utólag minden olyan világos

Régi posztjaimat olvasom, hosszú a nyári nap, nyomok egy brazIllyt, zümmög a légy, elmélyülök a múltban: a blogéban és a magaméban. Vettem és kaptam is egy csomó könyvet egyébként, de hónapok óta nem olvastam szépirodalmat, annyira más szavak szólnak most bennem. Fogok, kell, akarok, csak jöjjön egy új korszak, legyen már vége ennek az egésznek, ami most van. (Mindenekelőtt: legyen ovi!) Lássam tisztán, merre van az arra.

Olvasom ezt például, ez a nagy határvonal, amikortól már nem volt elegáns, sudár beteg. Az utolsó két hónapja ekkor kezdődött, az igazi infernó.

Nem szeretem a régi írásaimat, mert többnyire gyermetegnek, zavarosnak, egzaltáltnak és túlírtnak tartom őket, de… Hogy felidézi ez azt a napot: a stroke avagy ismeretlen gyakoriságú kemómellékhatás napját, egyben a házassági évfordulónkét. Mennyire pontos ez nyelvileg és hangulatában, mennyire jellemző akkori állapotomra, az egész, az életünk, az aggódás, a szeretet, a hajszoltság, a környezetem szeretete és közönye. Én akkor még szoptattam Babadávidot, istenem. Ma már Bruce Willis-pólót hord.

És látszott a nagy-nagy szerelem, és látszott a halál és előre látszott a gyerekek csonka sorsa. Látszott, hogy nem fogom én ezt egyedül bírni, ennyit, így. Nem is bírom. Látszott a konyha is. Látszott a boldogságra való képesség.

Minden látszott. Ott van leírva. Ilyen a szöveg, a jó szöveg, ami nem zavar engem utólag.

Nem az akkori életemről akarok írni most, hanem arról, hogy utólag minden olyan világos már. Emlékszem, komolyan tépelődtem akkor, hogy ez a nő jót akar, a férjem is nagyra becsüli, én vagyok csak túlérzékeny, türelmetlen vele.

Hát nem. Megkönnyebbülten haragszom most rá, kétely nélkül. Hogy is hihettem…? Miket beszoptam én. Aznap lett biztos a halál, de legalábbis, hogy nem kaphat több kemót. Tudta ezt. Nem látogatta meg. Front van, azt mondja. Ő tartozott nekünk, sokkal. Ketyegett a bébiszitterem. Ő váratott egy órát. Az ellenségemmel nem tennék ilyet.

Az évek telnek, és amit csak sejtettünk, később megszilárdul, megnő, döntés lesz, történés lesz: ha ér valamit, amit érzünk és gondolunk, akkor élet lesz belőle, egyértelműség, néha boldogság is.

Amikor minden kavarog, akkor nem hiszünk a felsejlőnek, a folyamatainknak, vitázunk velük, nem látjuk az irányaikat, lebeszéljük, elhallgattatjuk magunkat. Nem tudjuk, mit érzünk. Nem tudjuk azt sem, mit érzünk mi és mit érez bennünk a másik. Mit a társadalom. Nem tudjuk kibontani saját érzéseinket és akaratunkat.

Ami persze nem törhet világuralomra önmagában, árnyalja sok minden. Kötődések, felelősség, morál, mások érdeke, berendezett élet, minden. Lehúz önmagunk is, ellentmondásos az egész. De nem úszható meg: mi mit akarunk? Mi az akadály?

Mégis, utána már olyan egyértelmű minden. És nem csak utána: innen nézve igenis, tudtad te az első pillanatban. Végig tudtad, igazából ez lesz, ennek kell lenni.

Mindig mindent tudunk. De hát kénytelenek vagyunk.

Mások helyett is. Mások, köztük ama mások, akikért felelősséget érzünk, nem fogják tudni helyettünk. Mások belekiabálnak, nem hagynak csöndet. Lebeszélnek, nem értenek, a saját érdekeikért lobbiznak, és shouldokat nyomnak. Eközben is, mégis, hogy én, hogy te mit akarsz, nekem, magadnak, hogy merre tart az élet, azt tudnod kell. Tudod is.

Ebből persze nem következik semmi hepiend. Nagyon is bután volna optimista azt mondani, hogy a dolgok végül mindig elrendezik magukat, és jól, és nincs több könny és veszteség.

