Egyrészt ez, hogy úgy néznek rám, hogy attól istennő leszek (most kevésbé, akkor, 2014-ben nagyon, de most már nincs szükségem megváltásra). Másrészt hogy puritán, aszkéta vagyok, minden sallangot levetek, lecsupaszítom a testemhez való viszonyt. Elviszem a böjtbe, verítékbe, maratonba, szex-eksztázisba, és ott a szemébe nézek: ki vagy te? Milyen vagy? És AZT AZ IGAZIT elfogadom.
A sminkkel, a “jól sikerült” fotóval, a csini cuccal nem lehet igaz kapcsolatban lenni. Bővebben… →
Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek
nincs élete,
annak pont az a jele, hogy folyamatosan mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van.
Persze attól még, hogy Micsoda Változatos Élet Instán, lehetne valódi. De akinek szörnyű fontos, hogy merre járt, mit evett, kivel utazott, mennyi programja van, hogy néz ki a képen, mennyire “profi” a kontent, az általában élet helyett tesz ki kontentet. Hétköznapi emberről beszélünk, aki valami rejtélyes okból húsz meg ötven ember előtt, három-tíz lájkokkal, különösebb teljesítmény nélkül úgy viselkedik, mint valami sztár.
Minden ebédjét, edzését, elmenését, kellemes estéjét kiposztolja, bizonyítékokat gyűjt, hogy ő igenis él. Full sminkben, előnyösen állva, rossz napjain napszemüvegben, asztalra gyorsan virágot és könyveket rakva, tárgyait szétrendezgetve, haját gondosan kócolva, bölcselkedve megalkotja a spontán pillanatot. Fal órát tölt egyetlen kép elkészítésével, tökéletesítésével, előtte beállít, világít,. sminkel, utána vág, válogat. Hatalmas feneket kerít annak, hogy elment egyszer biciklizni.
teló (általában is feltételezni, hogy mindenki telefonról nyomja: “tedd az ujjadat bárhova a szövegben” – DE AKKOR ZSÍROS LESZ A KÉPERNYŐ, BAZZ!)
anyum, Anyum, anyuméknál, anyud (ettől meghalok)
mama (aki a nagymama. DE AKKOR KI A NAGYMAMA? – és megmagyarázzák a gyerekeimnek meg nekem, akit a gyerekei mindig is mamának hívtak, hogy ez így nem jó…)
párom (névelő nélkül!!!), páromék; felment párom szólni a szomszédnak (EZ OLYAN, HOGY MEGHALOK)
bármilyen rangnak gondolt főnév névelő nélkül használva: megérkezett doktornő, kérjük miniszter urat, említette tanár úr, kérdezte vőlegényem stb. (megszólításban igen, alanyként nem, ezt nyelvtanilag értem)
ugyanez szervilis nagybetűkkel, brr: megmondta Doktornő (általában a tulajdonnévnek gondolt köznevek: titulusok, ünnepek, dokumentumok címei, világnapok…, a magyar helyesírás fenntartja a nagybetűt a valódi tulajdonneveknek)
ha hivatalos levelet írsz, maradj annyira demokrata, hogy ne nyalj alázatoskodással (nem mindenki mélyen tisztelt és nem nagyon szépen köszönöd meg előre is meg mit tudom én, a hatalmi helyzetű ember lenézi az ilyet), és fölös nagybetűkkel se (ne feledd: a helyesírás melletted van!), VISZONT fogalmazz világosan!
Nők Napja – ettől mentő visz el (helyesen: nőnap, és van még a Nők Lapja, ha épp Mérő Vera nem száll rájuk, de az egy újság)
párkapcsolat, férfiak téma: pasi, barátom, általában: a pasik – nem tárgyiasítjuk, van neve, ha épp nem a neve, akkor szerelmem, mert az. Menőnek hitt tulajdonságaival (izmos, gyönyörű, szőke, bika, fiatal) jellemezni ismeretlennek szintén dehumanizáló és egyediséggyilkos, csak felszínesek csinálják, meg azok a ne,-felsznesek, akik eltanulták (nekik szól a poszt).
randi, ismerkedés, ismi, onlájn randi (a tinderre, húspiacra), egyéjszakás, ghostolás
csajos finomkodások (nyelvileg bírálom): cickó, pocak, babó, babaprojekt, csajos, köröm (ami műköröm), pilla (ami toldás)… lehetőleg legyen minden mű.
