lesz még valami?

Te már mindig így fogsz élni, vagy számítasz még valami fordulatra?

Hogyan fogsz élni öt év múlva?

Döntés lesz? Történés? Te akarod? Más akarja? Tudható?

Van esélyed arra, hogy az legyen, amire vágysz?

Elköltözöl? Másik város? Ház? Fény? Erkély? Vízpart? Külföld? Vissza?

Lesz még egy gyereked? Szeretnél is? Testvért szeretnél a meglevőnek, vagy gyereket? Az embered is szeretne? Fiad lesz, lányod lesz? Milyen lesz utoljára a szájába adni a melled?

Mással fogsz élni? Miért? Kivel? Mikortól? Milyen lesz? Vagy egyedül? Csak a gyerekeiddel? Anyáddal?

Más lesz a munkád? Kirúgnak? Dobbantasz? Pályát módosítasz? Megváltod a világot? Megalkuszol?

Utazol? Szép a világ? Nézed? Hostel? Egzotikum? Európa?

Ködös vízió mindez, vagy nagyon érik már?

Lesz még valami?

Mi lesz még? Mi lesz már?

Hányan kérdezik még ezt maguktól rajtad kívül?

Min múlik, hogy lesz-e még valami? Mit kellene tenned? Mi köt?

Nem tudod, lesz-e még valami?

Marad minden így? Sóhajtasz? Miért sírsz? Ezt reméled?

És az jó neked? Megérkeztél az életedbe?

további kérdéssorok

172 thoughts on “lesz még valami?

  1. sziasztok, először kommentelek.
    ez nagyon szíven ütött…
    ezek a kérdések körül forog az életünk lassan éve óta.
    vannak válaszaink készen,
    mégis itt vagyunk még,
    így, ahogy eddig.

  2. Jé, én pont tegnap délután gondolkodtam azon, mi lesz öt év múlva!
    (Egy olyan gyakorlatot olvastam ehhez, hogy most van öt év múlva. Gondold el, írd le kijelentő módban, mit csinálsz, hogyan élsz.)

    Fogadalmam van, hogy a gyes háralévő idejében minden nap tegyek magamért , a szellemi és szakmai fitten maradásomért is. Lassan szűnik a lelkiismeret-furdalás. Van egy fontos másfél éves képzés, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy öt év múlva az legyek, aki szeretnék. Utazással is jár.

    Jaj és önműködő háztartást akarok. Vagy legalább is egy olyan rendszert, amelynek alapján mindenki átláthatóan kiveszi a részét. Ezt a tervemet elő is adtam az este. Naiv vagyok-e?

      • En is befogom es meg is idealizalom magamnak, hogy ez mennyire montessori, az önallosag tamogatasa meg kutyafüle, pedig a hatterben elsösorban az van, hogy en (hazimunka tekinteteben lehet, hogy lusta vagyok) megfogadtam magamnak, hogy nem fogok csak a hazban/ a haz körül “elni”, tehat elsösorban önös erdekem…

      • Jaj, a gyereket én is 🙂 Mindent akar csinálni velem, murkot hámoz-aprít, sepreget, egyedül akar porszívózni. Ezt a fajta lelkesedést másvalakiből nevelték itt ki nagyon régen, kérem. Khm, finoman fogalmaztam. Csak úgy érzem, ha úgyis én vagyok mindig itthon, nem kérhetem a közös háztartási teherviselést. Ezért első lépésként eljárok: ma tornászni voltam, csütörtökön is megyek.

  3. Másként lesz, ebben biztos vagyok, ezért tenni fogok, erről nem akarok elfelejtkezni. Nem azért, mert most olyan rettenetes, de ha már mindig ilyen lenne, az rettenetes volna. Belesüppedni, aztán végleg belekötni egy életbe, egy rendszerbe, megszokásból, az halál.

      • Azt például kikötöttem a minap, hogy amikor beépítjük a tetőteret (életminőségi hipertérugrás lesz a mostani kétszobás élethez képest, előreláthatóan két év múlva), feltétlenül kapok egy hatalmas nagy asztalt magamnak odafent, amit a gigászi, sokezer darabos kirakóimnak tarthatok fenn, és senki a közelébe sem mehet. Ez sokak számára talán röhejes célnak tűnik, de számomra a normális élethez tartozó szükséglet a kirakózás (kizárólag a több ezer darabos, festményeket ábrázolók érdekelnek, bár az utóbbi időkben kínomban még a lányom 50 darabos Peppa malacos kirakójára is ráfanyalodtam), semmikor máskor jobban gondolkodni és kikapcsolni nem tudok, fizikai hiányérzetem van, amiért évek óta nem jutok hozzá a gyerekek miatt (3,5 és 1,5 évesek, szóval sansztalan). Pályamódosításon pl. nem töröm a fejem (itthonról dolgozom, ez ideális), de mostanában meg-megfordul a fejemben, hogy ha nagyobbak lesznek a kölykök, visszaülök az iskolapadba, csak mert hiányzik. Egyelőre a férjet is meg szándékozom tartani:-) Szóval, én nem nagy változásokat várok öt év múlva, hanem nagyobb mozgásteret és több spontaneitást, mert jelenleg ezek hiányoznak a legjobban. Aztán majd meglátjuk. De azt semmiképpen sem akarom, hogy belesüppedjek egy olyan létbe és gondolkodásba, amikor már semmi újba nem kezdek bele, mert erre a kis időre már minek, meg jó az úgy, ahogy van, ezt már legalább megszoktam.

  4. Sokáig azt véltem, a válaszok a fontosabbak. Nyugodtabb is voltam, csak valahogy nem történt semmi új velem. Most kérdéseim vannak, de gyakran nem tudok válaszolni, és ez nem jó érzés, de nem ám! Laza kötélen egyensúlyozom.

  5. Szeretnék egészséges lenni, a mozgást gyaloglást, esetleg futást bevinni életembe. Értelmes világképet alkotni,fenntartani.
    Ami hiányzik, nincs új az életemben. Új gondolat , mondanivaló nem születik bennem.asszimiláló időszakban vagyok.
    Szeretnék termékeny lenni ha már biológiailag nem vagyok az, de szellemileg.
    Szeretném ha a fiam fejlődne.

  6. Honnan tudom, hogy fejlődök? Ha többet, jobbat akarok, és teszek is érte, és elérem, akkor fejlődtem? Vagy illúzió csupán, h egyszer-egyszer elérek olyan szintekre, ahol megveregethetem a vállamat? Mikor, mitől fejlődik az ember?

      • Tehát a körülményeink, a körítés változik, mi pedig belül fejlődünk. Csak mert néha fejlődésnek hiszem azt is, mikor a külső körülmények jobbnak tűnnek, pedig az nem fejlődés, csak változás. A lelkem, szellemem pedig fejlődik, ahogy tapasztal, rájön, megérez dolgokat. Így értetted, igaz? 🙂

  7. Ha két éve kérdeztek volna, azt mondom: igen, ez már így lesz. Illetve úgy.
    Vidék, nyugalom, tökéletes biztonság, viszonylagos jólét, szép kert; a gyerekek kirepülnek, mi meg együtt megöregszünk, utazgatunk. Semmi lobogás, semmi hullámvasút, ülünk majd szépen a kandallónál, várjuk az unokákat.
    Még gondolkoztam is rajta, hogy jó-e ez így, hogy akarom-e ezt a tökéletesen biztos, kellemesen langyos jövőt. Hogy ennyire kiszámítható. Hogy tudom: ennyi lesz csak; soha többé semmi váratlan, olyan magamat belevetős, szívemet megdobogtatós.
    Kicsit néha sajnáltam is magam, mert tudtam persze, hogy mindenképp így marad minden.
    De azt is tudtam persze, hogy jó nekem, mert mindenképp így marad minden.
    Annyira tudtam, hogy naponta mondogattam is magamban, milyen jó nekem, és hogy becsüljem meg. Tényleg :).
    Aztán egyik napról a másikra eltűnt az egész: férj, ház, kert, biztonság, nyugalom, jólét.
    Annyira hirtelen, hogy olykor azon kaptam magam: mantrázom tovább a “nekem jó”- mondókát.
    Pedig hát már azt már nem kellett.
    Most megint van hol lakni, és van kit szeretni – és néha azt gondolom, ez már így lesz mindig.
    De soha többé nem tudom már annyira úgy gondolni, mint két éve.

