egyszer megérti

Jó delet, lekéstem a pitymallatot, elnézését kérem a tisztelt olvasóközönségnek egyesével és összesen (entitásként). Már meg az történt, hogy este írtam egy bejegyzést, be is állítottam szokás szerint fél hatra, ám túlságosan személyesnek ítéltem éjjel, na, ilyen se volt még.

A tegnapit folytatván viszont meg akartam írni ezt:

De most tényleg ez a cél lebeg sokunk szeme előtt: hogy megfogalmazzuk, mondjuk, így és úgy, sokszor, és egyszer csak belátja, megváltoztatja, és onnantól jó lesz?

Miközben a helyzet, a pőre, illúziómentes szitu az, hogy foglyai vagyunk az életünknek, abban kapálózunk: érzelmi függés, anyagi függés, kicsik a gyerekek, lerohadtunk lelkileg, ambícióinkban, bénák a ruháink, csak a megszokott rutinjainktól bizonyulunk működőképes embernek, elmenni a kapcsolatból meg kilátástalan szankciók árán lehetne csak, pedig az volna a jó, pontosan tudjuk, de ehhez egyszerűen nincs erőnk, és akkor ennek a borzalmas egyensúlytalanságnak a kompenzálásaképp vagyunk mi nagy okosak, kemények, és mondjuk, mondjuk vég nélkül. Olyankor van csak némi hatalmunk, a szavainkban. Semmi mozgásterünk nincs, így aztán beszélünk, jobban tudjuk.

Nem hiszek a megmondó szerepben. Csináltam eleget, most borzadok. Elemezze ő magát, ha van baja. Ha nincs baja, ha nem látja a bajt, az is beszédes. Mondja meg a szakember, én meg beteszem az ajtót halkan. Ne vicceljünk már itt évekig. Sok az alja, jaj, de nagyon sok.

Nem hiszek abban, hogy a nő látja tisztán, ő lát rá az egészre, a másik motivációira, és mondja a saját fájdalmát, közben hűvösen taglalja az egész kapcsolatot, egyben keserves vádakkal elemzi a másikat, aki hallgat, fintorog, néha megrendül, hogy ez az, de jó, hogy ezt mondod nekem (!), és billeg folyton a nőben, hogy na, akkor most lesöpri az egész táblát a francba (hülye játék, el se kellett volna kezdeni, megvenni is hiba volt), de közben szánja és megérti ezt az összezavarodott valakit, aki annyira nem tud kilépni az automatizmusaiból, próbál remélni, bízni, örülni a változásnak, mindig elvágyik s nem menekülhet, magyar vágyakkal, melyek elülnek s fölhorgadnak megint, és közben egyre pengébb a szája, fogy a nevetése, egyre rosszabb fej.

És az lebeg a szeme előtt, hogy ha jól csinálja, és kellően kitartó, akkor egyszer elnyeri az üdvözültek koszorúját, és a férfiú a homlokára csap, és egyszer csak lesz valami.

Ehelyett halálosan unják a szövegeit és azt az aszimmetriát, hogy ő az okos, aki rávilágít, mi hogy megy. Többnyire simán figyelmen kívül hagyják, amit mond. Egyes helyzetekben, az újabb balhétól való félelemmel revolverezve lévén nagy sóhajtva “változás”, lobogtatva, hogy tessék, bazmeg, ez már jó lesz? A többiben semmi, megy tovább az élet ugyanúgy, és bujkálás, lelki értelemben, a lélek Bakonyában bujkál a betyár, valódi kedvteléseinek, őszinte szavainak rejtegetése, manipulációtömeg, csalódás (“nem érti”), eszkalálódó harag.

Beteg viszony az, hogy a nő ráébreszt. Beteg viszony, ha a beszélgetés nem kölcsönös, ha az egyiknek támadás, szembesítés, önigazolás, önszenttéavatás, a másiknak ravasz rejtőzködés, kisiklás, rafinált tánclépés mindig. Nem működik, ha az egyik pozicionálja magát mint tisztán látót, ráébresztőt, elszenvedőt — akkor sem, ha valóban az, a másik meg bűntudatosan hallgat. Nem érti. Eleve sem érti, és nem kénytelen érteni. Ha már kénytelen, az is rég rossz.

