a feminizmus nem nyomorlicit

Az egész ügy kapcsán a legfontosabb negatív jelenségnek azt látjuk, mikor pl. alapvetően jó anyagi helyzetben, vagy bántalmazó partnertől mentesen, vagy máshogyan privilegizált helyzetben élő nők kezdik el a kezdeményezést ócsárolni, próbálni a fennálló rendet konzerválni, amire nyilván joguk van. És lehetőségük is.

A nyilvánosan ekéző nőket, a rendszer haszonélvezőit nem kívánjuk minősíteni. Mindenkinek csak a saját tükrével és lelkiismeretével kell elszámolnia, melyhez ezúton kívánunk nekik jó egészséget és nyugodt alvást 🙂

Ezek a sorok állnak a Gumiszoba.com-on.

Az Ügy: női passzív ellenállás, petíció.

Már írtam róla: ne szűlj rabot, te szűz

Néha eltűnődöm, hogy én különleges hópihe vagyok-e.

Vajon baj-e, ha nem hajtogatom feszt, hogy milyen borzasztó, ami körülöttünk van. Ha nem ilyen szemmel bújom a híreket, ha nem szállítom a napi felháborodást, ha nem fogalmazok mindig erős mondatokat az olvasóimnak. Ha néha csak eltűnődöm valamin, egy rag használatán, egy szektagyanús táplálkozási irányzaton, azon, hogy mennyire kúl végül is ez a türkizkék napszemüveg, vagy Lajka kutya rövid életén és elferdített halálán. Valamin, ami sem nem feminista, sem nem közéleti, egyszerűen csak szép és érdekes.

Baj-e, hogy kilazult az öklöm, hogy sírás-rívás nélkül felálltam és rendbehoztam a szaraimat. Ha újabban az általam befogható méretű ügyekkel foglalkozom, a fejlődésemmel. Hogy legyőzzem magam, hogy lerámoljam azt az iszonyatosan kaotikus polcot, hogy felvágjam a rönköt, hogy esőben is elmenjek kutyát sétáltatni, hogy ma türelmesebb legyek abban a stresszes helyzetben. Hogy ne adjak kéretlenül tanácsot. Hogy figyelmes empátiával írjak annak, aki kérdez tőlem valamit. Hogy még jobb legyen a mondat, és megmutassam a defektjeimet, kínjaimat, ellentmondásos gondolataimat is.

Nem vagyok-e áruló, ha nincs bántalmazóm.

Konzerválom-e a rendet, ha hiszek a szerelemben.

Privilegizált-e a helyzetem, ha én már kijöttem a bántalmazásból. Benne kell-e maradnom, hogy én is számítsak. Vagy elég, ha befogom a pofám e nagyszerű Ügyet látván. Mintha nem is léteznék.

Áruló vagyok-e, ha jól érzem magam. Ha érdekel az egészségem és a kinézetem, és módomban áll vele foglalkozni. Ha örülök a csecsemőknek, és megtanítom háton hordozni az anyjukat. Ha nem változtatom csatamezővé a facebookomat.

Ha férfiak közelében képzelem el az életem. Ha szeretek szexelni, és zavar az “adunk puncit” (már nem adunk) szóhasználat, amely lényegileg nem érti, mi a szex, pontosabban: azonosítja a molesztálással és a házasságon belüli szexuális erőszakkal.

Ha nekem minden olyan tiszta és egyszerű újabban. Ha kidob az ágy a csicsergős reggelen, és ízlik a müzli. Ha jók a cuccaim. Ha van döntési szabadságom. Ha következetesen végzem a magam választotta és élvezetes munkám, ha nem maszatolok a konfliktusokban, nem sorolok be tömött sorokba, nem szimpátiára játszom, és nem sírok, hogy kevés a pénz, és nem is fáradok bele.

A terapeutám arra jut, hogy nem különleges hópihe vagyok én, hanem imposztor-szindrómám van. Ha egy nő keményen dolgozik és eredményes, gyakran a belé keményedett önértékelési deficit miatt magyarázkodni kezd, hogy ez nem is akkora siker, és őneki csak szerencséje volt. Látja a többi küszködőt, érdemtelennek érzi magát, erőfeszítéseit mindig kevésnek, eredményeit túlzásnak, örömét részvétlenségnek.

De közben az imposztorszindrómás különleges hópihe (a rendszer haszonélvezője) annak örül, amikor képes a témáit jól megírni, gondolatokat felvetni, motiválni, és amikor mások tényleg lépnek, tényleg megerősödnek, megrázzák magukat, és előjönnek belőlük a hihetetlen energiák. Többé nem másra akarnak hasonlítani. “Már olyan akarok lenni, mint én.”

Milyen könnyű is aláírni egy netes petíciót.

Megírni sem annyira bonyolult.

Megosztani a facebookon, hirdetni az igét, írogatni egymásnak, jópofáskodni, utálkozni az értetleneken, fontosnak érezni a szerepünket, támadásokról panaszkodni.

Milyen kibaszott nehéz felismerni a saját felelősségünket, meghaladni a múltat és megtalálni az erőt. Nem basztatni másokat, nem pletykálni róluk. Rendbehozni az inzulinunkat, megküzdeni a depresszióval, elolvasni egy regényt, megbocsátani magunknak, új fejezetet kezdeni.

Az nagyon szomorú, ha a Csapat szögesdrótot von a miniállama köré.

Ha idétlen, könnyen parodizálható bennfentes nyelvezetet, rövidítéseket használ, pont mint a szcientológusok vagy a PUA-hívek.

Ha úgy gondolja, hogy ő aztán az első és egyetlen, beépült a köztudatba, és elindul Európa felé.

Ha deklarálja, hogy amit ők találtak ki, ahhoz “nem kötelező” csatlakozni, de azért mindenképpen nagy és fontos és soha ilyen még nem volt és mindenki más áruló!

Miközben nem nagyon tudjuk, mit tesznek konkrétan. Leginkább azt teszik, hogy arról írnak egész nap, hogy ők mennyire nagyszerűek és mennyi mindent tesznek, elsőként és végre!

Ha arra építenek, hogy belőlem kiábrándultak azok, akik eleve irreálisat képzeltek belém és terheltek rám, és ez a kiábrándulás egy kicsit, hm, gerjesztve is van, ellenben kéznél van az új rajongás-célpont.

Ha hozni kell a napi panaszmennyiséget, boldogtalanságot, kiábrándultságot. Az a belépő.

Ha mindig mindenért valaki más a hibás, akinek a piszkosszürkéje mellett ti hófehérnek tűntök.

Ha fel van róva bárkinek, hogy el tudja tartani magát, hogy nem torkollott zsákutcákba az élete, hogy nem él bántalmazó kapcsolatban — talán azért, mert már kijött belőle. És ez azt is jelenti, hogy nem él a bántalmazó jövedelméből (ki is a haszonélvező?).

Úgy kellett nektek az Ügy, a figyelem, mint egy falat kenyér. Ne kommenteljek Huffnágellel kapcsolatban, az a ti bulitok, stipistop! Nehogy már Gerle Éva látszódjon itt, és elvigye a jó kis zsíros Huffnágelünket!

Ettől nem fog megerősödni senki, mert ennek az egésznek a mélyén lehúzó, benne tartó irányok vannak. Ez nem az, ami, ez az egész egy póz, titeket a jópofaság, a küldetéstudat és a közös ellenség tart össze.

A protestlétezés közben mozdulatlanul maradtok életetek alkuiban. Sunyi csetes kibeszélésekben, sehova sem tartó kattintgatásokban és — igen — mások névtelen zaklatásában élitek meg az erőtöket, mert ilyen is volt.

Én nem akarok így feminista lenni, ezt elítélem, és ennek a veszélyeire fel is hívom a figyelmet. Ez nem aktivitás, hanem egzaltált önmeghatározás, hiú irgés-forgás, mások munkájának semmibevétele, bántása, és leginkább (ó, hogy kiismertem ezt tavaly) internetfüggőség és pletykakör, minden jól hangzó elv ellenére.

Szerintetek azért bírál titeket valaki, azért nem áll mellétek, mert nem szar az élete? Nem látja a problémákat, mert jó neki? Ez komoly?

Más oka nem lehet? Mondjuk, hogy nem tart hitelesnek? Vagy butának tartja az érvelést? Vagy nem áldozati feminizmusban gondol sztár lenni, ahol a minél nagyobb áldozatiság a cél?

Itt, az én posztjaimból tanultátok azt a szót, hogy rendszer és haszonélvező és privilegizált! Az én szavaimmal próbáltok lejáratni engem. Pedig az aztán tényleg egy feminista fordulat, hogy feminista bloggerként valaki ebben a társadalomban sikeres és derűs lehet. Nem a nyomor igazol, nem lehet, hogy az legyen a bajotok egy nővel, hogy megküzdött érte és élvezi. A feminizmus nem nyomorlicit!

Meg kéne erősödni, igazán, pótcselekvés nélkül. Erősödni, erősíteni. Addig minden olyan ferde, addig magatok csináltok mártírt magatokból.

Nem igaz, hogy csak azt kéritek, titeket hagyjanak élni, mert odaerőltetitek magatokat mindenhová, a Gumis ott ujjong a levlistán, hogy hű és nahát. Most már csak ti vagytok a virtuális térben az Igaziak. Háborús a retorikátok. Nem igaz, hogy elismeritek mások másságát, és összeköt velük a nőség, és ez a lényeg. Nem igaz, hogy nem foglalkoztok velem. Nem igaz, hogy liberálisok vagytok. Nem igaz, hogy értitek a világot, és hogy mi megy körülöttünk. Ellenben a bírálatot ócsárlásnak nevezitek, az “okos nőket” ellenséggé nyilvánítjátok, és támadásnak tartjátok, ha valaki nem tolja veletek a mások ellen indított szekereteket.

Mégis, mi volt pontosan a fejedben, Főgumi, amikor manipulatívan nyugodt alvást kívántál nekik? Vajon honnan ez a felkentség, ez a moralizálás? És milyen jogon turkáltok ti politikai céllal fiatal nők méhében?

Mi az, hogy “nem adunk puncit”? Emlékszel még az előző blogodra?

Miért van az, hogy tőlem olyan “mind egyforma” féle nem is kér?

A jó szex girlpower, boldogan benne tudni lenni a világban girlpower, pénzt keresni girlpower, jól lenni a gyerekeiddel girlpower, főzni egy vibrálóan finomat girlpower, kigyúrni a rombuszodat girlpower, elismerni, hogy ki inspirált, az girlpower, megtalálni az utadat girlpower, eredetit kitalálni girlpower, örülni más sikerének girlpower!

Ti itt lettetek erősek, csajok, ezen a blogon. Itt két év alatt hoztuk össze azt, gondolatot, hitet, közösséget, amiből nektek eszetekbe juthatott egyáltalán, hogy a feminizmus nem valami száraz elmélet és reménytelenszürke küszködés, hanem ébresztő, friss, izgalmas, közösségi dolog, ráadásul lehet hálátlan károgás helyett irigyelt önmegvalósítás is.

De ez az egész nagyon félrement.

Tudom, most az van, hogy Én Nem Bírom Elviselni, meg hogy Irigy Vagyok, Hogy Milyen Jópofa És Lendületes.

Lehunyom a szemem.

Én örülök, hogy nincs már itt az a kommentfolyamokat ellepő, zsizsegő, bennfentes, egzaltált hangulat. Nekem terhemre van a túl lelkes, túl sokat váró, kíváncsi, barátként közeledő olvasó.

Titeket soha nem érdekelt Örkény István. Csak az, amikor mások rovására igazatok lehet. És emberileg nagyon rondán csináltátok ezt a levegőtlen tömörödést. Nektek mindenki más ellenség és mindenki áruló.

Ma van az, kedves kommentelők, hogy egyáltalán nem várom, hogy egyetértsetek, nem kell felsorakozni, nem kell nekem semmi. Ez itt az én véleményem, tájékoztatásul, és igen, meg vagyok bántva a koppintás miatt, képzeld magad a helyembe, és fogom a fejem, hogy bíztam bennük, szerettem őket, kiadtam magam, és hogy ezzel említenek engem egy lapon.

— és hogy azóta mivé lettetek, netre ráfeszülő, folyton szereplő, gyűlölettel teli, gyerekes, paranoid, agresszív, elakadt rettenet —

160 thoughts on “a feminizmus nem nyomorlicit

  1. Olvaslak egy hete, nagyon figyeltem. Birom a nyugodt, szamomra taoista hozzaallasodat, ugyanakkor a dinamikat a megmondos posztokban. En a Gumin kezdtem, nemreg. Azota en is megkaptam a kulonleges hopihe titulust, es, igen a terminus technicus nem ismerete miatt kaptam bennfentes lenezest is. Ide is azert jottem, mert gondoltam, megnezem mar, ki az “ellenseg”:-) Meg nem sikerult a szoban forgo posztokat megtalalnom, de talan azert, mert itt koborlok, mint a konyvtar polcai kozott szoktam, szemre valasztva konyveket. Sokat tanultam itt. Az en feminizmusom sajat es ontudatlan volt, egyedul jottem ki a szarbol, azt gondolom, masnak is csak igy sikerulhet. Ebben nincs segitseg kivulrol, es mozgalmi uton sem megoldhato. Nem tudom utalni a ferfiakat sem, a nagy reszuk legfeljebb sajnalatra melto. Lelki bantalmazas ellen az onfejlesztes eredmenyes (es rohadt nehez) volt, kemeny szembenezes es belso munka. Ez megsporolhatatlan mozgalmi uton. Szerintem. A fizikai bantalmazasbol kiutrol szerencsere nincs elmenyem. Es mint irod, a ketto nem is valaszthato el vonallal. Nekem ez jott le legalabbis. Nagyon figyeltem. 🙂 Tovabb olvaslak, boven van meg mit. Koszonom.

    • Üdv a blogon! Mik azok a szóban forgó posztok? Én nem tudom, miért haragszanak rám. Igen jóban voltunk többekkel, jártak nálam, szerettek, érdeklődtek, tetszett nekik, csevegtünk sokat, segítettek és segítettem, jogi tanácsot kértek stb.

      Asszem, szerelmesnek nem lett volna szabad lennem az előttem ismeretlen kódex szerint, az nagyon fájdalmas volt többeknek. Onnantól nem voltam igazi feminista hősnő. Meg a feleségek önsorsrontása, lehúzó játszmái, alkui, társfüggősége olyan még, amitől idegesek lettek többen.

      Most aggódom, hogy a sport is kivet a feminizmusból.

      • Falesleges aggodnod, mar kivettetel a sport csak raadas. En is cseveresztem egy kedves pasival a teremben aztan egy masikkal is. Rettenetes, hova jut igy a vilag..( Egy harmadik meg “udvarolt” de az mar terhes volt nekem, finoman megkertem, hogy ne “kokketaljon”, nem azert vagyunk itt, majd kiderul megsertodott-e.)

      • A ne szulj rabot… talan. Ezt az egyet sikerult talalnom. De en nem vagyok bennfentes, nyilvan mashonnan is lehet utalast kiolvasni, ha valaki nagyon akarja.
        Kozben most a zuhany alatt arra is rajottem, hogy (miutan az elozo kommentem utan elolvastam a ne szulj posztot) meg mindig nem vagyok eleg autonom – pedid azt hittem, de – mert pl a peticiot, ugyan ambivalens erzesekkel, de alairtam, mondvan tamogatom a mozgalmat. Bocs az offert.

      • Aha, a felesegek onsorsrontasa. Napok ota a szeretom felesegen gondolkodom. (nem uj szereto, eddig nem foglalkoztatott a no, valoszinu ez a bennemintezmenyesult:-) feminizmus hatasa) Meg mindig ott tartok, hogy o a felelos magaert. Ismet elnezest a pszichomonologert. Lehet, megint inkabb naploznom kene.

  2. Szia Éva! Köszönöm, hogy megfogalmaztad a nevezett mozgalom rákfenéjét. Amikor megláttam magát a petíciót, még én éreztem magam szarul, hogy ezzel nem tudok azonosulni. Köszönöm, hogy megfogalmaztad. Nagyon jókat írsz. Gumiszoba az egész nőmozgalomnak árt, újabban kifejezetten rosszul érzem magam lelkileg, amikor őt olvasom. Te felemelsz, ő lehúz.

  3. Azért mert nem várod, még egyetértek. A negatív, dühödt, radikális hangulatban nem lehet sokáig benn maradni, mert felemészt minden energiát. El fog fogyni a muníció, lesz majd igaz hívő, meg még igazabb az igazak között. Helyette szerintem jó példa kell, minta, akinek sikerült. Nem a Huff. félékkel kell törődni, ők a kisebbség, az elmebaj határát súroló. Én olvastam egy ideig, néha benéztem a facebookra, mint olvasó. Azt láttam, hogy valahogy kiveti a csapat azt, aki pl. férfival van és semmi kényszer a szex. Pedig attól még lehet feminista, egyenlőségpárti. Nálam ez a centrum, nem a férfigyűlölet.

  4. „Milyen kibaszott nehéz felismerni a saját felelősségünket, meghaladni a múltat és megtalálni az erőt. Rendbehozni az inzulinunkat, megküzdeni a depresszióval, elolvasni egy regényt, megbocsátani magunknak, új fejezetet kezdeni.”
    Ez mindennek az alapja és az eleje. A saját felelősségemet nem háríthatom egy csoportra, egy blogerre, egy íróra, egy celebre, az anyámra vagy akárkire.
    Megvallom, én rajongok érted – de ezt teszem csendben, olvasva, tűnődve, időnként hozzászólva.
    Ezt a 24 órás dühöngést nem tartom jó ötletnek, egy idő után már nem hiteles nekem. Észre akarom venni, hogy süt a nap, hogy szeret a férjem, hogy jön a tavasz, új könyvek vannak, célok vannak.