  8. Most válaszút és nem látszik a vége. Minden a körülményeken múlik, és nem lehet sürgetni, befolyásolni. A visszavonhatatlan megtörtént és most nem a magam életét élem, hanem a rám bízottakét próbálom egyengetni. Rövid távú túlélési terveim vannak, ez minden. És még ez az ítéletidő ráadásul, ami az otthondolgozós, önellátós terveimet is keresztülhúzta/visszavetette. Nem gondoltam volna, hogy 35 év legális, jól fizető munka után (mellett) egy túlméretezett és jól felszerelt háztartásban a napi betevők fognak gondot jelenteni. (Likviditási gondok, vésztartalékok felélése, fizetésnap várása már 25-étől folyamatosan.) És hogy ne keveredjek meggondolatlan hitelfelvételbe a napi gondok gyors megoldása végett (már tudom, hogy milyen utólag nagyon megbánni). Szóval túlélés, minimálprogram, emellett némi önfejlesztés, ez lesz. Van biciklim, szobai és utcai is. Még két hónapig, utána radikális megoldások. Öt év múlva nyugdíjas leszek. De mindenképpen szeretnék még idén eljutni a tengerhez. Nem megy valaki?

    • Ez valahogy eltűnt a számomra korábban, bocs. De azért remélem, a lelkifurdalás múlóban, látod már, hogy jogos a saját boldogságra, életre való igény.

  9. Öt év múlva lehet, hogy hulla leszek. Pár éve elveszítettem a képességet, hogy érezni-látni tudjam a jövőt. Valahogy mindig tudtam, hogy ez vagy az történni fog és szinte tapintottam, annyira valósan megjelent előttem. Nincsenek többé színes, vonzó képek, csak a sötétség és a föld nyirkossága, a halált érzem, nem az életet. Búval baszott lettem, oda a fiatalos lendületem, az a pezsgő vágy, hogy ezt is akarom, azt is akarom, a hit, hogy meg tudom csinálni, a tévképzet, hogy megérdemlem.

      • Nekem nem jutott. Ilyenkor öröm, hogy se gyerekem, se hobbi állatom, ők legalább nem nélkülöznek és nem tapasztalják meg az élet értelmetlenségét, brutalitását.

        • NEkem van egy macskam, imadon is tok jo fej, de akadalyoz a csavargasban. Asszem en utana mar nem akarok allatot. Zavar, hogy nem tudok csak ugy elrepulni messzire, mert felelos vagyok egy macskaert. Lehet, hogy az elet ertelmetlen, de en ugy vagyok vele, ha mar egyszer ugy alakult, hogy ide pottyantam, hat meg probalom kihozni a legtobbet az egeszbol. vagy sikerul vagy nem. Raerek akkor bedepizni ha semmi sem sikerul es mar semmi sem marad. A halallal is ugy vagyok, hogy majd akkor elvacakolok vele igy-ugy, jol-rosszul, amikor ideje lesz. Nem tervezek nagy dolgokat (csak szeretnem ha megtortennenek) azonkivul, hogy legyek elegedett, virgonc, sot mi tobb erezzem magam allati jol.
          Anyukam miatt aggodom csak ami a jovonket illeti, most is korhazban van. Ha az o elete kellemesebben, derusebben telik, kevesebb egeszsegugyi problemaval, akkor az ram is felszabaditoan hat majd.
          Azert sem tervezek, mert annyit valtozom nehany ev alatt. Ami ma orommel tolt el, holnap mar kozombos. Ami ma elvezetet ad, holnap mar faraszto esatobbi.

    • Kuvik, akartam javasolni hogy nicknevet változtass ami napfényesebb életet suggaljon.
      Utána olvastam, hogy a kuvik nappal is vadászik, és hogy a a bölcsesség szimbóluma 🙂

          • Ó, a gyerekek kritikái ellen jó vért, ha folyamatosan hallod őket. Kritikusnak nevelem őket, most mondják ki, ami bajuk most van velem – így nem kell nagyon félnem, hogy 5-10-20 év múlva az egész retyót egyszerre borítják a nyakamba + edződöm is. Meg ugye nem is büdösödik ott évekig, a friss düh, nem az átrágott, a forrongás miatt megnőtt, a haragos emlékezet miatt évek alatt eltorzult emlékek ütköznek az én felejtésemmel. Anyósom szerint (pedagógus, sőt, fejlesztő pedagógus) nem szabad,hogy a gyerekek mondjuk lehülyézzék a szüleiket. Szerintem meg kifejezetten hasznos, ha meg merik tenni. Nyilván nem folyamatosan, meg minden apróság miatt, de ha tényleg dühösek, merjék kimondani. Nem, apa nem a nagy fehér isten.

          • Ja, még a kuvikról: Athéné, a bölcsesség és igazságosság istenének madara volt a bagoly, leginkább a kuvik. Latin neve: Athene noctua.

      • A szülői házban a padláson, a régi szobám felett kuvik pár lakik évek óta. Akkor még otthon laktam, amikor beköltöztek. Jól ismerem az apró baglyot. Kedvencem. 🙂

  10. Válaszoltam:
    Én biztosan számítok más fordulatra, és nem fogok mindig így élni.
    Élni fogok? Szeretnék kiszámíthatóbban.
    Én akarok dönteni, és szeretném ha más is akarná – neki tudható.
    Igen, van. Nagyjából.
    Terasz, nagy terek.
    Nem lesz gyerek már. Ha lehetne akkor kicsi fiú jönne a két nagy lány mellé. Testvér.
    Nem élek mással. Vele bőven elég. Anyámmal soha, inkább a gyerekeimmel.
    Kirúghatnak. De dobbantanék is! Pályát módosítani: bátorság. Megalkuszom.
    Galyatető ősszel, Róma tavasszal.
    Lassan érik, de melengetem a vízióimat.
    Írás.
    Igen, igen : meddig várj?
    Minimum 3-an kérdezik rajtam kívül.
    A múltat lezárni, a jövőtől nem félni – ezt kell tenni.
    Nem,nem tudom lesz-e még valami. De biztos gurít, mert szokott…
    Sírva sóhajtom: remélem nem marad így.
    Most jobb nekem, mint korábban volt. Már rég az életemben vagyok, de haladok…

  11. Türelmetlen lennék? 36 éves vagyok és nagyon szűk a mozgásterem a kisvárosban, ahol születtem és élek. Inkább pánikban vagyok, hogy eltelik az élet a küszöb alatt fetrengéssel és sosem tapasztalhatom meg a “szárnyalást”. Kicsi testemben hatalmas életszenvedély harsog, de a traumatikus gyerekkorom miatt elnyomva, lefojtva; bőszen feszegeti tabukból épített szarkofágját. Félek, hogy egyszer kitör és pusztítani fog az, aminek rendeltetése az alkotás. Nekem mozgástér kell, befogadó közeg, értelmes emberek, akikkel oda-vissza jól értjük egymás jeleit és egymást támogatva haladunk előre és teremtünk, vagy mentjük az értékeinket, hogy az utódok is láthassák azokat. (Agyamra megy az össznépi ostobaság és rosszindulat.)

    • Azt hiszem kérdeztem már, de miért egyértelmű, hogy ott kell maradnod abban a kisvárosban? És az egész biztos, hogy ott képtelenség egy pár inspiráló emberrel találkozni?

      • Én magam vagyok az egyik inspiráló ember, nem kell nekem külső emberi lelkesítés, önmagamban állva szenvedélyes és lelkesült vagyok. Képes vagyok rá, hogy emberek elé álljak és elmondjam az üzenetemet. Azonban nincs közönségem. Nyögvenyelősen gyűjtöm magam köré a kevéske érdeklődőt. Őrülten nehéz közösséget építeni.
        Ráadásnak megnyomorít(ott) a szegénység. Azonban csórón is tudok ragyogni. Szeretem, hogy van bennem láng, ami még mindig ég, hiszen élek.
        Lehet, hogy elmegyek. Szerencsére a testi bajaim ellenére még megvan a mozgékonyságom. Elegem van a szegénységből, a torokszorító rossz érzésből, a tétlenségből. Hiába vannak önként vállalt tevékenységeim, hiába lelkesít a gyönyörű táj, a kicsiny csapat(om), amikor nem tudok se magamról, se másról gondoskodni és akadozik az életküldetésem teljesítése. Beleőrülök a létminimumba. Pedig gyors és kreatív elmém van, ami hősiesen védekezik.

