nem a papír számít

Ma is árnyalnék valamit.

Nem a papír számít — mondják azok, akik komolyan elköteleződtek, talán egy-két-három gyerekük is lett, de valamiért nem volt érkezésük a házasságkötés nevű macerához.

Szerintem itt sokszor inkább az érkezésről van szó.

De sokféle ember van. Van, akinek a házasság ellen vannak elvi aggályai (amelyeket megértek, sőt, osztok), van, akinek az esküvővel szemben.

Társadalmunk a túllihegésben, az egész aktus nagy nappá orchideásításában vétkes.

Az is lehet, hogy amióta “csak úgy” is együtt élnek emberek, amióta szabad  házasságkötés nélkül is komolyan gondolni egymást, azóta az a nagy felbuzdulás, hogy akkor most!, nemigen akar eljönni a hétköznapok forgatagában. Előbb jön el egy nagyobb albérlet, jobb kocsi, izgalmas nyaralás. Nekik nem változás a házasságkötés, nem határköve semminek. Ezt egyébként rosszallólag szokták emlegetni elburjánzott szemöldökű, ferde nyakkendőjű frakcióvezetők.

Merthogy az esküvő pénzkérdés is: az egészből rút biznisz lett. Irtóztató összegbe tud kerülni egy közepesen lepusztult, tornaterembe szervezett esküvő is, és akkor még stressz és fejfájás és klárinénimegnesértődjön és hüledezve szemlélt étkészlet.

Az esküvő annak az ürügye, hogy a tágabb család, az idősebbek, akik nélkül eddig is milyen jól megvoltunk, véleményezzék a döntésünket, ízlésünket, és jól beleszóljanak a legszemélyesebb ügyeinkbe. A házasságkötés a felszínre hozza az összebékíthetetlenségeket a szüleinkkel és a szerelmünk szüleivel meg a klárinénikkel. Megmutatja, honnan jön az egyik és honnan a másik. Egymás mellett ül a terített asztalnál a lajbi és Munka Érdemrendje a kereszttel, a lila kiskosztüm és farmer. Ez kínos tud lenni. Individualizálódó korunkban nem csodálom, ha ez a helyzet egyre kevésbé vonzó. Ma már nem számítanak annyira a hagyományok, sajnos: jól elvannak a mai fiatalok a sok értelmetlen és kiüresedett faszság nélkül is. Milyen szép is volt, amikor mindezt kötelezően kellett végigkínlódni…! Amikor a menyasszony a könnyeit nyelte a törött csempéjű, három csavarral rögzített tükrű mosdóban, mert elcsípett egy gonosz megjegyzést. Amikor mindenki halálra sértődött azon, hogy a renitensek csak besétáltak két haverral a tanácsra, és csak utólag szóltak a rokonságnak, hogy megvolt az esküvő! Nem voltak jobb fejek a klárinénik akkor sem. És a most nagyúri gesztusokat tevő, tizenöt év után előkerülő apák, és a férjünk exének pillantása, az esküvőt ivászat-ürügynek használó kellemetlenek, a tréfásan megalázó feladatok az ifjú pár mulattatására, a hamis akkordok, és vadonatúj anyósunk, amint az előző feleséget méltatja a fülünk hallatára… jaj.

Néhányan azért nem házasodnak, mert rosszul sikerült példákat látnak a környezetükben, és azt kellemetlen volt az esküvői eufóriához hasonlítani. Nem azért, mert nem is gondolták komolyan, hanem pont azért, mert komolyan gondolták. Ez a legfájdalmasabb.

Válni macerás amúgy is. Válás egyébként, ha van kiskorú, nincs gyerekelhelyezés nélkül. Cseppet sem csodálkozom, hogy aki forgolódott már ilyen történetek közelében, nem kíváncsi erre.

No de abban a társadalomban, amelyikben ekkora Vasziszdasz, mondhatni, Egyetlen Igazi Út a házasságkötés, amelyikben ilyen fontos következményei vannak a feleséggé-férjjé válásnak, nem nagyon mondhatjuk, hogy a papír nem számít.

Mondhatni, botorság ilyet mondani. És nem is az érzelmekkel jövök, nem a szeretteink gyűrűjében egymásra erősen nézésben és igent mondásban (nászajándékos asztal! újházy-tyúkhúsleves kakasból! tepertős pogácsa! menyecskeruha! menyasszonyszöktetés!), hanem azzal, amiben a rideg jogi szabályozás megkülönbözteti a házastársakat az együttélőktől.

Például, a házasság, ha törik, ha szakad, apasági vélelmet keletkeztet (remélem, jól írom ezt), amely legfeljebb megtámadható. A nem házas férfinak apasági nyilatkozatot kell tennie.

Csak házastárssal volt igényelhető a fészekrakó hitel.

Általában a házastárs a temetésre kötelezett személy, és ő az, aki a kórházban magyarázkodás nélkül tájékozódhat a betegről.

