ki állítaná le? Anyám nem, mert ő büszke az ő játszmáira, mert ezekkel mindent megszerez, amit akar, aki pedig nem enged, azt egyszerűen kiutálja a köreiből. Ő nekem is ezt tanította volna, ilyen-olyan manipulációval kell keresztbe tenni a kollégának, hogy engem léptessenek elő, így kell engedelmességbe zsarolni a gyereket, rövid pórázon tartani pasast. Élete nagy kudarca, hogy nem tudott rávenni, nem tudom, hogy azért, mert alkatilag alkalmatlan vagyok az ilyen durva játszmákra (pláne tudatosan, mert ha nem figyelek, azért belecsúszok kisebbekbe), vagy mert annyira megviselt, hogy egész életemben ezt kellett elszenvednem, hogy már automatikusan elhárítom a gondolatot is, hogy játszmázzak. Apám meg simán feladta, kilép a játszmából azzal, hogy az x-edik munkát is vállalja, addig sincs otthon, a pénzt meg mind hazaadja, hátha azzal vásárol magának egy kis nyugalmat. Felőle anyám azt kavar, amit akar.

      • Amíg csak az identitás részévé válik, addig még hagyján. Ha identitássá válik!
        Nekem nagyon észnél kell lennem, mert kezdem elveszíteni magam, nem mindig tudom, mit csináljak a nehezen kiharcolt szabad időmmel. Gáz. Legtöbbször csak csendben bambulni szeretnék.

      • Ez bennem is megvan, hogy néha elmondom valakinek, hogy szar, aztán ha segíteni akar, kihátrálok. Én egyértelműen arra vezetem vissza, hogy gyerekként több esetben is eljátszották ezt velem felnőttek: elmondtam, hogy gond van, segítséget kértem (sokszor a beszélgetés is segített), később megaláztak a gyengeségemmel. Nekem mindig bekapcsol ez a kapcsoló, ha elfogadok bárkitől bármit, hogy “ez még sokba fog kerülni”.
        Sok esetben,mikor az ember a szakadék szélén lavírozik, maga a kommunikáció is áldás.

        • Gyerekként (is) utáltam az irányítást, ezért azt is, ha segítettek. Ha valamit jól csináltam, akkor ugye azért mert megmondták hogy úgy kell vagy segítettek, ha nem jól sikerült a dolog akkor meg azért nem sikerült mert nem úgy csináltam ahogy mondták. A teljesítmény nem lehetett az enyém, az én sikerem vagy az én kudarcom. Pedig nem aláztak meg, csak szerettem volna nagyobb önállóságot .Valahogy úgy érzem, a segítség szólhat arról is, hogy lám, szükséged van az irányításra mert egyedül nem boldogulsz, kevés vagy.

          • Én korai kamaszkorban éltem ezt meg, többször is. Abban a formában, hogy családi, lelki gondokkal kapcsolatban megnyíltam, és utána a fejemhez vágta, hogy én csak panaszkodok és leszívom az energiáját. Azért egy még-nem-kamasz kislánynak ez elég szépen hazavágja a bizalmát az emberekben, pláne ha amúgy is képtelen megoldani a problémát… és volt még több ilyen is. Hogy bíztam valakiben, és aztán rosszul végződött. Végtelenül szeretetéhes gyerek voltam, és azt hiszem, vastagon kapcsolatfüggő is. Ezek miatt a bizalomvesztések miatt nehezen barátkozok, illetve ha valaki van is, aki “barát”, a belső köreimbe nem engedem be. Mindig megmarad a védőkör az igazán fontos dolgok körül. És igen, ez nagyon megvan, ne segítsen senki, én erős akarok lenni, legyen az én sikerem (vagy kudarcom, abból is könnyebb a magamét elviselnem).

    • Nálunk, családban van az, hogy a háromgyerekes anya meghív engem vacsorázni, majd velem sütteti meg a saját vacsorámat, mert sem a férj, sem a gyerekek (15,12,8) nem hajlandóak segíteni nekik. Amikor megkérdezik, néha, esetleg, ritkán, sátoros ünnepekkor és amikor nincs fel.csút a hírekben se agyonvert nő, akkor el vannak küldve, mondván ők nem tudják jól megcsinálni. Van ebben természetesen egy jó nagy adag önigazolás, létjogosultság- bizonygatás. De az ilyen állapotban lévőkkel már nagyon nehéz kezdeni bármit is, körülbelül olyan elzárt közegben ébrednének fel, amilyenben a függőket tartják, amikor le akarják őket hozni. Ahol nincs senki és semmi, akiért és amit meg lehet tenni, kizárólag magukra maradnának.
      Addig meg sütöm magamnak a vacsorámat, mert nem fogok még én is rúgni rajta egyet, közben vállalva ezzel azt is, hogy én is a kiccsalád balekja leszek arra a pár órára, és nekem is lehet vinnyogni meg nyafogni, hogy miért csak karfiol meg gomba kilószám, miért nem karaj.

    • Mert sokszor csak elmondani akarja az ember, és nem beleengedni a másikat a problémáiba. Volt ilyen bnőm, aki azt képzelte, az, hogy megosztom vele a gondjaim, az segítségkérés, majd kis idő múlva jog a tanácsosztásra, a tanácsok behajtására és a kontrollra. Nagyon gyorsan az idegeimre ment. Nem kell kivasalni, kitakarítani, belemászni, nekem biztos nem, mert nekem az privát szféra, és tök kínos visszautasítani is. Megkérdezni, hogy szükséged van- e segítségre, az megint más. Ott van döntési lehetőség, ám nekem volt olyan, hogy kipurcant a mosógépem,, és a bnőm kierőszakolta, hogy vigyem hozzájuk a szennyesemet , de hagyjam is ott, majd ő elintézi. Nagyon ciki volt, de visszautasíthatatlan. A gyerekemmel probléma volt, ő hetekig nyaggatott, hogy milyen vizsgálatokra vigyem el, mert ő úgy hiszi, hogy… Később, mikor összevesztünk végül, a gyerek idegbeteggé minősült, én hiperaktívvá (persze nem degradálón, hát persze).
      Szóval csak csínján az ilyennel. Úgy legyen valaki a barátom, ahogy nekem jó és elég. Ne legyen a barátság leuralás, irányítás, kontroll, a segítés pedig behatolás a magánszférába. Figyelni és annyit adni, amennyire fogadóképes a másik- én ezt vallom.

      • Én félek az ilyen beszélgetésektől, mit félek, rettegek! Ismerek ilyen embereket: elmondja a problémáit, sokszor kifejezetten dühösen, már-már hisztérikusan és utána elhallgat. És néz. Rám mármint.
        Én meg mondom…értem. Értelek.
        Tovább néz.
        Egyre kínosabban érzem magam. Most mi lehet? Mit tegyek? Fogalmam sincs róla, én mit tennék.
        Közhelyeket mondok, hogy hát igen, ez kemény, húbazmeg.
        Még mindig csak néz.
        A végén elkezdek valami tanácsfélét, hogy hát szerintem az is lehet…Akkor van, hogy megtámad, hogy neki nem tanács kell, csak el akarja mondani, miért nem értem meg.

        Megértem én, de mégis kínosan érzem magam.

        • Igen,van bennünk egy ilyen kényszer, vagy szocializáció, ami azt súgja ilyen helyzetben, hogy most akkor valami baromi konstruktívat kell mondanunk (avagy tennünk), Ami kínossá teszi a csendet, amivel csupán hallgatunk.Pedig szerintem nincs azzal semmi baj.
          Aham…Értem… Igen, figyelek…. Tényleg?… Mondd, érdekel…stb, stb. Néha ennyi épp elég. Nem szoktam máshogy. Néha persze igen, elered a szófosás, és osztom az észt. Ez persze nem tanácsosztogatás vagy ilyesmi. Ezt tudatosan leépítettem magamban, és megmondom őszintén, elég gőgös magatartásnak érzem mások részéről is. Hát hogy jön ahhoz bárki, hogy tanácsot adjon egy más helyzetben lévőnek, más személyiségnek? Hol látja ő a másik helyzetének minden aspektusát? Hol van neki tudása egy másik ember életébe beleszólni? Esetleg elmondhatja, ő mit tenne és miért, de itt akkor meg is lehet állni.
          Mondjuk hülyéket beszélek, mert mostanában huszonéves barátnőimnek szoktam mondani, hogy aszongya meg ne próbálj férjhez menni, mert többé nem ismerlek. Ha gyereket szülsz, akkor meg végképp kiradírozlak az épelméjűek sorából. Bár ez meg inkább fenyegetésnek értelmezhető, semmint tanácsosztogatásnak. Ezzel se sokra megyek, mert azt hiszik viccelek, pedig nem is.
          No, szóval szerintem tök jó a hallgatás, figyelés, hümmögés. Kinyitja a másik embert és bizalmat gerjeszt. Ha nem érez minősítést a beszélő (márpedig a tanácsosztogatás is követendő normát sugall), akkor megnyílik, mert azt érzi, elfogadják őt. Beszél, közben megkönnyebbül, és sokszor rá is talál a saját megoldására. Ezek szép pillanatok.
          Aztán van, hogy a másik nem tud ezzel mit kezdeni. Nekem szokták mondani, hogy mondjak már valamit, meg most miért hallgatok. Emögött azt érzem, hogy valahol meg is szoktuk, hogy állandóan minősítenek minket, s ilyenkor várunk valami megerősítést, vagy okosságot. Fura, ha nem jön. Akkor én pl azt szoktam mondani, hogy nem, csak figyelek. Azét hallgatok, mert figyelek rád.
          És ez egyáltalán nem kínos.
          Nekem.
          Persze másnak máshogy.
          Nekem nagyon fullasztó az afféle kontrolláló beszélgetés, utálom, ha nem tudom szabadon elmondani az érzéseim, ha számomra idegen megoldási javaslatokat kapok, ha elemzik a viselkedésem, és igen, az is, ha a problémám elmondása azt a hatást kelti a másikban, hogy segítést várok. Nem feltétlen. Illetve tök jó, ha megkérdik, segítségre van- e szükségem, de ha azt mondom, nem, akkor ott álljunk is meg. Ha igen, akkor úgyis nagy szeretettel elfogadom.
          Nem közhely pl, ha azt mondod, úúú, bazdmeg ez kemény. Én szeretem, ha érzi valaki a problémám súlyát, és ezt visszajelzi felém. Sokszor ez éppen elég.

      • Szívem szerint megtenném , de az agyam leszoktatott róla. Jártam hasonlóan, mint Adél a mosással. Nagyon fájdalmas, nagyon kegyetlen, nagyon gőgös visszautasítás volt. Azóta én is csak a saját szennyesemmel törődöm. Ha én mosom el a poharat, szívesen teszem, még köszönetet sem várok. De végigturnézni az utcát, hogy nem lett elég csillogó..ízléstelen.

      • Tapasztalatom szerint az tisztább, ha az ember fizetett segítséget vesz igénybe. Volt olyan, hogy valóban túlterhelt barát akart segíteni az egyetlen szabadnapján nem is egyszer, azt megéltem szeretetnek, de nem fogadtam el. Még hosszú távon szerintem nem is lehet elvárni barátoktól, így ha sűrű volt az életem mert sokat dolgoztam mindig fizetett segítségem volt.

        • Az anyósom jut eszembe: kihívjuk, hogy kicsit levegőhöz jussunk. Erre mikor hazaérek, mosogat, meg fel akar mosni.
          Nagymamának hívtuk ki, nem takarítónőnek. És igen, segítség ez is, de túl megy a határon, no meg benne van a ti nem tudtok háztartást vezetni sem…
          Levegőt akartunk kapni, moziba menni, kettesben lenni. Ebben nem a mosogatnvaló akadályoz minket. Egyébként aranyos, de most hétvégén én mosogatok majd nála, hogy megköszönjem…

          • Hát már most annyiszor láthattuk, milyen nagyszerű férfi vagy, hogy lassan én kezdek frusztrálódni, hogy én meg milyen szar nő vagyok. Hogy én valójában csak vakon tapogatózok, mi hogy lenne jó, miközben te már egészen ifjan pontosan tudtad és tudod azóta is, hogyan lehet a rendszert kijátszani, s minden előnyödet sutba dobva tökéletesnek lenni. Respekt. 😛

            • Aha, ez így van. Tökéletesen tudom mindenre a választ, és tökéletes életem van, meg tökéletes férfi vagyok.
              Azthiszem én meg inkább elhallgatok, ne frusztráljak itt senkit a tökéletes életemmel, hiszen annyira boldog vagyok, majd kicsattanok.

            • Képviselöné: Számit. Ès remélem nem frusztrállak.

              Adél: Nem tudom nem ironikusan értelmezni a hozzászólásodat. ùgy értelmezve pedig több gondolat merült fel bennem.
              Vagy nem hiszel nekem, úgy gondolod vetítek. Vagy csak azokat olvasod el, ahol pozitívan írok. Pedig számtalan kételyemet osztottam meg veletek, és botladozásomat.
              Ezen felül (bár most épp nem tudom, hogy csak álmodtam, vagy tényleg éjszaka írtam) leírtam, mik történtek gyerekkoromban, milyen szar házasságot láttam szüleimnél, majd apámra maradva mennyire ugyanazt éltük át, mint anyám, aki önygilkos lett, mert ezt az egy kiutat látta. Ès igen, rohadtul csinálhattam ugyanúgy minden házimunkát, mint a növérem, meg a hugom, hogy hátha este nem lesz üvöltözés.
              Leírtam, hogy ezek után nem akartam házasságot, mert sokkolt, hova jutottak anyámék. Aztán csak azt tudtam, hogy milyet nem akarok, milyen nem lehetek.
              Ès nem, nem tudom hogy lehet minden elönyömet sutba dobni, miközben nem is tudok minden elönyömröl. Próbálkozok, söt, görcsösen próbálkozok, hogy ne olyan legyek, mint az apám, ne ismétlödjön meg a házasságuk.
              Ezek után beállítasz úgy, mint akinek tökéletes az élete, söt frusztrállak. Nem, egyáltalán nem tudom, mi a tökéletes házasság, tökéletes férj.
              Ezért hallgatok el feléd, mert szerintem valamilyennek akarsz látni, vagy úgy gondolod, én akarom magam valamilyennek láttatni.

              Egyébként miért neked kellene elhallgatnod? Ahogy látom, elég közkedvelt vagy itt. Inkább elgondolkodtatott, nem-e másoknak is frusztráló vagyok, nem-e csak káros a jelenlétem, vagy felesleges.

