amit az életmódunk tett velünk

Én, a szabadságjogok elkötelezett híve, a jólét — vagy talán inkább a minőség — szerelmese, és a technológiával is becsületes, ám mértéktartó viszonyt ápoló blogger, akinek emellett vannak ökomegfontolásai, aki nem kényelembe született, aki magának találta ki és rakta össze azt, ami végre ő, gyerekneveléstől íróságon át a narancsbőr leküzdéséig, és aki csak városban tud élni, az alábbiakban rámutatok arra, mit tett velünk az, ahogyan élünk. Tudom, hogy ez a kezdet modoros, és nem is sütöm el többet, eskü.

a szembenézés megúszása

Ahogy élünk, ritkák a létkérdések: közepesen szar vagy üres élethelyzetekben bármelyikünk évtizedekig ellébecolhat, sőt, a társadalmunk működése direkt ezekre a beszorítottságokra és kibírandókra alapoz. A társadalomnak érdeke a háztömb és érdeke a magyar nóta. Jobb, ha giccs, mint ha igazán szép, jobb a költséghatékony akármi, mint a lélekkel-szívvel készített minőség, és jobb a hangzatos félmagyar, mint Tandori nyelvezete. Az elhallgatott kín, a kín elhallgatása biztosítja a kohéziót. Ha mindenki kimondaná, amiről hallgat, ha arányosan reagálna, ha megváltoztatná az életét, szétesne a társadalom. Így aztán nem jutunk a gondolataink végére sose. Az erőszak, a kényszer, az alku és a megfosztottság burkolt, alattomos formákban van körülöttünk, bennünk, kertvárosok sövényei mentén oson.

Döbbenet, de élhető az élet így is. Kell egy kicsit magyaráznunk, hogy miért csak ennyi, másra is jó energiáinkkal tartunk ellen neki, sóhajtozunk, hogy számunkra a temérdek kell között, amelyeket magunknak építettünk teljes meggyőződéssel, a boldogság valami elképzelhetetlen maximum volna. Gyengeségünk miatt másokat hibáztatunk, és persze egyszer eljön a pillanat, akkor keservesen bánjuk majd, hogy így éltünk. Addig is tompítjuk az ütéseket, eltereljük a figyelmünket. Például

pótcselekvés

ekkel. A pótcselekvés, az élettoldozgatás talán a leglátványosabb jele annak, hogy a lényegről nem lehet beszélni. Mások életét figyelik, celebek mondatain dühöngenek, olyan nők seggét hasonlítják össze, akikkel soha nem fognak találkozni. Sorra veszik minden ingatlanjuk minden telekszomszédját a családi találkozón: ki szül, ki válik, ki vándorolt ki és ki haldoklik (szegény). Raftingolnak, aromaterápiára járnak, mangós szőlőchutney-t főznek, péntekenként megigazulnak. Az élet, az életszag, az de hiányzik, igen, ez a baj:

a kitettség hiánya

, például. (Exposure.) Nem érezzük bőrünkön a valóságot. Rendszerek, infrastruktúra, tékozló üzemek bástyáznak körül, hogy megkíméljenek attól, ami a valóság. Hogy kétszáz kilométer, az négynapi járóföld. Hogy ha nem használod a tested, hanem gépekre nehezedsz, akkor eltorzul. Hogy ha beszéded és gondolkodásod nem igen, igen, nem, nem, akkor maszatolni fogsz. S hogy nyáron hőség, télen meg hideg van. (Ítéletidő, rettenetes fagyok, harsogták a szalagcímek január közepén. Viharsarki Kattintós blogkolléga azonnal lecsapott rá: télen hideg? Hova jut a világ? Mi lesz itt, tavasszal kikelet?)

Túl van biztosítva a rendszer. Bármi kivédhető, megúszható, csak a halál nem. Mindenre van tüneti kezelés. Ha éjszakázunk, akkor sem leszünk álmosak, mert tolunk egy dupla kávét. Ha nem iszunk eleget és ettől száraz a szemünk, akkor nem inni fogunk, mert van überhatásos szemcsepp. Ha gyenge az immunrendszerünk, ott a Coldrex, az orrcsepp meg a multivitamin. Ha kicsit dundik, puhák, rossz tartásúak vagyunk, van talpbetét, lift és mozgólépcső. Kibekkelhetjük az életet komoly erőfeszítés nélkül. Nem kell megvizsgálnunk és felszámolnunk az okokat. Előbb fogunk meghalni.

a magány

Ritka a minőségi emberi kapcsolat, a megtartott tekintet. Az egyetemi évek óta nem barátkozunk, csak jönnek-mennek a kollégák, szülőtársak, ismerősök ismerősei az életünkben. Amióta akárkit akárhol felhívhatunk, e-mailezhetünk is, szkájpolhatunk is, azóta nem érdekelnek az ismerőseink. Tudjátok, én nem teszem hozzá, hogy ma már — régen sem volt sok barátjuk az embereknek, legfeljebb mást akartak, mással érték be, vagy jobban össze voltak kényszerítve. Egyébként lehet, hogy régen tényleg más volt: mindkét emberem rendszeresen járt katonatársi, illetve gimnáziumi találkozókra, én meg ilyesmire tízévente, ha.

Miközben folyton emberek vesznek körül, a lényeges térben csak a mi hangunk verődik ide-oda. Nagyon sokan élnek úgy, hogy azzal, ami igazán zajlik bennük, soha nem találkozik a környezetük. Eközben működnek mint individuumok, tehát nem valami fehér falú szobában végeznek katatón mozdulatokat (ami belső állapotukkal adekvát volna): dolgoznak, szüleiket látogatják, szexelnek és gyerekeik is vannak. Engem sose láttak, és néha megírják nekem, nekem írják meg e-mailben azt, amiről senki nem tud.

kényelmeskedés és szorongás

Milyen érdekes: ma lehetne az akármi, a bármi, ma már kitehetnénk szabad mellünk a szélnek. Sose gazdálkodhattunk még ennyiből: több idő van, több pénz, több információ. És mégis, kucorgunk a biztonságosban. Nehogy már valami olyasmit tegyenek elénk, ami nekünk nem tetszik! Kattintgatunk hetvenkét csatornánk között, és semmi nem érdekes többé.

Amikor először repültem, SwissAirrel, 1991-ben, hoztak nekünk salátát, elég finomat, volt benne mindenféle színű zöldség. Mellettem megszólalt egy tizenkét, tényleg nem több, éves lány: nem szeretem a vörös babot. Nagyon megragadt a mondat. Én csak megettem. Nem tudtam addig a vörös bab mint önálló entitás létezéséről, nemhogy ne ízeljen.*

Az a jó kis kényelem. A félelem mindentől, ami új, szokatlan, amihez kezdeményezni és kockázatot vállalni kell. Nem a majmolt extrémsportokról, egzotikumhajhászásról, szafaritúráról beszélek, hanem a macera vállalásáról. Ismerőseim tipikusan kínlódnak testükkel, lelkükkel, eközben azonban borzadnak mindentől, ami más, mint az, ami a kínba torkollott.

