ezeket gyűlöltem én

, pont ezeket, de mennyire, az elzöldülésig, mert nekem mindaz, ami nekik bőven, nem jutott soha, és ezek fölött volt nekem legalább erkölcsi fölényem, de gyanítottam: igazából az sincs, csak annyi a szitu, hogy él mindenki, ahogy tud. Hogy gyűlöltem én ezeket, akik sosem cikik. Akik mosolygó magabiztossággal jönnek-mennek a zavaros áradatban, a kiálló köveken át, száraz lábbal. Ezeket, akiknek az a válaszuk a mi néma és örök kérdésünkre: csinálni kell, nem dumálni. És csinálják is, és nekik persze van esélyük, kialakult közegük, hogy csinálják. Ezeket, akik tökéletes nyugalommal viseltetnek önmaguk iránt, én meg vadászom, mikor nevetséges, magyartalan a szavuk, és mikor következetlenek. Ezeket, akik még annyira sem akadtak fenn rajtam, hogy lenézzenek.

Ezeket, akikkel úgy általában szívesen barátkoznak, meghívják őket ide-oda, akiknek érdekesek a történeteik, akiknek írnak e-mailt, és közbeszéd tárgya, mit mondtak és hol laknak. Úristen. Akiknek kapszulás kávéfőzőjük van, őszinte a mosolyuk, és nem értik, mi bajuk másoknak, mert nem érnek rá: ezek egyre jobban néznek ki, szálkásodnak, és a szigorúan Benetton, de az is lehet, a kurva anyjukat, hogy a Mono Vitrin ruháikban, dizájnszandálban belibbennek a trendi bisztróba a bevásárlóközpont tövében, de még csak nem is valami alkalom miatt, hanem mert épp arra jártak, egy csütörtök délben!, és halragulevest esznek meg malacpofahúst limeszósszal, roppanósra párolt édeskömény-ágyon, és ha ez nem volna elég, desszertnek sós karamelltortát (igen!), és elfintorítják a szájukat, ha nem eléggé kontrasztosan csíkos a macchiato. Sportolnak, sosem feledkeznek meg az arctisztításról, sőt: az arctisztítás sorrendjéről (sorrendje van!), szedetik a mindenféléjüket, összességében remekül érzik magukat, csak néha vannak kínban, amikor a kérdést kapják, hogy ezt hol vetted? hogy ez bizony varratva van, borjúbőrből, vagy: Liège-ben. És a gyerekeik! Egy merő eper és vér az idei francia gyermekdivat, de fog ennek a fél mondatnak örülni Balázs, és sírnak a kézműves fagylaltozóban, hogy nem, nem nutellás tejszín!

Az ilyen nő egyébként is rájött, hogy néha sokkal egyszerűbb a tárgy, mint az idő és figyelem, bevonódni, teljes szívvel jelen lenni, és már nem is mardossa magát emiatt. Lehet az exkluzív művészettörténeti könyv is a 4-8 éves korosztálynak, a lényeg, hogy elvannak, és egy kicsit csönd van. Mert az efféle nő mindig fáradt, mert az ilyen nő élete csupa élmény, program, és sokat dolgozik, és nincs már a szívében lányregény az ártatlan szemű csöppségekről. Csakhogy az ilyesmi csúnyán megemeli a gyermeki ingerküszöböt, aztán meg normává válik, ami korábban ünnepi se volt.

Ha van valamire való esze, és leginkább van, az ilyen nő tudja, hogy figyelik, és hogy irritál sokakat, de nem törődik vele, nem másoktól veszi el, csekély ár ez amúgy is a minőség mámoráért.

És most visszakaptam.

Tükör a tükör tükrében: én látom őket, ezeket továbbra is, innen is és a hajdani létemből, látom innen magamat, azt, aki valaha voltam, és látom, aki most vagyok, azokat, akik engem figyelnek ugyanúgy, mint én valaha és továbbra is ezeket, innen és onnan is látom őket, kiket, ki? Látom, mi az, ami undokul csillog, és nem bánom, és ez nem káröröm.