édesanya, édesapa, családanya, pedagógus argh!
szexben ugyanez, bármilyen finomkodás nemi szervekről és aktusfajták szerint: nuni, popsi, házasélet, összebújás, olyan lett – van neki neve! kettesben különösen minek finomkodni? nem, nem trágár. ez is csak kertvárosi frusztráció.
Bővebben:
menstruáció vagy vérzés becézése, eufemizálása: mikulás, piros betűs napok, mensi, piroska és társai (saját használatom: menstruáció/vérzés, ciklus)
kisdolog, nagydolog, mosdó, nyugi, világos, hogy szarni kell! helyette: vécé, pisi, kaki, világra segítek egy fél borjút
megyek mosdóra névelő nélkül, ajj!
nem-adat számok számmal kiírva a tízes körben, a klasszik Ivá Nyisanyi, a mai napig röhögünk rajta:
csak 1 merev fütyi, 1 punci és 1 ágy kell hozzá (ezt ismeretlenül sikerült nekem írni, itt kommentben meg a keresztény erkölcsről és házassághetéről elmélkedett)
van 1 kis pocakom (szintén ő)
a számok helyesírása a szövegben: kb. százig és afölött is a tízzel/százzal oszthatóakat nyugodtan írd ki, főleg ha nem adat, adatdús környezet, és csak egy-egy szám vsn. Például ötvenöten jöttek el végül. Sőt, akár adatnál is: ötven százalék, hatvanöt százalék, a résztvevők háromnegyede. Sokkal olvashatóbb.
lehetetlen, ingyenélő “foglalkozások” komolyan előadva, de ez nem nyelvi, hanem szemléleti kérdés: hozzátáplálási tanácsadó, vegán szakértő, álomfejtő, spirituális tanító, meseterapeuta, különösen az a típus, aki edzőnek, gyógyítónak, dietetikusnak álcázza magát puszta netezgetéssel, végzettség és komoly teljesítmény nélkül (itt most többeket nem akarok megsérteni), aztán, csak mert menőnek tartja: kreatív, szabadúszó ( = munkanélküli, néha alkalmi munkák, semmi rendszeres), digitális nomád; üzletkötő, tanácsadó, tesztelő, tréner (aki amúgy MLM ügynök), nerd, coach, és a többi nem létező, nőieskedő, előkelősködő “szakma”, gardróbrendező, stílus- és színtanácsadó, minimalista coach*, mellette buzgón hangoztatva, hogy nem veszik őket komolyan, nem kapnak teret, sajnos, manapság (ki érti ezt…). Nyugodtan megmondhatod, hogy fogalmad sincs, mihez kezdj, büdös a meló és akadozol, illetve “az élet iskolájába” jártál, vagy laminált végzettségecskéid vannak gazos kertek garázsaiból.
Mi a baj velük? Kamu, hivalkodó és gennyesen modoros, abszolút dealbreaker, nyavalygó-különlegeskedő hangoztatásukkal garantálod, hogy senki, aki tehetséges, képzett, komoly ember, ne vegyen komolyan.
Ez egy gazdag merítés, a modoros kamuhegy csúcsa már-már havas (kösz, Pearl):
nem tetszett (munkahely), elváltak útjaink, új lehetőséget kaptam, az élet más utakat kínált, értsd: kirúgták vagy vállalhatatlanul szar volt a meló. Minek elkenni?
meglátjuk (aki valamit akargat, rajta múlik, de nem csinálja)
adok egy esélyt (értsd: megpróbálja, gondolkodik rajta, eszébe jutott! mintha valami vizsgáztató hatalom lenne, aki kegyet oszt), én olyat nem láttam, hogy az illető, aki ezt használja, nem buta. Különösen amikor kíváncsi valakire, odakattint a blogjára, oldalára, és azt gondolja, hogy itt ő esélyt ad a tetszésre, őt az az (alkotó) ember le akarja nyűgözni, az ő kedvéért ír, őt szolgálja ki, ez a viszonyok olyan szintű megfordítása, hogy jaj.