Nem kéne ennyit beszélni. Ezek az elbaltázott terápiás ülések a nappalikban!

Sokat kéne beszélni, voltaképpen mindig, nem egyszerre nagy dózisban, hét év után. Félelem, számonkérés nélkül, egyszerűen. Mindenki tudja magát, higgyen a beszélgetés értelmében, időben szólni, nem a harag kibontására használni a szavakat, nem igyekezni így meg úgy megfogalmazni, nem reménykedni, csak lenni, mosolyogni, néha azt mondani, légy szíves nélkül: te, add már ide a sót — és odaadná!

84 thoughts on “egyszer megérti

  1. “Nem kéne ennyit beszélni. Ezek az elbaltázott terápiás ülések a nappalikban!”
    Tétel(két)mondat az életünkről. Mostanában inkább szex van helyette és határozottan jobban esik. 😀 Úgy tűnik, vissza tudunk fordulni természetesbe egymás pszichoanalitikus gyilkolászása után, remélem, így is marad.

  2. Pontosan tudom már. Nagy Testvér, figyeltél?! 😉 Csak az a gondom, hogy hiába vettem mély levegőt, és szálltam ki (hála a családomnak, hogy én megtehettem, 12 év után, amiből 9 a fentiek szerint zajlott), az újjáépítés nem megy! Ami akkor elhalt, az végleg elhalt. A lerohadt lélek, ambíció, ruhák stb. csak akkor gyógyítható, ha maradt még valahol egy mákszemnyi remény. De ha belédégett, hogy mindegy már, hogy megértő fülre találsz-e, ha a napi keservedet elmondanád, és már nem is vágysz rá, és azt is elfelejtetted, hogy a vágy érzése milyen volt, ha az egész életedet beteríti a minden mindegy, úgyse lenne jobb, csak másképp lenne szar-érzése, akkor már nem fogsz mozdulni. Akkor már csak csinálod a hétköznapokat, mert ott a gyerek, és mert az öngyilok, mint lehetőség is baromságnak tűnik, tehát csak koncentrálsz az ütemes légzésre, és várod a függönyt, még ötven évig, de ha szerencséd van, csak két napig…

  3. Fáj ez most, de értelek. Megteheti, így van.
    Én most még el akarom hinni, hogy menni fog. Sok melónk van a kapcsolatunkban, a munkamegosztás itthon mindig problem volt, most kénytelen változtatni tényleg(??), eddig is kellett volna, de mostmár fizikailag se birom.
    Olyan jo lenne, ha lenne remeny a valtozasra. De ilyeneket irsz, jaaj! 🙂

    • nálunk most néha mosogat. és valamiért azt érzem, a háta hajlásából, hogy ez női principium, de ő csak értem, a gyarlóért, férfi létére… nem is értem, a gyerekekért, a családért, a látszatért. és ára van. én meg nem akarok fizetni. és most komolyan, de húsz év csetresét mennyi idő lenne valóban elmosni.

  4. Hálás vagyok, hogy jöttek a lehetőségek, és én mehetek. Hálás, mert viszonylag kevés áldozatot hoztam, azt is önmagammal szemben, valamint még időben tudtam lépni.Épp ma találkoztam egy ismerőssel, akivel két éve nem tudtunk beszélni. Mikor mondtam, hogy válunk, csendesen mosolygott. Ő már akkor tudta, nyolc éve, mikor megismerkedtünk, hogy a férjemmel mi nem öregszünk meg. És meg volt lepve, amiért eddig bírtam. Bírtam, mert muszáj volt. A legtöbben azért bírják, mert rákényszerülnek. Hála az égnek, amiért nem kellett ott, a házasságban felemésztődnöm!

