portrék 12.: segítek szívesen

Jaj, a néni a földszinten!

Nem tudok úgy bejönni az épületbe kutyával, gyerekkel, hogy ne bukkanjon fel. Fülel is talán. Nyílik az ajtó, hagymás étel szaga tódul ki az eddiginél is töményebben, és jönnek a kommentárok, tanácsok, kérdések, bizalmaskodás.

Ma a kutya a kinti járdára pisilt, megyek lelkiismeretesen a vödörrel, nehogy balhé legyen a jellegzetes, sávban csordogáló tócsából is. Ám a vödör füle, nincs az az isten, elengedi magát a lépcsőn, és húsz liter víz folyik szét és le. És persze azonnal esemény van, nyílnak az ajtók, hallom az értetlen és kotnyeles megjegyzésket, grr… felmosom az egész lépcsőházat, de nem fogják elfelejteni.

Egyszer (először, még friss lakó koromban) helyretett: a bicikli nem való ám ide! Nem akartam konfliktust, bólogattam, mentem tovább. De ő mondja, mondja, a régebb óta itt lakó jogán: kint kell lekötni! Vegyen egy ilyen erős láncot! Mosolygok. Az én biciklim, az én felelősségem, a cipelés is, az is, hogy ne fagyjon szét, ne lopják el, ne parkoljanak rá. Itt persze nem én vagy a bicikli a lényeg, mi csak ürügyek vagyunk. Hanem hogy ő jobban tudja, és ő fogja megmondani. Mintha a világháború tört volna ki, szólt másoknak is, összecsődültek, ott sopánkodtak, hát szörnyű.

Aztán persze, ahogy az ilyen társasházban zajló, kicsit csehszlovák filmekben történni szokott, a kutyám egyszer jó érzékkel galádul odaszart a küszöbére. Nekünk ez csak később derült ki. Nem tagadtuk, exkuzáltam magam, sőt, kedves gesztust tettem szaloncukrok formájában.

Magukkal volt a probléma? – kapott el utána. Nem tagadtam. És ezek után, ugyanő, jaj, magának van az a két gyereke…? Szeretem a hatást: három, mondom. Vigyázok rájuk szívesen, vagy vasalok. Segítek, amiben csak tudok.

Nagyon kedves, mondom. Köszönöm.

El lehet ezt intézni annyival, hogy az öregek unatkoznak? Vagy ez a helyretevés egy formája, hogy ő segít? Mit csinálok szarul? Vagyis, mi látszik abból? Netán kis nyugdíjkiegészítésre gondol? Kapcsolódna talán, jó lenne valami tevékenység, és megszánta “az asszonykát”, aki mindig egyedül…?

Látom ám a tekintetükön. Minden nap áthasítok a Cs. utcán, néha a szembeforgalomban, a kormányomon egy gyerek, de van, hogy hátul is egy, megdecemberült és besapkásodott, felprémesedett az a napfényes bringás vagányságunk, és mindig jön szembe a régi ismerős azzal a messziről felismerhető haszongépjárművével, eléggé tetszik is, mi tagadás, és látom a tekintetén, hogy jaj, ti szegények.

Onnan elképzelhetetlen ez, amit pedig én döntésből és fogamat nem szíva.

Minek szívnám, nincs rajta lyuk.

Részünk minden nyomor,

De szabadok vagyunk!

Drága jó L., nekem nem dísz az izom és az erőnlét. Sem a jó kedély. Ezt csak így lehet.

Van egy csomó ember, akinek én henye és mulasztós és irritáló vagyok, aki bezzeg. Másoknak meg szívösszeszorulósan vagy megszólósan peremhelyzetű. Hátralék is van, sunnyogás néha, határaim közele. A tudat, hogy mindez – a napok sora – csak makkegészségesen megy, olyan gyerekekkel, akik csinálják a dolgukat, nincs hiszti, nyaggatás, unatkozós követelőzés.