Irodalomóra, mi a véleményed a versről, full felületesen: tetszett (elnyújtott második szótaggal nagyon butus, már az esti bulin gondolkodó, oda sem figyelő lányok). És: nem tetszett. De ezt mondjuk Baudelaire-re. Az, hogy neked mi tetszik, mi nem ( = nem érted), pláne alig műveltséggel, nem érdemi állítás, bármire rámondható, rá is mondják. Mondj valami érdemit! Négy strófából áll, és a harmadik végén van egy éles váltás. Ez egy mondat. Nincsenek benne rímek. ez is egy mondat. Nagyon erős, természeti képek vannak benne. Engem ez a francia költőkre emlékeztet. Bármit, de ne “tetsszen”!
* ezekért ne fizess, megmondom én: dobj ki mindent a picsába és eddz addig, amíg minden jól áll.
Nem kell újra megírni ugyanazt. Aktuális, kirakom újra a főoldalra.
A lényeg, hogy a nem (sex) biológiai valóság, nem kell érezni. Az érzet nem sex, a gender pedig csak szövegelés, illetve tanult szerep. Nincs veleszületett gender. A kínzó másság- vagy testi idegenségérzet pszichológiai probléma, amelyet a korhangulat, a környezet nyomása vagy traumák könnyen kiváltanak.
Ezért veszélyes a mézesmázos, illetve panaszkodó transzlobbi. Egyre több az olyan kamasz, aki csak szavak szintjén transznemű vagy agender, bigender, genderfluid, vagy aszex (amúgy Villő, e viselkedés állatorvosi lova is ezt nyomja), tehát semmit nem vállal, esze ágában nincs műttetni magát, vagy tartósan elköteleződni. Holnap majd máshogy érzem. Ennyire komoly ez. Viszont a vekengéssel és ellenségkereséssel a legszebb éveiket tékozolják el. Eközben az élet megy tovább, a hagyományos dolgok (család) virulnak. A többi fiatal, aki ezektől meg a förtelmes ne szülj propagandától-vádaskodástól érintetlen marad, tanul, ismerkedik, bulizik, karriert épít, szerelmes, családot alapít… (Párhuzamos jelenség: akit nem érdekel a kövérség-rinya, a bodypositivity, a vegán siránkozás és viták, az terepfut, staeket süt és bikiniben napozik.)
Mindegy, hogyan népszavazol, nem számít. Ez csak a közhangulat utólagos tesztelése, a törvényt már megszavazták. Az igenek semmiképpen nem lesznek többségben (de az se változtatna semmin). Felháborodni sem érdemes a népszavazáson mint hergelésen és homofóbián (ezt sunyin összemossák a transzfóbiával). Különösen úgy, hogy az érvénytelenül.hu kampányolói következetesen nem tudják, mik a kérdések (!) és mi a probléma a jelenséggel. Mert bőven van probléma, riasztó jövőkép volna, ha bedőlnénk ennek.
Ha van arányérzéked és ízlésed, akkor két év járvány után, egy kíméletlen háború közben, durva gazdasági válságban, miközben prosperál a nők elleni fizikai erőszak… e valós problémák közepette nem az LMBT emberek “elnyomottságán” fogsz kiakadni. Taszító, ahogy gazdag, divatos, nagy médiaelérésű, emancipálódott (rég jogegyenlőséget élvező) meleg hírességek, és MINDIG FÉRFIAK harsányan, profi marketinggel az elnyomottságról siránkoznak, és persze rájuk akaszkodnak a transzneműek. Ez is toxic masculinity, ezek is basáskodó férfiak, ez is egyenlőtlenség.
