fan club

Mindjárt jön az elkezdett mi bajuk a nőknek? harmadik része, de tegnap este nagy élmény volt Morcsányi Gézát hallgatni, akit a Mensa HungarIQa hívott meg egy beszélgetésre.

Beállnék a trendbe, de hát tudtuk korábban is, ha kicsit figyeltünk, színházi előterekben, interjúkból: Morcsányi Géza nagy szellem, emellett elegáns, igényes beszédű, kedves és szórakoztató mesélő. Arról lett híres, azon kívül, hogy dramaturg, hogy minőségivé, egyben üzletileg is sikeressé tette a Magvető kiadót, amelynek húsz éven át volt igazgatója.

Sok részlet, körülmény, előzmény vegyült minden válaszába, de nekem pont ezért volt nagyon szórakoztató. Nem kalandozott el, mindig visszatért a kérdésekhez – pont ennyit akart mesélni. Szóban írt memoárt. Sok régi irodalmi, színházi szereplőt a nevén nevezett, ábrázolt. Az a morálja, és ettől kifogástalan úriember, hogy mindenféle érdekes, tartalmas jókat mond emberekről, a nemjót pedig gesztussal, szóhasználattal, általános utalással intézi el.

Mi az egyetemen azt tanultuk, hogy nagy döbbenet volt a rendszerváltás irodalmi értelemben: betiltottságra, üldöztetésre panaszkodtak az írók, ezért az értelmiség arra számított, hogy most majd előkerülnek a kéziratok. De a fiókok üresek voltak. Ezt meg akartam kérdezni tőle: tényleg semmi?, de magától elmondta ezt a történetet. Néhány tiltott, külföldi gyümölcs (Faludy talán, Wass Albert? – csak tippelek) kivételével semmi nem került elő.

Először megemlítette korai, nagy olvasmányélményeit, a hetvenes évekből: Gogol: Egy őrült naplója, később A revizorból idézett; Kafka: A perNádas Péter: BibliaKertész Imre: Sorstalanság.

Nagy szerzőként, olyanokként, akik őt kiadóvezetőként érdekelték, említette a következőket: Esterházy, Nádas, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Kertész Imre.

Rajtuk kívül korszakosnak, elsőrangúnak nevezte Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót, fontosnak Závada Pált. Az utóbbi időkből pedig fontos élményének tartja Kun Árpádot (Boldog észak).

Egyszer említette Bartis Attilát is.

Honnan tájékozódjunk, ha jó könyvekre vagyunk kíváncsiak? Fáy Miklós blogja, prae.hu, litera.hu, könyvesblog, az ÉS és a Magyar Narancs kritikái, illetve a szájhagyomány is eligazít.

Morcsányi Géza kidói és olvasói álláspontja: a minőségi szöveg a jó szöveg, azt érdemes kiadni. Igazi szenvedély ez az olvasmányélmény iránt. Az elég jó szöveget keresni fogják, nem lehet elhallgatni, a nem elég jó szöveget pedig nem nagyon lehet marketinggel felhozni. Műfajok nyilván vannak, de a szépriodalmon belül ő láthatólag nem kereste a könnyen eladhatót, a sikereset, hanem a legjobb szövegekre koncentrált.

Az eladhatóság viszont nem azt jelenti, hogy divat lesz a könyv, afféle robbanás. Ezitt mind az én értelmezésem: arról van szó, hogyan lövi be a Magvetőt minőségi kiadóvá, amelynek aztán már a neve is rang. A magas irodalom számai: stabil tizenpárezres kör, akik megveszik címenként három-négyezer példányban ezeket a könyveket. Ez nem zárt kör vagy finnyogás, az ilyen ízlésűek ennyien vannak. Arra Morcsányi sem számíthatott, hogy, mint Orfeusz a kősziklát, megindítja az apatikus tévénézőket. lIyen szerintem nincs is, a Harry Potter volt az egyetlen, amely bármit áttörni képes volt. A több nem jobb. A több populáris, következésképp silány. Pontosabban: műfajok vannak, és a kortárs szépirodalom a legritkább esetben lesz bestseller.