        • Azt látom a kommentjeiden, hogy kreatív vagy, de tágan értettem az inspirálást, pl. értő közönség vagy ami neked hiányzik.
          Hajrá, ha kell, mozdulj ki onnan, gyönyörű táj sokfelé van. Másképp gyönyörű persze.

    • “Agyamra megy az össznépi ostobaság és rosszindulat” -azt ugyse tudod legyozni, de vilagithatsz magad korul , vagy helyet is valtoztathatsz ha ott nem jo ahol elsz.

  12. Erről az jut eszembe, mikor 1983-ban a Ludas Matyi glosszaírója azon merengett, hogy mi lesz 2000-ben, 17 év múlva. Nem jutott semmi eszébe, ezért visszatekintett, mi volt 1966-ban, 17 évvel korábban. Arra jutott, hogy minden ugyanolyan, a vonatok késnek, a sör langyos, a buszjegy 1,50, ebből extrapolálva nyilván 2000-ben is minden ugyanolyan lesz.

    Én nem akarom megmondani, mi történjen velem öt év múlva. Maradjak én, nyitott, vidám, szellemileg kíváncsi ember, és akkor nagy baj nem történhet. Négy év alatt szoktam megunni a dolgokat, egyetem ötödévében már más érdekelt, szóval biztos lesz egy-két szellemi fordulat még. Lakás, ország változhat, férj maradjon ugyanaz, a gyerekek listája bővülhet, derékbőségem ne bővüljön, de ezek csak a külső keretek. A belső, szellemi áradás tárgya változhat, intenzitása maradjon meg.

  13. Ráéreztél, mert éppen öt év múlva jön majd a válaszút az én életemben. Addig nagyon (túlságosan) is kiszámíthatóak a mindennapok. az öt év leteltével viszont elkerülhetetlenül jön majd a nagy változás és jaj, csak megálljam a helyem! Egy kicsit már most félek. Ahogy múlik az idő, egyre jobban fogok majd. De látni kb, semmit nem látok előre. Pedig én szeretem a kiszámíthatóságot az életben, nem vagyok valami nagy kalandor. Vagy nem tudom, talán nekem más a kaland, nem a backpacking.

  14. Nekem a munka ugrott be erről. Azon kívül jó nekem. Szeretem amit csinálok, néha gyűlölöm amit csinálok. Sokszor okoz örömet és elégedettséget, sokszor fájdalmat és szorongást. Örökös hullámzás.
    Mostanság nem lehet hosszú távra tervezni. 5 év? Azt se tudom mi lesz télen. De komolyan, hol van manapság nyugdíjas állás. Kényszervállalkozók, kiszolgáltatott alkalmi munkavállalók, választástól-választásig tartó közalkalmazotti állások, multi rabszolgák… Nem jó manapság munkavállalónak lenni.

  15. Ó, nálam fordulnak a dolgok. Nyikorogva, nagyon nehezen indult, de épphogy neki kellett feszülnöm, és most fordul, magától, olajozottan, hangtalanul, olyan gyorsan, hogy tátott szájjal nézem a táruló világot. Vagy talán nem is magától fordul, hanem odaálltak mellém lökdösni jó páran, akárhogy is, mindjárt átér a holtponton, és akkor már meg se foghatnám, ha akarnám se. Jól vagyok, pedig látszatra semmi nem változott, de új szelek hoznak új illatokat. És lehet hogy én akartam, de hogy a munka java részét a Gondviselés végezte, az fix.

  16. Öt év múlva? Remélem, ugyanazzal, ugyanitt. A gyerekeim is a nekik jó helyen és emberrel/emberekkel. Remélem, apukájuk is él és egészséges. Új gyereket köszönöm, nem kérnék már, azt is szégyellem, hogy a legkisebbiket testvérnek szültem, nem gyereknek. Öt év múlva már nem fogom ebben a városban azt érezni, hogy még nem vagyok itthon, és nem fog a nyelvemre tévedni, mikor Pestre megyek, hogy “hazamegyek”, mert tudom, hogy ez bántja a kedvesemet. Remélem, hogy ugyanígy fel tudok menni a hegyre, sőt, biciklivel még majd sokkal jobban is, mint most. (Gyakorlok itt erősen, de azért még a kedvesnek nem nagy élvezet felmenni velem a hegyre bringával…)
    Megint nagyon tanulságos volt, hogy elmentem a gyerekek évnyitójára. Akik ismerték a helyzetünket, azok azon csodálkoztak rettentően, hogy a lányok apukájával megölelgetjük egymást, nevetgélünk, beszélgetünk. “Hát hogyhogy ti ilyen jóban vagytok?” Akik meg nem, és most kaptak egy rövid összefoglalót a “Hogy vagy mostanában?” kérdésre, azoknak egyharmadán látszott az udvarias mosolygással leplezett megbotránkozás, kétharmadán pedig a szintén udvariasan leplezett őszinte irigység. És most nem túloztam. Ketten vannak, akiknek elhiszem, hogy örülnek a boldogságomnak és inspirálja őket a “van élet a halál után” történetem. (És milyen jó volt hazajönni, és látni, hogy hiányoztam…)

  17. Szamitok a fordulatra, nagyon is! Ot ev mulva nyugodtan fogok elni, alkoto modon, egy sokkal melegebb es vidamabb helyen. Talan meg a tanulmanyaimat is folytatom.

    A dontes mar megszuletett. En akarom. Van eselyem. El fogok koltozni rovidesen kulfoldre. (Vagyis visszamegyek oda, ahol egyszer mar eltem.)

    Szeretnek gyereket, de nem most. Par ev mulva, ha mar olyan lesz az eletem, hogy nem kell attol felnem, hogy zaklatott korulmenyeim megbelyegzik a gyerekkorat. Szeretnek szulni egyet es egy masikat pedig orokbe fogadni.

    Azt hiszem, egyutt maradunk. Meglepetesek es igeretek nelkul.

    Es mas lesz a munkam. Dobbantok es palyat modositok. Nincs alku. Utazni fogok, ujra vissza abba a meleg, almosan nyuzsgo, szines es szagos orszagba, ahol egyszer mar eltem, es azota is visszahuz a szivem.

    Oszlik a kod…

    Elsosorban a penzen mulik. Egy ingatlan ketteosztasan majd eladasan. Es meg mulik az egeszsegen is. Es a fogaim rendbetetelen.

    Minden meglesz, tudom, hogy eletem boldogabb es szabadabb fele meg hatra van. Igy nem maradhat. Egy terminalban varok, visszamenni mar nem tudok, nem is lehet. Indulni meg nem tudok.

    Idaig nagyon hittem mindebben. Vagy csak delibabot latok az egyuttben es a vilagunk megvaltasaban? Mostanaban kicsit kevesbe erzem, hogy ez valosag. faradt vagyok. de meg nem adtam fel, nem akarok beleszurkulni a perspektiva nelkuli tulelo modba… de…

    Mi lesz, ha megse sikerul? Ha nem lesz belole semmi? Ha nem sikerul eladni a hazreszt? Vagy kitor egy nagy haboru es cseszhetjuk a forintot, amit a hazert kapunk? Vagy elhagylak? Vagy elhagysz? Ha megsincs semmi, csak az egymaba folyo napok a kepernyo elott, a lakber, a diakhitel, a lyukas fogaim, az egyedul elszivott cigarettak, vibralo szorongas, hajnalban remalom? A kollegano kicsinyes, buta jatszmai? Stressztol hasmenes? NEM. Az nem lehet, hogy csupan ennyi volt es ennyi jutott. 33 eves vagyok. Valaminek kell lennie meg ezen kivul. Nem szolhat pusztan ennyirol.