Aki nem úgy gondolta eredetileg is, aki nem idegenkedett a melegektől, az a Fidesz kampányának nem dől be most sem. Viszont nem lehet tagadni, hogy az LMBT- és identitáspolitikai ügyben bőven léteznek aggasztó jelenségek Nyugaton, ide tényleg ne jöjjön be a cancel culture, a nő és férfi szavak/fogalmak átírása, a kamaszok hülyítése, a fekete hormonozás, a nők védett tereinek és lehetőségeinek elbitorlása. A “nálunk ez még nem probléma” gyengécske hárítás, egyben elismerése annak, hogy máshol meg szörnyű a szép új világ.
Nem bizonyult igaznak a vád és félelem, hogy a 33-as és a salátatörvény fokozta volna a melegek veszélyeztetettségét, pszichés problémáit, öngyilkossági hajlamát. Egyedül a Háttér Társaság számolt be arról, hogy több hívást kapnak. Nem csak a fideszeseknek, meg az edukálandó “homofóboknak” van problémájuk a szivárványkodással. Én biztosan nem kérem azt a csomagot, amelyben az ellenzékiségemnek immanens része az LMBT-kiállás, és nem szabad beszélni a problémákról. Hogy ezek az emberek gyanakszanak és gyűlölik a “normalitás”, a biológiai nem és a kétivarú szaporodás valóságát.
A mesekönyv körüli 2020 őszi hiszti, a matiné, “meseolvasás”, sértett kommentek ezrei óta nem állíthatja a progresszív közeg, hogy nincsen genderpropaganda. Hegedűs Emett, Ónodi Adél, Tobi és Tuza Éva szerepeltetése, sztárolása, NoÁr klipje óta pedig világos, hogy a legfiatalabbak is érintettek és célpontok.
“Ha lenne barátnőm, fognám a kezét.” De nincs. Ezt csak elképzeled, meg kisminkeled magad, és benne leszel a tévében. Azt se tudod, mi az a párkapcsolat:
Hahó! Légy, akit vagy! Bátrtan! Ne nyavalyogj folyton! Annak fogod a kezét, akinek akarod, szabadon élhetsz szexuális életet. A melegek nincsenek elnyomva, transzfóbia pedig nem létezik! Nem azt jelenti, hogy nem kérsz a valóságtagadásból és az ép test megcsúfolásából (tranzíció). Nem azt jelenti a homofóbia, hogy nem tapsolsz ennek a műsornak.
Minél nyugatabbi meg szabadabb a társadalom, annál több a nemváltó óvodás, kiskamasz is. Bizony:
A legmeghökkentőbb: az átlagkommentelők, akik utálják a kormánypropagandát, kifejezetten Orbán-ellenesek, minden érvénytelennépszavazós poszt alatt tömegesen azon háborognak, hogy ha nem lenne a nagy fideszes felhajtás, akkor erről a sok zavaros, “aberrált” jelenségről nem is hallanának a gyerekeink. A plakátokról tudták meg, hogy melegek és nemváltók léteznek. Vagyis: ők is azt gondolják, hogy a másság témájával békén kéne hagyni a gyerekeket. Ahogy a kormánypárt. Annyira utálják az egész másságot, hogy szerintük negatívan, kritikusan sem kéne róluk széles körben beszélni. Most minden gyerek erről kérdezget, aztán még kedvet kap…
Ez jól odabasz az aktivistáknak, mert a Pride-on, a Tobi-kampányban, a mesekönyv kapcsán pont a gyerekeket célozták meg, és túltolták (ki nem látja a salátatörvény előzményeként a mesekönyvhisztit?). Így képzelték vajon az LMBT-lelkesültek a fideszellenes tömeget, hogy még ennyire se akar hallani “a buzikról”? Szívük szerint még többet és folyton beszélnének a másságról, a közösséget ért bántásokról, láthatóak szeretnének lenni, mindenkinek, és ezt csomagolnák a szexuális felvilágosításba is. A másság teljesen rendben van, sőt, ünneplendő, ez egy erős, megmásíthatatlan érzés… és már bent is vagyunk a nemi tranzíció előszobájában. Amely törekvéseket dollármilliókkal támogatják, itt van erről cikk.