Nem, van kín, hiány, adósság, bűn, iszonyat is bőven az ilyen utólag világossá váló történetekben. De valami mindig lesz, és visszanézve egyértelművé szoktak válni az irányok. Az érzések. A betöltött és az elszalasztott lehetőség, a leágazás, a fordulópont, a Pillanat. Az emberek, a segítők és gáncsolók, a szándékaik. A szavaik igazi jelentése. És sokszor az is, hogy nem lehetett mást tenni, nem, akkor sem, sehogy sem. Ordít a sors.

De jó már ennyi idősnek lenni. Van távlat. Utólag minden olyan világos. Miben éltem én, úristen. Akkor kellett volna, előbb kellett volna, tisztán látszik a tendencia, az évgyűrű, a csapásnyom, a törésvonal, a szálirány. És hogy de kár volt, jaj, mennyi tipródás, kifogás, bűntudat, magunk és a másik bántása, időhúzás, amikor lépni kellett volna, felismerni már onnan nézve is, nem félni, kimondani, vállalni a konfliktust. Hát elmentek a gyönyörű heteim, hónapjaim arra, hogy ugyanazon problémázom. Hogy nem tudom. Egyetlen életem!

Noha saját tempója van minden nagy változásnak, ritka a villámcsapás, a hirtelen döntés.  Persze, hagyj időt, ha még nem tudod, ne bántsd magad. Türelmetlenek vagyunk utólag önmagunkkal. Mert elment a fél élet ezzel, azért.

Hullámzik a jelen. Elcsitul a múlt.

— tíz éve jöttem el —

67 thoughts on “utólag minden olyan világos

  1. A Miben éltem én, úristen az összes írás közül a legkedvencebbem. Mostanában nem verem a fejem már a falba, hogy miket nem láttam és nem léptem, mert az a szlogen, hogy: nem voltam erre még megérve.

  2. Ej, ami engem illet, nem egyértelmű utólag. Gyakran kapom magam azon, hogy utólag hajlamos vagyok kiválogatni, aláhúzni azokat a felsejléseket, egyebeket, amelyek abba az egy irányba mutatnak, ami lett végül. Talán azt erősítendő, hogy csak ez lehetett, más nem is lehetett volna, jól van így, ahogy lett, jó így.

    • Igen, utólag azért is világos, mert ismered a végkifejletet, és ennek ismeretében erősebbek azok az emlékek, amik ebbe az irányba mutatnak. De akkor voltak, legalábbis lehettek mások is, amik más irányba mutattak, csak ugye azok kihullanak a rostán. Lehetett volna más? Biztos egyébként. Sok minden játszik köze, lehet, hogy minimális különbségek, például tudatosságban (enyémben, övében) másfelé vitt volna. Most könnyű azt mondanom, hogy miért nem voltam tudatosabb. Lehet, épp azért, mert azt nem értem még meg, ami azóta jött. Illetve biztos, hogy azért.

      • nekem sok olyan döntésem volt (van), amiről azt gondolom, hogy akkor nem tudtam volna máshogy, akkor az volt a “legjobb” döntés, és nagy valószínűséggel újra ugyanazt csinálnám ha újra kéne játszani AZT a helyzetet. ezzel együtt soha az életben nem akarok, nem szeretnék megint úgy dönteni, ez a(z egyik) tanulsága. nem elsősorban azért mert számomra volt rossz döntés, hanem azért mert nem volt “helyes”. ahol a helyes, az én saját értékrendem szerinti mércéhez való viszonyítás, és nem egy kifele should, hanem számomra ilyen belső irányjelző. olyan kapaszkodó, amihez akkor is igyekszem tartani magam, ha erőm alig van, vagy látszólag/láthatólag nincs is hozzá, és amihez ha végül mégis sikerül tartani magam, akkor utána nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy úgy, és nem máshogy csináltam. egyszerűen erőt adnak ezek, segítenek átvergődni kibszottul nehéz érzelmi helyzeteken, amiből meg ugye van bőven a Nagybetűsben. vagymi.

        • Ó, nyilván van egy csomó helyzet, amiben mai aggyal se csinálnék mást, de van egy csomó olyan is, amiben bizony igen. És hát ez az, hogy akkor meg azt TUDTAM tenni. Igen, van, amikor nagyon az elvárásokkal szemben kell menni, ezek nagyon nehéz döntések lehetnek, és általában nagyon helyesek. Legtöbbször nem csak az én életem szempontjából.

  3. “És sokszor az is, hogy nem lehetett mást tenni, nem, akkor sem, sehogy sem. Ordít a sors.

    De jó már ennyi idősnek lenni. Van távlat. Utólag minden olyan világos.”