  5. nálunk az elbaszott terápiák ideje van. húsz év hallgatás után. gyilkos indulatok. és a kérdés, hogy hogyan tovább??? mert hogy a szekeret húzni-vonni kéne, nem kérdés. kár, hogy valószínűleg lassan szétesik

  6. Önáltatás, ha azt hiszem, ha 22 évesen elolvasok mindent itt a blogon végigrágom, mosolygok rajta, emésztem, hevesen bólogatok, akkor én nem fogom elcseszni? (Költői kérdés volt! :D)

        • Az elcseszés mindig kétemberes. Vagy feleződik az “erőssége”, vagy: nem elcsesztük, hanem nem tudtuk együtt működtetni. 🙂 Szóval ne aggódj miatta! Szerintem ha a poszt tanácsait megfogadod, ha van a szerelmetekben barátság is, és az együttlét első 3 évében szokássá teteted azokat a dolgokat, amik NEKED fontosak (segítsen mosogatni, vagy szó nélkül vigye mosóba a te kocsidat is stb.), akkor sztem nagy gondod már nem lehet. Tudd, hogy megváltozni senki nem tud, csak alakulni-csiszolódni, de ezt csak annak a kedvéért vállaljuk, akibe szerelmesek vagyunk (=első 3 év), vagy erős (baráti) szeretettel hozzánk kötődő élet-társunk. Szerintem. 🙂

          Amúgy meg bízz, mert egy 22 évesnek ez szinte kötelessége, hiszen a hitetek nélkül már rég nem lenne élet a földön!!! 🙂

            • Amúgy a minap beszélgettem egy ismerőssel, aki pár mondtad után elpanaszolta, hogy mennyire szarul van a férjével, akibe 20 éve szerelmes volt, most meg utál hozzáérni, kirázza a hideg.
              Ahogy mesélt, rádöbbentem az emberek nagyon hamar kötik össze az életüket a másikkal, jön a szerelem, minden ok, költözzünk, gyerekek. Alig ismerik egymást. Biztos nem jellemző ez mindenkire, de nagyon sokakra úgy látom igen. Közben pedig a legtöbb pasas játszmázik, amíg megy az udvarlás szakasz. Aztán összebútorozás után már nem restek a valódi énjüket megmutatni, és a nő már abban a helyzetben van olyankor, hogy nehezebben lép.

              Mérges vagyok, hogy a szülők nem beszélnek erről a lány gyerekeiknek, nem esik szó ilyenekről. Mire vigyázzanak, mire figyeljenek, hogy az anyagiakat hogyan beszéljék meg, rendezzék a párjukkal. Nekem se meséltek semmi ilyet a szüleim. Mindenre magamtól kellett rájönnöm, megtapasztalnom.
              Bennem nagyon erős az életösztön, és én inkább léptem ki ill. le egy szar kapcsolatból, mint benne ragadjak. Normális kapcsolatban élek, és nagyon fáj látni ezeket a szomorú sorsokat.

              Nem szabadna így élniük az embereknek.
              Ezért ilyen a társadalom, szomorú, fásult embereket látni sok helyen.
              Néha lelkiismeret-furdalásom van, amikor pár ismerős elmondja a bánatát, hogy az életem kiegyensúlyozott, hogy a párommal, barátaimmal nevetünk, kikapcsolódunk, jól érezzük magunkat egymással.
              De sajnos nem tudok mindenkit megmenteni.

      • Fontos ez a blog nekem, sokat tanulok arról, mi várhat rám a későbbiekben….( ez nagyon patetikus, de közben romlott tejet öntöttem a kávémba, nem tudom elfogadni, ezért 3x is beleiszom, hogy jaj ne már, tényleg romlott?)

    • És ebben az a tragikus, hogy mi itt megállapítjuk, hogy a volt és jelenlegi férjeink nem értik, és aztán már ebben a tudatban a számunkra új partnerként jelentkező fickóról is tudjuk, hogy ő is elcseszte egy másik nővel. Így meg kár belekezdeni, hacsak nem az az ember lányának a perverziója, hogy ugyanazt a szar helyzetet tapasztalja meg újra és újra.

  7. “Sokat kéne beszélni, voltaképpen mindig, nem egyszerre nagy dózisban”
    Igen, es meg akkor sem konnyu, sot kva maceras, meg ugy is. Tizen, huszonevekrol beszelunk, ha van gyerek, ez sokkal kemenyebb mint az ultramaraton. Tegye fel a kezet, aki mar tolja mondjuk minimum 10 eve, es meg meg van lepodve, hogy ennyire nehez. Ezzel egyutt en az enyembol nem cserelnek el egy percet sem, es ahogy nonek a gyerekek, egyre konnyebb es jobb. Ha kirepulnek szerintem ket ev szabadsagra megyunk egymasbol, es aztan meglatjuk. Szerintem nincsenek csodak, de van szepseg, es van emberseg es van felelosseg vallalas, magunkert is. Meggyozodesem, hogy megeri komolyan venni a mufajt, az osszes nehezsegevel egyutt.