              • Kérlek, hogy ne mártírkodj. Nem kell nekem megfelelned, írd, amit jónak látsz. Én figyelek, néha vannak fura érzéseim, gyanúim, de még az se gond szerintem. Nem kell nekem tetszeni, vagy megmagyarázni magad. Én úgyis eldöntöm majd, mit gondolok, és még az sem minősít téged.
                Volt egy cinikus megjegyzésem, sorry, mert vannak fura érzéseim a kommentjeiddel kapcsolatban. Nem minddel kapcsolatban, de olykor igen. Indokoltam is már magamat.Tudom, hogy szokatlan, furcsa egy férfinek egy ilyen közegben bármit “jól” csinálni, de nekem fura, ha valakin azt érzem, hogy nagyon jól akarja csinálni, nagyon jó fej akar lenni. Nem tudok mást mondani, egyszerűen fura, és arra ingerel, hogy olykor odaszúrjak egy picit és figyeljem, mi van a bokorban. Kiugrik- e onnan valami. Én értem, ha ez zavaró, vagy bántó, vagy valami. Időnként “nekimegyek” így embereknek, megpiszkálom őket, hogy pontosan lássak. Lehet ennek jó vége, lásd lacit vagy gabit, vagy mindenáront (Upppsz, ez tréfa volt). Mikor aztán a felszín alatt is az van, ami van, akkor okés minden. Szóval értem én, amit írsz, olvaslak is, figyelek, stb.
                Az meg, hogy így reagáltam, nyilván azért volt, mert így éreztem magam. Amit írtam kissé gúnyosan, az egy valós érzésből táplálkozott, jelesül abból, hogy van itt egy ffi, aki gyakorlatilag beszámol arról, hogy miképpen próbálja tanítani ffi társait a nők tiszteletére, de hát ezek a buták nem és nem akarják érteni. Az a bajom ezzel, hogy nem életszerű. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki tudatosan uszítja magára saját közösségét, ráadásul egy olyan közösséget, amely egyébként jellemzően megvédi a tagjait, illetve brutálisan közösíti ki a renitenseket (papucsozás, buzizás).
                Lehet ilyet, van is az országban ilyen vagy kettő. Feminista férfiak. Lehet, te is ilyen vagy, és akkor hurrá, de mint mondtam, nekem nem minden pontjában életszerű ez a dolog.
                Ne haragudj ezért. Nyilván majd körbejárom, piknikelünk egyet (ugye, képviselőné?), és meglátom a dolgot.
                Végülis mi akár kezet is foghatunk. Engem úgy általában szintén gyanakvás vesz körül, minősítés is gyakran és zsigerből, csak én már leszarom. Ha azt mondják, szaranya vagyok, azt mondom, még annál is szarabb, ha nem elég hazafi, akkor azt mondom, még annyira se, ha pedig ffigyűlölettel vádolnak, akkor azt mondom, nem, nem gyűlölet van bennem, hanem megvetés. Szerintem dumáljunk, mondd azt te is, amit gondolsz, aztán majd kialakul.

            • Normabontonak: a tobbiek pozitiv visszajelzeseket adtak neked idaig, ha frusztralnad oket, biztos mondtak volna, arra merget vehetsz.
              Ha oszinte akarok lenni veled, nekem is volt nehany hsz-al kapcsolatban olyan “onfenyezes gyanus” erzetem. De elmult…;-)

            • Tudjátok, simán tünhet önfényezésnek. Sokszor leírom, és majd magambanézek, tényleg így van-e, ahogy írtam, vagy csak ilyennek látom magam? Ugyanezt mondaná-e a feleségem is? Fordítva kellene, elöször végigfuttatni, majd leírni. Kezdem gyakorolni. Ès mióta itt vagyok, ezeket csinálom otthon is, nem csak kommenteléskor.
              Mondom, görcsös vagyok. Görcsösen akarok jó apa is lenni. Nekem nem volt.
              Nem tudom, nem mártírkodás volt a cél, elgondolkodtam, nem-e tényleg így csattan le mindenkinél, mint ahogy Adél írta.
              Adél:
              Èn ilyen érzelmes vagyok, már-már buzi. 🙂 Nem sértödös, ha piszkálnak, direkt, akkor nem sündiszno leszek, és visszaszúrok, hanem teknös, bebújok a páncélomba.
              Nem akarok megfelelni, elég magamnak, meg a feleségemnek, néha az se megy.

              Ez az egész, amit ma, tegnap leírtam, nekem egy nagy felfedezés, most kezd összeállni, miért vagyok ilyen. Miért vagyok ennyire más? Már annyira más, hogy buzinak néznek (fiatalon el is hittem).
              Nem tudom, mit látsz a bokor alján, én is azt keresem. Szurkálódással nem fog kibújni, inkább csak eliszkolni. Lehet hogy te rókát sejtesz, pedig csak egy félös nyuszi.

              “Az meg, hogy így reagáltam, nyilván azért volt, mert így éreztem magam. Amit írtam kissé gúnyosan, az egy valós érzésből táplálkozott, jelesül abból, hogy van itt egy ffi, aki gyakorlatilag beszámol arról, hogy miképpen próbálja tanítani ffi társait a nők tiszteletére, de hát ezek a buták nem és nem akarják érteni. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki tudatosan uszítja magára saját közösségét, ráadásul egy olyan közösséget, amely egyébként jellemzően megvédi a tagjait, illetve brutálisan közösíti ki a renitenseket (papucsozás, buzizás).”
              Mennyiszer buziztak le, mennyiszer papucsoztak le. Ma már leszarom. De elköltöztem kivándoroltam, mert engem megfullasztott az, hogy nem lehetek Magyarországon önmagam. Nem a pénzért mentem el. Ès nem keresem ezt a közeget, ez mindenhol ott van. Jelesül pornófüggö társaimtól mikor hallom, hogy “menjen profi hölgyhöz” akkor felhorkanok. Nem tehetem meg, hogy hallgatok, akkor nem változik semmi. ùgyis lebuziznak, úgyis lepapucsoznak, mit vesztek? Talán nem megy el, talán megfontolja, amit írok. Tudom, naiv vagyok. De ha nem szólok, mit érek el? Nincsenek férfi barátaim, akik voltak, lekoptak (kiderült, szélsöjöbbös, kiderült, homofób). Nincs miért, ki elött megjátszanom magam, nem vesztek semmit. Végig kiközösítettek, mert mertem másként gondolkodni, miért akarnék a tagjuk lenni? Elvárnak egyfajta viselkedési formát, amivel nem tudok azonosulni.

              “miképpen próbálja tanítani ffi társait a nők tiszteletére, de hát ezek a buták nem és nem akarják érteni.” Nem, arra próbálok rávilágítani náluk, hogy lássák meg benne az embert. Hogy éppen a kurváknál jön ez elö, ott a legkitüremkedöbb.
              De Conchitánál is ez van. Nézzünk rá, mint ember, ne a felszínt nézzük. Ne az érdekeljen, szakálla van-e, de szoknyát hord, és sorolhatnám.
              Az embert tiszteljük, a másikat, és ne legyen olyan mondat végre, én elfogadom a melegeket/xy, de…

              Végezetül, örülök a válaszodnak, és megbocsájtok. A szurkálódós nagyon fájt, abban a kontextusban nagyon, hogy tegnap írtam a gyerekkoromról, te pedig az anyósomosra válaszoltál. De értelek, gondolom sokszor járt erre báránybörbe bújt farkas.

  11. Sziasztok — szeretek itt olvasgatni főleg (kommentelni nem feltétlenül), mert tükröt tart, elgondolkodtat, elemzésre késztet saját magam és szűk környezetem tekintetében – így nem hagy süppedni…Akár bele a jóba is.
    Bár én azt gondolom, hogy a gyereknevelés (2 van, kicsi korkülönbséggel) – és most kérlek, ne kövezzetek meg – sokkal kevésbé stresszes, mint az üzleti élet. Sok év felsővezetői tapasztalat után mondom ezt. A GYED/GYES időszak igenis sokkal jobban emlékeztet a pihenésre, mint az, amit rengeteg férfi a pénzkeresés érdekében nap, mint nap végez. Férfiak között, férfiként küzdve, egyenlő bánásmóddal, azonos fizetésért harcoltam az üzleti életben, sikeresen. A gyereknevelés is meló, persze, hogyne, és sokszor idegörlő, de itt sokkal egyértelműbb és zsigeribb a motiváció, az elismerés szintén, míg az, amit férjeink napi 12-13 órában átélnek közel sem ennyire üdítő dolog.
    Persze, tudom, ahhoz, hogy ezt így éljem meg, kell az – nagyon kell! – , hogy a férjem elismeréssel tekintsen az én anyaságomra. Megteszi, én pedig tapasztalatból tudom, milyen a 2 életstílus és így pontosan tudom, hogy melyik milyen.

    • Szia,
      hiszek neked, ami a saját megélésedet illeti. Szerintem is lehet stresszes és szorongató az üzleti életben való helytállás vagy bármilyen pénzkeresés, és üdítő az otthonlét. De itt, mikor az írásokban munkáról esik szó, többnyire valami kiteljesítő, örömteli, fontosnak érzett tevékenységet értünk alatta, amelyből még jövedelem is származik, elégséges az igényeinkhez. Ez nagyon nagy luxus, tudom.
      Amit írsz, az rávilágít arra, hogy a megbecsültség is milyen fontos tényező. A bejegyzésben is olvasható, hogy társadalmilag az anyák napi sokszor hamis szólamokon kívül nemigen becsülik meg a háziasszonyok és anyák munkáját. A férfi a fontos, és ha sikertelen valamiért, akkor együttérzőn megbocsátunk neki és ápoljuk a lelkét. Az otthon és a gyerekek fényes rendben tartása a nő felé alapelvárás társadalmi szinten.
      Én azért beszélek itt néha kételyeimről és csendes szabadságharcaimról, mert jó látni, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy sokszor szorítanak a szerepek. de örülök, ha te mindegyikben jól érzed magad.

      • Húúú, de jó, hogy nem érezted – bízom benne, hogy más sem érzi – támadásnak, vagy provokációnak, amit írtam. Igen, így élem meg, így gondolom, annak ellenére, hogy természetesen én is küzdök kételyekkel, próbálom optimalizálni az új szerepeimet, visszatalálni a régiekbe és megtalálni a lehetőségehez képest legegészségesebb egyensúlyt ezek között.
        Az is biztos, hogy én ritka nagy önbizalommal, határozottsággal és tudatossággal bírok már gyerekkoromtól kezdve, és ezt megtanultam kezelni és élni ezzel, mint eszköz…Ehhez kellettek a szüleim, akik jól szerettek, egy báty, aki védett, ha kellett, és persze sok minden egyéb is…
        És mivel azt is tudom, hogy az enyém csak egy szempont, ezért baromi jó, ha látom, olvasom, hogy ki milyen attitüddel éli meg a saját helyzetét; ez fontos, többek között azért, hogy megértsem – akár a közvetlen környezetemben élők – reakcióit.

    • Nincs mindenkinek ugyanannyi ereje, tehetsége, hozzáállása. Neked megy ez is, az is. Köszönet jár a génjeidnek, a nevelőidnek, a körülményeidnek. Sokan -különböző okokból- elhasználjuk az erőnket a túlélésre. Van, akinek meg nem is jutott a nagy leosztáskor. Mázlifaktor van ebben.

      • bocs, még valami: szóval az én tágabb ismeretségi körömben igen sok olyan nő/család van, ahol a férj komoly beosztásban dolgozik napi nagyon sok órát, külföldi utazással fűszerezve, és tette ezt már akkor is, amikor a nővel megismerkedett. A nő nem dolgozik a 2-3 gyerek mellett – vagy látszólag igen, kapott “játszós vállalkozást” – rendelkezésre áll takarítónő heti x alkalommal, óvoda, bölcsöde, bébiszitter korlátlanul, nagy autó, bankkártya feltöltve, stb. Na olyankor, amikor ilyen háttértámogatással működő anyák sírnak azon, hogy nekik milyen szörnyen nehéz az életük és a férjük soha nincs otthon — na, nálam ez tudja kiverni a biztosítékot, de nagyon.

        • Jo, de ettol meg hianyozhat nekik mas, sot a ferjuk is. Lehet, hogy kisebb autoval tobb ferjjel elegdettebbek lennenek. Ahogy irod, “jatszos vallakozas” pont ezert nem kielegito, hanem csak latszat megoldas/ a kiteljesedes fals illuzioja es emiatt akar felesleges is. Ez nem fogja meghozni a nok onbecsuleset az tuti. Gondolom azert sirnak, mert ok is latjak ezt, mert a kenyelem nem jelenti azt, hogy kiegyensulyozott, boldog az eletuk, csak konnyeb mint azoknak akik robotolnak otthon/es meg a munkahelyen is.

          • De ezt miért a férfira hárítják? Adott a férfi, aki már megismerkedéskor kimondottan karrierista és a nő ezt pontosan tudja és támogatja abban, hogy a karrierjét élje. Közös vágy, cél és döntés a férfi karrierje, a 2-3 gyerek, a kertes ház a budai agglomerációban és az elmaradhatatlan kutya. Ha nincs az első (férfi karrierje) akkor marad a budai zöldövezeti, de lakás, az 1 családi autó, a max.2 gyerek, kéthetenként egyszeri takarítónő és a nagyszülők nagyritkán bébiszittelnek maximum. Végeredmény: a férfi elégedetlen, mert nem teljesedhet ki a munkájában, a nő totál frusztrált, mert vissza kell mennie 2 gyerekszülés között, majd a kicsi 1 éves korában is dolgozni — így sem ebben, sem abban nem tud kiteljesedni úgy istenigazából, és a tömegközlekedés is büdös…
            Vagy a nagy jólét beteljesedése után áll elő azzal, hogy inkább kisebb, inkább kevesebb mindenből, de a férjből több? Ezt hogy? Nem hiteles, ráadásul irreális.

            • Biztos hogy tudja a nő, mit vállal? Nem lehet, hogy csak elhiszi amire szocializálták, hogy ez a boldogság tuti receptje? És az is lehet, hogy a nő nem totál frusztrált attól, hogy a gyereke 1 éves korában dolgozni megy.

            • “Vagy a nagy jólét beteljesedése után áll elő azzal, hogy inkább kisebb, inkább kevesebb mindenből, de a férjből több? Ezt hogy? Nem hiteles, ráadásul irreális.”
              Miért irreális? ès miért nem hiteles? Miért nem történhet meg valahol a kapcsolat közepen az a radöbbenés, hogy mast akar az elettöl? Ertekrend atrendezödes barmikor törtenhet. Föleg, ha rajön, hogy az nem boldogito.
              Bar nem vagyunk jo pelda: Gyerek elött eveken keresztül heti 60 orat dolgoztunk, mind a ketten. Nem jutottunk a karrierben egy bizonyos szintnel tovabb. Igy gyerekvallalas mellett döntöttünk, mert vilagossa valt, eljutottunk a falig, a mi kasztunknak ennyi jar…
              En ki is abrandultam a munka vilagabol, de mindketten joval kevesebbet dolgozunk, ketten együtt heti 60-at.
              Hat rosszabbul elünk. Rosszabbul? Máshogy.

            • Miért van ennyi ilyen férfi, akinek “lételeme a siker”, aki túlzó jólétet hajt feszesen elkötelezve, aki hajnalban simára van borotválva, akinek sose lehet kikapcsolva a telefonja? Nyilván ők is elkelnek, sokan vannak, szeretnének családot, gyereket, a nőnek is vonzónak, vállalhatónak tűnik ez, de milyen áron, és milyen minőségű így a párkapcsolat?

            • Szerintem is ér menet közben rájönni, hogy valami nem kerek. Ami nekem ebben a helyzetben hiányozna, az a megbecsülés. Nagyjából mindenki így gondolkodik ezekről a nőkről: segge alá van tolva minden, játszhatja is a vállalkozót, talicskázzák neki a pénzt, azzal az egy-két gyerekkel csak elbír már, mit sír. Mindenki lenézi, nem veszik komolyan, ő csak xy jól menő pasi felesége. Ez az elején vonzó, hiszen úgy növünk fel, hogy elvesz a herceg és minden zsír lesz, de rájönni, hogy ezzel kiírtad magad a komolyan vehető emberek közül, nagy koppanás.

            • Hát én már mondtam ilyet, hogy inkább legyen kevesebb pénz, de legyen több és tartalmasabb idő együtt, ne csak aludni járjon haza és küzdjön a stresszel és nem a nagy jólét beteljesedése után, hanem amikor úgy éreztem, hogy nem jó a helyzet a családnak. Én nem gondolom, hogy cserébe a hazatolt nagy mennyiségű pénzért a feleségnek (és a családnak) csendben kellene maradnia.

