anyu, ne haragudj rám

Bagoly vendégposztja.

*

Anyu, én már nem haragszom rád.

Meg kellett volna ezt beszélnünk, jó régen, az Alzheimer nem engedi már.

Haragudtam, igen, sokáig.

Gyerekként haragudtam, amikor soha nem voltál elégedett azzal, amit csináltam. Nem voltál elégedett, amikor végre megtanultam megágyazni – mert nem volt olyan sima a takaró, mint neked. Nem voltál elégedett az egyszer-egyszer becsúszott négyesekkel – tudsz te jobbat is, mondtad mindig.

Kamaszként is haragudtam, amikor kinevetted a ruhamániámat – mondtad, minek? Amikor végigkajtattam a várost egy cipőért, és örömmel mutattam a zsákmányt – azt mondtad, hogy ezt hordani is fogod?

Nem tetszett neked, hogy meg akarom növeszteni a hajam, mert könnyebben kezelhető röviden szerinted. Szerintem meg csak azért nem néztek fiúnak, mert 10 évesen már nőttek a melleim, amit nem voltál hajlandó elhinni, ezért elhurcoltál a gyerekorvoshoz.

Leginkább azért haragudtam, mert soha nem tudtam veled megbeszélni semmit. Amikor elkezdtek feltünedezni a fiúk, jó lett volna megbeszélni, de nem ment. Zárkózott voltál a végsőkig, aztán már inkább nem mondtam el semmit – és elkezdtem inkább hazudozni. Sok mindenről nem tudsz, a mai napig, és már nem is fogod megtudni.

Azért is haragudtam, amikor egy vita után apám kitett az autóból, hogy jöjjek haza egyedül, este 11-kor, 15 évesen, és te nem védtél meg, nem szóltál semmit. Előtte néhány hónappal egyik este ugyanebben a városban majdnem megerőszakoltak, de te hagytad, hogy éjjel egyedül jöjjek haza ismét.

Haragudtam, mert amikor ráébredtem arra, hogy nem jó nekem otthon, és sírtam, hisztiztem, a válaszod az volt, hogy ha nem tetszik neked ez így, akkor keress másik családot – hát igen, ez lett a vége, tényleg kerestem. Elsőre nem sikerült, belefutottam egy rossz házasságba, de az akkor a kiutat jelentette az otthoni pokolból, egy másik pokolba, de ezt akkor még nem tudhattam.

Fiatal felnőttként is haragudtam rád, amikor a második esküvőm napján kijelentetted, hogy jobb lett volna nekem, ha fiúnak születek, mert éppen akkor kaptam egy olyan állásajánlatot, ami azt jelentette, hogy még néhány évig nem fogok gyereket szülni.

Aztán, amikor mégis meglett az első unokád, akkor talán enyhült kicsit a kín, de csak egy kicsit. Amikor ott voltál nálunk, hogy segíts, akkor volt egy beszélgetésünk – elmondtam, hogy 18 évesen egy nappal sem bírtam volna tovább otthon maradni, mert akkor megőrültem volna. Ezen nagyon megsértődtél, talán elmondtad apámnak is. Talán ennek az eredménye, hogy 17 év alatt csak kétszer – háromszor látogattatok meg minket. Mi mentünk, mert kíváncsi voltam a testvéreimre, és szerettem volna, ha a lányom ismeri a nagyszüleit.

Apropó, gyereknevelés: tudtad, hogy kamaszkorom óta folyamatosan emlékeztettem magam arra, hogy te mit rontottál el velem, és hogy én véletlenül se csináljam ugyanígy a saját lányommal?

És most, 46 évesen, nagyon sok átvirrasztott és átsírt éjszaka után leírom neked – már nem haragszom.

Apu meghalt, és most kénytelenek vagyunk megint közel kerülni egymáshoz – nem hagyhatunk magadra, nem vagy már olyan állapotban. És most sajnálom azt nagyon, hogy nem beszéltünk egymással úgy őszintén soha, úgy igazán, egymás szemébe, egymás lelkébe látva.

Látom a jeleket, és összeáll a kép, hogy miért is voltál olyan, amilyen.

A temetésen kezdődött, bár te talán fel sem fogtad, hogy mi történik körülötted, bezárva a betegségedbe.

A temetésen, ahol apu egyik barátja beszélt a lányomnak arról, hogy apu milyen büszke is volt a gyönyörű és okos unokájára, és a lányom kiakadt, mert neki ezt soha nem mondta. Mennyire várt pedig elismerésre a nagyapjától. Ott, ahogy vigasztaltam a lányomat, majdnem megszakadt a szívem – hiszen én is erre vártam tőletek. Vártam arra a kis pozitív megerősítésre, hogy igen, engem szeret az anyám és az apám – és biztos vagyok benne, hogy ez így is volt. De milyen jó lett volna, ha csak egyszer, csak egyszer el is mondjátok nekem ezt.

Ezután elgondolkodtam, hogy apám is szeretett téged, de soha nem dicsért. Ő ment el előbb, de az utóbbi tíz évben együtt élt veled, és szó nélkül, segítségkérés nélkül ápolt. Most, hogy együtt töltöttünk néhány napot, minden elismerésem az övé, hiszen nagyon nehéz veled már.

Apám despota volt, mindig minden úgy volt jó, ahogy ő mondta – aki ellentmondott neki, mint mondjuk én, vagy esetleg a vejei, azt nem tűrte. Ha ő kijelentette, hogy az a politikai párt, az az autómárka, az a könyv jó, akkor az úgy is volt. Ha focimeccset nézett a tévében, akkor mindenkinek kuss volt. Amikor ő lett beteg, akkor azért a te főztöd volt a hibás, mert ő azt olvasta a Nők Lapjában(!). És mindezidáig ebből én csak azt láttam, hogy én vagyok elnyomva, meg a testvéreim, és azt egyszer sem vettem észre, hogy te mennyire feláldoztad magad.

Te nem szólsz, soha nem is szóltál, hogy fáj valamid, hogy nem tetszik valami. Nem volt szabad panaszkodni. Most sem szóltál, amikor a Vadasparkban sétáltunk a kánikulában, hogy fáradt vagy, hogy nyomja a lábad a cipő, hogy szomjas vagy – de én már láttam rajtad, hiába mondtad, hogy menjünk csak.

Amikor egyik nap megkérdeztem, hogy mi a kedvenc kajád, mert akkor azt veszünk neked, te nem tudtál válaszolni. Először csak azt hittem, hogy a betegséged miatt, de aztán rájöttem – hiszen már nem is emlékszel rá, annyiszor kellett mást főznöd, a te véleményed nem számított. Rántott húst mondtál végül, és megvettem neked a legnagyobb rántott húst, amit valaha láttam.

Amikor egyik reggel kikészítettem a ruhád, azt mondtad, hogy azt nem akarod felvenni, mert nem szép, kopott, akkor rájöttem, hogy valószínűleg voltak igényeid, de azokat is félre kellett állítanod, mert te nem számítottál, és bennünket is erre próbáltál nevelni. Kicseréltük a ruhákat a szebb ruhára akkor.

Tudom, hogy most már késő… és ez nagyon fáj. Nem tudunk gondozni téged, a nap 24 órájában már egyikünk sem tud veled lenni, pedig ezt érdemelnéd talán. Keressük neked a megfelelő helyet, és tiltakozol tisztább pillanataidban, ami jogos. Hiszen soha életedben nem tiltakoztál, talán nem is tudod, hogyan kell.

És most megfogadom, mint ahogy kamaszkoromban is megfogadtam – másképp fogom csinálni, mint ahogyan te. Nem hagyom, hogy lenyomjanak, ha kell panaszkodni fogok, a kedvenc kajáimat eszem, megmondom a gyerekemnek, hogy szeretem, és büszke vagyok rá, öltözködni fogok, a lányomnak is hagyom, hogy öltözködjön, hogy a hobbijának éljen. Hagyom, hogy a lányom barátja nálunk aludjon, megbeszélem a férjemmel, hogy én hová szeretnék menni nyaralni, hogy én mit szeretnék nézni a tévében.

Nem hagyom, hogy így múljon el az életem, hogy nekem ne maradjon belőle, csak az önfeláldozás.

Anyu, ne haragudj rám.

 

218 thoughts on “anyu, ne haragudj rám

  1. abba a korba értünk? de hiszen nem vagyunk egykorúak.. bennem is ugyanezek a gondolatok mozognak, és az is, hogy tenni kellene valamit, küzdünk a szabad születésért, méltóságér,t de vajon az öregeinknek is megadjuk-e? És ha nem, miért nem? Időről, pénzről, önzésről van szó? engem mellbevágott, mikor a minap valaki megkérdezte tőlem, hogy mi a kedvenc ételem. és nem tudom. most, míg tiszta a fejem, azért megpróbálok rájönni. és jó volna, de jó volna szépen, és méltósággal a végét is megélni. a közepe az nagyon döcögve megy.

  2. Ó, mennyi ismerős elem. De én még nem tartok itt. Benyújtottam a számlát, és tartom a markom. De még nem bocsátottam meg. Mindig azokat a pontokat látom, ahol változtathatott volna, de nem tette. Ezek hihetetlen életerőt raboltak el az életemből, ami soha nem jön már vissza. Még a harag fázisában vagyok, de már talán elgyászoltam az elrontott éveket. A megbocsátás még várat magára, de nagyon szeretném én is így látni az anyámat, amíg nem késő. Köszönöm ezt a posztot.

    • Mennyit gondolkodtam azon, hogy leülök a szüleimmel, és beszélgetünk a gyereknevelésről – aztán sohasem mertem megtenni.
      Hosszú évekig gyötrődtem, haragudtam, és tényleg sok év “életerő” ráment.
      Nem tudom, hogy jobb lett volna-e megbeszélni, valószínűleg nem változott volna semmi sem, lehet, hogy rontott volna a helyzeten.

      • Nekem ebben a posztban ez az egy nem tetszik: mintha lehetett volna… Én azt gondolom: nem lehet. A viszonyt a szülő szabja meg, a gyerek csak belenő a viszonyba, és utána legfeljebb ennyi marad: én másképp csinálom majd. Én nagyon sokszor megpróbáltam beszélni anyámmal. Ha épp szorult helyzetben volt, akkor figyelt. Aztán jobban lett, és jött a megszokás. A felszínes csevegések, a jól vagytok? köszönöm, én is megvagyok, csak kevés a pénz. Ami neki egymagának annyi volt, mint nekünk négyünknek. Azt gondolom, ezt a sebet nem az önostorozás gyógyítja be, hanem a bocsánatkérés – a szülő részéről, ami valószínűleg sosem adatik meg. De talán vigaszt jelenthet, ha a gyerekeink ezt az érzést nem ismerik meg.

        • Én tudtam anyuval beszélni miután megszülettek a gyerekeim és sok dologra jöttem rá én is. Apámmal nem lehet, változatlanul, már nem is próbálom. Anyuval viszont jobb lett a kapcsolatom sokkal, már nem haragszom rá, bár most is úgy gondolom, hogy tehetett volna sokmindent másképp. Egyébként Bagoly írása akár az én anyámról is szólhatna, de szerencsére ő jól van és nekünk sikerült ezeket feloldanunk.

          • Vagy ha jelzed, hogy mi nem volt nagyon oké, akkor az a tipikus válasz, hogy: “De hát én csak jót akartam neked!” “De hát én szeretlek, és nem tudtam, hogy …” “De hát én csak így tudtam csinálni abban a helyzetben”. Egy fokkal jobb lenne talán, és segítene a Bagoly-féle látószög elérésében, ha csak annyi önreflexió lenne a szülő részéről, hogy belássa: ott és akkor ő maga is nagyon nyomorultul volt, és örült, hogy él, és hogy a gyerek neki nagy teher volt, nem tudta jobban megoldani a feladatot. És esetleg a bocsánatkérés után nem lenne DE…

        • A viszonyt a szülő szabja meg? Van a gyereknek szava? Hibázhat a gyerek?
          És a felnőtt gyerek?

          Az jogos, hogy ha a sérelmeimről beszélek, anyám rögtön visszavág: én meg eztésezt csinálom, én is hibás vagyok?

          • Szerintem ha gyerekkori sérelmekről beszélünk, ott nem játszik, hogy mi tízévesen mit reagáltunk. A visszavágás a szembenézésre való képtelenséget jelzi, én már nem is reagálok rá. Vagy ha van kedvem, csak annyit mondok, hogy most nem erről volt szó, de beszélhetünk erről is. A gyerek nem hibás az ellene elkövetett vagy az elmulasztott dolgokért.

            Az viszont kemény kérdés, hogy a felnőtt gyerek miben hibás. Nem tisztelem az ő erőfeszítéseit? Nem értékelem eléggé, hogy nagymamaként sokkal jobb, mint anyaként volt? Olyanokkal jövök, amikről én már rég tudom, hogy miért történtek, és egyértelmű, hogy nem volt ő se hibás? Szerintem a felnőtt gyerekben a gyerek-gyerek nyűszít, és ha nem tudja elmondani, akkor a felnőtt élete sínyli meg, mert ott fog sebzett gyerekként viselkedni, nem?

            • Hm….nehéz megszólalni, mert én is hasonló cipőben járok….:( Én sokáig magamat hibáztattam az anyukám szomorú élete miatt, kértem Istent, hogy vegyen el, mert ha én nem lennék, akkor anyukám boldog lenne, mert akkor ott tudná hagyni az apukámat….Mert azt mondta az anyu, hogy csak értem él az apuval…aztán jöttek a testvéreim….azután ők is hibásak voltak, szomorú élete miatt…Soha nem tettem semmit jól, bármit csináltam:lehetett volna jobb is…..Soha nem mondta, hogy szeret, de azt igen, hogy nem szeretlek, mert, ilyen vagy olyan vagy, és csak akkor szeretlek, ha olyan leszel, mint X Y….Gimnazistaként jöttem rá, hogy senki nem hibás, csak ő, vagyis, hogy beteg lélekkel született, és soha nem lesz boldog, ha ő nem akar…..aztán jöttek az unokák, őket amíg kicsik voltak próbálta szeretni, de csak a maga módján….nem próbált békét, és nyugalmat , szeretetet csinálni a családba, az egyik gyerekét szidta a másiknak, és az unokákkal is ez a helyzet, sajnos…és csodálkozik, hogy miért nem szeretik legalább az unokák egymást….Mindig az édesanya kell összefogja a családot…Most megöregedett, és próbál a család középpontjába kerülni, úgy, hogy mindenféle betegséget kitalál, hogy nehogy már a kis unoka körül forogjon a világ…..aztán az apun is próbál uralkodni, bosszút állni, napokat fekszik, hogy milyen nagy beteg,de ahogy elfogy a főtt étel, érdekes módon, meggyógyul néhány napig….
              Én már rég nem haragszok rá, próbálom a szeretetemmel gyógyítani, de sajnos nem megy, mert nem vevő rá 😦 Én akkor is szeretem, és nektek is azt tanácsolom, hogy szeressétek az édesanyátokat, és mindenkit, nem szabad haragudni senkire, mert a harag a lelket öli, a szeretet gyógyít….

              • Magdi egyrészt a harag a gyógyulás része. Nem igaz, hogy betegít, csak akkor, ha ápoljuk magunkban, ha öncélúvá válik. Nekem mindig a láz jut róla eszembe: helye van a gyógyulásban, ha azonban túllép egy szintet, na akkor tényleg betegít.
                Másrészt: gyógyítod anyukádat. Ez szép és jó dolog. De: hol vagy te? Téged ki, mi gyógyít?