    Ezerszer végiggondoltam, átrágtam a múltat, a jelent nézem csak, néha hátralépve, és ugyanide jutok mindig. Köszönöm, hogy leírtad.

  4. “Az évek telnek, és amit csak sejtettünk, később megszilárdul, megnő, döntés lesz, történés lesz: ha ér valamit, amit érzünk és gondolunk, akkor élet lesz belőle, egyértelműség, néha boldogság is.”

    “Eközben is, mégis, hogy én, hogy te mit akarsz, nekem, magadnak, hogy merre tart az élet, azt tudnod kell. Tudod is.”

    Ezt a három mondatot magammal viszem 🙂

  5. időnként írsz olyat Éva, amitől én elnémulok, leülök, megnyugszom és azt gondolom, hogy van remény a világban, ha ilyen létezik, ha ember így tud látni, hajlandó így nézni. a miénk a jövős is ilyen volt, és ez is számomra. meg a hagyma közepés.
    tökre értem amit írsz, ismerem ezt én is a saját sztorimon keresztül. azon szoktam gondolkozni, hogy vajon milyen mértékben, milyen értelemben van lehetőségünk befolyással lenni a sorsunkra. hol vannak azok a pontok ahol sorsfordítóan, önsorsjavítóan lehet máshogy dönteni. feladat-e ez egyáltalán, vagy nem, max. lehetőség. igen, szerintem is ez van, hogy utólag minden tisztán látszik, az okok, a körülmények, a folyamatok és az is, hogy akkor tudtam, mélyen éreztem, de volt minden rajta, aztán valahogy kialakult, letisztult.
    és közben van a jelen, ami majd csak később lesz ilyen tisztán látható, de most ugyanolyan nem-letisztult, mint ami akkor volt azokban a régi történésekben. és akkor van a jövő, én, itt és most írom a jövőmet, az itteni tudással, amit már most tudok a mélyben, viszi a kezem, tudattalanul jórészt, és írom a jövőmet. extázisos érzés ez, ebben a félálomszerű állapotban írni a jövőt, a múlt letisztult tapasztalataival és a jelen ködösségével. számomra ez az élet, a sava-borsa, ami miatt érdemes, és amitől valóban élő. nagy kibaszott halálos kaland ez, az összes halálos fájdalmával és határtalan örömével. asszem ha dohányoznék, most elszívnék egy cigit.

    • A férjem szokta mondani, hogy szerinte az egész olyan, mint egy nagy faág, amiből sok-sok apróbb ágacska, majd levél nő ki. Mindenkinek van egy nagy faága, de hogy a sok apróbb ágacskából-levélből melyiket választja, az már saját döntés.

    • És hát mondod ezt úgy, hogy tudjuk, óriási változás előtt állsz. Mondhatni egy új élet küszöbén. Ahogy én is. Szelíden lehet ilyenkor hátranézni, miközben gyakran gondolok azokra, akik nincsenek ilyen örömteli helyzetben. Sőt, látom nem is oly régi önmagam, aki egyik csapást kapta a másik után, s még reménye sem volt, hogy új utat válasszon.
      A múltat mindig megszínezi a jelen.Úgy értem, az, hogy milyen mértékben tudsz a múlttal megbékélni, az a jelenednek nagyban függvénye. Ha a veszteség látható, de nem kompenzálható, az gyilkos.
      Egy bnőm sírta el a minap, hogy mennyire nyomasztja az öregedés. Domján Edit szavaival érvelt, hogy tudniillik negyven fölött nincs élet. Azt mondja, érzi ezt. nincs élet.
      Én persze dühös lettem, mert a magam életében sem akarom ezt elfogadni. Mert ugye mi az élet? Talán az volt az Élet, mikor még a törpe gyerekeinket hajkurásztuk? Vagy még előtte, mikor szülők, tanárok elvárásai közt lavíroztunk? Vagy mikor ifjúként feszes fenékkel örültünk a sikereinknek? Mi az ÉLET, ami egyszer csak véget ér?
      Én arra jutottam, az élet akkor ér véget, mikor feladjuk. Vagy olyan helyzetbe kerülünk, hogy nincsenek valódi döntéseink. Mikor a saját létünkben nem vagyunk kompetensek. Ebben a formában az Élet nem kor, szarkaláb és súlyfüggő. Éreztem ilyet 12 évesen, 35 évesen, sőt, fél évvel ezelőtt is.. Most nem érzem. Most hátranézek, és majdnem hálás vagyok mindazoknak, akik elvágtak a lehetőségektől. Nélkülük nem kutattam volna fel a Életet és nem érezném ezt az örömöt, várakozást, izgalmat. Újra van döntési lehetőségem, ura vagyok az életemnek és ettől élek. Negyven fölött bőven. Ám ha ez nem így alakul, ha feladom, ha olyan emberek vesznek körül, akik akadályoznak, ha nem vagyok elég elszánt, ha, ha, ha… akkor az a hátranézés most sokkal fájdalmasabb és kevésbé megbocsátó volna.