És én megpróbálok a henye-olvasatban és a perem-olvasatban is ugyanúgy viselkedni, és erre, ahogy nem értenek, és nem tudnak dobozba rakni, inkább büszkének lenni.

Mert nem vagyok nyomott, keserű, kikészült. Mindig jön a helyzetkomikum, vagy elmegyünk Juli kedvenc pocsolyája mellett, beesik a pluszmeló, kapok egy szívmelengető esemest. Eleve: van telefonom, és rajta egyenleg! Fantasztikus.

kedvenc pocsolya. jelenleg deres. vándor laci felvétele.

Egy arc, jön fölfelé. Mi lefelé, régóta. Ma tüskés zúzmara az ágakon, sokat gyalogoltunk, és a Juliska csendesen sír, hogy ő fázik, arcára dermed a könny. Az arc egy hatalmas, nagyítós lencséjű szemüveg, a fél arcát fedi. Egy idősebb, derűs nőé, aki mindenkivel kedves, ebben áll a nyomora. Lelkészek önkéntese, úgy hívom, templomszolga-típus. De genya vagyok, de tényleg. Néz minket, felszegett fejjel, üdvözült arccal, bele az arcunkba. És mindjárt megszólal, szóvá tesz, kérdez valamit, hogy mi hogyan, hol, és szegény kislány, és egy jókedvű jajjal fog kezdődni, amit mond, és mormolom némán, ne, ne, kérlek, ne.

Ítélek. És nem is hallgatom el, mert író vagyok, és láttatni akarok, és ez a nő, illetve a stilizált, szövegbe helyezett mása most áldozata az én élességemnek, kifejezésemnek.

Véleményem van. Kinézet alapján. Nem akarom, hogy ez a nő megszólítson, az arcomba bámuljon, kedves legyen velem, kapcsolódjon. Negatív hullám önt el. Nem akarok mindenkivel kapcsolódni. És közben a Szilvi nénit, a hibátlan stílusérzékű, egyébként ifjú-nagymama óvónőnket, megdicsérem, hogy milyen szép a karácsonyi ünnepre fölvett ruhája, meg az egész nő. Külső alapján ítélek. Szilvi néni igen, egészarcaszemszem nő nem. Jobb, értékesebb embernek gondolom azt, aki csinos, vagyis olyannak, akinek szívesen vagyok a közelében. Micsoda személyválogató vagyok én!

A földszinti nénivel is. Nem lehet az egész életem politikai kiállás.

Vajon mások rákérdeznek-e így minden egyes feltoluló véleményükre? Kiteszik-e az automatizmusaikat a morális próbának?

És azon filózom, van-e az a helyzet, hogy elfogadnám a néni segítségét. Beengedném a lakásba, tudna az életem részleteiről, tenne-venne ott. Szófogadásra inteném a gyerekeimet.

De hát én viszolygok ettől a kíváncsiskodástól. Dolgom-e úgy reagálni, hogy ő jól érezze magát? Érzem a nyomasztó megfelelésvágyat: hogy a másik akar valamit, és én igent mondok. Aki segíteni akar, annak én mindig is rémülten mondtam igent, és nem csak azért, mert a férjem haldoklása idején felmértem, hogy én többé, ennyire családtalanul, nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármilyen segítséget visszautasítsak. Hanem hogy érezze, hogy ő fontos, tud nekem segíteni. Legyen az, amit ő akar, és akkor szeretni fog.

Ma már tudom, milyen kétélű dolog ez, mire használja a nem őszinte, inkább kíváncsi segítő ezeket a helyzeteket, és hogyan rója fel később azt, amit maga ajánlott fel. Segít ő, de fel fogja tenni a kérdést, hogy én miért nem így vagy úgy, ahogy ő tenné. Vagy hogy van az, hogy én eközben… szeretne velem lefele lenni, jótékonyan, egyirányúan lefele, és akkor észreveszi a zavaró részletet, és szembesül azzal, hogy nem tud. Nem vagyok alkalmas arra, hogy fölényben érezhesse magát, mint ahogy nincs is, mert mi, ha nem is a hagyományos értelemben, de hatalmas luxusban élünk. Mert nekem nem volt jó, nem volt elég szabad az, ahogyan például ő él. Hát akkor én nem is szorulok segítségre, vagy hogy van ez? Nem. Vagyis, igen. Nem tudom magam belőni a skálán. Skála nem létezik.