            • Jaj. Igazad van.
              Nekem nagy lecke volt az, mikor nemrég egy nagyon ritkán látott rokonom fakadt sírva azután, hogy évek óta először találkoztunk és 10 perce kérdezgettem a gyerekeiről, mert fél éve felé sem néznek. 18 és 20 évesek. Borzasztó anya volt, mert borzasztó ember. Oda-vissza sérült, normális emberi kapcsolatra képtelen, és most, hogy már megtehetik, a gyerekei is menekülnek előle. Iszonyatosan fáj neki, hogy a sok törődés “vesződés” – ezt mondta – után a nagymamával akarnak élni. Akaratlanul is elkezdtem vele együttérezni, mert tudom, hogy nem tehet arról, amilyen. De a gyerekeivel is.
              Én szeretem az anyukámat, csak úgy érzem, van mit törlesztenie, és most ez megy. Ő is érzi, és csinálja is. De nem beszélünk róla. A gyerekeim felé már tud úgy fordulni, ahogy felém kellett volna, csak akkor mással volt elfoglalva. A szeretet tényleg gyógyít, csak a harag meg jön, ha elkezdünk tisztán látni, akár akarjuk, akár nem. Szerintem harag nélkül megbocsátani is nehezebb. Ha a harag el tud múlni, és jön helyette az, ami a posztban is van, az a legjobb.

  3. “Nem hagyom, hogy így múljon el az életem, hogy nekem ne maradjon belőle, csak az önfeláldozás.”
    nahát ezt én elmondtam az anyámnak, és azóta gyakorlatilag gyűlöl, meg még azért, mert ezzel a szemlélettel volt pofám vállalni még egy gyereket. érezteti velem, hogy felőle akár fel is fordulhatnék, mert “ő nem így nevelt engem”. hát, megpróbálta, csak nem sikerült.

    • ja, és haragszom. és most úgy érzem, hogy ezért mindig is haragudni fogok, nem bocsájtom meg. mert sokmindent meg lehet érteni, a zsarnok nagyanyámon kezdve az úrigyerek apámon át a depresszióig. de azt nem értem meg, hogy 1, mi baja van még egy unokával, ha ez eddigieket szereti. 2, hogy utálhat engem azért, mert nem úgy csinálok (mellesleg nekem pitiánernek tűnő) dolgokat a saját_életemben, ahogy ő elképzelte, mert akkor ez azt jelenti, hogy se engem, se az unokáit nem szereti.
      szóval most itt tartunk, és nem tudom, lehet, hogy pár hét, és megint minden visszaáll abba az állpotba, amiben el tudom hinni, hogy rendben vagyunk és alapvetően jó, de egyelőre nem tudom elképzelni.
      pedig annyira jó, amikor jófej. és nem értem, tényleg nem, hogy mi ütött belé. de azt gondolom, ebben a helyzetben nem nekem kell bocsánatot kérnem.

      • Borzalom. Ez a sérültek országa. Rengeteg mártír, neheztelő, kitagadó, gyűlülködő – azaz önző, sérült szülő. Bolond lennél bocsánatot kérni. Szánalmas, hogy sokszor csak buta hatalmi játszmák miatt hullanak darabra családok. Állatkák vagyunk.

  4. Én azért haragszom, mert anyám remekül látja, mint érett, intelligens ember, hogy mit mikor hogyan szúrt el, és most, hogy én nagyon másképp csinálom, azért jön finoman – ó, nagyon finoman, úrinők vagyunk és nagyon elfogadóak persze – a neheztelés, hogy nem lehet ilyen őszintének lenni, nem mond az ember bántó, bár igaz dolgokat a saját gyerekének vagy anyjának. A fejével érti, hogy miért másik utat választottam, de a legbelül belenőtt görcsök nem engedik, hogy elfogadja, így is lehet. Mondjuk apámra sokkal jobban haragszom, de neki már nem tudom a képébe vágni.

  5. Már én sem haragszom. Csak éljen, végre! Végre lelkileg és anyagilag is független.
    Mostanra valamennyit sikerült megértenem anyám és a nagymamám életéből. Borzalmasan, elképzelhetetlenül nehezebb volt nekik, mint nekem. És a gyerekem élete is nagyságrendekkel könnyebb, mint az enyém.
    Mi már olyan időket élünk, amikor lehet, sőt divat “beszélgetni”. Anyám nem panaszkodhatott soha.

    • Panasz Muki! Megtaláltam azt a Brumit, ami még apámé volt, olvastam a fiamnak, hatalmas élmény, pontifexnek éreztem magam. Tényleg megdöbbentő belegondolni, mennyivel nyíltabban és őszintébben lehet ma olyan dolgokról beszélgetni, ami harminc évvel ezelőtt botrányt és kiközösítést okozott volna. És én sem gondoltam még bele igazán, mennyivel nehezebb volt nekik, mert hiába mesélik, milyen körülmények között éltek, én azt nem tapasztaltam, csak elképzelni tudom. Elég sovány vigasz, mert nekem is nehéz, csak máshogy.

  6. Észrevettem,hogy az idős korba jutott szülők valamiért nem emlékeznek azokra a kellemetlenségekre,fájdalmak rá,amelyeket a gyermekeiknek okoztak.Nem másképp emlékeznek,egyáltalán nem jut eszükbe a megjegyzésük,sarkos véleményük,tetteik,
    amelyekkel megbántottak,nyomot hagytak.A tényt,hogy szülőként akkor és ott hibáztak ,ezt tízen-huszon év távlatából lehiggadva és megállapítva,százszor átgondolva immáron felnőtt fejjel is,nem ismerik el,vagy egyáltalán nem dereng nekik.Hiába küzdök felnőtt fejjel az anyámmal,hogy egy adott fájdalmas történést megbeszéljék,vagy azt mondja nem emlékszik rá,vagy azt mondja,hagyj békén,ne bánts egész nap ezzel.

    • Anya panaszkodik, hogy mama nem emlékszik vagy nem úgy emlékszik egy-egy anyának fájó történésre, de amikor én beszélnék a nekem fájókról, akkor jön a nehéz körülményekre hivatkozás meg a kérdés, hogy nem lehetne már elfelejteni, miért hozom fel újra és újra, én mindig csak bántom, Őt mindenki csak bántja.

        • Nálunk ez régen úgy volt, hogy megkérdeztem anyát, hogy vannak mamáék, és akkor jöttek a történetek, hogy már megint mit csináltak, mi került szóba, mit nem értettek meg stb. Néha bírtam, hallgattam, megértettem. De mostanában nekem is van van mit vinnem, így nem kérdezek rá mamáékra, védekező mechanizmus. Na, most az van, hogy anya egyszer csak azt mondja, voltunk mamáéknál, és ilyenkor sarokba vagyok szorítva, mert nyilván visszakérdezek, hogy mi újság, és ugyanott vagyunk. És mostanában már nem bírtam hallgatni, sokszor ugyanazokat a történeteket, fájdalmakat, újra és újra, mert nekem ugyanazok a fájdalmaim vannak, és ilyenkor buggyannak ki belőlem a nekem fájók. Már nem tudom, vagy csak ritkán tudom mentegetni, hogy neki is nehéz élete volt. Most itt tartok.

          • Már megfogadtam,hogy nem kérek többé ilyenekre magyrázatot.Sajnos sohasem mondta el,vallotta be,ismerte el,csak a hangulatot rontottam .Marad a milyen idő,hőség,jaj,meg a szép marhalábszárat láttam a hentesnél.Talán az én anyám is retteg a mélyebb diskurzusoktól.

    • Az én anyám élete erről szól. Most, hogy nyugdíjba ment, egész nap tud marakodni a saját anyjával, akivel egy háztartásban él. A nap minden órájában jut egy keserű megjegyzése, támadása arra vonatkozólag, hogy milyen szarul nevelte őt fel a nagyanyám. Ő meg semmit nem lát, máshogy emlékszik, kijavítja, unja, lehordja, szóval nem unatkoznak. Mikor belefognak, én már rutinosan megyek ki a helyiségből. sajnos a gyerekeim, ha ott vannak, hallgatják.

      • Pontosan ezen gondolkozom én is.Hogy lehetne az efféle marakodásokat orvosolni?
        Arra gondoltam,hogy a verbális bántalmazás területe ez.
        Elkellne a pszihológus a szenvedő feleknek.
        A mi családunk nagyon sok tagja is ilyen viszályokkal küzd.Szenvednek a vitázók de
        nagyon káros a hallgatóknak is.
        A gyerekek egyelőre nem szenvednek de sajnos nekik bevésődik a forgatókönyv valahová mélyre,és ha nem harmonikus az állapotuk automatikuson működésbe lépik a beépült program.
        Jó az is ha legalább itt beszélünk ezekről a nehéz dolgokról.Úgy látom legnehezebb a középkorúaknak.Ők felelősek a gyerekekért meg az öregekért is.

        • Igen. Fogalmam sincs, én hogy tudnék ebbe belenyúlni, nem is akarok. Esélytelen, hogy náluk változzon valami. Én nem érzem, hogy a gyerekeimen kívül felelős vagyok bárki érzelmi jóllétéért.

      • Jézusom. Most, hogy többen írtok a “nem emlékszem” jelenségről letisztult a kép. Sima racionalizálás. Így elviselhető a konfliktus amit “okozunk”. Csak egy nagyon stabil személyiség viseli el, ha más töri darabokra az énképét. Ezek a sérült emberek pedig messze járnak a stabiltól. Hosszú évek alatt hordták össze az elviselhető hazugságváraikat. És most öregkorukra ez a hálátlan gyerek csak úgy lerombolná az egészet? Megvan: “Nem emlékszem!”

        • Bizony-bizony. Vagy: te nem emlékszel jól. Én már csak azt szoktam mondani: “Nekem azért nem tudsz hazudni a gyerekkoromról, mert én is ott voltam.”

          • És tényleg, mennyi mindenre másképpen emlékezünk – anyám már nem mérvadó, hiszen ő beteg. De apámnak olyan emlékei voltak a gyerekkorunkból, hogy csak pislogtam néha – elképesztő volt.
            És tényleg, nagyon igaz, amit Shangri La a racionalizálásról ir – megrázó felismerés valóban.

            • Azt se tudtam, sírjak, vagy nevessek: Mostohám, akitől még a saját gyerekei is elmenekültek, sok évvel a rettenetes együtt töltött évek után, egy udvariassági látogatásunkkor azt mondta: ” Azok voltak a szép idők, mikor még mind itthon voltatok” Nem hittem a fülemnek, de tényleg. Anyósom legjobb mondata: “Tanuld meg fiam, addig van boldogság, míg IDEGEN nem jön a családba.”
              Szánalmas. A gyógyulás első jele, ha sajnálni tudjuk őket.

    • És az is megeshet, hogy tényleg nem emlékszik rá.
      A gyermekeinknek okozott sebek vannak a legmélyebben beágyazva lelkünkben.
      Amikor okozzuk nem tudatosulunk vele, ha azonnal nincs erre ellenreakció.
      Túl sok és túl nehéz szerep van anyáinkra, ránk anyánkra kiszabva.
      Ha mindenre emlékeznénk, legtöbbünk nyakát szegné önszántából.

      • Hogy Madárt idézzem, nagy ívben szarok rá, hogy mi van rájuk kiszabva. Majdnem sikerült tönkretenniük az életemet. Én erős vagyok, de ahogy olvasom, van itt sok ember, aki azóta is roskadozik a boldog gyermekkor terhe alatt. Az pedig a szülők felelőssége.

    • Ez olyannyira így van hogy nem emlékeznek, nemhogy húsz még egy év távlatából sem. Egy bagatel példa, amikor anyám nálunk volt minden egyes alkalommal szidta a mosogatógépünket, hogy milyen nehéz megszokni, hogy ő nem fog bepakolni milyen szar stb. Ezt menetrendszerűen minden egyes alkalommal végighallgattunk. Aztán nekik is lett és elkezdte dicsérni, majd mikor szóba hoztam hogy ezidáig szapulta a miénket képzeljétek nem is emlékezett rá. Hitetlen fejjel nézett vissza, még nevetett is hozzá, hogy miket beszélek. Totális amnézia, én meg azóta csak lesek.
      Lesek, mert tényleg mindent elfelejtenek ami régen küzdelem és nehézség volt, nekik is. Lehet hogy az öregség jótékony hatása ez a fajta feledékenység, vagy inkább a most már jólétben lévő feledékenysége a szükségben lévőkkel szemben. Nem tudom. Mindenesetre tényleg mintha átmosták volna az agyukat, az a lényeg hogy nyugalom legyen, kellemes kiszámítható élet,patikai tisztaság, ebbe csak éves szinten 1-2 hétig fér bele a zajjal kosszal járó unoka.

  7. sose gondoltam volna, hogy egy ilyen bejegyzés kapcsán fogok először kommentelni. merthát alapvetően a kisgyerekes mindennapok mocsarából segít kikapaszkodni a blog.. de most ez eltalált annyira, hogy nem tudom magamban tartani: haragszom, és bántom nagyon anyámat, és úgy félek, hogy nem fogom tudni idejében elmondani neki a lényeget. hogy mindenek ellenére, és semmi sem számít, és hálás vagyok, és szeretem. de nehéz úgy beszélgetni, hogy a másik támadásnak veszi az őszinteséget, hálátlanságnak a másképp gondolkodást, nem érti a fojtogató szeretet lehúzó erejét.
    tudom, hogy összefüggéstelen vagyok, most így buggyant ki. sokmindent le kell rendezzek magamban is.
    és úgy általában: jó, hogy van a blog. kezdek látni.
    üdv!

  8. Jó téma, talált.
    Épp ott tartok, sokadszor, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudom anyámat.
    Haragszom rá, minden találkozásunk után rehabilitációra szorulok. Lenyom, bűntudatot kelt, mindentjobbantud. Most, felnőttként, döbbenten szemlélem, mi mindent nem kaptam meg érzelmileg gyerekkoromban. És ma sem. Nem tudom elmondani neki, mi van velem, mert lehurrod, kinevet, őugyemegmondta.

    De mindig megszólal a másfelől. Rendes neveltetésem volt, iskola, anyagiak, most is segít az unokákkal (és felhánytorgatja), és egyáltalán, legyünk már békében, szegény öreg anyám.

    Ha próbáltam neki elmondani, mi zavart gyerekkoromban, mindig az volt a reakció: én “szemtelen” vagyok. Mert “az ember nem kritizálja a szüleit”. Legyek inkább hálás.
    Ha távolságot tartok: mi van, fütyülök rájuk? Jó lenne beszélgetni, mondja. (Lásd egyes pont, hogy néz ki a beszélgetés).

    Néha szeretnék vele jóban lenni, néha rávágnám az ajtót. Közben már én is szülő vagyok, felkéne ezt dolgoznom és nevelni a saját gyerekeimet.

    Ijedten szemlélem, mennyi mindenben hasonlítok rá.

    Mit kezdjek az egésszel?

    • Van annak valami bája, ahogy anyanyelvünk az őszinteség, asszertivitás, Gordon, énközlés, és nem értjük, hogy anyánk miért reagál ezekre is hülyén. Lehet, hogy ki kell alakítani egy minimálverziót, figyelni az érzékenységére, ráhagyni, amit úgysem ért, néha szépíteni, diplomatáskodni, ha nehezére esne valami elfogadni. De én ere csak akkor vagyok képes, ha biztonságban vagyok, ha nem traumatizál megint, és ha nem élem meg újra, hogy lenyom, dominál, ítél, önigazol, ellenem okos. Szaggatóan őszinte, sebezhető, önkritikus úgyse lesz az anyánk a velünk való beszélgetésben, a másik opció a szép időnk van, a harmadik meg az, amire ő törekszik, hogy ugyanazt csinálja, amitől annyit szenvedtünk egykor, tehát a játszma fenntartása. Csak most már értjük, lázadunk, nem hagyjuk magunkat, nem vagyunk hajlandóak bűntudatosak lenni, joggal haragszunk, elegünk van, valamint másra kell az idő, energia.

