Hétfő este, az életműdíjasok gálájával kezdődöttt az 5. Magyar Filmhét a Corvin moziban. Először osztottak ilyen díjakat. Idősebbek is elkezdhetik a képeket nézni, komolyan megható volt:
A díjátadó után láttunk még egy szellemes, élvezetes portréfilmet a 2016. január 1-én elhunyt Zsigmond Vilmosról (Fényképezte: Zsigmond Vilmos). Bővebben…
a hetedik te magad légy!
Ildikónak, szeretettel
A blogom ma, hinnétek-e?, hiszen nem volt semmi csinnadratta,
hét éves.
Boldog szülinapot, blog!
2012. április 16-án jelent meg az első bejegyzés, ez:
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
De béna metafora ez is, na, mindegy, leírtam már – szóval itt vagyok! Ebben a posztban nyelvi kérdéseket rejtettem el, ezeket számmal jelölöm.
Mi volt, mi van? Ma átmentem a havas erdőn végig a kutyával, a Nike-mban (1. miért így írom a toldalékot?), amelyre egy kimustrált, csúszásmentes talpú, 2007-ben vásárolt vastag zoknit húztam csúszás, beázás és fázás ellen. Sífutók, toportyánok (2. honnan ismerjük irodalmilag ezt az állatot?), rozmárok jöttek szembe számosan.
Edzés is (lejárt a bérletem), futás, úszás, plazmaadás, tegnap pedig első lépések a csontvelődonorrá válás útján (nem olyan egyszerű az!), Bővebben…
maratont futottam Norvégiában
Sírni csak a győztesnek szabad. Ezért hamar befejeztem a beérkezős meghatott-feldúlt sírást (ami egyébként ellenállhatatlan. Juli fél hét előtt ugyanezt adta elő – ő 26:35, Dávid 25:17 alatt, őrületes sprinttel ért be a 4,2-es távon). Akkor nagyon nehéz volt: csömörletes, reménytelen, dicsőség nélküli. Ember alatti.
Ezeket idézem, mert mind leírták már az ultrafutók, Lubics Szilvi, Simonyi Balázs. Tele volt velük a fejem. Mindenben igazuk van, csak én azt féltávnál meg 35 kilométernél éltem át, amikről ők beszámolnak.
Mit írjak?
Ez a két nap a sport jegyében telt, de nem a szokásos módon. Élmény, Dunakanyar, közösség, Duna, természet. Bringával és vonattal, HÉVvel mentem mindkétszer.
Szombaton egy szervezett, hetek óta várt kajakozáson vettem részt, erről írtam és tettem néhány képet is.
Vasárnap pedig Bővebben…
Ugyanezt írtam a Facebookra is. Ne olvasd el kétszer, olvass helyette Márquezt, Ian McEwant, Nádas Pétert, Muscle and Fitness magazint, Newsweeket vagy Murakamit! Bővebben…
A futás (szombaton a gyerekekkel 7 km, ma én egy félmaraton) olyan, mint a lángos: vagy azonnal, még a jó hőfokon megírom, vagy nem érdemes már nekilátni. Bővebben…
Pitymallatkor keltem. Tehenet fejek, felsöpröm a döngölt padlót, mosdótál, kering a macska, görbíti a farkát, takarosan felöltözöm, és a derengésben elindulok a választókörzetembe. Hát ahogy belépek, hatvan fotós, újságíró vár, köszönöm, hogy eljöttek, igen, ma futom a terepversenyemet (a macska és a mosdótál fikció, mely a takarosságot jelzi, de ez nem fikció, tényleg mondtam, nem hagyok ki ilyen poént).