Ódzkodunk az erőfeszítéstől. Csodapirulákat várunk. Jaj, ne kelljen nagyon erőlködni! Azt ígéri nekünk a hirdetés, hogy nem kell “unalmas edzőgépeken izzadnunk”, “ehetünk akármit” és ezen a szerkezeten “öt perc felér egy félórás zsírégetéssel”. De hát én nem akarok szemetet enni. És riadtan olvasom: el akarják venni a másfél órás, izzasztó edzésemet holmi alibirázogatással? Azt duruzsolják a fülembe, hogy kevés az időm? Nem az idő a kevés, hanem az elszántság. Nem adom az edzéseimet. Ezek nem értenek semmit. Hogy milyen belemenni a sűrűjébe.

* életszerű példa: a siklik, ízlik, feslik stb. igéknek mintha hiányos volna a paradigmája E/3. felszólító módnál

97 thoughts on “amit az életmódunk tett velünk

  1. Ó. Azt mondd meg nekem,hogy Te engem honnan látsz ilyen pontosan. Kínlódom hónapok óta. Nem akarok pirulát szedni, tévékapcsolót emelgetni és üres szavakat alibinek kimondani.
    Azt tudom,hogy el kell érni a széléig aztán amikor nagyon felszívom magam, majd elindulok. De addig sem akarom hallani ,hogy mit kellene csinálnom – mert az olyan, mintha valaki más diktálná és mintha nem én akarnám, hanem más valakinek akarnék megfelelni. Érted ezt?

    • Értem. És teljesen a te dolgod, de megtisztel, ha mesélsz róla. Nem tudom, vigasz-e, hogy ez is jelenség: tömegek élnek így, és az már egy imprúvment, ha valaki egy ilyen poszton rágódik. Szóval nem egyéni hajlam, rendszerokai vannak.

  2. Pont ezeken gondolkodtam ma en is. Szamomra tul sok a lehetoseg, sok az inger, nem tudok 48 fele arcpakolas kozul valasztani, nyugit szeretnek. Nem talalom a helyem. Minoseg parti vagyok, csak idegrendszerem nincs mar az egeszhez.

    • Tényleg van 48 féle arcpakolás? Én azt hittem, hogy ez csak azt jelenti mikor valaki uborkát tesz a szemére és ettől hülyén néz ki. Műveletlen vagyok.

      • Igen, sajnos van 🙂 De ez csak egy pelda volt a termek tultengesre es hogy nyomjak az agyadba a reklamot lepten nyomon. Mivel minosegre torekszem en is, idegfeszito kideritteni, hogy mibol melyik a jo. Aztan vagy hagyom az egeszet, vagy johet az uborka (bar mar annak a minosege is kerdeses).

  3. “Az elhallgatott kín, a kín elhallgatása biztosítja a kohéziót. Ha mindenki kimondaná, amiről hallgat, ha arányosan reagálna, ha megváltoztatná az életét, szétesne a társadalom. Így aztán nem jutunk a gondolataink végére sose. Az erőszak, a kényszer, az alku és a megfosztottság burkolt, alattomos formákban van körülöttünk, bennünk, kertvárosok sövényei mentén oson.”

    Ebben nem vagyok hajlandó többet részt venni. Néznek is kigúvadt szemekkel a környezetemben.
    Azért tegnap bomlott egy cseppet a kohézió társadalmi szinten is…

      • Hasonló kép állt össze bennem is. Nem arról van szó szerintem, hogy nem lehet az egyén boldog. Inkább arról, hogy a rendszernek nem ez az érdeke. Az érdek, hogy termelj, hogy megbízható fogaskerék legyél.
        A társadalom, az iskola, és nagyon sokszor a családunk pakol ránk olyan információkat (elvárásokat), amelyek neurózisba, pótcselekvésbe, hazugságokba kergetnek. És a magány azért is magány, mert igazából csak addig kíváncsiak a véleményedre, ameddig valami elfogadhatót mondasz. Például, ha azt mondanám, hogy az iskolák deformálnak, hiszen napi 6 órában kényszerítenek ülni egy életerős gyereket + megfelelésre, parancsvégrehajtásra, memorizálásra kondicionálnak – akkor kiléptem az elfogadhatóból. Mostanra jutottam el oda, hogy nem akarok elfogadhatót mondani.

        • Pontosan az óvoda és az iskola ami nyomaszt engem is,mert a fiam sehogy se illik be a sablonba, pedig jó gyerek és okos.
          Sajnálom őt a kínokért amit el kell viselnie. Az én iskolai időszakom életem legméltatlanabb időszaka volt ,némán viseltem az elvárások,kezelésmódok igáit. Csak egyetem után volt annyi nyugalmam,hogy higgadtan gondolkozni legyek képes.

          “Az elhallgatott kín”, ez zavar minket is.

          • Életünk legjobb döntése és befektetése volt – az elején csak félig tudatos, aztán belenőttünk – hogy a gyerekeket nem tettük ki annak, amit mi annak idején megszívtunk. Jó, tudom, nem mindenkinek van lehetősége alter oktatást igénybe venni, mondjuk mi költöztünk, sok pénz beletolása helyett sokat dolgoztunk, ha éppen volt sok pénz, azért azt is beletoltuk. Most, hogy már van egy húsz meg egy tizennyolc éves, és a legkisebb is hetedikes, és már tényleg “óvodától egyetemig”, azt mondom, hogy ez megérte. Annyira mások, olyan szépek és okosak. Nem lesznek alattvalók.

            • Fenchurch68: Ez tényleg nagyon jó és biztató! Mi most nyomjuk bele az alterba a pénzt és az energiát (küzdök minden fronton, foggal-körömmel) és annyira jó lenne, ha 15-20 év múlva én is azt tudnám írni, hogy a fiam nem lesz/lett alattvaló! Jó, hogy van fény az alagút végén! (Nyilván most is látom: ott a fény a szemében, csak én állandóan rettegek, hogy ki ne hunyjon, el ne múljon, nehogy be kelljen sorozni…)

            • Milyen alternatív oktatás ? Ha már szóba jött… Olvassak legalább róla.
              A fiamnál előny,hogy kevesen vannak, kissebségiek és nincs versengés, de a tananyag ugyanaz mint más ,államnyelven működő iskolákban és központosítják a felvételi vizsga eredményeit nyolcadikosztály végén. A fiam nem akar memorálni “fölösleges” információkat.

  4. “Miközben folyton emberek vesznek körül, a lényeges térben csak a mi hangunk verődik ide-oda. Nagyon sokan élnek úgy, hogy azzal, ami igazán zajlik bennük, soha nem találkozik a környezetük.”
    Én így élek már sok-sok éve. Anyukám volt az egyetlen, akinek őszintén el tudtam mondani mindent, ami bennem zajlott, de mióta 10 éve elköltöztem a szüleimtől nem csak fizikailag távolodtunk el egymástól, hanem lelkileg is. Hiába beszélünk szinte minden nap telefonon ez nem ugyanaz. Már nem is tudom hogyan is kezdjek bele.