      • Hát úgy eszembe jut, milyen önkritikus vagyok én a gyerekeimmel való beszélgetésekben és milyen őszinte sokszor. És azt is végiggondoltam, milyen lesz majd, ha egyszer ők vonnak felelősségre és szembesítenek azzal, mennyi fájdalmat okoztam nekik. Merthogy okozok persze, sokat a saját kínjaimból kifolyólag és máskor pont azért, mert ők kínoznak halálra. A magam életéből kiindulva azt mondom, ha rosszul is csinálom, hagyni fogom mindig, hogy ezt elmondják. Beszélni tudjunk róla. Merthogy nekem is könnyebb lenne letenni a súlyokat, ha legalább az őszinteség megengedett lenne. Ha legalább egyszer nyíltan beszélhettünk volna a szüleimmel. Ha csak nyomokban elfogadták volna az érzéseimet és morzsányi felelősséget vállaltak volna. Nálunk ez soha nem történt meg, így a harag, a csalódottság és a fájdalom soha nem csitul.

        • Sokat gondolkodtam azon, hogy a lányom milyennek lát engem.
          Egyfelől rettegek, mert nem akarom anyám mintáját követni (olyan sokszor hallom, hogy az anyám beszél belőlem, és nagyon remélem, hogy sikerül idejében észrevennem, ld. a fogadalmam a levélben). Másfelől pedig nagyon törekszem az őszinteségre – és látom a siker jeleit. Néha olyanokat kapok meg a gyerektől, ami elsőre nagyon fáj, de ha végiggondolom, általában igaza van.

        • Nekem sok bűntudatom van szülőként.
          Ha a gyerekeim már felnőttek, ha nagyjából rendben vannak, ha még szóba is állnak velem, akkor ez egy megbeszélhető téma lesz, hogy én mit csináltam rosszul. Ha vannak jó benyomásaik is rólam, akkor elégedett leszek.
          Anyámmal viszont ez nem megbeszélhető. Szerinte egy gyerek nem bírálhatja a szülője nevelési stílusát, punktum.

      • A múltkor egy asszertív kommunikációs tréningen azt tanultuk, hogy ez a fajta kommunikáció is csak akkor működik, ha a másik fél is asszertív, vagy legalábbis hajlik rá. Az én anyám volt, hogy nem hajlott, akkor agresszívan kommunikáltam és az volt a hatásos.

      • Én anyámmal nem mindig vagyok erőszakmentes, néha kihozza belőlem az állatot, olyan mértékben áttipor a határaimon.

        Sajnos anyám nem engem szeret, hanem valakit, aki beleillik az általa eltervezett kockába, s ennyi év még nem volt elég elfogadni, hogy én nem. Prokrusztész-anyaság. (Szerintem pont ez az elképzelés, amire nem szabad gyereket vállalni.)

        • Na, ugyanez. Iszonyat mennyiségű testrészem lóg le az ő ágyáról, és nem tud vele mit kezdeni. Azzal kapcsolatban sosincs lelkifurdalásom, ha a határaim védelmében állítom le, nem finoman. Mondom én már tizenöt éve, lett volna alkalma meghallani. Most már csak annyit csinálok, ha megteszi, hogy nem válaszolok, vagy csak fáradtan ránézek, vagy csak megkérem, hogy ne szívja a véremet, ne egye az életemet. Nem tud vele mit kezdeni.

          • Döbbenet! Sorban ugyanazok a helyzetek. Ez tényleg egy beteg társadalom. Itt tilos hibázni. Itt divat a szégyen és a neheztelés. Itt nem lehetsz boldog, mert kiutálnak. A szüleid is.

    • Ugyanez. Én is azóta kezdek rádöbbenni, mennyi mindent nem kaptam meg tőlük érzelmileg, amióta gyerekeim vannak. Amikor megszületett a lányom, anyám egy őszinteségi rohamában bevallotta, hogy úgy érzi, nem jól neveltek minket, jobban ki kellett volna mutatniuk az érzelmeiket, de ezt azóta mintha elfelejtette volna. És az a hihetetlen, hogy ha visszagondolok, szerintem már régóta érzi ezt, de még ezért is én voltam gyerekkoromban a hibás: letorkolt, miért nem vagyok vele őszinte, bezzeg az öcsém, meg hogy én önző és rideg vagyok stb. És én bűnösnek éreztem magam, biztos igaza van, gondoltam, évekig elhittem, mennyire önző is vagyok én. De azóta rájöttem, hogy a szülő-gyerek kapcsolat, főleg pici gyerek esetén, szinte kizárólag a szülőn múlik, és ő az oka annak, hogy olyan a viszonyunk, amilyen.
      Sok energiámba kerül nem belemenni a játszmáiba, néha szinte gyűlölöm, máskor inkább sajnálom, és látom, mennyire nem találja most a helyét az életében, mennyi feldolgozatlan terhet cipel, de bazmeg, ezeket én nem fogom átvenni, és szívni sem fogok miattuk többet. Egyszer még oltári balhé lesz ebből a rengeteg színlelésből meg elnyomott érzelemből és sérelemből, és szerintem inkább előbb, mint később. Néha már szinte várom.

  9. Hát ez így egy az egyben. Félek, apám túléli és soha nem fogok tudni közel kerülni hozzá. Most éppen össztársadalmilag van parancsba adva, hogy én nem létezem. Szóval lehet, hogy már egyáltalán soha nem lesz egy tiszta beszélgetésünk. Ő már apám halvány lenyomata. Anyát nem látom.

  10. Kedves Bagoly! Az én anyám életét élted. Szinte minden stimmel. Anya ott tart, hogy haragszik a szüleire, felhánytorgatja az érthető fájdalmait. De ugyanezeket a fájdalmakat okozta és okozza nekem a mai napig. Én meg küzdök, mostanában nagyon, de nagyon. Köszönöm, hogy leírtad.

  11. “talán elmondtad apámnak is”- ez milyen hátborzongató! Apám és köztem anya volt a csatorna. Apám csupán kinyilatkoztatott, s én kerestem valakit, akivel bizalmas lehetek. Iszonyú döbbenet volt, mikor rájöttem, hogy a világon minden visszamegy apámnak. A legbelsőbb érzéseim is. Aztán azokat ő véleményezi, s anyám közvetíti felém, hogy mi helyes és mi nem. Anyaként nehéz ezt a gyakorlatot nem folytatni. Egy rakás borzalmas mintát hozok magammal, többek közt azt is, hogy köteles vagyok a férjemmel mindent megosztani magamról is és a gyerekeimről is. Szabályosan kordában kell tartani magam, hogy ne adjam ki őket. Tudja meg az apjuk, amit akar. Tegyen bele érzelmi energiát, építsen bizalmat, ha ismerni akarja őket. Ne engem használjon erre is.

    • “Tudja meg az apjuk, amit akar. Tegyen bele érzelmi energiát, építsen bizalmat, ha ismerni akarja őket.”
      Ezt nagyon jól mondod. Nem fogok közvetíteni a gyerekem és az apja között – tessék kiépíteni szépen a maguk kapcsolatát. Nálunk ebből néhány éve komoly konfliktusok voltak, aztán egy pszichológusnőtől még azt is megkaptam, hogy nekem lenne dolgom a férjemet menedzselni! (erről már kommentben írtam egyszer) – hát nem.

      • Néhány hete pszichológusnál voltam a gyerekkel. Mondom a nőnek (!!!), lehet, legközelebb az apjával jön a gyerek, mert én egy időre kivonulok ebből az egészből. Azt mondja, miért? Mondom, közel 20 év után szerintem éppen ideje, hogy apuka is kivegye a részét, én meg végre megtapasztaljam, hogy egyáltalán hiányoznának- e a gyerekeim, ha ne,m vagyok velük. Merhogy egyedül tolom ezt első perctől fogva.
        Reakció?
        Óóó, hát nem lesz nehéz apukának ennyi idő után?
        Azt hittem, ráborítom az asztalt. Végül igen kulturáltan azt mondtam, nagy ívben leszarom, hogy nehéz lesz- e neki. Szerintem magát sem érdekli, nekem milyen volt az elmúlt 16 év. Magamban hozzátettem: Fordulj föl!
        Ennyit az apukák tutujgatásáról.
        Ja, többet nem mentünk oda.

  12. És ahogy olvasom a kommentjeiteket, hát már megint azok a nélkülözhetetlen, fantasztikus apák, akiknek a szükségességével szorítja sarokba a társadalom a válni vágyó nőket! A fantasztikus apaképek! A csodálatos férfiak, akik mennyboltként terítik óvó erejüket a családra, akik építik leányuk önbecsülését, akik megtanítják, milyen fantasztikus élmény egy ffi közelében élni! Óóó, mennyit köszönhetünk a drága jó apáinknak, estenem!

      • Hát persze, És amikor a gyerekkel baj van, akkor azt mondják, hát nem is csoda, szegény gyerek, apa nélkül, jaj, jaj, jaj. Én meg mondom, mi van??? vagyok ám én is, hahó! És nyilván azért nem apával, mert apa nem tett hozzá, vagy nem azt, vagy nem annyit, meg amit sok ezer más emberhez hozzátesz a maga apucija (lásd poszt és lásd kommentek és lásd sok más beszélgetés) azt jaj, inkább ne tette volna hozzá. És ja igen, hát dolgozik, ja, de sztem akkor is dolgozna, ha nem volna gyereke, mert hát ezt szoktuk csinálni egyébként. Az emberek dolgoznak. Már ha nem gyerekneveléssel töltik az idejüket ingyen és bérmentve, jó szexszel és vacsorával meghálálva az aranyoszlopnak mérhetetlen önfeláldozását.

        • a gyerekek jelentôs része apa nélkül nõ fel szalmaözvegy anyák mellett, függetlenül attól, hogy hányan vannak a háztartásban. Mennyire vicces tud lenni, amikor konzervatív kolléganõ rácsodálkozik, hogy az apja nyaralni vitte a lányomat, mert az õ pasija (nem férj, mert csak annyira katolikusok, amennyire kényelmes a pasinak) max napi 30 percet hajlandó a gyerekre fordítani, de azt is úgy, hogy ellátni azért ne kelljen…. igazi aranyoszlop, lehet villogni vele a vendégek elõtt, de lóf.szt nem tesz hozzá a mindennapi élethez.

    • “Ki sem tudom azt mondani, hálás szívem hogy szeret
      Isten után te adod a mindennapi kenyeret
      Isten után te vagy a mi védelmező szárnyunk
      Isten után szeretettel a szívünkbe zárunk.

      Minden jót kívánunk édes jó apának
      Csendes kis hajlékunk aranyoszlopának.
      Az aranyoszlopot behintjük rózsával,
      Szerető szívünknek szerető csókjával.”

      Pósa bácsi. Ezt szavaltam apukámnak a születésnapján. Kész szerencse, hogy volt humorérzéke.

    • én most nem látom hibásnak az apámat. kivonult eléggé, az igaz, vagyis inkább csak azért tűnt úgy, hogy kivonul, mert elmondta néha a véleményét, de csak egyszer, és nem várta el, hogy azt csináljuk, amit ő mond. alapvetően számíthattunk rá.
      a szexről való egyetlen normális beszélgetést is az apámnak köszönhetem.
      és ő volt az egyetlen, aki halkan bár, de megmondta, hogy a mindenféle disznó srácokat ki kell rúgni a francba, nem pedig megpróbálni visszaédesgetni őket, csak azért, hogy legyen végre valaki. meg hogy éljünk úgy, ahogy nekünk jó, tőle nem hallottam sose, hogy menjek férjhez és szüljek gyereket tanulás/utazgatás/sportolás helyett.

      kár, hogy nem ismerte már meg a férjemet, szerintem bírnák egymást.

      • Igen, ez csodás lehet. Így kivonultan élni, csak akkor és annyit lenni a gyerekkel, amikor és amennyit akarok. Néha jókat dumálni, a kulimunkát, a mindennapokat meg majd tolja az anyjuk. Én ezért nem értettem mondjuk, hogy apám még így is, ilyen iszonyú aládolgozással miért viselt el minket olyan nehezen.

        • igen, ez olyan fura, ha a férjemre gondolok, meg az ő apalétére, akkor abban benne van, hogy mosogat, porszívóz, etet, altat, fürdet…
          az apámmal kapcsolatban meg ezek elképzelhetetlen és/vagy külön lapra tartozó dolgok…
          annyira, hogy a mai napig emlékszem rá, amikor egyszer ő csinálta/csomagolta nekem a tízórait a suliba. jó érzés volt nagyon. az anyámtól meg az alap… hát igen.
          de attól még a gyerek felé árasztott érzelmi terror nem kéne, hogy hozzátartozzon az anyához. vagy ez együttjár?

          • Remek. Írtam egy jó hosszú értekezést válaszul, de a vírusaim elnyelték. A lényege annyi lett volna, hogy megnéztem volna anyámat- anyádat- anyáinkat- magamat normális, kielégítő kapcsolatban, ahol nem a használatuk- kihasználásuk a fő csapásvonal, ahol apuci nem hatalmaskodó ám csecsemő módjára kiszolgálásra váró despota, ahol anyáinknak is vannak/lehetnek igényei anélkül, hogy mások és önmaguk előtt bűntudatot kellene érezniük. Ahol van, aki olykor beszáll (netán apuka), hogy ők kiszállhassanak és stb, stb. Az anyáink megnyomorított nők, akik huszas éveik elején füvet szívtak és szeretkeztek háborúzás helyett. Ugyanúgy teli voltak élettel, ahogy te vagy én. Az úton történt valami. De annyiszor beszéltünk már erről. Egy nő soha nem magától- hobbiból- gonoszságból válik rossz anyává. A kérdés bennem mindig az: Mi történt vele? Anyámat már felfejtettem, épp ezért nem is annyira őrá haragszom, inkább apámra, akinek hatalmában volt, hogy ne így legyen. Ő nevelhetett volna minket szeretettel, tisztelhette volna anyámat, meghagyhatta volna az egyéniségét. Ő megtehette volna. Anyám őmellette jó, hogy él. Ezért az életért önmagával fizetett. És amilyen szépen magyarázza… istenem. A kiszolgáltatottságát nagyon tudományosan “kapcsolatfüggőségnek” nevezi (mer ő olvasta), apám tohonyaságát meg a Mars és Vénusszal (az én kezembe is belenyomta). A házassági kényszerszexet meg azzal, hogy jóóó az, fiam (miért hív mindig fiamnak?), hogy ne foglalkozz vele, kell a szex nekünk is.
            Mindenre van magyarázat, elmélet. Minden szarkupac le van cukrozva, mosolyogva elnyalva. Velem nem lehet beszélni, én vagyok kitagadva, aki nem és nem bír ebbe beleállni, tűrni és akkor is bocsánatot kérni, ha énbelém van belém rúgva. Igen, nálunk akkor is a gyerek kér bocsánatot, ha apja- anyja megalázta. És anyám ezt is megeszi. Ha apám azt mondja, mostantól nincs lányod, akkor anyám egy pillanatig sem kételkedik ennek helyességében.
            Vajon milyen anyám lett volna, ha az lehet, aki ő valójában? De ki ő valójában?

            • Én is “fiam” voltam. Ha minden hepi volt, a becenevemen szólított, onnan tudtam, hogy vmi rosszat tettem, nem neki tetszőt, hogy akkor kimondta a nevemet. Mai napig ez van, az unokával is.

            • Hányszor kérdeztem meg anyámat, hogy miért hív fiamnak?
              A válasz az volt, ezt így szokták ….
              Ez valami korosztályos hülyeség lehet, de apám soha nem csinálta. Nála a kislányom megszólítás volt.
              Az unokáikat már a nevükön szólították, érdekes.