Amikor “mi” könyvet ajánlunk, politizálunk, blogot írunk, mindig tudjuk, hogy ez csak rétegízlés, az emberek nem godolkodnak így, és hogy mindazt, amiben hszünk, úgy kell képviselnünk, hogy közben hallgatjuk, mekkora elvont, életidegen sznobok vagyunk. (Például a Kincsem nézőszáma 300 ezer fölött volt, amikor – három héttel ezelőtt – hír volt, és hatalmas sikernek számított, hogy 50 ezer fölé ment a Testről és lélekről jegyeladása.)

Ezek a legjobb szövegek olyan természetűek, amelyek előtt sokat olvasunk mindenfélét, hogy élménnyé válhassanak. Mintha nyelvet tanulnánk, vagy a progresszív dzsesszhez fejlesztenénk a fülünket. Megszenvedtem az Esterházy-élményemért, ez az igazság.

Ami nekem meglepő volt, az nem is az, hogy az általa említetteket, a két legújabb regény meg az Idegen testünk (Závada Pál) kivételével (de azokat is megvettem) mind olvastam, és nem egzotikumként, hanem must have-ként (“legalább őket”, ha már folyton írok), de ez még kevés volna, mert mindenfélét olvasunk. Az tűnt fel igazán, hogy mennyire egységes ez, hogy kik a nagy kortárs írók.

A Morcsányi által említett regények, de a költők is pontosan az a lista, amelyet magyar szakosként mi tanultunk, tartottunk mérvadónak, illetve később (1999-ben végeztem a magyar szakon) magamtól is kézbe vettem és alapműnek tartottam. Ezek szerint szinte csak Magvetőt, világirodalomból Európa könyveket olvastam. Ugyanakkor a nem-magyaros, nem-tanár, nem-eltés, de művelt barátaim gyakran nem is hallottak ezekről a szerzőkről.

Ha a sajtót figyelem, okos ismerőseim kedvenceit, művelt emberek nyilatkozatait, akkor sokkal vegyesebb a kép, hogy kik a jó magyar írók. Ki mit szeret, mondhatnánk. Én nem is szívesen mesélek ezekről az olvasmányélményeimről, mert ami nekünk, a 90-es évek eltés magyar szakosainak alapvetés, az nehezen megy át, a barátaim nem szokták élvezni. Mi speciálisat tanítottak meg nekünk az ELTE-n? Olvasási-értelmezési skill, egyfajta ízlés ez? Vagy ezt a két utolsó évet vettük komolyan? És vajon a pécsiek, szegediek, károlisok mást kaptak útravalóul? Mondhatnám, hogy a docens ízlése rokon Morcsányiéval*, és ez uralta el a tudatomat. De a módszertani szemináriumon is ezek a nevek kerültek elő, az ÉSben is, és később, már a Magyartanárok Egyesületének táboraiban is ezzel az ízlésel találkoztam.

Ez valamiféle belterjes értelmiségi vagy politikai oldalas ízlés volna? “mink nem ám Jókai Annát, Méhes Györgyöt olvasunk”. Nem hiszem.

Még Tarr Sándor neve is elhangzott. Petri és Parti Nagy hiányzott csak tulajdonképpen, de Parti Nagyot is a Magvető adta ki, Petri pedig 2000-ben meghalt, utolsó köteteit, valamint halála után öszegyűjtött írásait szintén a Magvető adta ki. És Rakovszky Zsuzsa is magvetős…

Nem került elő ama jelentős költők neve sem, akik behízott, vörös fejjel panaszkodnak, és kicsit mindegy, hogy a tojkaji írótáborban, vagy a Heti Válasz interjújában, mert ugyanúgy, hogy a menő íróké zárt kör, összezárnak és nem szolidárisak a többi íróval. Meg hogy az emberek nem olvasnak manapság, az irodalomnak, sajnos, nincs becsülete, ők pedig azért nem kaptak stallumot, rangot, médiaszereplést, mert nem álltak be egyik politikai táborba sem. (Kossuth-díjat valószínűleg ezért nem kaptál. De nem, kedves Tibor, a többi nem stimmel. Egyszerűen nem elég jók a szöveged.)