  5. nagyon álmos vagyok és nem iszom kávét. Erről Lázár Ervin jutott eszembe, ha jól emlékszem Szörnyeteg Lajos volt álmos
    meg még az elidegenedés, a kihívás, a jól láthatóan értelmes feladat hiánya (Vonnegut és Eliot Rosewater, továbbá Rejtő Jenő és Mr. Theo) a munka világában
    de kifejtés helyett inkább alukálok 🙂

  6. “a kitettség hiánya”
    Tök jó megfogalmazás!

    Ezen újabban sokat gondolkozok, és egyre inkább rájövök, hogy bizonyos szempontból mennyire burokban éltem (élek?).
    Mostanában gyakran beszélgetek egy kamasz sráccal, aki menekültként él Magyarországon. Testileg-lelkileg nagyon sok szaron ment keresztül, és szerintem egy dolog miatt tudott normális maradni: abszolút a valóságban él. Tudja, hogy 200 km. hány napi járóföld (gyalog jött a Közel-Keletről idáig), és hogy télen biza hideg van (Nem sok kamaszfiút láttam még ilyen praktikusan öltözködni. Ha látszólag szép, napsütéses időben sapkát vesz, jobban teszem, ha utánozom, mert mindig kiderül, hogy vagy erős szél fúj, vagy rohadt hideg van.)
    Sok országban járt, van viszonyítási alapja, hogy hol milyen körülmények között élnek az emberek, látott sorsokat, történeteket, és a saját bőrén érzi a dolgok valódi súlyát. Hogy mi fontos és mi nem. Keresi a jó dolgokat, és nemcsak értékelni, hanem élvezni is tudja őket, legyen szó tárgyakról, élményekről vagy emberi kapcsolatokról. Úgy kommunikál, ahogy öltözik: praktikusan, lényegre törően.
    Persze ez nem azt jelenti, hogy néha ne problémázna hülyeségeken (ki nem?), vagy hogy valamennyire ne kényelmesedne bele a fogyasztói társadalomba: alvás helyett kávé, interneten lógás, okosteló, facebook. (Bennem csak most tudatosult, hogy Z generáció nemcsak a fejlett országokban van ám. A Szíriából, Afganisztánból vagy Burmából érkező fiatalok ugyanúgy facebookon tartják a kapcsolatot az otthon maradtakkal és egymással, amcsi filmeket töltenek le, ismerik a legújabb youtube videókat, és térkép helyett Google Earth-t használnak. Szerintem ez valahol tök jó, mert közelíti egymáshoz az embereket. Ha ma összeraknánk két, tetszőleges országból jött fiatalt, biztosan lenne közös témájuk, megtalálnák a közös hangot, míg két 40 évesnél ez már közel sem lenne ilyen egyszerű.)
    Egyszóval nem szent a srác, nem is mártír, de olyan egészséges, gyakorlatias hozzáállása van az élethez, ami szerintem keveseknek. Egyszerűen muszáj folyamatosan figyelnie, ill. reflektálnia az őt körülvevő világra, (!) és a saját igényeire (!), mert lehet, hogy szó szerint a túlélése múlik ezeken.

    • A mondanivalód margójára: Ah, végre valaki, aki felfogta, mire jó a globalizáció, és nem ellenzi, köszönöm! :*

      Igen, erre – hogy közelítenek felfoghatatlan távolságokat. Soha semmi nem lesz egyforma, ez esélytelen, és hibás gondolatmenet.

      Az a feladata, hogy két távol levő dolgot közel hozzon, és hogy mindenki életébe színt és lehetőséget csempésszen.

  7. Nagyon tetszik ez az irasis, az utolso bekezdesben irtakon gondolkoztam korabban en is, hogy mi ertelme van elektromos izomstimulaco es roviditett edzes komboban az “edzesnek”. Pont a lenyeget piszkaljak ki belole, megint marad a kulsoseg, a felszinesseg es, hogy a ket mazsas nobol is ket honap alatt fitness kiralynot varazsol. Mar ha van eleg penze.

      • Tenyleg nem az. De mit erdekli ez azokat a cegeket akik pont az emberek lustasagara es instant igenyere alapoznak. Tobb kliensem miutan tornat, testmozgast javasoltam nekik, megkerdeztek a velemenyem ezekrol a gyors edzes formakrol, pl. gerinc problemaval menne az ilyen rezegtetos franckarikara,…a hulyeseg hatartalan tud lenni, ha a meguszasra van esely.

  8. Igen, bizony. Az exposure-hoz: nagyon várom Reese Witherspoon új filmjét, a Wild-ot. És szerintem minden családnak el kéne menni évente egyszer kenutúrára, kényelem nélkül.
    A szembenézés hiányáról én nagyon sokat tanultam Pál Feritől. Visszatérő tételmondata, hogy jól akarjuk érezni magunkat, de nem merünk jól lenni. Mert ahhoz kéne önismereti munka, el kéne járni terápiába, csoportba, bárhova, ahol nem lehet megúszni. Inkább a pia, a színes programok, hozzá a belső üresség, és az élmény, amit nem viszünk magunkkal, mert amint vége van, elfogy.
    Nagyon kellene nyomatni a mentálhigiéné jelentőségét, mert amíg ciki pszichológushoz járni, addig ez mind marad, amit felsoroltál.

    • Azért ne felejtsük el, hogy a pszichológus óradíja 12-15 ezer forint. Az a mai magyar fizetés jelentős százaléka. Sokan nem tudjuk megfizetni.

    • A heideggeri unalomtípusok közül az egyik a “valami közbeni unalom”, amikor az üres időt tevékenységgel próbáljuk kitölteni, ez az, amit itt pótcselekvésnek hívunk. “Időűzés”. “Előre időt szakítunk magunknak, hogy elherdáljuk azt.” Nekem ez nagy felismerés volt.

        • Heideggernél még kettő van, az egyik a “valamitől unottá válás”, amikor pont nem egy tevékenység untat minket, hanem az, hogy az egyik már befejeződött, de a másik még nem kezdődött el, és ilyenkor gyakran nem tudunk mit kezdeni a puszta idővel, ami ránk szakad. A második a fenti, a harmadik pedig a “mély unalom” – ez nem olyan konkrét, mint a másik kettő, ez az, amikor egyszer csak kiesünk az életünkből, és a maga pőreségében szembesülünk az idővel, kettesben vagyunk, én és az idő. Itt tehát az ‘unalom’ nem az az unalom, ahogy a köznyelv érti, mert nincs negatív felhangja. Én például ebben az értelemben nagyon szeretek unatkozni. Újabban.