        • Szerintem, nagyon megalázó az, hogy a nönek van egy “játszós vállalkozása”. Maga a szóhasználat is, de a mögöttes tartalom még rosszabb: anyuci unatkozik, pedig ki van nyalva fényesre, elégedtlenkedik, hát adjunk neki valami újabb játékszert, hogy lenyugodjon végre és ne nyaggassa a komoly dolgokkal foglalkozó férjét. Mekkora egyenlötlenség rejtözik ebben! Mekkora lenézés a nö életével, teljesítményével, vágyaival szemben! Még takarítónöjük is van pedig! Aztán mégis sírnak! Aztán még a kedves nötársaik biztosítékát is kiverik ezzel a nyavajgós elégedetlenséggel, akik jól helyre is teszik öket persze.

          • Másképp látom: a játszós vállalkozás kifejezésnek valóban van egy pejoratív kicsengése. Valószínűleg nem véletlenül használtam így, bár nem tudatosan, de ha belegondolok, tudatosan is ezt használtam volna. Szóval: a nő választja felelős felnőttként magának az adott elfoglaltságot azzal a tudott elhatározással, hogy nem számít, hogy ez a vállalkozás hoz-e bármennyit a konyhára, vagy sem. Ezt hogy lehet másképpen megfogalmazni? Ő dönt arról, hogy mit szeretne csinálni: babaruha bolt, virágbolt, kávézó, játszóház, szépségszalon, stb…., és ezt a férj támogatva boldogan odaadja a kezdő tőkét és a működéshez szükséges havi mínuszt is szó nélkül pótolja. Mindezt azért, mert a nő, akit szeret, és elismer ezt az új szakmát/vállalkozást találta ki magának, ebben szeretne kiteljesedni. A férj örül, a feleség szintén. Ez miért rossz? Szerintem ez egyébként teljesen rendben van, de kezeljük helyén a dolgokat. Ez egy játszós vállalkozás, nem a megélhetés, sem az előbbre jutás, kizárólag a feleség minden szerepben történő kiteljesedése a cél.

            • Hát, ez borzalmas függés, lenézés, ilyet felnőtt ember ne csináljon, ne finanszírozzon tudhatóan veszteséges vállalkozást, és ne is vágjon valódi szakértelem, szigorú üzleti terv nélkül semmibe, és ne fogadja el a hobbija efféle pénzelését. Az a baj, hogy a bőkezű apu lekötelezi az ő kis bohó lányát. Elvan az asszony a kis divattervező szalonjával.

            • Van joga a feleségnek annyi idöt és energiát belefektetnie ebbe a vállakozásba, mint a férjnek a saját karrierjébe? Vagy azért a gyerekeket, háztartást és egyéb szervezési feladatokat neki kell ellátnia? A férj a másik hivatásának, vagy csupán idötöltésnek tekinti a felesége új vállakozását? Azért játszó vállakozás ez, szerintem, mert hallgatólagosan mindenki tudja, hogy ezzel anyuci szemét akarják kiszúrni. A férj nem veszi ezt az egész ötletet komolyan, a feleség pedig titkon azt érzi, hogy OK nyitok egy virágboltot, mert az, amire valóban vágytam már úgysem lehet. Ezek a vállakozások érintetlenül hagyják a valódi problémát, szerintem.

            • A korabbi hsz-bol nem derult ki, hogy a jatszos melot a no valasztja, inakbb az, hogy azt kapja. igy azert egy kicsit mas, elismerem.

            • A mannaszappan valahogy így született. Anyu otthon elkezdett szappant kotyvasztani az ekcémájára, apu meglátta benne az üzletet, most meg nyilatkozik, fejleszt, villog, anya pedig a háttérben új termékeket fejleszt. A minap volt velük riport. Vicces volt, igazán. Cukik voltak, nagyon kellett figyelni, hogy a tényleges szerepeket meglássuk.

          • jaja…nicki en is ezt erzem. Attol, hogy az elejen is tudtak es tamogattak a karrierista ferjuket, nem jelenti azt, hogy menetkozben nem ebredhetnek ra arra, hogy mennyire ures az eletuk es a hazassguk igy. Azert mert az elejen belementek egy ilyen kapcsolatba (vszinu szerelmebol, de ez most mindegy is) es mert anyagi vonatkozasban meg van mindenuk, attol meg erzehetik szarul magukat es ezt ki is mondjak, mert azon kivul viszont nem sok mindenuk van. Viszont ebbol a poziciobol pont azert lehet nehez kitorni, mert hiszen mindenuk meg van! . De nincs, es pont ez a lenyeg. A kornyezetuk is azt sugallja nekik, hogy pofa be kisanyam, ne rinyalj hiszen minden a segged ala van tolva.
            A jatszo vallakozas pont arra szolgal, hogy maradjon csendben, kosse le magat valami szarral, de ha nem a no kepessegei szerinti elfoglaltsagot ad, akkor sokkal inkabb megalazo mintsem rendes gesztus a ferj reszerol.
            En most itt nem a ferjeket bantom, de a tulzottan karrierista ferjek oldalarol is lenne mit boncolgatni. Nem csak azt hajtogatni, ha a no erre fizetett be, akkor vessen magara. Kivulallokent nyilvan szemetcsipo, ha egy mindenemegvan no panaszkodik, de nem latunk bele az elete sivarsagaba vagy mas jellegu nehezsegeibe ami ezt mondatja vele.
            Arrol nem beszelve, hogy egy ilyen eletvitel nagyon alaklmas az unatkozasra a latszatcselekvesekbe menekulesre es ritkan osztonzi a valodi valtozasra torekvest.
            A magadrol irt hsz. egy nagyon ontudatos embert mutat, jo kapcsoltaban de azert ez nem altalanos, sokan meg azt sem tudjak mi bajuk van valojaban, de attol meg bajuk van. En meg nem lattam olyan embert aki tok jol van, boldog, de azert panaszkodik.

            • Az, hogy még a ki is választhatja, hogy milyen látszatcselekvésbe menekül a feleség, szerintem még kegyetlenebbé teszi ezt az egész játszmát. Onnantól aztán már pláne hallgatnia kell, hiszen a jó férje minden kedvtelésében támogtaja.

            • Jo, de ha viszont barmit valaszthat, tetelezzuk fel a ferj tenyleg azt szeretne, hogy kiteljesedhessen a felesege valami masban is, akkor elvileg valaszthat olyat ami valodi sikert es onbecsulest ad, ha meg nem akkor ki tehet rola?
              De ettol fuggetlenul, abszolut egyetertek, hogy az egesz hamis es egyenlotlen es megint a no nyakaba van varrva az egesz.

            • Ha minden optimális és tényleg minden támogatást megkap és azt csinálhatja, amit valóban szeretne, az sem garancia természetesen a sikerre.
              Én nem kiteljesedni szeretnék, hanem megvalósítani önmagamat. Szóval, nekem már ezzel a “kiteljesedés” szóval is gondom van. Raadásul nem hiszek a férj valódi támogatásában. A férj inkább most, ékszer helyett, egy kis üzlettel ajándékozza meg az asszonyát. Egy újabb csecse-becsével.

            • A játszós vállalkozáshoz még: az ilyen vállalkozásoknak azért is nehéz sikereseknek lenniük, mert ha a nő választotta is, az ő munkája abszolút hátra van sorolva a családi hierarchiában. Bármikor beáldozható: beteg a gyerek, el kell utaznia a fontosabb munkát végző férjnek (és abból a szempontból valóban fontosabb, hogy ő hozza a pénzt), szervezni kell a család életét, “te úgyis ráérsz, otthon dolgozol”… Ilyen körülmények között nehéz a játszósból valódit építeni, még akkor is, ha van rá szándék. Ráadásul a férjek többnyire így is kezelik, leszólják, nem tartják fontosnak, nem tartanak rá képesnek, hogy keress vele. Nagy ellenszélben kell valamit letenni az asztalra, hogy ne anyuci drága hobbijának minősüljön. Ez sem javít az önbecsülésen…

        • De akkor ezek a feleségek Nórák a babaházban, kellékek a férj és a gyerekek életében? Nem lehet jó így élni, a feltöltött bankkártya a körülményeket javítja, de az életük értelmét nem adja meg.

          • Ilyen viszont az egészen közvetlen környezetemben van és kiválóan működik már huszonéve: felsővezető feleség a kisebbik gyerek 8 hónapos korában a nagyobb pedig kb.2,5 éves volt) ment vissza dolgozni, a férj anyagi értelemben nem produktív tevékenységet végez, személyiségfejlesztéssel kapcsolatos írásokat – egy ideje az interneten – ír, ő hozta-vitte a gyerekeket (waldorf, szóval délben haza) óvodából, iskolából. Harmóniában, szeretetben, nagyobb konfliktusoktól mentesen élnek – szépen.

            • Szomszádasztal, te egy szűk réteg életét mutatod be, ami ráadásul nekem annyira életidegen. Akarna a rosseb így élni. Légyszi szakadj már el ettől a vagyonos férfi vagy nő/ támogatott házastárs konstellációtól.
              Az emberek többsége nem így él!
              És kérdem, aki naponta 14-16 órát tölt a karrierjével, mellette kiküldetésbe is megy, annak minek család? Kirakatnak?

            • (Itt tudok hozzászólni): Nadja, már miért szakadjon le? A szomszédasztal által ismert és élt szűk réteg nem ugyanolyan fontos és érdekes, mint a többi kisebbség szűk rétege? “szakadj már le” ez itt nem kommilfó. Nagyon korrekt módon kommentelő új hozzászóló jött új szférákból, inkább örüljünk. Attól, hogy a többségünk nem így él, még nem kell, hogy irritáljon.

            • Porc engem az zavar, ahogy helyesli ezt az életformát és hát a nők nem értékelik.
              Olvasd vissza. Most bővebben nincs időm kifejezni.
              És nem azt írtam, h szakadjon le, hanem el.
              Engem igenis zavar, ahogy erőlteti ezt az életformát.
              “Harmóniában, szeretetben, nagyobb konfliktusoktól mentesen élnek – szépen.”

          • Nekem még csak elképzelni sem kell – nálunk majdnem így van (nem autószerelő műhely, de a beérkező bevétel sajnos minimális nagyságrendű). Viszont én nem tekintem a férjem munkáját játszós vállalkozásnak – és sajnos nem rajta múlik az, hogy a bevétel kicsi, vagy nehezen csordogál.
            Nagyon komoly mélypontjai voltak az önbecsülésének, amit nagyon komoly közös munkával kellett helyreraknunk.
            Sokszor belegondoltam már, hogy vajon fordított esetben működött volna-e – tehát, ha nálunk is a klasszikus (férj felsővezető, nő játszós vállalkozó) felállás van-e? Mármint az, ha én esem depresszióba az önbecsülés hiánya miatt akkor vajon a férjem ugyanígy támogatott volna-e, hogy össze tudjam szedni magam? Vagy bejött volna-e a papírforma?
            Nem tudom a választ – mindenesetre nekünk most jó így, és ez a lényeg.

            Ez a “játszós vállalkozás” kifejezés szerintem is nagyon degradáló.

            • A házasságunk elején az én fizum duplája volt legalább mint a férjemé, utána lett munkanélküli majd szabadúszó.Végül talált egy multinál egy nagyon jól fizető helyet úgy , hogy lehagyott engem két körrel.
              Mindig jó volt. Kölcsönös volt a bizalom meg az elégedettség .
              Igaz nem is voltak anyagi elvárásaink egymástól és mind a ketten értjük hogy fontos az hogy az ember szeresse azt a munkát amit végez ,és legyen sikerélménye mert másképp romlik az önértékelése.

        • Mi szegények voltunk mindig de harmonikus volt a család otthon a szüleimnél.Anyám,apám ingáztak falura tanügyiek voltak.
          Mesélte anyám, hogy többször panaszkodott neki a szomszédasszony.Zokogott is ketszer, hogy-Azt hiszi nekem ez elég !
          Bár mindene megvolt mi szem-szájnak ingere.Két gyerek,autó( akkor amikor nem mindenkinek volt) nem is dolgozott…és mégis..

        • Na, akkor én kiverném nálad a biztosítékot. Pedig nincs nagy autó (kicsi sem), takarítónő sincs, meg bébiszitter sem, a feltöltött bankártyáért szólni kell, pedig a családnak vásárolok (ez nagyon megalázó!), de csak egy gyerek van, és az is bölcsiben. “Játszós vállakozás” helyett “játszós munkavállalás” alig-fizetéssel, de legalább nem kellett még elmennem pénztárosnak. Férj sokat dolgozik, stresszel, ha hazajön békén kell hagyni, én meg megőrülök ettől. Meg mástól is.
          És valaha én is azt mondtam volna, meg mondtam is, az olyan nőkre, akiket itt fentebb leírtál, hogy gáz, valószínűleg magamra is ezt mondam volna. Most meg viselem a szégyent, mert sejtem, hogy mások ezt gondolják rólam. Megvan mindezeknek a háttere, pszichés összeomlás, stb. nem önfelmentés, készséggel elismerem, hogy gyengébb és önállótlanabb vagyok, mint más nő, de a szimpla lustaságot és a hisztit nem.
          Szóval én azt mondom, szerencsés ember vagy, hogy nem érted, mi a bajuk ezeknek a nőknek. De az, hogy a panaszuk jogtalan-e vagy sem, azt nem tudhatod, amíg nem ismersz minden részletet az elégedetlenségük hátteréből. (Mellesleg tök mindegy, hogy mások szerint jogos-e, ha ő nem érzi jól magát, akkor az az ő élete abban a szituációban nem jó.)

        • Ej, torokszorító olvasni mindezt, nekem teljesen átérezhető, amit írsz (ezúttal is 🙂 ).
          Az érzelmi önállóságért naponta vívok harcot magammal.
          Megalázónak mondjuk főleg a gyes első hónapjait érzem, mikor a saját számlámra egy fitying se jön be, és mindenre kérni kell, családi bevásárlásra és saját igényre egyaránt. Ez szerencsére átmeneti.
          Máskor rejtettebbek az egyenlőtlenségek, mert nagyjából az van, hogy mindketten azt csináljuk, amit szeretünk, bár nem túl jövedelmező. Váltani vagy idővel másodállást vállalni inkább nekem lenne kilátásom, csak hát az katasztrófához vezetne, ha két gyerek mellett borul az itthoni “rendszer”, úgyhogy marad a régi munka, ha újra eljön az ideje, és az is inkább félállásban. (Kérdés, hogy meddig lesz ez így fenntartható.)
          Kívánom neked, hogy jó irányba változhassanak a dolgaid.

    • Gondolom, mindenkinél más. Én is kompetitív közegben dolgozom, de nem ellenségesben, és nem is utálom. Szóval stresszes, és harcolni kell, de nem életre-halálra (bár lehet, ez is béna példa, de ennél jobban nem tudom megvilágítani). Nekem sokkal több egyértelmű, kimondott sikerélményem volt a munkában, mint amennyit otthon, a gyereknevelésben éreztem, hogy kapok. Ez is biztos különbség. Meg az a tapasztalatunk is, bár ezt félve írom, hogy ha valaki 12 órát dolgozik, abba mennyi nettó passziánsz és hírolvasás fér bele, amikor már akár haza is mehetne. Én tényleg ezt látom magam körül, és azt, hogy minden munkára rengeteg olyan időhúzó sallang, rituálé és smúzolás van ráaggatva, ami tök öncélú, és a kemény munka misztériumának alátámasztását szolgálja. Igaz, én már elég kiégett vagyok.