    • Szerintem fontos a düh. Mert ha föl kell állni egy energiadeficites helyzetből, akkor nagyon jó üzemanyag. De ugyanilyen fontos az is, hogy ne ragadjunk bele. Ha a dühünket használtuk arra, amire való, hogy szétverjük vele az életünket nyomorító kereteket, akkor el kell engedni, nem benneragadni, mert onnantól már minket rombol.

    • Riasztó, ahogy a bloggertől itt is, ott is az életük elakadására vártak többen instant megoldást. És nem ment, és borzasztó csalódottak voltak, haragudtak. Valami nagyon félre van értve, hogy mi az internet, a szövegek, más nők, a közösség szerepe az életükben.

      • Jó szó az “instant”. tehát azonnal keressünk gyógyírt, mert azonnal meg kell oldani és azonnal fel kell tárni és azonnal meg kell érteni…meg azonnal utálni és fenntartani ezt az azonnali állapotot perzisztensen, mert máskülönben frankón elveszik az a mankó, amibe eddig lehetett kapaszkodni, aztán végül még talán szembesülni is kell azzal, hogy semmire nem adott megoldást a dolog, csak kiírta az orvos a xanaxot másfelesével, szomorú…

  5. Annak ellenére, hogy rohadtul meg tudom érteni az érveket, titokban nagyon szurkolok, hogy meg tudjátok oldani a konfliktusokat. mert ez elvonja a figyelmet a lényegröl és csak gyengiti a résztvevöket.
    Van éppen elég tennivaló.

    • Nincsen közös ügy, mert engem elárultak, névtelenül kibeszéltek, lejárattak, megtettek fő ellenségnek (ha tudsz a sorok között olvasni, igazából kötelező csatlakozni és egyetérteni), és én nem hiszek a negatív, utálkozó, árnyalatlan, uszító, önjelölt, lelopott üzenetben.

      Ez NEM FEMINIZMUS, hanem kétségbeesett szereplési vágy és az idegösszeomlás előszobája. Más helyét, nehezen kivívott, felépített világát akarják leutánozni és elszedni, egy-két hónapnyi látványos zsizsegéssel, szektás közösségépítéssel, erősnek szánt, jól hangzó szöveggel, ám zavaros gondolatokkal és 0,45 tehetséggel. Ha valaki időt szán erre a napi sok órás jópofáskodásra, keménykedésre, az még ártalmatlan, de ha bajban van az élete, és kapaszkodót keres, és komolyan veszi az ottani sorokat rendszer-, szex-, férjügyben, akkor csődbe jut.

      Meg kéne erősödni. Igazán. Engem nem gyengít, amit ők csinálnak, a feminizmust viszont igen, ha kápónak nevezik azt, akinek a köpönyegéből kibújtak (Főgumi 2014. nov. 6-iki, azóta eltüntetett posztjából idéztem).

      Tudom, hogy sokaknak kínos ez, azért hallgatnak, és a lojalitás nehéz problémáját veti fel a mai posztom, meg barátságokét, de szuverén ember amúgy sem megy sehova tolongani, igazodni, mástól várni a mannát és központilag előírt egy véleményen lenni. Az már kiderült, hogy nekiesnek annak, aki nem ért egyet, esetleg jelzi, hogy koppintás van, és akkor repül az elfogadó női körből.

  6. Mennyire megörültem, hogy imposztorszindróma, aztán a komplexusaim egyből gúnyolódni kezdtek, hogy az nem lehet, hiszen az azt jelentené, hogy tényleg értéket teremtesz és értékes vagy,csak nem hiszed el, és hát veled ez nincs így 🙂

    Ami a blogot illeti nekem könnyű, mert számomra mindig olyan, ami jóleső…. Szerettem, amikor azt éltem meg, hogy keményen gyomorszájon vág, mert pont ki kellett hánynom valamit és könnyített rajtam és szeretem, ahogy változik, mint minden és mindenki.

    De én rajongó vagyok, akkor is, ha Éva azt kéri, hogy ezt ne, mert jogom van rajongani 🙂

    • Ez nem ilyen egyszerű, hogy van önbizalmam, meg örülök, és kész. Gumi nagy ujjongása mögött is sok kétely van, és ezzel így van mindenki.

      Tudom, amit tudok, tudom, hogy mennyi meló és figyelem van egy jó mondatban, egy új blogmegoldásban, hogy hány vázlatom (örökké vázlat) és szar posztom van, hogy mit haladtam meg,és tudom azt is, hogy nekem összességében az egész nagyon való. Ha folyamatosan figyelek (ez a legnehezebb, mert ez tudatállapot, és elég komoly ára van), akkor megérzek dolgokat, és megvan még (megszerződött) az a hajlam, hogy nem és nem adom, hogy azt írhassam, amit tényleg gondolok, hiába nyomasztana meg terelgetne a Névtelen Olvasó.

      De nagyon sok kétely és válság közepette tudom azt, amit tudok. Aztán persze van, amikor olyan áldottan sikerszéria minden, egyszerű, önműködő és jóleső. Meg van az, hogy tudom, mi az én dolgom és felelősségem, és nem veszem magamra, amit az olvasó rámpakol, elvár. Pl. kijelöli nekem, hogy mit kellene gondolnom, vagy felelőssé tesz, hogy innen egyesek elmentek, vagy azért, hogy őt érdekli-e a blog, vagy hogy valakik valahol miket írogatnak róla. Ezekben már elég magabiztos vagyok, tudom, hogy frusztráltak és manipulálni próbálnak (erre mondják, hogy agresszív vagyok, nem nyugszanak, ezredszer is idedörgölik, nézegetnek, jönnek, hogy leírják: nem érdeklem őket).

      Viszont olvasok sok jó szöveget, az is mérsékletre int, meg néha tényleg heves és túlzó, ami körülöttem van, azt nehéz jól megélni. Ahogy jövök-megyek, bicikli, piros rúzs, ujjatlan póló, abban van egy nagy adag vállrándító önbizalom, tényleg nagyon élvezem, de attól lehetnék nemblogger is, ez az újra fiatal, kiolvadt nő bennem.

  7. Mennyire leírtad az én érzéseimet is. Amikor úgy érzem, hogy szégyellnem kell magam a sikereimért, mindig és állandóan szabadkozni, hogy nem is olyan nagy dolog. De igen. Rohadtul nagy dolog, hogy 2 kicsi mellett, segítség nélkül épp elindítom a saját vállalkozásomat és mindenki támogat benne, mert annyira lelkes vagyok (elsősorban a férjem és még csodál is érte, meg a család is). Hogy nem őrültünk még bele a férjemmel. Hogy szeretjük egymást basszus, és nem kell szabadkoznom azért, mert ez így van, és másnak meg szar (persze néha nekünk is, meg üvöltözünk is, de azért büszke vagyok magunkra). Hogy van kaja az asztalon, meg még rend is néha. És nem esz meg teljesen a kosz, csak kicsit ragad a konyha. Hogy közben élményeink vannak a gyerekeinkkel, akik cukik és szeretetteljesek és csak néha idegesítenek halálra. Hogy néha még ki is nézek valahogy (most éppen nem, mert tök elhanyagolt vagyok az éjszakai munka miatt). És nem mosogatok. Az a férje dolga. És feminista vagyok. Néha még így is elnyomva érzem magam, néha meg azt érzem, hogy hisztis vagyok, és minden apróságra ugrom ezügyben. Utálom a szélsőségeket. Alapvetően elégedett vagyok. És arra edzek, hogy ezt ne szégyelljem.

    • De jó ezt olvasni elia! Mert mi is hasonlóan.
      Sokszor gondolkozom, hogy ha sok minden ennyire jó nekünk, akkor miért nem csupa happy minden.
      Van egy olyan sejtésem, hogy nem tudunk sem mi, sem a környezetünk, mit kezdeni a szabálytalanságunkkal. Én túl sok “férfias” dolgot is szeretek csinálni (favágás, hólapátolás, barkácsolás, autóbütykölés), a férjemnek pedig természetes az is, hogy süt, főz, mos, tereget, takarít, gyerekekkel játszik, sőt napokig gondoskodik róluk, ha nem vagyok otthon.
      Mégis van bennünk egy diszkomfort szerintem. Amolyan “nem felelünk meg a normáknak, ideálnak” érzés. Vagy nem is tudom. Mert persze magasról teszünk a külsőségekre, de hát mégsincs körülöttünk hasonlóan gondolkozó család. De akkor ki az UFÓ?
      Az azért reménykeltő, hogy tudunk beszélgetni bármiről.

  8. Mennyi emléket ébresztett bennem ez a poszt :).

    Én annyit gondolkodtam ezen a blogon, a közösségen, a dinamikán, rajtad is tulajdonképpen az elmúlt 2 évben (2012 végétől olvasok, van még itt valaki azok közül?), annyi érzést megéltem, mind magamban, soha senkivel nem beszélgettem róluk, sem a blogról, kivéve egy rövid tereferét és az is vállalható akármikor, nem barátkoztam igazán olvasókkal, az egész csokimisszió alatt egyetlen egy darab csokit küldtem, de azt nagyon komolyan és egyet sem kaptam.

    Írtam előző bejegyzésnél is, hogy én örvendek, hogy ez a dühöngő hang elköltözött innen. Sajnálom, hogy a nagy tisztulásban elmentek olyanok is, akiknek szívesen és érdeklődve olvastam a hozzászólásait, néha, egészen perverz gondolataimban, elképzelem, hogy megtudom, hogy olyan hangok, akik árnyaltak, okosak, humorosak, magukkal jól voltak, miért tűntek el a más típusú olvasókkal együtt, sőt, miért látok közülük néhányat a Gumin kommentelni (nem vagyok benne a belső térben, viszont a kezdeti bejegyzések kommentjei olvashatóak, vagy jól látom a szerkezetet?, mert annyit nem olvastam, hogy átlássam a struktúrát)?

    Számomra, egyébként, a gyűlölködésen túl talán a legelrettentőbb látni azokat a szófordulatokat, megfogalmazásokat, amiket mondjuk egy férfihangon vagy Huffinál láthatnék, csak ezúttal nők szájából. Arról értekezni, hogy melyik sztárt hogyan tolnák, vagy mi a kifejezés, nekem semmivel sem kevésbé szexista és tárgyiasító, mint férfiak nyálazása Jennifer Lawrence fölött, pl. Illetve, olvastam még egyet, egy válás történetét, mint fiktív történetet, lehet, hogy a műfaj szintén innen eredeztethető (kifejezéseket tömegével lehet találni, de mivel mást nem olvastam rajtad kívül, így nem tudom, hogy ez mennyire épült be az esélyegyenlőségi retorikába), viszont annyira irreális, sarkos, embertől, férfitől is idegen, pontosabban, kizárólag a nők által gyűlölt, elnyomó frázisok a szájába adva, amitől sem szemnyitogató, sem vicces, sem semmilyen nem lesz.

    És ugyanakkor sajnálom is ezt a dolgot. Nem személyeket, én sem tudom, pláne nem név szerint, kik csinálják, hanem a mozgalmat, hogy lehetne jó is, lehetne egy újabb, kiegészítő elem Dézsa, Eszter, melletted (kik írtok még a témában), hiszen van még amiről beszélni, vannak új olvasók, lehetne foglalkozni a médiával, oktatással (főleg, hogy egyikük érintett is, ha jól olvastam), személyes történetekkel is akár, de ebben a formában tényleg nem látom, mi a különbség a Gumi és bármelyik nőgyűlölő férfi horda között.

    • Én 2013. január 3. óta (micsoda különbség!)
      Nekem katalizátor volt a blog, nagyon komoly változásokat indított el, én tényleg újrakezdtem az életemet, gyakorlatilag a nulláról, földet érve a hosszú fűben. De a változást én magam vittem végbe. Ez nem parancsszóra, nem valaki jól-megmondására indul el. Az nem úgy megy, hogy tessék, hátradőlök, akkor változtass meg, mi lesz már. Aki ezt várja, az törvényszerűen pofára esik.
      Amikor bennfentes kacarászássá vált a blog, nem olvastam kommenteket egyáltalán. Én az ilyesmiben sosem tudtam igazán részt venni, és itt is kívülállónak éreztem magam, nem volt jó. Sajnálom, hogy az író energiái ilyen dolgokra mennek el.

    • Jaj, jövök licitálni! 😀 (önirónia, kéretik nem komolyan venni. Ez itten nem verseny.)
      Most néztem, én 2012 augusztus elején kértem jelszót először. Akkor már olvasgattam egy ideje. És nekem is katalizáló hatású volt. Jókor, jó hangot ütött meg. Közben én is nagyon sok fázison átmentem. Volt hogy hónapokig nem kommenteltem, és olyan is hogy napi sokat. És tényleg nagyon érdekes volt látni a folyamatokat, közösségformálódást, dinamikát. Egyébként vannak azért itt még bőven olyanok, akik már a kezdetekkor is itt voltak, csak az a fórum hangulat szűnt meg. Nem csevegünk egymással, hanem kicseréljük a gondolatainkat a témában, amit Éva fölvet.
      Ja, és mindig elfelejtem átállítani a nevem, bocs: én vagyok zikradezign is, bár az avatarom elég összetéveszthetetlen.

  9. Én csak 2014 év eleje óta vagyok napi olvasó, de ismerek olyat közelről aki kezdetektől itt van. Csak ritkán szokott írni. 😉
    A másik felvetésedhez, korábban írtam, hogy a gyűlölet nekem nem legitim, mert azóta már itt nem kommentelő nő írta, hogy gyűlöli a férfiakat vagy ilyesmi. Aztán megkaptam tőle, hogy túl pc vagyok, a gyakorlatban úgysem működik és kell a gyűlölet. Nem kell. Emelt fő kell, erős akarat, önismeret. Továbbá megélni és megérteni azt, hogy a problémáinkat tényleg nem oldja meg senki helyettünk.

  10. Tetszik ez a mondat 😀
    “Ha kidob az ágy a csicsergős reggelen, és ízlik a müzli”-a magánhangzók váltakozása vagy mi, verselés ?
    majd olvasom tovább 🙂

  11. érdekes ez.
    többnyire követem a blogodat, Éva, és szeretem is. szerintem jó fej vagy, a stílusodat is bírom, de nem ismerlek személyesen (te sem engem és egyikőnknek sincs emiatt hiányérzete 🙂 ). emellett olvasom az üvegplafonos lányokat, Antoni Rita szövegeit, L.Ritók Nóra írásait, a gumiszobát és még sok-sok (állítólag) nőkről / nőkért, esélyegyenlőségért, gyerekek jogaiért, élhetőbb hétköznapokért küzdő szervezetek, nők cikkeit, tanulmányait, blogbejegyzéseit.
    sokan, sokszor leírják ugyanazt – értem/olvasom/látom, hogy Te jól tudod, hogy kik a gumisok, és azt is tudod, hogy ellenségesek veled, és megbántottak téged, “loptak” tőled, amit mindenképpen sajnálok. de ezt eddig én pl. nem tudtam, és nem vagyok biztos benne, hogy érdekel, hogy ki mondott ki egy leginkább találó kifejezést először, vagy ki honnan jött.
    ez a bejegyzés nekem úgy jött le, hogy fúrás, lejáratás van – oda vissza, nem részedről! -, ‘én így csinálom, te meg úgy, de én vagyok a faszább, te meg a szánalmas’, és ‘te miért nem inkább így, miért amúgy?’.
    húztam már fel a szemöldököm gumiszobás és csakazolvassa bejegyzés miatt is – kit érdekel? túlélem. többnyire nem ez tölti ki a mindennapjaimat. elfértek mindannyian az interneten.
    szerintem mindenki klaviatúrájából jöttek ki jó és kevésbé jó mondatok, a feminizmus szempontjából károsak és építőek is. valóban nem nyomorlicit a feminizmus, ezzel abszolút egyetértek! viszont rengeteg irányzata van, radikális is. és én értem azt, hogy kell ez, bár nem szeretem. (a fement sem szeretem, az én feminizmusom nagyon nem erről szól, hogy mutogatom a mellemet vagy a punimat, de lelkük rajta.)
    azt viszont nem értem, hogy miért kell egymásra reflektálgatni, meg fa.tméregetni (hogy “én így nyomom és én milyen király vagyok, mert én én vagyok”, “én meg így, na, na, ezt nézd, ezt nézd, nem kell férfi, hangos vagyok, kemény vagyok!”), már elnézést. de totálisan így jön ez le annak, aki nem bennfentes – gondolom, vagyunk így egy páran. szerintem ez a versengés és fújás sem tesz jót a feminizmusnak, ugyanúgy ahogy a méhben turkálás sem – ebben szintén egyetértek veled, Éva. ha mutatnék 5-5 bejegyzést a gumiról és innen valakinek, aki egyik blogot sem követi, és ebben az 5-ben benne lenne egymás szapulása, hát kíváncsi lennék, mennyire lehetne meggyőzni, hogy nem feltétlenül kell egymás szemét kikaparni attól, hogy valaki nőből van. lehetetlen ezeket a játszmákat privátban lenyomni? (vagy inkább az a kérdés, hogy nem tisztább/egyenesebb úgy?)
    van ez a sisterhood dolog. vagy hát… valahol van, biztosan.