  9. Szedek ugyan C vitamint, magnéziumot és kalciumot, de felvert tojásfehérjével és rózsavízzel (az ázsiaboltban kapható, egyesek rizspudinghoz használják) frissítem az arcomat, 50 kilométert megyek egy nap alatt, és másnap, ha lehet, még harmincat levezetésnek; nem nézek tévét, biciklizek és boldog vagyok, hogy élek és működik a szervezetem.

  10. Mindig árral szemben úsztam, és bár lassul a tempóm, a reakcióidőm gyorsul. Soha nem tartom magam elég öregnek ahhoz, hogy ne akarjak kilépni a konfortzónámból, ismeretlenek közé menni, más vidékekre, más tájakra.

    Utakat török – olyanokat, amin már jártak előttem, csak ismeretlenek, és senki nem mesélt róla, mert nem ismerem őket.

    Új dolgokat tanulok, mert új ismeretekre szert tenni jó! És a természettudományok izgalmasak, és barkácsolni/alkotni – akár egy szőlős chutney-t is 😛 – jó. Most írni tanulok, és mellé programozni, és meg fogok tanulni villanyt szerelni, mert ahhoz – még – nem értek.

    Új embereket ismerek meg, és barátkozom. És mélyítem a régi barátságaimat – amiket érdemesnek tartok rá.

    És mindig megpróbálok őszinte lenni. Kapom is folyamatosan a társadalmi büntetéseket, mert folyton bütykökön gázolok át, még családon belül is – countertrollkodok, és nem érdekel, hogy kim, és hány éves az illető. Tiszteletlen vagyok? Nem, azt várom el, hogy engem is tiszteljenek.
    A véleményem másságát és jogosságát tartsák tiszteletben.

    Pótcselekszem – kicsit. Inkább kompenzálok, azt adom meg magamnak, ami kimaradt a gyerekkoromból.

    És azzal vagyok, akit szeretek, és ha nem tudnám szeretni tovább, akkor egy percig se maradnék vele.

    Nem fogok zokogni, ha ráncosodni kezdek, és nem érzem annyinak magam, mint amennyit a személyim mond. Sőt, gátlástalanul megünnepeltem a 33-at. 😀 A Kiválasztott Kevesekkel, emeletes tortával és macaronnal.

    Még egy poszt, ami nem nekem szól, köszönöm!

  11. Bár érzem a test lehetőségeinek végességét a tudásvágyamat nem érzem reménytelennek,ezért aktivizálom elmémet. A férjem is társam az értelmes élmények keresésében. Ennek örülök.

    Igaz ez az írás.

    “Bármi kivédhető, megúszható, csak a halál nem.”

    “Ritka a minőségi emberi kapcsolat, a megtartott tekintet. Az egyetemi évek óta nem barátkozunk, csak jönnek-mennek a kollégák, szülőtársak, ismerősök ismerősei az életünkben.”

    A blogon keresztül nagyon sok jó infóhoz jutunk. Köszönjük.

  12. A kitettség hiánya nekem is feltűnt.

    Például az egyetemen, mikor az évfolyamtársaim akik mindennap órákat edzenek és szigorú diétát tartanak nem hajlandóak a lépcsőn menni, csakis lifttel még egy emeletet lefelé (!) is. És ha épp nem jön lift, várnak 5 percet és nem marad szünetük.
    Aztán ott van az is, hogy az embereknek egy jelentős része nem tud az erdőben pisilni. Ez a legtöbb esetben nem valami gátlás, hogy nem megy nekik ha nincs vécédeszka meg falak körülöttük, hanem meg se próbálják, hallani se akarnak róla, esetleg igénytelennek gusztustalannak tartják.
    A legtöbben nem képesek normális cipőt felvenni az erdőbe. A többség eljut addig hogy lapos talpú legyen, de arra nem gondolnak, hogy nem tükörsima talpút kéne venni vagy papírvékony aszfalton is szétesőset. (Értem én, hogy esetleg nincs túracipőjük és venni drága, de ha ez egy rendszeres tevékenység lesz és aerobik cipőt vesznek pár alkalom kedvéért akkor érthetetlen.)

    Én kicsi korom óta vadkempingezem minden nyáron és imádom, de sokszor ha elmesélem valakinek hogy ez mennyire poén, csak húzzák a szájukat hogy ez nem higiénikus meg hogy a patakban fürdünk és nincs zuhanyzó, hogy lehet az.

    Egyébként tudom, hogy más meg engem tartana valóságtól elszakadtnak, például mert többnyire előre csomagolt ételt kapok és még sose dagasztottam tésztát és sose vágtam el egy csirke nyakát, sőt ha csak így juthatnék húshoz, valszeg inkább vegetáriánus lennék.

    • Életem egyik legjobb sztorija, mikor egy kéthetes hátizsákos erdőben alvós túra alatt, mikor már csak ketten voltunk lányok, szerettünk volna pár nap után mosakodni. A térkép jelölt egy forrást, odamentünk, kiderült, hogy épp csak csordogál. Levetkőztünk, szappanozkodtunk, és betettünk a csorgó alá egy kétliteres flakont. Lassan telt meg. Közben a forrás mellett elvonult egy komplett cserkészcsapat, énekelve, zászlókkal, ami kell. Mi meg ott álltunk a patakban egy szál szappanhabban, mint két nimfa.
      Ami a legszebb a történetben: ezek az édes gyerekek úgy tettek, mintha semmit sem láttak volna, mi is úgy tettünk, remélem, legalább volt egy-két kedves emlékük, szép voltam még és fiatal.

        • A patak biztosabb, de nem sokkal kellemesebb, hogy belelépsz, és még a szappant be sem nedvesítetted, már nem érzed a lábad. És persze a hátaddal sem érzed melegebbnek.

      • 😀 😀 😀

        A komplett cserkészcsapat nekem nagy félelmem ilyen szituációkban. Mondjuk legtöbbször nem veszem le a bikinimet csak alászappanozok, de néha leveszem mert mégiscsak kényelmesebb, szerencsére ilyenkor még csak felnőtt túrázók jöttek. Mosolyogtak és nem néztek oda. 😀

        • Minden évben elutazok legalább egyszer, néha kétszer a cseh erdőkbe airsoftozni. A játékosok túlnyomó többsége férfi, és bár minden bázison akad egy-két toi-toi, ez ugye a második nap után teljesen használhatatlan, hiába cserélik, így marad az erdő. (Pedig még tükör is van a műanyagbudiban!)

          A tuti tipp – babapopsi-törlőkendő. Azzal “fürdünk”, kényelmes, higiénikus, ápol és eltakar. És jobb, mint a WC-papír. Ugyan nem helyettesít egy tusolást, de a fenyőerdők közepén komfortérzetet ad.