    • lehet, hogy ez lenne a kulcs. a szabadság. és nem csak akkor, mikor már kirepülnek, hanem akkor, mikor már egyszerűen az ember agyára megy a másik. kár, nagy kár, hogy ehhez komoly gazdasági háttér kell, és nem véletlen, ugye, hogy HÁZasságnak hívják a dolgot.

      • Igen rohadt igaz. Ha jobb anyagi helyzetben lennének az emberek, vallom, hogy könnyebbé lehetne tenni a házasságot. De ez nem ment fel a sok beszélgetés, egyeztetés alól.
        Hanem a külön feltöltődés szerintem baromi fontos, ez is sajnos a férfiak kiváltsága. Nők nehezebben tudják ezt megvalósítani, pedig nekik lenne nagyobb szükségük rá. Én próbálok külön programot beiktatni.

  8. na ezt most nem tudom melyik bejegyzes ala irjam. Szerintetek megelozne egy csomo problemat ha az anyak visszamennenek dolgozni part time a gyerek 1 eves koraban? Akkor jobb lenne? akkor nem lennenek anyagilag kiszolgaltatva annyira, nem esnenek ki az evek, a karrier mehetne tovabb, nem szurkulnenek be, nem lehetne hogy a haztartas csak ra harul hiszen o otthon van, stb..

    • én visszamentem, amikor 1 éves volt a lányom. Csak akkor már hiába ugráltam, hogy meg kellene osztani az otthoni terheket, az apa fel sem tudta mérni, mirõl beszélek. Szétmentünk mi is. De anyagi kiszolgáltatottság nincs, és nekem ez nagyon fontos. A karrier is haladt tovább, amikor végre elhitték a munkahelyen, hogy nem azért megyek vissza, mert jön a kistesó és kellene a tgyás.

    • Szerintem igen. De az még jobban, ha egy év után a férfiak mennének gyedre, a nők meg vissza teljes munkaidőben. Tudom, bilibe lóg a kezem és mit képzelek én.

    • Igen, mas lenne.
      Azonban az intezmenyesitett ferfiuralom mechanizmusai ebben az esetben is mukodnek, tehat a no a munkaval egyutt lenyegeben tobbet vallal. Emellett jo esetben anyagilag fuggetlen. Sajnos magyar viszonyok mellett a no munkavallalasa nem eredmenyezi a teljes anyagi fuggetlenseget.

    • semese2
      Nem tudom a kérdésedre a választ.
      Én visszamentem dolgozni 1/2 állásba a gyerek 6 hónapos korában, és teljes állásba egy éves korában. Nem éreztem magam kiteljesedve “csak” anyaként, szenvedtem és szűknek éreztem a teret magam körül. Megkönnyebbülés volt ismét dolgozni. Nem voltam soha anyagilag kiszolgáltatva, nem estek ki évek a szakmai fejlődésemből, nem hárult rám, és csak rám, a háztartás.
      Nem gondolom, hogy azért, mert visszamentem dolgozni. Azt gondolom, hogy azért tudtam visszamenni dolgozni, továbbra is haladni a szakmámban, segítséget bevonni a háztartásba és a gyerekgondozásba, mert partner a férjem mindebben. Soha nem volt kérdés, hogy az övé vagy az enyém, mindkettőnk fejlődése fontos mindkettőnknek.
      Azt viszont gondolom, hogy a munka segített megvetni a lábam biztos pontként akkor, amikor sem a testem, sem az életem nem hasonlított nyomokban sem a gyerekszülés előttire (és ezt igen rosszul viseltem). Segített megtartani az önbizalmamat akkor, amikor abban sem voltam biztos, hogy éhes vagy fáj a hasa, melege van vagy lázas, egyszóval leginkább semmiben.
      Az enyém csak egy példa, általánosítani mindebből nagyon nem mernék.

    • nagyon hosszú évekig otthon voltam a sorban érkező 3 gyerekkel, és foggal-körömmel védtem a gyes intézményét. hogy kell a szegény kicsikének az anyja minimum 3, de inkább több évig full time az anyja.
      agyilag bele voltam én ebben betonozva. most már nem így gondolom, most már biztos vagyok benne, hogy minden nőnek jót tenne, ha valódi választási lehetőségei volnának.