Végrendelet hiányában érdekes az élettárs öröklési helyzete, özvegyi nyugdíjat pedig nem kap. Aki kap, annak meg ugrik, ha újra házasságot köt.

Van, aki a hitelfelvétel vagy lakáshelyzet miatt (önkormányzati lakásban csak házaspárként lehetnek egyenlő jogú bérlőtársak), megint mások állampolgárság vagy tartózkodási engedély reményében kötnek házasságot. És nincs ebben semmi csúfság: ezt nyújtja, akkor ezt kell szeretni.

Én egyébként azért akartam házasságot kötni, mert én is úgy gondoltam, gondolom, hogy úgy az igazi, akkor vállal egymásért felelősséget, az a legvége, a legmagasabb pontja, akkor vállaljuk egymást deklaráltan.

Ráspi főzött nekünk, és egyszer ott voltunk vagy negyvenen nála, és azt nem felejtjük el. Kétféle ember van: aki ott volt, meg aki nem. És Ráspi faragta az ágyunkat is, nyárfából.

a kendő

ez ő, formaruhában

Más lett a nevem és az aláírásom is. Soha nem rontottam el. Egyszer nem tudtam leírni, most áprilisban, amikor személyi igazolványt csináltattam a lányomnak.

Nem lettem örökös, mert nem akartam az lenni, haszonélvező sem, kapok viszont özvegyi nyugdíjat.

Az igazság: van, akinek számít a papír, van, akinek nem. Akinek számít, annak sem biztosan a papír (vagyis a státusz) számít, hanem az aktus, a rítus, a házasságkötés. És van olyan is, akinek egy ideig vagy egyes partnerekkel nem számít, aztán ez megváltozik, egyszerre fontossá válik a számára a házasság, netán a templomi esküvő is. (Jaj, milyen pontosan ábrázolja a hippi aranyásóból keresztény férjjé váló egyedfejlődést a Sráckorban az Ethan Hawke alakította, zseniálisan megszakállasodó figura!)

És visszafelé is van ez, tehát hajdan, konzervatív és automatikus korunkban számított nekik a házasság, aztán már elmúlt. Vagy úgy gondolják, egy házasság lehet, az az igazi, a második már nem az. Ha az első véget ér, akkor már nincs mit hinni A Házasságban sem.

Egyszer egy kommentelő nagyon elítélően írt azokról a férfiakról, akik már negyedszer állnak talpig gomblyukban-rózsában az anyakönyvvezető előtt. Én megjegyezném, ez semmivel nem inkorrektebb, mint élettársi viszonyok sorában élni, sőt. Nem értem, nem elvenni az új nőt mennyivel becsületesebb.

Amikor meg a nő nyaggatja esküvőért a fickót, éveken át, aki nem és nem, esetleg zsarolja is, na, az meg olyan, mint egy csepp Béres-csepp: minden benne van. A helyzet megmutatja töményen a férfi-nő szerepek és kapcsolatok minden visszásságát.

Bejegyzések még házasságtémában:

de nekem első

többször vált

így is lehet

jó, ha jó, de nem jó

Mit gondoltok, miért házasodtatok, és miért nem?

69 thoughts on “nem a papír számít

  1. (Az apasagi velelmet jol irtad:)
    Apro adalek a velelemhez: baratnom mar kulonvalt a ferjetol, es uj parjaval eldegelt, de elso ferjtol hivatalosan meg nem valt el, mikor terhes lett az uj partol. Kb. 7 honapos terhes volt, mikor a hivatalos valasra sor kerult. Kiderult azonban, hogy ez sem eleg az elso ferj apasagi velelmenek megdontesehez, mert a fogantatas idopontjaban meg hazasok voltak, igy a velelem fennall, hogy elso ferjtol van a gyerek. Megoldas: rendkivul gyorsitott eljarasban osszehazasodtak az uj parjaval, ezzel megoldva, hogy az uj ferjre vonatkozik az apasagi velelem… eletszeru, ugye?:) )

    • Ilyen nekem is van a közvetlen rokonságban. Nem ritka.
      A két kisebbikkel leányanya voltam, mert gazdasági okok miatt elváltunk, és folyton elfelejtettünk előzetesen apasági nyilatkozatot tenni. Cuki dolog a kétnapos kisdeddel kórházból hazafelé beugrani az önkormányzathoz, hogy mégis más lesz a vezetékneve annak az édes gyermeknek 🙂

  2. Én azért hazasodtam mert terhes voltam és a férjem úgy érezte ideje megkerni a kezem. Akkor már 4 éve éltünk együtt. Utólag derült ki hogy ő azt hitte nekem ez fontos, én meg azt hogy neki. most már így maradunk 🙂

  3. Hét éve éltünk együtt, és jött a második gyerekünk. Ezért házasodtunk össze, és igen, szartunk a rokonságra, a szomszédaink lettek a tanúk, senki mást nem hívtunk. Még ruhám sem volt, csak fehér lenvászon nadrág, fehér blúz, hat hónapos pocak. Így is szép volt, megható volt, felesleges körök nélkül, pont a fenének sem hiányzott a menyasszonytánc, meg a grillázs.

