…idén mindennek a megúszása, amitől nekem idegesítő a karácsony: dekoráció, család, utolsó napi rohanás, tanárok és edzők kötelező meglepése, karácsonyfa, nagytakarítás, trakta, kötelező ételek, szaloncukor, vásárlási kényszer. Bővebben…
Ó, hányszor volt már ez, hogy Bővebben…
Testi érzetek. Soha nem beszélek róla másoknak, mert nagyon saját – őrizgetem, egyedül dédelgetem inkább. Hasonlít a szexuális vágyhoz és fantáziákhoz. Valóságos identitás, közérzetem leglényege. Védjegy és saját felfedezés… nehogy már másnak is ilyenje legyen.
És azért se beszélek róla, mert hülyén hangzik.
De most megpróbálom.
Én például Bővebben…
Utolsó magazinoldalak műfaja. Ön-villáminterjú. Bővebben…
Ez az a poszt, amelyben nyilvánosan is leteszem azt az örök kényszert és önnyomasztást, hogy jó ember legyek, használjak a világnak. Hogy valahogy kihozzam a pőre, nyomorúságos valóságból, hogy én mennyi mindent teszek a “jobb világért”. Ez olyannyira áthatotta a huszon- és harmincas éveimet, hogy zsarolható voltam vele, és iszonyú frusztrálttá tett.
Ma már el sem olvasom az ökotudatos magazincikkeket, hányok tőlük – két samponreklám között. Amúgy is, én 1996-ban tartottam ott tudatilag, ahol ők most se. Ők aktív lépéseket javasolnak: VEGYÉL lebomlós kutyakakizacskót, SAVE THE WORLD feliratú, cuki, csini, csajos pólót, hibrid kocsit, és újrahasznosított papírból gyártsd ám a sem nem szép, sem nem öko karácsonyi dekort. Fogyassz! Mit csináljanak, ez kell az olvasónak. Én passzív módon, nemfogyasztással csináltam, amikor még elhittem, hogy számít. És ez nem magazinba való.
Most is csinálom, amúgy, it’s a must, csak már nincs ideológiai heve. Bővebben…
Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?
A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.
(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)
Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?
Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. Bővebben…
Mondják nők, elég jellegzetes hangsúllyal.
Ráhagyom.
Fel se veszem!
Nem adom meg neki azt az örömet, hogy foglalkozom vele.
És amikor ezt mondják, olyan furán harsányak.
És olyankor mondják, amikor az agresszor nincs jelen.
Sokszor, indulatosan mondják ezt, hogy nem veszik fel. Szidják a háta mögött azt a valakit, akire, ugye, ráhagyják. Bővebben…
Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.
Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.
Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.
*
A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem. Bővebben…
Előre figyelmeztetem a posztban említett történet szereplőit (magukra fognak ismerni), továbbá azokat is, akik hasonló történeteim részesei, és még azokat is, akiknek olyannyira szigorúak a másokra vonatkozó erkölcsi normáik (vagy szerencsések a körülményeik), hogy felháborodtak például ezen a poszton (a továbbiakban: undorító, kicsinyes kispolgárok), hogy
nem kell olvasniuk, itt lenniük, senki nem kötelezi őket erre.
Ha várhatóan szarul fog érinteni az én verzióm kimondása, akkor hagyj fel ezzel a gyermekded szokással, hogy engem figyelgetsz. Ha pedig azt keresed itt, hogy mit lehet ellenem felhasználni, akkor legyél tisztában azzal, hogy téged az én nyíltságom, valójában a tények zavarnak, és veled van a probléma. Ez a fajta rosszindulatú kíváncsiság jellemgyengeség, megoldása, kezelése és következményei nem tartoznak a bloggerre, és nem is érintik az ő megéléseit, világát, döntéseit. Ha fel akarsz háborodni, ha ürügyeket keresel, fogsz is találni. A te döntésed, mit olvasol, szeretsz-e felháborodni, mihez kezdesz az itt olvasottakkal. Mindenesetre engem mulattatnak a vehemens, vádaskodó, nagy svunggal, ám gyengécske íráskészséggel megírt reakciók.
Persze az is lehet, hogy bölcs előrelátásnak gondolod, hogy szemmel tartasz – a kíváncsi szűk szeműek, továbbiakban: KSzSz-k általában ezzel magyarázzák ezt a kínos gyarlóságukat. Ne kend rám a saját saradat, és ha ezt teszed, ne várj méltányos, jó fej reakciót, majd ostotrozz azzal, hogy én vagyok az agresszív és mi ez a bánásmód.*
Most kezdődik a poszt.
Mi tagadás, már képes vagyok élvezni is. Hogy mit? Bővebben…
https://csakazolvassa.hu/2016/09/21/elidegenit/
Ezt a posztot most azért tettem ki a főoldalra, mert, képzeljétek, a PAS-ról, ami az “elidegenítési szindrómát” jelenti, konferenciát szerveznek, mégpedig kormányzati támogatással.
https://www.facebook.com/events/125289701494834/
“A konferencia fővédnöke Nyitrai Imre, szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár.”