* Talán nem mindnyájan tudjátok: a nagyfiam annak az irodalomtörténésznek a gyereke, aki az egyetemen egyedül oktatta ennek a korszaknak az irodalmát sok éven át.

40 thoughts on “fan club

  1. Megragadván a lényeget: Spiró kimaradt. A rendszerváltás előtti nagy olvasmányok egyike az Ikszek. A másik a Bíbor Könyv. 79-ben, vonaton, kánikulában, az új élőhelyünk felé zötyögve, kánikulában, terhesen és boldogan, a nagyszabású életünk épphogy elkezdődik… Azóta is megvan a ronggyá olvasott példány. És egy másik, jobb állapotban.

        • Nahát, tényleg nem?
          Nem tudtam ezt, sőt, azt gondoltam, hogy de. 🙂

          Ujjongó öröm volt számomra Morcsányi a Testről és lélekről-ben. Mert nagyon tetszett a kapcsolódás, a lehetőség. Hogy valakinek, aki könyvkiadót igazgat, olyan arca van, hogy filmszerepet ér, és hogy van erre egy rendezőnek szeme. Tudom, hogy van dramaturg múltja, színházi, de az van néhányaknak. Nekem az efféle döntések jelzik, hogy a kultúra nem bennfentes csoportok összessége, hogy van átjárás és hogy annak, aki ennyire szabadon gondolkozik és a kereteken kívül is képes látni, már ezért is érdemes megnézni a filmjét.

          • Kozmikus, formatremtő módon nem, na. Nehéz ez, és nyilván szubjektív, de van jó szöveg, és van világteremtő szöveg.

            Szerintem nincs olyan arca, és ennek ellenére lett főszereplő, és p. Olyan arca Röhrig Gézának van.ont ez az izgalmas

            • Még gondolkodom ezen. Megkérdezném erről Morcsányit is. Egyébként említette, de nem mint szerzőt, hanem hogy Spiró 83-ban írt nagy erejű tanulmányszerűt a Sorstalanságról, és onnantól lett kultuszkönyv. Az mondjuk nagy nyomás, hogy jaj, mindenkit említettem-e, az ő fejében 200 meg 400 kortárs szerző van, de a legnagyobbak azok, akik a posztban vannak: Kertész, Nádas, Esterházy, Tandori, a költők közül Orbán Ottó, Tandori, Petri.

  2. A magam részéről a Magvetős gárdából Lengyel Pétert is nagyon-nagyon. Kevés könyvet hoztam el magammal otthonról haza, a fontosak úgyis megvoltak itt is, meg hátha a lányok majd elolvassák, de Esterházy, Nádas, Spiró, Lengyel Péter, Tandori jött velem. (Závada, Kertész stb. csak azért nem, mert már megvolt itt is.)

  3. Igen, az egy skill, élvezni Esterházyt (-t?) vagy Nádast, és igen, meg kell tanulni, meg kell szenvedni érte, legalábbis abban a közegben, ahol nem oktatják a szövegértelmezést mint készséget, hanem elsárgult írólapokról (amiket abból a már szétszakadozott, borítékszerű papírtartóból szed elő a tanár, amelyben az írólapot a boltban vette) olvassák fel a “verselemzést”, és azt kell megtanulni, “a költő itt arra utal, hogy…”. 17 évesen nem ment a Harmonia. Most, 32 évesen ment.
    Anyukám (58,8) talán tavalyelőtt mondta, hogy na, MOST tudom, hogy milyen élvezni a József és testvéreit. Tavaly a Párhuzamos történeteket olvasta el, lassan, de arra is ezt mondta. Hogy most már ez kell. Utána kézbe vett valami könnyedebb történelmi tárgyú lektűrt, és nem élvezte. Mert az “nem olyan irodalmi nyelvű, nem olyan szép”. Ilyen, amikor az ember megérkezik a magas irodalom élvezetéhez.
    Nagyon jó érzés, az biztos. Érteni, és élvezni az értést. Sőt, átélni annak az élményét, amikor nem értem a szó kognitív értelmében, de keresem az értelmezés lehetőségeit, alázattal: nem gondolom, hogy nekem mindent értenem kell belőle oly módon, mint ahogy azt értem, hogy egy meg egy az kettő. (Sőt, ezen a szinten az ember már abban sem biztos, hogy ezt tényleg _érti_-e, vagy hogy jól érti-e.) Mindent érteni akarni, precízen, amikor irodalomról van szó: primitív gőg. Ezt érzem. Azt szoktam mondani, hogy az egy típus, aki nem szereti az olyan filmeket, aminek nem egyértelmű, hogy mi a vége. “Miért nem _mondják meg_, hogy mi a vége? Most ennek így mi értelme van?” Pedig milyen jó is az, napokig szövögetni a lehetséges befejezéseket, azon morfondírozni, hogy az egész logikájából melyik következik a leginkább, és a csúcs, amikor erről valakivel beszélgetni is lehet.