Megjön a célszemély és felesége is, rajta vagyok a fotókon. A gyerekeim iskolája ez. És nem tudom, mi ez bennem, a neveltetésem? Tudom, amit tudok, éppen váltom le, de ha meglátom, megilletődöm. Bővebben…
Annyi minden van! Nem írtam napok óta. Folyton megyek valahova, ha meg nem, akkor belemélyedek valamibe. Átrohannak rajtam élmények, egymásra hatnak, tavasz duzzad az ághegyeken (na jó, most néztem: hóvihar… hát jó), főzök, kutyázom, mosogatok, és sokféle emberi találkozás is van. Szombattól ezek történnek:
volt a statisztamunka a Homeland: A belső ellenség című sorozatban, ezt már említettem kommentben, izgalmas volt és fárasztó, jó sztorikkal, sok röhögéssel, a Bővebben…
Ma, vagyis 10-én felvonatoztam a déli partról: a Parlamentben részesei lehettünk a Magyarország tortája, a Magyarország cukormentes tortája és a Szent István napi kenyér versenyek eredményhirdetésének. Ismertetést hallottunk az augusztus 20-iki programokról, az Ízek utcájáról, tűzijátékról, az ünnepi ingyenes parlamenti belépésről, tisztek avatásáról és a körmenetről is.
Idén az Ízek utcája a Várkert bazártól tart majd a Szilágyi Dezső térig, már szombaton megnyit, egészen vasárnap estig várja a látogatókat, és ott juthat hozzá a nagyközönség az említett szénhidr ünnepi, szimbolikus és minőségpárti javakhoz.
A Clark Ádám téren nagyszínpad lesz, mindenféle műsorokkal.
A tűzijáték megrendezését közbeszerzésen idén a NUVU Kft. nyerte el, amely 2016-ban a makaói tűzijátékfesztiválon ezüstérmes lett. A petárdákat, vagy miket, a Margit- és a Lánchíd közé a Dunára, illetve a Lánchídra telepítik, ebből következően a két híd közti rakpartok lesznek a legjobb kilövésközeli megtekintési helyek. Összesen 4,5 tonnát nyom az anyag, a legnagyobb pirotechnikai eszköz húsz centis. Az egész 175 millióba fog kerülni, igazán méltó, profi szoftverrel vezérelt, századmásodpercre programozható, a zenével szinkronban levő, bármikor leállítható, nemzetiszínű és szuperbiztonságos lesz (az államtitkár, Kara Ákos mintha összekeverte volna a tűzijáték leállíthatóságának kérdését a 2006-os, elháríthatatlan elemi kárral).
Az ünnepi búzakenyér a Kurdi Family Kft. Görböc kenyere lett. Kovászolt, öt százalék teljes kiőrlésű rozslisztet is tartalmaz, 12 órán át kelesztik. Ruganyos, likacsos, gazdag textúrájú. Szigorú szakmai felügyelet alatt, mesterségbeli tudást, innovációt és hagyományt beleadva, kitűnő minőségű alapanyagokból, adalékok nélkül készül. A receptet elérhetővé teszik a pékségek számára, és bár kézműves jellegű, nagyüzemi előállításra is alkalmas. Közfogyasztású, megfizethető, minőségi terméknek szánják. Ez, amit itt felszeltek, sötét héjú, kerekded cipó volt, és minőségre egészen hasonlít ahhoz a fajtához, amelyet – félévente kétszer – még én is megengedek magamnak.
Az Egy Csepp Figyelem Alapítványnak is szerepe lehetett abban, hogy a kenyérhez rengeteg, külön is fogyasztható, csíkra vágott zöldség és ízletes feltétek, krémek dukáltak a bemutatón. Erős Antóniáék kezdeményezték annak idején azt is, hogy legyen külön cukormentes torta kategória is, és 2012-től minden évben ezen is buzgólkodnak az ügyes kezű szakemberek, hú, de nem tudok ilyen műfajban fogalmazni.