    • Ezen a dolgon gondolkodtam én is. És végül arra lyukadtam ki, hogy pl. ha egy szélsőjobboldali párt, vagy szerveződés csinál egy akciót, akkor a nem szélsőséges, de szintén jobboldali szervezet vagy párt is foglalhat állást az akciót illetően. Sőt, el is határolódhat. Persze írhattam volna az is hogy egy szélsőséges iszlám csoport csinál vmi szélsőségeset, akkor a nem szélsőségesnek igenis feladata reagálni arra. És viszont is. A mértéktartót bírálhatja a szélsőséges. Ez szerintem szükséges is. Hatnak egymásra a hasonló irányultságú áramlatok oda és vissza. Így arra jutottam, hogy valószínűleg indokolt, hogy Éva állást foglal a gumival kapcsolatban. Attól, hogy hasonló elveket vallok valakivel, még bírálhatom a nézeteim szerint elítélendő vonásait, nem?

      • szerintem nem bírálhatom. lehet róla véleményem, le is írhatom, ki is mondhatom, de szerintem nagy különbség van aközött, hogy valamit véleményezek vagy bírálok.
        a feminfo kérte egyszer az olvasóit, hogy írják le, hogy mi is/miben áll az ő feminizmusuk. az elsők között jelent meg egy fiatal lány írása, aki a 20-as évei elején járt, éppen összeköltözött a kis barátjával, nagyon terhes volt, közben főiskolára járt, és azt írta, hogy neki kb. abban áll “feminizmusa”, hogy megbékélt azzal, hogy szedegeti a földről a srác szennyes zoknijait, nem szégyelli magát, ha le van félig kopva a körömlakkja, hanem megcsodálja, ha más nő csinos, stb. egy pár kommentelő rögtön rázendített (eléggé el nem ítélhető módon), hogy hát a feminizmus nagyon nem az, hogy ő terhesen házicselédet játszik és a tanulmányait (no meg hamarosan a társadalmi életét) hanyagolva anya lesz, amivel totálisan kiszolgáltatott lesz a srácnak. aztán végre valaki feltette a kérdést, hogy neki miért ne lehetne az feminizmus? hogy ő otthon anya és házimunkázó nő, a srác meg biztosítja az anyagiakat, és miért ne lehetne – a szennyes földön hagyásától eltekintve – egyensúlyban ez a kapcsolat?
        senki zsebében nincs ott a bölcsek köve. lehet, hogy a radikálisoknak ez így jó, a számukra legjobb megoldás. másnak meg más az. és mindenkinek áll a zászló, hogy rájöjjön a saját üdvözítő megoldására (ha azzal másoknak nem okoz fájdalmat vagy kárt). Éva írta egyszer, hogy van olyan, hogy meggondolja magát, amit tegnap így gondolt, azt ma már máshogy. és ez így van, szinte mindenki meggondolja magát valamikor, akár még nagyon fontos dolgokban is. abban viszont biztos vagyok, hogy nem bírálatok hatására teszi ezt senki.

          • nem tudom, Szikra, nem tudok erre egzakt választ adni, és az orákulum sem én vagyok.
            én szoktam érezni, ha engem valaki bírál, ítél vagy elmondja a véleményét. és magamról tudom, hogy mikor véleményezek valakit és mikor bírálom. a stílus, a szóhasználat, a másik hozzám fűződő viszonya és hogy jószándékú vagy kákán is csomót kereső véleményező attitűdje, talán ezeken múlik.
            de abban igazad lehet, hogy eléggé vékony a határ a kettő között.

            • Igen, pont azért kérdezem, mert bennem sem kristályosodott ez még ki világosan, és bíztam benne, hogy hozzáteszel valamit a saját gondolataimhoz. Én valahogy úgy fogalmazom ezt magamban, hogy elvet, attitűdöt, viszonyokat bírálni szabad, egy bizonyos személy viselkedését illetően viszont már körültekintőbben kell eljárni. Én is keresgélek, azért kérdezek.

            • Ezen most hosszan gondolkodtam, cika, hogy vélemény igen, bírálat nem, és nem értem. Nem adok tanácsot senkinek, aki nem kér, nem gondolom feladatomnak, hogy tudjam és megmondjam, mit tegyen a személyes életében, akkor sem, ha nekem viszont folyamatosan és bőszen definiálják a rosszakarók (a blogom felületét használva), hogy én privátban hogy érzem magam, mit kellene tennem, mit miért csinálok. Nem kukkolok, nem hagyom, hogy a Gumibelsők meséljenek, nem gyűjtök adatokat. De egy közéleti akcióról már miért ne lehetne bírálatom, akár igen éles, ha szerintem gáz? Nyilvános tér, bátor Ügy, kiállás — erre természetszerű reakció a bírálat is, szintén a nyilvános térben. Ezek nem személyes problémák, nem értem, miért kellene ezt privátban. Nemrég vitattuk meg a szólásszabadság témáját, azt is forradalomban vívták ki.

              • “Nemrég vitattuk meg a szólásszabadság témáját, azt is forradalomban vívták ki.”

                Igen,éppen eszembe jutott ma reggel a villamoson Charlie Hebdo sajnálatos esete.

            • Éva, nem tudok már a hozzászólásod alá írni (március 18, 2015 00:16 ), remélem, azért majd valahogy a közelében lesz.
              Én is gondolkodom ezen a vélemény/bírálat dolgon azóta, és hasonlóra jutottam, mint Te/Ti, hogy a személyeskedő (mások magánéletét bíráló) megjegyzések gázok, mert senki nem tudja/tudná/akarná a másik életét élni, de kívülről belebeszélni, kéretlenül, az sajnos, sokaknak elég jól megy. és én ezt a részét érzem bántónak. (és a másokról való adatgyűjtést, a magánéletben vájkálást, az ovis dajka indiszkrét kérdéseit, stb.)
              a személyes problémára való nyilvános vagy közel nyilvános (ha illetéktelen fülek hallják/szemek olvassák az már az) térben való reflektálás, meg kéretlen, hangos tanácsok, az is bántó.
              de a két blog (a gumi és a csakazolvassa) valóban más azért. mondjuk lehet, hogy ők téged, mint magánembert bántottak (ezt nem tudom, annyira nem figyelem a munkájukat, illetve én tényleg nem jöttem volna rá magamtól, hogy innen “indultak”, mert annyira más a nézőpont, a stílus, és minden), és akkor szégyelljék magukat.
              közéleti történésekről, műalkotásokról (nem a művész személyéről), stb., simán lehet jó bírálatokat írni, ami helytálló, és örülök neki.
              és persze, lehet, hogy nincs is egyáltalán igazam – meggyőzhető vagyok az ellenkezőjéről 😀 lehet, hogy a személyeskedést utálom csak iszonyúan.

              • Nem, ők engem nem mint magánembert bántottak, én blogger vagyok és ők sem haverok, olvasókként jöttek az életembe, az események pedig nyilvánosan vagy sok ember körében zajlottak. Itt blogdinamikákról van szó, a blogokról mint olyanokról és a blogger szerepének félreértéséről, amely több tucat olvasót érintett. A táborokba állást, az odatódulást, a lelkesedő hajlamot, intellektuális önállótlanságot, az elirigyelt pozíciót sérelmezem. “Mi, gumisok”, “mi a Csapat” és társai, szándékos tömörödés, uniformizálódás és ellenségkeresés — iszonyú kártékony és torz, szekta-szerű. Itt soha nem volt “mi csakazolvassások” zártság, legalábbis én mindig a sokféleséget hangsúlyoztam, és azt, hogy nincsen semmilyen elvárás a minimális tiszteleten, határtartáson és pc-n kívül. Ez inkább egyes olvasók öndefiníciója volt. Nekik engem most hirtelen ugrással rosszra kell festeni, hogy létezhessen egyáltalán az új hely, az új eufória, és ne kísértsen ott, hogy az embereket, az erőt, az üzenetet, a pózt, a stílust kitől is vették. És a vélemény nem védhető meg szemembe nézve, nyílt vitában, csak sunyi lelájkolgatással meg névtelen visszajárkálással. Az is blogjelenség, hogy a bloggert barátunknak képzeljük, eszerint sértődünk meg, ha ő nem annyira, vagy hogy amiért láttuk őt csókolózni, élete szakértőjévé lépünk elő, hogy felismerhetően célzunk kommentben a csak rá tartozó mozzanatokra, nyomozgatunk utána, cseten kibeszéljük, és megítéljük ez alapján, jó feminista-e. Az is blogdinamika, hogy ajnározzuk, imádjuk, túlzó elvárásokat támasztunk az irányában, majd hirtelen fordulattal mindenkinek mondogatjuk, hogy csalódtunk benne, eközben pedig leszedegetjük az olvasókat, a bizalmukba férkőzünk. Aki oda, ebben a nickből emberré lett, facebookcsetes körbe belekerült, az majdnem mind áldozata lett ennek.

                Amellett ez egy személyes blog, amíg nem nevesítem az embereket és nem teszek közzé magánleveleket, cseteket, infókat (nagyon gondosan nem), addig nyugodtan elmondhatom azt is, hogy nekem mi esett szarul abból, ami itt zajlott mindenki szeme láttára a blogon, már csak azért is, mert az itt levőket súlyosan érintette a következménye. Elmondom magamról a személyeset is, ahogy az apámat, művész uramat, tesóimat, anyósomat is elmondtam. Szeretném, ha senki nem írná elő, miről írhatok, tényleg nem érint, ki mit utál (megfigyelted, hogy az emberek élik, gerjesztik, imádják a konflikust, de amikor valaki elmondja transzparensen, mi történt, mert unja, hogy őt tartják feketeseggűnek ennyi zavaros izé után, akkor kitör a rémület, hogy: ez a színfalak mögé való! mindenki csitítgat: nem szabad! miért is nem szabad? az egység miatt, az ügy miatt. hát nincs egység, ügy sincs /még ez is a fbszlogenemből van lopva/, nincs közös érdek azokkal, akik ezt a feltűnősködő, elidegenítő bénázást csinálják a feminizmusból és a blogom üzeneteiből, és szítják ellenem a hangulatot. ha meg nem szabad, hát nekem ezt is szabad, én nem vagyok amatőr, nekem nem fog senki előírni semmit).

                Meg azt is szeretném, hogy aki elment innen, az képes legyen valóban elmenni, köpködés és kukkolás és olvasókkal való egységfrontba tömörülés nélkül, és nem írogatna nekem fél év után is.

            • Tegnap olvastam egy csomó régi hozzászólást (persze, rájöttem, hogy régen is sokat olvastam, de csak passzívan volt meg), és annyira látszik már ott ez, amiről írsz: a klikkesedés, egymást fb-on megkeresik, „együtt sírunk, együtt nevetünk” – ami egyébként nagyon jó dolog, de néhol totál mézes-mázos, ha érted, mire gondolok… kicsit őszintétlen, inkább a te blogodon kívüli összebarátkozást szolgálja (ami, persze, nem baj). viszont az is lehet, hogy ezt csak belevetítem, miután olvastam a hosszú hozzászólásodat, itt, lejjebb, és egyáltalán nem volt ez részükről tudatos. (nem szeretem a klikkesedést, és nekem 1-1 bejegyzés alatt sok az ilyen belső körös beszélgetés, ami egyrészt tök jó, hogy ilyen bensőséges itt a hangulat, másrészt a belső körhöz nem tartozó olvasóknak kicsit izé.)
              egyébként van két tippem, hogy kik lehetnek a gumisok, illetve, akik azt gondolhatták, hogy ők forgatták a csakazolvassa kerekét, mert mennyit verték ide a klaviatúrát, hogy közösséget kovácsoljanak neked (=maguknak), te meg jó hálátlan vagy, hogy nem adod nekik az általad megteremtett „játszóteret”, sőt beengedsz másokat, ezzel ellenükre teszel = hálátlan vagy.
              persze, nagyon szerettek téged, ezért járnak vissza álnéven vagy névtelenül, azért kukkolnak. mint amikor a volt szerelmük adatlapjára rá-rá néznek, akik szoktak ilyet (’mindennapi fájdalmunkat add meg nekünk ma’ – vagy mittudomén, miért jó ez).
              viszont én ezt nagyon rosszul viselném, Éva, ha a helyedben lennék :(. és nagyon megbántva érezném magam mindezek miatt. a lelájkolás miatt is, meg az eltűnések miatt is – kurva szar lehet. csalódás és valahogy veszteség. és nem azért, mert azt akarod, hogy olvassanak és ezért küzdenél, stb., hanem másért, az emberi oldala miatt.
              szóval ❤

      • szerintem a jelenségeket, az irányt, a gondolatokat érdemes bírálni, a személyes részét meg személyes körben tartani
        kit érdekel, hogy a volt lmp-sek miért utálják Schiffert? ez legyen már a saját bajuk és ne traktálják ezzel folyamatosan, nyílt vagy áttételes piszkálódással potenciális választóikat. Az egész nyavalyás magyar közélet egyik roppant idegesítő rákfenéje, hogy lényeges tényező benne, a ki kit miért mióta utál.
        a blogolás ebből a szempontból persze nehezebb eset, mert – pláne mivel itt egy működő közösségről is szó van – a személyes és a köz nem válik el élesen.

    • “ezt eddig én pl. nem tudtam, és nem vagyok biztos benne, hogy érdekel, hogy ki mondott ki egy leginkább találó kifejezést először, vagy ki honnan jött.”
      Azért írtam erről, mert engem érdekel. És pont ezért írtam a végén, hogy ez most nem szimpátia-demonstrációra való felhívás. Ez az én közleményem, hogy miért okádok és miért tartom hamisnak, kártékonynak azt. Sajnálom, ha ez bárkit zavar, de én mindig is úgy voltam vele, hogy ez az én terepem itt, én hoztam létre, én feccölök bele energiát, és aki idejön, azért olvas, mert tényleg az érdekli, én hogy látom a dolgokat, és nem használ engem semmire.

      Nekem nem feladatom az, hogy mi tesz jót a feminizmusnak. Nem vállaltam, hogy szolgálok. Én nem nézem a mozgalom érdekét, az egy a tábor, egy a zászló kompromisszumait, ha a szuverén íróságom a tét. Ezért nem vagyok mozgalmár. És nem áll módomban egyesével tekintettel lenni minden olvasó ízlésére sem. Én nem taktikázom, hogy mitől leszek népszerű vagy mire kell figyelnem. És a blog megy ezzel együtt is (annyira menjen, amennyire így tud! én nem török világhírre), és egyre jobban tisztul, hogy ki érti, meg az is, hogy a többiek miért voltak itt. Tudom, ez önzőn hangzik, de annak, aki úgy ír, mint én, nem érdemes másképp, alkukkal írnia. Három év mutatta meg ezt, nagyon érdekes folyamat volt.

      Koppintás: nem csak a szavakról van szó, hanem hogy 2012 nyarától a csakazolvassa lett, nagy akarások nélkül az, amivé lenni most annyira nyögve akarnak többen is. Ennek a hamisságáról beszélek. Ezek az emberek itt eszméltek, napi és lelkes kommentelőként. A kiválás, az egyik napról a másikra elnémulások meg az anyázó e-mailek azt jelentik, hogy szerintük én nem vagyok eléggé (vagy jó irányban, jól) feminista. Én nem tudom, ezt miféle vizsgán mérik, egyáltalán ki veszi a bátorságot, jogot ahhoz, hogy bárkinek megmondja, hogyan kell feministának lenni, és mennyire, és ki az, aki árt a feminizmusnak.

      Én azt tudom, hogyan kell a magam lénye szerinti blogot írni hosszabb távon. Nekem ez a fontos. Lehet, hogy én nem vagyok jól feminista. Nem is akarom, hogy maga alá gyűrjön egy eszme. Viszont én én vagyok, és én tudtam maradni, és nem utánzok senkit, és nem használtam a feminizmus szavait és szemléletét arra, hogy megalázzak olyanokat akiket korábban imádtam, vagy lekápózzak másokat vagy sztárságot építsek mások elleni “bátor” hangulatkeltésből.

      Amúgy tök jó, hogy ezt felveted, mert meg tudom fogalmazni:

      a legértékesebb, maga a szabadság nekem az, hogy tényleg azt írom, amit (két-három nap alatt kiérlelten) gondolok. Csak azt, pont annyira, nem másra figyelve, és, és!: privátban sem mondok mást senkinek. Ezt nem adom semmiért, ezzel engem nem lehet nyomasztani, hogy “szimpatikusabb lennél, ha…”, “elpártolnak az olvasók”. (Mert hogy írod: “ha mutatnék 5-5 bejegyzést a gumiról és innen valakinek, aki egyik blogot sem követi, és ebben az 5-ben benne lenne egymás szapulása, hát kíváncsi lennék, mennyire lehetne meggyőzni, hogy nem feltétlenül kell egymás szemét kikaparni attól, hogy valaki nőből van. lehetetlen ezeket a játszmákat privátban lenyomni?” — mi lesz azokkal, ha már az olvasó szempontját nézzük, akik ismerik a történetet, olvastak előtte itt is, ott is, és hetek óta kérdezik, hogy mi ez az egész? És a nőellenes sztereotípiákért én felelnék? Amúgy nincsen öt velük foglalkozó bejegyzés.)