    • Ez mennyire hiányzik az életemből. Libabőrös leszek ha az irodalom szemináriumokra gondolok, ahol szabad beszélgetések folytak egy-egy műről.

      • Pedig nem nehéz, csak csinálni kell. Én annyira nem szerteném, ha ez valami kirekesztő elit kaszt lenne. Nagyon sokat ad, jobb emberré tesz. Örkénnyel kezdeném, például, Kosztolányival, Ottlikkal, aztán jöhetnek a kortársak.

      • Hatalmas ür ez nekem is, nincs kivel, pedig az sokszorozza az elmenyt. Igy többnyire magammal es az iroval beszelgetek fejben. Tegnap peldaul egy szep gondolata utan boriton csokoltam Petert es elöntött a hala. Kar, hogy kislanyos rajongast sejtve csendesen forgatta a szemet, aki epp elkapta a pillanatot. Csak sohajtok egyet, hogy kar is belekezdeni a magyarazatba. Ugyse menne at.

    • De szép, ahogy írod! Köszönöm. Sokat viaskodtam a diákság egyértelműség-igényével (esetükben ez összecsúszott azzal, hogy “mit kell akkor megtanulni”, “mi a követelmény”, ami szintén ilyen lebutítás), meg a sajátommal is. Ma például, Sofi Oksanent vagy Murakamit olvasva vélelmezem, hogy a fordító, a fordítás, a magyar nyelv nem tudja visszaadni teljesen a lényeget, és ettől fogyatékos az élményem.

      • Murakaminál laikusként én is sokszor úgy gondolom, hogy a fordításnál elvész valami. De az is lehet, hogy annyira más kultúra, hogy egyszerűen nem jön át, amiről érzem hogy ott van, de mégse.

          • Na az az amit nem tudok megunni, a magyar fordítás után meg angolul is hallgatom, hangoskönyv formában 😀
            Engem teljesen megnyugtat es stabilizál, nem beszélve a futos okosságokrol, es a vicces következtetésekrol, kilátásokról. Nekem a Kafka volt az első, jo döntés volt azzal kezdeni szerintem. 🙂

          • Amúgy nem biztos, hogy nettó, pörgős szórakoztatást érdemes várni egy ilyen írótól. Ha ez történetesen nem tetszett, az persze okés, nem vagyunk egyformák, de megfigyeltem egyfajta türelmetlenséget hogy őket aztán szórakoztassák, de ízibe’. Sok barátom van, aki ajánlásokat kért, nekilátott a magas irodalomnak, és “unta”. Ez tényleg olyan, mint a nyelvtanulás.

            • Nem a szorakoztatast hianyoltam, valahogy a nyelvezete sem fogott meg, nem igazan tudom megmagyarazni miert nem teteszett vagy inkabb hagyott hidegen. Ugyanakkor ha jobban belegondolok az elso benyomasom az volt, hogy talan “beszippant”, de aztan meg sem tortent meg. Olvasok majd mast is tole.