        • Nehogy maradandó károsodást szenvedjenek azok a cserkészek!
          Úristen, mit tett velünk ez a szemforgató izé, szép, nem molesztáló, fürdőző testek látványa ekkora éjszakafeldúló távozztőlemsátán… Szerintem nagyon kedves, emberi jelenet, nem provokáció.
          Eszembe jut, amikor rám szólt az idősebb unokatesóm, épp nagy elánnal szerveztem önfeledt balatoni meztelenfürdőzést éjszakára, hogy ne örüljek már ennyire, van ez a belga vendégünk, nehogy már azt higgye, hogy a magyar lányok ilyen könnyen kaphatók…
          Úristen.
          Később kiderült, hogy nem az én erkölcseimmel volt a gond: súlyosan molesztáló alkat volt a férfiú, tizenéves célpontokkal.

  13. Ázea előtt- más volt minden. A tétek és a dolgaim súlya. Tudatosság és tudatosulás volt már akkor is- csak a hippiségnek mondott kikönnyített lélekmámor uralta a létem.

    És most s már jó 3.5 éve – jól esik vaksötétben Solymáron nem felszállni buszra és gyalog menni a faluból az Auchanig- csak mert az 7-ig van nyitva és nem, nem halasztom holnapig..és nem, nem vagyok ezért szegény.. belefér halasztani elrepülést 2 nappal, utazni inkább vonattal és mosolyogva gyerekkel nyakban tüntetni menni egyedül ( Willy kiszabadításáért vagy épp amiért békés harcosként megéri erősíteni egy mintát),
    vállalni naponta- ezerszer is látni, tudni Anyám rosszalló tekintetét, amikor a válasz ” Igen kicsim, levágták a tehénet/rákot/halat/csirkét. Igen Ázi, Mamó ezeket az állatokat eszi. ” és persze: Igen, én is ettem. Nem gondoltam bele. Aztán már láttam, mennyi kárt okozok. És nem szeretném bántani többé az állatokat.”
    Briot veszünk nem Thomast, Németországot a kínai ellen – lehetőleg piacról, s ami kinőtt a gyerek, nem tartjuk az egyszer majdleszületőestóm/barátom/valakinekcsakjóleszgyerekének – 10 kigyűjtött konkrét családnak személyre szólóan dobozban elküldve, vagy megbízható alapítványnak célbajuttatva, ellenőrizve – ez ami természetes.

    Nem vagyok jófej. Csak nagyonritkán cuki. és a puhaság – na az hiányzik…
    Néha azért sikerül önfeledten szárnyallni-de nem imázsból vagy a környezetem kedvéért- csak ha hagynak szusszanni és nem dobják a megélhetésivirágárusok elém a csikket…
    Zavar a zaj. Nem nézek Tévét- Karácsonykor sem. Hiába nyerhetnék néhanapján családi összekacsintást a közösségi heverészés közben. Nem megy. Voltam bőven a rendszer rabszolgája- most az elveimé és azon keveseké, akikben hiszek.

    Még van koncert, jópohárbor, kiállítás és baráti ölelés. És szerelem-néma távol, mindig együtt.
    És hegy, ahol át lehet adni az örömet, az együttmozgás-lélegzést. És felül lehet emelkedni a város túlzsezsgésén.

    A jelenlétnek és önuralomnak van egyedül realitása. A többit máznak látom.
    És lehet, hogy ez is csak színjáték. De közben érzem, hogy ez a saját vérem.
    A kihívást, megmérettetést már nem halogatom. A rendet lassan elérem.

  14. Megfigyeléseim szerint az emberek nagyon megijednek, ha elkezdesz arról beszélni, amit valóban gondolsz, érzel. Támadásnak veszik. Úgy érzik veszélybe sodródnak általa. Megijed a férjem pl. ha meglátja milyen sötét örvények kavarognak a lelkem legmélyén. Megijed a munkahelyemen a főnöknő, amikor egy anyuka kimondja, hogy ő bizony minden gyámhivatali, társadalmi nyomás ellenére vissza szeretné szerezni az idősebbik gyermekét a nevelőcsaládtól. Megijednek a kétségbe esésétől és be akarják szállítatni a pszichiátriára. A lényeg, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelően funkcionáljon/ funkcionáljunk. Csináld, amit mondanak, mosolyogj, köszönd meg, tegyél úgy, mintha. Ne zavard meg jól működő társaidat. Erre kondicionál már az óvoda is.

  15. A technológiát nem szeretem, ha szidják, aki meg a “régen bezzeg egészségesebben éltünk” frázist vágná az arcomba, annak mondok valamit…ami nem szép. Csak azok szerint egészséges a kapálás egész nap tűző napsütésben, csak azok szerint egyenértékes a mondjuk önként felvállalt, igényesen összeállított edzéstervvel, akinek már a dédije is a harmadikon tologatta a biedermeier ülőgarnitúrában a porceláncsészés feketét. Mert ez ordas nagy…..ööö, félreértés. Elég finom voltam talán.

    Néztem Lutonban a néniket-bácsikat, akik kerregtek a kis elektronyos izéiken a bótba meg a kávézóba meg a parkba. Ezeknek is az arcába vágná valaki, hogy fujjfujj technológia, amiben a gépek élhető életet adnak? A vének nagy része egész nap bámulhatná a falat ezek nélkül, telefon nélkül süket csend venné körül, reszketve várnák, hogy valaki felvágja a fát, hogy vásároljon, tévé, CD-lejátszó, Skype nélkül énekelgethetne esetleg magában. (ha meg nem magában, akkor élhetne kevésbé szerencsés “nagycsaládban” ahol kb. kétnaponta feltennék a húszforintos kérdést: na, mikor hal már meg végre?)

    Télen hideg van, nyáron meleg, de tudjátok mit, azért én nem vágyom a régi házunk udvarán a kerti budira mínusz ötben, az öreganyók tömegei mesélhetnének arról, milyen fasza, amikor a szép lappangó krónikus felfázás megeszi a veséjüket.

    Az a jó kis kényelem? Valódi kényelme keveseknek van, és a kevésből jónéhányan megdolgoztak érte kőkeményen, és baromira élvezik és értékelik, ha néha akad ilyen is. Ha szombat délután lehuppanok a Mamma mia elé, akkor ne jöjjön senki azzal, hogy mehetnék inkább futni ehelyett, ad egy most jöttünk vissza a kölyök több mint egyórás lovaglásából, ad kettő nyolc hónapja láttam elejétől végéig felnőttnek készített filmet (akkor is azé’ mer’ beteg voltam épp), ad három erre a lányom cuppant rá és a filmnél is jobban érdekel, hogy mit mond, mit üzen általa a lányom, nekem.

    Én nem bánom, hogy kitágult a világ. Hogy elvisz a vonat Firenzébe, nem megalázó “kékútlevél”-kuncsorgás, háromnapi koplalás árán (mint ahogy volt anyám Opatijában a hatvanas években, ahol egyetlen gombóc fagyira se tellett). Hogy nézhetem a két propagandacsatorna helyett a bálnákat meg a hegyi temetést Nepálban azon a nyamvadék tévén, ha érdekel, és ha nem érdekel, akkor van más, sőt, ki is kapcsolhatom.