    • Nem ennyi volt, és ennyi jutott, én mélyen hiszek ebben.
      Mostanában éreztem így magam, de ez átmeneti, tudom, az életünket mi írjuk.
      Most van az nálam, hogy tök üres a papír, ami van, az már nem jó, meg kell írnom az újat, és meg kell csinálnom.
      Képes vagyok rá, mert már egyszer megcsináltam.
      Hogy öt év múlva mi lesz, azt nem tudom, a dolgok nagyon gyorsan változnak.

  18. Nem igazán látom előre, mi lesz öt év múlva – nem is nagyon akarok belegondolni. Már negyven évesek leszünk és szar lesz, ha úgy érezzük majd, hogy a mostani helyzethez képest nem jutottunk egyről a kettőre. Azt hiszem, nagyon durva öt évnek nézünk elébe, sok munkával.

    A legideálisabb az lenne, ha nyernénk a lottón – akkor a pénzen szabadságot vehetnénk magunknak, és ha nem kéne a megélhetésért dolgozni, egy csomó érdekes és építő dologra maradna erőnk, időnk.

    Erre viszont nagyon kevés esély van csak, így marad a reménykedés, hogy talán lesz munkánk és normális fizetésünk. Nagyon-nagyon vágyom már egy saját lakásra, házra még inkább, de az valószínűleg álom marad – hacsak nem lesz oltári szerencsénk és nem találunk valami lakható présházat olcsón a külvárosban – már böngészem a hirdetéseket, alkalmanként akadnak, jó lenne egy ilyenben lakni a férjemmel és a cicákkal. Szeretnék továbbá egy munkahelyen dolgozni tejes állásban, és szakmailag fejlődni, tanulni, szakvizsgázni. Nem meghízni, sportolni tovább. Kíváncsi vagyok, fogok-e még változni, mert az elmúlt 5 évben úgy érzem, nagyon sokat formálódott, alakult a személyiségem és a világlátásom is, nem tudom, ez folytatódik-e. Amúgy nagyjából mindegy, mi lesz, csak ne legyen háború, legyen egészség meg meló és legyünk meg mi ketten egymásnak.

    • Mennyire benne van a háború lehetősége mostanság a levegőben, rossz szellemként lebeg a gondolatainkban. Nagymamám mondta időnként, hogy csak az ne legyen. Erre már mi is emlegetjük…

  19. 5 év múlva öregebb leszek, és ez megijeszt, mert félek az öregedéstől. Már túl leszek akkor a negyvenen, nagyon meggyengül a pozicióm a “szexpiacon”, ahogy tesztoszteronszagú barátaink mondanák a net túloldalán.
    Valami változás biztos lesz, így nem maradnak a dolgok. Leginkább rajtam múlik, az én motivációmon, erőmön, persze közbejöhetnek előre nem látott súlyosan hátráltató vagy szárnyakat adó dolgok.

    Nézzük a lehetséges irányokat:

    A LEGPOZITÍVABB
    (ezeket kell vizualizálnom meditáció közben, hogy bevonzam ugyebár…)
    -lesz még egy gyerek, igen, testvérnek, de nem csak annak, egészséges, szép, okos, kislány
    – visszamegyek 65 kilóra, csinos, egészséges nő leszek, aki felemelt fejjel megy az utcán, és visszamosolyog
    – maradok itt, sokkal jobban fogok már beszélni franciául, megértem majd a színházi előadásokat is
    – vagy aktív önkormányzati alkalmazott, vagy magánvállalkozó leszek azzal a tevékenységgel, amit most csinálok, kicsit felturbózva, szerintem működtethető, látom már a piaci réseket, vagy legalábbis látni vélem: “de szépet csináltál” – vagy konkrétan rajztanfolyamok, esetleg művészetterápia (? -bár ahhoz komolyabb tanulmányok kellenek)
    – lesz valamilyen itt is elfogadott végzettségem
    – összeházasodunk (vagy vele vagy mással)
    – ha együtt maradunk, akkor egy mindkettőnk számára testileg és lelkileg is kielégítő kapcsolatunk lesz
    – leszek még én szexuális lény
    – el is költözhetünk, de azt nem muszáj

    SEMLEGES:
    Teljes életformaváltással egy szigorú vallási csoporthoz csatlakozom. (Ez persze akár lehetne pozitív is, mert nagyok keresem a kapcsolatot Istennel, de a kötöttségektől félek. Viszont ismerem magam annyira, hogy ha belemegyek valamibe, az valami durva szekta lesz.)

    A LEGNEGATÍVABB:
    Egy pszichiátriai intézet lakója leszek, zártosztályon.

    • Most elgondolkodtam rajta, egy durva szekta agymosott tagjának lenni jobb, vagy a zártosztályon. Utóbbiból talán könyebb szabadulni, vagy legalábbis nem akarnak kicsinálni, ha menni akarsz.

      • Az utóbbi rosszabb, mert elveszted az emberi méltóságodat, és az agymosás gyógyszerekkel történik.
        A szektába pedig “Isten hív”, és ha én valaha megyek, ezt komolyan is fogom gondolni. A zártosztály általában nem saját döntés.
        A szekta ad valamit azért, amit elvesz, ha mást nem, közösségi hangulatot, akolmeleget, közös identitást. A zártosztályon egymástól lelkileg (és gyakran fizikailag is) elzárt emberroncsok vannak, lerombolt aggyal.
        Menekülés a zártoszályról? Ha “ön- és közveszélyesnek” nyilvánítanak, akkor mindegy, hogy megszöksz, a rendőrök visszavisznek. Persze nem tudom pontosan, a zártosztályon még nem voltam, de “nyitotton” már igen, és már ott is bocsánatot kellett kérnem a létezésemért folyamatosan.
        Igaz, szektatag sem voltam még.

    • Borderline: Sokszor erzem, hogy leirod a sajat felelmeimet is… En 5 eve voltam nagyon depis, abbol nagy eröfeszitessel kiküzdöttem magam, azutan született a gyerekem es a rettegett posztnatal depit megusztam (bar a terhesseg alatti nagyon durva veszes hanyast es ennek okan jövö depit nem…) (Es most megint attol tartok, hogy nem vagyok biztos benne, hogy most nem vagyok ujra, egy kicsit…)

      Engem meglep, amikor valaki “tudja” az öteves tervet. Peldaul munka fronton annal nagyobb össznepi atverest nehezen tudok elkepzelni, amikor felteszik allasinterjun a kerdest, hogy “hol latja magat 5 ev mulva?” Hat bazz (bocs, ma csunyan beszelös napot tartok…), latni meg latnam talan, vagyis “vizioim” talan lennenek, de nagyon nem tölem függ, hogy hol leszek 5 ev mulva! Ezt kellene mar nagyon latni ebben a “szep-uj vilagban”! Konkret peldam: 7 es fel eve, amikor kijöttem ide, es utana kevesebb, mint egy evvel megkaptam a menö ügyvedi irodai allast, ugy indultam, hogy realisan vagyhato az, hogy mondjuk 3 ev mulva szakvizsgazok es utana mondjuk ra egy evre bejegyeznek a kamaraba, utana meg kiküldenek Mo-ra es ott befejezem az ottani gyakorlatbol hianyzot, ott is leszakvizsgazok masfel-ket even belül es akkor 2 orszagban leszek bejegyezve ügyvedkent es hat ez nemzetközi irodak teren is egy igen illusztris kör es egyertelmü versenyelönyt jelent. (Közben meg elvartak volna azt is, hogy 60-70 oras munkahet utan meg a doktorimat is megirom; vegülis minek aludni, ugyebar?) 2008 vegen aztan jött a valsag, en meg meg jobban hajtottam, mert tudtam, külföldikent biztos nem en allok a “biztos allasuak listajanak” elen… Plusz ezzel egyidöben lattam ezt a sok gazdag faszt (az egyik irodaja pl. tele volt kortars es nem kortars bazi draga mütargyakkal, mindig mondta, hogy ahhoz ne erjek hozza, mert az az üvegvaza 30.000 euro – es ebböl volt az irodajaban vagy 5 darab! -, meg az a kortars jeghegy-foto 100.000 euro) es kezdett atjönni nekem, hogy ennek mi az ertelme? (Persze azt tudtam, kezdettöl fogva, hogy en a szarmazasommal, mindenemmel együtt egy baromi nagy “misfit” vagyok ebben a környezetben, de azt gondoltam, hogy a szorgalmam es összeszoritott foggal küzdesem… es majd par ev mulva jo lesz nekem (is). Aztan kiegtem, depi, elveszitettem az allasomat (ezt mar leirtam reszletesen), mondjuk ugy, hogy semmilyen szakmai vagy egyeb hibat nem vetettem, mindaddig a lehetö leglelkiismeretesebben es nagyon magas szinvonalon vegeztem a munkamat (harom nyelven) es egyszercsak az volt, hogy nem tudom leirni a nevemet sem: leblokkoltam. Es mert nem tudok teljesiteni azonnal csomagolnom kellett…

      Szoval who the fuck latta ezt 5 eve??? – hogy igeretesnek igerkezö menömanobol depresszios leszek??? (Aki korabban ismert, csak egy felszines kerdessel reagalt : en, hat en hogyan lehetek depresszios, mikor en mindig annyi erövel es elannal mentem elöre es projektek es tervek es nyüzsi es ide meg oda? Hat igy bazze: elfaradtam k.rvara a nagy nyüzsiben es feltettem magamnak szubtil a kerdest, hogy ennek mi ertelme?)