      Én próbálkoztam még ősszel velük egyeztetni, például kértem, hogy valahogy artikulálják, hogy nem én írom a Gumit. Bezártak azok is, akik nem anyáztak. És ez nem az én privát ügyem. Azt meg úgyse fogják elismerni soha, hogy Éva, unatkoztunk, zsizsegnénk, nálad már nem lehetett, Kozma már unalmas volt, meg aztán nem tudtuk, miben valósítsuk meg magunkat, gondoltuk, majd létrehozunk egy másik “magazint” abból, amit nálad lestünk el.

      Semmi sem hiteles, ami mástól van véve. Ami nem egyéni és nem jellemző.

      Arra szerződtem (aki dudás akar lenni…), hogy megmutatom teljesen (íróilag), hogy milyen vagyok. És az maradjon itt, akit ez érdekel, aki ezt bírja, aki el tudja viselni, ha őt (ízlését, hiedelmeit, más történetét, érzékenységét) ez nem fedi teljesen. Te szuverén vagy, van életed, ezért nem húz be annyira. De sokan túlzottan azonosulnak, bevonódnak, csodát várnak egy-egy személytől, közösségtől. Nem tartanak távolságot, iszonyú elvárásaik vannak irántam, aztán persze csalódnak. Kitalálják, hogy milyen varázslatos is lehetek én, aztán fél évvel a blogszülinap után névtelenül odakenik valahova, hogy “élőben nincs is semmi varázsa”. Pedig az eredeti varázsomat is ők találták ki.

      Tehát itt nincs látszat-jófejség, maszatolás, eljátszott nemistörténtsemmi, közben meg izgatott pletyózás, csetelés, szidalmazás.

      Egyedül magánéleti dolgokról, privát infókról hallgatok, mert azokat nincs jogom megírni.

      Hol vannak a sisterek? Nem tud -hood lenni, ha többet ártanak nekem, mint az antifeministák, és szándékosan, unalmukban, kicsinyességükben teszik.

      • oké, Éva, értelek és megértelek.

        nekem a feminizmus a gumicukrom – mindenkinek van ilyen, biztos én erre “használom” a blogodat (és szeretem a szövegeidet, mert jól írsz), akkor is, ha te nem ezért írod. mindenki mást vesz ki belőle.

        azt pedig nagyon sajnálom, hogy – akárhogyan, akármivel – megbántottak/megbántanak.

        • Használd egészséggel, csak ne gondold, hogy én azért írom, ne legyen ez így számon kérhető, ne kötelezzen engem olyanra, ami nem tudok lenni.

          Kösz, hogy leírtad ezeket.

          Naponta írogatnak dühödten (igazából nem tudom, kik), és bizonygatják, hogy ők már nem olvasnak engem, és nem érdeklem őket.

          • nem foglak számon kérni, megígérem 🙂
            a hozzászólásom sem számonkérés akart lenni – bár lehet, hogy az lett vagy úgy is olvasható.

            dühös privát leveleket írogatni sem fogok, mert nem vagyok az az alkat. viszont olvasni, néha kommentelni, valószínűleg a továbbiakban is visszajárok majd 🙂

            • Nem rólad van szó….

              De tényleg,miért nem jött egyszer sem kommentelni ide mióta beindult a saját blog? Én nem vettem észre,hogy meg lett volna sértve valamiért. Akkor ,nem értem…
              Olvasok még néhány lojális blogot (nem rendszeresen időhiány miatt), amiknek az írói konvergensek ezzel a bloggal hosszú ideje.

            • Amugy en sem vettem eszre semmit. Miutan a kozma-orultet kovetoen nehanyan leleptek innen, o meg kommentelt utana is itt, es nem volt koztetek (lathato) konfliuktus. Egyszer te is kommenteltel ott es akkor tapasztaltam eloszor, hogy teged nem latnak ott szivesen. Nem is ertettem, megmondom oszinten. Nekem gyakran tetszett egy-ket csipos kommentje itt es a bejegyzeseibol (a sajat blogjan) keveset olvastam, de ott mar a harmadik utan nem csipossegnek hatott, hanem szelsosegnek es vegul faraszto lett, taszito.
              Lehet, hogy ezzel most nem fogsz egyeterteni, de en nem erzem azt, hogy az koppintas. A blog keretei igen, de azt mashonnan is lehet. De a stilus, a temafelvetes annyira mas, ahhoz total hulyenek es vaknak kell lenni, hogy a ket blogot valaki keverje vagy osszetevessze. En nem latok semmi kozoset. Ahogy meg korabban irtad, tobben elarultak teged, ocsarolo emaileket irkaltak, hat nem jobb, hogy ok mar nincsenek itt…

      • de valójában miben ártanak neked?
        bosszantóak, felháborítóak, nem elég jók, stb. Ezt értem és az ehhez fűződő érzelmeket is.
        nyilván akarnak ártani neked, de miben tudnának?
        tényleg nem tudom

        • Hátööö. Elég komplex, másfél éves sztori ez, mint a fenti hosszúból is látszik.
          Mivel nem bírtak csak úgy lelépni, elkezdték manipulálni az itt megismert embereket, és nyárra-őszre kis híján szétverték a blogot.
          Sokan nem hagyták magukat, de látva a kommentek tortacsatáit, beszólásait, agresszióit, szépen megírták nekem, hogy olvasnak, de kommentelni nem fognak. Az olvasószám-komment arány ezért is esett nagyot, nem csak a híg löhögcse-cseverészés eltűnése miatt (utóbbi miatt megkönnyebbülést érzek).
          Pont ők gerjesztették a Kozma-őrületet brahiból, unalomból (eredetileg szeretetből, kiállásból), és amikor rájuk szóltam, hogy itt sok a vihogás és bennfenteskedés, ott meg ne legyenek agresszívak, különösen a gyerekekkel ne, akkor nagy volt a sértődés. Most én viszem el a balhét, én lettem sáros ettől is, mindenki azt hiszi, én szerveztem/irányítottam a Kozma-ellenes kommentelést, ami kb. az őrületig fajult. Pedig én nem szórakoztam Kozmáékkal, és nem szidtam a gyerekeiket, én csak ellentartottam az agressziónak, és jogi lépéseket tettem.
          Blogtalálkozó, nyitómondat: Téged (x olvasó) utállak — mert nem tetszett neki a löhögcsélés (amikor mindent l-lel írtak meg édelegtek itt).
          Olvasó dühösen felelősségre vont, hogy mit műveltem én Kozmáékkal, holott azt az egészet pont azok művelték, akikkel oly jóba maradt, hogy muszáj volt a viharos kiválás után smúzos fotókat tenni a fb-ra, provokációképp 50 olvasó előtt. Nem hitt nekem, mindenáron velem akarta elvitetni a balhét, Mert Ő Okos És Szakmázik.
          Az nagyon veszélyes, ha valakinek nincs élete, csak az innen megismert emberek, mert akkor kétségbeesetten fog hozzájuk ragaszkodni, akkor is, amikor ellenem fordul.
          Semmiről nem lehetett velük beszélni, nem álltak ki sem nyíltan, sem privát a szemembe nézve, hogy akkor mi a fasz van. Eloldalogtak, hátam mögött ment a hangulatkeltés, meg hirtelen, a Gumi indulása előtt kitalálták, hogy nekik igazából bajuk van velem.
          Gyalázkodó leveleket is kaptam 3 főtől, csupa bazmeg, hogy őrájuk én soha semmilyen hatással nem voltam és milyen szemét vagyok.
          Fiam fb falán is látható módon hőbörögtek ellenem.
          Hazugságokat terjesztettek rólam, lestek, kitárgyaltak, lojalitásjátszmába kényszerítettek olvasókat, akiknek semmi bajuk nem volt velem, és nem is jöttek túl közel hozzám.
          Névtelenül elemezgették kinézetemet, lakásomat Kozmáék petícióján.
          Kitették névvel a szerelmemet, majdnem tragikus következményekkel, amelyekről írnom nincs felhatalmazásom. Csak tőlük mehetett ki az infó. Szétpofáztak, végül is. T. azóta leszedette valahogy, nem tudom (nem kérdeztem), hogy érte el.
          Elirigyelték és lenyúlták a nehezen felépített blogpozíciót, így most ez a silány mix (háborús retorika, gyűlölködés, önjelölt dicsekvés, önmegvalósítási vágy, mások leszólása, lekápózása, az Ügy mint ürügy) lett az innen vett feminizmusból, nekem döbbenet, hogy nekik ez kellett innen, meg az emberek, a tömörülés, az erő-élmény, a hangoskodás, és nem az irodalom, árnyaltság, gondolat.
          Mivel nem vállalják a kilétüket, így a gyanútlan olvasó sem azt nem tudja, kik ők (ennek okait értem Főgumi szempontjából, mégsem elfogadható ez), van, aki az itteni nicket sem vállalja, így nem tudható, hogy itt voltak igen rajongva másfél meg két évig. A múltat meg kell tagadni.
          Velük emlegetnek engem egy lapon, pedig ehhez a fajta “védett női tér, menjenek a francba a pasik, nem adunk puncit” feminizmushoz nekem semmi közöm.
          Rendszeresen nekem tulajdonítják a Gumit, még most is, és igen gázos dolgokat írogatnak nekem/rólam.
          Kb. 40 százalék hitelt rombolt a sztori összességében, és egy csomó időm, melóm, bizalmam elvette.

          • megpróbáltam utánaolvasni a blogon az előtörténetnek. A Kozma-üggyel kezdtem. Aztán abbahagytam, mert az élettől is elment a kedvem. Az egész egy agyrém. Én inkább olvasgatom, amiket írsz, meg amiket okos és érzékeny kommentelők írnak még hozzá és örülök neki.
            azon is elgondolkodtam, hogy miért vált ki belőlem elemi idegenkedést az egész sztori
            általános iskolás koromban képtelen voltam felfogni, hogy az osztálytársnőim hogyan klikkesednek, barátkoznak, vesznek össze, intrikálnak, smúzolnak, stb. Nem értettem, hogy éppen miért vagyok valakinek a barátnője, másnak meg miért nem és miért kell büntibe tenni egyeseket vagy imádni másokat. Ez az egész történet – nekem – olyan, mint ennek egy végletekig elfajult és elmérgesedett verziója, amit kegyetlen felnőttek játszanak. Mókus őrsnek szoktam nevezni a jelenséget, de ez inkább Sárkány őrs.

            • Én hatodik cének neveztem, de kikérte maguknak felnőtt nők ekként nevezését egy oda távozott kommentelő.

              Veszélyes dinamikák vannak. Cset egész nap, unalom, túl fontossá vált nexusok, lojalitás, elfogultság, szembenézni képtelenség, feltűnni vágyás, akolmeleg, Ügy, traumák.

              Az elég érdekes, amikor valaki, aki nincs benne érintve, közel megy egy konfliktushoz, és állításokat tesz róla. Én most sok olyan reakciót kaptam, hogy mit kéne tennem Gumival, mit nem, ne hadakozzak, milyen kicsinyes ez. Bennem meg az van: FOGALMAD NINCS az egészről, nem is akarod megérteni, barátom. Én vagyok az, aki pont kicsinyes nem vagyok, de nem azt nézem, hogy jaj, csak szimpatikus maradjak. Nem baj, ha nem akarod megérteni (el se olvassa esetleg a posztot), de én hadd ne hallgassak, hadd ne sutyorogjak, célozgassak és áskálódjak, hadd tisztázzam az álláspontomat, te meg akkor törődj a magad dolgával, nem kell itt kíváncsiskodni. Megvádoltak, hogy toborzok, meg azt akarom, hogy mellettem kommenteljenek, de ez nem igaz. Én nem az olvasók mögém állásától vagyok erős, sőt, sokszor annak elleenében. Én azt akarom írni, amit én gondolok és ami nekem fontos.

              Igen, a blog körül, részben itt is döbbenetes, előre nem látható dolgok történtek és eszkalálódtak. Többen mentek el Kozma-undorból is. Ha ma élném át az egészet, másképp lenne, de akkor akkor volt, akkori önmagammal így voltam kongruens, és tényleg mindg az igazságérzetem vezérelt (Kozmáék, akik még mindig nem állatk le egyébként, meg igencsak rá fognak baszni).

    • Nekem itt az szúrt szemet, hogy van az a kínos helyzet, amikor olvasunk n féle embert, és azok elkezdik egymást ekézni. És ilyenkor nekem pl semmi humorom odaállni semelyik oldalra se. Mert nekem ez a gumiszobás petíció is olyan volt, hogy persze, fasza, le a patriarchátussal. De, hogy ennek a farvizein árulózzunk, kápózzunk, egymás torkának ugorjunk…? Komolyan? Megint ott vagyunk, hogy ki a bezzegebb? Szóval az a gondolkodás, ami mentén létrejött a petíció, mégiscsak egy normatív, vonalas, csőlátó, ateanyádat szemlélet, amivel megint csak cseszhetjük az egyenlőtlenség felszámolását, a normális, trágyacsatamentes létet, ahol nem kell állandóan kilesegetni, hogy na megint kinek léptem a tyúkszemére, és ki áll az enyémen. Ehhez képest elég kevés az, hogy legalább nem glaszékesztyűs és beleáll, de ez nem ilyen egyszerű. Aki ezt beveszi, az túl sok akciófilmet nézett.

      • Nem kell sehova állnod, legalábbis én nem várok csatlakozást. Én senkitől nem várok semmit, csak azt, hogy ha a sajét döntéséből jelen akar lenni a blogon vagy az életemben, akkor legyen korrekt (kommentelésnél ez a szabályzat értését/betartását jelenti).

        • Azért is szeretek idejárni. Mert itt nincs ez a vonalas, árokásós mentalitás. Ahogy az sincs kimondva, hogy tilos a másikat olvasni. De ez a petíció tényleg elég felemásra sikerült, kicsit olyan fílingem van tőle, mint ex egyik haverinájának egy barátnőjétől (…nek a macskájának a bolhájától, ja:), aki bármiből két perc alatt képes volt a bántalmazó kapcsolatokig meg az erőszakig eljutni, bármikor. Erős a gyanúm, hogy ennek oka volt, és meg is értettem, hogy ez a téma kiborítja (akár tényleg volt hozzá köze, akár csak egyszerűen rühelli a témát), de akkor se tudtam vele az ikszedik ilyen után mit kezdeni, mert nem volt hova hozzászólni.
          Kicsit megint lepkehálóval próbálok ködöt fogni, remélem, megvan a karakter és az is, hogy miért nem tudtam vele mit kezdeni, miközben tök megértettem. Ne téged nézlek ám értetlennek, hanem attól tartok, hogy nem mindig tudok olyan jól fogalmazni.

          • Én értem. Van, akinek kell a felháborodás, az “éleslátás”, a düh, az Ügy. Folyton, naponta, az az üzemanyag. Csak ki ne látsszon alóla, hogy ő beleállt-e valóban a döntéseibe, játszmázik-e, szembenéz-e, megalkuszik-e, pótcselekszik-e, korrekt-e akár csak a nőkkel. A szexnyomor a pasik hibája-e, vagy ő vesztette el magából a nedves életszagot, burjánzást, mert pl. semmit sem tesz azért, hogy elégedett legyen a testével. Könnyebb mindig másokat rajtakapni, kint keresni az okokat, ideológiává növeszteni a kínokat. De az ideológia torzít mindig. És basszus, van, aki annyira önsorsrontó, hogy folyton a pénzre, időre hivatkozik, de kell neki a nyomora, és az orra alá tolod a megváltást, és akkor is a szart választja, és csak a neten erős. Ez tényleg egy típus.

            Tiltakozhatnékom van, hogy ezt a hangos, elidegenítő, elégedetlen és erőszakos valamit csinálták az okos és emberi feminizmusból, “a düh hasznos” felkiáltással.

            És közben én vagyok a privilegizált jómódú (meg Barok Eszter, aki skkal finomabban, visszafogottabban bírált), én, aki özvegyen nyomom tök egyedül, nagyszülő nélkül három gyerekkel, agresszív támadások közepette magam építettem fel a blogom majmolás nélkül, ja és 38 fölötti testzsírszázalékkal, na, az a kemény. 😀

            • Erre mondtam, hogy okés, hogy nem glaszékesztyűs, ez pozitívum, de közben ott van az árokásás, a háborús retorika, a vonalasság, ami meg elirtja az agyat. Pont, hogy az a hópihe-szindrómás, aki elhiszi, hogy ő mondja a frankót, és van Ellenség. Hibást keres, azt nézi, hogy kinek a zapjafaszát ezért vagy azért – vö. bizalmatlanság, rossz szex, akármilyen természetű herót – oka van, de ez annyira félrevivően egyszerűsítő, hogy hibáztatni kell vagy magamat, vagy “a férfiakat”, vagy egy pasit… hogy a rendszer is trágya, az nem újság, de az eseti-egyedi helyzetet nem oldja meg ennek a mantrázása sem.
              A düh _tud_ hasznos lenni, de csak úgy alapjáraton, magában, minden helyett nem egy hasznos cucc.
              Ez a privilegizált, meg jómódú is megint egy ilyen teanyádat kiindulóponttal bíró, osztályharcos duma. Hogy a budai hegyekből te csak ne vitatkozz. Hogy amúgy merre mászkálsz, hogyan gondolkodol, mit látsz, az nem is érdekli az ilyet, nem is partnernek tekinti a másikat sokszor, hanem egy rajzolt karakternek, akinek mögérajzolták a kertvárost is oszt most azzal jellemezhető is lett az egész nő. Pedig hát ha kicsit is emészt az ember, akkor leesik neki, hogy a minőségről írásod se arról szól, hogy bárki is “annyit is érne”, vagy bármennyire is normatív lenne, hogy “na, akkor ha nem pont így nyomod, akkor te csak ember light lehetsz”.
              A majmolás meg azért fura, mert egyben direktben kidobja a félreértéseket is, amik nem egyszerűen saját értelmezések, hanem konkrét félreértések.