És nem csupa egyenes szándékú segítő van. A nők és nénik, de néha az erős, derék fiatalember sem látja a jogosultság határait. Hogy a hatalomátvétel és a lélek bekebelezése nem jár. Voltak olyanok, és köztük profi is, akiknek a segítség feljogosítottság volt, belenyomulás a terembe, véleményezési alkalom. Aki elmondja, hogy én mindent rosszul csinálok, én meg kínlódva nézem közben, milyen béna a szemüvege, és még bajszos is (nézném-e amúgy is? megint külső alapján ellenszenvezek!). Továbbá, fejtegeti, családon belüli erőszak nem is létezik, a média találta ki. Vagy hoz a gyerekeknek ajándékba Nagymagyarország-matricát. Sunyiban mormon hire téríti őket, csakis a lelkük üdvéért.

Én ezt extra rosszul viselem. Általában az ásatag viszonyokat, a függést. Az életkor jogán szerzett tiszteletet, a lekötelezettséget, a kordában tartást. És hát olyan vagyok, hogy a hála sem némít el, ha véleményem van, és akkor borul minden.

Nekem kell okosnak lennem, és figyelnem a hamisság-detektoromra. Ma már nagyon ritkán fogadok el és még ritkábban kérek segítséget. Beleszakadni emelt fővel inkább, de nekem ne magyarázzon meg manipuláljon senki. És nem arról van szó, hogy másképp hajtogatja a pólókat. Hanem meg akar változtatni. Negyedik gyerek vagyok, sokszor kaptam szeretet és empátia helyett feltartott mutatóujjat, amely a köteles tiszteletre és hálára int. Olyantól, aki tényleg azt gondolta, hogy ő jót akar, és én minek dacoskodom. És felnőttként is leugattak a testvéreim sokszor.

A földszinti néni, nincs kétség, vámpír. Manipulatívan kommunikál, megfigyel, kioktat, magát nyomja az arcomba. Csak elmenekülni lehet a beszélgetésekből, mert neki nem drága az időm. Látja, hogy rohanok, beáll az útba. Ez itt az ő sztorija, nem a miénk. Megértünk minden magányos öreget, akik szeretnének hasznosak lenni, kapcsolódni. Sajog a szívem, annyira. Ismerjük azon, jellegzetesen kelet-közép-európai okokat, amelyek ilyenné tették őket. De nem áll módunkban garantálni, hogy kontrollálhassanak. Ez voltaképpen egy népmesei prototípus: a vénasszony, aki a fiatalokra utazik, tőlük, általuk marad köze az élethez, mert önjogon csak a hagymaszag van. Bele akar vinni a szövevénybe, ahol neki joga van, tudhat, érinthet, megmondhatja.

Kimentem, most meg vadas. Talán mégis.

20 thoughts on “portrék 12.: segítek szívesen

  1. Én a világból is kiszaladnék amikor ezt hallom, hogy “dehát csak jót akar”. Ja persze, azt akarja ami neki vagy szerinte jó. Arra meg nagy ívben tesz, hogy esetleg másnak mi.
    Amikor 20 voltam egy irodában ültem egy majdnem 50 éves nővel, annyira látom magam előtt amikor rám ordított, hogy tiszteljem a korát, közben meg úgy viselkedett, hogy azon nem sok tisztelnivaló volt. Most már negyven vagyok, de még mindig nem értem, hogy valakinek a korán mit is kellene tisztelni?