Nem látszik mögötte, hogy én reszketve élem meg: akkor hát mégis. Ez most valami jutalom, és nem is a limeszósz és a borjúbőr Liège-ből — az csak azért van, hogy ideges legyen a nyájas olvasó, és velem gyűlölje amazokat. A lényeg nem a limeszósz, az csak szimbólum, hanem a szabadság, hogy nem tilos nekem sem, hogy rá se ránthatok, hogy nem húzom össze a szemöldökömet sem én, sem más, ha jó nekem. Pontosabban: húzzák csak nyugodtan, ők is előrébb volnának, ha a maguk örömeivel törődnének, bármilyen önzésnek is hangozzék ez. A lényeg, hogy honnan jöttem, és hogy mihez képest mámoros a gusztusosan egyszerű, nem is drága bisztrómenü, amelyből a kislányom egy kis ölbenfeszengés után nem kér mégsem, azt csak én tudom. És tudom azt is, ez csak jelkép, azé, hogy hosszabb távon nekem volt igazam, nem vagyok én szánalmas lúzer, idegesítő különc, dafkebajnok. Lehetek, aki vagyok, s aki lennék, és nemhogy nem utálnak érte: szeretnek. Nem kell kompromisszumot kötni. Hát van ilyen? És ez nem valami őrületes szerencse, és nem mástól vettem el, ezt nekem szánták személy szerint, ez nekem a világegyetemben a kijelölt hely, annyira koherens, annyira egyfelé mutat, annyira történik, annyira nincs veríték. Az ember spirituális lesz, hát komolyan.

Nekem a macchiato jó úgy is: új még ez a lány, és nagyon kedves, és én végtelenül hálás tudok lenni mindenkinek, akinek az a munkája, hogy a szükségleteimmel foglalkozik. Én szelektíven gyűjtöm a kenyércímkét. A padlásszobában a piros laptopra bukva ér a pirkadat, a süvítő szélben, beszáradt kávéscsésze van mellettem, kiáll a bordám. (…)

Ez a luxus, és a luxus krémje, a krém csimborasszója, a csimborasszó non plus ultrája, hogy olyan olvasó is van, aki érti ezt a bejegyzést, ennek az önkritikáját és fájdalmát, és nemcsak azt, hogy lám, a materiális Bika, meg: basszameg, miből…?

44 thoughts on “ezeket gyűlöltem én

  1. Kicsit bennszorult a levegő, hát nem csak én vagyok tükör a tükör tükrében? Az az érzés, amikor körülnézel, és úgy érzed, te vagy az egyetlen, aki mindenkibe belelát, mert voltál már mindkét oldalon, sőt: az összes oldalon, sőt: te az önreflexió olyan fokán vagy már, hogy voltál mindenki fejében. Meztelenek előtted. Minél jobban végiggondolod, annál biztosabb vagy benne, hogy nem, nem csak beképzeled, és igen, tényleg te vagy az egyetlen, aki ilyen tisztán lát mindenkit, és tükröződik mindenkiben. (Aztán mégis jön a “de most tényleg nem csak én képzelem be magamnak?”, az elront mindent.)

    A bejegyzésnek öt csillag!! (annyi a legtöbb…?)

    • Köszönöm, neked sok minden bejön, ami nekem. De én nem érzem, hogy beléjük látok, csak azt, hogy látom őket, és magamat. Meg hogy az ember vagy sunnyog, hogy ne vegyék észre, hogyan él, mert akkor mindig jönnek a reakciók, de ha nem sunnyog, akkor meg örökké szorong, látja a szemekben, visszahallja, milyennek látják, és azt kívánja: bár mindenki a maga dolgával törődne, és tetten éri a hajdani rigységt, meg azt is: de hát azok tényleg érdemtelenek voltak.

      Ez egy proficiency szöveg, nem középfok.