      • “Én arra jutottam, az élet akkor ér véget, mikor feladjuk.”
        igen, pont ezt gondolom én is. szerintem mindenkinek (persze biztos van kivétel) az élete tele van olyan történésekkel, amikor a határán van, hogy feladja. lelkileg, érzelmileg, akár praktikusan is. megsemmisülés. én úgy vagyok, hogy bármikor feladhatom, szabad döntésem, lehetséges opció, az életem minden pillanatában. kvázi ez egy ilyen fix pont, ez az alap, mindig közel van, ehhez képest tudok még azon molyolni, hogy mit tehetek még másképpen, hogy lenne jobb nekem.

        egyébként azt is gondolom, hogy a veszteség nem kompenzálható, könyörtelenül ott marad a veszteséglistán. vaskos heg a lelken. arra jó, hogy tudjak mihez viszonyítani, hogy úgy mondjam onnan szép nyerni. egy elveszett gyerekkort, egy elrabolt fiatalkort, valóságnak hitt illúziók elvesztését nem lehet kompenzálni szerintem, mármint abban az értelemben, amit nekem jelent a kompenzálás szó. továbbmenni lehet, változni, és nem-feladni.

        az egyik ok, ami miatt önkénteskedtem egy hospiceban pont az volt, hogy lássam az életet, az élet teljes periódusát, a végéig, és ennek fényében tudjak látni a jelenben, a mindenkori aktuális lenteket vagy fenteket. és pont erre jutottam én is: “az élet akkor ér véget, mikor feladjuk.”

        és látom azt a nézőpontot is, ahonnan te beszélsz most, és azzal is tök egyetértek.

        • ezzel a hospice – tanulás dologgal én nem tudok megbarátkozni. Nekem ez nem áll össze, hogy mások haláltusáján épülünk lelkileg. Ne haragudj, nem támadni akarlak, csak annyiszor elõjött ez már itt, hogy nem tudom nem jelezni, hogy ez egyeseknek (de lehet, hogy csak nekem) durván sérti az érzékenységét.

          • igen, értem amit mondasz. mi alapvetően ott segítőként vagyunk, és elég szigorú szabályok vannak amiket fontos is betartani, épp azért, hogy a haldokló tudjon a középpontban maradni, ne adott esetben a segítő saját belső igénye, folyamata uralkodjon el. amikor ez történik, akkor el is küldik a segítőt.
            ebbe pont belefutottam, lehet hogy érdekes lehet a témában, ez egy képzési lehetőség, de a leírásban vannak érdekes állítások, a témához kapcsolódóan:
            http://www.szintezis.info.hu/Modulok/SPIRITUALIS-LELEK-VEZETES

            • “vérzik a szívem a saját temetkezési szokásaink miatt, vagy ahogy az intézményrendszereink viszonyulnak a haldoklókhoz, a hozzátartozókhoz, a temetéshez. és mindezek hatására az életről alkotott képzeteinkre is.”
              Annyira egyetértek!
              Nagyon, nagyon, tökéletesen.
              És a gyász is fontos.
              Megélni, átélni, lezárni.
              A zsidó vallásban is komoly folyamat, szertartás.
              Nem fölösleges, a szertartások nem fölöslegesek.
              “Mindennek megvan a maga órája”, így igaz, a gyásznak is.
              A Hospice- t nem ismerem eléggé, de nagyon becsülöm, bár azt hiszem, én nem bírnám ki a nyomást.

            • nagyon köszi a konstruktív reakciókat, kellemetlenül éreztem magam, hogy már megint bitch üzemmódban tolom.
              Ami a halállal való szembesülést illeti, nekem itt is ugyanolyan hamis a nosztalgia, mint amikor a generációk együttélésérõl van szó. Én egy faluban nõttem fel, láttam az állatok kimúlását, láttam hogy otthon halnak meg az öregek, láttam a letakart tükröket. De ennek semmi köze az igazi tragédiához, amikor fiatalon veszítünk el valakit. Arra nem lehet felkészülni.