            • Én sose kérdeztem rá, csak most, ahogy olvastam, eszembe jutott. A “fiam” annyira nem fájt, vagy legalábbis úgy érzem, az sokkal inkább, hogy különbség volt a megszólítás között, és én tudtam, ilyenkor húzzam meg magamat. Amúgy az unokát néha úgy hívja anya, hogy “a kisfiú”. Megbolondulok tőle. De egyébként ugyanaz a magyarázat a fiamra és a kisfiúra nálunk is, így szokás, mamámék is így mondják. Ez van.

              • Milyen érdekes, hogy a kommentemben csupán egy zárójeles megjegyzés volt a “fiam”, mégis újabb gondolatot hozott többünkben. Miért jobb a fiam, mint a lányom? Miért rögzült ez sokakban? Én szivemnek szólítom a gyerekeim vagy a nevükön. És igen, vannak hivatalos megszólítások és hangsúlyok, amik a vihar közeledtét jelzik. Olyankor a kutya leugrik a kanapéról és bemegy a belső szobába. Én még a hangom sem emeltem meg, de ő már tudja, hogy családi eligazítás lesz. 🙂

            • “megnéztem volna anyámat- anyádat- anyáinkat- magamat normális, kielégítő kapcsolatban” Madár, annyit gondolok erre mostanában. Nagyanyámról -akit testvéreimmel nagyon szerettünk-mindig mondták milyen erőszakos. Felnőttként tudtam meg apámtól, hogy a nagypapa mindig minden döntést és felelősséget ráhagyott, ő meg táncolni, inni , nőzni járt. Nagymama viselte az összes terhet a négy gyerekkel anyagilag is, határozottnak kellett lennie és sokszor erőszakosnak a férjével szemben is.
              És arra is fáj gondolni, milyen anya lehetnék, ha a gyerekeimnek lenne valódi apjuk.

              • Anyósom, aki éveken át megkeserítette az életem rabszolgaként élt. Mikor a halála előtt közel kerültünk egymáshoz, én ápoltam. Tudta, hogy a vég felé halad, és gyakran pityergett azon, hogy mennyire boldogtalan élete volt. mennyit feláldozott, szült 5 gyereket és lám, végül csak a menyére számíthat. Arra, akinek annyi bánatot okozott. Annyi harag és keserűség volt benne apósommal kapcsolatban, és így a halál küszöbén végre kimondta nyíltan, hogy az öreg vette el az életét.
                Pár év múlva valami kóbor rokon tévedt el hozzánk. Még azt sem tudta, hogy meghaltak mindketten. Mikor elmondtam neki, ő persze apósomon sajnálkozott, miközben anyósomat elnéző fejcsóválással említette: Nem egyszerű nőszemély volt a mama. Furcsa volt, hogy mekkora bomba robbant akkor bennem. Kifakadtam, hogy ne merészelje minősíteni azt a nőt, akinek az egész élete hasztalan szolgálat volt, aki alaphangon mocskos féreg néven létezett, akit számtalanszor összevert és megfélemlített az a “drága jó ember”, akit most annyira sajnálunk. Megnyomorította, elvette a levegőt előle, félelemben tartotta. Istenem, hát milyen másmilyen lehetett volna az a nő? Miből táplálkozhatott ő? Az öt semmirekellő gyerekéből? Vagy miből?
                Mocskos képmutató a társadalom és abszolut nőellenes. Én azt gondolom, a legvadabb női ostobaságnak is először mindig mögé kell nézni, mert mindig az kapjon először felmentést, aki nehezebb helyzetben van. A nőknek pedig mindig nehezebb, ők mindig kiszolgáltatottabbak, ezért mindig nagyobb az esély a személyiségtorzulásukra.

            • másképpen, másmilyennek látom az apámat. despotának semmiképpen sem, meg kényelmesnek sem. hordott minket zokszó nélkül, sőt, szerintem örömmel sportolni, táncolni, levitt vidékre az egyetemi felvételimre és aztán értem jött, kicsi koromban jártak az anyámmal társaságba, vittek minket is, és igenis tisztelte az anyámat, sőt, szerelmes volt belé, és támogatta sokmindenben. bármit kitaláltunk, megszerezte rá a pénzt és sosem hánytorgatta fel. a kivonulás inkább azért volt, mert az anyám meg a nagyanyám nem hagyták érvényesülni. szerintem az akkori viszonyok között messze jobb volt, mint az átlag, bár ezt csak a mostani elvárások alapján gondolom.

              na, az én anyám ugyan nem szívott füvet, és szigorúan szűzen ment férjhez (60-as évek!) :DDD
              és gyanítom, kényszerszex sem volt, inkább szerető… (vagyis az anyámnak kizárólag kényszerszex létezett/létezik, a szex alapból csak a szükséges rossz ahhoz, hogy gyerek legyen. élvezni a szexet, csinálni és beszélni róla is borzasztó illetlenség, mit szólnak a szomszédok ?!)

              “fiam” én is szoktam lenni, akkor, ha valami nem tetszik neki :O

              • Irigyellek édesapádért 🙂
                Ismerek egész pontosan három nagyszerű apát. Ja, nem, négyet. Ja, nem, ötöt! Az egyik az öcsém. A másik egy bnőm férje, aki ugyan férjként bőven kérdőjeles, de apaként csodálatos. Nagy szeretettel gondolok rájuk.

            • “Mi történt vele? ”
              “Vajon milyen anyám lett volna, ha az lehet, aki ő valójában? De ki ő valójában? ”
              Nekem ma már jórészt ezek a kérdéseim anyámmal kapcsolatban. Sokáig megálltam ott, hogy miért üt engem, miért nem érzem, hogy szeretne, miért vont meg tőlem annyi mindent és folytathatnám. Most jutottam el csak odáig, hogy tudom, hogy traumatizált, bántották, bántotta az apja és bántotta az apám és bántotta a testvérem is. Remélem, hogy én nem. Többször is próbáltam vele beszélni és azt éreztem, fél tőlem, azt gondolja azért keresem vele a hangot, hogy bántsam, éreztem azt is, hogy szégyen is dolgozik benne … azért, mert őt bántották.

    • Érdekesek számomra ezek a kivonuló apák. Nagyon sok korombeli ismerősömnek, barátomnak van ilyen kivonulós apja, és a családban is tudok ilyet nem egyet.

      Akiket én látok azokra nem igazán lehet mondani, hogy rossz emberek, vagy bántanák a feleségüket vagy a gyerekeiket – de tény, hogy kivonulnak és nem vesznek részt az életükben. Közeli rokonom az a férfi, aki mindent megtett és megtesz a családjáért éjjel-nappal robotolt, hogy el tudjanak költözni az anyósáéktól, ahol a három gyerekkel egy szobában laktak, aztán azért dolgozott, hogy a szüleitől örökölt régi házat felújítsa Munka után és hétvégén mindig ment maszekolni, pénzért vagy haverokhoz azért, hogy később visszasegítsék – akkoriban máshogy nem nagyon lehetett előbbre jutni, igaz most sem.

      Az illető nagyon szereti a gyerekeit, és minden fillérjét rájuk költötte, öltöztette, etette, taníttatta őket, nem hordta el a pénzt se kocsmába se kurvákhoz, saját magára csak annyit költött, hogy legyen ruhája, amit felvegyen. De eközben konkrétan alig van kapcsolata a gyerekeivel. A gyerekek tisztelik szeretik, felnéznek rá, de ő nem tud velük miről beszélgetni, nem ismeri őket, a lelküket, nem osztják meg egymással a gondolataikat, az érzéseiket, nem beszélnek neki a szerelmeikről, csalódásaikról. Soha nem igazán voltak közös programok, amik csak azért lettek volna, hogy együtt legyen a gyerekekkel és legyenek közös élményeik – ami ilyen közös élmény, az mindig valamilyen munkához fűződik, mint szüret, betonozás pinceépítés. Ő – mint annyi más apa a korosztályából – nem tud mit kezdeni a gyerekeivel, mert sehol nem tanulta, sehol nem látta, hogyan, mit kellene, nincsenek mintái. Ez talán valahol fáj is neki, de nem tudná megfogalmazni. Ő azt látta, hogy a nő neveli a gyerekeket, a férfi meg dolgozik, mint az állat, hogy előteremtse a család szükségleteire valót, akár meg is szakad azért, hogy nekik mindenük meglegyen – de soha nem látta azt, hogy az apa érzelmileg megnyílt volna a gyerek felé. Van szeretet mindkét oldalról, de nagyon nagy a szakadék, ami szerintem szomorú…

      • Hát, tudod, nekem sose kóser, ha valakit azért sajnálunk, mert a dolgok könnyebbik végét látja csupán. Mer amúgy van hétvége, meg van este, meg ilyenek. Én is dolgoztam 13- 14 órákat, aztán hazaestem este 8- kor, és akkor neveltem a gyerekeim. Nem volt könnyű, nem is tett jót a gyerekekkel való kapcsolatnak, de valami mégis volt. Odaálltam, mert ha én nem állok oda, akkor ki áll oda? Ment ez egy évig, aztán leborultam a kölkeim lába elé, és megköszöntem nekik, hogy nem züllöttek el. Apuka meg hazajön munkából, oszt legyen kuss, mert neki jár a pihenés.

        Nők százezrei dolgoznak erőn felül és nem kérdőjelezik meg, hogy ki neveli a gyereket. Apukák meg megveregetik a vállukat és valami fensőbbséges távolból szemlélik a gyerekük felnövekedését. És ja, hogy meg volt sértődve apám, mikor felcseperedvén nem mutattam teljes bizalmat felé. Mert ő például meg is mondta, hogy úgy gondolta, majd mikor “normálisak” leszünk, és már lehet velünk beszélni, akkor ő majd beszáll, és elmondja a világ igazságát (Természetesen megdönthetetlenül. Sose kreatívan vitázva, gondolatokat megosztva, csupán ő elmondja, és lehet hozzá bólogatni). Amíg büdös a pelenka és a legfőbb probléma, hogy lesz- e ruhája a pislogós babának, addig vesződjön csak anyám.
        Hogy ő ezt tanulta? Ki nem szarja le? Nem az a felnőttség jele, hogy felismerjük, elődeink mit hibáztak, és azon igyekszünk túllépni? Még akkor is, ha az a nehezebb út. Kivonulni mindig könnyebb. A munka- család egészből csak a munkát vállalni mindig könnyebb, nem? A kevesebb mindig könnyebb, nem? És hogy szereti az ilyen ffi a gyerekeit? Dehogy szereti! Azt tanulta, hogy szereti. Mind ezt tanuljuk. Ám akit valóban szeretünk, azzal együtt akarunk lenni.

        Egyébiránt külön téma lehetne ez a szeretés dolog. Gyanítom, sokkal kevesebb szülő szereti a gyerekét, mint azt gondolnánk. A gyerekeink sokszor okoznak csalódást, és ahogy nekik mi nem vagyunk választott kapcsolat, úgy ők sem minekünk. Néha döbbenten állunk és nézünk: Te jó ég! Kivel élek én? Kit nevelek én? Ha nem a gyerekem lenne, messzire elkerülném. Belül mélyen mégis van egy tanult ragaszkodás és szeretet, amivel megyünk előre és megteszünk mindent, amit kell és lehet. Szeretjük.
        Nekem van egy gyerekem pl, akivel nagyon nehéz együtt élni. Gyanítom, ha felnő, lesznek évek, hogy nem fogunk találkozni, mert jelenleg nagyon terhelt a kapcsolatunk. Emellett ha krízis van, támogatjuk egymást és összezárunk, a mindennapok azonban borzasztóak. Remek fiú amúgy, egy csomó dolog miatt tisztelem, és ő is engem. magamban mindig úgy gondolok rá, ha pl. tanítványom lenne, ő lenne az egyik kedvencem. Nagy gondolati vitákat folytatnánk, használnám a kreatív szellemét, a kritikus világlátását, és minden nap hálát adnék, hogy valahova máshova megy haza. Csakhogy ő hozzám jön haza és bizony felemészti az idegrendszerem utolsó morzsáit is. Olyannyira, hogy már ahhoz sincs erőm, hogy eljátsszam a tökéletes anyát és fennen hangoztassam, életem nagy ajándékai ők. Mert nem.

        • “És hogy szereti az ilyen ffi a gyerekeit? Dehogy szereti! Azt tanulta, hogy szereti. Mind ezt tanuljuk. Ám akit valóban szeretünk, azzal együtt akarunk lenni.”

          Hat, igen.

          • Miért akarná érteni azt, ami rá nézve megterhelő? Miért akarna változtatni? Ez olyan, mint a takarítás. Mikor a férj vagy a kölkök azzal érvelnek, hogy minek takarítani, mikor őket még EZ a szemét nem zavarja, akkor én azt gondolom, mindig az szív, akinek magasabbak az igényei. lehetünk disznók, persze, és majd valaki egyszer feladja. Nyilván én, hiszen az én fejembe van beleverve, hogy az otthonnak tisztának kell lenni, ők meg úgyis tudják, hogy egyszer feladom. A férj is lazán mondhatja, hogy ő dolgozik, miért nem törődsz a gyerekkel, hiszen minden a világon ebben támogatja. És a szeretet? ó, én is szeretem a leopárdokat, de azért nem szívesen ülnék naphosszat a ketrecükben. És higgyétek el, baromira nem akarnám érteni azt, aki meg akarja magyarázni, hogy miért lenne az jó nekem.
            Nevetségesek az ilyen férfiak, azokat a nőket meg, akik támogatják őket ebben az álszent viselkedésben én magam szívesen nyakon csapnám.
            Mondom ezt úgy, hogy ismerek olyan ffit, aki átlépte a saját árnyékát, felismerte, ott van, csinálja. Sőt, olyat is, aki maga él bántalmazó kapcsolatban, ő főz és ő nevel, miközben a neje ordít és rombol. Lerakta a kényelmét és csinálja anyákat megszégyenítő odaadással munka mellett. Meg vannak ffiak, akiknek meghal a felesége és felnőnek, apák lesznek. Gondoskodók, szeretni tudók. Mindezt munka mellett.
            Nem vagyok hajlandó magyarázni a magyarázhatatlant, cukrozni a szart és felmenteni olyan embereket, akiknek hatalmában állna változtatni. Ők változtathatnának, én hiába ágálok. A férjem éveken át nem vett komolyan, kinevetett, falhoz állított és nem csinálta. Mit tudtam tenni? Csináltam én. Anyám is csinálta. Ebben csakis a ffiak változtathatnának, csakhogy eszükben sincs. A nők meg keserednek elfelé és a sor legalján a gyerek szívja a legnagyobbat.
            Így függ ez össze anyáinkkal és önmagunkkal.

            • A sikeres férfi ilyenkor büszkén kihúzza magát, és szerényen mosolyogva fogadja a gratulációkat. Hiszen látható, milyen jól össze tudja egyeztetni a karriert a családdal: ott mosolyognak a fészbúkján a helyes csemeték. Hogy emögött mi van valójában, az pedig néha az “úgysem hinné el senki” kategória. Tudom, mert én is egy ilyen sikeres aranyoszlop hátországához tartozom. Remélem, már nem sokáig.

        • ” Nem az a felnőttség jele, hogy felismerjük, elődeink mit hibáztak, és azon igyekszünk túllépni? ” – szerintem ők vagy nem nőttek fel, vagy nem ezt a következtetést vonták le. Például van olyan ismerősöm, akinek semmit se adtak a szülei, ő azt vonta le, hogy neki nagyon sokat kell dolgoznia, hogy tudjon adni a gyerekeinek, hogy azoknak mindenük meglegyen. Ennél tovább nem jutott, de azért ez is sokkal jobb mint a semmi. Másrészt a példámban egyszerű emberekről van szó, egyszerű melósokról, akik soha nem is hallottak ilyen mély érzelmi meg egyéb kérdésekről, így nem is csoda, ha nem gondolkodnak ezen.
          És ne felejtsük el a minta szerepét: nők százezrei, akik erőn felül dolgoznak, azért állnak oda még utána nevelni, mert ez a mintájuk – a férfiak viszont nem kapnak, nem kaptak ilyen mintát. Ez nem ment fel senkit, de hozzátartozik a képhez.