      • Bárcsak mindenki a saját dolgával törődne. Milyen jó is lenne! Egy barátnőm éppen ezt vágta hozzám, hogy túl sokat beszélek magamról, és hogy vigyázzak, mert ezzel vissza is élhetnek. Erre én megkérdeztem, hogy miről beszélhetnék? Beszéljek a másik barátnőm abortuszáról és arról, hogy hogy megviselte a nőt? Beszéljek arról, hogy Mari újból összetörte szegény Peti családját? Mert ha Petit hibáztatom, az nem pc. Beszéljünk az Üvegburáról? Igen beszéljünk, kiolvasod? Ó nem, nincs időm ilyesmire. Miről beszélhetnénk, hogy ne legyen ciki, ne kelljen attól félni, hogy ellenem fordítják a hallottakat? Vagy csak maradjak csöndben, úgy-e? Abba hiba nincs. Igen, bárcsak mindenki a saját dolgával foglalkozna. Akkor nem lenne ennyi unatkozó ember, mert mindenki portáján van szemét bőven.

        • Az hogy lehet, illetve akkor most mégsem baj? Az, hogy én mostanában egyre többet beszélek magamról. Kezd zavarni, de tán mégse baj?
          Mert másokról minek beszéljek, azt én is inkább hallgatom, az illetőtől, személyesen.
          Szóval nem tudom.

  2. … ha mégeccccer leírod, hogy szelektíven gyűjtöd a kenyércímkét, kedvem támad majd kőolaj alapú arckrémet fölkenni, ellensúlyozandó ezt a nagy ökomártíromságot 🙂 🙂

  3. köszönöm, jó reggelt. nagyon érdekes a tükör. jó, hogy eljutottál ide. én hol itt, hol ott vagyok. nem sajnálok senkitől semmit. de igaz, baromira érdekel általában, hogy én mit csinálok rosszul, hogy nem engedhetem meg magamnak a benettont, a szomszéd pl. meg igen (bár spec a ruhamárkánál jobban izgat egy jó kávé). ő nem dolgozik, én igen. nem bika vagyok, hanem bak. ilyenkor felugrik a kérdőjel a fejemben, de nem zöldülök, aztán kérdőjel le és ennyi volt. talán azért, mert gyerekkoromban azt éltem meg folyamatosan, hogy nem hitték el az iskolatársaim, hogy nincs pénzünk és nem poénból nézek ki gázul – mert a szüleid itt/meg itt (akkor kuriózumnak számító) munkahelyen dolgoznak, nemááár. mostanában én ilyet nem mondok, mert úgysem hinnék el, meg minekis akarom hogy elhiggyék? hiszen ti ott meg ott dolgoztok (nem kuriózum és már talán nem is sikerágazat).
    elrágózom ezen a témán ma még.:-)

  4. “és egy kicsit csönd van”
    és jó eséllyel abban a csöndben meg tud születni az az érzés a szívekben, ami feléd irányul és alázatos, csendes tisztelet van benne az iránt, amit együtt szimbolizál pl. a három kicsi gyerek, hogy egyedül, és hogy így is ilyen kristálytisztán. és a kérdés, hogy lehet ezt így tudni?