      • csak azért maradnak hogy pontokat szerezzenek a főnöknél az évvégi jutalomosztásra.
        én 7,5 órában (a nyolcból) többet megcsináltam mint ők 12-ben, bármikor. de én 5kor menni akartam aztán.

      • Igen, mindenkinek más. Felsővezetőként nincs passziánsz, legalábbis nekem abban sohasem volt részem a tizenvalahány év alatt. Gyes alatt viszont még az is belefér 🙂
        De van üzleti vacsora – ami kiruccanásnak tűnhet, de nem az – ilyenkor is észnél kell lenni, és tudatosan kell smúzolni. Ez is egy szerep, amit játszunk – gyakran sok tíz-százmillió forint sorsáról döntve így. 🙂

        • meg akarok tanulni smuzolni.
          hogy kell?

          most nem vicc, komolyan hatraltat a dolgaimban hogy nem tudok. ha meg megprobalom teljesen oszintetlenul hangzik. biztos tanulhato ez is, pedig.

          • 🙂 szerintem tanulható – ha Te akarsz kapni, elérni valamit, akkor készülj fel a tárgyalópartner családjából, hobbijából – keress közös kapcsolódási pontokat, és ezekkel indítsd a megbeszélés első szakaszát. Érdeklődj, kóstolta-e már a gere kopár 2004-es évjárat, mert a héten megjelent X gasztromagazin így vagy úgy minősítette azt….vagy mit szól ahhoz, hogy x csapat legyőzte y-t…
            Akkor is, ha pont leszarod a foci eb-t, de ő nem, kimondottan jól jön le és a nagykutya pasik imádják, ha nőként otthon vagy az ilyen témákban is…foci, vörösbor, borvidékek, esetleg festmények, stb…

            • ah, kezdem érteni. rengeteg extra meló. végulis ha munkaidőben olvasgathatom azt a gasztromagazint akkor talán, ezen még akkor elgondolkodom.
              sajnos ezekkel a kapcsolódási pontokkal mindig gond van. nem igazán vannak (kapcsolódási pontok). ez szerintem annak a jele hogy nem jó helyen vagyok. innen mennem kell.

        • Igen, de felsővezetőből sokkal kevesebb van a tisztes havi nettót megkereső, légkondis irodában munka közben facebookozó, kávézó, cigiszünetet tartó dolgozók létszámához képest. És nincs 24 órás készenlét, mint a gyereknevelésben (bébiszitter híján).

        • Más munkatapasztalatod nincs, csak felsővezetői? Tényleg nagyon különböző helyen dolgozunk. De a lényeg talán ez, amit írtál. Hogy ott – így vagy úgy – egy szerepet játszunk. Otthon viszont ez nem működik, mert a gyerekre hatástalanok a smúzok. Talán a különbség csak szubjektív, és csak annyi, hogy nekem az ment nehezebben, mert annyira sosem voltam elkötelezett munkaerő, hogy mások sokmilliója miatt remegjen a kezem, szemben a gyerek hígfosásával, amin a végletekig bírtam hergelni magam. (Bár így leírva már látom, hogy csúsztattam, mert igenis volt olyan időszak, amikor élet-halál kérdésnek éreztem az előbbit is, de mire gyereket szültem, már rég nem.) Szóval valószínűleg azért volt nekem pihentetőbb a munka, mert annak ismertem a szabályait, és papírom volt róla, hogy jó vagyok benne. Vagy csak azért, mert ez egy ilyen hely, ahol pl. most is ráérek netezni, és ha minden kész van egyébként, senki nem várja el, hogy elfoglaltnak tűnjek.:)

          • 🙂 nálam, nem is tudom, ki írta, de mindig benne volt a “mázlifaktor” az életemben, bár én ezt tudatosságként fogalmaztam meg 🙂 igen, diploma után rögtön egy nagy multi menedzsmentjébe kerültem, aztán mindig jól váltottam és pont mire kezdtem volna belefáradni/fásulni/kiégni megismertem a férjemet és hamarosan teherbe estem, aztán még egyszer és már 5 éve, hogy a multi léttel szakítottam, jelenleg még gyesen…Közben tanultam, pályát módosítottam és most újraépítem a “nem anya” életemet a férjem maximális lelki és fizikális támogatásával (vigyáz a gyerekekre, viszi, hozza őket, ha én “építkezem” éppen) egy teljesen más közegben 🙂

            • Jaj, ne haragudj, nem kötözködni akarok, de a bébiszitter “vigyáz” a gyerekekre, aki, dolga végeztével, hazamegy a saját életébe. Az apukájuk meg velük van, mert ő az egyik szülőjük és neki ez a saját élete.

            • Porcnak is: egy ismerősöm azt mondta, az a szerencse, mikor a lehetőség és a képesség találkozik. Szóval ja, kell mázli, de meg is kell tudni ragadni a lehetőséget! A multi menedzsmentjéből képesség nélkül úgy vágtak volna ki, mint a macskát …, hiába kerültél oda.

      • Jaj, de egyetértek, aki hivatalban vagy multinál dolgozik, az elképesztő tud lenni, hogy ott minden így be van rendezve, kis saját teaforraló, asztalon kép Horvátországból, manikűrkészlet, nyitva az index, a youtube, és éppen anyjával mobilozik.

        • Ja, ez nagyon gáz. Mindjárt nem így lenne, ha a magyar munkáltatók nem ragaszkodnának rögeszmésen 8 óra plusz túlóra 8-órai kezdéssel rendszerhez.
          Számomra is gyűlöletes volt, amikor a munkám 5 óra alatt elvégeztem, majd a maradék 4-ben alibizni KELLETT. És ott basztam a rezet, főztem a kávét, olvastam az indexet napszámban, ahelyett, hogy a jól végzett munka örömével kettőkor elmehettem volna valami értelmeset csinálni. Ennek lett az a vége, hogy elég rendesen leszoktam a munkáról, összemosódott a tényleges munka meg az alibizés. A volt munkatársaim 90%-a számolt be hasonlókról, agyrém.

          • Mi lenne, ha munkát adnának a dolgozóknak? Nekem mindig rejtély, hogy pl. Az ügyfélszolgálaton dolgozók mit csinálnak amikor nincsenek nyitva? Ok, zárva vannak, de mit csinálhatnak? Ha értelmesen lenne megszervezve akár még rendes fizut is kaphatnának.

            • Gabi, ennyi munka, amennyit a szolgáltató szférában a nyolc órás munkaidő bűvöletében el lehetne végezni NINCS. Erről már beszéltünk itt. Ugyanennyi bérét 6 órában ugyanennyit lehetne dolgozni és mindenki boldog lenne. Lehetne családi életet élni, értelmes időt tölteni. De valahogy ezt senkinek sem áll az érdekében. Más kérdés, hogy lehetne persze alacsonyabb létszámmal ellátni ugyanezt a munkát, de ez meg a munkanélküliségen nem segít.

              Ha valamelyik párt elkezd kampányolni az alacsonyabb munkaidőért, megyek aktivistának, komolyan. Az átlagember problémáinak a 80%-a megoldódna ezzel.

              Amúgy tök vicces, én dolgoztam ügyfélszolgálaton is, az volt a leghajtósabb mind közül. Amikor nem volt ügyfélfogadás, akkor válaszoltuk meg az emaileket, leveleket, adminisztráltunk, stb. Kb pisilni és enni sem volt időm.

            • Tesóm dolgozott ügyfélszolgálaton, irtózatosan sok melójuk volt. Ha nem volt ügyfél, adminisztráltak, intézték a szerződéseknek, egyebeknek azt a részét, amit nem az ügyfél jelenlétében csinálnak, mert akkor a kedves ügyfél ott ülne 4 órán keresztül. Nagyon sokszor előfordult, hogy se enni, se mosdóba menni nem volt idejük reggeltől estig.

            • +1 mindenre amit Devorah mond. Néha van, hogy túlórázni kell, mert annyi a dolog, de nagyobbrészt tényleg bőőőven elég lenne 4-6 órát lenyomni a melóhelyen. Ez engem is dühít, mert az energiám teljesen felemészti a semmittevés. Fájdalmas paradoxon.

            • Mi tesszük magunk,hogy dolgozunk, ők meg teszik maguk,hogy fizetnek.

              Szerintem is bőven elég lenne kevesebb munkaidő. Pl 6 óra.Akkor még jól is érezném magam,élvezném napjaimat.Amikor a gyerek himlős volt és egy hétig 6 órát dolgoztam nem voltam olyan hullafáradt mint máskor.
              Volt kedvem otthon is csinálni valamit.
              Hol látszik a tehnika fejlődése, az automatizálás ha még mindig annyi munkaidőre van szűkség mint 100évvel ezelőtt? És minek az a sok termék ?

            • Az ügyfélszolgálat csak egy példa volt, no.
              Amúgy a telenor ügyfélszolgálata 4 éve , a t-com ügyfélszolgálata 8 éve nem tudja elintézni, hogy 1 számlát kapjak a céges igénybevett ezmegaz -ról . Mindkettő 3 számlát küld ugyanarra a címre ugyanannak az előfizetőnek.
              A t-com egy szolgáltatásomat 6 hónap alatt írta a nevünkre és közben 2x kikapcsolták mert nem fizettünk, igaz ők képtelenek voltak a mi nevünkre írni a szolgáltatást. Üvöltözés, pusztán a színház kedvéért, de abszolút érzelem nélkül, , visszakapcsolás 6 hónapig ingyen élveztük a szolgáltatást. Nekem ez az ügyfélszolgálat. Apropó tavaly szemiget kellett hosszabítanom, kizárólag a központi okmányirodában volt időpont a környező összes kerület tele, előre ameddig lehetne időpontot foglalni. Pontosan 12 perc volt fényképpel, fizetéssel mindennel együtt.
              A 6 órás munka mehetne simán, de akkor hol az egyedül is fenntartom magam kérdése.
              Szerintem ez nem ennyire egyszerű, van akinek jó a 6 óra mert kisgyereke van vagy bármi, de csak 8 órás lehetőség van meg persze fordítva.
              A munkaadói oldalról nézve azért ez egészen máshogy fest, de ez nem ide való.

            • Gabi, nem értesz.
              Én alapvető szemléletváltásról beszéltem. A jelenlegi nyolc órás bérekért hivatalosan is 6 órában dolgozni. Most is kb 6 órát dolgozik az ember a 8-ból. Ugyanaz, csak mindenki képmutat.

              A szakmák nagy részében réges régen elavult, vagy inkább értelmezhetetlen 8 órás, gyárakra kitalált munkaidő. Az automatizálás elterjedt, a népesség növekszik, a munkanélküliség nő. Mi mégis ragaszkodunk a 8 órás munkanaphoz, amit kb 100 éve találtak ki. Szerintem ez teljes bullshit.

            • Kedves naplóm, Csipkerózsika még mindig alszik, de jobb is így mert nincs ideje gondolkodni, blogokban írogatni. Ha felébredne biztos jobban akarna élni, mert lenne ideje színházba, múzeumokba járni. Akár még utazgatni is akarna. Minőségi életet akarna élni. Mit tegyek, hogy ne így legyen? Nem adunk neki elég pénzt és értelmetlen munkákat csináltatunk vele, rendben. Mi lesz ha valaki nagyon lázad? Adj neki egy picivel többet, akkor még jobban húz hiszen látja van még feljebb.

              Ez már a cucilizmusban sem működött, hát még az “értékalapúban”.
              Soha nem fogjuk elérni azt, ami az egyénnek is jó lenne, foglalkozzon magával, a helyzetével, de ne gondolkodjon!
              Pesszimista, realista?

            • a 90% Devorah-nak ment

              @@@ Gabi @@@ (nem tudom hogy lehet félkövér betűt)
              ügyfelszolgálaton is van továbbképzés vagy frissítő-kurzus, team-meeting (jó esetben hetente), esetleg akkor gépelik be amiket az ügyféllel megbeszéltek, vagy akkor dolgoznak azzal az 5-10%-nyi ügyfélkérelemmel amit nem lehett elsőre/egy ránézésre/üfélfogadási időben megoldani.
              kábé ilyesmik.
              persze a heti 3x vagyunk nyitva H, Sz és Cs: 8,00-12,00 az más eset valószínűleg.

            • hehe, foxi, nem tudom kinek írtad a hivatali patkányokat de vicces film lehet.

              ez a “nyolc főnököm van”, ez multnál könnyen befigyel (a mátrix szervezeti struktúra egy nagyon csúnya szó).
              a teljes kép nálam így néz(ett) ki: három főnököm ugat le ha valami nem megy flottul, de _egy_se_ segít semmiben se ha – nagyritkán – kérek valamit a munkámhoz.

      • Ebben is van valami, a főnököm azt vallja, hogy napi hat órával már épp eleget dolgozik az ember. Jól megy a cég, még mielőtt valakiben felmerül, hogy ezzel a mentalítással csődbe mennénk. 🙂

  12. éljen az önálló nő és vesszen az a mentalitás (de örökre), amely a saját nézeteit egyedül üdvözítőnek tartva azt kényszerrel akarja másokkal elfogadtatni – lásd még a sajtószabadság legújabb korlátozása ma Magyarországon
    http://index.hu/kultur/media/2014/06/02/na_most_aztan_nem_ugral_tovabb_a_media/
    http://comment.blog.hu/2014/06/03/az_uj_mediasarc_hirere_egy_platformra_kerult_a_magyar_nemzet_es_a_nepszabadsag_is?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2014_06_03&utm_campaign=index

  13. IGEN. Köszönöm Éva.

    ez a “nyugat-európai férfiak jobbak” – ez honnan ered?
    _mások_, nem jobbak. más szinten hímsoviniszták vagy más módon, vagy (horribile dictu) kevésbé, de semmiképp sem angyalok.
    csaxólok.

    “Szabad tekéntet, szabad szív, szabad
    Szó, kézbe kéz és szembe szem, – minálunk
    Így szokta a szerelmes: aki itt
    Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít.”

    • ez a “nyugat-európai férfiak jobbak” – ez honnan ered?
      A statisztikák szerint kevésbé basáskodóak és jóval több munkával szállnak be a háztartásba ill. gyereknevelésbe.

        • köszi vacskamati és köszi borderline.

          a statisztikák lehetnek jobbak, a pasik nagy átlagban vagy egyenként is is lehetnek jobbak, értem, és egyetértek.
          de azért itt is egy férfivel kell együttélni, nem egy statisztikai átlaggal…
          az itteni kacsolatok se mindig ideálisak, ugye ebben azért egyetértünk?

          többet max privátban, túl sok infó lenne nyilvánosba, bocsi.