    • Bennem meg az van, hogy békén hagyom “a fiatalokat”. Nem akarom nekik elmagyarázni az életet, nem ítélem el őket a telefonnyomkodásért, nem zavarnak. Gyakran nem is gondolok a korkülönbségre, néha erővel figyelmeztetem magam, hogy ja, ő még nem élte ezt meg, nem volt a csinálja ezt a naplementés-monogám-féltékeny hisztit pl.

  2. A lányommal élünk ketten. Falusi viszonylatban elképzelhetetlen, nem is nagyon tudok itt olyat, aki így. Nem különösebben változott az életem, eddig is én intéztem mindent, csupán az amúgy sem sűrű autózás szűnt meg, de lényegében eddig is bicikli volt meg busz. És az elején jött ez, hogy ha segíthetünk, tényleg, bármiben, de bármiben, szólj azonnal kezdetű mantra. Nem kellett. Egyedül az anyámtól fogadom el, mert muszáj, a munkám miatt. Mástól nem. Nem akarok soha függeni, lekötelezett lenni, mert abból jó nem származik. Nem kellett az ingyen tűzifa, mert tudom, hogy a drága csizmát vizslatják a boltban, mondja is a fancsali képű, aki ötvenes szőke lófarkas, ahogy itt mondják “vénlány”, szar munkahellyel, kínai cipőben, közben kőgazdag, de nem vesz semmit, semmit egyáltalán, nehogy meglássák, hogy van. Nem tudom, amit írsz, hogy külső alapján, hát nekik valahogy kiül az egész lényükre az, ami taszít. Az jó, hogy szomszéd nincs, csak nyaralós, nincs nénike, meg is őrülnék attól, vagy létrát tetetnék az ablak alá, és ott járnék ki.

  3. Anyám ilyen, hogy segít, de felteszi a kérdéseit. Sokszor van szükségem a segítségére, többször, mint szeretném, el is fogadom, de emiatt meg furdal a lelkiismeretem, hogy így mintha kihasználnám, hogy közben ezt gondolom róla. Ha ez érthető. Mindig megbántam, ha csak egy kicsit is többet mondtam neki magamról, magunkról, mert tovább gondolta. Nem érti, ahogy élünk, nem hiszi el, mert ő nem így képzeli. „Lehetne autótok, modern fűtésetek, szép fürdőszobátok, miért van ekkora kosz, ilyen tűzhelyen nem lehet főzni. Azt hittem, hogy hercegnőt neveltem, akinek nagyobbak az igényei. Nem értem mi van veled, hogy ilyen körülmények között milyen kiegyensúlyozottnak tűnsz.” Megmondom neki, hogy így akartam élni mindig is, de szerintem nem érti, hogy én ezt hogy értem. És sajnos tényleg jobb lesz, ha egyszer majd nem kell a segítsége, de hát olyan nem lesz meg vágyom is rá, hogy fordulhassak hozzá, csak értené meg a lényegét.

    • Milyen a tűzhelyed? Miért nincs autód? Hogy élsz? Mitől vagy kiegyensúlyozott? Mi a lényege az életmódotoknak?

      Mit jelent a kosz? És a hercegnő?

      Tévét nem birtokolni, őstermelni, fát aprítani gyakran intellektuális luxus.