  4. 10 éve vagyunk együtt, 3 gyerek és 1 macska. Néha felmerül, de nem mint belső igény. Pont azok miatt a tényezők miatt, amiket Éva fent leír, hogy az anyáink kosztümben, kezükben pogácsás tállal, hülye ruhában, tőlünk idegen dolgokat csinálni a szokás kedvéért. Talán egyszer ötösben, a tengerparton, ha megnőnek a picik. Úgy érzem, hogy most minden megvan, minden a helyén, és egy esküvő csak púp lenne a hátamon, egy nem kívánt esemény.

  5. Hát azért házasodtunk, mert igencsak jól megvoltunk, együtt éltünk, jött a gyerek is, és úgy láttuk, ideje ezt megfelelő jogi keretbe terelni. Nem költöttünk sokat, a házasságkötés részéből az ingyenes változatot választottuk (az irodán, de szép iroda volt, és az anyakönyvvezető is szép ruhában volt, és egy nem túl hosszú ünnepélyes beszéd is jár), aztán szűk családi ebéd volt, gyerekbarát helyen. Az utólag derült ki, hogy házasságot kötni mást is jelent, mint jogi keretet, mert valahogy számunkra pluszt ad hozzá az, hogy házastársként gondolunk a másikra. Nem igazán tudom ezt körülírni… Tőlünk nem várta a család a nagy haccacárét, semmi nyomás nem volt rajtunk, hogy milyen legyen az esküvőnk, nem is értem, milyen alapon szólhattak volna bele. Én gyerekkoromban részt vettem pár hagyományos lakodalomban, rettentő kínosnak és idétlennek tartottam (cipőből ivás, menyasszonytánc, szöktetés), ezért én nem akartam ilyen, és szerencsére a férjem sem. Nem az életünk legnagyobb eseménye, de nagyon szívesen és örömmel gondolunk rá vissza.

  6. Ket eskuvom volt, mindketto remek buli, sztem lehet jol eskuvot rendezni. A masodikkal (akinek szinten en vagyok a masodik) a felhajtas kisebb volt, kevesebb vendeg, fogadas a sarki pub-ban, ahol haver volt szinte a tulaj. A naszutrol mindket esetben megfeledkeztunk, par hettel kesobb elutaztunk ad-hoc valahova. Az elso hiba volt, veget is ert, a masodikat is sok ev egyutteles elozte meg es nem gondoltuk h igazan szukseges, de sztem mindkettonknek adott pluszt. Hazasnak lenni praktikus is, az altalad emlitett okokbol. Meg vhogy nehezebben ugrik ki belole az ember (en hajlamos vagyok csipcsup vitakban is felhozni az akkor_en_most_elvalok tromfot, ami butasag, de nem vagyok tokeletes. Nem szoktunk elvalni halisten es csipcsupbol is kevesebb lett idovel.

    • Mi sem voltunk nászúton. Nem is hiányzott, mert éppen költözködtünk is, a gyerek miatt kicsi lett az egyszobás lakás, meg kellett konyhabútort is venni. És amúgy sem éreztük úgy, hogy azt még hozzá kellene csapni. Pár hónappal később mentünk nyaralni azért.

      • Mi sem, bár amíg nem voltak gyerekek, elég sokat utaztunk együtt, ha “csak” az Adriára, akkor is. Szóval mi előre megtartottuk a nászutat, az emlékeim szerint Bulgária volt. Egyébként amíg ünnepeltük, addig sem az esküvő évfordulóját, hanem a megismerkedésünket meg az eljegyzésünket. Ez négy évvel előzte meg az esküvőt.

  7. Öt éve együtt éltünk, gyereket akartunk, jó ötletnek tűnt. Lényegében az is volt. Egyszerű esküvő, legközelebbi rokonok, semmi faxni meg étterem meg lakodalmas rock.

  8. Vannak azert fokozatok a rongyrazas meg az utcarol fogott tanukkal beugras kozt is. Nekem egyik sem rokonszenves. Az elso osztalyidegen, a masodik meg olyan, mint amikor az ember megujitja a jogositvanyat az okmanyirodan. Bemegy, sorszamot huz, hivjak, lerendezi, ez is megvolt. Semmi kulonos, Utana poenbol meg lehet inni egy Kobanyait a sarki plehpultosban, de vicces, hogy ra se rantunk, nekunk ez nem szamit. De akkor meg minek? Na az ilyen poenkodast nem tartom nagyon stilusosnak. Az a kerdes – fuggetlenul vendegszamtol vagy koltsegektol – hogy meg lehetett kulonboztetni azt a napot? Mas volt? Kulonleges? Emlekezetes? Vagy az ebedszunetben ugrott be a menyasszony es ment utana vissza somolyogva a munkahelyere, mint akinek kicsi titka van…? Szegeny… Szeretem megbecsulni az ilyen napokat, emlekezetesse tenni. Nincs baj az egyszeruseggel. A hetkoznapisaggal van.

