nem olyan nagy ügy

Annyi minden zajlik az életünkben.

Mi szerencsések vagyunk, viszonylag nagy mozgástérrel. Minálunk, ugye, nem csak túró van a boltban, de biotúró és 10 százalékos zsíros fajta is, na, mit vegyek? És ha már nem a húsz forintos árkülönbség dönt, akkor miért pont azt veszem? Van valami okom: a gyártó, a fűevő tehén, a GMO, a fehérjetartalom, a fedlap dizájnja, vagy mert már fáztam ott állni a hűtőpultnál, és mindegy volt?

Mindenre reflektálunk, életvitelszerűen tájékozódunk, keressük a számtalan lehetőség és véletlen közül a sajátunkat. Nem is eszünk, hanem táplálékot viszünk be, megfelelő arányban (erre mondtam ám szombaton, hogy a ketogén nagyon szar. Szar, mert nehéz, de jó).

Mivel ápoljuk hajvégeinket, hol olcsóbb és mitől tuti és mi a veszély és hány faktoros a naptej, hova érdemes menni szabadstrandolni, lehámozzuk-e a bioalmát a másfél évesünknek, milyen a jó gyerekpszichológus, ki hogy fogyott le, melyik a jó film, és van-e tengeri sün az északi Adria-parton? Ez megy az ÉVA magazinban is, és minálunk, derék jómódú asszonyoknál minden ilyen Iszonyú Fontos Beszédtéma Lesz, és meghányjuk-vetjük ezeket a szeretteinkkel, a barátokkal és a netes félismerősökkel, kommentek, érvek-ellenérvek, történetek az ismerősökről, anyukám is jár akvafitneszre. Bővebben…

visszhangtalan

melléknevek sorozat 23.

fosztóképzős összetett szó

Azt mondjuk, hogy mi aztán kiszálltunk, nem igazodunk, vállaljuk a konfliktust is. Nem rángat minket többé, hogy ki mit gondol, nem abból dolgozunk és gyarapodunk, hogy ők, a világ, ama sokszor döbbenetes, kiábrándító viszonyrendszer, a hallgatás, a kéz kezet mos, az áldozathibáztatás, a gyűlölködő intolerancia, a ránézésre ítélet, a pletykás hajlam, az erkölcscsősz, élni is gyáva polgár elismer és értékel minket. Elmúltunk huszonkettő, és nem akarunk mindenképpen szeretetreméltóak lenni, mert az megalkuvás és gyengeség. Nem akarunk megfelelni, alakoskodni, nyelni, lépcsőházban mondatokat fogalmazni utólag. El se várunk, nem is nyomasztunk, nem másolunk, nem panaszlunk, nem sóvárgunk, és nem bántunk másokat. Megvan nekünk a saját. Ellenben kiállunk az elveink mellett, és nem félünk. Én például néhány év gyáva igazodás után (magyartanár létemre!) ismét csökönyösen teszek vesszőt a Szia megszólítás után, mármint a szia és a név közé. Én ezt vállalom. Bővebben…

a boldogtalanság tuti receptje

2015. május végi írás

Megmondjam, mi az, amitől biztosan elszúrod az életedet? De ez száz százalék ám, eskü.

Bővebben…

vér, verejték és könnyek

Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.

Ezt mondta. Már zajlott a háború, 1940 nyarán. Nem volt egy akármilyen szónok.

Háborúba lelkesítette a nemzetét és Európát. Meg is nyerték, de milyen áron? Ő sorozatban mondta delejes beszédeit, miközben félénken érvelgettek a pacifisták. Nem hazudott, nem tagadta, hogy borzalmas lesz, ahogy tagadta más országokban a propagandagépezet. Ő azt mondta, borzalmas lesz, de dicső.

Szuggesztív egy csávó volt. Bővebben…

milyen öregasszony leszel?

Ezt kérdezem magamtól. Telik az idő, mi tagadás.

Öregedésről itt is írok: az évek meg csak telnek

Mikor lesz az? Megérem? Mikortól leszek öreg?

Százéves az anyósom. Bővebben…

elégedett

melléknevek sorozat 15.

egy befejezett melléknévi igenév, amely melléknevesült

Ebből a világból ami iszonyatosan, éhesen, korgó gyomorral hiányzik: az ember, aki elégedett.

Őt nevezik önelégültnek, kompromisszumképtelennek, de az ő hiányában ilyen gyenge és nyafogós, kisstílű és másokra nehézkedő minden. Nélküle elmarad a tavasz, nincs adófizető, teljesítmény, segítő kéz, se ígéretes színitársulat, se újrakezdés.

Nélküle, aki nem a mannára vár, hanem nekiindul. Nem terheli a világot önmagával, a bajával, nem reklamál és sérelmez és nem ró fel és hajt be és nem torol meg és nem vezet le. Nem másokat figyel, nem viszi el az energiáit a viszonyulás, a saját ügyei kötik le.