          • Amanita, leírtad ami bennem is felötlött.
            Gondolkoztam azon, vajon hirlandónak volt olyan élménye,hogy elvesztett valakit.
            Nekem az apukám elvesztése okozott szakadást az életemben.Én voltam mellette. Azóta ismerem a halált.
            Nem kívántam volna tanulni erről , mert eljön magától is a pillanat.

            Amikor nagyszülő, vagy rokon halt meg a fiatalokat távoltartották a halott közelségétől.Megértettem mostanra, miért. És nem mindegy mikor találkozunk ezzel az élménnyel ,amikor mi is kezdünk meghalni .Én szerencsés voltam 43 éves koromban tört meg a szívem.

            • Régen nem zárták el a fiatalokat a haláltól. Látták az állatok sorsát, látták a felravatalozott nagyszülőket, de látták az állatok születését és az édesanyjuk a lakóház egyik szobájában szülte meg a testvért. Paradoxon, de életközelebbi volt a halál. Amitől félünk, az a kiszolgáltatottság és a fájdalom. A kiszolgáltatottság a mai kor vívmánya.

            • Szerintem a halál (részben) azért annyira félelmetes, mert tabusították, elzárták. Régen az emberek – ahogy Anna írta – látták, tudtak róla, együtt éltek vele. Ezért is tudták jobban elfogadni.

            • Pontosan, pontosan.
              Ez itt az egészséges, problémamentes élők világa.
              (Élővilág.. hm.)
              Nagyon kényelmetlen tud lenni, ha azzal kell szembesülnünk, hogy ezen a világon nem öröktől fogva és örökké tartózkodunk, sőt, amíg igen, addig se csupa mosolyka.
              így aztán aki épp születik, meghal, beteg, esetleg fogyatékos, azt külön dobozban tartjuk, hátul, a raktárban.
              Rend a lelke mindennek.

              • Nem értünk egyet. Én is leszorongtam a magamét a halálfélelem miatt.
                Vagy voltak halottak is, de más az ha valaki nagyon közeli hal meg. Én ezt a tapasztalatot írtam. Nekem több mint öt évet tartott a halál feldolgozása , nem dobtam félre…
                A fogyatékosokat én nem fogalmazom meg mint külön csoport.
                Lehet amit Sárának írtam az durván hatott. Megtörténik, hogy jó a szándékom és mégis más megy át mint amit mondani akarok.
                Őszinte vagyok, és van amikor nem kellene.Ezt is tanulni kell
                mit beszéljek,hogy ne is sértsek és mégis közöljem azt amit lényegesnek tartok.

                • De eső, a közeli valaki halála, mint veszteség más – viszont meggyőződésem, hogy az is könnyebben elviselhető, ha maga a halál nem tabu.

              • Igen. Van sok doboz. Egy jó nagy, normálisaknak. Beleraknak, ha kényelmetlen is. Mindenkinek egyforma cipő, ha kicsi, hát fáj, ha nagy, hát csetlesz-botlasz. Kényelmetlen, de benne vagy. Ez látható. Van sok másik doboz, azoknak, akik már fájdalommal sem férnek bele, vagy nem akarják a fájdalmat. Lényeg, hogy ne látsszon, mert az kényelmetlen a normálisok többségének. De kezdenek rájönni a normálisak, hogy őket is szorítja a rendszer, és ez nyitja, tágítja a dobozt, ránéznek a többi dobozra is.
                Mondjuk ez azért a halál dologtól kicsit másfelé megy.

              • bogáncs,válasz az utolso kommentedre is.
                Én nem vagyok egy rendes ember,minden kavarog nálam,bennem.
                Helye van mindenkinek a gondolataimban, ha ugy áll a helyzet.Ölelés.