          Amúgy én a munkát – főleg a nehéz fizikai munkát, amit a fent említett férfi rokonaim, ismerőseim végeztek – nem látom a könnyebbik végnek. Reggel még sötétben indulni el, kint a melegben, tűző napon gürizni, este későn hazaérni, menni hétvégén, ünnepnapkor is, én nem gondolom, hogy ez könnyű. Így dolgozott apósom, az anyám élettársa, mert csak így jutott a családjuk valamire, de dolgozott így a saját férjem is, láttam mi maradt belőle a nap végére – annyi erő, amivel megfürdött, evett és beájult. Ha lettek volna gyerekeink, se vártam volna el, hogy este még foglalkozzon velük. Úgy érzem, hogy az egyik legfontosabb különbség a szüleink és köztünk az volt, hogy mi nem vállaltunk erre a szettingre gyereket – és mi tettük jobban.

          “Az azt tanulta, hogy szereti”-vel én is egyetértek, hozzátéve azt is, hogy azt is tanulta, hogy legyen gyerek. A legtöbb emberről a szüleink generációjában egyszerűen nem hiszem el, hogy valóban, szívből akarta a gyereket. Hogy arról álmodozott volna, hogy majd hogyan neveli, mit ad át neki, milyen lesz a kapcsolatuk – szerintem erről szó se volt, azért lettek a gyerekek, mert az volt a szokás, hogy a férfi megnősül és családot alapít, mert anélkül lúzer öreglegény, a nő meg férjhez megy és gyereket szül, mert egyébként vénlány marad, és megszólják, hogy nem kellett senkinek. Senki nem mondta nekik, hogy gondolkodjanak a saját személyiségfejlődésükön, hogy dolgozzák fel a szüleikkel kapcsolatos és egyéb traumáikat, vagy élvezzék az életüket, stb. Hanem az lett, hogy sok esetben éretlen fejjel összeházasodtak, és előállt a kész helyzet, mert jöttek a gyerekek, akiket neveltek jól-rosszul, úgy, ahogy tudtak. Volt aki így reagált a felelősségre, volt, aki úgy. Én azért nem tudom egyértelműen hibáztatni, vagy keményebben megítélni a fent említett férfiakat, mert azt látom, hogy még az ő reakciójuk volt a jobb. Lehet, hogy a gyerekre nem sok idejük maradt, vagy nem sok érzékük volt hozzá, de legalább a munkába vetették magukat és nem a kocsmába, és megteremtették a gyerekeknek azt a lehetőséget, hogy nekik már jobb életük lehessen, valamint tisztességes munkára, helytállásra neveltek minket. Tudom, tudom, hogy ez a minimum, de a környezetemben igencsak sok férfi ezt sem teljesítette – nem dolgozott, ivott, eldohányozta a pénzt és meg lehet nézni, mi lett az ő gyerekeikből és mi lett belőlünk. Óriási a különbség, és minden hiányosságuk ellenére, én inkább örülök annak, hogy a férjemnek ilyen apa, az anyámnak meg ilyen társ jutott.

          • Hát ja, ha a legaljáról nézzük és az alap a kocsmatöltelék, akkor valóban örülhetünk egy munkás ffinek. Az ilyenben viszont ott van a veszély, hogy ilyen életformával a közös élet csakhamar semmivé lesz. kapcsolatok, szeretések tűnnek el, vagy ki sem alakulnak. Időnként nem árt megállni és mérlegelni, hol tartunk, merre haladunk és akarjuk- e azt, avagy vannak- e lehetőségeink változtatni, megosztani, átcsoportosítani, képezni magunkat, más utat választani. Vajon hányan teszik ezt meg? És amikor valaki a párból meg akarja tenni, akkor talál- e ehhez partnert? Van- e miről beszélni?

          • Ja, és a nőkről se feledkezzünk meg, akik szalag mellett dolgoznak, vagy boltokban pakolnak súlyos ládákat, esetleg 40 fokban napszámba járnak. Vannak olyanok is bőven, mégsem kérdés, ki neveli a gyereküket.

            • Erre mondtam, hogy az egy olyan kor volt, az volt a minta – és remélhetőleg más lesz a minta a mostani férfiaknak, mint anno, és ezt tény, hogy csak más férfiaktól kaphatják meg. Az 50-60 évesektől nem nagyon várok már ebben változást, de a korosztályomban és az ismeretségi körömben egyre inkább azt látom, hogy sokkal többet vállalnak a srácok a család és a gyerek körüli teendőkből, hogy sokaknak természetes, hogy pelenkáznak, főznek, viszik a gyerekeket játszótérre, ide-oda.

              Én is sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan élik meg a kapcsolatukat ezek a férfiak és nők, a szüleim, nagyszüleim generációja. Soha nem beszéltem velük erről, illetve egyszer öregapám mondott egy olyat, hogy “engem meg a feleségemet a főd, a munka meg az erdő szeretete tartott egybe” – ami nagyon sok mindent elmond.

              Szerintem az ő esetükben, főleg az idősebbek esetében ilyen kérdések mint amikről te írsz “merre haladunk és akarjuk- e azt, avagy vannak- e lehetőségeink változtatni, megosztani, átcsoportosítani, képezni magunkat, más utat választani” nem biztos, hogy felmerültek, illetve inkább olyan szinten, hogy idén napraforgót vessünk-e a ház mögötti táblába vagy kukoricát, és négy disznó legyen, mint tavaly, vagy inkább csak három, de akkor 15 kacsa. Emlékszem nálunk a faluban a nagyszüleimmel egykorú és kicsit fiatalabb emberek körében az volt a férfi mércéje, hogy mennyit bír dolgozni. Azt hallgattam állandóan az asszonyoktól, hogy na X vagy Y “mijjen sokat tud dógozni” vagy “mijjen rendes ember vót a G. ura, na azt meg lehetett szakittani a munkába”. Ha emellett az illető nem ivott és nem verte a feleségét, főnyereménynek számított, hiszen tudni lehetett, hogy így mindenük meglesz és jut majd a gyerekeknek, amire kell. Nem biztos, hogy eljutottak addig, hogy na, mi lesz a párkapcsolattal vagy lesz-e miről beszélgetni.

              Nagyon örülök, hogy nem akkor éltem, hanem most.

              • Persze. Elég mindent kellő mélységből szemlélni, hogy magunkat viszonylag fentebb lássuk. Ezt a békaperspektívát nagyon jól megtanította velem anyám. Akinek ez nem elég, az önző és gyerekes álmodozó 🙂

            • Én nem így gondolom ezt, amire most céloztál – nem érzem azt, hogy és nem is attól érzem magam jobban, hogy akkor szarabb volt – csak tudom, hogy az egy más kor volt, más kihívásokkal meg más ez a mostani is. Megértem a te nézőpontodat is, de én például nem tudok haragudni azokra a férfiakra, akikről írtam, és nem tudom sehogyan se rossz apáknak vagy rossz embereknek tartani őket – a saját szemszögemből. Lehet, hogy azért látom így, mert nekem még ilyen apa se jutott, és irigykedem, hogy bezzeg az övék más és segíti őket, míg az enyém semmit se törődik velem.

            • Igen, érdekes módon “az egész nap dolgozik szegény persze, hogy nem marad energiája a gyerekekre” csak a férfiak számára méltányolható indok. Nők szájából ez nem elfogadható kifogás, neki kötelessége erőt venni magán. Egy ismerősöm mesélte, aki rendszeresen 12 órákat dolgozik és hullafáradtan esik haza, hogy most jutott el oda (azt mondja részben az én “hatásomra”) hogy már elgondolkodott azon, a férje őt miért nem várja haza soha meleg vacsorával, holott fordítva ezt elvárja tőle, amikor ő ér haza később. Mikor rákérdezett, azt válaszolta a férj: “mert amit te főzöl az valahogy sokkal finomabb.” Aha…

            • “az egész nap dolgozik szegény persze, hogy nem marad energiája a gyerekekre” – ez az én szememben a nők számára is méltányolható indok, legalábbis a magam számára simán az. Ezért is nincs gyerekem – mert este munka után már nem lenne energiám arra, hogy gyerekekkel foglalkozzak.

      • én most utólag azt gondolom, hogy az apám is ilyesmi volt, és hogy későn, a halála után jöttem rá, hogy vele megbeszélhettem volna mindent, amit az anyámmal nem tudtam. de valamiért tartózkodó voltam vele, talán azért, mert nem faggatott és nem akart befolyásolni. meg azt is gondolom, hogy attól még ismert.

  13. Én iszonyú dühös lettem miközben olvastam. Igen, dühös vagyok és hangosan kiabálni szeretnék.
    Nem akarok bűntudatot érezni az anyám élete miatt (nem is érzek). Nem akarok bocsánatot kérni tőle azért, amiért a meghozott döntései következményeit egész életen át viseli és viselem én is az ebből rám eső részt. Nem haragszom rá, mert ott és akkor a legjobbat tette, amit tudott, akkor is, ha itt és most ezekről én egész mást gondolok (vagy esetleg ugyan azt).
    Anyám lánya vagyok és nem vagyok felelős a döntéseiért. Saját magam vagyok, felelős a saját döntéseimért. A lányom anyja vagyok, a lányom nem felelős a döntéseimért. Bocsánatot kérek, amikor úgy gondolom, elcsesztem valamit, de nem mondom, hogy ne haragudj, amiért ő, az anyám elcseszett valamit. A lányom se mondja majd, hogy ne haragudjak rá a saját döntéseim miatt. Elbírom én ennek a terhét. Az anyám is elbírja, bár nehéz és fájdalmas volt neki az az időszak (évek), amíg ezt megértette.

    Szeretem az anyám és dühös vagyok rá.
    Ha lányom egy napon ugyan ezt mondja majd nekem, akkor nem leszek elégedetlen.

    • Nem akartalak dühíteni 🙂
      Felismertem anyám hibáit, felismertem apám hibáit, és a világ sorát, amely ezekhez a hibákhoz vezetett. Ehhez sok idő és sok gyötrődés kellett.

      Más – anyámat idősek otthonába kellett adjuk, a döntés meghozatala sem volt egyszerű, a kivitelezése sem. Most rettenesen haragszik ránk (mondjuk a betegsége miatt általában ezt elfelejti), nekem pedig iszonyat bűntudatom van emiatt … az utolsó mondat kicsit erről is szól.

      • A dühöm forrása a tehetetlenség, a bűntudat miatt, ami átjött az írásodból. ‘A’ Bűntudat, ami jön, kúszik sunyin, aztán bammm, megmar.
        Köszönöm az írásodat Bagoly, megérintett, hatott rám.

  14. Nekem ugyanez van meg apával. Sosem tudtam vele őszintén beszélni. Már nem is fogok. Nem haragszom rá, tényleg nem. De anyám életére, az enyémre és a bátyáméra nagyon sok negatív hatással volt. Egyikünk sem heverte ki teljesen, talán még én a leginkább.

  15. Nem merem kimondani, hogy már nem haragszom anyámra, meg apámra, mert sokszor kimondtam, de mindig visszatért a harag.
    Azért, mert mindig egyedül hagytak.
    De, ha felnőtt nőként nézem anyámat, mint egy idegen nőt, akkor megértem.
    Nehéz volt neki, apám egy végtelenül nárcisztikus ember, egyedül volt mellette.
    Értem őt, esküszöm, csak nehéz…
    Nehéz, hogy sose volt igazán az anyám.
    Egyszer nem fog már fájni, akkor leszek majd igazán szabad.
    Apám nem bánt ennyire, mert ő annyira önző, hogy nincs is mit várni tőle.

    • En is hasonloan erzek a szuleim fele. Alapvetoen apam volt az onzo, alkesz, bantalmazo, de ra meg sem haragszom annyira, nem is erdekel mar. Az anya viszony az teljesen mas, en sem ertem azt, hogy megertem ot, de meg is maradtak bennem tuskek. Pedig nagyon szeretem, de lelekben akkora a tavolsag koztunk, nehez ezeket feloldani en csak kontrollalni tudom ugyahogy.

      • Nagyon átérzem, amit írsz.
        Nagy a távolság, de mindig is az volt.
        Nekem ezt adta az élet, hát ez van.
        Apám azért furcsa, mert néha egészen emberi, hülyeségeket tud beszélni, politikáról például, de van benne emberség, a gyerekei iránt nem sok, de mások iránt van, ezt azért látom.
        Anyám meg mindig távoli volt, zárkózott.
        Hogy miért házasodtak össze, én azt se tudom különben.

      • Azon is gondolkodtam most különben, hogy ez már tényleg így marad a családommal.
        Nincs változás, nincs semmi velük.
        És én nem tehetek semmit.
        Ami volt, az egész fiatalkorom, az megtörtént, a saját öngyűlöletem is, az én komplexusaim, hogy furcsa vagyok, tinédzser koromban csúf kiskacsa, mint a fiatal Kate Moss, szabálytalan, nagy szemű, nagy szájú, lapos mellű, csámpás lábú, míg más lányok már szépek voltak, domborulatokkal, nagy mellel, érett, szép vonásokkal, engem meg 17 évesen is általános iskolásnak néztek egy futáson, hogy ne álljak a gimisek közé, az általánososok ott futnak.
        Apám súlyzót ajándékozott, hogy edzzek, nézzek ki valahogy…
        Anyám elment a színielőadásomról, mert hülyeség, és erre nincs ideje.
        Későn értem, kislánynak néztek, majd megfeszültem, hogy végre nőies legyek.
        Úgy szenvedtem, mint a kutya, öcsém is, ő is kölyöknek nézett ki, még most is egyébként, bociszemű kisfiú.
        Anyám csak dolgozott, dolgozott, fáradt volt, mindig kiabált, mi főztünk, hogy ne neki kelljen, dolgoztunk diákmunkát, hogy ne ők adják a pénzt.
        Apám festményeket vett, porcelánt, autót “beruházásként”, mi meg magunknak edzőcipőt.
        Úristen, de szar volt, nagyon, olyan egyedül voltunk, nővérem is osztotta a részt, öcsém keze is izzadt, összevissza vert a szíve, kapkodta a levegőt, kardiológiára vitték, ott pszichológust javasoltak.
        Istenem, és nem is volt régen, és mintha 50 éve lett volna.
        Aztán meg munka, iskola, fáradtság, “hogy jövök ki a pénzből”, férfiak és egy rossz választás…
        Le akarom tenni!
        Mindegy, mi volt, csak már legyen jó.
        Megszenvedtem a magamét, ledolgoztam, ahogy a mesékben is van.
        Én már boldog akarok lenni.
        Szerintem megérdemlem.

    • “Nem merem kimondani, hogy már nem haragszom anyámra, meg apámra”
      De miért is kellene kimondani? Annyi szó volt már arról, hogy meg kell-e bocsátani. Hát nem kell, nem lehet elvárás. Sőt, éld meg a haragod, engedd meg magadnak, nehogy már ezért is neked legyen rossz érzésed!

      • Nem kell megbocsátani, tudom.
        Csak jó lenne már semmit se érezni a haragból.
        Fáradt vagyok már, belefáradtam, nem akarom már boncolgatni se, se a családomat, se a múltamat, mégis azt teszem, de minek?
        Elmúlt már, már csúnyácska se vagyok, komolyan, nekem jót tesz az idő múlása, most látom magam érett nőnek, meg is lepődök néha, hogy mikor változtam meg így.
        Le akarom tenni a múltat, mindegy már, csak ne gondolnék rá!
        Biztos sikerül, nem lehet, hogy ne sikerüljön, másnak is sikerült, és jól van, nekem is jól kell lennem!
        Ez az egyik oka egyébként, hogy itt olvasok, erőt merítek, meg példát.
        Most írhatnék sok szépet, de úgyse tudom kifejezni, ami bennem van.
        Hála, meg ilyenek, de nem akarok érzelegni.