Két olyan nem van, amely valóság. Minden más vagy anatómiai hiba, vagy konstrukció: annak kifejeződése, hogy a nem megélése nem komfortos – egyébként keveseknek az, de amennyire lehet, próbáljuk élvezni. Ahogy megélik e két nemet, az sokféle. Az nagy zavaros, és a zavarosban sokan keresgélnek mindenfélét.
Minden kamu? Vannak egyáltalán őszinte transzok? – kérdezi kíváncsi vacsorapartnerem. Ezt a kérdést talán fel lehetett tenni 2012-ben, de azóta?
Mindegy, ki mit érez, akár őszintén érzi, akár divatot követ. A valóság számít. Mindenki keresi magát, ők így. “Milyen címke illik rám?”, kérdezik tizenöt évesek halál komolyan, mintha ez változtatna bármin is. Mintha lehetne ezen az alapon jogokat követelni. És ma már megéri. Bővebben… →
Vagy pont most kapcsolsz rá? Netán kezded el, újként?
Sokat filóztam már a járvány és az edzettség-egészség összefüggéséről. Arról meg nem filózni kellett, hanem teljesen gyakorlati kérdés volt, hogy karanténban hogy csinálom a saját edzéseimet. Lesz-e motiváció? Bővebben… →
Sokféle ember jött el (összesen maroknyi, de tényleg változatos népek voltak).
A beszélgetés végén elhangzott Liv híres mondata a sportrovatból:
ez csak kaja!
Vagyis: fontos meg minden, tájékozódni, gyógyulni jó és szükséges, de: nem kell rágörcsölni, hitvitákba belemenni, bonyolultan szervezni, hogy te majd mit eszel külön a lagzin, félni az ételektől, őrlődni, ellentétbe kerülni másokkal, papolni róla, szorongani, túlkorlátozni. Bővebben… →
Mintha most csak az jutna szóhoz, annak lehetne igaza, aki elég szarul van. Aki belerokkant, lereccsent, elhízott, beteg, megcsalták, nem tehet róla… nekik egyben igazuk is van, automatikusan.
Azoknak, akik kissé lányregényes-szappanoperásan olvassák a blogot és környező szövegeit, vagy egyéb módon tanúi a Blogger Zajlásainak, szeretném azt a hatásvadász utóiratot leírni, hogy Bővebben… →
Hú, most nagy nyugalom van. Csak szeretet, csak biztonságos terep – esély nincs ütközésre, kellemetlenségre, fájdalomra, idegenségre. Mert ez a békesség ünnepe. És nem hagyom magam többé.
Ismerőseim ellenben, a hagyomány szerint, aknamezőre indultak.
Hogyan kell bő ötvenes embert beteg módon körbeugrálni.
Felnőtt embereket látnak, akik egymás foglyai holtukig.
Generációk gyűlölködését, rossz kommunikációt, anyagi különbségek élezését, kivagyiságot, nemi egyenlőtlenséget, alkoholt – minél visszásabb, ami van, annál vastagabb a máz, dekor, dínomdánom.
Megy a műsor, a mikor jöttök, miért csak akkor, mit egyél, mennyit egyél, pedig azt mondtad, nem azt mondtad.
Fullánkos beszélgetés arról, mi áll jól, úgy érti, meghíztál.
Mi hír a szomszédságban, tágabb rokoni körben – meghökkensz a mézesmázas körítésen vagy a nem is leplezett rosszindulaton, a spekulációkon, a szempontjaikon. És vég nélkül. Nqgyon kell mondogatni, olyan telekomreklámos módon, hogy a szeretteim, a szeretet ünnepe.
Meg-megüt egy-egy megjegyzésük, mert rólad is hasonkat lehetne mondani, ha el mernéd árulni, meg mernéd mutatni, milyen vagy igazán, mert te is iszol néha, meg csalod a Lalit, meg ordítasz a gyerekkel. De hát rég szerepet játszol. Ha nem, akkor te vagy A Problémás. A Tökéletes Sógornő kontrasztja. És hiába vagy intelligens, szabad és vicces, ha ő zserbót süt és lakberendez.