  9. Mi azért házasodtunk össze, mert a mostmár 🙂 férjem ezt a kapcsolat egy újabb lépcsőjének tekintette, ő úgy érezte, hogy ezzel tulajdonképpen mások előtt is egyértelműen kinyilvánítjuk, hogy egymás iránt elköteleződtünk. Én örültem ennek, és az esküvő után sem változott semmi – csak azt nehéz megszokni, hogy mostmár a férjemként hivatkozzak rá. Lagzit is tartottunk, amit én szerettem volna. Nekem nagy és összetartó családom van sok közeli baráttal, akikkel együtt ünnepeljük a szülinapokat, és akik nélkül el sem tudtam volna képzelni az esküvőmet. A földön tartottam a költségeket, nem volt vőfély és semmilyen hagyományos sallang, a menyasszonytánc is csak azért volt, hogy mindenkivel táncolhassak egyet, aki szeretne. Számomra nagyon boldog és megható nap volt, igazán felszabadult és meghitt, egy csomó nevetéssel. Remélem, az elkövetkező éveink is ilyenek lesznek. 🙂

  10. Nekünk tavasszal lesz, kicsi, harmincvalahány emberrel, polgári és vacsora. A gondolatától is rosszul voltam, de mióta eldöntöttem, hogy senkit sem hívok meg, akivel azonos vezetéknevet viselek, veszettül elkezdtem várni. 😀
    Miért házasodunk? Valahogy sosem merült fel, hogy ne. Együtt élünk, szóval változást nem hoz, de jó lesz a hozzánk közelállókkal megünnepelni, hogy jó nekünk együtt.

  11. Engem szórakoztatnak a nagy esküvők, ha meghívott vagyok és nem menyasszony. Sajat részre a 23 fős esküvő pont jó volt. Most is így csinálnám.

  12. Szombaton megyünk esküvőre, flancosra. Figyelek majd erősen, hogy kedvet kaptam-e hozzá.
    Viszont nagyon el tudnék képzelni egy elköteleződési szertartást valahol a hegy tetején, közeli barátokkal meg a gyerekeimmel, a szebbik túrabakancsomban. Ahol kijelentjük egymásnak, hogy édes Izé, én téged szeretlek, és veled leszek addig, amíg ez mindkettőnknek jó. Utána meg valami bandázós-bográcsozós buli.

  13. Mi azért házasodtunk, mert így egyszerűbb az élet… ellenérvünk pedig nem volt.

    Lagzi nem, csak mi (és a tesóink tanúnak). Aztán romantikus vacsora kettesben, nagyon jó helyen. Másnap pedig irány Kuba.

    Lagzi több okból sem:
    1.) A legtöbb kínos.
    2.) Az árából utaztunk, ami jobb bulinak látszott, mint rokonokat etetni.
    3.) Anyósomat nem lehetett nem meghívni, ugye…

    Nem sajnálom sem azt, hogy megtettük, sem azt, hogy így. Aztán lehet majd egyszer valamelyiket megbánom.

      • Az élet adminisztratív, bürokratikusabb oldala egyszerűbb. Nálunk is ez volt a fő ok a házasságra. Minek basszunk ki magunkkal, ugye.

        • Pontosan. Mi is teljesen hideg fejjel, számítóan adminisztratív-gazdasági okokból. Ööö, ennél többet nem is tudok a házasságosdihoz hozzáfűzni.
          Nagyon különös hangulatú ám a mai fejléc.

          • Nem is tudom. Én már 33 évesen kerültem bele a mostani kapcsolatomba, és régóta együtt vagyunk. Mindenkinek külön lakása van, de a barátoméban élük évek óta. Egyszer mondta, hogy adjam el a lakásomat. Elárasztotta a vér az agyamat. Nem akartam belemenni a témába. Én már ennyi idősen nem akarok mindent felégetni magam mögött és vitázni olyanokon, hogy akkor az ő hazából mennyi lenne az enyém, és miért annyi stb.
            Nem tudom a jövőben hogyan lesz, de nekem így tiszta.

            • Értem. Oh, mi nem vagyont házasítottunk össze, hanem kölcsönös, anyagi természetű előnyt szereztünk. Amiről írsz, azt lehet okosan, előrelátva szerződéssel is. Sőt, hát szerintem maximum erről szól valójában a házasság, úgy értem alapvetően és eleve gazdasági konstrukció, amelyre aztán mindenfélét aggatnak, rakódott/rakódik. Aztán, ahogyan a társadalmunk – globálisan – működik, legtöbbször nők semmiződnek ki benne anyagilag, érzelmileg, energetikailag. Senkit nem áll szándékomban megbántani ezzel a megközelítéssel, remélem nem is sikerült. Nem tudom azonban feledni az eredendő gazdasági-társadalmi célzatot. Egyébként szerintem úgy általában jobb lenne inkább szerződésként kezelni, egyenrangú felekkel, ennek megfelelő státusszal, s az még jobb lenne, ha így is működne, így is lép(het)nének ki belőle a felek. De ki vagyok én.