    • Hogy nekem mennyire igazam volt itt, de durva ez most. És milyen naiv voltam akkor még. Én nem tudtam, hogy ennyire elvadultan ostobák és rosszindulatúak, és így próbálnak bosszút álllni azért, mert engem nem lehet manipulálni, birtokba venni, előírni, és azért is, mert egyszerűen nem fogták fel ezt a blogot, és közepesek, elakadtak, sikeréhesek, depisek, pletykásak, mást hibáztatóak. Én sosem neveztem magam a hazai feminizmus letéteményesének, és sosem gondoltam, hogy elsősorban femnista blogger volnék, hogy itt koncentrálódna bármi, pedig durva hájp és elismerésömeg és elképesztő olvasottság lett igen hamar. Itt a csakazolvassa, ez a sajátos fíling koncentrálódott, csakis, és ezt évekig olvasták úgy, hogy csak az önérdekűt szeegették ki belőle. itt voltak évekig, naponta, aztán ellenem fordultak. Csak ne mondogatták volna annyit, hogy ők mennyire szeretnek és támogatnak. Csak ne ők jöttek volna felém ekkora elánnal. Fontoskodni akartak, szerepet kapni másvalaki életében, a neten turnézni a sérelmeikkel és a műveletlen uszulással.

      És itt vannak azóta is, figyelnek és ugranak, az állítólag undorító, elhagyott, leszerepelt blogger blogján…

  12. A Tóték-ot láttam Iașiban románul még a kommunizmusban ,debreceni rendezővel. Most eszembe jutott milyen jó előadás volt,főleg nekünk nagyon megható volt.

    Egyéb Örkény ismerettel nem dicsekszem.

  13. Gumival nem vitatkozom,igaz ő se velem,nem is haragszom rá,nincs is rá okom .
    Az ironizálásod viszont bizonyos jelenségekről, melyek előfordulnak a közösségek kialakulása és működése során az szellemes,szórakoztat
    Megmondani nem szeretnék senkinek, mert bárki -én is aki valamit határozottan állít,hangoztat, könnyen túlzásba eshetik,túllőhet a célon, tehát emberi dolog.Mindig szem előtt tartom a kritika,irónia elviselésének szükségességét ahhoz,hogy valaki hiteles maradhasson. Persze úgy is van,hogy valaki egy bizonyos helyzetben képtelen elfogadni más véleményt,kritikát, de utólag önelemzés, meggyőződés után belismeri a hibákat .
    Az még mindig ok, véleményem szerint.

  14. Jaj, csajok, mi olyan rettenetes abban, ha mindenki a maga helyén elmondja, amit gondol? Mitől féltek ennyire? Miért írjátok meg nekem, hogy nem olvastok, amikor világos, hogy olvastok? Nekem csak az árulás a döbbenet, a lelopás, nem az, hogy nem olvastok.

    Valaki kikéri magának, hogy róla így írjak. Hol, hogyan ismert vajon magára? “Lebegtetsz.” Akkor visszakérdeznék, a párbeszéd jegyében: pontosan ki a kápó, ki a rendszer jómódú, privilegizált haszonélvezője, aki konzerválná a viszonyokat (értsd: nincs oda meg vissza a hangzatos petíciótól)? Kire gondoltok?

  15. Kb.egy éve mikor kezdtem olvasni a blogot írta nekem valaki,hogy nem vagyunk egyformák de megférünk egymás mellett,és elmondhatjuk a véleményünket. Szebben írta 🙂

  16. Úgy tűnik most mindenki állást foglal GumiÜgyben. Nekem az elejétől csípte a szemem a koppintás, de ez inkább csak egy érzés volt, nem elemeztem a mondatokat, nem számoltam meg hányszor fordul elő egy jellegzetes kifejezés.
    A Főgumi előző blogját olvasva, szintén volt egy utánzás érzetem. Már akkor felmerült bennem a kérdés, hogy nem kínos ez.

  17. Én nem vagyok túl tájékozott egyéb-blog ügyekben. Csak csakazolvassa függő vagyok. Nincs is időm egyébre. Erre is csak reggel hat és fél hét között okostelefonon legtöbbször. Az első írás, ami miatt maradtam, az “ember volnék elsősorban” c. (ha jól emlékszem), ami számomra a feminizmus esszenciáját jelentette. 🙂

    • Igen, ilyesféleképpen én is, az időm kevés. Sokszor nagy lelkesedéssel elkezdek mindenfélét olvasni, aztán egyszerűen menet közben kiszelektálódik az ami mégse nekem való, vagy valamiért mégsem érzem igazinak.

  18. Érdekes ez. Én nagyon elbizonytalanodtam a nagy kiválások idején, nem értettem semmit az egészből, hogy mi történt egyáltalán, próbáltam beszélni az involválódott emberekkel, de csak zavarosabb lett az egész, úgy éreztem, hogy állást kellene foglalnom mégis, de a rendelkezésemre álló információk alapján megfejthetetlen volt a konfliktus. Így jobb híján, vagy csak egyszerűen gyáván begubóztam, nem kommenteltem, nem beszéltem senkivel, csak olvastam.
    Nem hiszem, hogy volna értelme valakinek az egyéni választásait, döntéseit bírálni, még különösebben véleményezni se, de egy mozgalom, egy szöveg, szövegcsoport ne lehetne bírálható, kritizálható akár? Én azt gondolom, hogy igen és akinek mondanivalója, véleménye van a témával kapcsolatban, az megteheti és tegye meg.
    Az én életemben az egyik legerősebb iránytűm a szövegértésem és stílusérzékem, sokszor egyszerűen arra bízom magam, hogy mennyire hallom hamisnak azt, amit hallok. Minden szöveg többet és mást is mond, mint amit szeretne. Engem nem ránt be eszme és ideológia, csak a tisztességes mondatok, amelyek mögött nem a lóláb lóg ki, de ott az aranyfedezet.

  19. “Vajon baj-e, ha nem hajtogatom feszt, hogy milyen borzasztó, ami körülöttünk van. Ha nem ilyen szemmel bújom a híreket, ha nem szállítom a napi felháborodást, ha nem fogalmazok mindig erős mondatokat az olvasóimnak. Ha néha csak eltűnődöm valamin …”
    nem baj, én éppen ezt szeretem olvasni, nyugodtan jöhet minden nap egy szép adag
    az imént egy ismerősöm feltett az fb-re egy gumiszoba szöveget, pont azt olvastam, utána ezt
    az előbbi – az én olvasatomban – tele van alattomos piszkálódással, ez a szöveg pedig – gondolom én – jogos felháborodással
    és közben úgy érzem, hogy egy kínos személyes vitába vonódtam be, amihez semmi közöm (nyilván azok, akik itt régi tagjai egy közösségnek, mást éreznek)
    én, az olvasó, el tudom dönteni, hogy mi kell és mi nem kell nekem. És ehhez nincs szükségem a háttérháborúzás személyes részleteire, nem tesz hozzá semmit a lényeghez – a gondolatok, a jelenségek feltárása, a szellemesség és az originalitás doszt elég.

    • Hol személyes az, hogy elmegy harminc ember innen, közülük páran mindenfélét beleszórnak az éterbe rólam, egy csomó olvasó tanácstalan lesz és elnémul a gerjesztett hangulatban, hogy akkor most kihez igazodjon? És hiába mondom, hogy hozzám aztán nem kell, semmi magyarázat, deklaráció, én írni szeretnék és élni a magánéletem?
      Hol személyes az, hogy az elmenők megcsinálják ugyanazt, amit itt láttak, csak “igazi” feministaként, felhasználva az innen összeszedett, érzékenyített, gyanútlan olvasókat?
      Ez blogügy, és mint ilyen, a közösségé. Az is, hogy visszajárnak beszólogatni, kárörvendeni.
      Hol személyes, hogy az a hang, az az értékítélet, az az önjelöltség és bizonygatás, szexellenesség, közhelyes politizálás, a harmóniatagadás, sajátfelelősség/sajáthatókörtagadás lehúz, keserűvé tesz, és én szeretném deklarálni, hogy én nem, nekem más a fontos, és nehogy valaki azonosítson vele?
      Nem azért írtam ezt a posztot, mert személyes a konfliktus, és kiöntöm a sérelmet. Pont Főgumival személyesen semmi bajom nem volt.

      • maguk a támadások személyesek – Gerle Éva ilyen, olyan, amolyan. (Nem pedig az, hogy GÉ ezt vagy azt vagy amazt írta, mi pedig erről nem ezt, nem azt és nem amazt gondoljuk.)
        és – szerintem – ezekre semmilyen válasz, még az sem, hogy “olyan vagyok, amilyen”, nem tud kitörni a személyes kategóriából.

      • még valami
        nekem attól hiteles ez a blog, hogy változik. Attól érdekes, hogy megy előre. Különböző élethelyzetek, a gyűlő élettapasztalat egyre más gondolatokat hoz felszínre.
        azoknak, akik viszont biztonságot, állandó viszonyulási pontot keresnek benne, minden változás a lábuk alatt robbanó akna. Nem ismerem pontosan a történeti előzményeket, de inkább azt gondolnám, hogy ez késztet távozásra embereket, nem az ellenség aknamunkája. A vágy, hogy megtalálják máshol, amit egy ideig biztosnak hittek itt.

        • Igen, a blog változik. Meghaladódik, alakul, témák, élethelyzetek, hangulatok jönnek. Amit megírtam, már nem írom meg ugyanúgy, de nem is tagadok meg semmit, ami fontos, legfeljebb apró részleteket, esetleg át is írom, leszedek-ezt-azt (Eszter pucolt nagyot nemrég, érdekes így utólag válogatni).

          Én nem beszéltem az ellenség aknamunkájáról.

          De az tény, hogy a túlrajongók, nyakamba lihegő kíváncsiak, meg a nagyon jópofák, akik úgy élték meg, hogy ŐK mennyit tettek bele a blogba, és komolyan gondolták, hogy a blog az ő jelenlétüktől, kommentjeiktől, munkájuktól és a blog körüli hájptól működik, ezt jelenti a blog, akik ellepték a blogot, azok személyes sérelmeket generáltak, engem nagyon megterheltek, irreális dolgokat vártak tőlem, iszonyú időket vettek igénybe az életemből, végül kiszervezték a blogot a facebookra, ott engem kibeszéltek és megítéltek (“csalódtak”). Kozma is őket látta, őket nézte, tartotta blognak.

          Mindenki abból indul ki, amit ő lát, egészen intelligens emberek is azt hiszik, hogy annyi az annyi (hogy pl. ha én jelzem, hogy támogassátok a blogot, és arra nem születik ötszáz lelkes komment, akkor biztos egy fillér se jött, és ezt meg is írja, és boldog ettől!).

          Én nem tudom, milyen ezt a blogot annak olvasni, aki nem emlékszik a kis ötszázas, kétezres napokra, amikor élt még János és nem tudtuk, mi lesz, bejártam hozzá a kórházba a kinyomtatott bejegyzésekkel, és felolvastam neki. A találkozók, a csokimisszió előtti blogra, amikor olyan nagyon intenzív, igazi szeretet tudott lenni, illetve gerjesztődött egymás kommentjeitől, egymás iránt, mindenki iránt. Nem tudom, milyen lehet úgy olvasni a blogot, hogy nem is tudod, ki Kozma Szilárd és mit csinált, hogy nem érted a célzást, az irodalmit vagy a blogbennfentest vagy a magánéletemre vonatkozót. Nem tudom, milyen annak, aki nem látja át, hogy engem rendszeresen a saját céljaikra préselnek, használnak és zaklatnak az antifeministák, meg még külön ki is tárgyalnak több fórumon, hihetetlen tévedések (pl. hány gyerekem van) és ferdítések közepette (az ő szemükben vagyok én őrmesteri, szélsőséges, férfiak ellen harcos akciókat és lejáratást indító feminista — és ők is hallgatnak ám, ha Örkény István, pattanásaink állapota, a gyereknevelés vagy a futócipő a téma).
          Az is tény, hogy nagyon lesik sokan, és ők jelentős részei a grafikonoszlopnak, hogy vajon mitől akkora szám ez a blog, miért linkelik annyian, hogyan működik, mitől lehet a megélhetésem is. Köztük would-be bloggerek.

          Vagy épp azt lesik, napi ellenszenv-igényüket kielégítendő, hogy már megint mi történt velem, mik az ügyeim, mikkel vagizok, mibe lehet belekötni, leleplezni, hogyan manipulálok, remélik és meg is írják, hogy megcsappantak az olvasóim.

          Nos, ők időnként megírják nekem ezt, kommentben, ami nem jelenik meg, vagy néha igen, meg e-mailben, hogy milyen szörnyű vagyok, folyton látszatot keltek, vetítek, hazudok és bosszút állok, sőt, azt is, hogy utánam nyomoznak informatikussal, és látják, hogy hamisítom a kommenteket, meg hogy a szeptemberinek mondott hasfotóm februári, és az olvasók át vannak verve a hasizmommal.

          Vannak a soha nem vagy egyet-egyet kommentelők, akik nem variálnak, nem is nyílnak meg, nem akarnak szerepelni, nem vonódnak be semmibe a szövegeken kívül, néha írnak e-mailt vagy havonta támogatnak.

          Szóval itt mindenféle olvasatok meg olvasófajták vannak, én csak néha tapasztalom, ki mit gondol blognak, nekem meg minden, mindez együtt a blog. A szerkesztés, a témák kitalálása, az olvasottsági statisztikák (egy meglepően stabil ötjegyű szám), a támadó és a hálás e-mail, a segítségkérés, “a blogról írták” menüpont, a betűhiba, a telefonszámát kiíró olvasó, akit ettől meg kell védeni, a másik blogger, aki átlinkel, a találkozók, véletlenül és szervezetten, kettesben, hármasban és százasban, azok, akik rámköszönnek, hogy “te írod azt a blogot?”, a szerelem: az itt megszületett, szövegen keresztüli, nagyon mély beleszeretés, az ismerős arcok az életemből, a barátaim, akik nagy része naponta olvas, a függőben maradt kommentek, a rengeteg spam, a sunyi támadások, a régi kommentelők, az eltűntek, az új néven ittmaradók, a beköszönők, a támogatók utalásai, a beérkező kattintások, a linkek máshol, a kimenő kattintások, az egyes bejegyzések olvasottságának aránya, a régi szövegek, az újra kitett szövegek, az átírt, egyszerűsített posztok, a meghaladott posztok, a könyvbe való posztok, a címkék, a kategóriák, az elkezdett vázlataim, a szavazások menüpontja, a fejléc, a kép kitalálása és közzététele, a jól hangzó néhány szó kiemelése a közlés előtt a fb-ra, a facebook rendben tartása és tökéletesítése (minden látványos izé nélkül), és az elhárítása azoknak, akik szerepelni szeretnének valamilyen érdekből, vagy reklámozni.

          Nekem mindez a blog, és mindig elhűlök (butának tartom), amikor valaki nem is feltételezi, hogy mennyi minden történik, amit ő nem lát, amit csak én tudok, és hogy neki nem lehet teljes képe a blogról és nem is erőltetheti rá, hogy milyen a blog, milyen legyen, és hogy én ebben hogy érzem magam.

          Nagyon stabilan, teljesen egyértelműen, erősen érzem magam a blogon, nagyon szeretem, átlátom, sokáig lesz még blog, ilyen vagy hasonló. Kiélesedett agyú, tudatos vagyok, formálok, szavakat illesztgetek, ezer helyről használok infókat, linkeket, utánamegyek verseknek, adatoknak, biciklimárkáknak. Nem terápia és nem kiömlés a szöveg, nem panaszkodás és nem visszavágás, nem tanácskérés. Író üzemmód van folyamatosan, fejben írás, félálomból eredő mondatok. Interakció, közösség, távolról szeretett vagy méltányolt emberek, jóleső érzések, emlékezetes mondatok, néha félreértés. néha eszmélés, hogy nagyon mást lát ő, mint én, netán eltalálja, érzékeny. Szabadság: azt írom, csak azt, amit én gondolok, nincs alku, részrehajlás, kímélet, és nem az olvasó egyetértése vagy akár megértése jelenti, és nem is az olvasottság, hogy jó-e a szöveg.

          Ezt a jó érzést és működést meg lehet persze keseríteni percekre vagy napokra, igyekeznek is, de hát az is része annak, ahogy a világra a blog reagál. Egy biztos, hogy nagyon fel szokott tűnni mindenkinek a csakazolvassa, megjegyzik, számon tartják, itt ragadnak, csendesen építkeznek belőle, rajonganak, vagy utálkozva beszélik ki — mindez együtt nem más, mint hatás, figyelemkeltés, és pont ez az, amiért minden blogger kezét-lábát töri.

  20. Se lányom, se fiam nem lesz. Ennyit tehettem a rendszerrel szemben. Nem adok neki újabb áldozatokat. Sírba viszem a génjeimet és a bánatomat. A döntésem nyomán érdektelen számomra, hogy mi lesz a női mozgalommal. Ember embernek éhes vadásza. Embernek lenni rossz.