    • en most azt gondolom a lanyomnak azt tanacsolom majd hogy akkor menjen szulni ha mar van olyan szakmaja, esetleg munkahelye ahova majd visszamehet es a gyerek max 1 eves koraban menjen is vissza. en 5 eve vagyok itthon 2 gyerekkel.

      • Én is 5 évig voltam otthon 2 gyerekkel, és ha közben nem lettek volna magántanítványaim és nem diplomáztam volna (mindent megcsináltam sokkal előtte, csak a szakdogát hagytam meg), megőrültem volna, és zsebpénz se lett volna (amit csak magamra költhetek). Ha körbenézek, azt látom, hogy a barátaim GYES alatt vagy tanulnak, vagy a családi vállalkozásba szállnak be, vagy otthon is végezhető munkákat vállalnak (könyvelés, fordítás, honlap-szerkesztés, kereskedelem). Szerintem is jó lehet visszamenni, legalább részmunkaidőben 1 éves gyerek mellől.

    • Az a tapasztalatom, hogy a problémák nem csak a gyerekkel , gyessel jönnek, hanem már az elején kezdődnek. Azaz természetes a férfiaknak az összeköltözés után, hogy a nő intézze, vigye a házimunkát a főállása mellett.
      Dolgoztam, volt fizetésem, majd jobban kerestem, még jobban, aztán nagyon jól.
      Majd a saját lakásomban voltunk, és természetes volt több pasasnak, hogy én főzzek, takarítsak.
      Valami ürügy mindig volt, ezt már az anyatejjel magukba szívják, mivel húzzák ki magukat a házimunka alól.
      Az elkeserítő ebben a hozzáállásban a primitívség, hogy meg kell magyarázz egy egyértelmű helyzetet. Hogy két felnőtt ember él együtt, mindkettő dolgozik, pénzt keres, akkor mindkettő dolga a saját környezetünk és önmagunk ellátása.
      És gyerek még sehol.

      Úgy gondolom, hogy ez jellem és intelligencia, és nem kevés akarás, ráébredés kérdése a férfi részéről, hogy változtasson. A mostani párommal is megvoltak a harcok, viták. Szerencsémre ő változott, változtatott.

      “Az elcseszés mindig kétemberes. Vagy feleződik az “erőssége”, vagy: nem elcsesztük, hanem nem tudtuk együtt működtetni. ”
      Szerintem ez nem igaz! Ha valaki nem akar, nem fog változtatni, bármennyire igyekszik a nő és próbálja egyértelműen megfogalmazni a problémáját.

      • Annyit még hozzáfűznék, hogy a nők részéről is változtatni kell kommunikációban, gondolkodásmódban, asszertivitásban. Pontosan megfogalmazni az igényünket, felvázolni hogy miért nem működik a hagyományos felállás.
        Ha pasi nem érti, nincs semmi változás, akkor le kell vonni a konzekvenciát.

        • Előtte még van az a lépés, amit sokan (nők) kihagynak, és itt kezdődik a gond: hogy egyáltalán LEGYENEK igényeik és tudjanak önmagukra úgy gondolni, mint kompetens, egyenrangú, a férfiéhoz hasonlóan legitim igényekkel létező emberre. Kicsit csálé párhuzam, de a problémás kamaszgyerekekkel kapcsolatban is mindig azt mondom, hogy kéremszépen, a gyereket nem kamaszkorában kell elkezdeni nevelni!

          • PONTOSAN! Jól mondod!
            Írtam volna még, csak nem akartam, hogy okoskodásba menjek át.
            Egy példa. Exem balatoni nyaralást tervezett egyik nyáron. Mondom én külföldre mennék, mert 620ezerszer voltam már Balcsin. Erre olyan patáliát csapott.
            Mondom most fogd be, felnőtt ember vagyok, saját keresettel, félre tett pénzzel. Hogy merészeled előírni nekem, plusz balhézni, hogy hova menjek nyaralni?
            De rengeteg hétköznapi példát is fel tudnék sorolni.