            • Tudod mi a durva? Hogy nem lehet a férfiakkal (legalábbis sokukkal) pénzről beszélni. Ha megakarod beszélni, mi, hogy legyen, vezessük, ki mennyit adott, mit, hova, akkor jönnek azzal, hogy anyagias vagy.
              Ez is arról szól, ők legyenek fölényben és képesek belehazudni a képedbe, megcáfolni a tényeket. Szomorú sorsokat látok magam körül.
              Az a pénzösszeg, amit a nő ad, azt nem veszik figyelembe. Napiba ment, az nem nagy összeg, stb. Igen, de az is pénz és hónapok, évek alatt több százezer, de akár milliókra is rúghat.
              Emiatt is semmiződnek ki legtöbbször nők, ahogyan írod. Kemény téma ez.

            • Az alsó hozzászólásodra reagálnék…
              Abszolút egyetértek. Nagyon kemény téma, ha csak a napi költések/nagyobb kiadások kérdést nézzük. Hogy elfelejtődik, kikopik, legyintenek a napi kiadásokra, amik nagyon sokszor a nőket terheli, ők teremtik elő.
              Engem egy nagyon életművész fickóval vert meg a sors anyagi téren. Így érzem, tényleg, mert én szeretek aztán költeni, de a biztonságot is nagyon szeretem, így próbálok balanszot tartani. Azért van félretett pénzem, hogyha bedurran az agyam, le tudjak lépni egy hétre Szicíliába (bárhová). Meg persze, jól jön, ha lezúzzuk a kocsinkat, például.
              Na most, ez az ember itt, mellettem, csodálatosan optimista lévén szarik a megtakarításra. Eredmény: Ha gebasz van, én húzom ki a szarból, a saját megtakarításommal. A hétköznapokban is én költök többet (kaja, apró pótolnivalók, takarítószerek, stb), bár a fix havi kiadásaink, és a nagyobb költések inkább és arányaiban az ő kasszáját terhelik, mert sokkal jobban keres.
              Eszembe sem jutna viszont apellálni az ő megtakarítására, ő viszont bátran alapoz az enyémre, amikor kifut a keretből. Eszembe sem jut, hogy anyagi értelemben egyenlők vagyunk, pedig ha jól belegondolok, azok vagyunk, hisz a felelősségvállalás épp az ő kilengései, és az én állandó anyagi stabilitásom miatt közös, még ha a számok az ő fölényét mutatják is. És mégis, marhára látványosan bele tud halni egy nagyobb kiadásba, az arra való készülődésbe, és olyan nagyvonalúan szarik a havernak kölcsönadott ötvenezerre, hogy sírhatnékom támad tőle. Mert tönkremegyünk egy jó minőségű matrac megvásárlásába (anyámborogass) de a Lajost csak nem baszogatja már a pénzért, van annak elég baja. Ilyenkor kérdem: Nekünk nincs bazmeg?!
              És nincs. Mert ott vagyok, és kihúzom a szarból, meg mert ő egy financiális Picasso, YOLO van a bankjegyen.

              Hű.. ez most kijött.

  14. Azóta is kérdezik idősebb női rokonok, hogy nem bántam-e meg, hogy nem volt lagzi (családtagokkal pezsgős koccintás otthon a kertben, szülőkkel egy ebéd, este buli a barátokkal). Nem bántam meg.

    Házasság azért volt, mert akkor úgy éreztük, hogy fontos.

  15. Gyúrok egy kicsit a különleges hópihére: nekünk piszok jó esküvőnk volt, hatalmas, sátras, szinte minden klasszikus elemet magába foglalt, ám elemenként pont egy leheletnyit tért el a klasszikustól, hogy mai napig a legnagyobb, legjobb bulinak számítson, amin valaha részt vettem. Tökéletesen képviselt minket emberként és a kapcsolatunkat is, receptív társaság volt, messze földön híres jó zenével, finom ételekkel és borral, amit máig visszaemlegetnek a résztvevők, akik többségében jó barátaink (voltak). A szervezés és megvalósítás során semmi egyéb nem számított, mint a kettőnk ízlése, elvárása, jóléte és valami megfoghatatlan szerencse folytán ebbe valahogy mindenki belenyugodott. Ha volt is bajuk, hozzánk nem jutott vissza, de egyébként sem hiszem, hogy különösebben izgatott volna.

    Pontosan nem tudom, miért házasodtunk össze. Valahogy a logikus következő lépésnek tűnt, én sokkal jobban ragaszkodtam a gyerekhez, mint a házassághoz, a férjem viszont nem akart addig gyereket csinálni, amíg nem vagyunk összeházasodva. Próbáltam megtudni, hogy miért ez a ragaszkodás, mert nem az apaság bebiztosítása volt, de ő ilyen old-school fickó, meg vallásos is, szóval adta magát a helyzet, hogy ő Isten előtt is fogadalmat tegyen nekem.