Magyarország tortájának a neve Balatoni habos mogyoró, megalkotója Vaslóczki Orsolya (Horváth cukrászda – SUGAR! dizájncukrászda), aki nem kezdő versenyző: 2015-ben a Barackos buboréktortával már megnyerte a cukormentes kategóriát. Az új tortát év végéig minőség érdekében csak a cukrász Ipartestület tagjai készíthetik, utána lesz nyilvános a recept. Benne pörkölt mogyorós, extrém édes (de nekem ne higgyetek), így is mámorító tésztalap, egy csík kontrasztosan savanyú feketeribizlis réteg és egy állagában üdítő mogyorós-karamelles mousse, tejcsokoládé bevonattal. Az állaga, a fogyasztáskori hőmérséklete valami egészen hatcsillagos volt. Így nézett ki a sajtónak szánt mintadarab:
Ez pedig itt Az ország cukormentes tortája, a Pöttyös Panni, a nyertes Varga Margit lett (Zazzi). A tavaszi előválogatás után dietetikus segítette a kompromisszummentes, végleges verzió elkészítését. A befutó liszt- és hozzáadottcukor-mentes, de tojásos és nem tejmentes. Mákos-mandulalisztes alappal készül, szilvás réteg van még benne, és málnahab a tetején, pöttyös díszítéssel. Amikor hat éve először hirdettek ilyen kategóriát, egy szelet a győztes tortából még 20 gramm szénhidrátot tartalmazott, ez a mostani csak hatot. Ami nagy szó. Kalóriatartalma 176. (Nem lett volna rossz hasonló adatokat Az ország tortájáról is megtudni.) Ketogén ízlésemhez közel áll a Pöttyös Panni édessége (vagyis, kifejezetten nem édes, mert nem édesítették agyon, erősen domborodik benne a mák és a szilva valódi íze; a mandula inkább hordozó), és persze nem is túl zsíros, mert a cukorbetegeknek és az egészségtudatos alternatívákat kereső fogyasztóknak a kalória sem mindegy. A durván édes ízekhez szokott normálisoknak persze sokk ez az összetétel, de az ízlelőbimbók nagyon tanulékonyak, ráadásul rendszeresen megújulnak, pár nap alatt ki lehet iktatni régi és újraértelmezni a friss, valódi, cukorral nem butított ízeket.
és még ehető aranydarabkák
Ennek a zsűrinek az elnöke Bechmann György, a Zsolnay Kávéház cukrászmestere, akinek a Teréz körúti Béke Radissonban cukor- és lisztmentes, különleges formájú és dús élemiszertechnológiai ismereteket is megvalósító választékán hüledeztünk, amikor két Művész-film között kiugrottunk kávézni a minap.
Szeptember 18-ig egyébként az amatőr kísérletezők is jelenkezhetnek az Egy Csepp Figyelem Alapítvány háziversenyére, komoly Kenwood robotgép a főnyeremény!
És persze a fiammal, akinek névnapja volt (ez a rostélyon sütött szent), megcsodáltuk az erkélyről a dunai panorámát. Ő egyébként nem szereti a gyümölcsös édességeket, semmilyet, de azért pompás egy délelőtt volt ez.
Az alapítvány szokás szerint vércukrot is mért, megnézettem a hatalmas szénhidrátlöket előtt és után is az értékeimet: 5,5 és 6,2.
Természetesen éhgyomorra érkeztem, egy plazmaadás (ijesztő a hiány, menjetek!) és dermesztően jeges, csevegős cold brew után elhúztam edzeni a csajokkal.
Hátrahagyván mármost cicifixeinket,
csak vicceltem
, megmondom nektek, távolban élő, elfoglalt, illetve megbetegedett olvasóim, hogy ti rettenetesen sajnáljátok, hogy nem voltatok ott a két luxusmagyarórán.
Volt egy decemberben, és egy márciusban. Ilyen volt:
Videó: Stay Tuned, köszönet! Ó, Mari. Lehet veled jógázni, Reed-edzeni, filmeket nézni, kávézni, és te tudod, mit jelent szívemnek a százötös busz!…
Ezen a márciusi alkalmon valami olyasmi született meg a levegőben, szavak és elmék között, ami nagyon ritka.