    A kínok bennünk vannak vagy lehetnek, nem a technológia az oka, nem a húsz tévécsatorna, nem a vörös bab (wtf?), a fel nem ismert lehetőségeinkben, a ki nem értékelt szorongásainkban, pont abban, hogy még mindig nem elég tág a világ, bár gyerekkoromhoz képest nagyon tág lett.

    És folyton, mindennap, mindennek ellentartani, csak azért mert “énnemvagyokbirka”, “nekemtenemmondodmeg”, na ebbe pusztult szerintem az apám bele, mindenkinek és mindenhol ellentartott, ha volt értelme ha nem, aztán nem értette senki, azt meg belefojtotta a féldecis pohárba.
    A magyar nóta meg pl. nekem nem életbölcsesség vagy hímsovinizmus vagy nyárspolgári rémség, hanem egész speciális dolog, a nagyfater meg a nagymuter fiatalkora, a nagyapám hegedűje, amire roptuk a Hülyemargit nevű rokon kidobott zöld selyem szoknyájában a konyhában nyolcévesen, az öregapám ifjúkori zenekara a testvéreivel, olyan nehéz ez, mindig megértetni, mért néznek értetlenül, ha nekem, úgym. városi értelmiséginek elpárásodik a szemem a Ritka rozsra meg az Eltörött a hegedűmre. Néha nem azok a dolgok, aminek látszanak.

    • “A kínok bennünk vannak vagy lehetnek, nem a technológia az oka, nem a húsz tévécsatorna, nem a vörös bab (wtf?), a fel nem ismert lehetőségeinkben, a ki nem értékelt szorongásainkban, pont abban, hogy még mindig nem elég tág a világ, bár gyerekkoromhoz képest nagyon tág lett.”

      Tetszik a behatárolás.

    • A technológia szerintem is remek dolog. Például viccen kívül nem tudom mit csinálnék az internet nélkül, de az biztos, hogy sokkal kevésbé lennék boldog, és semmiképpen se szeretnék egy olyan korba visszamenni, amikor még nem volt.

      De ettől még nem kéne, hogy bárkinek is problémát okozzon, hogy nyaranta egy hetet eltöltsön, úgy hogy nincs net, esetleg áram se és vezetékes víz se. Nem szeretnék egész évben így élni, de egy-két ilyen hét kell évente. Elfogadom azt is, ha valakinek ez nem nyaralás, és nem bírná ki, legfeljebb furcsállom. Ők viszont nem szoktak ennyire elfogadók lenni velem általában, hanem igénytelennek neveznek és szidnak.

      • Nekem ez életkorfüggő, erőnlétfüggő erősen. Hatvanévesen nagyobb eséllyel nem alszol egyetlen percet sem sátorban és göröngyös földön (bár nekem 24 évesen se ment ez nagyon), nagy a valószínűsége hogy nem akarsz erős szemüveggel raftingolni, függőhidakon mászkálni, térdműtét után hegyet mászni. Ha meg felneveltél pár gyereket amúgy házifelnevelősen, tehát magad főztél, magad mostál, magad csináltál mindent, akkor az se olyan szórakoztató, hogy bográcskában toljad életed hatszáznyolcvanadik olyan paprikáskrumpliját, aminek minden összetevőjét neked kell felkutatni, fogyasztásra alkalmassá tenni, hogy utána nagy örömben puculjad az edényt (homokkal és fél deci vízzel, nó mosogatószer….) meg ásd el a maradékot, ha meg kész vagy, menj latrinát ásni. Ez tizenévesen lehet vad, romantikus, önfelfedezős,miegyéb, néhány távoli tájért-különlegességért sok ötvenes is vállalja a backpacker életmódot néhány napra, hétre, de máskülönben csak valami lelki válság esetén érzi valami hasznát, akkor viszont szigorúan egyedül, nem egy rakás másik ember rigolyái mellé vállalni a latrinaásást.

        (kb. a gyerekkorom színvonaláig tudnék visszamenni úgy, hogy ne érezzem az életminőségem elleni elsődleges merényletnek, tehát vályogház, húzós ártézi, de hetente egyszer kád meleg vízzel. És a benti vécéről ma már nem mondanék le….)

        És én is rettenet módon utálok erdőben vécézni. Ha meg menstruálok, akkor meg triplán. Na akkor aztán végképp megbecsülöm a 21. században elérhető személyi higiénés dolgokat, a frász ráz ki öreganyáink rongyokból varrt felkötőjének meg kislavórjának a gondolatától is…..

        De nyilván nem ez a poszt lényege, hanem hogy mennyire használjuk ésszel, mennyire függünk vagy mennyire értékeljük. Ezzel együtt hangyafasznyi romantika se él bennem semmiféle régiszépidők iránt. Ha valamiért visszaforgatnám valaha az időt, kizárólag azért, hogy az azóta elveszítetteket lássam még egyszer.

        • En birom az ilyet, meg 45 evesen is. Szivesen szakadok ki a ‘modern’ vilagbol. Volt olyan is, hogy sator nelkul, szabad eg alatt toltottuk a turank ejszakait. A sator mar luxus. A fold lehet, hogy gorongyos, de eszembe sem jut, mashol van ilyenkor a fokusz. Viszont nagyon jo hazaterni es forrot furdeni, miegymas. En a kinti budihoz is gyorsan alkalmazkodom. A technikat nem szidnam, viszont az eleg remiszto, hogy mennyire fuggunk tole, mostmar. Ezert is jo eltavolodni olykor, mert vegul kiderul, hogy mi mindenre nincs is szuksegunk a “jol lethez”.
          A kapalas tuti egeszsegesebb a punnyadasnal es a junk food zabalasnal. Ha mar szembe allitunk….

          • Nézzél meg egy kapálást életmódszerűen végző vénasszonyt, milyen szépen tartja magát, hogy néznek ki a lábai, hány foga van, és milyen ízületi betegségei. Akiket én ismerek, már 60x évesen is 80+ nak néztek ki. Mellesleg sokunknak nem alternatíva a junk food vagy a kapálás. A sátor büdös és hideg, akkor már én is inkább alszom a szabadban. De kizárólag a hangya- és szúnyogmentes teraszon, és ágyneművel, és/vagy tengerparton, a homokban.

            • Azert enyhen szolva is csusztatas mindezt csak a kapalasra fogni. Amugy magam is kapalok, tudom, hogy meggerolteti a derekat, de a csakanyozas meginkabb. Az osszehasonlitas alapjan miert merult fel benned, hogy en a kapalasra buzditok? A kapalas “mint szimbolum” friss levego (mozgas) kontra szobaban gep/tv elott punnyadas, egyszeru etelek kontra mergezo szarok.
              A satrazas meg vagy bejon valakinek vagy nem, arra utaltam, hogy nem feltetlenul csak husz eves korig elvezheti valaki a strazast es nem arra, hogy en milyen fasza csaj vagyok, mert meg most is.