  5. Nem biztos, hogy ide illik, de eszembe jutottak azok, akikkel együtt indultunk, együtt voltunk fiatalok, láttam őket egzisztenciát építeni, férjhez menni, házuk, egyebük megszerzését. Nem tudtuk még akkor, ki hova jut. Volt, akivel nem is beszéltünk. Én itt értelmiségnek számítok, ami nagyban nehezíti a kapcsolatépítést ilyen kisvárosban. Eléggé kasztszrű, hogy ki hova húz és kikkel, milyen körökben mozog(hat). Néhány éve… talán kettő, hogy hirtelen megláttam őket. Azt, hogy amíg én csak életben maradtam, küszködtem, addig ők valami sokkal szebb és nyugalmasabb életre találtak. Pedig nem érdemesebbek rá, mint én.
    Van, aki keres engem, megbecsül, ő nyitna, keresné a kapcsolódást, de én olyan vállalhatatlannak érzem azt, ami van, hogy inkább nem. Máskor meg a dac jön, hogy leszarom, mit gondolnak, és vállalom, hogy nem tudok tapétáztatni, turkálóból öltözök, elveszi az erőmet a ház rendben tartása, hogy nem vagyok boldog, évekig munkám se volt normális, magányos vagyok, gond van a gyerekkel, stb. Néha vállalom, ez van. Próbálom nem őket utálni ezért. És van, aki azt mondja: rég látom, hogy nem ott, nem úgy és nem azzal kellene élned, mint ahol és ahogy vagy. Ez a legütősebb. Ő már rég látja, pedig nem érdemesebb rá, hogy lássa, mint én. És míg én próbálom nem utálni, addig ő beinvitál a szép házába és megosztja velem magát. Megállít a könyvtárban, odaül mellém a szülőin… vannak ilyenek is. Fontos tudni róluk.

      • Nem. Mégis valamiféle választás alapján. Milyen úton indulsz, ki(ke)t választasz magad mellé- ezek döntőek abban. hogy hová jutsz majd.

            • Alád már nem fér, ezért ide írom. Pontosan oda érkeztünk, ami miatt én azt a bizonyos inkompetens érzést hurcolom. Hogy előre nem látszik ugyan, mi lesz később, “ők” mégis látták. Valamit jobban láttak. Nem vigasz, és soha nem szeretem felhozni azt az olcsó – és mindig a nagyon lent lévők által favorizál érvet – hogy nehogy azt gondoljam, hogy nekik nincs bajuk. Van ám ott is szar a palacsintában. Ez nem felfelé értékel ugyanis engem, hanem őket rántja le, amit én nem kívánok nekik. Az itt a gáz, hogy vannak alapigazságok, amiket egyszerűen nem láttam, nem jókor láttam, nem jól értékeltem, és ez olyan magammal szembeni bizalmatlanságot gerjeszt, ami örökké elbizonytalanít. Ők. akik nem arra érdemesebbek, nem különbek, ők tudtak jól dönteni helyzetekben, én meg sorozatosan nem.
              Hát… ez megint egy olyan, ami most bukkant föl nagyon lentről. Ők a saját, így úgy elcseszett életem tükrei.

          • Én néha őszintén, kétségbeesetten szoktam kívánni, hogy bár lennék egyszerűbb. Kevesebb agyalás, kisebb nyomor, egyszerűbb döntések. persze ez is gáz, mert akkor meg nem lennének megoldások. De örömmel fecsegek egyszerű, kiegyensúlyozott anyukákkal a játszón, és nem vagyok rájuk irigy, még akkor sem, mikor viccesen öltözött férjük odateker, hogy hazakísérje őket. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy mégsem erre vágyom. lehet, hogy ők boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, de biztos vagyok benne, hogy én többet látok a világból, és teljesebb életet élek, mert a szenvedés mélyebbre nyitja a létezés dimenzióit. szerintem.

            • Én is hiszek abban, ami bőr alá megy és fáj. Hogy az kiteljesít. De nem bánom, nem bánnám, ha az élményt olvasmányaimon át, színházban, kiállításon szerzhetném meg, nem a saját életemben. Gondolom, ezzel te sem vagy másképp, Gyóngyi.

          • ez inkább a mai témához, de az egyetemi docens mellé mégis ide: barátnőmmel a közel tíz éves szingli szabad létet követően mindketten bizony nem diplomás társat találtunk. cserébe nyitott, érdeklődő, egyenlő, valódi tásrat. furcsa, de sosem jött össze működöképes dolog azokkal, akikről úgy gondoltuk volna viszont adtak sok-sok évnyi gondolkodnivalót akkor anno.