Kérésre küldök további linkeket az est feldarabolt részleteiből. Írj:
csakazolvassablog@gmail.com
A százötös busz az, ami mindig jön. Amit mindig mindenhol látok, akármerre járok. A százötös ott megy el a Flex előtt. Az a szokás, hogy ha jön, az Apor Vilmos tér irányába, akkor összepacsizunk Eddel.
Szülihét, igazából! Még ma is tart. Én írom a cicis posztot, de tényleg, nagyon izgi lesz!
én ugyan nem retusálok
A másik, mert ezt még mindenki elolvassa: Bővebben…
Tegnap az Egy Csepp Figyelem Alapítvány éves sajtótájékoztatóján jártam. Igen profi rendezvény volt: látogatóbarát, nagyvonalú, informatív és lenyeglátó. Erős Antónia vezette az eseményt, ő kezdeményezte az alapítvány létrejöttét, és szerezte első támogatóit is. Vendégként volt jelen Tarján Zsófi énekes és Tóth Vera, mindketten prediabéteszesek voltak. Mellettük a Magyar Diabetes Társaság elnöke és a támogató cégek (vércukormérő-gyártó, egy szűréseket szervező bank és egy biztosító) képviselői kapott szót.
Néhány döbbenetes adat:
Kempler Péter, a Társaság elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy egyénnek és társadalomnak milyen sokba kerül a cukorbetegség. Szenvedésben is, rettenetes testi állapotokban, korai halálban, pénzben is nagy teher.
Olyan kezelt beteg, aki kiváltott vércukorcsökkentő szert, 2014-ben 772 ezer volt, és akkor vannak még a gyógyszert ki nem váltók, meg a diagnosztizálatlanok is. Másfél milliósra becsülik a hazai cukorbetegek számát.
Tizenöt év alatt 71 százalékkal nőtt a 2. típusú (felnőttkori) cukorbetegek száma Magyarországon. 60 év fölött minden ötödik ember cukorbeteg. Bővebben…
Az történt, hogy egy hónap alatt megdupláztam az életemben teljesített futóversenyek számát! (A versenykilométerekét nem.)
2004 őszén futottam ugye első versenyemet, egy gyalázatos 5,6-ot a SPAR Maratonon, a záróbusszal a seggemben, érdekes, kevesebb kiló voltam, mint most, csak nem tudtam még hatákonyan futni. Tavaly július 30-án éjjeli félmaraton, készületlenül, a távot lefutottam végig, az utolsó harmadban végeztem, és testi sokkot és melankolikus rossz élményeket vittem magammal, utóbbiak hetekig eltartottak, viszont volt alkalmam magamon gondolkodni és futásügyben olvasni az olimpiáig. Azóta is inkább teremben és ritkán futok, 5-6 kilométert legfeljebb. Április 9-én tíz kilométert nyomtam a Vivicittán, és azt a magaménak éreztem végre, 1 óra 4 perc 16 másodperc
Ma délelőtt pedig tizenhármat az Európai Uniót ünneplő rendezvényen.
Azannya (azanyáknapját), már azt hittem, lemaradtam róla, mert betelt a létszám. Bővebben…
Mindjárt jön az elkezdett mi bajuk a nőknek? harmadik része, de tegnap este nagy élmény volt Morcsányi Gézát hallgatni, akit a Mensa HungarIQa hívott meg egy beszélgetésre.
Beállnék a trendbe, de hát tudtuk korábban is, ha kicsit figyeltünk, színházi előterekben, interjúkból: Morcsányi Géza nagy szellem, emellett elegáns, igényes beszédű, kedves és szórakoztató mesélő. Arról lett híres, azon kívül, hogy dramaturg, hogy minőségivé, egyben üzletileg is sikeressé tette a Magvető kiadót, amelynek húsz éven át volt igazgatója.