        • És csak nem tudok befejezni…
          Azért haragszom anyámra, mert “tűrésre” nevelt, arra, hogy hajtsam meg a fejem.
          És én nem tudom, “genetikai hiba”, idézet apámtól.
          Nem tudok fejet hajtani rossz körülményeknek, szar embereknek, nem bírom nézni se!
          Ezért hibáztatom, nagyon-nagyon, sose mondta, hogy állj ki magadért, ha mondta is, fél szívvel, nem “jött át”, nem volt hiteles.
          El kellett volna mondania, ő is csak magában lázadt, miért nem mondta?
          Ha tudom, hogy mögöttem van, nem tűrtem volna ennyi mindent.
          Ott kellett volna lennie, mellettem állnia.
          Nem is érdekel, hogy hibáztatónak tűnök, az is vagyok, mindegy.
          Fáj, rohadtul.
          Apám nem fáj, az egy önző dög, anyám fáj.

          • Nagyon megrázóan írsz arról, ami a levélben nem írtam le, de bennem is kavargott.
            Ha apám halála után nem jönnek el ezek a felismerések, akkor valószínűleg én sem bocsátok meg soha.
            Abszolút átérzem a fájdalmad, egy nagy virtuális ölelést küldök neked.
            Nekem a kivonulás segített hosszú évekig, jó messzire költöztünk, nem foglalkoztam a szüleimmel látszólag (sajnos a lelkem legmélyén azonban igen). Ahogy anyám is mondta: kerestem magamnak másik családot – megfogadtam a tanácsát.

            • Köszönöm, Bagoly, sokat jelent ez nekem.
              Tudtam mindig, különben, hogy egyszer szembe kell nézni mindennel, ami rossz volt és van.
              Rendberakni, kidobni, amit ki kell, lezárni.
              Nekem ez most jött el, át kell menni rajta, nincs más út.

          • Beleakadtam ebbe a mondatodba: Ha tudom, hogy mögöttem van, nem tűrtem volna ennyi mindent.
            Én most a fiamon látom, hogy jó neki, hogy vele vagyunk, mögötte állunk, mehet bátran, mert megtartjuk, ha gáz van. Az iskolaváltást megelőzte egy-két csúnya jelenet a tanítókkal, és mi levelet írtunk az üzenőbe, felolvastuk neki, és kihúzta magát. Mert tudta, hogy számíthat ránk és nem bagatellizáljuk a problémáját (megalázta a tanító néni, és Feldmár jutott eszembe és a szégyen, úgyhogy dehogy hagytuk annyiban). A pszichológusom nagyon örült, hogy meg mertük lépni az iskolaváltást év közben, mert szerinte sokkal többek gondolkodnak rajta, csak mégis otthagyják a gyereket a pácban, aztán szépíteni próbálják. Na nem.

            • Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a gyerek érezze, a szülei feltétel nélkül mögötte állnak. Én is mindig mondom a lányomnak, hogy nem baj, ha hülyeséget csinált, mondja el, mert csak akkor tudok segíteni, ha tudok róla. Csinált hülyeséget, őszinte volt, megbeszéltük, és nem büntettük.
              Egyébként mi is váltottunk iskolát, általános 8. osztály első félévében (!). Ha nem tesszük, lehet, hogy tönkremegy a gyerek, (osztálytársak + pedagógusok együttes mobbing akciója következtében, és nem ő volt az egyetlen, csak a többiek nem léptek).

            • Gyöngyi, Bagoly, ti jó anyák vagytok, és jól csináltátok.
              Jó a gyerekeiteknek!
              Ne szenvedjenek a gyerekek, meg kell őket védeni.
              Nem hiszek egyébként se a “jellemformáló szenvedésben”, nem formál, tönkretesz.
              Abban hiszek, hogy feladatokkal megküzdünk, ettől megerősödünk, ez oké, szenvedni nem oké.

          • “El kellett volna mondania, ő is csak magában lázadt, miért nem mondta?”
            Ő maga kiállt magáért valaha is?
            A lezáráshoz: segítség? Terápia, önismeret, csoport, nemtudom.

  16. Elszomorított ez a poszt. Annyira pontos. Bezárkózó anya – “Ezt inkább hallani sem akarom” – apám meghalt korán. Sosem voltam elég jó – de azt elmondta, hogy milyennek kellene lennem. Vert, durván. Máig azt hiszi, hogy kamaszként drogoztam. Sosem drogoztam. Hazudtam, de mindig elmondtam aztán, mert én nem bírom a hazugságot. Nem lehet vele megbeszélni. Mártír volt. Egy beteg férj és egy beteg és egészséges gyerekkel. Én voltam a beteg. És az neki mennyire nehéz volt. Sokat dolgozott. Én meg 14 éves koromban szabadjára lettem eresztve, azt sem tudta, bejárok -e a gimibe, azt sem, hogy otthagytam, azt sem, hogy elkezdtem újra. A főiskolára közölte, hogy minek. Lebegtem. Nekem semmit nem mondott el senki.Én olyan sötét és felvilágosulatlan voltam, én olyan szinten nem tudtam semmiről semmit, hogy burleszkbe fulladt az első randi, az első csók, az első szex(nek induló valami). És amikor depressziós lettem, nem gondoltam volna, de hátat fordított. Vagy egy évig, Száradjon le mindkét kezem, ha így fogom csinálni.
    Ja, különben jóban vagyunk. (Megbocsájtani meg nincs mit, mert ő nem hibázott.) Van, amit megértek, emiért nehéz volt neki. De nekem jelentéktelen dolgokkal, olyanokkal, ami nem pénz vagy nem elérhetetlen, pusztán szeretet, figyelem, nekem könnyebbé tehette volna.

  17. Arra gondoltam, hogy a szüleink is nagyon durván traumatizálva vannak. Ráadásul egy olyan miliőben szerezték e traumákat, amelyben megkérdőjelezhetetlen norma volt a szülő tekintélye, a feltétel nélküli engedelmesség. Vannak ilyen társadalmak ma is, amelyek nem sokat tudnak szuverenitásról, morálról, emberi jogokról, és azokban nem csak kitagadni lehet önfeledten a vegyes házasságot kötő, kamaszként teherbe eső, más hitre térő, szülő szakmáját folytatni nem kívánó gyereket, de mondjuk meg is csonkítani vagy ölni. Patriarchátus. Mit csodálkozunk?

    Kaptam az apámtól, akinek nem régóta van mobilja, tegnap egy esemest. Van nekem valami, menjek el hozzá. Nem arról van szó, hogy nincsen kedvem (nincs), hanem erről a gyerekstátuszban tartásról. Én felnőtt ember volnék, nem igényem a húsvéti nyúl, nem szeretem sem a meglepetéseket, sem a homályos dolgokat, amikor vesznek nekem valamit olyanok, akik nem tudják és nem kérdezik, mire van szükségem. Azt sem, amikor nem azt mondják, ami van. Ez most egy kétségbeesett izé, hogy találkozzunk? Ugyanolyan messze lakik tőlünk ő is, mint mi tőle, csak én nem vagyok nyugdíjas. Egész nap a gép előtt ülök, hogy megéljünk, és kettő kicsi meg egy nagyobb gyerekem van. Miért nekem kell mennem mindig? Hogy gondolja? Most, több hónap után, amikor sem mi nem mentünk, sem ő nem jött, majd odarohanok, hogy kapjak valamit? Eddig is egyedül küszködtem, dolgoztam és okos döntéseket hoztam, semmilyen támogatást nem kértem tőle, szerintem ez fel sem merült a szüleimben, hogy én miből élek özvegyen, három gyerekkel. Akkor is furcsa lenne ez, ha egyébként remek kapcsolatunk lenne.

    Biztos tiszteletlen és hálátlan vagyok.

    • Nem vagy tiszteletlen, vagy hálátlan, viszont rengeteg ilyet láttam már sajnos.

      Ahogy írod is: gyerekstátuszban tartás, nem tudják, nem kérdezik, mire van szükséged. Ez a gyere, mert majd kapsz valamit, egy ismert horog, amit a szülők oda szoktak vetni a gyereküknek, remélve, hogy az majd jól beleakad. Mivel fogalma sincs, hogy valójában ki vagy, mit szeretsz, mire lenne szükséged, mire nem lenne szükséged, mi az, amivel valódi, emberi, őszinte kontaktust tudna teremteni veled, ráadásul fel sem merül benne, hogy ezen egyáltalán elgondolkozzanak, akkor jön ez a módszer. Ezzel élből egy védekezési, reagálási helyzetbe vagy kényszerítve, hiszen kaptál egy ajánlatot, amivel egyúttal fel is címkéz: gyerek vagy, ajándék, örülj. Ez egy no-win helyzet, hiszen nekünk még azt tanították, hogy adni öröm, meg kapni is öröm. Ha nem örülsz a valaminek, a ködösítésnek, akkor elveszed tőle az adás örömét is, meg azt az örömöt is, hogy ő örömet okozott neked, ez színtiszta passzív-agresszív játszma.
      Ha belemész, akkor pedig olyan szinten fel kell adnod saját magad, amiből szintén nem jössz ki jól: odamászni a gyerekekkel, elviselni azt, hogy eljátssza a jóakaratot, a bensőséges viszonyt és a családi meleg fészket, és színlelhetsz vele együtt, ha nem akarsz konfliktust. Vagy mindenképpen konfliktus lesz.
      Ez félig tudattalan általában, félig viszont nagyon is tudatos. Ha bekapod a horgot, megnyeri az illúziót hogy most mennyire nagy ember, ha pedig nem, akkor megnyeri azt, hogy lám te hálátlan vagy, de k nagyobb ember nálad.

      Néha elszörnyedek, amikor szóról szóra a saját szüleim mondatait olvasom másoktól, olyan, mintha a generációnk szülei valami nagykönyvből tanulták volna, hogy mire milyen szavaknak kell követniük egymást. Velem pont nemrég játszották el ezt, ugyanígy, csak felhívtak. “Van neked valami kislányom, gyere át.”

      Az okok, a háttér érthető, esélyük sem volt gondolkozni: a tekintély, a házasságszentsége, a Rend… érteni lehet, de ez nem ment fel senkit szerintem.

  18. Nekem szerencsére normális volt a kapcsolatom az anyámmal.Sajnos csak 34évig,korán meghalt,pedig nem volt még annyira idös.Néha haragszom apámra,mert anyám is az a típus volt,aki erején felül is mindent megtett mindenkiért,de mikor beteg lett,akkor apám semmit nem tett érte.Nem ezt érdemelte.Én sajnos külföldön voltam és éppen az elsö házasságomból próbáltam szabadulni,de két gyerekkel nem könnyü,évekig tartott.Mikor hazajöttem a gyerekeimmel,akkor szembesültem azzal,mennyire beteg anyukám és azzal is,hogy apám mennyire közömbös,mennyire csak teher neki anyám.Most elvagyunk,néha elborít a harag,de neki nem mondom,mert félek,hogy a közönyét újra nem tudnám elviselni.Ez az,amit soha nem fogok neki megbocsátani,viszont én nem hagyom,hogy a 3 gyerek mellett az én igényeim háttérbe szoruljanak.Megmutattam a lányomnak,hogy nem kell rabszolgának lenni otthon,holnap pl.kettesben megyünk moziba-csajos program:)-a fiúk nélkül….bár én is voltam anyámmal,de a bátyámmal együtt.

  19. Az anya-seb olyan mély, hogy egyik lányának sincs még gyereke. Engemet elborzaszt a gondolata is, hogy továbbadjam a sok elcseszett dolgot. Jobb sírba vinni a fájdalmat és megszakítani a kínok folyamát. Nem ismerek más, hatásos megoldást.

    • Büszke vagyok rád, és hogy ekkora erőd van és ennyire önazonos vagy. Szerintem ehhez nagyobb bátorság kell, mint ahhoz, hogy gondolkodás nélkül legyen. Ölelés!

      Egyelőre én is itt tartok. Amíg nem raktam magam annyira rendbe, hogy ne tegyem tönkre a saját gyerekeimet az általa okozott sérülések miatt, addig inkább ne legyen gyerekem, vagy egyáltalán ne.

      Nekem anyám erőlteti, hogy mikor lesz már unoka, hiszen a gyerek életében a legfontosabb ember a nagymama(!?). Én meg nézek rá, hogy ezt nem hiszem el.
      Nem érzem kötelesnek magam magyarázkodni, és mégis magyarázkodom. Annak az embernek, aki egyszer kijelentette, hogy amint gyerekem lesz, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy elvegye tőlem.

      • Belőlem már az aggressziót vált ki, ahogy olvasom soraid.
        Apám egy önző despota, de soha ennek a közelébe se merészkedne.
        Mondjuk én simán leordítanám úgy anyukád fejét, hogy egy hétig nem tudna megszólalni. Az a tapasztalatom (nem csak családon belül), hogy sokan csak a durva aggresszióból értenek, egyszerüen képtelenek az empátiára. A fenyegetettség kényszeríti őket egy rövid pihenőre, hogy ugyanonnan folytassák ahol abbahagyták! Ezeket az embereket ignorálni kell a játszmáikkal együtt, ha anya, ha nem anya. Nincs más megoldás…

        • Én ezt egyszer csináltam meg. Rácsuktam anyámra az ajtót, mert nem bírta betartani a határokat. Nem rosszindulatú volt, hanem minden létező határt átlépett. Aztán hosszú mosolyszünet. De ha most nem lenne, akkor hiány lenne az életemben, a gyerekeknek se lenne nagymamájuk. Mondjuk ő soha nem bántalmazott engem vagy ilyenek.

    • Kuvik, küldj el nyugodtan a bánatba, ha kioktató lennék, de ne vidd sírba a fájdalmat!
      Nem igaz, hogy fájdalommal kell élnünk örökre, ezt csak a világ hiteti el.
      Ölelést küldenék neked, elfogadnád-e?

  20. Én próbáltam anyámmal beszélni, pár éve, amikor már eléggé ott tartottam a terápiában, hogy képes legyek rá anélkül, hogy utána órákig zokogjak otthon a lakás legmesszebbi sarkába bújva.
    Megkérdezte, hogy de hát miért. Elmondtam. Részletesen, higgadtan, tárgyilagosan, címkézés és vagdalkozás nélkül, kronológiai sorrendben, énközlés, EMK, megértően, empátiával, tudom hogy ő jót akart csak hát, tudom milyen tragikus gyerekkora volt, hogy később is nehéz volt neki.
    Két teljes percig megértést láttam átsuhanni az arcán, fogadkozott, ahogy már annyiszor, sírt, hogy én nem tudtam hogy neked ez ilyen szörnyű volt, aztán láttam, ahogy kattannak vissza a kerekek, szó szerint látni lehetett a szemében. Először csak nekem kellett vigasztalni azért, hogy milyen rossz neki hallgatni amit mondok, és hogy ő milyen szörnyen érzi magát. Aztán szép lassan belemanipulált és guilt-trippelt (nem tudom a magyar szót: bűntudatolt?) abba, hogy egyenként visszavonjak mindent amit mondtam: jó, hát tényleg nem MINDIG, volt kivétel, jó, hát tényleg nem is volt ANNYIRA rossz, jaj anya nem úgy értettem.
    Másnapra annyi maradt meg benne az egészből, hogy én gonosz vagyok, aljas, szándékosan nem szeretem őt, és hogy mondhatok egy szerető anyának olyat, hogy rettegek tőle.
    Harmadnapra már arra sem emlékezett, hogy beszéltünk, pedig nem egy perc volt, hanem órák.