        • Pontosan! A húsz éven át tartó félnomád lakás és pénz nélküli kényszerű építkezés közben én is elmentem még tánctáborba, ahol az erdőben sátraztunk kislapáttal (de ezerszer inkább, mint a latrina vagy a toi-toi), bográcsban is főztem, hat embernek és patakvízben mosogattam, mikor egyszercsak azt kérdeztem magamtól, de hiszen én otthon is pont így élek, mi a fenét keresek itt?

      • Egyszer a Mátrába mentünk kirándulni, és szállást kerestünk. Egy bácsi mondta, hogy jacuzzi meg izéTV. Mondtuk, mi nem azt keressük, a Mátrába jöttünk. Erre mondta, hogy igényesnek kell lenni. De hogy hol vannak csevicék 2 km-en belül, azt nem tudta. Hát ja. TV akárhol is van, csevice meg nem igazán.

        • Mi tök véletlenül találtunk olyat, ahol volt szép stílbútor (tényleg nagyon szép, semmi giccs) meg sarokkád. A falu totál legszélén, egyik út a temető fele, a másik direkte az erdőbe, a zember meg a Nagy majdnem elmásztak Galyatetőig. A Kicsi akkor féléves volt, szóval mink nem….de lehetett hallani szarvast, vaddesznót is, az erdő tényleg körbevette már a házat. A Nagy azóta is emlegeti, az erdőt meg a sarokkádat is, nem volt drágább, mint egy tökátlag nyócvanas évek-style túristáknak-úgy-is-jó-lesz típus, asszem bármelyikünk bármikor szívesen visszamenne egyszer.

          • Nem mondom, hogy hátrány a szép bútor meg a sarokkád, de ha erdőszélre megyek, nem ezért megyek. A jacuzzis TV-s házat nem is láttam belülről, de kötve hiszem, hogy ízléses volt, a külső alapján. És hát ezekre hivatkozva bő kétszeresét kérte a többi kiadó szobához képest.

            • Ja, tiszta rohej, amikor elmennek amanusok a termeszetbe, azt visznek minden lofaszt, tv-t is akar, tollasoznak fel orat, foznek egy paprikas krumlit, bezabalnak belole, majd hazamennek mondvan megvot a tura. A jacuzzi nem unalmas amugy? Mi abban a nagy trubaj, hogy ugy odavannak erte a nepek?

              • Teljesen egyetértek. Jó dolog a paprikás krumpli, de ahhoz minek kocsiba ülni, és elmenni az erdőbe KOCSIVAL? Egy társaság egyetlen tagjának sincs kertes háza/telke? Jó, mi is csináltunk palacsintatortát meg barackos gombócot vízitúra közben, de azért akkor eveztünk is napközben. Elmentünk egy táborba gyerekekkel, kérdeztem, házban aludjunk, vagy sátorban? Sátorban! Az egyik legnagyobb buli az egészben a sátrazás volt nekik.

    • A kínok bennünk vannak vagy lehetnek, nem a technológia az oka, Szerintem a kínok egyenesen erednek abból, hogy a valóságtól teljesen (= nem kicsit, hanem mindenestül, lényegileg) elszakadtunk, és ez folyamatosan emeli igényeket. Mindez nyafogóssá és üressé, pesszimistává és elváróvá tesz minket.

      Budiról ebben nem volt szó.

      Vörös bab: arra példa, amikor valaki, egyébként egy kiskamasz elkényeztetetten mindent a tetszése, kénye-kedve tárgyának tekint, mint ha az valami természeti törvény volna. És komolyan szenved, és éhen marad inkább.

      • Annyiban igaz, hogy a passzív városiaskodásnak nem a technika maga az oka, hanem az ember hozzáállása. Hogy nem lát ki a fejéből az ember és dagonyázik a “first world problem”-ekben. Bocsánat, nem csípem általában az angol kifejezésekkel dobálózást, ezt se menőzésnek raktam bele… Ez a fwp nagyjából a nyavalygás szinonimája, amikor rá se jön a nyavalygó, hogy mi a baja voltaképp. Mert egész biztos, hogy _nem_ a vörösbab és nem az, hogy csak huawei-e van, és nem iphone-ja. Annak ellenére, hogy nyilván van, akinek nem tetszik a vörösbab íze és biztos jó az iphone, de éééérted, hozzáállás, prioritások, helyén kezelés.

    • Én is fűtött szobában élek amúgy, de nem áll módomban elfelejteni, hogy kint rohadt hideg van.

      Én nem állítottam, hogy ne dolgoztak volna meg érte, csak annyit, hogy amiért dolgoztak, az sok tekintetben kontraproduktív, zsákutca. Szerintem.

  16. Ezt elmentem magamnak, hogy legyen mihez visszanyúlni. Pontosan tudom mit kéne tenni. Mégis ülök a szobámban a képernyő előtt egész nap, és gépekkel vagyok interakcióban emberek helyett. Mert a gép azonnal válaszol, és nekem rögtön kell a visszajelzés. Ezért jobb a fészbúk, mert mindig ott lébecol pár ember aki rögtön lájkolja amit kitettem. Az e-mailre néha egy egész napot kell várni. Az már túl lassú, és nekem most kell a visszajelzés.

  17. gyerekkoromba’ anyamek elzavartak minket nyari ceges udulobe minden nyaron. utaltam a tomeget (a tobbi gyereket) de nagyon jo volt az erdo melletti fahaz, mert ha a tanarok nem neztek oda akkor be lehetett logni az erdobe es egyedul lenni.
    kaja napi 3x, idore, mindegy mi volt, megettem mert ehes voltam, es neha meg egy fagyi is kerult a zsebpenzbol.
    most is mennek szivesen ilyen helyekre, nekem ennyi eleg lenne.
    a sator kicsit meredek, a foldon alvastol mar huszonevesen is fajt mindenem, de egy sajat szobat kozos furdovel meg bevallalnek.

    • Pedig jó is az. Gyerekeim mindig kérdezik, míg el nem alszanak, hogy melyik zaj mi lehet. Mondjuk sün dörzsöli a tüskéit a sátorhoz. Bagoly, egér/pocok. bakcsó stb. És komoly (kár)örömet okoz, mikor a szúnyogokat hallom – a sátron kívül.