            • “Gondolkoztam azon, vajon hirlandónak volt olyan élménye,hogy elvesztett valakit.”
              igen, volt, hosszú és rövid haldoklás, fiatal korban elszenvedett önhibán kívüli baleset és gyilkosság után is. sajnos. jelenleg is van néhány ember, akikről nem lehet tudni, hogy hova fordul majd a betegségük.
              szerintem a halál téma jellemzően felkavaró, fájdalmas, félelmetes, szinte mindenki számára, számomra legalábbis biztosan, ezért gondolom úgy, hogy fontos dolgozni vele, foglalkozni vele, beszélgetni róla. azokkal értek egyet akik azt mondják, hogy a tabusítása és az, hogy nem foglalkozunk vele érdemben társadalmilag és kulturálisan az “élet” során, okozzák ezeket az érzéseket.
              engem lenyűgöz ahogy pl. Latin-Amerikában viszonyulnak az emberek a halottaikhoz, vagy akár az indiánok.
              és vérzik a szívem a saját temetkezési szokásaink miatt, vagy ahogy az intézményrendszereink viszonyulnak a haldoklókhoz, a hozzátartozókhoz, a temetéshez. és mindezek hatására az életről alkotott képzeteinkre is.
              na mindegy, most itt nem ez volt a téma a posztban és ez nagyon messzire vezet, mármint az élet-halál és kapcsolata kérdéskör.
              az a képzés amit linkeltem, illetve amikről beszél a felhívása, szerintem nagyon érdekes.

              • Köszönöm,hogy így válaszoltál.
                Mikor írtam az elidegenedésről a blogon a temetkezési módra is értettem Bp-en.
                Keletebbre jobban őrzik a hagyományokat.A románoknak például nagyon érdekes halottkultuszuk van. Véleményem szerint az egész szertartás , cselekvéssor, bizonyos ételek fogyasztása emlékvendégségek alkalmával a gyász feldolgozására szolgál.
                Vagy ott a pomana (alamizsna )a halott tárgyait szétosztják,sőt ajándékokat adnak idegeneknek, mert használja őket a túlvilágon.

                • Halottkultuszról jut eszembe: tudtátok, hogy az emberi, értelmes lét egyik jelzőjének tartják, hogy van-e valamilyen temetés, szertartás a halottak körül, valamiféle halottkultusz, ha úgy tetszik?

                • A személyes felfogásom, hogy az ember energiát sugároz ki külömböző formában. A test mint fizikai rendszer amíg működik kisugárzik mint egy csillag. Mivel semmi nem vész el csak átalakul ,vagy van ami át sem alakul sokáig mint a fény vagy a gondolat. Nekem ilyen kultuszom van.
                  Tovább élnek bennünk ők. Vagy alkotásaikban is.
                  Nyelv,kultura,kollektiv tudat meg tudatalatti…

                • Jó kis felfogás ez, de kultusznak nem kultusz 😉 Kultusz az, ahogy eltemetik pl.

                • Tudom,de nekem kultusz nem való.Nem vagyok képes alárendelni magam saját meggyőződés,hit nélkül.

                • Ezt is értem, de azért a temetésnek valamilyen szertartása van, és te is részt veszel benne, ha olyan valaki hal meg. A szertartás, egyáltalán az, hogy a halottat nem hagyjuk a földön, elbúcsúzunk tőle, az egyfajta kultusz. Az elefántok, ha vonulás közben felismerhető elefánt maradványra (pl. koponya agyarral) találnak, a csoport megáll, körülveszik, lelassulnak, egy darabig elcsendesednek, mielőtt aztán továbbvonulnának. Talán ez is egy nagyon egyszerű kultusz már?
                  A halott kultusz kb. egybeesik azzal, hogy tisztában vagyunk a saját halandóságunkkal, hogy akárhogy is, de előbb-utóbb ránk is ez vár.

            • Ha azt mondod, 5 évig intenzíven gyászoltál, akkor ott már nem is a halál, hanem a veszteség lehetett feldolgozhatatlan. Érzek közte különbséget.

        • Hirlando, ezzel: “egyébként azt is gondolom, hogy a veszteség nem kompenzálható, könyörtelenül ott marad a veszteséglistán.” mélyen egyetértek.
          Visszanézek és látom, a veszteséget és a hiányokat, azok már örökre ott maradnak, nem írja azt felül bennem semmi.

      • Adél: “Most nem érzem. Most hátranézek, és majdnem hálás vagyok mindazoknak, akik elvágtak a lehetőségektől. Nélkülük nem kutattam volna fel a Életet és nem érezném ezt az örömöt, várakozást, izgalmat. Újra van döntési lehetőségem, ura vagyok az életemnek és ettől élek.” Most csak gyorsan, útközben annyit tudok írni, hogy ez (is) de nagyon ott van!