      • Olyan családban nőttem fel, ami majdnem tökéletes, pláne kívülről nézve. Anyám az igazi patent háziasszony, mindig tisztaság, sütemény, értünk is mindent megtett. Apám ugyancsak ez, csak a férfiváltozatban. Tipikus anya-apa, ők maguk nem látszanak ki emögül. Anyámmal van valami viszont köztünk, amit sosem bírtam értelmezni, nem fogad el, a kezdetektől nem, nem szeret, nem tudom. És velem mintha örökké olyanok történnének, amik ezt alá is támasztják, hogy így nyilván el sem várhatom. Sok dolog van, de az ide tartozó szál, hogy anyósom halála után úgy döntöttünk (majdnem 20évvel idősebb nálam a férjem, ezen is sokan szeretnek megdöbbenni, a szüleim sem fogadták el), hogy az ő házában fogunk együtt élni, kizárólag érzelmi okokból, mert tényleg élhetnénk máshol is. Nagyon régi ház, gázkonvektoros fűtés, csak ott fűtünk, ahol vagyunk, szóval jelenleg hideg van, sok szoba, amiket nem is használunk és sok kacat, ami itt maradt és még nem volt időnk vagy akaratunk dönteni a sorsukról. Tényleg van kosz is dögivel és káosz meg eldöntetlen kérdések, amikre anyám azonnal válaszokat akar. Van autónk, de szintén régi és nem nagyon használjuk, nem is tervezünk másikat. Nem kell, nem érdekel, eszembe sem jut ez a kérdés. A hercegnőt szerintem úgy érti, hogy ehhez képest tényleg születésemtől mindenhová kocsival vittek, mindig volt meleg, új dolgok, finom ételek. De csak azóta érzem ezt a perverz kiegyensúlyozottságot, amióta ebben a házban élek, ahol néha tényleg jéghideg van, és sokat kell még tennünk érte, minden nap kell valamit tennünk, mindig tönkremegy valami, dolgozni kell a kertben is és sokat kell gyalogolnom meg cipekednem. Azóta a munkámat is szeretem. Anyám fintorog ezekre és szerinte többet érdemelnék. (vajon miért meg mit?) Ugyanakkor azt mondja, hogy örül, hogy milyen jókedvűnek lát és nyugodtnak. Szerintem csak arról van szó, hogy szeretné, ha az ő elképzelései szerint alakultam volna, ami hasonló az ő életéhez: korombeli férfi, házasság, szép lakás, gyerekek, szóval semmi olyan, amit mások előtt el kell hallgatnia, vagy magyarázkodnia miatta. Igazából nem előre döntöttem el, hogy máshogy akarok élni, mint ahogy felnőttem, inkább most utólag, hogy belekerültem.

  4. Jaj, nagyon ismerős. Szomszédok: milyen ház az, ahol nincs délben az asztalon az ebéd? Neked van időd lófrálni? De amit az ötven éves nénikről írtok, azt ne értem. Vagyis ijesztő, nagyon. Elmúltam már jóval ötven, de este még kiszaladok a befagyott tóra egyet korcsolyázni, (biciklivel!) és nem szólok rá a gyerekekre, hogy vegyenek sapkát… És örülök, ha legalább valaki elutazhat télen a meleg éghajlatra, akkor is, ha én éppen most nem. Sokkal jobban érzem magam, mint ahogy kinézek, de ez van. Puszi mindenkinek.

  5. Van egy barátnőm. Ismer 10 éve, tud rólam mindent, a fájdalmamat anyámmal kapcsolatban. 15 évesen a nagyihoz rakott, és többet az ő házába legálisan nem léphettem be, ő új életet kezdett egy férfival, aki elvárta h anyám a régi életét úgy zárja le h a gyermekeit rakja el valahova. (kispolcra pl)
    Ez a barátnőm egyedül nevelte fel az kislányát, aki ma 19 éves. Férfiak jöttek-mentek, de az egyik Béla mellette maradt. Sajnos a kislánnyal nem sikerült felhőtlen kapcsolatot kialakítani, hiába a horvátországi nyaralások, stb. A barátnőm erőn felül megtett mindent h a kislány semmiben ne szenvedjen hiányt. A színésznői karrierjét multira cserélte, xanaxon él konkrétan.
    Nos a kislány 19 évesen egy vita alkalmával az összes fájdalmát az anyjára zúdította (h mi volt jogos ki tudja, de mindenesetre ő így érezte) és elment otthonról. Azóta eltelt fél év és nem beszél az anyjával. A barátnőm pedig csak sír és sír h hol rontotta el.. sajnos a párját Bélát is okolja azért, mert a kislánya nem tudta ezt a kis hármas életet elviselni.
    Most karácsony van a szeretet ünnepe, és mi anyuval ugyanúgy titokban “ünnepelünk”, most már nálam, de régebben volt hogy egy kihűlt panzióban. Nem, nem tudom megszokni ezt, pedig 41 éves vagyok már.
    Kérdezem a barátnőm, aki annak idején elítélte anyámat ezért a tettéért (h kirakott az életéből) hogy jön ide a kislányod, hisz Béla látni sem akarja. “oh hát a Béla vidékre utazik 1 napra,-azalatt ide jöhet a lányom, hát nem??” szóval lehetünk okosak, mások helyett, ítélhetünk, lehet stabil értékrendünk, bármi változhat, és olyat rak az élet elénk, h na.
    anyu ájfon hetes telefont akar venni nekem.