            A kamaszokat is jól írod! Sokukat úgy kezelik, mint egy hímes tojást.
            Emlékszem, hogy már 10-12 éves koromban természetes volt, hogy a szobámat felporszívózom, rendet tartok, nem anyám! Hogy magam el tudom készíteni a reggelit, megmelegíteni az ebédet. Manapság meg oda kell készíteni! 16-17 éveseknek a kaját. Én ilyenkor mindig szólok, felháborodok, mert túlzásnak, elfogadhatatlannak tartom.

            • Nadja, nem “a” kamaszoknak. Azoknak a kamaszoknak, akiket úgy neveltek, nevelnek. Semmivel sem jobbak vagy rosszabbak nálunk alapból, nem születnek másnak.

          • blaci a szövegkörnyezetben értelmezd légyszi amit írtam.
            “A kamaszokat is jól írod! Sokukat …tehát nem mindegyik, hanem sokuk.
            Amúgy akinek nem inge ne vegye magára.

            • Igaz, bocs, én erre figyeltem fel: “Manapság meg oda kell készíteni! 16-17 éveseknek a kaját.”
              Nekem nem ingem, nem vagyok kamasz 😉 És nincs kamasz gyerekem sem, még.

  9. Pont ezen gondolkodom mostanában, hogy melyik lenne az a forma, amiben szelíden de hatékonyan tudnánk közölni a társunkkal (vagy a férfinemmel általában), hogy voltaképpen mi a bajunk és mit szeretnénk. Húsz év házasság alatt rengeteg mindent kipróbáltam már (rábeszélés, hiszti, ultimátum, jutalmazás, egyik rosszabb, mint a másik), de a tuti megoldásra egyelőre nincs ötletem. Személyes tapasztalatom egyébként az, hogy pl. a házimunka igazságosabb megosztását csak úgy tudtam elérni, hogy nem vagyok jelen, nem csinálom meg (kapóra jött pl. egy vidéki munka), ilyenkor minden kérés nélkül kénytelen ő elvégezni, és lassan helyre billennek a dolgok.

  10. Hű, ez most nagyon odabaszott. Igen, volt ilyen. Szerencsére viszont nem maradt úgy, hanem lett belőle önismeret, igyekezet, feltárás. Valahogy megindultunk a mínusz ezerből a nulla felé. Ahonnan lehetne építkezni. És most fogalmam sincs, hol vagyunk. Vannak olyan defektek, amik már akkor gyógyulnak, mikor ránézünk, vannak olyanok, amiket évekig kell forgatni, és vannak olyanok is, amik nem múlnak el.
    Most azon tanakodom, hogy együtt tudok-e élni azokkal a dolgokkal, amik nem múlnak el. Mik is azok? Azt hiszem, rólam is, a férjemről is kezdenek lekopni a családi traumák rétegei, lassan úgy nézzük egymást, hogy mi van alatta, és hogy az tetszik-e. Most jön az, hogy milyen is vagy igazán akkor, mikor kezdesz úgy élni, ahogy szeretnél. És egyelőre nem tetszik. Marha nagy kudarc lesz kimondani, hogy nemcsak az volt a baj, hogy milyen nyomorultak voltunk, hanem az is, hogy egész egyszerűen nem illünk össze. Te lassú vagy, én gyors. Te halk vagy, én hangos. Én pörgök, te lusta vagy. Én csinálom, te nézed. Én nevelem a gyereket, te szereted. Én dolgozom, te bejársz a munkahelyedre. Én megszervezem, te beleülsz. Én elrakom, te keresed. Én spanyol vagyok, te norvég. Én keresem a pénzt, te költöd.
    Ilyenek. És mindez megindokolva, gyerekek előtt levédve, minimális szeretettel olajozva. Nagyon csikorog. És most látom, mennyi öreg, patriarchátus által rárakódott réteg is van, ezekkel eddig nem számoltam, mert eltakarták mások. De ott vannak! Az elölhagyott edények, a kamaszos lázadások a takarítás ellen, a meg nem értés, hogy azért üvöltök, mert fáradt vagyok, meg mert évek óta senki nem csinált nekem vacsorát.
    Nem tudom, mi lesz, egyelőre még van benne nafta, mert nekem is kell magammal foglalkoznom, ez egy ideig eltart még, és azt hiszem, az együttélés könnyebb lesz, ha ezt-azt helyrerakok magamban is. De hogy szeretet meg tűz meg boldogság meg önfeledtség lesz-e benne, abban nem vagyok biztos. Most még reménykedem.