    Apám volt, aki szeretett, aki engedékenyebb volt, akit érdekelt a lelkem, vagy az életem, vagy én, de csak addig a határig, amíg nem lett belőle baja anyámmal szemben. Egy ideig szántam, hogy egy személyiségzavarossal él, aki elnyomja, és az energiám nagy részét arra fordítottam, hogy közéjük álljak konfliktus esetén és én legyek közöttük a védőbástya. Aztán lassacskán ráébredtem, hogy bármikor, gondolkozás nélkül odadob anyámnak, hogy a saját bőrét, vagy a kapcsolatuk békéjét mentse. Még mindig. Már nem tudom tisztelni.

    • ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. ez annyira tipikus. Olyan mértékben sérülne az önképük, ha felvállalnák és komolyan vennék, amiket mondunk, hogy összedőlne az egész ház. Én annyiban vagyok talán előrébb anyaként, hogy amilyen tükröt tartanak, illetve amiket a férjem visszajelez, már menet közben nézegetem, hogy ne nagymamaként kelljen majd szembenéznem vele.

  21. Bagoly, számomra szívszorító volt olvasni a posztodat. Szerintem nagyon sokunknak van hasonlós sorsú anyja. Az enyém annyiban más, hogy neki nem kellett elviselnie és kiszolgálna egy gáz, zsarnoki férfit, cserébe viszont tökegyedül kellett felnevelnie bennünket, ami rengeteg lemondással járt. Sokat írtam már róla és arról, hogy milyen volt vele. Sok hibát elkövetett a nevelésünk során és sokat bántott is, de bennem már nincs harag. Részben azért sem, mert én se tudtam volna ezt jobban csinálni, másrészt azért sem, mert mindent megtett és feláldozott azért, hogy nekünk meglegyen mindenünk, hogy tanulhassunk, és előbbre léphessünk.

    Nagyon sokat aggódtam érte – hogy egyszer csak összeesik a fáradtságtól, hogy egyszer majd feladja a szíve vagy az idegei. Nem voltak rendes ruhái, nem utazott, nem járt társaságba, nyaralni, nem voltak barátai és 15 éven keresztül férfi sem az életében – csak a kemény munka, a munkahelyén majd utána a szőlőben, kertben, erdőn… Szerintem ő sem tudta volna megmondani, mi a kedvenc étele, vagy hova szeretne elutazni, és soha nem vett magának semmit. Olyan sokszor kívántam, bár vehetne, bár költene magára is, bár menne társaságba – de erre akkor nem futotta, idővel viszont szép lassan változott a helyzet. Társat talált, amikor már nem is reméltük, és nagyon sokat változott – örülök, hogy láthatom, hogy az anyám eljutott életében először a tengerhez, hogy végre vesz magának ezt-azt, és végre ki meri azt mondani, hogy márpedig ez most úgy lesz, ahogy neki jó. Nehezen mondja ki, és stresszel rajta, mert át kell lépnie azon, amit a nők fejébe vertek, hogy mindig ő az utolsó, de valahol ő is érzi, hogy ez mégiscsak jár neki. Nagyon-nagyon örülök ennek.

  22. Apám önértékelési zavarokat hagyott rám, anyám is, meg némi mártír és áldozat játszmát.
    Kettejük közös erejéből még kitelt egy néhány milliós banki hiteltartozás is.
    Haragudni? Minek… Ezek mellett még azt is vigyem? Kizárt.

  23. Amit irtatok tobben is, hogy nehez beszelni, tisztazni barmilyen nevelesi hibat a szuleinkkel en is megtapasztaltam. Tobbszor probaltam anyammal beszelni errol, sertodes, osszeveszes lett a vege. Mostanra mar annyira erzekeny, hogy resen kell lennem mikor mit mondok neki. En arra a kovetkeztetesre jutottam a magam reszerol, hogy a multon mar semmi sem valtoztat, ha bocsanatot kerne akkor sem es nem hiszem, hogy ez felszabaditoan hatna ram. Ezert ugy gondolom, hogy en mar nem fogok semmit sem anyam orra ala dorgolni, viszont, hogy a jelenben mikent viszonyuljunk egymashoz abba nagyos is beleszolok es bar nem tud kivetkozni magabol (nem is kell) ha megbant (nem is szandekosan) olykor mar vegig gondolja es bocsanatot ker.

    • Hidd el, ez is ritkaság. Fejlődőképes, és számára biztos hatalmas lépés, hogy legalább a jelenben odafigyel rád, ha már a múltat nem tudja helyrehozni. Szerintem ez kincs, és mutatja, hogy fontos neki az élő kapcsolat.

  24. Ölelés Bagoly.
    Ez a dráma sokunkat érint.
    Én is most jöttem haza a anyám és bátyám látogatása után.Teljesen felőröltek.
    Kattog az agyam,sírok,dühös vagyok.
    Nehéz a családi pokol. Megbeszélni fájdalmaink okait szinte lehetetlen.
    Most arra gondoltam,hogy utana olvasok a jelenlegi helyzetünk elemzésének.
    Nem tudok uralkodni magamon,nincs nyugalmam.
    Még egyszer ölellek .

    • Jaj. Tényleg lehetetlen, nekem már többször beletört a bicskám. Azóta meg se próbálom, semmi értelme. Bár múltkor annyira érzékeny pontra tapintott nagyanyám, hogy vörös, kisírt szemekkel jöttem el tőlük, azt üvöltve a félig vak, nyolcvanegy éves arcába, hogy “pedig csak szeretni kellett volna engem, tudod?”. Hihetetlenül hülyének éreztem utána magam.

      • Én már nem próbálom tisztázni, mert próbáltam, és nem ment. De annyit elvárnék tőle is, hogy akkor ne hozakodjon eő olyan dolgokkal, amikkel a régi borzalmakat igazolja. Ne mondaná, hogy abban, hogy a testvérem 10 évig szinte szóba sem állt vele, az nem az ő hibája is. Ne ítélkezne és bírálna folyton, egy olyan erkölcsi magaslatról, mintha ő jobban csinálta volna. Az a fura, hogy mi jóban vagyunk. A bizalmasai egymásnak. Egy részem felülemelkedett a régi sérelmeken. A másik részem meg cipeli a puttonyt a hátán.

  25. Mennyi szar felböffent még bennem, sokadik olvasásra. Eszembe jutott anyám és anyósom. Szinte párhuzamosan csinálják ugyanazt. Mindegyik együtt él a nyolcvan-kilencven éves anyjával, és megpróbálja elviselni. Naponta hánytorgatják fel ezek az ötven-hetvenakárhány éves leánygyermekek, hogy az anyjuk mit rontott el. Keserűen, teljesen feldolgozatlanul, abszolút zsigeri módon. Ők nagymamakorban jöttek rá, hogy az “anyukánkat szeretni kell”-mítosz hamis. Felszabadultak, mikor rájöttek, dühösek lettek, és nem tudnak vele mit kezdeni. Ha pedig esetleg meghal az idős hölgy, akkor lelkiismeret-furdalásuk lesz. Hogy nem voltak jó gyermekeik szegény idős édesanyjuknak. Én nem így akarok megöregedni. Túl akarok jutni a haragon, fel akarom dolgozni, és felnőtt emberként megbocsátani a soha fel nem nőtt anyámnak. El fog jönni a nap, hogy akkor is lesz kedvem vele beszélgetni, ha tudom előre, hogy semmit sem fog megérteni belőlem, és talán egy nap nem fog annyira irritálni az egész lénye, hogy kimegyek a szobából, ha bejön.

    Még egy: van olyan, hogy két ember annyira eltérő temperamentum, hogy ha együtt kell élniük, felzabálják egymás idegeit. Különösen szerencsétlen, ha szülő-gyerek viszonylatban van ez. Biztos lehet így is szeretni, de nagyon megnehezíti a ráhangolódást. Anyám konfliktuskerülő, lassú, körülményes, naiv és végtelenül egyszerű. Én pont fordítva. Nekem meg a fiammal nehéz, aki hasonló, mint én, csak mégis irritál valami miatt. Hogy lehet úgy csinálni, hogy zavar, hogy másmilyen, nem tudok vele mit kezdeni, senki nem tehet róla, de mégis eljut hozzá, hogy szeretem, akarom, hogy legyen, és akarom, hogy jól legyen?

    • Gyöngyi,ugyanazon körökben forgunk.
      Anyám nyolcvankét éves.Én ötven.
      Ő olyasmi típus mint te, én lassúbb típus vagyok de azért szikramentesen nem telik el az együttlétünk.
      Azon az elven vagyok én is ,hogy megtanuljak higgadtan létezni a családban.Még akkor is ha bántanak.
      Nem akarok rágalmazni, szeretnék beszélni velük.

      Irod:” Nekem meg a fiammal nehéz, aki hasonló, mint én, csak mégis irritál valami miatt. Hogy lehet úgy csinálni, hogy zavar, hogy másmilyen, nem tudok vele mit kezdeni, senki nem tehet róla, de mégis eljut hozzá, hogy szeretem, akarom, hogy legyen, és akarom, hogy jól legyen? ”

      Így van anyám a fiutestvéremmel Anyám túl kontrollos vele.Velünk is olyan volt de mi felnőttünk
      Kikerültünk a hatásköréből.

      Szeretnek sokat tanulni a csaladi viszonyokrol.

    • “Én nem így akarok megöregedni. Túl akarok jutni a haragon, fel akarom dolgozni, és felnőtt emberként megbocsátani a soha fel nem nőtt anyámnak. El fog jönni a nap, hogy akkor is lesz kedvem vele beszélgetni, ha tudom előre, hogy semmit sem fog megérteni belőlem, és talán egy nap nem fog annyira irritálni az egész lénye, hogy kimegyek a szobából, ha bejön. ”
      Ebből az igényből született a levelem – nagyon nehezen jött el a megbocsátás, sok fájdalom árán, és terápiás céllal kiírtam magamból.
      Óriási megkönnyebbülés, úgy érzem, letettem egy mázsányi terhet.

  26. Járok pszichodrámára (kötelező és rossz), ahol mindenkit igyekeznek a bili borogatásáról lebeszélni, mert azok a szülők, akik régen a fájdalmakat okozták, ma már más emberek, nem is értenék, hogy miről szól azt a régi konfliktus…
    Ez mindig úgy bosszantott. Miért kéne szétkaparni a sebeket, majd kollektíven meggyőzni magunkat arról, hogy ó jaj, hát azok nem ugyanaz az emberek,mint most! Rossz volt a gyerekkoruk! Másképpen nevelték őket!
    Egy gyerekpszichológusnak készülő barátnőm mondta egyszer, hogy a szülők vannak a gyerekeikért és nem fordítva.

    • Sára,
      nem lenne jobb valahogyan megbeszélni a megtörtént eseteket és megmagyarázni őket.Ha megértem hogy anyám mi okból reagált úgy,talán már nem fog fájni.
      Főképp, hogy látom azt hogy én sem tudom elkerülni hogy ne traummatizáljam a gyermekemet,mert tudatlan vagyok.

      • Igen, én is így gondolom. Csak a felelősség elmismásolását nem szeretem. Mondjuk ki, hogy hibázott, fájdalmat okozott, nem szeretet az anyánk/apánk.
        Ne mentegessük, ne szépítsük, ne nosztalgikus mázba vonjuk, amit tettek.
        Mert egészen és őszintén így lehet továbblépni vagy megbocsájtani.
        Tudom mit tettél, nem jól tetted, de értelek és nem megértelek. Valahogy így.

    • Ezen a drámán megint megdöbbentem. Azt is tapasztaltam, és azt is tanultuk a képzés során, hogy drámán senkit semmire nem beszélünk rá, nem adunk tanácsot. Sem a vezetők, sem csoporttagok egymásnak. Ellenben ha előjöttek ilyen témák, akkor bizony a protagonista általában borított bilit, és ebben – nem a döntésben, az az övé volt, hanem a borításban – a csoport és a vezető is maximálisan támogatta.
      “a szülők vannak a gyerekeikért és nem fordítva.”
      Na ezt igyekszem megtanítani már most a gyerekeimnek.

        • igen, de szülőnek lenni lényegében a felelősség fokozatos átruházásának a folyamata.
          azok a szülők, akik irányítják a gyereket olyamiben, amiben már rég kompetens lenne, a legfontosabbat veszik el tőle: a saját határok, célok, igények érzékelését és a szuverén döntés képességét.

          • Szerintem a kettő nem mond ellent egymásnak, mert a szülő legfontosabb feladatai közé a gyereke(i) szuverenitásának megteremtése tartozik. Jaj milyen nyakatekert lett ez a mondat.

        • Kineziológusnál kifakadtam, hogy miért mindig nekem kell okosabbnak lennem, megbocsátom nekik stb. A válasz: mert nekik köszönheted az életedet, és az életnél nagyobb érték nincs. Feladatot is kaptam, leborulni a képeik elé, hoponopono mondatait ismételgetni. Hm.

              • Szerintem kicsit olyan ez, mint bármilyen elismert orvosi kezelés egy bizonyos problémára. Nem biztos, hogy neked pl. a kondis-súlyzós edzés a legjobb, de biztosan fejlődni fogsz tőle, tehát úgy értékeled, segít, hatásos.
                Így lehet ez bármilyen új típusú, általad nem ismert pszichés módszerrel is.
                Én a magam részéről nem elégszem meg ezzel a ‘new-effect’-el. Ráadásul adott a döntési disszonancia: ezt választottam, tehát biztos jó.
                Mindig intő jel, ha ilyen etikátlan, rosszul hangzó hülyeségeket mond valaki. Érdemes hozzáértőre pénzt költeni.

  27. röviden az áldozatok büne…… a családom régi szlogenje : ne szolj neki. …. igy mindenki tudatlanul , esetleg tüskével a lelkében ment el, meg hagyta hátra szeretteit. nem jo modszer. hosszan mesélhetnék, de talán késöbb. nem indok a nehéz élet hogy a gyerekeinket guzsba kössük. nincs jogunk hozzá. meg kell tanitani repülni öket több oldalrol látni . igy fogják szeretettel megérteni mi is emberek nök férfiak anyák apák voltunk vagyunk. igyekezzünk mindent akkor rendben hagyni amikor aktuális. késöbb késö lehet…. A betegség a halál nem válogat. s mindenki jonak született te is, én is. sok mindent láttam tapasztaltam már. demencia, alcheimer nem kivánság.