    • Ezen gondolkodni fájdalmas, mert érzed mögötte az igazságtalanságot. Így vagyok én a karrierrel: azok, akik a suliban olyan buták voltak, hogy sírt alattuk a főd és márkás cucimuciban illegették magukat, most jogtanácsosként dolgoznak abban a kórházban, ahol én kétszer annyi fizetésért, mint én, anyuka/apuka jóvoltából. És nem tudom kiverni a fejemből, hogy olyan szülőkkel és az én ambiciómmal mire vittem volna…

      • Én még ezt se érzem. Még azt se mondanám, hogy anyuka- apuka jóvoltából vannak ott, és fuj. Vagy talán igen. Voltak ambícióik, náluk nem volt éjjelente balhé otthon, ők nem érezték azt az állandó szorongást és alkalmatlanságot, amit én. Akik nem “rangon alul” választottak párt, hanem olyat, akivel felfelé indultak, vagy akik időben mertek lépni (igen, van ilyen is, aki akkor vált, mikor én is először akartam), és mára felépülve, méltó kapcsolatban megy Horvátországba nyaranta. Nem azt érzem, hogy ők kiváltságosok, vagy tolták őket, vagy érdemtelenül jutottak oda. Még csak gyűlölni sem tudom őket, csak úgy irigylem, és magamat utálom, hogy én nem voltam kompetensebb.

        • Nekem nem volt apuka-anyuka balhé, a balhé és az agresszió tárgya és alanya én voltam. Azt tudtam, hogy ezt nem akarom és egyszer csak olyan könyvek olvasgatásán kaptam magam, mint a Thomas Gordon, Szülői hatékonyság fejlesztése, hogy még véletlenül se legyek olyan, mint apám. Majd úgy summáztam az egészet magamban, hogy nincsenek és kész. Anyámnak meg tudtam bocsátani, mert a halála után sok minden kiderült, amit én addig nem tudtam, de apámnak még nem, rá még mindig nehéz szívvel gondolok, mert sok kárt tett bennem. Tudom, ha ők másak lettek volna, akkor az én életem is másként alakul és jobban. A gyerekeimnek már annyival jobb lesz remélem, mert lelkiekben igyekszem sokkal többet adni nekik, mint én amennyit kaptam. Isten engem úgy segéljen 🙂

      • Ó, hová lett a Kiskirálylány?
        Én ezen már túl vagyok.. Alám se tettek karriert és vállalkozást, az egyéni vállalkozásomba tőkehiány miatt konkrétan belebuktam, míg mások vígan dolgoznak kötelezettségek nélkül, mert apu bt-je, kft-je mindent leszámláz. Még olyan ismerősöm is van, aki a tesójával fogott össze, úgy üzletelnek, erre azért kicsit irigy vagyok, mert mindig akartam tesót, gyerekként is jó lett volna, de a felnőtt életemben milyen jó lenne egy szövetséges!
        De a barátnőm, akinek kőgazdag szülei vannak, ugyanúgy gályázik, mint én, mert saját erőből akar előre jutni, és nem kötötte meg azokat a kompromisszumokat, amik apu pénzével jártak volna. ezért úgy becsülöm!

        • A kiskirálylány most alszik. Mi négyen voltunk testvérek, szétszórtan nőttünk fel, két fiú testvérem földönfutóvá lett, a lánytestvérem is a férjhezmenéssel kerül végre!!! biztonságba. Fizet is a biztonságért. Négyünk közül én voltam a legszerencsésebb azzal, hogy nagymamám utolsó pénzét is arra költötte, hogy én iskolába járhassak. Így lett meg az érettségim. Elgondolkoztam azon, hogy létezik-e önerő? Én azt hiszem, hogy a siker az egyén ambíciója + különböző irányból különböző formában megnyilvánuló segítség összege. Ahogy Rita is írta egyszer, mindenhez pénz kell. Nekem egy gyerekkori barátom azt vágta a fejemhez, hogy nem kellett volna férjhez menjek, hanem egyetemre kellett volna menni. Ahogy neki sikerült, úgy nekem is sikerült volna. Persze, tényleg, csak azt elfelejtette, hogy nekem nincs ausztrál nagybácsim, aki finanszírozta volna az első év egyetemet. Sok apró különbség van az életek között, amiért nem lehet megvalósítani az álmainkat. Ha nekem sikerült, akkor ne elvárni a másiktól ugyanezt, mert az életünk, a lehetőségeink különbözőek, a tyúkszemeink, sebeink is másak, más más gyógyszerre reagálnak. És van, amikor csak az idő gyógyít. Kell tenni azért, hogy egyszer mégis hátha, mert ha semmi remény nem marad, akkor nincs értelme élni. Addig gyönyörködök a gyermekeimben.