      Most itthon “ülök”, lejart a gyesem is januar vegen, 5 eve nem volt jogi allasom, egeszen pontosan. Lassan egy eve tart a “3. allaskeresesi hullam”-projektem: postafordultaval kapom a visszautasito e-maileket (ha egyaltalan kapok valaszt), meg az elsö fordulora se hivnak be! Who the fuck gondolta ezt annak idejen, – amikor baromi igeretesen – kijöttem ide?

      Persze vannak terveim, viziom, satöbbi, de az elmult honapok munkajanak meg semmi eredmenye es ugy erzem folyamatosan nekifutok egy falnak, amiröl visszapattanok. Igen, mintha egy fal lenne körülöttem, agyon vagyok hallgatva, non existent vagyok több teren es több szempontbol. Pedig kialtok en mar jo ideje (föleg anyam halala ota hangosan is), a reakcio “draga barataimtol” meg az, hogy egyszerüen agyonhallgatnak, kussolnak, valaszra sem meltatnak, akkor sem, amikor segitseget kertem, söt pont akkor meg inkabb nem, illetve az volt a valasz, hogy majd jöjjek vissza ha nem vagyok mar ennyire “tüskes” es akkor “talan majd ujra beszelhetünk” (sic). Figyu, en ezeket a reszleteket nem egy sci-fiböl szedegetem, meg tudom mutatni az eredeti e-maileket is akar, ha valaki kezzel foghato bizonyitekra vagyik! Egy sci-fi lett az eletem (az örült, engem anyam “kvazi lab alol eltetelevel” vadolo rokonsagomrol is irtam mar)! Bazz, who the fuck gondolta ezt 5 eve??? M., ez “a szorgalmas, alkalmazkodo, jövö-menö, hajto, küzdö, mindenkinek eleget tenni/megfelelni igyekvö”, aki hisz a jövöjeben meg a jeleneben? (Okos nem voltam soha a szo nagyon okos ertelmeben, de seggelni, tanulni es iszonyu sokat es szorgalmasan dolgozni, komolyan veve a munkamat es az ezzel jaro felelösseget, na azt nagyon tudtam!) Munkas, falusi miliöböl nagyon hajtva, hogy kikerüljek/eljöjjek es en legyek “az” elsö generacios ertelmisegi… Hat lettem: per pillanat munkanelküli, ugyebar! (Jaradekot nem kapok, mert a gyes is lejart, juttatasok szempontjabol is “nemletezö” vagyok a rendszerben. Alap egeszsegbiztositasom a ferjemnel van; ez azt jelenti itt, hogy egy csomo szolgaltatasert fizetni kell, szamlara persze, de nekem ez – a halapenzes rendszerhez kepest – igy is Kanaan…)

      Bocs, nem akartam keseregni, de neha ram jön egy keserüsegi hullam, mint most is…
      Es legközelebb pofan vagom azt a HR-est, aki fel meri tenni a kerdest, hogy hol latom magam 5 ev mulva?! Bar kerdes, hogy lesz-e legközelebb (azert is meg kell küzdeni am, hogy behivjanak!) es merszem ugyse lenne bunkonak lenni, a ferjem (szemelyzeti fejlesztö) meg ugyis mindig felkeszit az elfogadhato valaszokkal. Meg vagyok “coachingolva”, csak mar repedezik ezerrel az adrett maszk az arcomon es az alapozot is faj feltenni a börömre. (Par eve meg ugye minden reggel ez volt a rutin reggeli keszülödes a kiskosztümhöz).

        • kisgyerekkel meg az az elonye is van hogy te dontesz (nagyjabol) hogy mikor dolgozol.
          es latod a parod kitart melletted 🙂
          meg annyi elonye is lenne, hogy egy csaladban egyikotok alkalmazasban masikotok self-employed, jojjon akarmi valamelyikotoket nem sujtja annyira…

        • Self employment: hat most ez a projektem, egy ideje mar ezen dolgozom, eredmenye meg nincs, de nem adom fel! Viszont nincs semmi tartalekunk sem, (söt oriasi minusz, meg hitel) hogy egy evig – amig talan beindulna valami – kihuzzuk… Lehet, hogy mar ev vegen beüt a konkluzio, hogy se a lakast, se az ovit nem tudjuk mar tovabb fizetni… Mar most neha olyan hangulatom van, hogy en mar biza kivonulok valami kommunaba! (Mondom en, hogy rosszabb napjaimon nem latok mar tisztan…). Rohamosan hagy alabb a lelkesedesem naponta, es eleg nagy eröt kell beletennem abba is reggelente, hogy “ujrahangoljam” magam. (A masik “vilagmegvalto” ötletemhez, meg a nagyszabasu “alterovi”-ökoközpont alapitasahoz töke is kellene, meg epiteszek, szakemberek, dizajnerek es egy közösseg, akikkel lehetne nagyon innovativat alkotni. Hol vannak ezek az emberek?)

          • Nagyon szurkolok neked, hogy ötlet, erő és szerencse találkozzon, s megvalósuljon, amit elképzeltél! És hátha támogató emberekre is lelsz időközben, akik emelnek, s nem lehúznak! Szívből kívánom ezt neked ismerősen-ismeretlenül is. Én annyi életerőt, kreativitást, nyitottságot, emberséget olvasok ki abból, ahogyan írni szoktál!

            • Szaguldocsiga: Nagyon sokat ad ez most, hogy ezt irod, igy ismerös-ismeretlenül is! Köszönöm. Rant egyet most rajtam kifele a gödrömböl…az biztos! Irok majd meg rendeset is, csak most meg nem tudok, annyira szet vagyok szorodva lenyegesnek latott amde lehuzo es valoban lenyeges momentumok ill. lenyegtelenek között. De nagyon lenyeges es nagyon emelö a pozitiv reakciod, az is biztos. Tenlyeg.

            • Akkor örvendek. Kapkodva írok-olvasok én is, offline telnek a napjaim, lopott percekben lépek fel csak a netre, mert így tartható egyben most az óvodátlan életünk (nálunk szept. 15-én van az évkezdés).

              Az alterovi-ötletedről egy többéves élményem jutott eszembe: Münchenben városi környezethez képest gyönyörű helyen van a Montessori im Olympiapark. Ott töltöttem 2 hetet egy csereprogrammal. Neten keveset találtam róluk, és az sem adja vissza azt az otthonos légkört. Nagyon beindította a fantáziámat akkoriban. Harmincéves projekt, indulásakor szuper-innovatívnak számított, és az egykori alapítók több mint húsz év távlatából is sugárzó arccal meséltek a kezdetekről, illetve bölcsen és visszafogottan a továbbiakról. Nekik összejött, fürkésztem a titkukat. (Én főleg azért irigyeltem az ott dolgozókat, mert elérhető közelben végezhetnek többéves hétvégi képzést.)