    Így hát megcsináltuk. Ha valaki szólna, hogy jövő szombaton újrajátszás, gondolkodás nélkül, örömmel dobnám bele magam az éjszakába.

    Időnként vigyorogva jut eszembe egy graffiti, vagy mi, amit régen olvastam: szeretem, hogy férjem/gyerekeim vannak, azt nem szeretem, hogy feleség/anya vagyok :D.

  16. “Ma már nem számítanak annyira a hagyományok, sajnos: jól elvannak a mai fiatalok a sok értelmetlen és kiüresedett faszság nélkül is.”

    Úúú, ez! Ezt felírom a rossz napokra.

  17. Csecsemo korom ota tudom, hogy nem megyek ferjhez, sohasem akartam. Mindig kinevettek emiatt, ” majd meggondolod magad ha felnosz” tudtam, hogy nem. Nyilvan a szuleim orrom elott zajlo borzalmas hazassagatol nem kaptam kedvet hozza. Probaltam elkepzelni milyen lenne az en eskuvom, de annyira hidegen hagyott a tema, hogy semmi sem jutott eszembe. Azt nem allitom, hogy egy igazan jo kapcsolat nem hianyzik es persze nem kizart, hogy egy melto partnerrel a vegen meg hagynam magam oltar ele vezetni, (nem sanszos igazan) de az erre iranyulo vagyakozas teljesen hianyzik belolem.
    45 evesen meg mar nem is vagyok annyira kelendo porteka, hiaba vagyok okos, vicces meg szep es csini namegugyehogy temperamentumban, rugalmassagban siman lekorozom az ifjusagot, ahogy a tegnapi poszt is mondja: “fiatal” na, az ami en mar azert nem vagyok. Szoval en mar csak megmaradok fuggetlennek.
    🙂

  18. Nem házasodtam mert nem sosem voltam szerelmes. Szív nélküli elrendezett házasságot testközelből láttam, abból nem kérek, pedig egy időben elfogadhatónak tartottam ha szerelem híján a pár legalább normális, jó viszonyban van. A frigyhez nekem szerelem is kell, anélkül nem vágok bele.

    • Hat az meg a masik, kell a szerelem hozza. Bar en voltam szerelmes, de a hazassag eszembe sem jutott. Az, hogy egy eleten at tudnek valakivel elni, egyetlen egyszer merult fel es aztan kulonfele okokbol azonmod el is sullyedt. Azota sem, pedig mar benne kene lennem a kapuzarasi panikban, nem?

      • Nem kéne.
        Miért ne lehetne akármikor megtalálni azt, akivel a hátralévő jobban telik majd?
        17 évesen szakma, 2o évesen esküvő, 21 gyerek… 3o válás 😀

      • Szintén. Én sem voltam az a nagy házasságpárti, és a pénz sem mellékes.
        Csak anyakönyveztetős esküvő nekem nem jön be.
        Összességében pedig eléggé fárasztó együtt élni egy férfival.

  19. Miért?

    Mert fontos a párom. A páromnak pedig ez a nap, az érzés volt fontos.

    Nem bántam meg. Alapból elég cinikus volt a hozzáállásom, utólag elismertem – tévedtem. Kellemes volt. Rokonok, barátok is végig cukorfalatok, hálásak hogy együtt lehetünk. Nagyszerű hangulat, szép nyári nap.
    Semmi “középkori hagyomány – szokás”.
    Vagyis de. Azért a “mennyasszonyt ellopták”.
    (Elfelejtettem, hogy van ilyen ősi szokás. Felvilágosítottam a vicces legényt, hogy ez itt most nem a nagymama lagzija és mi ezt nem. Értett a szóból, 20 perc múlva visszavolt a menyasszony.)