  21. Nem szerettem a káromkodást, az egyik nevelőapámra emlékeztet. Így az-az oldal is. Sok sikert kívánok nekik! Csak ne legyek velük sem egy térben, sem egy élethelyzetben. Véleményemet tiltás formájában kifejeztem már jó ideje.

  22. Először kommentelek, bár olvaslak már egy ideje…
    (a fene vigye már el, itt csendre, meg hosszan tartó figyelemre szokok, a Fészbúkon meg senkinek nem írtam még annyira hosszú válaszposztot, mint neked, amikor vitatkoztunk ehh… 🙂

    Értem őket is:szélmalomharcnak tűnő feszült munka is lehet ez, nekem ők kicsit a feminizmus Malcolm X-jei, forradalmi hevülettel, radikális és mostban ható, felkiáltójeles forradalmat akarók.

    Egy barátoms zerint férfigyűlölők, szerintem csak harccal ébredtek, csalódottak, keserűek és…emiatt el is szállnak a kis eredmények mellettük.

    Kurvára nincs szerintem forradalom a dologhoz való felnövés nélkül, csak vödörverés lapáttal, majd visszasüppedés, majd harcii hevület, majd megint a vödörverés.

    Aláírtam a petíciót, mert egyetértek a tartalmával, Veled is egyetértek és azt gondolom mégis csak, hogy az igazság Ti ketten együtt.

    • Köszöntelek első kommented alkalmából, emlékszem a diskurára.

      Nekem nem az eszmékkel és célokkal van bajom (sőt, mivel azok itt formálódtak, nem is lehet). Néha érzem a leegyszerűsítést, a nem tisztázott (nem elég tájékozott, félreértett) dolgokat Gumi szövegeiben (pl. buzinak nevezi a homoszexuálisokat, a forradalomról romantizáló leegyszerűsítéseket ír, vagy amikor állítja, hogy ő liberális, elfogadó, és mindig kiderül, hogy mennyire nem). Néha értem, hogy ha mások, a nem-érzékenyítettek ezt gondolják feminizmusnak, az miért teszi nagyon nehézzé, hogy tényezővé váljunk társadalmilag. Ezért zavar az egyeduralkodó harsányság. És tudom, meg volt, aki meg is írta, hogy nagyon torzítja a látásmódját, közérzetét az állandó Ügy, az elhatárolódás, nemet mondás, a sok probléma és keserű tapasztalat, benne ragaszt az önigazolásban.

      Nekem a belső erő, a szabadság meg az esztétikum, életöröm, a dolgok megértő megfigyelése a fontos, és a tiszta gondolat, szókimondás, következetesség csak ezek által tud fontos lenni.

      És a stiláris hamisságot érzem. Amikor valami nem az, ami, hanem csak eszköz, hogy “végre én is sikeres legyek”. Amikor úgy nagyon van mondva, hogy itt már annyian vannak, micsoda tömegek és figyelem és de hálás nekik (önbeteljesítő, jó ómennek szánt mondat: ha azt mondom, sokan vagyunk, akkor sokan leszünk, kezdő koromban én is csináltam, és hiába tényszerű, ha átlátszó).

      Az utánérzést, a feltűnni vágyást, a gyenge, hatásvadász mondatot, az innen szedett, de rosszul használt szókapcsolatot érzem, a jópofának szánt, agresszív címet/logót, és ideges leszek tőle. Hogy nem forradalmat csinálunk (szerintem egyébként az történik), hanem ÉN csinálom meg a forradalmat, ELŐSZÖR, végre, zseni vagyok, ide nézzetek.

  23. Leszűrtem a reakciókból, hogy teljesen máshonnan nézitek ezt az egészet, nem értitek, és fontos mozzanatok hiányoznak.

    Ezért összefoglalom, mi történt, már amiről én tudok, és milyen sorrendben.

    Tavaly tavaszra kialakult itt egy nagyon pörgős légkör, néhány markáns, magáról sokat mesélő olvasó formálta, a valós életbe is belement a blog (csokoládémisszió, nickekből emberek lettek), és ez a közösség, facebookos társalgás egyrészt klikk lett a kevesebb idejű vagy távolságtartóbb csakazolvassa olvasókhoz képest, másrészt később hatalomnak bizonyult, és felhasználták ellenem.
    Ebben a körben később elég csúnya, hazug dolgokat is írtak a hátam mögött.
    A blog születésnapján egy olvasó lett az est főszereplője. Többek szerint ez fura volt és semmiképpen sem konszenzus. Ő nagyon boldog volt, ezt jó volt látni, bőséges fotóillusztráció van a blogon, ahogy átveszi a köz értékes ajándékát.
    Engem meg akkor a szerelem érdekelt.
    Az őrületig járatott Kozma-ellenes akciók után, az idegrendszer legvégén kirobbantak a csalódások itt, ki mit mondott, miért, látványos távozások, sunyi visszajárások, kommentben beszólogatások.
    Én túl közel engedtem magamhoz embereket, segítséget ajánlottak, láthattak nagyon mély válságaimban, és megbíztam bennük.
    Szerelmes voltam, nagy, sorsszerű szerelemben, és nem figyeltem annyira a blogot, fárasztott a nagy közösségi élet.
    Majdnem mindegyikük, akit közel engedtem, jogosnak hitte, hogy megítéljen, tanácsot adjon, megnézegetett, néhányan vissza is életek az infókkal.
    Egy tömbben elmentek ekkoriban (május-június) többen, meghatározó emberek.
    Én hallgattam, aztán olyan szemétségek jutottak a tudomásomrta, hogy akkor már, több hét után, nem hallgattam. Akkor vita, sértődés stb.
    Többen küzdöttek azzal, hogy “kéne valamit kezdenem az életemmel, a tehetségemmel”, és egyre jobban irritálta őket, hogy én vagyok a sztár és engem kell imádni (nem kell, de nagyon nagy volt a hájp). Tehát nem csak a feminizmusról meg a ki-ki beszélget igényéről van szó, hanem maguknak akartak sikert. Ami érthető, csak az akarás nem annyira működik (a siker történés inkább, másrészt némi tudatosság, saját svung, írni tudás, önálló gondolat nem árt hozzá).
    Én védtem a nyugalmamat a rengeteg eseménytől, írni akartam.
    Alakultak más helyek is ekkor és korábban, aktív olvasóké, akik inspirálódtak itt, azóta is kommentelnek, ha kevesebbet is. Ők szóltak, hogy Éva, ez a blogom, tök sokat köszönhetek neked, örültem, linkeltem őket, semmi vita, ellentét nincs köztünk, egyikük egyéves szülinapot is tartott azóta.
    Akik viszont direkt feminista helyet alapítottak, az csak eltűntek, semmit se mondtak, se itt el nem köszöntek, se konfliktus nem volt, de világosan azt a beszédmódot és önmegvalósítást és témákat és közösséget akarták létrehozni, amit itt figyeltek meg.
    Gumi október 17-től van blogon, előtte facebookon volt, novemberben olvastam 4-5 írást. Egyikből valamit idéztem is itt. A cím és a logó, meg a bögreárusítás gagyisága már ekkor szemöldökfelszalasztós volt.
    Amikor wordpress lett, akkor ugyanolyan sablont használt, mint én, és volt mielőtt kommentelnél menüpont, meg nagyon sok átvett félmondat, gondolat, gesztus, egyedi szóhasználataim lelopva.
    Ugyanakkor a nem adunk puncit-férfiak nélkül élünk-leszámoltunk velük beszédmód is elkezdődött, ami engem megdöbbentett.
    Ekkor gratuláltak néhányan, jóindulatúak az új blogomhoz nekem.
    És ekkor kezdtek feszülni antifeministák, hogy mivel állt már elő megint Gerle Éva.
    Szóltam Főguminak, hogy ez így nem jó, én tök mást írok, és nem akarok összekeverődni.
    Ő írt egy posztot november 6-án, amelyben leírta, hogy ő nem fedi fel magát, de ő nem én. Mindannyian Éva köpönyegéből bújtunk ki, nem tagadom meg a barátaimat és nem felejtem el, honnan jöttem. Ezt írta.
    Nagyon korrekt volt, meg is nyugodott mindenki, de ez a poszt később nyomtalanul eltűnt, pedig nekem továbbra is fontos, hogy világos legyen, hogy én itt vagyok, itt is maradok, nem vagyok benne semmi másban, ne keverjenek vele.
    Ugyanekkor ment a Huffnágel (nőgyűlölő blogger) ügye, akivel korábban is baj volt aljas tartalmai miatt, és korábban is volt ellene (patentos) tiltakozás, de most engem támadott meg személyeskedve, fotómat kitéve, fenyegetőzve és uszítva, hogy ő jól szerepeljen a Goldenblogon (én nem indultam a versenyen, valaki más nevezett). Lásd itt: https://csakazolvassa.hu/2014/11/15/nem-mondom-hogy-nem/
    A Gumis közösségképzés egyik lépése volt a Huff Goldenes szereplése elleni fellépés, és amikor a Gumi fb-n meséltem egy aktuális fordulatot, akkor megkaptam, hogy majd ők csinálják ezt, nem kell nekem ott kommentelnem, ne keverjem a dolgokat.
    Két poszt alatt kommenteltem novemberben (az egyik bírálat volt a buzi szó használatát tettem szóvá, a másik irodalmi adalék), a fent említett távozók, egykori nagy rajongók, akik mindent, a gopndolataikat és az egész köztöüsségiséget, a témákat, a barátokat is innen vették, gyakorlatilag elküldtek a picsába, lelájkoltak.
    Kialakult a határozott érzésem, hogy nem vagyok kívánatos, el akarnak távolítani, szó nincs virágozzék ezer virág-egyre több építő női hely van-fogjunk össze típusú feminizmusról, üdvözlendő fejlődésről, és onnantól nem olvastam Gumit.
    Az volt a benyomásom, hogy erkölcsileg is elítélnek, kavarnak az infókkal maguk közt, és azt hiszik, hogy nélkülük a csakazolvassa már nem is létezik. Itt cvd, szintén régi és szintén gumira távozott olvasó írt januárban egy elég szemét kommentet, miszerint nem én találtam ki ezt az egészet, ők tök mások, és “erős lesz, mi hajdan gyenge volt, s gyenge, mi erős”. Nabazz.
    Pár hét után Ügy lett a Gumiból, ő a vezér, igazi női tér, ahol végre lehet világot formálni. Én nem mondtam semmit.
    A nők levelezőlistáján, elég széles körben egy aktív olvasó, akivel jóban voltam, és aki szintén abbahagyta itt a kmommentelést, elkezdte ujjongva osztani a gumilinkeket, hogy végre valaki milyen jól kimondja! Ez már furcsa volt.
    Tele van a Gumi önszuggesztív állításokkal, hogy milyen sokan vagyunk, tényező vagyunk, beépültünk a köztudatba, ami elég vicces pár hét után, úgy, hogy a többiek, a Nőkért, az Üvegplafon és más helyek is, nem csak én, elég ismerten vannak jelen a virtuális térben hosszú évek óta.
    Januárban elolvastam a szopós cikket, megtudtam, hogy nem szeretünk szopni, senki sem szeret, a nők csak nyomasztva vannak a szexszel, de többet nem adnak puncit. Én nagyon nem akarom, hogy ezt jelentse a feminizmus, annak ellenére, hogy nincsen partnerem és nem keresek társat.
    Néhányan, akik aktívak voltak a Gumin, elmesélték, hogy nem jól hatott rájuk az ottani hangulat, mert lehúz, beteltek vele, és hogy olyan, mintha felébredtek volna most már. Én nem szeretem azt, hogy vagy ide, vagy oda kell állni, és hogy nekem mesélik, lojalitásjátszmává válik, mert nem kell, továbbá én is hiszek a düh erejében (és mellette az okosságban), de én is gondolom, hogy az állandó problémaérzékenység, tenniakarás semmit nem javít az olyan, már érzékenyített nők életén, akiknek személyes problémájuk is van.
    Az állt össze bennem, hogy a feminizmus a Gumin egyéni kudarcok, rossz közérzet, életközépi válság, öregedés, pasikkal való koppanás, szar megalkuvások igazolására van felhasználva, és nekik ellenszenves, ha én örülök, erősödöm, jól élek, szerelmes vagyok, sportolok. Azt régóta tudom, hogy aki nem örül annak, ha jó nekem, az nem barát és soha nem is volt az.
    Petíció, kérdőív is itt volt, innen vették, és még egy csomó mindent.
    A NPE nekem illuzórikus ahhoz képest, amilyen körítéssel, politikailag, nőnapon előálltak vele. A “ne szüljenek a nők” egészen durva és káros tévedés (tehát hogy nyomásgyakorlásként, feminizmusból ne szüljenek), ezt megírtam a ne szűlj… címűben.
    Ekkor lekápóztak, okos nő vagyok, aki ócsárol, és konzerválni akarom a rendet, mert nekem könnyű: jómódú és privilegizált vagyok, aki tolja a patriarchátus szekerét, bár ez más bírálónak is szólt, de akárkinek is szól, nagyon sértő, ijesztő és buta.
    Erre álltam elő ezzel a poszttal. Nem hiszek az Ügyben, azt látom, hogy nagyon érvényesülni szeretnének az aktívak, ott is elkezdődött a “drágáim, csóró vagyok, utaljatok pénzt”, donate funkció használata is innen van lopva, de peresze tagadják, én nem is létezem, és még azt gondolom, hogy nagyon kell nekik a közösség, a tábor, mert az jó érzés. Tényleg az, csak így és protest-létként torzít, fanatizál, falat von.
    És a legdurvább: puffogás van, táborképzés, áltisk uszulás, pletyka és bulvárcikkek két mondatos, puffogó kommentálása saját tartalopmként.
    Gumi nem tud írni rendesen, nincs hozzá ereje, gondolata, stílusa, ehhez kell a hatásvadászat, Gumi csak mérges, és nem “a Rendre” (ez is innen), hanem a saját elbaszott, elhalogatott, kavarással és zavarokkal teli életére.
    Mindenkit, aki mesélne a Gumiról, olyat, ami nem látszik kifele, leállítok, én nem kommentelek sehol, és nem is olvasom őket. Igen, én úgy gondolom, hogy korrekt vagyok, jogos a bírálatom, a felháborodásom, és érthető, ha foglalkozom velük, mert én vagyok megtámadva és leutánozva, és utálom a hamisságot.
    Most többen visszajöttek, vagy csak megszólaltak újra, írni kezdtek, tavasz van, örülök.
    Nem háborút akarok, hanem hogy ez itt álljon, tiszta legyen.
    Most meg megy a nyomasztás, hogy én erről ne írjak, “ne rivalizáljanak blogok”, de szerintem ez a békekívánás csak arra szolgál, hogy független kezdeményezésnek tűnjenek, ne vetüljön rájuk az árnyékom, és ne lehessen tudni, mi hogy történt. Nyilván érdekük eltudsolni az epigonságot, az aljas szarkeverést, és új nickeken friss erőként előállni, meg ellepni erőszakosan a civilnős levlistát.
    Aki itt volt, figyelt, úgyis tudja, hogy volt és kik ők.

  24. “A jó szex girlpower, boldogan benne tudni lenni a világban girlpower, pénzt keresni girlpower, jól lenni a gyerekeiddel girlpower, főzni egy vibrálóan finomat girlpower, kigyúrni a rombuszodat girlpower, elismerni, hogy ki inspirált, az girlpower, megtalálni az utadat girlpower, örülni más sikerének girlpower!”
    Éva, miért osztod meg így a dolgokat? Miért lenne mindez girlpower?

    • miért ne lenne girpower bármi, amitől a nő egyénként erősödik?
      szerintem is az
      és az is girlpower, amikor hiteles, önazonos vagy = tudod honnan jöttél, kitől mit kaptál, ha tovább léptél, akkor sem mocskolod azt, amiből építkeztél, és tudod: minél több boldog, önazonos, őszinte és hiteles nő van, az öröm, mert akkor múlik az elnyomás, a rendszer többé nem működhet

    • Én ebben hiszek, és ezt igyekszem erősíteni, nekem is ez a power, és sokan írják, hogy ők is erősödnek. Egyébként meg nyelvileg nagyon szép ez a felsorolás. Nem oszt, hanem halmoz. Folytatható. Amit én Gumin olvastam, nyomasztó pattogás, követelőzés, hibáztatás, felelősséghárítás, önfényezés volt.

  25. “Hallottam sírni a vasat,
    hallottam az esőt nevetni.
    Láttam, hogy a mult meghasadt
    s csak képzetet lehet feledni;
    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt –
    minek is kell fegyvert veretni
    belőled, arany öntudat!”

    ez jutott még eszembe.