          • Kedves M, ha tényleg komolyan érdekel az alternativ oktatás segitése, akkor ajánlom indulásnak a Felhősuli nevű projektet. Az ökoközpont ötlete nagyon jó, hiszen ez a jövő.
            Maga az ovódai oktatás szerencsére eléggé alter, azaz gyerekközpontú maradt, a gyerekek életkori sajátosságaiból adódóan nem tudták olyan pofátlanul leterhelni őket, mint a felsőbb oktatásban, ám ez nem jelenti azt ,hogy ne lehetne egy „ klaszikus”, azaz Montessori ovódát ökós körűlmények között működtetni, úgyhogy ne add fel, főleg, ha erős belső késztetést érzel, az inteneten keresztűl könnyen tudsz majd kapcsolódni a megfelelő emberekhez , amikor annak eljön az ideje.

        • Kalüpszo: Nem veszem zokon, söt! 🙂 Nagyon sokat ad ám, hogy érted, mirõl beszélek! Tényleg nem panaszkodnimeg nyafogni szeretnék (de lehet, hogy épp azt teszem és hiba, hogy nem veszem észre magam) de teszem a dolgom (is) – már azon kívül, hogy itt kiadom magamból a feszt… Csak újra és újra elfogy bennem és körülöttem a levegõ… és ez
          fáj.
          Látom ám én ebben azt is, ami rám esik és azon megpróbálok újabb lendülettel változtatni, nekifutni megint, másképp látni. Konkrét példa: tudok bocsánatot is kérni és hibáimat
          belátni és megbeszélni, de hogy beszéljem meg, ha írásbeli kapcsolatfelvételi próbálkozásomra (e-mail, sms) nem reagál (bnõ), telefont meg tüntentõleg több hétig fel se vesz? Rámtette azzal az ajtót, hogy akkor jöjjek vissza, amikor “megjavultam” és tudok számára megfelelõ heppi témákról heppin beszélni. Ilyet még rossz regényben sem olvastam, hogy ilyen van… Roszkornyiffog… (Ne sajnáljatok,
          csak tudjátok, hogy ilyen is van.)

            • Na, ez mondjuk az angolszasz kulturakban alapkovetelmeny. Small talk. De minek? Ez az ami engem is farasztott, hozzateszem, hogy az egyetlen es nem mindig, ez is szemelyfuggo valahogy. En egy ismerosomnek a how are you, kerdesere ketszer -nagyon ovatlanul- az igazsagnak megfeleloen azt valaszoltam, hogy faradtan. Szoszerint es nagyon durvan, megvetoen kiutalt.
              De annak mi ertelme amit ok oly gyakran csinalnak, hogy erre a kerdesre minden olyan brilliant mikozben azon agyalnak, hogy ot perc mulva egy kad forro vizben felvagdossak az ereiket. Annyira magyar vagyok azert, hogy ezt persze nem erthetem. 🙂

            • Lucerna: “De annak mi ertelme amit ok oly gyakran csinalnak, hogy erre a kerdesre minden olyan brilliant mikozben azon agyalnak, hogy ot perc mulva egy kad forro vizben felvagdossak az ereiket.”

              De nem veletlenül az angolszasz (föleg amerikai) kulturaban fogy a legtöbb antidepresszans? De mintha. Vagy tevedek? Na akkor? Bocs, en kerek elnezest, mert en az annyira negativ magyar vagyok… Vegülis Ausztriaban is szep zöldek a legelök es egyenre nyirjak a füvet, ahogy borderline(?) irta. Vegülis. Csakhogy az is ebben az orszagban törtent meg, hogy evekig rejtegettek (es eröszakoltak, söt gyermeket nemzettek ld. Natascha Kampusch-esete vagy Fritzl) a pinceben “tisztesnek” latott valakik es a szomszedjuk eveken, evtizedeken at eszere se vette! Söt, senki nem vette eszre! Vegülis minden heppi, szansajn es zöld a fü… Csak antidepresszans legyen es tererö, meg zöld fü (és heppi masrumz)! Tirariratérerö´…

          • M. Az biztos, hogy a felszin alatt nem cvsak ebben az orszagban zajlanak a valogatott disznosagok, hanem a “fejlett nyugaton” is. Az teny, hogy ugyesebben palastolnak, tesznek ugy ,mintha, de legalabbis nagyon igyekeznek. Egy korabbi posztnal emlitettem, hogy az altalam annyira kedvelt ireknel is kb a csaladok 30%-nal gyerekek szenvednek el szexualis abuzust. Arrol nem is beszelve, hogy par eve kezdodott egy botrany,ami az elmult 60-70 evrol szol. Tortenetesen, hogy a leanyanyaktol, akar akartak a gyereket akar nem, eroszakkal elvettek a csecsemoiket es az egyhaz kebelen mukodo arvahazakban helyeztek el oket. Tobb szaz vagy akar ezer csalad erintett. Nem reg talaltak valami “dogkut”-nak neveztek, amiben pici gyerekek tetemeit talaltak. Tobb szaz kisgyerek csecsemotol a negy-ot- hat evesekig. Ehenhaltak, agyonvertek oket, megeroszakoltak…stb. Szoval egy melyen katolikus orszag, ahol nagy az ahitat, hisz keresztet gyakran vetnek, ilyen szornyusegek tortenhettek meg. Olyan szinte traumatizaltak ezek a csaladok, amit mi talan el sem tudunk kepzelni. Van olyan aki meg mindig az unokajat keresi. Ezek nem regi tortenetek, meg a 70-es evekben is bevett gyakorlat volt elvenni a gyereket.
            Ettol fuggetlenul nem lehet altalnos kovetkezteteseket levonni, de ott a vallas oriasi nyomast gyakorolt a tarsadalomra, rengeteg az elfojtas. Most kezdenek egy kicsit fellelegezni, foleg miutan megszunt az elszigeteltseguk es a multikulti egyre meghatarozobb.

      • M, most olvastam csak, amiket írtál.
        Próbálok valami okosat írni, de nem biztos, hogy sikerül. Számomra egy jogi diplomával bíró, sok nyelven beszélő élből “felsőbbrendű” hozzám képest a munkaerőpiacon, de ezek szerint a lehetőségek nem feltétlenül ezen múlnak.
        Esetleg arra gondoltál, hogy visszajönnél Magyarországra, akár ideiglenesen is?
        Az ökoovi jó ötlet, de nyilván komoly marketing kell hozzá (vagy komoly tőke), de ilyesmire lehetne akár szponzorokat is találni. Én drukkolok neked!
        🙂

  20. Nagyon sokat forgatom ezeket a kérdéseket, már jó ideje. Jövőre lejár a gyes, lépni kell.
    Nagyon szeretnék még gyerek(ek)et, nem testvért, nem pótlékot, és elég jó szülők lennénk, e szempontból tiszta a lelkiismeretem. Ugyanakkor mélységes energiadeficit van, minden téren, és a jövő fenyegető és bizonytalan. (Részben gondolok itt az emberiség, Föld és az ország problémáira is, engem egy hírportál a maga eseménytudósításával sokkol, hát milyen világ jön (van)?!)

    Olyan közegben nőttem fel és élek, ahol a családok gyakran 3-5-7 gyereket is nevelnek és a nők rengeteg energiát és időt fordítanak az anyaságukra. De aztán a gyerekek egy kicsit megnőnek és nekem ezen a nyáron kísértetiesen sok nő számolt be arról, hogy pár éve még meg voltak győződve arról, hogy a gyerekeken/háztartáson túl nem nagyon terem a számukra babér (amire egyébként akkor nem gondoltak tragédiaként, maximum egy kis szomorúsággal), aztán hirtelen – ha nem is deus ex machina-ként, mert azért tettek érte – jöttek más lehetőségek, jó állások, hivatástudat, hobbi, sport, esetleg új szerelem, új gyerek(ek), sok minden, amit nem is gondoltak vagy vágyni sem mertek és az élet jól alakult. Lehet, hogy csak az egyes, szépséges fákat látom és az erdőtömeget nem, de ez engem most lelkesít. Lelkesítésre meg eléggé szükségem van.

  21. Ezek a nyomasztó kérdések nem szerepelnek nálam egy ideje. Lehet, hogy azért, mert megérkeztem az életembe. Abból gazdálkodunk, amink van, és ez nem lemondás, nem beletörődés. Megtaláltuk azt az alapot, amire lehet építeni. Lett alapunk. Közös is és saját is. És építkezünk. Meg épülünk is. Nem nulláról, hanem egy tiszta alapra. Ez fontos különbség!