Ó, nem a “szépen éltek” behízott gőgjére gondolok én. Bővebben…

amit az életmódunk tett velünk

Én, a szabadságjogok elkötelezett híve, a jólét — vagy talán inkább a minőség — szerelmese, és a technológiával is becsületes, ám mértéktartó viszonyt ápoló blogger, akinek emellett vannak ökomegfontolásai, aki nem kényelembe született, aki magának találta ki és rakta össze azt, ami végre ő, gyerekneveléstől íróságon át a narancsbőr leküzdéséig, és aki csak városban tud élni, az alábbiakban rámutatok arra, mit tett velünk az, ahogyan élünk. Tudom, hogy ez a kezdet modoros, és nem is sütöm el többet, eskü.

a szembenézés megúszása

Ahogy élünk, ritkák a létkérdések: közepesen szar vagy üres élethelyzetekben bármelyikünk évtizedekig ellébecolhat, sőt, a társadalmunk működése direkt ezekre a beszorítottságokra és kibírandókra alapoz. Bővebben…

száznyolcvan fokos

melléknevek sorozat 13.

ez is melléknév ám, csak a fokosnak van egy mennyiségjelzője

egyes szófajtani iskolák szerint a számnév a melléknév alfaja

Azon gondolkodom, miért van az, hogy valaki, egy már nem fiatal ember szinte egyik napról a másikra hátat fordít valaminek, ami korábban oly fontos volt neki, talán annyira, hogy az identitását jelentette.

Van ilyen? Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 1.

Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.

Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben…

tűrhetetlen

melléknevek sorozat 10.

ez egy fosztóképzős melléknév

a tűrhető antonimája

de erre még visszatérek

Volt idő, amikor én is egyszerűen gondoltam ezt. És nem csak a mások életéről, hanem — főleg — a sajátomról. Önismeret, őszinteség, bátor döntés. Konfliktusok árán is, igen. Hogy is lehet másképp? Van, hogy elszúrjuk, de akkor újratervezés. Mert csak egy életünk van, és az évek könyörtelenül mennek, meg azért is, mert hazugságban, abban, ami lehúz, nem lehet létezni. Az ember mélyen, belül egyértelműen érzi, hogy hogyan szeretne élni. Hogy jó-e neki a jelenlegi helyzet, vagy nem, és ha nem jó, akkor szembenéz, dönt, vállal, változtat. Tudja, mi van. Tudnia kell, mert valami belülről suttog, bököd, kiabál. Erről szól a világirodalom és az összes film. Hova megy Nóra? Három gyereke van. Mégis megy. Hát nem?

Hát nem. Bővebben…

nem bánok semmit sem

Még kamasz voltam, és a tesóm (ez a jelöletlen, alanyesetű a háromból) mesélte, hogy az egyik díva, aki, gondolom a mai fejemmel, Honthy Hanna archívtól Psota Irénen keresztül Udvaros Dorottyáig akárki lehetett, nyilatkozta valami rádióműsorban, hogy ő ha újrakezdhetné, bizony mindent ugyanúgy csinálna. Így volt szép.

És mondja erre az én 16 kötőjel huszonnégy éves bátyám (hat évvel idősebb nálam), hogy Bővebben…

döntések vannak

Úgy döntöttél, hogy részt veszel egy olyan kontextus kialakításában, amelyben senki nem mond igazat, senki nem érzi jól magát, és amelyben lavírozni kell. Úgy döntöttél, hogy nem veszed észre a jeleket, a gyomortáji nyüszögést. Úgy döntöttél, hogy normálisnak tartod azt, hogy nem szeretsz otthon lenni. Úgy döntöttél, hogy megideologizálod, hogy miért nem lehet másképp. Apró döntések és mulasztások egész sora vezetett oda éveken át, hogy most nincsen jó döntés. Úgy döntöttél, hogy ilyen az élet.

Olyan is.

Bővebben…

lesz még valami?

Te már mindig így fogsz élni, vagy számítasz még valami fordulatra?

Hogyan fogsz élni öt év múlva?

Döntés lesz? Történés? Te akarod? Más akarja? Tudható?

Van esélyed arra, hogy az legyen, amire vágysz? Bővebben…

anyu, ne haragudj rám

Bagoly vendégposztja.

*

Anyu, én már nem haragszom rád.

Meg kellett volna ezt beszélnünk, jó régen, az Alzheimer nem engedi már. Bővebben…

utólag minden olyan világos

Régi posztjaimat olvasom, hosszú a nyári nap, nyomok egy brazIllyt, zümmög a légy, elmélyülök a múltban: a blogéban és a magaméban. Vettem és kaptam is egy csomó könyvet egyébként, de hónapok óta nem olvastam szépirodalmat, annyira más szavak szólnak most bennem. Fogok, kell, akarok, csak jöjjön egy új korszak, legyen már vége ennek az egésznek, ami most van. (Mindenekelőtt: legyen ovi!) Lássam tisztán, merre van az arra.

Olvasom ezt például Bővebben…

sorssal nem vitatkozunk

Hat napot töltöttünk családilag Spanyolországban április 17. és 23. között, öten: a gyerekek, a gyámjuk — azért van nekik, ha velem történne valami — meg én, egy tengerparti üdülővárosban. Csodálatos volt. Katalónia a világ közepe. A táj, az üvöltöző virágkelyhek, a színek, a fény, a reggeli, a szolgáltatás profizmusa, az egész. Harsány hálát érzek, hogy ezt lehet nekem, hogy átélhettem.

Itt ülök most, kicsit rózsaszínen, határozottan barnaságnak tűnhet a szeplőtömeg, hajamat kiszívta a nap. Nézem a képeket. Bővebben…

semmi fejcsóválás

A borzalmas hír, a döbbenetes, a kihittevolna. Taglalják, hát hogy lehet? Ki érti ezt? Olyan szépen éltek. Családja volt, pici gyereke. Már nem tudják, mit csináljanak jódolgukban. Kocsi, nyaraló, minden. Mindig köszönt. Presbiter volt a gyülekezetben. Csak mosolyogni láttam. Bővebben…

ki kell bírni

Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Bővebben…

ezeket gyűlöltem én

, pont ezeket, de mennyire, az elzöldülésig, mert nekem mindaz, ami nekik bőven, nem jutott soha, Bővebben…