    • Nekem angolul van meg a Párhuzamos történetek, a korábbi munkahelyemen szúrtam ki a polcon. Azonnal megvettem, teljesen beleszerettem, pedig magyarul még nem is olvastam. 🙂

  4. “Nem az a bajunk, hogy nektek van EP-tek, hanem az, hogy ti mondjátok meg mi az értékes, mi a művészi, mi a kánon.”

    ““Mi”, akik szoktunk olvasni, irodalomközelben élünk, netán magyar szakot végeztünk, hajlandóak voltunk erőfeszítéseket tenni, hogy megértsünk magas esztétikumú szövegeket, “veletek” ellentétben.
    “Ti”, akik nem értitek Esterházyt (sem), nem jobboldaliak vagytok, hanem buták, igénytelenek és műveletlenek.
    Nincs az a mi és ti, amit képzelsz. Egy normális világban Esterházy Péter, a gróf, a történelmi család sarja, az írófejedelem, aki matematikus végzettséggel 1977-ben keltett figyelmet, és cseppet sem a “baloldaliságával”, nem esik politikai pártoskodás és gyűlölet áldozatául.”

    https://csakazolvassa.hu/2016/08/28/igy-gondozd-a-muveletlensegedet/#comment-168786

    • Milyen jó is politikai szempontból választani írót és azt sztárolni. Mindenhez köze van, csak a valódi irodalmi értékéhez nincs. Kb olyan, mint így választani sört…
      Egyébként régebben én is azt gondoltam, hogy valakik meg akarják mondani, mi az értékes. Ma azt gondolom, ha meg is mondják, van annak oka. Legyen az színház, irodalom, film vagy építészet. De ehhez járni kell, nézni és látni kell nyitottan, olvasni sem árt. Sok ismerősömnél van egész Wass sorozat, de egyikről sem tud mondani semmit. Meg Kós (Kosch) Károly tusgrafika de fogalma sincs, hogy az akkor az európai építészet egyik irányzata volt, hasonló épülettömegen országonként eltérő ornamentikával, nem magyarkodásból tervezett olyat.
      Egyébként azért van demokrácia, hogy mindenki azt visz színpadra amit akar, (törvényes keretek között persze) és azt is néz. De attól még szakmai és művészeti rangsor az van! És az ilyesmi nem szubjektív kérdés, az esztétika sem az. Ez olyan nagy hiszti? Akkor még tessék művelődni!

      • Igen. Megy a műveletlen hőbörgés: ki az a …? Kisajátítják az irodalmat, Izébizé (kedvenc scifizerző vagy chicklit) meg sehol???

        Erről eszembe jut, ahogy az én top 10 kortárs magyar prózám (jól revideálnám a listám azóta, 2012. augusztusi) alá ki-ki bekommentelte, hogy mit utál, ki nem szimpi, és egyikük roppant művelt módon odaírta a következőket: Ottlik Géza Iskola a LÁThatáron, Kós Károly Varju nemzetség (gondolom, mert ezeket olvasta) (és értitek: hangsúlyosan kortárs írókról volt szó, élőkről vagy 68-75 körültől alkotókról/utaána írott művekről, ez a vonal ma a korszakolásban, szóval már Örkény, Weöres, Moldova sem). Amúgy deklarálja mindig, mekkora intellektuell, de nekem akkor kipukkadt a lufi. Kis kedvezmény, hogy nem magyarországi.

        Szeretném, ha tudnátok, hogy az összes említett szerző gyakorlatilag teljes életműve fent van a dia.hu-n.

        • Létezik irodalmi színvonalon alkotó sci-fi író? Ha igen, ki az?
          ( vagy akár fantasy / chicklit / stb. )
          A műfaj önmagában valószínűleg nem korlátozza a minőséget. Vagy igen?

            • Hát most soroljam?
              Sztrugackijék. Sturgeon: Több mint emberi, illetve egy novellája: Ha aggódsz, ha szeretsz. Persze Bradbury, Dick és Lem csak a fiatalkori művekkel (Ember a fellegvárból, Visszatérés). Zsoldos, persze, de említsük meg a másik Pétert, a Lengyelt, Ogg második bolygója.
              (Esküszöm, hogy nem puncsolni szeretnék Évának, de kiskamasz korom meghatározó olvasmányai volt az Ellentmondások bolygója, meg az Aster.)
              Ja, és ilyen herripotter vonalon nagyon kedvelem az Őrség könyveket is.