Nincs más téma, csak hogy kinek mit kell vinni, ki hova megy, mit esznek, ki vezessen. Kiürülnek az otthonok, megy mindenki kies hazánkban előbb délkeletre, aztán nyugatra.
És rengeteg pénz és energia ment el giccsre, “a lakás feldíszítve”, “négyféle süti”, “teríték” – hová tették a szemüket?
Magyarázzák, hogy a műanyag fenyő praktikus, megéri, már tíz éve milyen szuper, nem hullik. Hogy hol vették, mennyiért, és milyen tuti vétel volt, ez a téma. Mi több, emlékeket őriz, sőt, ökó! És lefotózza. És kiposztolja. A műfenyőt!
Vallástalan családok irritálóan materiális karácsonya, vagy épp beteszik a Messiást és misére mennek, na, az még szebb. Nem mintha keresztényéknél jobbat sejtenék, de az legalább szerves.
És az ételek és az egész hajcihő, előre retteg mindenki, unja és utálja mindenki, aki elmúlt húsz, a családosak a melót is, még ezeket a “felnőttek nem vesznek ajándékot egymásnak” (DE PERSZE DE), “igazán csak egy kis apróság”, “csak a gyerek miatt állítunk fát”, “idén ne legyen akkora sütés-főzés, hozzon mindenki valamit” redukált verziót is utalják, annyi meló, pénz és stressz, “de egy évben egyszer, ez volt a gyerek álma, anyu így szokta, legalább szép”.
Senki sem társasozik meg beszélget, a tízéves kirítta az újabb okostelefont, a hatéves drónt kap, apu már szereli is össze. A többiek tévéznek és a tévé előtt kajálnak, a kanapé bánja. Esetleg van még a csecsemők agyonabajgatása, fojtott neheztelés, kifáradás – de ha a háziasszony megfelel a mércének, attól ragyog mégis, ez megéri a gyomorfekélyt.
Te szereted azokat, akikkel a 24-26-át töltötted? Vagy menni kellett és elviselni őket, és jól összevesztetek és fuldokoltál attól, amit ki se mondhatsz és béna volt a ruhád is, és minden évben ez a hagyomány?
Minálunk bőséges, nem stresszes. Előtte mindenfélét elrendezős. Névnap is, harmónia, szeretés, semmittevés, filmnézés. Váratlanul erős érzelmek. Tombol a szél.
Lefotózom majd a jelentékenyebb könyveket, örömöket.
Most annyira más minden, mint amikor nincs forgatás. Az egész napirend, hangulat. Hallgat a múzsa. Tegnap megrohamoztunk egy hajót, felrohantunk rá valami hetvenen. Futáspótlék. Sok ember, várni, viselkedni, magamról gondoskodni (jelmezben menstruálni). Fáradt és kicsit gyanakvó vagyok.
Ugye amit csinálok (statisztaként járok egy sorozat forgatására; most épp és időszakosan más filmekbe is), az szakképzettséget nem igényel, van, hogy pihentető, tudok írni ott is. Legegyszerűbb kategóriái nem is fizetnek valami jól a szíváshoz képest (ma már annyiért nem is megyek), ám változatos mint élmény az itthoni meg írós munkák után. Van, hogy osztálykirándulás, máskor hadifogság. Közben több lehetőség érik a gyerekeimnek is, ezt is szervezem, és velük kísérőként megyek.
Jó ez, csak sűrű. Érdekes maga a forgatás és az emberek is, el-elcsodálkozom a mindenfelől jött arcokon, sorsokon, attitűdökön, mondatokon. Bővebben… →
Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.
Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:
(A fotók kirakása)
…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.
És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.
Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.
A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.
És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.
Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)
, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.
És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.
Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.
Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:
a dán ötkoronás lyukas
Mindez 2014-ben történt, öt hat hét nyolc kilenc éve.
Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.
(itt egy lista 2019-ig a futásaimról, ami nincs benne: maraton Amszterdamban 2019 őszén, még néhány ötös, tízes, 19 km…)
Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.
csak az olvassa. én szóltam 