  26. cika, március 20, 2015 13:25:
    https://csakazolvassa.hu/2015/03/17/a-feminizmus-nem-nyomorlicit/#comment-133644
    Hát, érdekes nekem, ahogy ezt látod, elemzed.
    Legelsősorban az igazságérzetemről van itt szó.
    Nekem, bármit is csinálok, fel van hajtva a sisakrostélyom. Én tényleg nem keverem a szart, én leállítom azt, aki róluk mesél.
    Ők tényleg jó szándékúak voltak, és minden, ami csúnya abban, amit csináltak, az egyszerűen gyengeség, boldogtalanság, élethiány, azért használódik a feminizmus is visszavágásra, erőszakra, önigazolásra és sikerkovácsolásra.
    A pozíciómat, azt a felépített világot lesték el és használták fel, ahhoz képest igen gusztustalan volt, ahogy mindenféle érv nélkül gyűlölködtek, kiutáltak.
    Nekem nincs baj az eltűnésekkel, én nem annyira kötődtem egyesével emberekhez. Vannak korszakok, természetes, ha egy darabig itt van valaki, aztán elmegy. Mondjuk a jobb érzésű el szokott köszönni, és nem von rácsot, falat közénk. Ha viszont viszi az étkészletet, húsz másik olvasót, akiket itt ismert meg, és akikkel napi szinten pezseg, és lojalitást vár tőlük, ellenem, az mondjuk szerintem kóros.
    Nekem olvasóim vannak, nem barátaim ők (kivéve a barátaimat, akik olvasnak), elég régóta érzem természetesnek, ahogy jönnek-mennek. Tudom, hogy bántó olvasata is van ennek, mint ahogy annak is volt, hogy “az olvasó nem barát”, de megint leírom: többen sugallják, hogy nekem van szükségem az olvasóra, ők vannak itt az én kedvemért, és hogy nekem jó, hogy ők itt vannak, kommentelnek, esetleg csacsognak. De nekem, már bocsánat, mindegy, ki van itt, én úgy képzelem, azért van itt, mert neki jó, nekem egy ismeretlen ne tegyen ilyen szívességet, hanem pillantson a blog címére, és profitáljon belőle, de tisztességesen. Amúgy meg, tudom, mindenki egocentrikus, magát és a maga szerepét tartja fontosnak, de ez a blog már három éve megy, és mindig van olvasó, új olvasó, és egyre több van, így működik ez (nem csak azért, mert jól és lelkesen írok, inkább a google miatt: ha naponta kiraksz blogra, facebookra releváns és változatos tartalmat, és már egyszer lett valamelyes híred, akkor kb. az isten sem ment meg attól, hogy folyamatosan terjedj, és növekedjenek a kattintások és a kattintók).

    Nekem ez nem a magánéletem, hanem a blogom (a szakmai életem?), és én nem engedhetem meg magamnak, hogy ragaszkodjak egy-egy emberhez, utánamenjek, megbántódjam. Nem véletlen, hogy ők járnak vissza, ők olvasnak, némelyik ír is, nem én lógok ott náluk.

    A lelájkolás nevetséges, sunyi, a névtelen visszajárás-kommentelés is (szerintem az illető blöfföl amúgy, nem támogatott soha, legfeljebb olvasott, de azt nagyon szorosan, és fogjuk még olvasni, hogy neki mennyire nincs kedve a blogomhoz). Az érint egy kicsit, hogy miket gerjesztettek el rólam, valahol, valakik írtak névtelenül, meg persze a cseten egymás közt. Hogy ők mennyit beszélgetnek és milyen jóba lettek, azt el se tudjátok képzelni. Én sem tartottam durvának, csak a következményeket látva. Tök beteg dolog egész nap virtuális ismerősök körében élni ki a kapcsolódásigényt.

    A hangulat, akárki akármilyen korrektnek tartja/ mondja magát, gerjesztve volt ellenem. Tehát megfelelési vágyból, lojalitásból torzultak olyanná többen (vagy megsértődtek amiért letiltottam a fb-n az idegesítően kotnyeles barátnőt), akik ha ezt az egészet megnéznék az értelem fényénél, hogy én hogy viselkedtem, érthetőek-e a reakcióim, őket bántottam-e, akkor be kéne látniuk, hogy én csak a véleményemet mondtam el mindenkor, ők viszont nem, csak érzelmileg fujjogni kezdtek.

    Az is kár, komoly kár, hogy egyszerűen abban a hangulatban nem lehetett bízni senkiben, hogy kinek adhatok jelszót, kinek a kávémeghívása okés, és szervezhetek-e valaha találkozót, vagy abból is az lesz, hogy “szar volt a torta, és Évának élőben nincs is varázsa” névtelen kommentként. (Luxusdarabról van szó, mindkét esetben 🙂 )

    Nem írtam a fönti részletesben, hogy én nyáron, miután a fiam szólt, hogy a blogosok közül néhányan nagyon szidnak engem a fb-n, megnéztem azt a tartalmat (egy privát csetünkből tett ki idézetet az illető a saját állítását igazolandó, engem hazugnak beállítandó), és aki ott hőbörgött ellenem, vagy ezeket lájkolta, azokat én mind letiltottam. Ezért is haragszanak, sérelmezték is. Mert ugye ők kibeszélhetnek, beszólhatnak kommentben itt, távozhatnak sértődötten, bazmegezhetnek nekem nagybetűs e-mailben, de ha ezek után három héttel megy egy körlevél pár olvasónak (más ügyben), akkor szóvá teszi, hogy őt miért hagyták le a címlistáról (eleve, honnan tud a levélről?). Tényleg hatodik cé, őrjítő.

    Egyvalaki szólt abban a kommentelésben a csetkitevőnek, hogy ez gáz. Akkor rájöttem, hogy semminek nincs értelme, az olvasók pörgette intenzitás, rajongás, nagy érzelmek megoldhatatlan helyzetbe szorítottak és felfaltak engem, és ezek az emberek tényleg nem tudják, hogy mi lett volna irányomba a reális elvárás (a rajongás, kíváncsiság, megítélés, rajtam témázás is nyomasztó volt, de a keltett botrány, az meg egészen), és azt sem, hogy kitől mi jött az életükbe, hogy honnan az erejük, a lelkesedésük, a feminista gondolat, honnan veszik egyáltalán, hogy ügyekért ki lehet állni a nyilvános térben és nem szabad félni.

    Nekem igen stabil baráti köröm van, hetvenhét próbás, és bár könnyen nyitok és létesítek újakat, nem mint embereket siratom a távozottakat, még azokat sem, akik végül barát-szerűek lettek. Ez az egész őrület abból a lojalitásból fakadt, hogy mi vagyunk a csakazolvassások, itt végre elmondatjuk a történetünket, és megvédjük a vicces Kozmáék ellen a mi bloggerünket. Ennek a varázsa veszett el végképp, az által, hogy a csokimisszió, a csetelés és a blogtalálkozó révén arcok lettek a nickekből, és valami túlzó egymásba mászás. Erre én nem figyeltem eléggé, mert nem akartam rossz fej lenni, irigynek tűnni, pedig rossz előérzetem volt, hogy nem tartanak semmilyen határt, másrészt mert akkor a szerelmem kötött le 150 százalékosan, harmadrészt, mert engem is megejtett a közösségszervező olvasó karizmája, és én is megbíztam benne, meg mennyit segít, szervez, jön, figyel rám, aztán meg meg lettem ítélve, és az lett az olvasat, hogy kihasználtam és eldobtam, pedig ő volt az, aki csalódott (ismeretlen okból, asszem, Naja távozása), és ő vágta rám az ajtót.

    Voltak, akik tényleg lesni jártak engem, méricskélni magukat, és buli voltam nekik, nem volt ez mélyebb viszony. Szóval természetes az eltávolodás, az élet része, nem mind nagy dráma, én csak a bizalmat sajnálom, mert többen visszaéltek vele (névvel kirakni a szerelmi sztorit, az mondjuk elég meredek). Meg ahogy megélték, valósággal kívánták is, hogy nélkülük nincs már blog, vége van, nekem rossz lesz, leáldozott a napom (ahogy írta is itt nemrég egyikük).

    Na, ez most zavaros lett, de vár még a hasizmozás. 🙂

    • Szerintem nagyon jó, hogy ezt leírod, komolyan.
      Kívülről ez a petíció úgy látszott, hogy K. Sz. és élete párja gusztustalan, légbőlkapott marhaságokat irkál, és csatlakozott még 4-5 náluk is rosszindulatúbb ffihangos.
      Azt nem gondolta szerintem senki, hogy volt olvasók beszélnek ott ki.
      Én legalább is nem gondoltam.

      • Én nem tudom, kik voltak, de taglaltak ott nyáron, nyár végén, a blogtalálkozóra utalva. Lehet, hogy ez blöff volt, de kiment oda (szándékosan, bosszúból) olyan infó, amit csak közülük tudtak néhányan. Az én szempontomból jobb az összes nagyon lelkes, eltávolodott olvasótól távol tartani magam, mert nemtudhatom, milyikük volt. Persze ők úgy képzelik, hogy csak ők vághatják rám az ajtót meg írhatnak szemétségeket, én az igazat se írjam le, hallgassak, tegyek úgy, mintha mi se történt volna, sirassam őket, legyek csak szépen hüppögő áldozat. Elég heves reakciók tudnak lenni, ha ilyesmit leírok. És én ezekről a történésekről nagyon sokáig hallgattam, pedig komoly fenyegetettségérzésem, depresszióm volt miattuk.

    • Szerintem abban semmi serto nincs, hogy deklaralod azt, hogy nem baratok vagyunk itt. Mert tenyleg nem. En is igy gondolom. Az olvasok egymassal sem es veled sem (kivetelek lehetnek, de most a nagy atlagrol van szo). Ez persze nem zarja ki azt, hogy a szemelyes talalkozaskor rakodjon erre meg tobb szimpatia, de meg az ellenkezoje sem kizart. Mert valoban a virtualis ter teljesen mas es lehetnek nagy hokkenetek amikor a valos eletben talalkozunk egymassal.
      Volt mar ugy, hogy a virtualis terben megismert szemellyel vegul azert nem akartam talalkozni, mert a telefonban a hangja, stilusa alapjan ugy ereztem semmi ertelme megismernem azt az embert. Untam es utolag ha ragondolok a neten sem volt erdekes, csak annak allitottak ot be masok. Mar a fb-rol is torlom azokat, akiket nagyjabol ismerek, de nem kulonosebb elvezet a veluk toltott valosagos ido. Miert lenne valaki az ismerosom ott, ha az eletben nem esik jol vele kapcsolodni?

    • -_- jesszus. durva történet.
      a kozma-ügynél olvastam párszor, hát már akkor is úgy voltam vele, hogy az egy téboly, igazi őrület. és hát, ez is az, csak kicsit más a jellege. de attól még baromira bántó, még olvasni is rossz.
      nagyon találó a hatodik cé elnevezés. különösen most, hogy olvastam az iskolai bántalmazós írásodat és a hozzászólásokat.

    • Én is örülök, hogy így leírod. Én is azt gondolom, hogy maga a kialakult viszonyrendszer, lelkesedés volt hosszú távon tarthatatlan, hogy végül miért omlott szét és hogyan azt azóta se értem, de most már azt hiszem, hogy mindegy is. Csalóka ez a közelségérzés, amit ez a fajta kommunikáció nyújt és nem (feltétlenül) ültethető át IRL.

  27. Örülök, hogy igényesebb tartalmak jelentek meg mostanában a Gumin.
    Az agytrösztként működő, mély és árnyalt Gumi, akinek sűrű kattintásait láttam itt az elmúlt napokban (jellegzetes helyen él, onnan tudom), nagyon jó, pozitív üzenetek alkotásában segédkezett, felismerhetőek a gondolatai, szavai (Gumiszoba Projekt). Mint civil politikai részvétel, ez pontos, tökéletes, ha nem is kecsegtet a remélt eredménnyel.
    Amikor a bátor eszmék deklarációjának láthatólag nem a bátor eszmék megvalósítása a célja, hanem az, hogy a nők oda akarjanak tartozni, és jó sokan legyenek, és tolják a kezdetektől UpdateNorbi-szerűen brandként kezelt Gumiszobát, az nem annyira hiteles. A deklaráció egyébként sem jelenti azt, hogy a cél már el is van érve (tehát hogy azzal, hogy kimondjátok, hogy erőt, közösséget, női öntudatot, életjavulást szeretnétek, ezek akkor meg is vannak). A Gumi közössége és működése jelen formájában nem nyit, hanem zár, lojálissá, kritikátlanná és mások ellen gyanakvóvá tesz, emellett internetes időelbaszásra, üresjáratokra, függő facebookozásra és csatakiáltások terméketlen hallatására ösztönöz valódi gondolkodás helyett. A hangadó Gumikat kifejezetten zavarja az emberek (nők) sokfélesége, mindenki ellenség, aki nem érti a feminizmust, ellenben a kerék újra fel van találva, tehét csak az ő friss felfedezéseik számítanak, azok revelatívak és nagyszerűek. Vagy például aki erotikusnak találja (és nem pornóagymosottan vagy jókislányként) a szopást, az kellemetlenül érzi ott magát, és leginkább hallgat, nem lehet erről vitázni se, mert/amióta Főgumi levezette, hogy falon átdugott faszt nem szopnénk szívesen, tehát a szopás mint olyan sucks. Itt kiemelném, hogy a szopást mint megaláztatást és kényszert ábrázolni és kezelni a patriarchátus érdeke és logikája, az egyenlőség elkötelezettjeinek célja csak az lehet, hogy — miközben nem maradunk párkapcsolatban olyan férfival, akit nem kívánunk, és semmibe nem megyünk bele, ami nem vágyból és szeretetből fakad, és mindezzel, tehát hogy mi esik jól pontosan és mi nyomasztás, kemény önismereti munka révén tisztában is vagyunk — a teljes lényünket szerető partnereinkkel felszámoljuk azt, hogy a szopás, a szex, a kabát felsegítése, az “apa hozza a pénzt, mi meg háziasszonykodunk” szereposztás megalázó és ellenünk van.
    Ajánlom ez ügyben újraolvasásra némileg árnyaltabb posztomat:
    https://csakazolvassa.hu/2012/08/15/oralis-oromszerzes-igy-keso-ejjel/

    A zárt kommentelés általában hamar kiszárad, elsorvad.
    A megélhetésre való célzás (nekünk ez nem megélhetés, nem fő projekt) szemét dolog, különösen hogy Főgumi az én érveimmel (ez olyan, mint egy magazin, annak az árát utald át), és szociális helyzetére hivatkozva kért pénzt az olvasóktól. A másik, hogy az én üzeneteimet vagy írni akarásomat sosem torzította az, hogy számottevő bevételem van a blogból, sőt, nem voltam rest fontos támogatóimnak sem elmondani, ha nem értettem velük egyet, mert hosszabb távon a szuverenitásom fontosabb, mint az a pénz (de értem: akkor a kezdeti tervekkel ellentétben a Gumi mint pénzes ügy befuccsolt).
    A név, a bögre és a logó kínos, vállalhatatlan, hacsak valaki nem élvezi az állandó facebookos adrenalinfröccsöt és mások provokálását. Az erősködés, lezserkedés, trágárság és jólodamondás nem erő. Erő: okosság, hitelesség, öröm, kitartás.
    Örvendetes, hogy a csapat” meggyőzte Főgumit, hogy férfiak is velkám.
    Azonban nem igaz, hogy nem érdekli őket, mit szólnak mások, akik nem értenek egyet velük. Az állandó a paranoid készenlét és ellenségkeresés mint közösségösszetartó erő improduktív és hamar csalódásokhoz vezet.
    Továbbra is erős vonulat a kétségbeesett önmegvalósítás, a “figyeljetek ide, ez valami nagyon dögös-vagány hely”, az ürügyként (sikerkocácsolásra és menőzésre) használt Ügy, az “elindultunk Európa felé és mi végre elsőként csinálunk is valamit” röhejes önfitogtatás, a felszínesség, az olvasók tolongás-rajongásigénye, vezér- és modelligénye, szektás zártság és zsargonhasználat, a terméketlen dühösködés, a többi projekt nem létezőnek tekintése.
    Főgumi radírként is működhetne: üdvös lenne, ha a nem adunk pinát, a levágnám a farkukat és a szájukba tömném (ez pont Hajnalkám kommentje), a “nyösztetés” (a szex összemosása a molesztálással, csikarással, erőszakkal, béke kedvéért való derákbeadással), a kápó, a “privilegizált/jómódú nő ekéznek, de majd nézzenek tükörbe/aludjanak nyugodtan” aljas és sértett manipuláció (ez nem csak én voltam ám, hanem a nálam jóval visszafogottabb Barok Eszter is) eltűnne a blogról, mert sokakat elriasztott, és szégyen a feminizmusra nézve. Általában a radikalizmusnak nevezett “csak mi és csak így”, mindenki utálata, az inspirációnk és szellemi eredetvidékünk agresszív megtagadása nem annyira vonzó (mint ahogy a szavaim átvétele is vicces, pl. nem megyünk le kutyába, Főgumi).
    Összességében biztató tendenciák.

    • ez a ‘nem adunk pinát’ szöveg egyénként teljesen kontraproduktív – feminista szempontból is.
      alapvetően a nők (ha van eszük, tényleg), akkor nem úgy beszélnek magukról és nem úgy jelenítik meg magukat, mint egy sonkareklámban a hímsoviniszta kreatív. tehát nem fenék, mell, nyak, pina a nő, hanem ember. nem fragmentált testrész- és – ebben az olvasatban – szexuális kellékgyűjtemény.
      igazán nem szerencsés azt írni és azt a zászlóra tűzni, hogy nem adunk pinát, hát tök kellemetlen.
      ha önszántából, kölcsönös szimpátiából, szerelemből lefekszik egymással 2 ember, akkor a nő _magát_ adja, nem a pináját (sőt, nem csak a testét). és nagyon bízom benne, hogy nem csak azok adják ‘magukat’ (a pinájuk helyett), akik a feminizmusról nem csak összecsipegették a hangzatos lózungokat, ehelyett értve olvastak/tanultak róla, hanem azok is, akik nem feministák.