  6. Ó, de ismerős nekem, amiről írsz! Az én életemben hatványozottan jelen van a belemászós segítséggel kapcsolatos probléma. Nem tudom, hogy a habitusomból adódik, vagy abból, hogy nem látok, de álandóan meg akarják némelyek mondani nekem, mit hogy csináljak, formálni akarnak, én meg nem akarok formálódni, és ebbőladódnak a komfliktusok szépen.
    Az egyik ilyen “drága ember” pl, eladott nekem egy kabátot, hogy hát ő ezzel is segít nekem, amit aztán mégse hordtam, hanem elajándékoztam valakinek. Mikor megtudta, kikelt magából, mintha az életére törtem volna, hogybiztos valaki lebeszélt a kabátról,pedig milyen jól állt nekem, és hát akkor most hogyhogy nem fázom, mi melegít engem, netán az Istenem? Olyan mértékű gonoszság tört fel belőle, hogycsak néztem. Soha többé nem kérek tőle semmit, ezt se kértem tulképpen…

  7. sziasztok, ujbol.. nincsenek ekezeteim, stb. nezzetek el. regen nem irtam, csak olvasgattam, de ez most kihozta…nagyon ertem, amit irtok, nekem is volt szomszednenim, van ilyen anyam stb. a csodalkozo, sajnalkozo tekintetekrol annyit, hogy pont ma reggel tortent velem, hogy alldogalltam a jarda szelen egy gyonyoru zuzmaras fuzfa alatt sem sapka, sem sal, vekony farmerkeben, de jo a s…gem benne, vartam valakit, aki kesett egy picit,kozben enekeltem, hogy jeeeegboool vagyoook…..olvaszd fel jeeeeg sziiivemet….nna azok a tekintetek, amiket kaptam..furcsallo, nemtudomhovatenni tekintetek feldobtak a napomat.

      • koszonom, igen, megerkezett a celszemely, bearanyozta a napomat. hianyoztatok ti is, de olyan porgos nyaram volt, keves idom volt olvasgatni, irni meg kevesbe akartam atgondolatlanul, de nemegyszer volt olyan erzesem, hogy ha ezt a lanyoknak elmeselhetnem…osszessegeben jol vagyok, megtalaltam a mosolyomat, ami a tavaly meg celom volt. mindannyiatoknak boldog unnepeket kivanok, jovok meg…

  8. Nekem ebből most a jajszegény tekintetek ismerősek jobban. Hátibabával szoktam ilyeneket kapni. Hátibabával plusz kézen fogott háromévessel hatványozottan. És nem értem. Nekem ez jött be jobban, kényelmes, imádom, repülni tudnék, és kívülről mégsem ezt látják. Ez biztos valami beidegződés, mert még a férjem is. Én nagyon megörültem, amikor egy kirándulás közben lefotózott minket a hátunk mögül, végre egy tökjó kép a csajokkal, és mégse teljesen beazonosítható, fel is raktam a zinternetre mindjárt. Reakció: nem örül neki, mert úgy tűnik, mintha egyedül lennék hagyva, cipelem az egyiket, húzom magam után a másikat. Talán mindenki szerint ez van.