      • Köszönöm esö 🙂
        Én is érdekes családot választottam, kaptam, vagy ezt dobta a gép… már mindegy itt vagyok. Alkoholista apa , 13 évesen veszitettem el öt. öngyilkos lett. addig sokat nélkülöztünk, Édesanyám sokat takart de a részem kivettem belöle . én jártam hitelbe borért….. én voltam ott ha kellett egy hallgatoság. tulajdonképpen szerettem szeretem öt, és tisztelem, köszönöm, hogy nem tette teljesen tönkre az életünk. kilépett , kivonta magát a képletböl igy oldotta meg. sajnálom mert jo ember volt ha nem ivott viszont ha ivott agressziv és indulatos. édesanyám is cirka ennyi idöt töltött vele mint mi a két gyerek. anyu mindig azt mondja tulajdonképpen neki jo gyerekkora volt…. de ez a 17 év vele nehéz volt és embertelen. mindent egyedül feláldozva és kisemmizve érzelmileg és emberileg. de nekem ugyan mi bajom van?? mikor nem tudom hogy kell élni vagy mézeskalácsot sütni vagy egy karácsonyt levezényelni. én ezt nem láttam otthon csak mindig csendben a háttérben meghuzodva a kiválo képességü növérem árnyékában aput istápolva telt a 13 évem.majd jött az iskola és láss csodát növér lettem ha már apámon nem segitett senki majd én segitek másokon. nagyon sok alkohol beteget láttam, nöt – férfiakat, családokat gyerekeket akik hasonloan éltek mint én anno. a munkám során egyik gondozottam azt mondta mit van ugy oda növérke maga is beteg……. csak nem iszik hanem eszik. bizony igaza van. s ez is egy virusmondat ami most zuhant le ebben a pillanatban…… azota 50kg + jött rám. ez most mellékes megoldodik minden egyszer. a párválasztások a gyereknevelés az önmagam megértése és megértetése mind nehéz feladat. Anyosom nem semmi asszony volt . a pszichiátriára jártam megnyugodni. ott egy pszichologus azt javasolta ezt az energiát amit beléjük tolok inkább tanulásra forditsam. jo gondolat volt. mint minden örült házasságnak vége, vége szakadt az enyém is. haza költöztem anyuhoz 7 éves gyerekkel. majd közölte ö soha nem ment volna haza a szüleihez. egész jol éreztem magam. :/ .mi soha nem egy nyelvet beszéltünk és már olyan nem kivánt gyerek voltam, de örültem élek és éreztem van helyem ebben a világban de még nem tudtam hol. nem sok dolgot kellett volna megbeszélnünk a mamával csak egy két kulcsfontosságu dolgot amit nem évek multán lett volna jo mérlegelni mikor ugy is mindegy volt már. de mindent ugy alakitott ahogy az ö lelke szerinte nyugodt volt késöbb. noha az én életem rossz irányba határozta meg. furcsa modon hinni akartam neki mindig megszerettem volna felelni az elvárásainak, hitben, vallásban, tanulásban. más nem is volt fontos belölem, a párválasztás mindegy volt csak ne igyon, aztan kiderült jozan bolod, a második meg csak akkor laza ha iszik. na elég belölük egyedül nevelem a kisebb fiam, vagyis megint a mama mert én külföldön kell dolgozzam az áldott frank miatt. érdekes karmikus dolga lehet anyunak. amit nálam nem tett szivesen kellene a gyerekeimnél de most látom milyen is ö valojában. …….. sérültebb mint én de arrol mit sem tehet a háboru alatt született. és mindig dolgoztam de egy semmire valo ocska munkakerülö vagyok. a kicsi fiam 14 éves és a skypet bekapcsolva felejtette én meg végig hallgattam 47 éves fülemmel hogy egy éppeszü munkám nem volt világ életemben. igy jártam. 40 évesen mondtam elöször anyunakna most elég, nem kötelezö szeretni nem is érzem az eddigi igyekezetét én meg bármit teszek oly mindegy. sokmindent hozunk otthonrol neveltetét rossz , jo , fals életvezetési mintákat de ne felejtsük el a mi életünk a miénk!! a mi felelösségünk. akartam élni szedtem nyugtatokat, majd nem akartam élni akkor azért.a megfelelési kényszer nem jo tanácsadó!! na most a legjobb , megvagyok a magam világában és jol. megállom a helyem külföldön, a gyerekem büszke rám, én meg örá. mi egy lélek vagyunk. van aki szeret, az elsöszülöttem anyosom martaléka mint a két fia is. kár mindenkiért.
        Engem nem is tudom mi kötött guzsba miért nem léptem. repülni talán azért mert rendszeres nyirbálták a szárnyaim mig nem döntöttem ugy, ez az én tollam és növesszen magának mindenki. s van egy zsinormércém amit betartok. van amihez már nem adom a nevem. s van egy határ ahol tartom kezeim, hagyom fejlödni a másikat. párszor már sirva beszégettünk és elmondtam én ezt igy gondolom, és ez az én életem, s nem hagyom megbeszéletlenül mert ez még nem vezett jora sehol. megértette és talán értékelte is. ha most nem, majd fogja. ha mégsem hülye gyereke maradok.
        idegen országban idegen emberektöl kellett megkapjam mindazt a megerösitést amit otthon soha nem kaptam volna meg mert eddig nem talán eztan sem. nem gond. az élet engem igazolt. visszagondolva hogy egyedül nevelt fel csak megköszönni tudom, de mit tehetek mikor az életében olyan ür maradt amit egy gyermeki szeretet nem tölthet be. elvárnáén is egyedül tengessem az életem társ nélkül boldogtalanul mert ugy sincs semmi értelme. nem ugy van. kell egy megfelelö hallgatoság, aki szinte az apám karaktere világ életemben öt szerettem és megtalált. a külseje, és a lelke csodálatos. ilyen apát szerettem volna . ebböl kifolyolag idönként vissza is zuhanok lelkileg gyereknek és töle várnám azt amit nem mondott el az apu. milyen szép okos és életrevalo gyerek vagyok…… másik napon meg én vaghyok a világ legjobb barátnöje szeretöje társa. mert hát csak 47 vagyok. anyam nem értette meg mit tud nekem többet adni az a valaki mint a családom. talán jol tud hallgatni és idönként ez többet ér mint a kusza tanács. mert ha kibeszéljük magunkbol közben meg is van a megoldás. és ez a legértékesebb lecke és tanulás.
        Most olyan családnál dolgozom ahol demens alcheimerkoros anyukát kellett ápolnom, sajnos 10 napja elment tölünk, de végbelátni a család életét s a család történetét nem volt egyszerübb mint az enyém. nem cserélném el egy napra sem. s azt is biztosan tudom ha édesapám egy full gazdag gyáros lett volna nem traktoros akkor lehet soha nem lettem volna az aki vagyok. csak azt tudom mondani örülök megtaláltam önmagam, s ha szerencsem lesz szeretni is fogom tudni ezt az énem, és ezt kivánom mindenkinek találja meg önmagát az életét a céljait a fényt ami bearanyozza a mindennapjait. minden nap ajándék, éljünk vele , és ami gond bánat van beszéljük meg akivel lehet s föleg gyakoroljuk a megbocsájtást. a többi a haragtarto dolga.
        tisztaszivböl kivánok minden jót a blog irójának és minden kedves hozzászolonak.

          • én most sirtam elmagam. , köszönöm szépen bagoly. én nem is gondoltam ez is olyan nagy teher……. hiszen hozzáedződtem és valoszínüleg ez volt a palámra vésve. Szeretem ezt az életem és már szeretem magam is, mert tudom olyat léptem amit amit a körzeti orvosom már elmondott de nem jött át nekem…… a röghöz kötöttséget feloldottam ebben a családban. talán megtaláltam a helyen ebben a családban és minden rendben lesz. Kivánom hogy mindenki tudja megtenni az elsö lépést mert utana jön a második. S még annyit: szeretettel ölelek én is mindenkit , s külön azokat akik esetleg rám ismertek az irásom során. Igy van rendjén. nem olyan nehéz ez, csak segitsük a hozzánk tartozókat is abban, hogy ha sokat szenvedtek már nem kötelezö , és bocsássanak meg maguknak is amiért eddig önmagukat korbácsolták, vagy büntették tudatlanul a családot , leginkább a gyereket. hiszen legjobb tudásuk szerint cselekedtek, de van mod tanulni feloldodni és szeretetben élni tovább.

              • Köszönöm szépen gyongyi77. kívánom, hogy neked is nektek is sikerüljön némileg letenni a teherböl tudod igaz a mondás nem az a lényeg, hogy félig üres vagy félig teli a pohár, hanem az hogy meddig kell tartani. s jobb letenni mielött beleroppanunk. sok átsirt és kegyetlen nap és éjszaka eredménye ez, s az élet addig pofozgatott vagy pofoztattam magam……. mig kinyitottam a szemem és megráztam magam. hát hülye vagyok én ?? ahogy gondolják? NEM!!! és ez volt az elsö NEM amit mondtam anyám szemébe. Igen csodálkozott, majd probálkozott másként ……de nem már nem csuszom vissza. nincs rá idöm.
                Legyen szép napod!! Ölellek.

            • nem biztos , hogy a témához kapcsolodik, de a családrol szol vagyis az elhagyatottságról. amennyiben lehetséges kérem ne töröljék és minél többen hallgassák – hallgassátok meg.

  28. Nagyon foglalkoztat mostanában az a kérdés, hogy vajon hol a határ, meddig írhatjuk a szüleink, persze főleg anyánk számlájára a kínjainkat, hol van a saját felelősség kezdete és hol van az, amit csak úgy dobott az élet. Én sokáig nagyon hittem a nevelés és a család szerepében, és nagyon sok problémámat egyenesen vissza tudom vezetni az otthoni dolgokra. De valahol mélyen igazságtalannak is érzem ezt, főleg mert sok olyan dolgot láttam, ami ennek ellentmond.

    Emellett be kell vallanom, hogy attól is félek, hogy én leszek hibás a lányom gondjaiért is. Elviselhetetlennek találom a gondolatot, annyira, hogy nekem ez nagy részben magyarázza is, hogyan képesek ekkora építményeket ácsolni a szüleink a gyerekek kritikája ellen.

    • Ez engem is foglalkoztat. Arra jutottam, hogy a legtöbb nyomoromat a gyerekkoromnak köszönhetem. Nem lettem volna ilyen, ha kaptam volna figyelmet, törődést, ráhangolódást és okos szeretetet. Nem is az a kérdés, hogy a felelősség hol kezdődik, hanem inkább hogy mit kezdünk a csomagunkkal. Szerintem nem vagyok felelős a pakkom tartalmáért, de azért igen, hogy mit kezdek vele. És marha nagy felelősség a gyerekkel szemben, hogy elfogadom-e, támogatom-e, teszek-e korlátokat elé. Szinte minden ezen fog múlni, és nem érdemes belegondolni, mert akkor az ember a Dunának megy.

      • igen, én is így vagyok vele. Csak közben látom azt is, akinek ezerszer durvább sorsa volt, mint nekem, és mégis kiegyensúlyozott, vidám, konstruktív. Meg azt is, akit mindig irigyeltem a szülei miatt, de folyamatos küszködés az élete és folyton azt keresi, mit hogyan csesztek el nála.

        • Gondolkoztam a tegnap óta,mert én is szenvedek családi anya-testvér ügy miatt.Nem is én vagyok a feszültség forrása de mégis nagyon megvisel.
          Nem azt akarom mondani,hogy az áldozat a bűnös- itt magamra gondolok-

          de a döntő az ahogy viszonyulunk egymáshoz a jelenben.

          Az én hibám,hogy nem tudom szó nélkül hagyni az előttem elhangzottakat,nem a múlt miatt rágom magam, hanem zavar az ők verbális agressziója, annyira zavar hogy fáj.
          Na, ha immunis tudok lenni erre,és még néhány megnyilvalulásukra akkor jó lesz.
          Találékony kellene lenni,elterelni a témát más,értelmesebb irányba.
          Hasonlít a módszer a gyerekneveléshez.

          Amanita,igazad van.Sok mulik rajtunk is.

          • nem, félreértesz. Én nem azt mondom, hogy rajtunk is múlik, hanem azt, hogy nem vagyok biztos abban, hogy 100%-ig le lehet osztani a felelõsséget. Az gondolkoztatott el, amikor megismertem egy azonos nemû de kétpetéjû ikerpárt, akik kb. ég és föld a személyiségüket tekintve, pedig nehéz lenne azt mondani, hogy mást láttak otthon.

            • olvassátok el amit összeácsoltam cirka ide is passzol . semmi ész osztás, ahogy mi szerettünk volna élni felnöni ugy kellene a gyerekeinket is. ehhez persze gyerek anyag is kell…… nekem a kisebb egy huron pendül velem a nagyobb nem is érti a ,,kottát,, bár hegedült 🙂

  29. Sokan nem akarják átengedni a felelősséget, “az első a szülő mindig és csak utána a gyerek”.- értsd: az a dolgod, hogy engem szolgálj és ha van időd nevelheted a gyerekeidet is, de nekik is az a kötelességük, hogy amit te nem tudsz megcsinálni azt majd ők fogják helyetted.

    • Mau Palantír – augusztus 21, 2014 12:13 szerint:

      igen, de szülőnek lenni lényegében a felelősség fokozatos átruházásának a folyamata.
      azok a szülők, akik irányítják a gyereket olyamiben, amiben már rég kompetens lenne, a legfontosabbat veszik el tőle: a saját határok, célok, igények érzékelését és a szuverén döntés képességét.
      – Ehhez akartam hsz írni.

    • Nahát! És mit szólt hozzá? Egyáltalán mennyit ért meg ebből egy 9 éves?
      (Ne haragudj, csak kíváncsi vagyok, de ha túl személyes vagy ilyesmi, akkor ne válaszolj.)

      • Én is kíváncsi vagyok, ha túl személyes, akkor ne írd meg, hogyan reagált a lányod.
        Az én 17 éves lányom is elolvasta (a hozzászólások nagy részét is), együtt sírtunk, aztán hozzámbújt és megölelgetett.

    • gyongyi77 . szerintem minden informácio mások tapasztalatának olvasása a te és az én meg mindenki más fejlödését elösegiti . segit más szemszögböl megvilágitani a mi problémánkat, naggyá esetleg törpévé varázsolja illetve olyan kulcsot …… megoldó kulcsot kaphatsz amire nem is számitottál. ha már nincs kinek elmondani szemtöl szemben de TE magad megérted ami veletek történt vagy csak ÖNMAGAD megérted már nem volt hiába.

      • Oké. Csak most nem akarok még jobban haragudni anyámra, mert nagyjából minden bűnét a fejére olvastam már, és nem akarok újabbakat találni. Azt próbálom nézni, hogy most mit tesz, most mennyit segít és ez nagyon tetszik.

        • gyongyi77 ! ne is! ne haraggal gondolj. bár lehet . ki mint tudja feldolgozni. ezt csak magad érezheted. egyet tudok jo távolból kelle szemlélni esetleg más szemszögéböl. probáld azt , hogy elképzeled ez velem történt amit te éltél meg. hogyan segitenél?? tudom nehéz….de csak a magad tempojában a magad érzései szerint!!!! ez rólad szól a Te békéd kell megteremteni. Béke költözzön a lelkedbe és minden egyenesbe jön meglásd 🙂 ird le mibánt tedd el. olvasd át két hét mulva vagy mindennap és ha ugy érzed tépd össze majd ujra. érdekes mennyit változunk és néha teljesen eltörpül, vagy éppen kiélezödnek érzések. Türelemmel és szeretettel magad felé!! és a mamád felé is. esetlek kérdezd ö hogy volt az anyukájával,szüleivel addig mig lehet. sokat megtudhatsz rola hidd el. Ölellek 🙂

  30. Mai történet, apró de jelentős szösszenet. Anyukám a gyerekeimet sportolni akarja vinni ahhoz a tanárbácsihoz, aki fogdosta a húgomat 14 évesen. Akkor az volt a mondás, hogy ő (tesóm) provokálta. És nem érti, miért mondom, hogy azonnal felejtse el, ahhoz a tanár hoz soha!

      • Igen, 8 és 10 évesek. A húgom is el tudta mondani 14 évesen, csak nem érdekelt senkit.

        Anyu úgy gondolkozik a szexről, hogy az valami bűnös dolog, ezért soha – soha nem beszéltünk a témáról, bár ezt a bűnösséget mindig is éreztette. Sosem felejtem el, hogy már egész nagylány voltam, 14-15 körül, amikor szembesültem azzal, hogy nem tudom, mi az a szűzhártya. És nem volt internet, hogy megnézzem, megkérdezni nem mertem, a barátnőimmel végül kitárgyaltuk .

        Anyu egyszer elolvasta tesóm naplóját, amiben leírta, mi okozott neki izgalmat (szexuális értelemben), tiniélmények voltak ezek, természetes dolgok, de anyu azután mindig úgy vélte, tesóm valami örödögien szexuális lény. Sima tinilány volt amúgy, inkább visszahúzódó. De emiatt gondolta úgy, hogy biztos nem tanárbácsi volt a hibás, hanem a szexi gyereklány – mennyire beteg gondolat ez, huhh….

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s