      • Tok jo amit irsz, de ok valoszinu azert fogalmaznak igy mert eleg kozkeletu velekedes, hogy a ferfi elsodlegesen a pinat akarja csak es ritkabban azt ami korulveszi azt vagyis egesz embert. Gondolom ez egyfajta sarkitas a reszukrol. (Lehet, hogy nem jol latom es csak egyszeruen toljak ami kifer a csovon.)De ettol fuggetleneul egyetertek, nem szerencses igy beszelni, sot en kifejezetten megalazonak erzem a nok fele…

        • köszönöm 🙂
          és igen, ezzel az a baj, hogy férfiszemszög. nekem a gumiszoba elég radikális feminista társaságnak tűnik, nem túl okos, ha férfiszemszögből határozzák meg magukat.

          • Nem csak “pina és pénisz” vonalon, hanem sehogy se jó, ha valaki férfiszemszögből határozza meg magát.
            Egyáltalán az nem jó, ha más szemszögéből határozod meg magad.
            Meg az se, ha valami ellenében.
            Szóval az oké, hogy “ezt nem!” de sokszor emellett nincs az, hogy mit “igen”.
            És ez hosszútávon nem jó.

            • ráadásul a más szemszögéből való meghatározás eleve feltételez valamit a másikról, meg annak tömeges jelenlétéről, ami meg már általánosítás.
              Plusz én úgy gondolom, hogy ezeknek az üzeneteknek el kell jutniuk a férfiakhoz is és ha már eleve indulatos a kommunikáció, úgy le fog pattanni a mondandó a címzettekről, hogy annak a rendje. 😦
              menthetetlenül a kölcsönösségben és az odavissza-hatásban hiszek asszem. 🙂

            • Én abban hiszek igazából, hogy először mindenki tegye rendbe magát, tudjon meglenni egyedül, utána lehet továbblépni.
              A “feminizmus és férfi” kérdéskört én nem tudnám boncolgatni, mert nekem a feminizmus nem arról szól, hogy “a férfiak és én”.
              Ez sokadlagos.
              Nekem az a feminizmus, hogy én én lehessek, ne csak valakinek a valakije, valaki nője, menye, lánya, anyja.
              Hogy szuverén lehessek, ne az legyen a funkcióm, hogy valaki mellett van funkcióm.
              Az én feminizmusom kb. az, hogy hagyjanak békén.
              Én nem győzködnék semmiről egy férfit se, ha érteni akarja, úgyis érti.
              Csak hagyjon békén, ne tukmálja az ítéleteit, aztán tudunk is egymás mellett élni.
              De ezt az MGTOW férfiakra is értem.
              Járják az útjukat, ahogy akarják, foglalkozzanak magukkal, és ne a nőkön morfondírozzanak.
              Egy csomó más érdekesség van még a párkapcsolaton kívül.

      • És a férfi is ad, önmagát, lelket is, az ő teste, meztelensége, nyílása is érték, az ő félimpotenciákója is sérülékenység, nincs az a diadal, amit mindig elemeznek. És mindez kölcsönös szerelemben, csak akkor értelmezhető. Mindek fekszünk le olyannal, aki nem nagyon? Nagyonnagyon? Akinek a szarszaga is kedves? Nem tdom, én nem ismertem lélektelen baszógépeket szinte egyáltalán. Sok sztorit hallottam, sok a csúfság, gyávaság, játszma, de ez az állandó ás magabiztos pinaigény és leszólás, ezzel nem találkoztam.

        Én ott tartok most álláspontként, hogy a monogámia, elköteleződés, párkapcsolati nyűg, mindez szükségképp és menthetetlenül patriarchális módon, nem éri meg a családért. a családi adókedvezményért, nem éri meg a munkamegosztásért, gazdasági közösségért, nem éri meg a közös gyerekért. Egyvalamiért éri meg, a humán, kölcsönös, rebbenő szerelemért, lelki összeforrásért és testi szenvedélyért. Hogy annyira kedves a másik, annyira ő a Jó. Az is patriarchális, azt is felülírja és megkeseríti az előjog meg az, hogy férfinak könnyebb, és mégis, ezért az egyért megéri.

        • igen, abszolút úgy gondolom, hogy a férfiak is (bízom benne, hogy nem csak az általam ismert esetekben) önmagukat adják, és szeretnek mindenükkel. persze, hallottam én is sok csúnya sztorit, amitől kifordul a belem, de még ott is árnyaltabb a kép annál, minthogy “pinaigény és leszólás” lenne csak (bár attól még valószínűleg egy pöcs a pasas).

          a második bekezdéssel is egyetértek alapvetően. mondjuk én elég régóta kapcsolatban vagyok (tizenXéve), és bár nincs miért panaszkodnom, mégis úgy érzem, hogy a rebbenő szerelem és a nagy szenvedélyek nem tartanak örökké. persze, nem elsilányul, csak valahogy átalakul, lenyugszik, talán elmélyül – én komolyan érzem azt, hogy tisztel, szeret, kíván, szépnek lát, figyelmes, de ez nem az a pillangók a hasamban érzés, nem a heves szívdobogás, meg az izzadó tenyér, ha ő hív, na, ez néha hiányzik 🙂 , viszont ezekért a dolgokért én nem lépnék tovább, és nem lépnék ki (a gyerekekkel). (de látom, hogy nem is ezt írod, hogy akkor menni kell, ha nem ilyen vagy olyan a kapcsolat, csak nekem ez jutott eszembe róla 🙂 .)

          • Amit én rebbenésnek hívok, az nem azt jelenti, hogy pillangók a gyomorban, mindig ezt hozzák fel, szándékosan eltúlozva (hamis dilemma), és hogy nem tart örökké. Hanem azt jelenti, hogy fontos a másik, nem zavaró, nem neheztelsz, nem félsz, nem függsz. Nagy-nagy emberi jóérzése ez, szerintem szerelem, de olyan, amin nem fakít a megszokás. És te is kívánod, helyesled őt, mindenestül, és lehetsz önmagad, nem kell félned, elnémulnod, védekezned.
            Volt egy ilyen, szerintem ez fontos írás:
            https://csakazolvassa.hu/2014/05/23/a-langolas-elmulik/

            • igen, igazad van.
              és most, hogy újraolvastam, emlékszem, hogy olvastam ezt a lángolósat, és akkor is szerettem. és most mosolygok 🙂 nagyon.

    • enyhe update, férfiként próbáltam egy posztra pici vitriollal de reagálni, jött a hideg az egyik Gumitól…(nem tudom, hogy férfi talp alá jó lenne -e ott, nekem ez jött le korábban az első impulzusokat gerjesztő bejegyzésekkel, amiket olvastam és már sértve sem érzem magam igazán, nem az én felelősségem.)

      Eszembe jutott – most picikét beleolvasva a Kozma-dologba is – az a rég hallott, sokat vitatott és valahol teljesen logikus mondat, hogy senki cselekedetéért, érzelmeiért nem tartozol felelősséggel (hozzáteszem, az utóbbi esetében mindaddig, amíg nem szándékolt gombnyomogatásba kezdesz, hogy a másikat játszmába vidd).

      (Az én olvasatomban pedig az itt befektetett munkád nem veszhet el, ahogy Gumié, meg az enyém, meg cikáé, meg senkié sem: visszatérően, visszakereshetően, a személyiség és a mindennapok apró morzsalékaivá válva ott maradnak és építenek tovább, még úgy is, hogy nem szereted, ha fogyasztható termékként van kezelve a blogod és az sem, ha az olvasó felcseréli a felnőtt én-állapotú szimpátiát a gyermeki rajongással 🙂 )

      • 1. kommentelésért itt ne tegyünk panaszt, nem tudom megmondani, miért, ez így kisszerű, nem vagyok partner
        2. nyugodtan fogyassza bárki a blogot, kifejezetten arra szánom sok munkával és tudatossággal, csak az íróját, az embert ne erőszakolja bele a maga alkotta keretbe, ne akarjon felemás-lesős-leutánzós szándékkal a közelébe kerülni
        3. ki mondja meg, hogy min ki gomb? bizony, élvezték sokan, hogy Kozmáék mire ugranak, szerintem őnekik már nem maradt semmilyen legitim igazságuk, amikorra mindenki rajtuk röhögött/hüledezett. a cél nekem nem az volt, hogy megalázzam őket, hanem hogy csakazolvassa és magánéletem ügyben legyen már pof. bef., és mindenki menjen a dolgára.

        • 1.: szerintem félreértettél: a mondandóm kibontása a zárójel után következik, miszerint férfit ott nem nagyon láttam eddig, pedig vesszőparipám, hogy feminizmus nincs férfi nélkül és a férfi bevonása nélkül. ha meg magától jön, kérdez, érdeklődik, akkor meg azt gondolom, hogy tekintsük partnernek itt is, ott is, meg mindenhol. Ha véleménye, kritikája van, vitát kezdeményez és értelmes, építő szándékkal teszi, akkor igen. A gondolat keretezése lehetett hibás és félrevezető
          2.: így gondolom én is.
          3.:a te céljaidról pont nem beszéltem, mert nyilvánvaló volt, hogy nem játszmáról volt szó. Kozmáékat olvasva jutott csupán eszembe az, hogy ha nem szándékosan ártani akarva közöl az ember és adott esetben pont határokat véd le, akkor az ezzel kapcsolatos ellenérzései a fogadónak (jelen esetben Kozmáéknak pl.) a privát magánügyük, nem vagy felelős. A többiről ugyanazt gondoljuk, csak másképp fogalmaztam.
          (ha nehezebben érthető,a hogy írom, akkor elfogadom, vannak kommunikációs bugjaim, bocs.)

          • Ott deklaráció volt, hogy férfi nem, blaci sem, Főgumi kérése volt, azóta, mint a Gumiszoba Projektben írják, meggyőzték, hogy lehessenek férfiak, ne hassa át az ő (trolloktól, leszólóktól való, jogos) űzöttségérzése a kommentelést.

            Jaj, csak az a sok Projekt, Csapat, “mi gumisok itt”, meg ez a sok hőssé válási igény, hogy ő a pasiknak hogy szólt be, meg mit mondott az osztályban, ide nézzetek, de vagány vagyok… csak ez ne volna, annyira átlátszó.

            Amit írtál, abból módom volt elgondolkodni a saját viselkedésemen, csak ezért írtam. Nem ndoltam, hogy te vádolsz engem gombnyomogatással. Asszem, értelek, világosan írsz és figyelsz is, meg aztán én tanár vagyok, és három éve bogozok kommenteket, úgy vagyok én a különféle emberek mondataival már, mint a patikus a dokik kézírásával.

  28. Ez most technikai, de kissé értetlenül állok a dolog előtt: belelolvastam egy igazán régi bejegyzésedbe, s onnan egyenként a következőbe, mígnem az egyiknél kommentben felbukkan a Gumiszoba logója, mint avatar az a név mellett, akit sejtettem mögéje. A komment régi, szóval arra gyanakszom, hogy a wordpress beállítások miatt automatikusan hozzárendeli az új képet a névhez, de ez így némileg ellehetetleníti a névtelenséget, nem?

  29. Sziasztok! Én is a Csakazolvassát ismertem először és pár évvel ez előtt kezdődött női öntudatra ébredésem során sokat köszönhettem az írásaidnak. Ugyanakkor nekem eleinte nagyon tetszett az az energia is, ami a Gumis posztokból áradt felém és nem mondhatom, hogy nem volt gondolatébresztő. Komoly önvizsgálatokat tartottam abban az egy-két első hónapban. A petíciót nem nyitottam meg és nem olvastam, címe alapján nem érdekel. Facebookon sincs kedvem aktivistáskodni. Az az érzésem, hogy a magyar feminizmusnak (legalábbis az én feminizmusomnak biztosan) még meg kell érnie arra, hogy valódi összefogás történhessen és hogy a bajok valódi forrásaival lehessen foglalkozni. A Gumi-féle aktivizmusról (amelybe eleinte úgy éreztem, beletartozom) pedig azt gondolom, hogy amíg belülről nem vagyok megerősödve, amíg nem állok sudáran a saját életemben, (pl. nem döntöttem el, hogy akarok-e szülni, szeretem-e az orális szexet és tovább), addig nincs miről beszélni, mert alkalmatlannak érzem magam arra, hogy közéleti szereplőként, véleményformálóként odaálljak más nők és férfiak elé azzal, hogy hol van elrontva a rendszer. Lehet ezt értelmezni gyáva kihátrálásnak, árulásnak. Illetve lehet értelmezni őszinte önreflexiónak, saját határaim és szükségleteim felismerésének, ami előfeltétele annak, hogy mint ember működni tudjak. A “mozgalom” fontos. De benne az ember is. Ha az ember nincs jól benne, akkor az már nem a mozgalomról szól, hanem valamiféle önterápiás próbálkozás, ami másnak van álcázva. Nincs egyetlen igazság és nincs recept. Az emancipáció minden nő számára egy saját, egyéni útvonal, számonkérhető adatok nélkül. Tanulságos volt.

    • Az az energia és ébresztő üzenet innen van ellesve, utánozni próbálva, agresszióval megfejelve, kétségbeesett mit-kezdjek-az-életemmel motivációból, ugye-én-is-híres-leszek reménykedésből. Elbaszott agresszív logóval és névvel, viszolyogtató érveléssel, 40+ szexundorral, gyűlölettel és szerencsétlen megfogalmazások tömkelegével. Teljes tévedés. A bögrekészítés és -forgalmazás, lájkolók közt bögrekisorsolás, valamint Gerle Éva személyes dolgaira való folyamatos, ám tévedéseken alapuló célozgatás meg a legalja. De hát tolja, akinek ez tetszik, akinek ennyi elég, aki nem látja a különbséget. Ami harsány, ahhoz mindig odacsapódnak. Én meg három éve csinálom.

      Elvi alapja hamis, stílusa béna, szövegként alakoskodó és unalmas, valódi vállaláshoz-őszinteséghez a szerzők nem elég bátrak, forgatónyomatéka Gerle Éva gyűlölete, akinek elég sokat köszönhetnek mindannyian, és akivel személyes konfliktusuk egyiküknek se volt, ellenben a saját rajongásukat unták meg, és azt hitték, ez ilyen könnyű: blog elindít, kiabálnak egy kicsit, aztán dől az elismerés meg a pénz nekik is. NEM TE VAGY AZ, TE NEM AZ VAGY, ez nem akarás kérdése. Nem látták a szűk keresztmetszetet, ami az igazán a bloggernek való téma, műfaj, stílus és az írni tudás. Amúgy meg: köhög a bolha. Viszolyogtató, veszélyes, öngerjesztő az egész, a megkreált “de népszerűek vagyunk”, “mindenki minket üldöz”, “mi, a Csapat”.

      Tőlem ezekkel való összefogást ne várjatok. Én sosem akartam Csapatot, a lihegő életemre/szerelmemre kíváncsiság, a hízelkedés és a féltehetség, egymás szájába lógás, csetelgetés irritált. Én a nyugodt okos, jó fej, távolságtartó kommenteket kedvelem, nem az egzaltált zsizsegést. És én főleg nem vagyok úgy feminista, hogy bárki megmondja, előírja, sugallja nekem, hogy mit kéne tennem, mi volna előnyös ez Eszmének. Nem adom az abszolút függetlenségemet, egy percig sem adtam, nincs reklám, nincs más ügy segítése sem, ha az ügygazda idegenkedéssel tölt el, nincs olvasói nyomasztás sem, hogy elpártol ő vagy egy csoport, ha én nem vagyok ilyen vagy olyan, vagy nem hozom a szövegeimben, kommentkezelésemben, netán a magánéletemben (!!!), amit ő elvár.

      Egyébként ellenségesen nyolcan-tízen mentek el. Vagy húszan vannak itt is, ott is, konfliktus nélkül. A legidétlenebbül viselkedő rajongók bomlasztó, túlzó gesztusai miatt elnémultak mondjuk húszan, a Kozma-ügy miatt meg öten. Minden nap van két-négy-tíz feliratkozó, egekben a statisztika. Ez az én népszerűségvesztésem.

      • Köszönöm a választ. Én az ellenségeskedők történetéből kimaradtam. Számomra jelenleg a valódi önszeretet és önmagunkról való gondoskodás, önmagunk és mások tisztelete, az erről való olvasás, belső munka, kommunikálás a “mozgalom” (lehet, nem megfelelő szót választottam). A feminista “mozgalom”-nak szerintem sok-sok önmagát szerető nőre és sok-sok jó írásra van szüksége, amiből kicsírázhat bármi… (pl. Gloria Steinem könyvei tényleg nem jelentek meg magyarul?) Szilárd alap nélkül olyasféle feminizmust látok csak, mint ahogy a filmbéli orvosok műtenek… Vér van meg dráma, csak valódi gyógyulás nincs.

        Nem, nem gondolom, hogy jelenleg bárkinek is össze kellene fognia bárkivel. Az “Eszme” lényege valahol ott lenne, hogy nem csak másoktól követelem meg, hogy hagyjanak engem békén, ne nyomjanak el, de én is hajlandó legyek lenyelni, ha valaki nem úgy érez-gondol-él, ahogy szerintem az jó lenne (még ha egy bántalmazott nő, vagy ne adj isten, engem érintő témákról író blogger is az illető). Ez egyfajta kiskorúsítása lenne a másik embernek.

  30. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

  31. Visszajelzés: motiváló hatás | csak az olvassa — én szóltam

  32. Visszajelzés: a klasszikusok | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s