    Szép emlék 🙂

  20. valamelyik nap a kolléganőm mesélte,hogy a hétvégén volt egy esküvőn, ilyen nagy lagzis életem-nagy-napja műsoron. olyan természetességgel mondta, hogy persze az ifjú pár nem érezte jól magát igazán, mert hát arra kellett figyelniük, hogy minden tökéletes legyen, és jól érezzék magukat a vendégek, hogy csak úgy bámultam. miért lett ez olyan természetes, hogy csokiszökőkút meg esküvőkiállítás meg sminkpróba meg idétlen vőfély, és kétmillió forint, mert az hú de alap (rengeteg ilyet láttam), és közben akinek ez az élete nagy napja ugye, az igazából végig szorong, ohgy minden rendben van-e. és általában olyan párok tolják ezt, akik akkor házasodnak össze,amikor már unják egymást, és nem lesz tőle semmi új az életükben, de tök alapvető idegbetegen szervezni az ültetési rendet, “a csajom most ilyen elfoglalt, mert hát szervezni kell az esküvőt”, meg hogy ne is beszéljek a limuzinos lánybúcsúról. amiket mostanság láttam, annak a jórésze a modorosblogra illik. (amúgy ebből kb mind aranyat ér: http://modoros.blog.hu/tags/esk%C3%BCv%C5%91)
    hát én ebből kösz, nem kérek. annál is inkább nem, mert most kormányzatilag is egyre párásabb szemű kötelezőség kezd lenni ebből.
    ha szocpol lenne vagy ne adj isten, komoly betegség, maximum csak akkor. kiválóan el lehet köteleződni a modoros körök és milliók nélkül is. mi jövőre talán szervezünk egy nagy bulit annak alkalmából, hogy tíz éve járunk (mármint jövőre lesz majd tíz éve), ott aztán lesz majd tószt is, meg minden, de akkor egy olyan teljesítményt ünnepelünk,amit már letettünk az asztalra 🙂
    és személyes okokból sem tenném meg, nem mintha nagyon akarnám egyébként, de hacsak a közeljövőben nem lesz legális a bigámia, akkor nem is igen tehetném. de amúgyis inkább gáznak érzem ebben a jelen esküvőkiállításos röhejes formában, olyannak, ami csak konvenció kurvasok pénzért. jó példát az utóbbi években csak egyet láttam: haverjaink az önkormányzati műsor után az újpesti sportpályát bérelték ki, mindenki hozta a piát, meg a hangberendezést, és ott tolták a bulit, meg asszem bogrács volt meg szalonnasütés. abban nem volt semmi modoros, és hozzájuk passzolt, mert két nagyivó biológus voltak, akik amúgyis tizenöt éve gyűrték egymást, és csak akartak egy marha jó bulit. 🙂

    • tényleg a leánybúcsú-hát az is megér egy misét… azért vannak dolgok, amit negyven felett már nem vesz be a gyomrom, ez is ilyen dolog.

    • De örülök, hogy az enyém nem ilyen volt. Én jól éreztem magam, el se tudtam volna képzelni, hogy én legyek a felelős a szórakoztatásért. Megvolt a terem, a kaja, a zene, a többit a népre bíztuk. Volt, aki sérelmezett ezt-azt, de nem merte nekem mondani, és akkor sem érdekelt, mikor visszahallottam. Én is voltam bográcsos lagzin, marha jól sikerült az is. Szerintem mindenkinek olyat kéne, amiben tudja jól érezni magát. Aki egy vagyont költ erre, közben meg semmi köze hozzá, az megérdemli.

      • Nana. Ha a gyereket egyedül nevelő előnyben van, akkor igen, de pl. özvegyi nyugdíj esetében megint nem. Szóval ha előnnyel jár a kapcsolat, akkor egyedülálló, ha hátránnyal, akkor kapcsolatban élő.

        • Igen, ez akartam én is mondani, mindig úgy csűrik-csavarják a jogszabályokat, hogy élettársként mindig rosszabbul járjál, biztos ami biztos, és el lehessen mondani: “teccetek vóna összeházasodni!”.

  21. megütötte a fülemet az, hogy “akkor vállaljuk egymást deklaráltan”. ki, mi előtt is kell deklarálni ezt? nap mint nap, minden pillanatban deklarálódik az összetartozás magától is, egyszerűen kétség nélkül, nem is gondolkodom ezen, olyan természetes, mint a levegővétel, ahhoz sem kell sem nyilatkozat, sem engedély. minket nem foglalkoztat, a szüleink lassan beletörődnek, hogy három gyerek után sem, más véleménye nem érdekel. ismeretlenek előtt férjemként és feleségemként hivatkozunk a másikra, hogy ne okozzunk zavart a fejekben és kész.

  22. Ohh, esküvő. 23 évesen hozzámentem az egyik évfolyamtársamhoz. Nagy szerelem, sok közös kaland, világmegváltás, csóróság, bájos fiatalság, francia filmekben látni ilyet. Jó dolog, ha az ember főszereplő tud lenni a saját filmjében. Vőlegény fodrászhoz ment a jeles nap előestéjén. A fodrász megtudta, hogy jeles nap előestéje van, kérdezte is egyből: Miért házasodtok össze? Csak úgy vagy van valami oka is? Azóta néha röhögcsélünk még ezen. Ha kérdezik (kérdezték, régebben, amikor még hamvasak voltunk, ellenben gyerekünk nem volt, hogy ugyan miért), mindig ezzel a történettel felelünk. Csak úgy.

  23. Vízumért. Mindkét esetben. (No persze nem az én vízumom miatt…) Az első kapitális szívás volt, de ha úgy vesszük, megkaptam, amit én akartam. (Még csak nem is pénzt…) A második működik, együtt vagyunk, szeretjük egymást, de a mai napig a barátomként emlegetem másoknak, nem jön a számra a férj szó. Túl komoly, ez nem én vagyok. Ha lett volna választás, nem megyek hozzá. Egyikhez sem. Soha. Visszatérve az esküvőre, talán egyszer megtettem volna. Ha valaki érdek nélkül szeretett volna hivatalosan a társának, aki tudta volna, hogy nekem az egészben a nászút a fontos és hogy nyári ruhában a Balatonban állva (giccs!) mondhassam ki a saját eskümet, nem a hivatalit.
    Ezt soha senkinek nem mondtam még.