  14. Sem 18 éves koromban sem egyetem elvégzésekor a kicsengetéskor nem ringattam magam a szép ruha mámorában.
    Röhögnöm kellett amikor láttam hogy a lányoknak a toalett volt a legfontosabb az eseményben.
    Mivel nem voltam sikeres a fiuknál anyám azzal nyugtatott, hogy azért nem közelednek mert félnek tőlem.Tényleg nem voltam mosolygós,vihogós.
    Most , benne a korban ismét meg vagyok lepve amikor mondja komámasszony hogy alig várja látni a lányát (aki 10 éves )a szép kicsengetési ruhába beöltözve mert lám milyen szépek voltak a lányok a tegnapi ünnepségen .
    Nekem erről az jutott eszembe vajon mi van szegénykéknek a fejükben ,mert az utóbbi években az érettségin katasztrofális eredmények voltak.
    Hát én aztán semmit sem változtam 😦

    Már bocs.Ez megy az önálló nő bejegyzéshez ?Nekem ez jutott eszembe…

  15. A “nagyszüleink milyen szépen éltek” mítoszhoz fűznék hozzá ezt azt.
    Először is, én úgy látom, hogy míg a szüleinket kritikusan nézzük, addig a nagyszüleinket hajlamosak vagyunk idealizálni. (Én ezt elég általánosnak tartom, habár ki tudja?) Közrejátszhat az is, hogy a fiatalkorukat, a házasságuk nagyobb részét legfeljebb elmesélésből (és talán épp ezért szépítve) ismerjük.
    Azon gondolkodom mostanában, hogy a nagymamám mostani élete mennyire eltér attól, amit lánykorában elképzelt magának, és vajon a lemondásokért, a feleségként és anyaként átélt tragédiákért cserébe mennyi vigaszt nyújt a “nehéz volt, de szép volt” szólam.
    Na, szóval lehet, hogy általánosítok, de a nagymamámtól két dolgot hallottam sokszor:
    “Bárcsak tanulhattam volna! Osztályelső voltam, a tanítónő gimnáziumba küldött volna” és “okos nő, ő csinálja jól” – ez utóbbit olyan idősebb egyedülálló nőkre mondja, akik abban a korban csináltak karriert, amikor ez még a mainál is gyanúsabbnak számított (nagyjából a 70 évesnél idősebb korosztály).
    Nagymamám nem ment tanulni, háztartásbeli lett, majd negyvenéves kora után alkalmazott, hogy nyugdíjat kaphasson Ápolt férjet, anyóst, gyereket, imádkozott azért, hogy inkább beteg legyen a férje, mint alkoholista (micsoda választási lehetőségek!), és ez be is jött. (Itt most kitöröltem néhány mondatot arról, amiben ezt az alkoholizmus témát részletezem, meg arról, ami már az apám története.)
    Szóval elképzeltem a nagymamámat, amint nyugdíjas közgazdászként él egy belvárosi lakásban, macskát tart, és internetet használ. A helyzet vesztese nem ő lenne szerintem ebben az esetben, hanem egyrészt a nagyapám, aki már nem élne nélküle, másrészt valószínűleg én, aki lehet , hogy meg sem születtem volna. (De legalábbis nem írhatnék ilyeneket, mert attól tartanék, hogy a nagymamám olvassa a blogot. Habár ez esetben valószínűleg egyetértene.)

    Még annyi, hogy ha nem is mondta ezt ki így konkrétan, de sokszor rajtakapom, hogy magát, és az elszalasztott lehetőségeit keresi bennem. “Én is ilyen voltam, én sem tudtam egy percig sem ölbe tett kézzel ülni”. Na, most megyek is, hogy az önálló keresetemért gyakorlatban is tegyek, mer’ karrierista vagyok, ha ez eddig nem jött volna le.

    Hú, annyi mindenhez hozzászólnék még, de olyan ritkán jut erre mostanában idő. Viszont ez a poszt reggel óta nem hagy nyugodni, gondoltam, rászánok egy kávészünetet. (kávé= fröccs, csak a miheztartás végett. Nem jellemző így fényes délelőtt, de most megkívántam.)

    • Még olyan nők is vannak akik családot is vállaltak,szakmát is folytattak és öregkorukban interneteznek.Remélem egyre több lesz belőlük.Az egyik az anyukám,83 lesz a nyáron 🙂

      • Jó fej anyukád lehet! Igen én is azt gondolom, hogy egyre többen lesznek/leszünk, és örülök is neki. Csak hát nem egyszerű árral szemben.

    • Képesek ők is az elmeséléseikben idealizálni… pláne, ha a férjük már meghalt, mert hát halottról jót, vagy semmit. Vagy nem tudom… nekik néha fel sem tűnik, mennyire elképesztő, ahogy képesek voltak élni, létezni.

      Amúgy ismerek egy családod, ahol a dédnagymama még a férje szeretőit verte (a férjet nem, vagy csak egyszer egy pofont kapott, pedig folyamatosan csalta), a nagymama (menye, nem lánya) már elvált néhány évtized után, bár nem ő kezdeményezte és igazából bánja is, a lánya viszont 2 év után elvált a férjétől, belátta, hogy ez így nem mehet… Én bizakodó vagyok. Nem azt várom, hogy a mi generációnk már férjhez se menjen, csak hogy méltó párt tudjon magának találni.

  16. aqua – ide enged válaszolni:

    “Biztos hogy tudja a nő, mit vállal?
    Nem lehet, hogy csak elhiszi amire szocializálták, hogy ez a boldogság tuti receptje?”

    Nem, valóban nem biztos. Én inkább arra gondolok és kimondottan sok olyan helyzetet látok, amikor minden kell: a jólét, a boldogság, férj karrierrel és férj sok szabadidővel. Ez viszont szerintem irreális elvárás.

    “És az is lehet, hogy a nő nem totál frusztrált attól, hogy a gyereke 1 éves korában dolgozni megy.”

    Igen, ez is elképzelhető, de én nem ezt látom a környezetemben. Pláne akkor, ha már korábban megtapasztalta azt, hogy milyen a nagyautós/feltöltött bankkártyás feleség élet…:(

    • Azt már írta más, hogy ne a terv legyen fontosabb a benne élőknél.
      Érdekes lenne nekem a mindent akarókkal beszélni, mert nem ismerek ilyet. Csak ezt a sablont hallottam sokszor, hogy a nőnek kell a sok pénz meg a semmittevés és ajnározás és még nyavalyog is. Személyes tapasztalattal alátámasztva lehet, hogy nem irritálna ennyire ez az általánosan elterjedt kép.

  17. ez olyan mint egy tundermese. ez a kapcsolat amirol irtal. ez meg mesenek is tul szep. es kell hozza az ingyen bolcsi, ovi, mert kulonben hogy megy vissza anyu dolgozni. es persze a baby sitter, nagymami, hogy apu es anyu elmehessen kettesben is valahova a gyerekek szuletese utan.

    • Vagy apu is, anyu is hatórázik, vagy váltott műszakban, vagy otthonról, közös cégben dolgoznak (fizetetten). Vagy felváltva maradnak otthon, mondjuk 9-9 hónapot, aztán bölcsi.

      Lehet, hogy tündérmese, de minden más helyzet nagy csapdákat rejt. Sőt, vállalhatatlan. Látjuk, miben kínlódnak az anyák, apák, családok.

        • Angliaban, azon a kornyeken ahol en elek, a realitas az az hogy az allam 3 eves kortol fizet 15 ora bolcsit, egyebkent 7font per ora. es 4-5 eves kortol 9-tol 3.15ig van suli a lanyom iskolajaban, penteken 2.30ig. es nincs after vagy before school club.

          • Máskor is szöget ütött a fejembe, mikor ilyenekről számoltál be, Semese, hogy nem lehet könnyű. Mármint hogy ott sincs kolbászból ugyebár. Nem káröröm mondatja ezt velem, sőt, erőt és találékonyságot kívánok neked a mindennapok menedzseléséhez. Nekem meg épp jókor jövő figyelmeztetés ez itt, mert sóhajtozok, hogy nagyon szűkös bevételből kell kijönnünk. De hálás lehetek pl. hogy jó ovink van minimális áron.

        • Jaj erről nekem egész este az járt a fejemben, hogy milyen rózsaszínre álmodtuk meg gyanútlan szerelmesként mi a miénket, a tündérmesét. Utólag nagyon röhögünk rajta. Alapvetően nem is lenne gond vele. Ti. hogy a nőnek (azaz nekem) is legyenek ám gondolatai, céljai, élete, legyen szellemileg is partner, mondá a férjem. A férfinak (azaz neki) meg úgyis szenvedélye a munkája. Csak hát a fennmaradó kulimunkát, amit az ő családjában az anyósom, a mienkben meg a nagymamám végzett el mindenki helyett… na azt elfelejtettük leosztani. Oszt ezt rágjuk, mint a gittet, folyton, mióta gyermek is van, és még mindig nem teljesen stimmel a stratégia. 🙂

          Tudom, hogy másra utaltál, csak a tündérmese hívószó megbirizgálta most ezt bennem. Nekem nagyon kellenek a tündérmesék, mert erőt adnak a cselekvéshez, mikor nagyon nehéz. Különben belesüppednék a passzivitásba, önsajnálatba, reménytelenségbe.

    • szerintem integrált céges bölcsik, minden sarkon kisóvodák lenne az emberi minimum.
      plusz mondjuk szülőnként fél év-kilenc hónap kötelezően váltott gyes (egy, de inkább másfél-két év alatt én nem adnék senkit intézménybe).
      meg részmunkaidő mindkét félnél. a nagyobb cégeknél előírásként pl. el lehetne kezdeni.

  18. képviselőné: “Jaj, ne haragudj, nem kötözködni akarok, de a bébiszitter “vigyáz” a gyerekekre, aki, dolga végeztével, hazamegy a saját életébe. Az apukájuk meg velük van, mert ő az egyik szülőjük és neki ez a saját élete”

    igazad van, teljesen, és egyébként ez nálunk így működik…remélem is, hogy nem a tudatalattim renitenskedett itt a nem megfelelő szóhasználattal 🙂

  19. @Nadja:
    “Szomszádasztal, te egy szűk réteg életét mutatod be, ami ráadásul nekem annyira életidegen. Akarna a rosseb így élni. Légyszi szakadj már el ettől a vagyonos férfi vagy nő/ támogatott házastárs konstellációtól.
    Az emberek többsége nem így él!”

    Nem érzem, hogy erőltetetném, véleményt írtam, majd reagáltam ezek hozzászólásaira…én ezt látom, tapasztalom – és, mint írtam, számomra kifejezetten jó, hogy itt megismerek más életstílusokat, -formákat, álláspontokat.

    “És kérdem, aki naponta 14-16 órát tölt a karrierjével, mellette kiküldetésbe is megy, annak minek család? Kirakatnak?”

    Gyakran biztos leginkább a külvilágnak szól. Van minden: kertes ház, 2 gyerek, meg háziállat és számukra így teljes a kép. Én nem tudnék így élni, sokan – lehet, hogy én szűk réteget képviselek, de én sok ilyet látok – viszont igen.

    • Értelek és nincs is azzal bajom, ha más életformát megismerünk vagy bemutatod.
      Én a játszós vállalkozós hozzászólásodnál éreztem kicsit ezt az erőltetést.
      Nekem nem esne jól, ha a párom játszós elfoglaltságnak titulálná azt, amivel egész nap foglalkozom és ráadásul felelősséggel is jár.
      Teljesen más anyagi helyzetben lévő felek házasságát pedig nem tartom szerencsésnek.
      A kapcsolat, házasság pedig igen lemondással is jár.
      Volt egy párom, aki csak 1 hónapos kiküldetést vállalt a 3 hónap helyett, mert ott voltam neki.
      A házastársunk nem az asszisztensünk, akinek mindent meg kell értenie és el kell fogadnia, hanem a partnerünk, aki kedvéért időnként a munkát soroljuk háttérbe.
      Az én életemben ez inkább így működik.

      • Ok, a játszós vállalkozás pejoratív, igen, és degradáló. Ehhez, meg úgy egyáltalán az egész témához én úgy állok hozzá – és ez lehet, hogy hiba – , hogy mindenki felnőtt, felelős személy, akik a saját körülményeik, képességük, stb.teljes tudatában döntenek egy adott kérdésben: mit vállal, mit miért tesz. És igen, döntünk, változnak a körülmények, változunk mi is, a partnerünk is és lehetőségünk van folyamatosan újabb és újabb döntéseket meghozni. Ha valami nem jó, vagy degradálónak érezzük, akkor ezt megfogalmazzuk, ha van lehetőségünk és/vagy a partnerünk részéről nyitottság a változtatásra, azt megtesszük, vagy legalábbis megpróbáljuk a változtatást és újra döntünk.
        És hangsúlyozom, hogy ezt olyan emberekre és élethelyzetekre értem leginkább, akiknek igenis van lehetősége – lehet az is, hogy ez egy szűk réteg – pénz, ingatlan, családi háttér, ügyvéd, stb.ahhoz, hogy másként is dönthessen. És még bátorságuk is lenne hozzá. Csak éppen inkább mérlegelnek, taktikáznak és úgy döntenek, hogy számukra mégis inkább kell egy olyan életforma, amelyben játszós vállalkozást üzemeltethet komplett háttértámogatással, mint az, hogy egy teljesebb (boldogabb?) életet válasszon. Mert az az életmód, amit ez (számomra sokszor sivár) számukra nyújt, azért megéri. Sok ilyet látok, ismerek. És ebben az esetben számomra megállja a helyét a játszós vállalkozás, mint pejoratív, degradáló megfogalmazás.

        • ” úgy döntenek, hogy számukra mégis inkább kell egy olyan életforma, amelyben játszós vállalkozást üzemeltethet komplett háttértámogatással, mint az, hogy egy teljesebb (boldogabb?) életet válasszon. Mert az az életmód, amit ez (számomra sokszor sivár) számukra nyújt, azért megéri. Sok ilyet látok, ismerek. És ebben az esetben számomra megállja a helyét a játszós vállalkozás, mint pejoratív, degradáló megfogalmazás.”
          Igen vannak ilyen életek, de lehet ez egy külön bejegyzés témája. 🙂

  20. Nekem az eredeti bejegyzesrol csak az jut eszembe, hogy az en gyermekem apja tobbszor forszirozta mar, hogy nekem nincs szuksegem ra? Es nagyon megsertodik, amikor azt mondom neki: nem, nincs szuksegem rad. Nekem nem szuksegem van rad, hanem veled akarok lenni.
    Es nem erti a kulonbseget.

  21. Jézusmária, férfikommentelő aszongya:
    “Ezt nem tudom szó nélkül hagyni. Szerintem mindenki önmaga sorsáért felelős. Lehet keresni a hibást a férfiakban, a társadalomban, de sajnos adott egy szituáció, egy feladat, amit meg kell oldani. Nevezzük ezt életnek, amiről már régóta tudjuk, hogy a legjobb méreg.
    Egyébként meg sok nő van, aki boldogan éli az életét (ismerek ilyeneket bőven)… Ha függésben és neki az a jó, akkor az a jó. Ha szingli módon és neki az a jó, akkor megint jó. Ha valaki nem tudja, hogy mit szeretne és nincs az életében koncepció, na ott van a gond… A cikk írója szerintem pont ilyen.
    Remélem a lányom messze elkerüli az ilyen gondolatmeneteket és azon nők közé fog tartozni, aki a világot nem ebből a perspektívából fogja látni. Egyfelől legyen önálló és erős, de találja meg élete párját, akivel jól érzi magát. Liberális vagyok, de azért remélem az illető hímnemű lesz. “

    • Ez a “mindenki önmaga sorsáért felelős” duma egyrészt privilégium, mert elnyomottól sose hallod, másrészt önzést önigazoló szólam, ennek a nevében szarják le a nőket, cigányokat, hajléktalanokat, melegeket, bárkit, aki nem fér oda a húsosfazékhoz, az ő baja, miért nem könyökölt jobban. És bazmeg hogy már megint téged kritizálnak és lelki nyavajákat távdiagnosztizálnak csak mert van saját véleményed, ez agyrém. Hogy szerinte nem tudod, mit szeretnél, amikor pont arról szól a bejegyzés, hogy pontról-pontra tudod… szövegértés egyes, leülhet.

      • Ha mostanában szeretnék véleményt írni egy-egy hozzászóláshoz, legörgetem, ott vagy te, és már rég odaírtad, amit én akartam.