    • “mert a szenvedés mélyebbre nyitja a létezés dimenzióit. szerintem.” – Gyöngyitől

      “Én is hiszek abban, ami bőr alá megy és fáj. Hogy az kiteljesít. “-követőtől

      annyi szarban volt már részem, hogy képes vagyok mindenkit megérteni.

  6. Merengtem ma ezen és gyakran futok össze hajdani önmagammal az utcán. Fiatal lányok szakadt ruhában, mosolygósan, ábrándosan. Ez segít, hogy mindenkiben meglássam a lehetőséget a szebbre, jobbra és úgy szóljak hozzá, mintha önmagamhoz beszélnék: lám-lám, egyszer nekem is meg jósolták, hogy semmi nem lesz belőlem, mert alma nem esik messze a fájától. Hát eddig sikerült erre rácáfolnom, csak a visszagurulástól kell óvni magam. Nincs lenézés. Csak a jövőbeni önmagammal szeretnék összefutni valahol, hogy legyen kb. fogalmam arról, hogy hova akarok eljutni 🙂

  7. Én soha nem szoktam mást okolni a nyomoromért, vagy másra irigykedni. Ha gyűlölök valakit, az saját magam, de mostanában már azt sem. Minek? Ha megnézem az életemet, egyértelmű és látható, hogy miért itt tartok és miért nem előbbre – mert mindig úgy cselekedtem, ahogy jólesett, és mindig azt a munkát választottam, ami nekem jobban tetszett. Én akartam félig meddig szabadúszó értelmiségi lenni, és ebből nem igazán szokás meggazdagodni. Valószínűleg ugyanolyan csórón halok meg, ahogy éltem, de ez egyedül az én felelősségem lesz, nem másé. Persze néha jó lenne stabil havi 150 – 200 (uhh, ez utóbbi már igen nagy álom) rugót megkeresni, és lakásvásárlásra készülni, a falak színét és a bútorokat tervezgetni, és jó lenne saját kert, és némi anyagi biztonság. De igazából most se hiányzik igazán semmi, azt eszem, amit szeretek, szép ruhákban járok, még nyaralni is szoktunk, adósságom nincs és megvan az a szabadságom, amit semmiért nem adnék fel. Néha az is eszembe jut, hogyha nem a társadalom mércéjével mérek, hanem a magaméval, akkor már még azt is lehet mondani, hogy sikeres vagyok. 🙂

    • Miért gyűlölnéd magad? A minap a piacon a lányom mutatott egy nemezvirágból készült hajgumit. Spontán rávágtam, hogy Eszter, amit mi készítünk, az szebb. Az a személy, aki éppen a társaságomban volt, rögtön megkérdezte, hogy akkor miért nem hozod ki a vásárba, ha szebb? Olyan érzésem volt, hogy ezt az embert irritálja az, hogy ki merem mondani a saját munkámról azt, amit a társadalmi elvárások szerint csak másnak lenne szabad kimondania: hogy szép, sőt: szebb. Nekem jól esett, hogy kimondhatom. Miért kellene mindig várni, éhezni arra, hogy szeressenek, elismerjenek? Ilyen apró dolgokkal kezdődik a függetlenség fele vezető út. Ezek csak az első lépések, még nagyon sok van, lehet, hogy nem is érek a végére. Nem számít, ha senkinek nem tetszik, amit varrok, nekem tetszik és miért ne bízhatnék az ízlésembe? Irigylem a magadfajta szabadúszó embereket, akik le merik tenni az evezőt és élvezik a sodrást. Ne gyűlöld magad. Jó ez így. Vagy jó ez így?