  24. A mi esküvőnk mottója anyukám megjegyzése hogy “aztán akarja látni a piros papírt”. Akkor mondta ezt amikor más városba költöztem jövendő férjemhez. Kevesebb mint három hónap múlva meg is lett a papír 😀
    Bár nekem nem a papír volt a lényeg de gyereket akartam, és jobbnak láttam ha szabályosak vagyunk.
    Lagzit nem akartam miután rájöttem,hogy milyen sok szervezéssel jár és hogy az ifjú párnak nem éppen szórakozást jelent, főleg mert egy szorongó lény vagyok és a férjem se valami felszabadult.
    Amugy a szüleimnek sem volt lagzijuk,nekik sem az volt a lényeg.

    Persze díszes ebéd, az megvolt. Anyósomék szervezték .
    Rájuk hagytam ,mert én voltam az aki elköltöztem szülővárosomból.

  25. Az elsőnél tőlünk is megkérdezte pár évfolyamtársam, hogy “De miért?”.
    És mi is azt mondtuk mindenkinek, hogy “Csak úgy.”
    (Egy érdekes nagynénikém meg bizalmasan félrevont, hogy NEKI igazán megmondhatom, ha terhes vagyok…)
    Fura kicsit, mert én aztán mindig is arról voltam ismert, hogy nagyon nem érdekelnek a konvenciók. Valahogy ez az egymás felvállalása-dolog, illetve annak deklarálása, ez számított nekem.
    Azt hiszem egyébként, hogy most is számítana.
    De az özvegyi nyugdíj még jobban számít. 😦

  26. Először ezért, hogy a csajomat ne deportálják Angliából. Másodszor a kedvezőbb feltételű hitel miatt, már egy gyerek és jópár év együttélés után, Tescóból jövet, szatyrokkal, gyerekkel, utcán fogott alkesz tanúkkal: előre szóltunk az anyakönyvvezetőnek, hogy ha bármiféle ünnepélyeskedéssel próbálkozik, körbe fogjuk röhögni… próbálkozott, röhögtük. Harmadszor a szűkebb társadalmi csoportunk előtti felvállalás végett, saját készítésű alkalmi rítussal: nézzétek meg jól, farkasok, nézzétek meg jól! Ennek is már lassan 6 éve, de azt hiszem, legalább a demenciáig részletesen emlékezni fogunk rá 🙂

  27. Nekem fontos volt a házasságkötés. Aztán összeköltöztünk. Soha előtte nem éltem együtt senkivel. Az első hónap megdöbbentő volt. Hogy nincs vissza. Vagy minek? Mással is ugyanilyen nehéz lenne? Ez most már nem fog kiderülni. Sokszor megbántam, sokszor visszavontam. Szerintem ahol az egyik fél nagyon szeretne elköteleződni, de nem a papír, hanem az ígéret miatt, a másik fél meg nem, ott azért lesznek gázok. Vagy már vannak. Ezt látom. Meg olyat is, hogy a baba érkezésekor ők is beadják a derekukat, mert gyerekkel azért mégis más. Én házasságpárti vagyok, szerintem fontos kimondani, fontos állomás az életben.

  28. Hogy miért nem házasodtunk?
    Nem volt fontos.
    A hideg kirázott a felhajtás gondolatától, amivel egy esküvő jár. Egyszer hallottam egy sztárpszichológusunk előadását. Kifejtette mennyire fontos egy nő életében, hogy legyen egy NAP, amikor ő van a középpontban, ő a legszebb, rá figyel mindenki. Ha egy nő fiatalon legyint erre, 40 felé akkor is eljön az a pillanat, amikor megbánja az elszalasztott alkalmat. Akkor már hiába házasodik, nem lesz ugyanaz az érzés mint hamvas ifjúként.
    Biztos bennem van a hiba, de 40 fölött se érzem az esküvő hiányát.

    Ami az egyéb praktikus dolgokat illeti, akkor nem volt szempont. A hiteltől, már akkor is nagyon féltünk, nem akartunk felvenni sem házasként, sem egyedül. Arra nem gondoltam, hogy megözvegyülhetek, és nem örökölök, nem leszek jogosult özvegyi nyugdíjra. Ez lehet felelőtlenség.
    Közel 20 éve vagyunk együtt, a kapcsolatunk nem jobb, nem rosszabb mint egy átlagos “papíros” házasság. Mindig jót mosolygok magamban, amikor egy válásán kesergő ismerős, azt mondja nekem: “Ti csináltátok jól, hogy nem házasodtatok össze, az csak mindent elront.”
    Ugyanazok a mechanizmusok működnek nálunk is, mintha végigcsináltuk volna 18 évvel ezelőtt a Nagy Napot.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s