      • Fuu, a számból vetted ki a szót. Nagyon dühös tudok lenni azért, ha valaki megvonja a kasmírpulóverében a vállát: “Mindenki küzdjön magáért!”
        Nem, nem és nem. Nem mindegy, hogy a startvolánaltól 200 méterrel hátrébb kell futnod 25 kiló súllyal a testeden, avagy sem.

      • Jaj, és lánya van, jaj 😦
        Mondjuk az se volna szerencsés, ha a fiának adná ezt tovább. Így termelődik újra a rendszer drága és nélkülözhetetlen apaképtől.
        Broááááh

  22. Szomszédasztal hozzászólásáról jutott eszembe pár dolog azzal kapcsolatban, hogy hogyan is működnek a sikeres, karrierista férfi – és a gyerekekkel otthon maradó, eltartott nő kapcsolatok. Annyit tudok ezekről, amennyit láttam, és azt gondolom, nem biztos, hogy ez a fajta felállás az ördögtől való – kockázatosnak kockázatos, de ismertem embereket, akik így voltak nagyon boldogok – egy német párról van szó, már írtam is róluk itt a blogon. Német barátnőm abszolút boldog volt azzal az élettel, amit magának választott, azaz, hogy ő 28 éves kora után nem vállalt állást, hanem négy gyereket szült és támogatta az orvos férjét – emellett a férje végtelenül szerette, tisztelte, és a munkán kívüli szabadidejében teljesen a családnak szentelte magát ő is.

    Másrészt, feljebb is írták mások, hogy amikor itt munkáról beszélünk, akkor elsősorban olyan tevékenységekről van szó, amit az ember szeret, amiben kiteljesedhet, önmegvalósíthat és a megélhetését is előteremtheti. Ha józan ésszel belegondolunk, a munkák nagy része nem ilyen – egy ügyfélszolgálaton tűrni egy csomó bunkó ügyfelet, pénztárosként gályázni egy szupermarketben vagy egy éjjel-nappaliban, szalag mellett dolgozni, takarítani, és mindezt sokszor megalázó körülmények közt, kevés pénzért, állandó anyagi nehézségekkel küzdve nem olyan dolog, amit bárki szívesen csinál.

    Sok embernek azonban csak ez jut, és sajnos sokan a képességeiknél fogva nem is remélhetik, hogy jelentősen jobb állást kapnak. Nem egy olyan lányt tanítottam, aki bizony nem volt jó képességű, nehézkesen tanult, annyira nagyon nem is érdekelte semmi, se munka, se tanulás – nem leminősíteni akarom őket, általában zömében kedves, rendes lányokról van szó, akiknek a családi körülményeik, egyebek miatt nemigen van több esélyük, mint elvégezni egy szakmát és valahogy túlélni. Volt köztük olyan, akinek jól kereső, karriert építő barátja volt, és később össze is házasodtak. A lány nem dolgozik, vezeti a háztartást, szült azóta egy gyereket, most várja a következőt és teljesen kivirult. Nem úgy látszik, hogy gondot okoz neki, hogy ő nem épít karriert, imádja a gyerekeket, amúgy meg taplraesett, és ahogy én ismerem, mindig le tudja majd kötni magát. Ismerek olyat, is, akit teljesen kielégít az, hogy öltözködik, edzésre meg szoliba jár, nevelei a gyerekeit, és néha hobbiból belevág ebbe-abba. Úgy gondolom, hogy azért mert valakinek mások a prioiritásai, a szellemi igényei és máshogy tud boldog lenni még nem kevesebb, vagy lenézendő. Megvannak ennek a felállásnak a kockázatai, de úgy gondolom így is lehet boldognak lenni.

    • persze, lehet. Csak legyen lehetoseged eldonteni hogy ezt akarod-e. Es lehetoseged hogy valtoztass, vagy bele se menj, ha rajossz hogy megsem.

      • Igen, végül is ez lenne a fontos, hogy az ember szabadon dönthessen, és tudja mibe megy bele. Az teljesen igaz viszont, hogy a legtöbben egyáltalán nem tudatosak életük fontos döntéseit illetően és át sem gondolják, hogy egy-egy elhatározásnak mi lehet a következménye. Ugyanakkor a magyarországi munkahelyek, a munkavállalókkal való bánásmód és fizetések tükrében nagyon is vonzó lehet egy háztartásbeli szerep egy jól kereső partner oldalán.

      • Ezen elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy nem kevésbé kockázatos, mint mondjuk minimálbérét váltott műszakban szalag mellett lélekölve dolgozni mindkét félnek- ha csak az egyikük állása megszűnik, ugyanúgy dől minden, válás esetén ugyanígy.
        Persze ez a példa a másik véglet, nyilván az lenne az ideális, hogy ha mindenki annyit keresne, amiből egyedül önmagát el tudná tartani, de sajnos ez nem így van. Az Arita által említett lány esetében pl. teljesen meg tudom érteni, hogy miért jó döntés egy jól kereső férj mellett htb-ként élni, hiszen ha gyári munkásként dolgozna mellette, akkor se lenne előrébb, viszont a gyerekeknek is rosszabb lenne.

        • Igen, ez valóban kockázatos akkor is, ha valaki minimálbérért robotol.

          Nekem a htb létből saját tapasztalatom annyi van, hogy volt egy időszak, amikor a férjem iszonyú sokat dolgozott, napkeltétől napnyugtáig gyakorlatilag, általában hétvégén is. Fárasztó és nehéz munkája volt, ami érdekelte is és nagyon lelkesen csinálta – igen jól meg is fizették. Én akkor nyári szünet miatt otthon voltam, és piszok jó volt, hogy az otthoni dolgokat meg minden elintéznivalót tudtam menedzselni, mert ő egyszerűen nem ért rá. Nem lustaságból, én is csináltam korábban azt a melót, pontosan tudom, hogy annyira kiszívja az embert, hogy este hazamegy, fürdik, eszik, alszik. Akkoriban beszélgettünk arról, hogyha lenne egy állandó ilyen munkája ilyen bérért, akkor teljesen felesleges lenne, hogy én aprópénzért melózzak valahol, mert egyszerűen mindenki jobban járna, ha otthon maradnék és megteremteném a hátteret. Ha így alakult volna az életünk, én sztem benne lettem volna, egyrészt mert végtelenül bízom a férjemben, másrészt pedig egy csomó értelmes dolgot tudtam volna csinálni mellette, tehát nem rozsdásodtam volna be agyilag sem.

          Amúgy most nálunk pont az van, hogy én dolgozom többet, többet is viszek haza és jobban le is vagyok terhelve. A férjem automatikusan sokkal többet vállal a háztartásból, a kerti munkából, az állatok gondozásából, főz, takarít, mindent megtesz, hogy engem tehermentesítsen. Néha már nekem kellemetlen, hogy alig csinálok valamit, mert tiszta lakásra és friss vacsorára érek haza.

      • Az a nagyobb probléma, hogy ezt mint tényt kezelitek, mert ez van. Nem lenne szabad, hogy az emberek így kezeljék a másikat, pusztán azért mert balra és jobbra el, függöny. Nekem itt az empátia hiánya a szemet szúró.
        Azért mert mem kettyintünk többé, azért semmi szükség a másik legyalulására.

      • A legtöbb imserős, aki így él, igen – egyszerűen azért, mert a magyar fizetések nagyon ritkán teszik csak lehetővé ezt a felállást.

        • Németországban lehet én is bevállalnám, pedig amúgy nagyon a kétkeresős modell-t tartom alapnak (persze időnként közös megegyezéssel ettől bármit és bárhogy el lehet térni ha mindenki benne van).
          Persze, aztán jól elmennék, megcsinálnék valami teljesen más szakma papírját és akkor meg abban akarnék dolgozni. 🙂

  23. És mi van akkor, ha nem jön össze az önállóság? Ha az ember (akár férfiként is), a csodásan működő piacgazdaság vesztes oldalára kerül? Mert nem igaz, hogy mindenki lehet győztes, akkor nem működne a rendszer. Persze tudom, ez ócska marxizmus, de nem tudom másképp gondolni. És elég sok nő jön mélyszegénységből, ahol nincs más egzisztenciális lehetőség, csak a jó házasság. Mert az sem igaz, hogy mindenkinek megvan a képessége az egyetemi végzettségre, vagy ha meg is van, tudja menedzselni magát. Nekem sosem sikerült. És bevállaltam minden szar munkát, nem feltétlenül azért, mert éhenhaltam volna, de rendkívül szégyeltem, hogy majdnem 30 évesen a szüleim tartanak el. Most meg a pasim tart el, mi a különbség? Nem, nem megmagyarázni akarom a bizonyítványomat (vagy annak hiányát), de a nőnek a házasság még mindig kiút az egzisztenciális lenullázódástól. Ilyen szempontból kényelmesebb nőnek lenni, én férfiként már felkötöttem volna magam. (Bár mondjuk egyre több olyan kapcsolatot ismerek, ahol a férfi tartatja el magát a nővel, nem is szívbajosan).
    Ha az minimum az önállóság, mert akkor én nem ütöm meg a minimumot sem. Mit kívánnék a lányomnak? Azt amit a fiamnak is, hogy ne maradjon a vesztes oldalon. De hasznos tanácsokat nem tudok hozzá adni, mert egyenlőre én ott ragadtam. 😦

    • Nagyon értem, amit írsz. Rengetegen járnak hasonló cipőben, és sokaknak pl. megvan az egyetemi diplomájuk, mégsem képesek eltartani magukat, mert egyszerűen olyan kevés a fizu, hogyha nem a szüleidnél élsz, és senki nem rakott alád lakást, akkor nem tudod kifizetni egyedül az albérletet. Mi a férjemmel is úgy vagyunk, hogyha nem lennénk együtt, a fizetésünkből külön-külön nem tudnánk egy-egy albérletet kifizetni – illetve igen, de kajára és egyéb másra már nagyon kevés maradnak csak. Pedig diplomások vagyunk és még azt is csináljuk, amit szeretünk.

    • Sziasztok ! Épp ma vetettem véget egy 3 éves kapcsolatnak, de még mindig azon rágódom, hogy jól döntöttem e ? 3. éve én tartottam el a páromat és ebbe belefáradtam. Nem akarok még egy gyereket….itthon maximális munkamegosztás volt és nem segített, hanem mindent csinált magától. Csak épp pénzt nem keresett. Ez totál lerombolta az én férfiképemet, amitől kihűlt szép csendesen minden én pedig szép lassan elkezdtem fuldokolni. Folyamatosan azt érzetem, ahogy fogalmazott Borderline, h vesztes oldalon vagyok…..

      • Eszter,

        nem tudok semmit a te életedről, de az enyémről igen.
        Amikor otthagytam a páromat több év után akkor hónapokig rágódtam rajta hogy jól tettem-e. Ez volt majdnem 10 éve és ma már az a véleményem, hogy
        a) jól tettem
        b) előbb kellett volna
        c) a rágódás mélysége és hossza nem a párkapcsolat vagy a döntés milyenségét jelezte hanem azt hogy még nem tudtam _pontosan_ hogy miért is jöttem el.

        Rá tudtam mutatni két vagy három dologra, ha kérdeztem magam, de volt ott több is még ezeken túl, csak nem tudtam _megnevezni_ azokat.
        Ez ilyen “nem tudom hogy mi nem jó de valami nem jó” érzés volt akkor.
        Párkapcsolati döntést nem sokat hozunk az életben => nincs benne nagy gyakorlatunk => több bizonytalansággal jár => több rágódás teljesen normális.

        Szerintem ha új vagy itt olvasgass még, Éva blogja remek, sokat segíthet.

        Kitartás.

        • De jó, hogy valaki válaszolt! Köszi nagyon. Nem vagyok új, csak ritkán szólalok meg. Inkább csak úgy szemlélődöm, nagyon mély sebekkel….
          10 nap múlva vége a kapcsolatnak, de előtte még egy utolsót pihenünk egyet. Lehet kiakadnak ezen mások, de már lefoglaltam, befizettem és nekem is ez a kényelmesebb megoldás.És ezt meg is beszéltük….

      • Évről évre nő bennem a düh, mert pont ezt érzem. A felesleges kapálózást a cégünknél, mert a kártya le van osztva. Igérgetés évek óta, az megy.
        Ha így nézzük, én csináltam belőle játszós munkahelyet, pontosabban a főnökök játszottak túl sokat velem.
        Behúztam a kéziféket, úgyse kapok projektet az elejétől, a kulimunkáért meg nem fogok túlórázni, jól leredukáltam az óráimat. Ha már kényszervállakozó vagyok a főnökök miatt. Így lehetek többet otthon a fiunkkal, és ennek eredményeként fontolgatom, hogy pályát váltsak, gyerekekkel kellene foglalkoznom.
        A feleségem maximalizmusa a melóhelyén beérett, pótólhatatlan alkalmazott lett, ő diktál a főnöknek.
        Mi még fel sem kelünk, ő már benn van.
        Megtehetnénk, hogy én full otthon maradok, ő meg 40 órázik, anyagilag nem járnánk rosszabbul. De ezt ő sem akarja. Én sem. Ugyanaz a szakmánk, mégis szétnyílt a keresetünk. Csupán egy cégválasztás miatt. Lassan el is hiszem, hogy ennyit érek. Váltanom kellene, de annyi előnye van, hogy flexibilis vagyok a munkaidőmet illetően.
        Jelenleg ott tartunk, hogy nagyobb kiadásra, nem várt eseményre tőle kell kérnem. Megalázó? Mást érzek. Egyrészt örömet, mert megérdemli, rohadtul. És keserűséget. A büszkeségemet nem csorbítja, azt megteszik a melóhelyemen.

        • ” Lassan el is hiszem, hogy ennyit érek.”

          Normabontó, én el is hittem (magamról) és szerintem hiba volt.

          itt említette valaki Freudenberger-t, én már túl későn kaptam (11-12 voltam, lassan jövök kifele), marha macerás és lassú folyamat, jobb lett volna a megelőzés, kevesebbe került volna pénzben is (sokkal kevesebbe).

          hátha neked még idöben jön.

          Herbert Freudenberger – burnout scale

          • Kösz a tanácsot, megkeresem a könyvet. De lehet, hogy célszerűbb a pszichológusommal beszélnem erről, mert hajlamos vagyok beképzelni dolgokat, tehát olvasnám, és keresném a jeleket, aztán persze meg is találnám.
            Ha a rákról olvasnék, egy idő után annak a jeleit keresném, majd meg is találnám. Ilyen vagyok.

  24. és nem ér ez a sok szép fénykép, mindig feltekerek hogy megnézzem mi van ott éppen és akkor mindig elvesztem hogy hol jártam a kommentekbe’
    így nem lehet rendesen olvasni, komolyan.

  25. Nem olvastam végig mindent, de az utolsó pár mondatba beakadt a szemem. Az jutott eszembe, hogy mikor kezembe kaptam a diplomámat, azonnal dolgozni kezdtem, jó fizetést kaptam, és el akartam jönni otthonról. Akkora, de akkora mázlim volt, hogy jött egy barátnőm, keresett a lakásába valakit, akivel együtt tudja fizetni a rezsit, és onnantól kezdődött számomra a paradicsom. Mindketten ugyanazzal a végzettséggel, ugyanolyan munkahelyeken dolgoztunk, maximálisan önálló nők voltunk, számíthattunk egymásra, pont el tudtuk tartani magunkat. Folyton dumáltunk, együtt vacsoráztunk, együtt mentünk helyekre. Ragadtak ránk a pasasok, mint legyek a papírra. Hatalmas bulikat rendeztünk a barátainknak, és nagyon szabadok, függetlenek, vidámak voltunk. Utazgattunk, szórakoztunk, és persze sokat dolgoztunk. Én ilyet kívánok a lányomnak, nem szeretném, ha itthonról menne férjhez. Tapasztalja meg, milyen, ha a saját lábán áll, és utána döntsön, hogy mit akar.