  18. Én a magányhoz szólnék hozzá. Én egyszerűen nem találom a helyem az emberiség sűrűjében. Nem barátkoztam már egyetemen sem annyira, nekem mindig elég volt a szerelmem, akivel folyton együtt lógtunk, és most is elég ha úgy vesszük.
    Nekem sosem voltak csajos programjaim, a barátnőkkel inkább ismerősi szintet ütöttem meg. Nem tudtam soha a gondjaimról beszélni, mert akárkivel beszélgetni kezdek, mindig az az alapfelállás már a kezdetekkor, hogy én hallgatok, ő beszél. Hogy jajte olyan megnyugtató jelenség vagy, jajneked milyen jó a kisugárzásod, máris mennyivel jobban vagyok.( Ezt nem vakításból írom, hanem mert eldobom az agyam tőle.) Ennek eredménye persze azért látható. Mert én mindent megoldottam magam egyedül. Nem volt támogató családom, nem voltak bírátaim akiknek sírhattam volna, így bármi volt ami belül mart, azt nekem magamnak kellett kikezelnem.
    Voltak lánybarátnőim, de elsodródtunk egyszerűen. Én nagyon sokat változtam, ők annyira nem. Szerintem ez megesik, nem egyedi. Ők még most is a kocsmában ülnek, és már februárban a szabadtéri szórakozóhelyek kinyitásáról ábrándoznak. Néha én is vágyom arra, hogy ilyenekre vágyjak.
    Ilyen egyszerű dolgokra. Mint buli, meg mégegy ruha a turiból, meg szigetfesztivál. Néha vágyom arra, hogy én is csak olyan egyszerűen megfogható dolgokat akarjak, mint ház, meg kert, meg toyotaraw4, amit a konszolidált kortársaim. Néha vágyom arra, hogy ne legyen önálló értékrendem, ne tudjak akkor is örülni valaminek, amikor azt mindenki szarnak látja és fikázza, és hagyjam hogy sodorjon az az átlag értelmiségi ár, amiben ciki a tévé de menő az együttalvás. Néha szeretnék én is megnyílni, de akármikor ez előfordult, vagy házasság, vagy súlyos csalódás lett a vége.
    Veszteségként élem meg, ha valaki nem ért meg engem. Elszomorodom, ha csak rámtapad valaki a lelki nyomorával, másfél órát eltölt itt, és azon kívül hogy kér e még tejet a kávéba én meg se szólalok, és nem tűnik fel neki.
    Szeretnék néha én is nagy családi karácsonyt, ahol az a legnagyobb gondom, hogy túl sok a program, és utálom az unokatestvérem férjének a gyerekét, aki piszkálja az enyémet, és szeretnék még februárban is erről diskurálni.
    Azért szeretném, mert akkor több barátom lenne mint most.

  19. Nehéz kérdés. Az az igazság, hogy nem vágyom úgy semmire. Illetve nem ezek a vágyak határozzák meg a mindennapjaimat, vagy az emberekhez fűződő kapcsolataimat. Nem tudok elmenni például senkivel sem vásárolgatni, vagy iszogatni, mert nincs szükségem olyan dolgokra amiket lehet venni a boltokban, az alkoholt nem szeretem, a legtöbb helyen pedig rosszabb a kávé mint itthon. (Ócskább kávéból van.)
    Vágyom az emberi cselekvésekre,a jó dumákra, de a férjemen kívül nagjyából ez senkivel nem történik meg. nem akarok kisgyerekesként a babámról dumálni, hogy miket tud, meg hogyan eszik, mert rohadtul unom. Ő egy tökéletesen működő dolog, bámulatos a fejlődése, és halálosan fáraszt arról beszélni, hogy mi miért nem adunk neki margarinos kenyeret, meg hogy miért nem a boribont nyomjuk neki.
    A munka pedig. Na igen. Úgy dolgozunk mindketten 8-10 órákat naponta, hogy nincs bébiszitter. Csak takarítónő. Kimerítő. Nem akarok róla beszélni, még akkor sem, ha nagyjából rendben van, akkor sem. Még akkor sem, ha szeretem.
    Nem vágyom igazán dolgokra, ásítok ha valaki rákezdi hogy miket látott tök jó áron a hol, meg hogy ha még bejön az a projekt akkor megveszik a házat Pilisborosjenőn, mert kell a gyerekeknek a szabad levegő, meg a játszótér, nem mint ez a kutyaszaros belváros.
    Ami nekem meg tökéletesen megfelel. Nem vágyom el a saját életemből, nincs kedvem jópofizni, nincs kedvem apámmal heti egyszer végigülni egy délutánt, mert család, és hallgatni, hogy micsoda kávé és órasznobok vagyunk, neki akkor se kéne Omega, ha ingyen adnák, nincs kedvem igazából a tartalmatlan fodrászszék bölcselethez, elfáradtam a közhelyekben való felolódáshoz, sok a feladat, lelki is szellemi is, és testi is. Épp gerincsérvem van. Na arra vágyom hogy ne legyen.
    De én általában a vágyaimhoz rendelek egy dátumozást,és akkor az már terv. Fiús szakmában nyomom:)
    Nem tudok terjedelmesen megfogalmazott sóhajtozós vágyakról beszámolni.

  20. Megvettem a Tribe c. dvd sorozatot es tegnap elkezdtem a nezeset. Erdekes, kisse sokkolo. Egy angol ficko kulonbozo torzsekhez koltozik es ugy probal elni mint a kozosseg tagja. Az elso reszben egy azsiai torzsben, ahol mindent egesznek ami az utjukba kerul. nincs elpocsekolt elelem, a patkanynak meg a szoros farkat is elragcsaljak. Van wc malac, ami azt jelenti, hogy a malacot a sajat urulekukkel taplaljak majd miutan a vagosulyt eleri, megeszik…mindent felhasznalnak, semmi nem veszhet karba. Nehez nem elvonatkoztatni es megorizni a hidegvert nezes kozben, fel is fuggesztettem, pedig nagyon erdekel.

  21. “életszerű példa: a siklik, ízlik, feslik stb. igéknek mintha hiányos volna a paradigmája E/3. felszólító módnál”

    Igaz.
    ‘Vonaglik’, nekem ez a példaszó erre.
    Nem tudtunk megegyezni a barátnőimmel középiskolában, hogy az helyes-e, hogy “Eszti, ne vonagoljál már ennyire!”
    Abban megegyeztünk, hogy bulikban vonaglani gáz, és szólunk, ha a másik túlságosan “vonaglik”, csak a szóval nem jutottunk dűlőre.
    Van ilyen szó, hogy “vonagoljál”?
    Mert a helyesírás ellenőrző aláhúzza.

  22. Majdnem ugyanez, versbe szedve.

    Újasszony

    Bizalmas
    körökben,
    unalmas
    tömegben
    kérdik:
    – Sző, főz, mos,
    takarít?

    – Tegnapelőtt jött,
    mondtam.
    Fejkendőt sem köt!
    Szótalan!

    Levelet címez.
    Nem hímez.

    Mézes-mázas,
    mutatós,
    húslevese,
    zavaros,
    étele,
    sótalan,
    élete,
    gondtalan.

    Jaj, istenem mit is tudnák csinálni,
    Árva fejem, hová tudnám letenni?

    Kelengyéje
    kínai,
    lehulltak a
    gombjai.

    Jeggyűrűje
    divatos,
    autója
    piacos.

    Sütni-főzni
    nem kell?

    Modern a nő,
    elkel!

    Add csak babám azt a babos kendődet,
    Hadd kössem be azt az árva fejemet.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s