      • Sokáig azt éreztem, mert azt éreztették velem, hogy be kellene állni a sorba, és el kellene nekem is menni egy multihoz, hogy legyen nekem is az, ami másnak, és amit a társadalom értéknek tekint – robotoljak, csináljak egy olyan munkát, amit nem szeretek, azért, hogy utazhassak divatos helyekre nyaralni és vásárolhassak a divatos butikokban drágán, és vehessek oktalanul okos telefonokat. És én néha nagyon haragudtam magamra azért, mert nekem mindez – ami más szerint nagy érték – nem volt elég motiváló erő ahhoz, hogy változtassak az életemen. Mostanában kezdem meglátni, hogy miért nem – mert nekem más az érték, nekem fontosabb az, hogy örömemet leljem a hétköznapjaimban, a munkában, ami nap-mint-nap végzek.

        Elvárás volt a gyerekvállalás is, és amiatt is szarul éreztem magam, hogy én nem akarok – és valahol megnyugvás most már, hogy nem is lehetne – és most már nem szégyellem így érezni, mert amiatt sem szégyenlem magam, hogy nem vagyok anyának való.

        Hosszú út volt nekem is, míg eljutottam lassan oda, hogy kimondhatom – nekem ez a szép és ez a jó. Sok minden áll még előttem, és vannak dolgok, amin változtatni szeretnék az életemben -pl. a havi jövedelmem 🙂 – de érdekes módon, mostanában, hogy én is változok és jobban látom magam körül a dolgokat, mintha gyakrabban jönnének a lehetőségek is – de lehet, hogy csak én látom meg jobban őket.

  8. Én örömmel veszem, hogy van olyan, aki megtalálja azt, amiben és ahogyan jól van. Értem ezalatt a hivatást, az életformát és stílust.
    Sőt, irigy is vagyok rá, mert tudja, tudhatja. Nekem ez az, ami nem adatik meg, egyszerűen nem jön a nagy ráismerés, az ‘aha-élmény’, hogy igen, ezt én most innentől már mindig tudom, akarom és szeretem csinálni, csak ezt, semmi mást.
    Sosem vagyok elégedetlen, de mindig kitalálok valami újat, amiért küzdeni lehet, és az újrakezdéseim könyvet ugyan nem, de évszámokra bontva egy fél jegyzetlapot biztos megtöltenének. Tárgyak nincsenek, elkopnak, kidobódnak az avíttas érzések által, amik vezérelnek, amikor visszanézek.
    Mint aki mindig föléget maga mögött mindent, és mindig újrakezd. Olyan ez, mint egy valamilyen rabság, csak nem a gyári szalag szürkéje késztet arra hogy újat gondoljak a holnapról, hanem az űr, ami mögöttem tátong.

    (családban a bolond nagynéni szerepét töltöm be, akit mindenki szeret, de alig vesznek komolyan, hála nekik ezért)

    • De mi van, ha ez a normalis? Hosszu az elet, valtozol, miert ne lehetne azt is valtoztatni, amit dolgozol/ ahogyan elsz /ami a kikapcsolodasod? A hr-esek munkafronton erre regota tudnak egy szakszot: a horizontalis karriert.
      Azaz nem ugyanabban az egy es egyre szukulo dologban mesz felfele (vertikalis), hanem idonkent valtva kulonbozo tevekenysegeket egymas melle /utan epitve alakitod az eletpalyad. Amiota ezt megismertem, mar tudatosan teszem igy en is. 😉

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s