  22. Tőlem meg szokták kérdezni, mi lesz, hogy képzelem el – hát kitől nem?
    Mármint az életet úgy nagyjából. “Mik a terveim”. Mondom, nincsenek. Fogalmam sincs, mi lesz pár év múlva, hol leszek, mit fogok csinálni. Most jól vagyok, de már így is minden voltam, csak akasztott ember nem, szóval ha a dolgok logikájából indulok ki, nem lehet megjósolni, hogysmint lesz.
    Ez egy kicsit épp elkezdett nyomasztani már így, hogy nem tinédzser vagyok, de érdekes módon ugyancsak nem tinédzser barátaim meg mintha épp most kezdenének irigyelni. Van, aki ki is mondja. Fura ez, hiszen nekik mindaz megvan, ami a világ szerint ebben a korban meg kell, hogy legyen, nekem meg azt gondolom, szinte semmi. És azt gondoltam, szánalmasnak tartanak.
    Két napja azt álmodtam, hogy Limában vagyok, azóta ez eléggé foglalkoztat, hát ennyi.

  23. Néha eszembe jut, ha ránézek a férjemre, hogy mennyi minden lesz még….milyen fiatalok vagyunk, milyen sokat fogunk még élni együtt, mennyire az elején járunk a történetnek….Nagyon jó érzés.

  24. Volt már annyi minden eddig is, menny és pokol, siker és kudarc, jólét és nélkülözés, elmondhatatlanul sűrűn éltem. Mégis most először érzem azt, hogy “megérkeztem az életembe”. Pedig a körülményeket tekintve volt már ennél sokkal jobb is. Elvesztettem a házam, de van végre otthonom. Elvesztettem a biztos megélhetésem, de van munkám, amit szeretek, és rengeteg lehetőség, amiket ki is használok, ahogy jönnek.

    Három évvel ezelőtt a legmélyebb depresszióban az volt a tervem, hogy minden egyes napot valahogy túléljek, de csakis a gyerekek kedvéért, és ha már végre nem lesz rám szükségük, szép csendesen elhalálozzak. (Ennek megfelelően sikerült is létrehoznom egy-két halálos betegséget.)
    Aztán szinte észrevétlenül visszakaptam az első szerelmemet. Mintegy emlékeztetőként, gondolom. Mert a szemében azt láttam, aki régen voltam: fiatal, tehetséges, tele ötlettel és életörömmel és erővel és rengeteg nevetéssel. Valakit, aki ugyan cseppet sem hibátlan, ámde nagyon szerethető. Döbbenetes volt a különbség az akkori önmagamhoz képest. El is szégyelltem magam. Hogy hagyhattam..?
    Eleinte azt se tudtam, hol vagyok, és főleg, hogy ki vagyok.
    Néha ordítva zokogtam, hogy miért most? Miért nem akkor, amikor még volt valamim, amikor még voltam valaki? Hogy ezt már nem lehet megoldani sehogy.
    De lehetett. (Mindent lehet, és annak az ellenkezőjét is.)
    Mostanra beletörődtem. Hogy tán épp azért most…

    Mert kiderült mostanra, hogy a régi énem megvan, megvolt mindig.
    És rájöttem, hogy nem akarok meghalni. Hogy van kedvem élni, mert élni jó.
    Így hát fenekestül felfordult minden, szépen lassan kiszóródott az életemből mindaz, ami elviselhetetlen volt, és a helyére gyönyörű, élhető dolgok kerültek. Furcsa módon meg is gyógyultam mindenfajta betegségből.

    És ha ma megkérdezed, mi lesz öt év múlva, azt mondom, fogalmam sincs. De nem is érdekel, mert tudom, hogy jó lesz.:-)
    Mert soha, soha többé, senki kedvéért és semmi miatt sem veszítem el önmagam.
    És ha lehet, akkor Őt sem.:-)

    • Fuccs, vége az idillnek és én legközelebb már nem merek ilyeneket leírni, puszta babonából. Este felhívott anyám, hogy ne ijedjek meg, de volt egy icipici infarktusa. Persze, hogy nem ijedek meg, főleg, ha így fogalmaz, ki ijedne meg??? Szerintem azóta már elvállalt valami ipari alpinista melót vagy széncsillézést, mingyámegőrülökettőlnna.

  25. Tornázni fogok minden nap. Lesz még egy diplomám és egy jó munkám, a gyerekek iskolában lesznek, lesz megtakarítás hogy ne kelljen állandóan a jövőn aggódom, anyagilag független leszek. És egészséges. És csinos és újra sokat nevetek majd. És járok színházba. És olvasok. És együtt főzünk. És szeretjük egymást, lesz újra energia és idő a másikra. És a lányainkkal sokat beszélgetünk és kirándulunk. Ezt kívánom magamnak

  26. tudom, hogy elcsépelt meg minden, de nem bírom ki, hogy ne másoljam ide.



    Bár nem remélem hogy megfordulok
    Bár nem remélek
    Bár nem remélek új fordulatot
    Haszon és veszteség közt ingadozva járok
    E kurta közben, ahol átfutnak az álmok
    Születés, meghalás közt ez álmokjárta félhomályban
    (Áldj meg, atyám) bár nem kívánom, hogy mindezt kívánjam
    Nyitott ablaktól gránitpart felé

    Fehér vitorlák szállnak tengerekre, még tengerekre szállnak
    Töretlen szárnyak
    S az elveszett szív megkeményszik és vigad
    Örvendezve az elveszett orgonáknak s a tenger elveszett hangjainak

    S a gyarló szellem éled s lázad újra
    Mert az elgörbült aranypálcikát s az elveszett tengerszagot akarja

    Éled hogy visszanyerje még
    A fürj pitypalatyát s a bukdosó lilét
    S a szem vakon teremtve tapogat

    Kitöltve ivor kapuk közt üres alakzatokat
    És a szagtól a homokos föld sós zamata ébredez

    A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez
    Magányosság helye hol összefut három álom
    A kék sziklák övezte tájon
    De ha a borókafáról remegő hangok elhalnak a csendben
    A másik boróka remegése feleljen.”

  27. Hát engem mindig kiborítanak ezek a kérdések, feszült leszek tőlük és ideges. Az meg, hogy ott szerepel a vége felé, hogy miért sírsz, pláne megremegteti a belsőmet.
    Nem emlékszem, mikor szoktam le a jövő tervezéséről. 5 év múlva 50 éves leszek. Ez engem nem rémít meg, mert most, 45 évesen sem érzem magam sem öregnek, de még középkorúnak sem, tulajdonképpen nem is érzem a koromat. Az sem zavar, hogy megereszkedik a felkarom, a hajam őszülése pedig kifejezetten kíváncsivá tesz, úgyhogy egy ideje nem is festetem.
    Nem tudhatom, hogy élni fogok-e még, de ha igen, akkor remélem rosszabb nem lesz, mint most.
    Ha jobb lesz, az külön bónusz. Pedig nem mondanám, mint sokan közületek, hogy megérkeztem az életembe, bár nagy kilengéseket nem éltem meg, de valahogy óvatossá váltam. A mának örülök, és a holnap reggelnek.
    Ha még élek 5 év múlva, akkor remélem, addigra már kitaláltam, hogy miért is. A jelenlegi válaszom a gyerekeim. De azért bízom benne, hogy van valami más is, ami előkerül, mielőtt még véget ér.
    Egyébként ez nem egy pesszimista hozzáállás, a látszat ellenére.

    • Ot ev mulva en is otven leszek, ha ez ebben a pillanatban nem is zavar, de a felkarom romlo allapota (ami nem reg olyan szocskes volt, karcsu es szalkas) rettentoen zavar. Barcsak tulmokuodne a pajzsmirigyem kicsit, miutan en ezt nem a kor hanem a pajzsmirigy vacakolasanak tudom be.
      Olyan bonyolult ez a test. Erre viszont most kezdek radobbeni, mert idaig minden olyan flottul, magatolertetodoen mukodott bennem, igazi csoda volt, imadtam, hogy szivos, egeszseges, gyors es rugalmas vagyok minden teren. Most igyekszem ezt ami maradt megorizni, sot amennyit csak lehet visszaedesgetni.