        • Gondolkodtam meg ezen tegnap… Ahogy lattam anyamnal, talan össze tudom ezt rakni igy az elet vegevel, talan meg tudom ideologizalni, bar azt nem tudhatom, hogy miert igy es miert ekkor miert rakban satöbbi… Viszont akkor jött egy gondolat: tudok hinni abban, hogy akkor van valami töres, amikor feladod, igen, de mi van ha nem adod fel es mesz es vannak celok, csak peldaul (bocs az aktualitasert, de en repülökatasztrofak utan több napig nem tudok magamhoz terni) kilövik a gepedet szakadarok raketaval es annyi volt, hiaba mesz a Földet emberibbe es egeszsegesebbe tenni szandekozo konferenciara? Mi van ekkor? Nem tudom ezt megvalaszolni; vallalos neveltetesemmel, teologiai ismereteimmel, es keveske megküzdött bizonyossagaim mellett/ellenere sem… es ugy sem, hogy lattam anyam halalat, amelyben ott volt szamomra valami leirhatatlan, transzcendens remenyt ado mondat, “bizonyitek”… En nagyon szeretnek egy kerek földi palyat betölteni es hiszek abban, hogy lesz ebböl, belölem valami/valaki a küzdelmeimböl, a felalassaimbol összeall egy iv, latom hogy alakul az iv, es remelem, hogy meg csak az alakulas elejen tartok, de mi van akkor ha “szakadarok kilövik a gepedet” es felbeszakad az iv meg a lendülete elött?

      • Válásom előtt volt egy nagyon komoly mélypontom, és épp akkor találkoztam Polcz Alaine könyvével, az Ideje az öregségnek cíművel. És dermedt rémülettel ébredtem rá, hogy ez történik most velem: amit ír arról, hogy az öregeknek hiába lenne ideje meg alkalma mondjuk eljárni úszni vagy összejárni teázni, nem teszik meg, mert nekik már minek, sajnálják rá az erőforrásokat. Én meg alig múltam harminc. De ugyanúgy legyintettem az edzésre, a koncertre meg az új ruhára, hogy kár belém, nekem már mindegy. Harminckevés évesen lezártnak tekintettem az életem. Elkönyveltem, hogy ami jónak velem meg kellett történni, ami nekem ítéltetett, azt már megkaptam, innentől csak vegetálok az elkerülhetetlen végig. Pedig az még lehet vagy ötven-hatvan évre. És bénára rémített a felismerés, hogy már semmit sem várok a hátralevő évektől.

      • ezt én most köszönöm Éva írása mellé, viszem, vésem, felírom, mantrazom, megvilágosodom – “A múltat mindig megszínezi a jelen.Úgy értem, az, hogy milyen mértékben tudsz a múlttal megbékélni, az a jelenednek nagyban függvénye. Ha a veszteség látható, de nem kompenzálható, az gyilkos.”

    • én el is szívok. fogalma nincs most senkinek, két embert kivéve az életemben, hogy mekkorát talált be ez az írás pont tegnap reggel. az éva néha tényleg pont arról ír, ami épp történik, de persze az is igaz,mindenki a saját képére szereti értelmezni a napi irományt.
      nincs mit mondanom, köszönöm, ezt lementettem, pedig ilyet még nem csináltam.

    • eltûnt, amit írtam, de nem adom fel.

      Szóval köszi a konstruktív reakciókat arra, amit a hospice általi tanulásról írtam, rossz érzés volt, hogy megint én vagyok a bitch.

      Ami pedig a halálhoz való hozzáállást illeti, nekem pont annyira hamis a nosztalgia ebben a témában, mint a generációk együttélésében. Én falun nõttem fel, láttam az állatok kimúlását. Többnyire otthon haltak meg az öregek. Láttam, ahogy letakarják a tükröket a házban. De ez nem készít fel semmire. Fõleg az igazi tragédiákra nem, amikor fiatalon hal meg valaki.
      Szerintem nincs halál úgy általában. Öregen része az életnek, de fiatalon az iszonyatos ellentéte.

      • Nem vagy bitch.
        Van, aki tanul a Hospice-ból, van, akinek rettenetes.
        Bennem mindig volt egy “jobbá szeretném tenni a világot” attitűd, és vállaltam több segítő munkát.
        Hát…
        Megismertem önmagam.
        Azt, hogy nem bírom el.
        Nem bírtam nézni a szenvedést, sokszor éreztem, hogy a sírógörcs kerülget.
        Én a Hospice-t nem bírnám ki, azt hiszem ott omlanék össze, de nagyon becsülöm, aki bírja és csinálja.

        • én is nagyon becsülöm, ne érts félre – azzal van bajom, amikor valaki hangoztatja ezt, és a haldoklók csak statiszták az õ dicsõségéhez meg a hatalmas lelki fejlõdéséhez, amit más nem érthet persze. Ez most szándékosan lett extrém, nem hirlando-ról szól, de volt már aki ilyen magas fokon mûvelte ezt.