Sok részlet, körülmény, előzmény vegyült minden válaszába, de nekem pont ezért volt nagyon szórakoztató. Nem kalandozott el, mindig visszatért a kérdésekhez – pont ennyit akart mesélni. Szóban írt memoárt. Sok régi irodalmi, színházi szereplőt a nevén nevezett, ábrázolt. Az a morálja, és ettől kifogástalan úriember, hogy mindenféle érdekes, tartalmas jókat mond emberekről, a nemjót pedig gesztussal, szóhasználattal, általános utalással intézi el.
Mi az egyetemen azt tanultuk, hogy nagy döbbenet volt a rendszerváltás irodalmi értelemben: betiltottságra, üldöztetésre panaszkodtak az írók, ezért az értelmiség arra számított, hogy most majd előkerülnek a kéziratok. De a fiókok üresek voltak. Ezt meg akartam kérdezni tőle: tényleg semmi?, de magától elmondta ezt a történetet. Néhány tiltott, külföldi gyümölcs (Faludy talán, Wass Albert? – csak tippelek) kivételével semmi nem került elő.
Először megemlítette korai, nagy olvasmányélményeit, a hetvenes évekből: Gogol: Egy őrült naplója, később A revizorból idézett; Kafka: A per. Nádas Péter: Biblia, Kertész Imre: Sorstalanság.
Nagy szerzőként, olyanokként, akik őt kiadóvezetőként érdekelték, említette a következőket: Esterházy, Nádas, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Kertész Imre. Bővebben…
Ötéves a csakazolvassa ma, ami azt jelenti, hogy 2012. április 16. volt az a nap, amikor regisztráltam a worpressre, teljes kezdőként. Azonmód meg is írtam és közzé is tettem a beköszönést (invokáció), ez kicsit ma már izé, de akkor még nem tudtam, mi az irány, mit akarok, csak valami helyet, írni, ahol nem baszogatnak többet a sivár anyatársak (ez pont a mamamiról való távozásom időszaka). Az első tartalmas posztot pedig két nappal később írtam: azok a szemét kurvák, ebben az ellen érveltem, hogy a csábító fél, a szerető volna a bűnös a “házasságok” “szétveréséért”. Bővebben…
Már megint annyi mindent írok egyszerre, írok olyat, hogy öt kérdés, ami interaktív lesz, írok Schäffer Erzsébetről (miért nem ártatlan, ellenben romboló a patetikus giccs), írok az önmegvalósításról és a férfiak szexuális félelmeiről, mert nem csak olyanok ám, elképesztő, mik vannak!
Vasárnap Vivicittá, ma súlyemelés!
that’s what I call feminism
Holnap Luxusmagyaróra! Most nem parodizálom a tanárságot, hanem kihúzom Daniból a legizgalmasabb sztorikat, beszéltetem a verseiről, a műhelytitkokról (haha), összeráncolom a szemöldököm, ha csúnya szó hangzik el (wehe), és szerethető, irodalommal szemben tartózkodó résztvevők számára is örömöt szerző verseket válogattam a teljes életműből. Dedikálással. 4-től 7-ig. Írj e-mailt, ha jönnél!
https://www.facebook.com/events/412671142414697/
Spingár-Westerlund Anita fotózta a decemberi alkalmat.
Nagyon szeretem ezt a helyet, a legnívósabb kávézó–bisztró a környéken.
Ez a kép a fejlécben pedig a kertjében készült, tegnap fotóztam.
És ez is a kert.
Ma, kedd ez még, az volt, hogy végre gépen, tehát nem állványon húzódzkodtunk, mert lett egy új szerkezet: asszisztált húzódzkodógép a neve. Vagyis, nem kell ott állnia Ednek, hogy a lábunkat tartsa, a gép adja a segítséget: Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 