    • Én is így voltam vele. 5-6 évig éltem egyedül, eleinte kommunában hetedmagammal, aztán kicsit párban, aztán egyedül. Élveztem minden percét. Emlékszem, hogy anyukám az első fizetésemnél azt mondta, hogy megajándékoz egy havi rezsivel, és az összes fizetésemet költsem magamra, élvezzem ki helyette is, mert ez az, amit ő nem tehetett meg. (Az államvizsgája után hétvégén ment férjhez)

    • Gyöngyi
      “Én ilyet kívánok a lányomnak, nem szeretném, ha itthonról menne férjhez. Tapasztalja meg, milyen, ha a saját lábán áll, és utána döntsön, hogy mit akar.”
      Nekem is volt hasonló időszakom és rengeteg hasznos tapasztalatot szereztem, amit szerintem htb-ként soha sem szereztem volna. Nagyrészt akkori kapcsolatoknak köszönhetek külföldi utazásokat is.
      Nekem amit aritareal felvázolt, azért nem szimpatikus, mert valahogy kizárólag biológiai lénynek érezném magamat.

  26. Erdélyi vagyok és füleimnek mindig is furcsa volt hallani a magyarországi nők bemutatkozását: pl. Kovács Jánosné Füzesi Mária. Ebben eleve benne van az alárendelés és megalázkodás. Nálunk a hölgy Kovács Máriának mutatkozna be, sőt lehet, hogy inkább Füzesi Máriának, hiszen egyre több nő utasítja el férje családnevének felvételét.

    • Ezt nem értem. Mennyivel önállóbb dolog felvenni teljesen a férj nevét, mint hogy Xné Y Mária? Ahol legalább valamennyire csak megmarad az eredeti családnév.

      • Nálunk fel sem merült a névfelvétel. Minden maradt ugyanúgy.
        De azt sem értem, mikor valaki felveszi, majd elválik, de megmarad még mindig xy nének. Akkor mi van?

        • Na azt nem értem végképp. A másik még ide: mikor feleség előbb cserélteti le a szobáján a feliratot a FÉRJE doktori fokozata után, mint a valóban ledoktorált férj a sajátján. Csípem még a Dr X-né Dr Y Titanilla változatot.

          • Ilyenkor mindig elmondom: Egyik kedves ismerősöm X-né Y Titanilla, X a második férje vezetékneve, Y az elsőé. 🙂 Mert az első férje nevét úgy vette föl, hogy Z Titanillából lett Y Titanilla és aztán ezt vitte tovább. Mondjuk, megértem, miért nem változtatta meg, de elég vicces.

        • Anyukám pl. azért viseli még mindig a második férje nevét, mert nem volt pénze kicseréltetni az iratait. Sokkal fontosabb dolgokra kellett akkor, mikor ott maradt egyedül a pasi után maradt adósságokkal. Utána meg már annyira nem érdekelte, nem tartja fontosnak, kidobni való pénz meg azóta sincs rá.

          • Ùgy értettem, van az ismerösi körömben, aki 20 éve elvált, karriert futott be, végig egyedül élt, és most is jól él. A neve még mindig Y-né. Ezt nem értem, nem amikor nincs rá pénz.

            • Most jutott eszembe egy ismerősöm, aki szintén viseli a férje nevét, pedig már 15 éve elváltak és pénze is lett volna rá. Még a jegygyűrűt is hordja. Egyszer elmesélte, hogy azért teszi, mert olyan a szakmája, hogy nagyon sok emberrel találkozik, tárgyal, és ezzel tartja magától távol a nem kívánt közeledőket. Nagyon vonzó, csinos nő, és sokaktól kapott régebben ajánlatot, ezért mindig hangsúlyozza a férjezett nevét bemutatkozáskor – azt mondja, ez sok szartól megkíméli.

        • Én nem -né formátumban, de az exem családnevét hordom. Válás után se pénzem, se türelmem nem volt hozzá, meg a gyereket se akartam összezavarni. Pár évvel később belegondoltam, hogy meg kéne változtatni, és rájöttem, hogy nem érdekel a nevem. Se a vezeték-, se a keresztnevemhez nem fűz kapocs, egyiket se érzem sajátomnak, nem része az identitásomnak, nem szánok rá egy kósza gondolatot se, nemhogy illetéket meg sorbanállást. A különféle online nevekhez már jobban ragaszkodom.

        • Anyunál se merült fel a névfelvétel, pedig ő nem most házasodott.

          Alsóban elmondta a tanítónéni az osztályfőnöki órán, hogy ha majd sok jelentős tudományos eredményünk lesz, akkor megtehetjük, hogy ne vegyük fel a férjünk nevét, hogy mégis a saját nevünkön publikálhassunk, de különben irgumburgum annak aki nem veszi fel a férje nevét, mert azt úgy kell. Ez ilyen értelmiségi környéken lévő áltsuli volt, azért nézték ki a kislányokból a komoly tudományos eredményeket sztem, ami egy pozitívum, de mi az hogy komoly saját eredmény kell, hogy megtarthasd a nevedet, a pasik meg enélkül is megtarthatják?

      • Én felvettem a férjem nevét, de mindig elmndom, ha valaki kérdezi, hogy apámét nem szívesen viselem. Ha ne adj isten elválnánk, akkor mgváltoztatnám a lánykori nevemet.

        • Na várj, senki döntését nem akarom megkérdőjelezni. Egyébként épp ezen az alapon vette fel az én nevemet is az exem (válás után meg felvett egy harmadikat, mert az apjáét továbbra sem akarta viselni, sőt már a házasságkor jelezte, hogy lehet, hogy más nevet vesz fel, ez csak olyan munkacím, amíg jobb nem jut eszébe). Csak azt kérdezem, hogy hogy jön ez az önállósághoz, mennyivel inkább az, mint az Xné YZ? Szóval hogy nem hiszem, hogy ez nagyon szorosan korrelálna az önállósággal, na..

          • Hogyan találta meg a harmadikat? Csak úgy kitalált egy nevet vagy volt valami kötődése? Bocs a kérdésért, semmi komoly, csak érdekel.

            • Őszinte leszek: nem tudom. Válás után egy darabig maradt a munkacím mindenesetre, tehát nem hirtelen felindulásból tette, az biztos.

        • Pardon, csak ide bírom írni aRitának: “Nagyon vonzó, csinos nő, és sokaktól kapott régebben ajánlatot, ezért mindig hangsúlyozza a férjezett nevét bemutatkozáskor – azt mondja, ez sok szartól megkíméli.” Nagyon sok éve elváltam detto. Ismerős a gondolat. Egyedülállóként a név hazai viszonylatban védelmet nyújt, részben ezért is tartottam meg egy időben. Később már nem volt fölös pénzem a hivatali haccacáréra. Társadalmunknak tart tükröt, hogy ilyen eszközökkel kell élni, hogy komolyan vegyenek, ha megemelem a hangomat. Aztán lehet, hogy részben illúzió, belénk nevelt ostobaság. De tény, hogy pár éve még társaságba is veszélyes volt elhívni a nem férjezetteket, ahogy ezt már valaki tollából itt olvastam. Már nincs szükségem ilyetén védelmekre, ehhez fel kellett nőni. persze ez annak is függvénya, hogy ki honnan jött, milyen párkapcsolati tapasztalatokkal bír. a legtöbb nőm akiket ismerek, sosem élt méltó, egyenrangú kapcsolatban. Nem véletlenül üldözik a hímek a feminizmust. De le merem fogadni, a negyede sincs tisztában a jelentésével, azzal meg főleg nem, amit hordoz magával, céljaival, eszméivel. A lányainknak már könnyebb. Az enyémen ezt látom, a többieknek meg drukkolok erősen.

          • “legtöbb nőm akiket ismerek, ” Ezen most Freudi elszólásnak is tűnhet, nagyon röhögök 😀 Nő akart lenni természetesen, csak szarakodik a kurzorom, nem vakon gépelek, és néha elmászkál.

  27. Egy jó ideje kódorgok ezen a blogon és igyekszem a legtöbb cikket elolvasni. Az itt kialakult beszélgetések is többnyire nagyon tanulságosak. Ez itt a második hozzászólásom. Eddig nem nagyon éreztem szükségét, hogy hozzátegyek bármit is a beszélgetéshez, vagy nem éreztem magamat elég bátornak. Nem azért, mert rosszindulatot vagy bármiféle elutasító hangulatot véltem felfedezni , csak valamiért arra a következtetésre jutottam, hogy ti egyrészt többségében jóval tapasztaltabbak és idősebbek vagytok mint én, másrészt a beszélgetés hangulata és módja eltér attól , amihez hozzászoktam ezekkel a témákkal kapcsolatban. Mostanra azonban úgy érzem ,hogy sikerült felvennem a fonalat.
    Számomra néha egészen elképesztőnek hatnak azok a dolgok, amelyekről beszámoltok. Nem azért , mert nem hiszem el, hanem pont azért , mert tudom , hogy hétköznapiak , a mindennapok rutinjának részei.
    Ez a bejegyzés különösen mélyen érintett. Egyrészt mert én az a lány voltam (és itt a múlt időt tényleg komolyan kell venni, mert már nem azonosítom magam nőként) , aki számtalanszor megkapta, hogy ha továbbra is ilyen nagyszájú lesz, tele véleményekkel és ellenkezéssel, akkor nem fog senki fiának kelleni, ugyanis a férfi ego nehezen viseli el az ilyesmit. Ráadásul a természet sem áldott meg bőségesen szépséggel (igazából szűkmarkúan sem), én meg soha nem voltam hajlandó felfedezni a bennem rejtőző “feminin energiákat”, Anyám folyamatos cseszegetése ellenére sem. Hála a heteronormatív társadalomnak, amiben felnőttem csak viszonylag későn jöttem rá arra, hogy számomra a férfivel lenni opcionális (éljen a biszexualitás). Mostanra már egészen helyes listát állítottam össze arról, hogy miért nem létesítek cisz férfival kapcsolatot. Próbáltam hitegetni magamat azzal, hogy nem mindegyikük ilyen, de a legutóbbi rossz élményem után már kezdem ezt is feladni. A legfájóbb az a dologban, hogy Édesapám annak ellenére, hogy gyermekkorát egy bántalmazó és alkoholista apa mellett élte le, aki vitte a pálmát a hím soviniszta viselkedésben, egy rendkívül gondoskodó, megértő és merem állítani progresszív ember, aki mindig meghallgat. Sajnos Anyám ennek az ellentéte ilyen szempontból, addig biztos, hogy nem lesz coming out, amíg nincsen saját rendes keresetem. Igen nehezen viselte , amikor kipattant belőlem, hogy tőlem ne számítson se férje se unokára. (Ugyanis meguntam , hogy minden beszélgetésünk azzal kezdődik, hogy van-e már pasim). Természetesen nem állta meg, hogy kioktasson azzal kapcsolatban, hogy ez az egész tulajdonképpen hogyan működik ( a férfiak a Marsról a nők a Vénuszról 101 előadás formájában. Az egész annyira heteronormatív és gender esszencialista és homofób volt , hogy majdnem sírtam). Érdekes módon, mindamellett, hogy az emberek többsége őrzi valamilyen formában a fent említett társasjáték szabályzatát valamilyen formában, és ez bizony erősen befolyásolja azt , hogy hogyan viselkednek és kommunikálnak, a való életben hajlamosak nem teljesíteni az utasításokat és a kognitív disszonancia egészen érdekes formáit produkálják (Vagyis önálló autonóm személyekként léteznek , nem pedig azokként az ideákként és elképzelésekként , amelyeket mint az élet Egyetlen és Természetes módjaként értelmeznek)
    Nehéz számomra ebben a világban létezni, mert igen kevés a hozzám hasonló, és képtelen vagyok ezek szerint a szabályok szerint sokáig játszani , mert egyre jobban megterheli a mentális egészségemet.

    • Kedves PB : Egyelőre csak egy big lájkot tudok idebiggyeszteni neked, mert épp máson agyalok ezerrel, meg lazulni is jó lenne. Nagyon tetszik a gondolatmeneted. Éljenek a nem begyöpösödött, rugalmas fiatalok. Huszonéves vagy-é? Ha igen, akkor a lányom korosztálya, akiket ha elnézek, úgy látom nincs minden veszve. Sajnálom, hogy az édesanyád nem ért meg. Engem egyik szülőm sem ismert, nemhogy megértett volna. Nem feltétlen kell továbbvinni a szülői mintákat. Tudomásul vesszük, hogy nekik köszönhetjük létezésünket, oszt annyi. Alig látok (magamat beleértve) magam körül olyan szülőt (16 év alatt, lánykám o.társainak szüleit is beleértve + ismerősök), akik szabadjára merik engedni a kisfelnőtt gyermekeiket. Én semmit nem erőltettem soha a lányra, csak a háttérben terelgettem, pici korától komolyan veszem a gondolatait, érzelmeit, szeszélyeit. Sokat beszélgettünk, legtöbbször csípőből ellenkezett, majd átgondolta, legkésőbb 4 év múlva úgy élte meg, mintha a saját gondolatai, elvei lennének. Kell ennél több? Én is sokat tanultam tőle, na ezt még kevesen tudják elfogadni, beismerni. Nem önfényezésből írtam, amit írtam, nekem is vannak hibáim, nem is akármilyenek. Gyermekemet sem kívántam az idilliben feltüntetni, neki is sok hibája van. De a számomra legfontosabbat átadtam neki. Egészséges önértékelés, szabad gondolatok. Megértem a félelmedet a coming outtal kapcsolatban. Pedig biztos sokat tanulhatna tőled az anyukád. Azért ne add fel! Ps.: mi lenne, ha sokat akartam volna írni, meg nem máshol járna közben az agyam 😀 Jó, hogy itt vagy, maradj velünk.

      • Valami még belém szorult, amit rég le akartam itt írni az utókornak, hogy mióta itt olvasgatok (sanszosan majd’ 1 éve), azt vettem észre magamon, hogy már sokkal tudatosabban csepegtetem a lánykámmal való kommunikációnkba a feminizmus alapjait, (azért a ‘hétköznapi hímsovinizmust’ még nem mutatom meg neki, el ne szaladjon) saját példákkal hitelesítve, hogy na ez is pl. ennek egy megnyilvánulási formája. Hetente egyszer szkájpolunk kb., addigra mindig gyűlik össze bennem elég megbeszélnivaló, az Éva témáik közül is. Már kész könyv -és filmlistám van a számára, amiket részben innen vettem, Le merem fogadni, hogy egy idő után nem is lesz olyan nehéz az a coming out 🙂

      • Igen huszonéves vagyok, bár közelebb a huszonöthöz, mint a húszhoz. Én nagyon korán takaréklángra tettem az iskolát és más “hivatalos” mintaképeket nyújtó forrásokat, mert nem találtam őket kielégítőnek , és saját magamat okosítottam. Így lassan, de biztosan megtanultam tényleg racionálisan gondolkodni, és igyekeztem minél tájékozottabbak lenni. az USA-beli szkeptikus mozgalomnak igen sokat köszönhetek ebből a szempontból. szerintem én mindig is valamennyire feminista voltam, talán pont azért , mert a patriarchátus szemszögéből egy nagy vesztes vagyok. Minden nő és DFAB (designated female at birt) az , csak egyeseket jobban büntet, mint másokat.