            • Ők mind megvoltak ( persze nem *úgy* 🙂 ), Hannu Rajaniemi kivételével ( köszönöm a tippet! ).
              Ursula K. Le Guin, Richard Morgan, Larry Niven, David Brin, Vonnegut, ( na jó, persze Vonnegut nem egyértelműen az ), Poul Anderson, Frederic Pohl, Heinlein, Sheckley szintúgy.
              Douglas Adams, Gaiman, Pratchett ( természetesen 🙂 ).

              Azzal tisztában vagyok, hogy ezek minőségi munkák, mind irodalmi-, mind kulturális szempontból értékesek.
              Azt nem tudom megítélni, hogy irodalmi szövegként ( ha úgy tetszik, szépirodalomként ) mennyire állnak helyt? Erre lennék kíváncsi.

          • Ha már chicklit és/vagy fantasy: olvassatok bele Anita Blake könyvekbe. Vámpírok, csinirucik, krimi, vérfarkasok, lövöldözés, szex, minden ilyen izé, amit messze tartott kisujjal elfinnyázunk, erre szoktam elaludni, szeretem.

            • Lőrincz L. László, Vavyan Fable!
              Ők olyanok, mint a ’70-es évek amerikai rajzfilmjei, csak könyvben.
              Meg még: Darren Shan, Nemere István.
              Bűnös élvezetek, mint filmen a Mély-ZS kategóra. Kis adagokban, óvatosan fogyasztva borzongató élmény, akár a fugu.

          • De, azért van olyan, hogy Kizárólag eszétikai Célú, Igazi Szépirodalom, és akkor az nem sci-fi. Ami magas irodalom-szerű, azt úgy hívjuk, hogy klasszikus sci-fi. A chicklit nem műfaj, hanem nívó, degradáló szó: nőknek szánt, fürdőkádba való, szórakoztató. Ahogy a kortárs dzsessz, a kortárs festészet, kortárs fotográfia, a kortárs szépirodalom sem szórakoztat, hanem rádöbbent, pofán csap, kifejezetten kellemetlen tud lenni, meg kell vele küzdeni. Nehéz. Tényleg feladja az ember néha, ha nem lenne ez ez Esterházy-élményem, meg a Krétakör, akkor azt mondanám, hogy ez csak sznobizmus és finnyogás…

            • Persze, nekem pl. Kizárólag Esztétikai Célú kádbanolvasós chicklit vécékönyv bármelyik Németh László.
              Nem azért, mert nem tartanám a magyar irodalom egyik legnagyobb zsenijének (lehet tartani bárkit, ugye? nem ciki?), hanem mert annyira kívülről tudom már regényestül-novellástul-tanulmányostul-versestül az életművet, hogy van ez az ismerősen simogatósan cukiságos fíling, mikor bárhol felcsapod a könyvet, és onnan biztos jó lesz. Ilyen vécékönyvekből vannak kínosabbak is, Irvingek meg Updike-ok, felszereltünk egy külön polcot. Kamaszkoromban meg hónapokon át a Babits-Dantéval jártam kakilni, becsüljék meg magukat.

            • Nekem a kazanhazban volt klasszikus gyűjteményem, bár odáig nem fajultam, hogy polcot szereltessek, mar csak tűzvédelmi okokból sem. Móriczot például nagyon jo volt favagas es talicskazas után, koszos ruhában, magamat sajnálva, többiek elől bujkálva olvasni, szén es faszagban. Átélhetőbb.
              Ellenben Mikszáth vidított, csak anyám nézett rosszallóan a nyolcvanöt fokosra hevített víz fölött, a Csörgheő Csuli stílusában odavetett poénok miatt, mint például ‘En csak azt akartam, hogy nyár legyen odabent’.
              Nagyon szellemesnek gondoltam magam, de nem értékelték. 😀

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s