    • én már azt sem tudom, volt-e tűz, meg szeretet. annyira sok volt a külső héj azon a nyomorult hagymán. és egyszerűen kevés az, hogy jajj, szegény, és mennyire nehéz neki, és majd én. szerintem a minimum a semmiért egészen. és akkor hopsz, egy szép napon fuldokolni kezdtem, már nem ment. sajnálom is, mert nem érti. válni sem akar, hát mi a bajom nekem, mikor olyan szépen éltünk. ami meg most van… vádaskodás, harag, okádás nap mint nap. nem tudom, ha szembe tudna nézni önmagával… ha kérne külső segítséget. ha …. egyelőre menthetetlennek tűnik. és bármennyire is vacak, gyász van bennem. nem is értem.

      • És tudtok normálisan beszélni a vádaskodáson kívül? Azt sem érti, ha szépen, szájbarágósan elmondod, hogy neked ebben mi a rossz? Vagy az még megy, csak nem lesz belőle semmi változás? Bennem akkor kezdett gyász kialakulni, mikor ránéztem, hogy de szar volt, milyen jó lehetett volna, ha …

        • mondom, hogy gazdasági ellehetetlenülés, törvényszegés, ő mondja, hogy lógó has, és nincs szex minden nap. párhuzamok. nem találkoznak, csak néha csúnya kisülés ami van.
          megnéztem a popfesztivált, és azóta megy a fejemben, hogy én csak az ő távollétében suttogok, vagy nevetek. és ez is biztosan baj. már nem tudom, lehetett-e volna jó. azt hiszem, nagy rutinnal belemeséltem magamat valamibe, aztán mikor már kevés voltam a meséhez, nem volt, aki tovább mondja.

    • “meg nem értés, hogy azért üvöltök, mert fáradt vagyok, meg mert évek óta senki nem csinált nekem vacsorát.”
      Hát igen a figyelmesség a nőknek is jól esne.
      Nagy ölelés neked gyöngyi.

    • “Most azon tanakodom, hogy együtt tudok-e élni azokkal a dolgokkal, amik nem múlnak el. … Marha nagy kudarc lesz kimondani, hogy nemcsak az volt a baj, hogy milyen nyomorultak voltunk, hanem az is, hogy egész egyszerűen nem illünk össze.”
      Igen. Ha egyszercsak csoda folytán meghallaná, elgondolkozna, feldolgozná, segítséget kérne – nálunk is valószínűleg ez az inkompatibilitás derülne ki. Vagy megtanulnám én tisztelni a felelősségvállalását, az önmunkáját, és akkor könnyebb lenne a különbségeket is eltűrni, mint így.

      “Ha nincs baja, ha nem látja a bajt, az is beszédes.”
      Egyszer, évekkel ezelőtt, a kapcsolatunk kb 6. hónapjában egy fürdőben voltunk. Megkérdezte, hogy szerintem közöttünk vannak problémák, és megoldjuk őket, avagy nincsenek problémák. Én az előbbit mondtam, kérdésemre ő az utóbbit. Akkor még nem érzékeltem, hogy nem, nem “megoldjuk őket”, hanem én, egyedül csűröm előre a kapcsolatot a ráébresztő beszélgetéseimmel, a legnagyobb megbántottság és fájdalom közepette is levezetett mit-miért-eimmel.
      A bocsánatkéréseit egy kezemen meg tudom számolni.

    • “Marha nagy kudarc lesz kimondani, hogy nemcsak az volt a baj, hogy milyen nyomorultak voltunk, hanem az is, hogy egész egyszerűen nem illünk össze.”

      Marhára nem értek egyet veled, drága Gyöngyi.

      Egyáltalán nem kudarc kimondani azt, hogy ez így nem megy. Ehhez bátorság kell, erő, szembenézés. Ez a legnehezebb az egészben. És az emberek túlnyomó többsége magának sem meri bevallani ezt.

      De ezután még lehet valami. Lehet valami jó is. Ha nem vele, nem így, nem ott, akkor máshol, máshogyan.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s