mélabú

Mintha lett volna már ilyen déja vu-m, igen, ahogy itt hasítok a lombok alatt, mindegy, augusztus, október-e. Május, legyen. Nem is hasítok, fájó lassúsággal, egészen elmerengve biciklizem, de valami lendülete mégis van. Az kell. Inercia. Szép női név.
Oda kéne érnem, vagy nem is? Nem tudom.
Hétfő van. Mi van? Semmi. Tökéletesen bagatell kis csalódás, vártam valamit, ami nem lett, és megint, mint régen, ingott és borult az egész.

Bővebben…

napi stressz

Nekem most ez a legnagyobb stresszforrás. Minden egyes hétköznap.

Nem az, hogy nyíg a gyerek, nem az, hogy megint nem fizettem be valamit (az efféle halogatásnak meglepően nincsen következménye), nem az, hogy ma sem tudtam tizenkét oldalt lefordítani (ennyi a penzum), nem a forgalom biciklivel, és nem az, hogy oda kell érni valahova — úgyse érek oda.

Hanem hogy Bővebben…

paprikaszív

A kaliforniai paprika, a piros, tudjátok, amit János nem szeretett, és én se szerettem, előbb igazodásból, aztán kegyeletből, de aztán szembenéztem a kaliforniaipaprika-démonnal, és vállaltam: szeretem a férjem, és szeretem a kaliforniai paprikát, és ez nem zárja ki egymást, de aztán jött a ketogén, és a ketogénnek a kaliforniai paprika a marcipánja, úgyszólván, szóval legfeljebb dekoráció a molekuláris darabka is,

a kaliforniai paprika úgy adja magát.

Muszáj abból, ott, ahol úgy dudorodik, kivágni szívet.

Ha már úgyis kés.

Mert vettem a cébéában pontgyűjtős késeket, a gyerekeim ragasztották a matricákat be ügyesen, de szórendjeimet én szeretem ezeket!, svájci tervezés, japán gyártmány, vagy fordítva. Ún. zöldséges kés (de egy igazi szakácskést is). Ez is úgy adja magát, hihetetlen élvezet az igazán éles, új penge (meg veszélyes is).

Kettőt kell kivágni, a két kicsinek, esznek épp, minden csupa morzsa, én már látom a jövőmet. Bővebben…

elégeti a naplóját

Te megsemmisíted az emlékeidet? Voltak nagy kidobásaid, égetéseid, fényképösszetépéseid? Dunába hajított jegygyűrű? Könnyűbúvárok felbérlése baráti áron?

Miért csinálják azt emberek, hogy akár naponta, azonnal is törölnek leveleket… jó, ezt még értem, bár nekem nem szokásom ez se: akármi fontos lehet később (kivéve a csekkszelvényeket, azok nincsenek meg, hehe). De hogy a hajdan dédelgetett, oly fontos leveleket, e-maileket, tárgyakat egyszerre, indulatból vagy hideg racionalitással kidobják, megsemmisítik? Én ezt nem értem.

Annyit értek belőle, na jó, mégis, hogy

  1. így kevesebb a cucc, ami mindig előny (tudjátok, ha minden nap kidobok harminc tárgyat a szokásos szeméten felül, és nem kerül új a háztartásba, 2027-re rend lesz.
  2. ezzel el vannak rendezve felelősen a dolgok: ha jó megsemmisítési technikát választasz, nem olvasgatja a naplódat, erotikus levelezésedet senki véletlenségből (anyós! takarítónő! kamaszgyerek!), vagy épp a halálod után.

De hogyan képesek rá? Mit éreznek közben? És nem bánják, hogy az értelmezéseik arról a múltbeli eseményről így megkövülnek, vagy épp lassan eltorzulnak, csak a csalóka emlékeik maradnak? Egy előbukkanó tárgy vagy dokumentum nem tud majd megértést jelenteni később.

Gyerekrajzokat vetek épp tűzre, és megszakad a szívem az utolsó irkafirkáért is.

Könnyű annak, aki sokat költözik. Aki külföldre megy. Akinek elvész, megsemmisül  sok tárgya. Vagy akiben van hajlam időnként átnézni, rendszerezni, selejtezni a dolgait.

Én ilyet soha. Dokumentáló, felhalmozó, érzelmes-hűséges hajlamom az eredete, és legendásan kaotikus otthonom az eredménye annak, hogy a legizébb kis sunyi tanítvány karácsonyi, jójegyreményű üdvözlőlapjával sem cselekszem ilyet. Bővebben…

enteriőr

Ma estére már csak képek, hangulatok, holnap és holnapután lesz az intellektuális magamhoz nyúlás — én, ha nektek volnék, bekészíteném előre a kotyogósba a Lavazzát. (Abszolút szarvashiba, megyek barista képzésre amúgy.)

Mint a képen láthatjátok, megmostam a hajam.Képernyőfotó 2015-10-20 - 15.42.31

Bővebben…