    • Valahogy én is így érzek, ahogy írod. Korosztályos sajátosság lehet?
      Negyvenévesen számvetést csináltam az életemmel, és akkor azt mondtam, hogy valahogy csak eljutottam valahová, volt néhány vargabetű, de minden ráncom és ősz hajszálam hozzám tartozik.
      Idén nyáron engem nagyon megcincált az élet, sok minden rossz történt körülöttem, komoly egészségügyi problémám is lett, aminek még nem látszik a megoldását.
      Ha most számvetést kéne csinálnom, örülök, hogy élek, örülök a gyerekemnek, a férjemnek, annak, amink van (itt nem az anyagiakra gondolok), és teljes erővel arra koncentrálok, hogy a ma és a holnap jobb legyen nekünk. Én sem tartom magam pesszimistának, ha abban a helyzetben maradunk, ami most van, akkor 5 év múlva is boldog leszek.

    • Hasonlóan. Én is őszülök, és nem festetem. Úgy érzem, én sem érkeztem meg, hanem tartok valami kiteljesedés felé, csak folyton vannak kitérők és megállók, néha tovább maradok ezeknél, mint jó lenne. Nem halad addig a vonat a célállomás felé, viszont jól megszedi magát utasokkal meg teherrel, néha sokan le is szállnak, és olyan gyakran várok az ellenvonatra, hogy húzzon már el!

  28. Elégedetten élünk a feleségemmel. Fizikálisan és mentálisan is jó állapotban. Lesz 1-2 gyerekünk. Új szakmám lesz. Egyre kiegyensúlyozottabban telnek a napjaink.

  29. Ó, milyen kérdések, milyen tükör. Nem is merem feltenni magamnak ezeket. Nem merem elképzelni, mi lesz 5 év múlva. Évek óta a férjem hagymázas elképzelései kavarognak a fejemben, és az nagyon nem, egyik sem. Vagy mert nem kivitelezhető, vagy mert nem akarom. Ez a legújabb talán igen. Még mindig azt hiszem, hogy én nem érdemlek meg egy szép, kielégítő, teraszos-naplementés-vállmasszázsos-koktélos életet.

      • Nem is annyira ez, hanem inkább az, hogy mindig dolgozni kell, folyton tevékenykedni kell, nem lehet hátradőlni, nem lehet élvezni az életet. Ezt hozom otthonról. Proli családok átka.

        • Én is ezt, de tudom (tudnám, tudtam) élvezni a tenger locsogását. És egyszer, 2001-ben a világ (déli) végi hisztérikus (historic) lighthouse-nál valaki lefényképezett, és én akkor is úgy néztem a kamerába, hogy tudom, hogy életem legboldogabb perce ez, és meg kell örökíteni. És most már nem érem be kevesebbel. Amanita, olyat idézel, amit nem ismerek, pedig nem jellemző. Honnan van? KI írta?

  30. Ez egy gyomorba markoló kérdés, mostanában épp ez van a fejemben. Félek attól, hogy lesz változás, de rettegek attól, hogy minden így marad. És akkor tényleg ennyi volt.

  31. én most (vagyis körülbelül hat hete) megérkeztem. a legnagyobb lelki teher került le a vállamról, az elmúlt évek édesítő és keserítő, elsősorban rettenetes helyzet. most is csodának érzem, hogy megoldódott, megérkeztem, igen. vicces és érdekes módon azóta viszont csőstül jön az egyéb baj nekem meg a hozzám legeslegközelebb állóknak: betegség, foghúzás, munkahelyelvesztés, albérletből kirúgás, egyesületi összeveszés-szakadás-vádaskodás, csőtörés, parkolási büntetés, telefonelvesztés, családi összeveszés, munkahelyi műsor. ez mind hat hét alatt. mondjuk amióta ilyen marhára megérkeztem (ahogy egy számomra nagyon kedves ember mondja: felültem a zen-buszra), azóta a legtöbb dolgot úgy látom, hogy nem baj, csak bosszúság (mondjuk a munkahelyelvesztés meg az albérletből kirúgás, az tényleg baromi nagy baj.)
    ami például a foghúzást illeti, én azt vettem észre, hogy életemben minden olyan helyzetben, amikor valami hosszatartó nyomás alól felszabadulás és megkönnyebbülés történt, akkor mindig egy héten belül elvesztettem egy fogamat. ezt is érdekes lenne megvizsgálnom 🙂
    azt például értékelném, ha öt év múlva nem folyamatosan zúdulnának az ilyenek. most úgy érzem, hogy baromira rendben lesz majd minden öt év múlva is, csak ne lenne mindig valami hülyeség.
    hogy van-e esélyem arra, hogy igazán az legyen, amit szeretnék? hát nem képzeltem, hogy lehet, és megkaptam az élettől. lett. ez egy ilyen párkapcsolati ügy, na. szeretem a munkám, még ha néha összezördülős is, de identitásképző, és barátságos, és tulajdonképpen az égvilágán semmi okom nincs változtatni rajta, nem piszkál a kisördög ezügyben. biztos munkahely, be vagyok jelentve, aránylag jóban vagyunk, nincs okom panaszra. az a kisördög piszkált sokáig, hogy emellett akkor érezném teljesen egésznek a dolgot, ha valami nagyon innovatív jótékonysági módon segíthetnék jobbá tenni az országot. ezt az országot, ahol élek, ahol maradok is, nem tudhatom, másnak e tejék mit jelent, de az biztos, hogy én itt. hát mitől lenne jobb, ha nem attól, hogy az, aki még megteheti, és vannak ötletei, az itt tesz valamit? most ezt a módot is megtaláltam egy éve az újrakezdés csoporttal. bővülünk, igyekszünk, hirdetünk, sok munka, de fontos. talán nem élünk a legjobban, de születhettünk volna burkina fasóban is. olcsón eszem, ukrán cigit szívok, de van mit megenni és elszívni, nincs iszlám állam, nincs tornádó, van meleg víz, én szívből hálás vagyok. tudom, hogy ez kisszerű, de nem tehetek róla, hogy mindig lefelé mértem, legalább van miért hálásnak lenni. ha tehetem, utazom. nagyon szép a világ, és igenis nagyon hálás vagyok azért is, hogy ennyi helyre eljuthattam eddig. egyébként meg ferihegy is szép (az is olyan mint az alföld, csak nekem.)

  32. Mi a csudát lehet kezdeni az állandó szorongással, az érzéssel, hogy bármikor valami baj történhet és ettől az ember örökös harci készültségben van, figyel, gyanakszik, ingerülten prüszköl még akkor is, ha önön lábára taposott. Megőrjít a benső feszültség. Pedig békés természetű vagyok, alapvetően csendes életem van, néha a szegénység orvul arcon csap, bokán rúg, kiröhög, de ezt megszoktam.

    • Anna és Karina ötletei mellé én még odatenném a mozgást: intenzív mozgást. Nem az általuk ajánlottak helyett, hanem mellettük. Futás, bicikli, úszás, tánc, küzdősport, bármi. Fontos, hogy kifárasszon, megizzasszon, tényleg. A komoly kifáradás következménye az endorfin termelés. Persze azért ehhez az is kell, hogy olyan mozgást válassz, ami élvezetes.

      • Hétvégén megyek a hegyekbe. Amikor lehetőségem van rá, rohanok az imádott erdőimbe és órákon át mászkálok ide-oda a társaimmal. A városban gyalog közlekedek. Szeretek biciklizni, sétálni. Számomra teljesen normális, hogy 5-6 kilométert gyalogoljak.
        Az biztos, hogy kezdenem kell valamit a szorongással, mert jobban tud idegesíteni mint egy konkrét baj.

        • Az erdő, a természet, az szuper. Mondjuk én mozgás alatt azt értem, hogy tökre lefáradsz, megizzadsz, nem is hosszú idő alatt (félórától 2-3 óráig terjed), ilyenek, de azt a feszültségre, bosszúságra, ilyesmire tartom jónak. Szorongáson az nem segít, attól félek. Agykurkász inkább.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s