  6. “Én fölnéztem az est alól
    az egek fogaskerekére –
    csilló véletlen szálaiból
    törvényt szőtt a mult szövőszéke”

    Ez jutott eszembe az írásról.
    Meg a “Zsoltár férfihangra”, hogy értem történnek mindenek.

    Adja Isten, hogy igaz legyen, és visszanézve lássam ezt utólag!

  7. Azért szeretem a Fogság című regényt, mert jó példa benne a hős tudatfolyama, hogy változik idővel egy-egy múltbeli helyzet, döntés utólagos értékelése az új élethelyzetek hatására.

    A saját múltamnak, egyes helyzeteknek, személyeknek, döntéseknek van egy letisztult értékelése. És ezek közül némelyiké módosul idővel, új információk, új élethelyzetek, gondolkodások hatására. Nem mindegyiké, persze. De nem ugyanaz vagyok, aki 10-15-25 éve, és ez a saját életem interpretációjában is megmutatkozik.

  8. “Akkor kellett volna, előbb kellett volna, tisztán látszik a tendencia, az évgyűrű, a csapásnyom, a törésvonal, a szálirány.” – ez annyira szép, hogy ennyi szavunk van arra, mikor már se itt, se ott nem vagyunk. Én a régi naplóimat szoktam olvasni ugyanilyen célzattal, kemény dolgokra döbbenek néha rá.

  9. Én nem szoktam döntéseimet elemezni. Egyszerűen elhárítom ezt a módszert. Mindig az élőrét keresem, még ha űzött vadként is…Mikor néha elalszom napkeletkor, arra szoktam ébredni,hogy milyen jó élni 🙂
    Erről a bejegyzésről eszembe jutott Szilágyi Domokos : Lázadás c. verse. “mutasd meg,hogy nem igaz”

  10. Ez az a mondat, ami miatt álmatlan éjszakáim vannak.
    Ez is egy olyan mondat.
    Huszonöt évet töltöttünk együtt a férjemmel; épp húszévesen mentem hozzá.
    Nagyon jó volt sokáig. Aztán jó. Aztán ilyen-olyan.
    Egyébként kifejezetten mintacsalád voltunk, és hát tulajdonképp az átlaghoz képest valóban remekül mentek a dolgaink. Csak az ember nem az átlaghoz képest várja este a másikat, beszélget, él nemi életet.
    Az utolsó években sokat gondolkoztam azon, hogy hová vezet ez a tendencia.
    És ha sehová sem vezet, csak így marad, akkor akarok-e én további huszonöt évet eltölteni az abszolút élhető langyosban.
    De tudtam magamról, hogy úgysem lenne erőm lépni.
    Most is úgy érzem, hogy nem lett volna becsületes dolog a férjemmel szemben, akinek nem ezt ígértem.
    Tudom, persze, a saját életemért felelek, meg minden – de hát ez érzés, úgyhogy a tudás itt nem sokat számít.
    Nézegettem a szálirányokat, és próbáltam elképzelni, hogy fogom látni őket arról a jövőbeli megfigyelőpontról, ahonnan már minden olyan egyértelmű lesz.
    Aztán próbáltam nem elképzelni.
    Aztán meg egy októberi hajnalon hirtelen ott találtam magam, azon a ponton.

    Nálam maradt a kutya.
    Csinálok új virágoskertet.

  11. Eső, én is úgy gondolom, hogy könnyebb úgy, ha maga a halál nem tabu.
    A gyakorlatban próbálgattam/próbálgatom.
    Mármint a tabutlanítást.
    Magamban is, meg kommunikációban is.
    Négy éve halt meg apukám, két éve a férjem.
    A zavart hallgatások, az ismerősi kapcsolatok megszakadása,
    az alig elfojtható megkönnyebbült sóhaj, mikor az ordas közhelyek már elhangzottak, és végre lehet másról beszélni.. és az erőltetett másrólbeszélések…
    És a hökkenet, ha ezt az egészet felrúgom azzal, hogy beszélek róla.
    Beszélek arról, ami történt, ami úgyis ott terpeszkedik köztünk, sőt, annál inkább közénk terpeszkedik, minél inkább tabuként kezeljük…
    És utána a fura megkönnyebbülés, mindkét részről…
    Szóval én úgy találom, könnyebb, ha nincs tabu.

  12. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s