      • Igen, hordoz 🙂 és többnyire jelen van. Programok, utazások tervezésébe szokott belemerülni (-csavarodni), én meg visszarángatom, hogy héhahó, tökjó lesz márciusban persze, de azért itt és most is kellenél a huszadik szállás csekkolása helyett.
        A szeretetteli légkörben ki szoktak jönni belőle ilyen vélemények. Én meg ha olyanom van rákérdezek, hogy ezt most tényleg így-e, vagy automatán tolta csak. Sok a beidegződés, mondjuk gondolom nekem is, csak más témákban.

  9. Kedves “negyvenes férfi”, nagyon unom az ilyen nőgyűlölő, fogcsikorgató, önsajnáltató fejtegetéseket, amelyekkel minden kapcsolódás, személyesség, bemutatkozás nélkül rendszeresen elárasztjátok a blogomat. Semmire nem mentek ezzel, se a saját életetekben, se a nőkkel, se a neten. Sajnálom, hogy kudarc az életetek, de aktív részetek van benne, nem lehet mindig másokat hibáztatni. Alapvetően, elemien nem értitek a blog lényegét: ez itt nem sima nőlobbi, hanem egy másik dimenzió, igazságos, kapcsolódó, szabadságalapú, örömelvű, kölcsönös, őszinte. Félelmetes is lenne, mert az én világomban el szabad válni, nem egyformák a napok, intenzíven jelen van mindkét fél, és sodró a szex. De csak azért, mert nem erőszakol meg senki az elvárásaival, szeretet van, igazi, nem hatalom- és érdekalapú egyezkedés. Én éltem ilyenben, és nem adom alább. Nőknek sem megy át az itteni lényeg, de szerencsére már nincsenek itt azok a beszorítottak, akik annyira elromlottak az életükben, hogy a posztjaimat és a kommentelést férfihibáztatásra használták.

    Nem lázadni kell, nem harcolni, és nem behódolni. Tévedsz abban, hogy két út van. Ne legyél papucs. Ne legyél nőkihasználó zsarnok. (A papucsok nagy része is passzív-agresszívan a nő helytállásából él, nőkihasznál – sokan áldozatként nyavalyognak a neten, miköben bántalmazók.) Legyél együttműködő. Vedd ki a részed a közös teendőkből. Legyél olyan, aki jelen van, és aki aktív, nem csak igazodó, aki kezdeményez, és akit tisztelni lehet. Felejtsd el, hogy a nő dolga az otthon és a család, te meg jössz-mész, pihensz, mert ez olyan érdemtelen szabadságtöbblet, amely mindig megbosszulja magát. Nem vagy kihagyva semmiből, csak lusta voltál. Tedd oda magad! Ne hagyd magad zsarolni. Ilyen partnert keress. Nőjél fel. Nem kötelező nősülni.

    Abban tévedsz, hogy a közös otthont működtetni, közös gyereket gondozni, közösen megtermelt szennyest, koszt, mosatlant eltakarítani a nő dolga, és abban a férj, ha jó fej vagy ha erőltetik, majd segít.

    Sok asszonynak okés az, ha a férfi elmászkál a barátaival, meg a hobbiját űzni, az a bibi, hogy ő viszont nem mehet sehova, csak féltékenykedés és rossz anya vád terhe alatt. Vagyis, az a default, hogy ő csinál mindent otthon. Miközben apa nem érti, miért kedvetlen az asszony, és szexet követel.

    Mi itt ebből akarunk kiszállni, ki is szálltunk.

    • …de te nem vagy új, Depositium Fidei, Jakab Béla és Szent Ágoston (!) néven már próbáltál tartalmakat ideerőltetni.
      Nem fogok veled vitázni. KÉRLEK SZÉPEN, MENJ INNEN, keress magadnak más célpontot.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s