    • Szia! Képzeld, én nemrég meglepődtem, hogy már mennyire nem tabu beszélni arról, ha valaki biszexuális. Vagy legalábbis bizonyos körökben. Osztálykirándulás, nem túl bonyolult fiatalokkal, és az egyikkel arról beszélgettem, kikkel járt eddig a suliból. És mikor rákérdeztem, miért szakítottak, kendőzetlenül kimondta az a fiú, hogy ő bizony nem csak a lányokat szereti, és ezt a barátnője nehezen tolerálta. És aztán erről beszélgettünk, többekkel. Csak néztem, hogy mennyire felvállalja, mennyire tud őszintén beszélni róla, és hogy a többiek mennyire elfogadják.

      • Igen ez nagyon változó. A barátaim többsége elfogadó volt. Ugyanakkor sajnos voltak rossz élményeim is. Az első ember akinek elmondtam közölte velem , hogy biszexualitás nincs, és ő erről nem is hajlandó beszélgetni. Úgy éreztem magamat utána , mint akit leforráztak. Nagyon kellemetlen volt. Szerintem a többség csak akkor fogja tényleg komolyan venni az identitásomat, ha belépek egy nem éppen heteró kapcsolatba. A legnagyobb problémám inkább abból adódik, hogy a nemi identitásom beleesik a transz spektrumba, és ezt aztán tényleg csak egy két embernek tudtam eddig elmagyarázni, de köszönöm a bíztatást

        • Hello!
          Nem tudom, hogy számodra mennyire volt érthető a korábbi színkörös hasonlatom, vagy egyáltalán olvastad-e. Sokáig tartott nálam, mire felfogtam, nem csak a nőket szeretem. Még tovább, mire rájöttem, mit is jelent a biszexualitásom, hol vagyok a skálán. Mindezt úgy, hogy benne voltam(vagyok) egy párkapcsolatban.
          Majd tisztáznom kellett, mit kezdek ezzel. Felrúgom a kapcsolatot, és kiélem, vagy elfojtom.
          Ha hamarabb jövök rá, minden màsképp alakul. De így alakúlt, és a mérleg nyelve nálam a nők felé billen.
          Ennek tetejébe rendelkezem egy csomó női tulajdonsággal, és érdeklődési körrel. Tizenévesen simán lebuziztak, csak akkor még érdekelt. Huszonévesen a férfi énem erősödött, csomó más hobbi jött. Most ez múlóban, a gyereknevelés miatt nőiesedem. Talán te érted.
          A hugom ezzel sokkal hamarabb nézett szembe, támogatásomra összeköltözött a barátnőjével. Szétmentek, és mostanában pasikkal is randizik. Rájött, ez is érdekli. A legtöbb randi után rájön, a felhozatal szegényes, sajnos nem üti meg az elvárt szintet. De nagyon tudatos, hát inkább jobbára csajokkal randizik.
          Nálunk a szűk családban felvállalta, én nagyon büszke vagyok ezért rá. Bár mindig is tudtam…
          Viszont úgy van ez sajnos, mint az elvált nők esetében a névvel. Kell a külvilágnak a fedősztori. Én csak bíztatni tudlak!

          • Nem tudom mi az a színkörös hasonlat, de sztem az emberek nagy része biszexuális és csak egy viszonylag szűk réteg van aki csak az egyik nemhez vonzódik tényleg.
            Rólam is mindig is tudta a tesóm. 😀 Elmondtam neki a nagy újságot, hogy biszexuális vagyok erre rámnéz: Igen? És ezt ki nem tudta eddig?

            Egyébként enyémpasi kb egy éve kezdi pedzegetni, hogy ő is biszexuális, most jutott el odáig, hogy már keresünk partnert neki, akivel kipróbálhatja. (Majd ha vége lesz a vizsgaidőszaknak. Mi is huszonévesek vunk.)

            • Èn nem egy ilyen kapcsolatban vagyok, de gratulálok hozzá. Szerintem a párom nem tudna mit kezdeni vele, söt úgy érezné, becsaptam. Èn úgy döntöttem, nem élem ki. Tudok róla, és elfogadom. Hogy miröl maradok le, nem tudom, hogy mit veszíthetek, azt tudom.
              A feleségem hisz a monogámiában, és csak elkezdtem kételkedni benne. Ès csak azért, mert erre rájöttem, nem fogom semmire kényszeríteni.
              Egyébként ez a felfedezés megmagyarázza a függöségemet. A pszichológusom kérdezett rá frappánsan: Mit keresek benne, miért nézem benne a nöket? Na és bumm. Nem is a nöket keresem benne. Itt most rakok rendet.

            • Megértem. Nekünk könnyű, valszeg, mert nagyon fiatalok vagyunk. Azt hiszem akkor kezdte el sejteni, hogy biszexuális mikor más férfiakkal látott engem és nem csak az tetszett neki, hogy én jól érzem magam, hanem a partnereim is. 🙂

            • “Azt hiszem akkor kezdte el sejteni, hogy biszexuális mikor más férfiakkal látott engem és nem csak az tetszett neki, hogy én jól érzem magam, hanem a partnereim is. :)”
              Nitta, mikor azthiszem, hogy jól megleptél, akkor rádobsz egy lapáttal.
              Àmulok, és bámulok, hogy valaki ennyire tudja, mit akar, és ennyire megéli a szexualitását, már huszonévesen.

              Respekt! Ès mégegyszer gratula a kapcsolatotoknak! Nem semmi elfogadás, és egyenlöség sejlik fel elöttem!

            • Az egyenlőségben most már szerencsére igazad van a szexualitás megélése meg sose volt gond, de 3 és fél éve vagyunk együtt és ebből az első körülbelül másfél év egyáltalán nem volt egyenlőségen alapuló. Akkor mikor benne éltem időnként szarul éreztem magam, de jobb volt, mint az előzőekkel, de így visszagondolva néha kicsit váá. Aztán másfél év után jött egy megzuhanás és utána találtam meg a Hétköznapi hímsovinizmus című könyvet, majd ezt a blogot. Mindkettő nagyon sokat segített és elkezdtünk változni, ehhez az kellett hogy ő is nagyon nyitott legyen és hallgasson az észérvekre. (Úgy tapasztaltam, hogy csak az emberek nagyon kis hányada hallgat az észérvekre. Mondjuk lehet, hogy azért, mert többnyire nem érdekük.)

              A szexualitás tudatos megélése tényleg nagyon jó dolog. Nekem szerencsére soha nem voltam ilyen téren gátlásaim, kevés dologról éreztem úgy, hogy szégyellni kéne, viszont pár éve még nem tudtam, hogy attól, hogy általában akarok szexelni, nem kötelező mindig akarnom szexelni.

            • De köszi azért a gratulációt. 🙂 A mostani állapotához a kapcsolatunknak asszem tényleg lehet gratulálni, bár mindig van hova fejlődni.

            • Nitta:
              Úgy értettem, hogyha egy huszonéves fiú eljut oda, hogy a barátnője nem a tulajdona, és biztosítja számára az általa (bnő) elvárt szexuális szabadságot, akkor ott valamiféle egyenlőségen/szabadságon alapuló kapcsolat bújhat meg. Persze mindez nem rögtön, és minden szinten jelentkezhet.
              Az pedig, hogy párod hajlandó változni, érzékenységre utal, és potenciál rejlik mögötte.
              Azért gratulálok, mert tetszik, ahogyan dolgoztok ezen. Örülök nektek!

            • számomra ez a fajta (nyitott) kapcsolat és szexualitás nagyon vékony jég, én mindig azt a kérdést teszem fel magamnak, hol van ebben az intimitás? az ún. nyitott kapcsolatokban is mindig azt firtatom, hogy biztos tök jó játék annak a két embernek, aki a két nyitott végén van, de mi van azokkal, akik ebbe kívülről csöppennek? Hol van az ő joguk az intimitásra és a feltétel nélküli kapcsolódásra, az informált döntéshozatalra, a feltételek diktálására? Biztos, hogy mindig mindenki számára egyértelmű, hogy egészen pontosan mibe megy bele? Vannak még kérdéseim, fenntartásaim.

        • “Az első ember akinek elmondtam közölte velem , hogy biszexualitás nincs, és ő erről nem is hajlandó beszélgetni.” Struccpolitika. Vagy inkább strucc-szexualitás: mindenki ellenkező neművel, lekapcsolt villanynál, misszionáriusban.

          Nagyon jó, hogy ilyen tudatos vagy, PB, csak így tovább!

          • Meg fogsz lepődni kedves zoldfuszal! Pont azért mondtam el az illetőnek, aki egy elég közeli ismerősöm volt akkor, mert igen hasonlóan gondolkoztunk (feminizmus, többnyire hasonló balra hajló és liberális politikai és társadalmi nézetek stb.) és úgy éreztem, hogy egy ilyen progresszív embernek, aki többször pozitívan nyilatkozott a homoszexualitásról. Kiderült, számára a biszexualitás már nem fér bele. Nagyon magam alatt voltam

            • Tényleg meglepődtem. Sajnálom, biztosan nagy sokk volt. Lehet, hogy az ismerősödet személyesen érintette a dolog, és azért akart ilyen gyorsan lezárni, pl. a biszexualitás a promiszkuitást jelentette a számára, és ezt nem bírta elviselni. Persze csak találgatok.

          • Egyszer végig kellett néznem egy baráti kör szétszakadását, mert az egyik lány bejelentette, hogy biszexuális, mire a nyíltan meleg fiú besértődött, hogy mostantól nem ő az egyetlen meleg a faluban, és elkezdett célozgatni, hogy biszexualitás nincs, csak olyan melegek, akik nem merik felvállalni és középutat hazudnak maguknak. Mindezt akkor, amikor a lány bejelentette, hogy megnősül. A lány szorosabb köre vadul védelmezte, a többiek a fiúról mondták, hogy “nem úgy gondolta”, de végül szétesett a csapat. A lány még mindig a barátnőivel és a feleségével van, a fiú egyedül maradt és mártírt játszik, az őket védők külön csapatot alkotnak. Szomorú, és nagyon hiányzik a régi társaság, de el kellett engednem.

    • Hogyan jöttél rá? Nagyon tudatos egyénnek tünsz, ha már huszonévesen ennyire tisztán látod magad. Gratulálok még egyszer!

      • Először is nagyon érdekesnek tartom , ahogyan a nemi identitásodról beszélsz, Minél több kutatást végzek a témában , annál világosabbá válik számomra , hogy mennyire összetett a téma (ez egy olyan terület ahol a kulturális hatások, pszichológia biológia, neurobiológia, szociológia igencsak összefonódik. Sajnos, ha nem férsz hozzá a nemzetközi irodalomhoz, meg azokhoz az írásokhoz amit a queer theory és a lesbian and gay studies kitermelt elég nehéz a kutakotás ). Sokan számolnak be arról, hogy ők valahogy érzik hogy férfiak vagy nők, főként a bináris transz nemű embereknél. A legkorábbi emlékem nőkhöz való vonzalmamról tíz éves koromból származik, amikor először akartam megcsókolni egy lányt. Aztán a pubertás beköszöntével elszabadultak a gátak egy időre. Szerencsére nem olyan családban nőttem fel ahol a szexualitás maga tabu téma lett volta (Anyukám egészségügyi dolgozó, én pedig lelkes rajongója vagyok a könyveknek, ezért a szexuális felvilágosítás a két lehető legjobb forrásból érkezett) Először az ilyen jellegű fantáziálgatásaim nem is keltettek bennem szégyent egészen addig amíg rádöbbentem , hogy az emberek hogyan tekintenek ezekre a dolgokra (plusz mindnyájan tudjuk , hogyan viszonyul a társadalom hogyan viszonyul azoknak az embereknek a szexualitásához akiket nőnek tekint) Amikor először használta rám valaki a leszbikus szót (nem tudom honnan vette , valószínűleg csak találgatott. Habár soha nem voltam feminim és utólag tudom, hogy az a rajongás amivel lánybarátaimat körülvettem , több volt mint egy tinédzser platonikus rajongásánál. Ezek után ilyen jellegű érzelmeimet erősen elnyomtam és eltemettem. Nem tudom pontosan miképpen bukkant felszínre, talán pont azért , mert akkoriban kezdtem igazán meglovagolni a feminizmus szellemi áramlatát ,és főleg azt amelyik fiatal volt és LMBTQ szemléletű. Amikor először tudatosult bennem, hogy igen ez van, éppen a Tesco kellős közepén álltam és néztem az embereket. Tíz perc is kellett, míg végül sikerült összeszednem magamat és gyorsan visszarohantam a főiskolai kollégiumba kibőgni magamat.
        Azóta az online tér ahol körbevehetem magamat olyan emberekkel akik olyanok mint én. Szembe találtam magamat, több olyan feministával, akik transz nők voltak, és megismerkedtem a transz emberek jogaival és életével foglalkozó irodalommal. Sikerült szert tennem egy olyan szótárra és nyelvezetre egy pozitív környezetben ahol nekiláthattam kibogozni és értelmezni a genderrel kapcsolatos éréseimet és gondolataimat. Ez egy mai napig tartó dolog, nem is akarlak tovább untatni a részletekkel. Legyen annyi elég, hogy jelenleg az agender címke, ami a legjobban foglalkoztat. Mostanában azt próbálom meg feltárni, hogy milyen formában tudnám a reprezentációval csökkenteni a diszfóriámat. Nagyából ennyi

        • A rajongás a lánybarátaimért nekem is megvolt. 🙂 Én akkor még nem sejtettem semmit, de a 4 évvel fiatalabb húgom már tudta, hogy mi a helyzet.

          Régebben volt egy lányismerősöm aki nagyon tudott rajongani egyes barátnőiért de szenvedélyszinten, leste minden szavukat, összegyűjtött róluk minden infót ilyesmi, és szerintem szegényben azóta se merült fel, hogy ez mit jelent, mert nagyon vallásos neveltetést kapott.

  28. PB: tök jó, hogy ennyi szakirodalomnak utána jártál! 10 év, az sok idő!
    Nálam nem volt ekkora katarzis, inkább egy nagy AHA érzés, rögtön utána meg hogy mi a faszt kezdjek ezzel így, min változtat. Nem véletlen a színkör, több oka van: nincs meg a kellő fogalomtáram ebben a témában, és ezen felül azon kevés fogalomtáram is túlontúl telített mindenféle normatívákkal. Gondoljunk csak Conchitára, hiszen egy transzvesztitától is elvárunk egyfajta viselkedést, előírjuk, milyen legyen. Nincs szükségem újabb címkékre, nem jutok előrébb, ha holnaptól a hetero vödröcskéből átrakom magam a biszexuálisba. Ezen felül nem enged mozgásteret, és véglegesít.
    A definíciókkal is ez a bajom. Csoportokra jellemző tulajdonságok alapján személyekre akar tulajdonságokat ráhúzni. 20 éve még a melegekre sokan úgy gondoltak, higy mind seggriszáló affektáló nőies férfi. Mára árnyaltabb a kép.
    Szóval szerintem kellenek ezek a definíciók, jók, ha arra használjuk őket, hogy elkezdjünk valamiről beszèlni.
    Önmagam megismeréséhez kapaszkodót adhat, de időben el kell tudni dobni.
    Mert nekem minden bizonnyal mást jelent biszexuálisnak lenni, másként élem meg, mint te.
    Egyébként egyáltalán nem untatsz, sőt!
    És olvasni is fogok/teszem, ha már úgy érzem, eljött az ideje.

  29. Visszajelzés: Hagyományok és szingliség | Szipogók között

  30. Visszajelzés: megcsaltál ezerszer | csak az olvassa — én szóltam

  31. Visszajelzés: és akkor nem magyarázkodtunk többé | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s