Olvassátok el a tavalyi posztot, minden benne van. A lényeg most, csak bevezetésképp:
a szülői elidegenítésnek nevezett, hivatalosan nem is létező kórállapot, vagyis az, hogy az anya boszúból az apa ellen neveli a gyereket, miközben az apa annyira szeretné a gyereket, jaj, hát mennyire, soha jobban, és ej, micsoda harmóniában voltak/lennének ők, nem más, mint nőgyűlölet és bosszú. Ezért is a PAS az anya kicsinálására jó pénzért vállalkozó ügyvédek kedvenc fordulata. Bővebben…
Most eléggé álmos vagyok, csak felsorolom a kisebbeket és a nagyobbakat. Kissé elméletiek és közéletre reagálók voltak a posztok mostanában, kevés volt a személyesség és a konkrétum, kivéve az utolsót, amelynek történetmagját viszont nem részletezem (az önismeret fontosabb is). Szóval, mivel tölti mostanában Malacka a napjait? Bővebben…
Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.
Ott állni a szélben. Bővebben…
az összes aktív, majd “továbbra is olvaslak, de nem kommentelek, szép napot” állapotba fordult kommentelőnek
Ismét megválaszolom azt a kérdést, amelyet az új olvasók rendszeresen feltesznek, de most a zaklatástémában is mindig megjegyzik: miért csak a férfiakat szidjuk? Hát a nők is szoktak… Az erőszaknak nincs neme (ezt még Puzsér is tolja). Bővebben…
Az elmúlt napok témája számomra ez. Személyes ügyben és a Közéleti Kommentolvasásban is megjelent:
tény és vélemény.
Mennyire nem értik e szavakat! A magukat okosnak hívők, hosszú mondatokban fejtegetők, okos terminológiát és szerkezeteket használók sem.
Tény és vélemény különbségét kiélezik, bizonyos állításokra rásütik, hogy az “csak” vélemény, és ezt a különbségtételt arra használják, hogy az állítást semmibe vegyék, lesöpörjék az asztalról, betudják valami szubjektív kis semmiségnek, amellyel nem kell számolniuk. Nem számít, hiszen az csak egy vélemény, különben is, az övé ez, az enyém meg más, mindenkié más, tehát nem is kell figyelembe venni… Tényeket követel.
Pedig nem a véleménye a más. Hanem az érdeke. És ez teszi szándékosan ellentétessé a véleményét.
Például az az érdeke, hogy ne derüljön ki valami, mert titka, takargatnivalója van. Vagy hogy megússzon valamit.
Vannak vélemények, amelyek mögött nincsen tény, és mégis komolyan kell venned őket. Például a tintahal nem finom valóban nem tény, mégis fontos szempont, ha közösen vacsorázol az illetővel.
Máskor meg az van, hogy amit véleménynek mondasz, hogy ne kelljen komolyan venned, az éppenséggel tény. Te úgy érted, hogy az állítását neked bizonyítsa be jogilag, racionálisan, mert különben semmibe veszed, nem hiszel neki, nem alapozhatja rá azt, amit mond. Akkor most értesülj róla: attól, hogy csak egyvalaki tudja, vagy nem büntetőjogilag igazolható, még lehet valami tény. Egy sor tényállítást úgy teszünk, hogy senki nem akarja, hogy bizonyítsuk. Kivittem a kutyát már hat előtt, ez nem attól tény, hogy láttál a parkban. Ma zöld smoothie-t csináltam, mert a szeder elfogyott. Ez is tény. Ha nincs tanúm vagy nyom, mondjuk a szemetesemben a kidobott mélyhűtöttszeder-zacskó, akkor is tény. És ebben nem kételkedsz. Abban sem, hogy tegnap egy kis hőemelkedésem volt. Pedig nem tudom bizonyítani.
Az a kérdés, milyen témákban van kedved kételkedni, és miért pont azokban. Miért kételkedsz abban, hogy sosem éreztem irántad erotikus vágyat? Úgy érted, hazudok, csak ezt nem mered így kimondani? Reméled, hogy hazudok? Vagy azt gondolod: nem számít, hogy éreztem-e vágyat? De, számít, ha kettőnk kapcsolatáról van szó, és épp azzal vádolsz, hogy én kikezdtem veled. Nem akarod megérteni, hogy én nem ragadhattam rád, mert nem éreztem ilyen vágyat, sőt (ez is tény) az egyoldalú, makacs kívánkozás engem taszít.
Tényekről lehet hazudni, hogyne lehetne. De akkor azt mondd, hogy hazudok, ne azt, hogy a tényem nem is tény. Az a kérdés, hiszel-e a másiknak. Minden marakodó kommentelő, bizalmatlan barát, gyanakvó házastárs figyelmébe: ne akarj olyannal beszélgetni, kapcsolatban lenni, akinek következetesen nem hiszel, pláne ne várj tőle bizalmat vagy őszinteséget. Ne használd a kapcsolatot a kételkedés keretéül.
Tény lehet érzés-állítás is. Nagyon féltem, hogy ettől a vihartól már teljesen szétázik a tető. A tény nem attól tény, hogy bebizonyítható, vagy hogy semmi köze az érzésekhez. Egyszerűen attól tény, mert úgy történt. Nem az a kérdés, reális volt-e a tető szétesésének veszélye – itt az a tény, hogy féltem. Nem kell agyi CT, hormonok mérése, tanúvallomás ahhoz, hogy tényként állíthassam: féltem. Szerintem ez a kabát ronda, az a vélemény. Nem sok minden következik belőle, de ne vedd meg neki ajándékba, mindenesetre. De az én álláspontom az, hogy ez a kabát ronda vagy hogy nem venném meg ezt a kabátot, az megint csak tény.
Azért szőrözök ezen, mert ez alapprobléma. Igen sokan azt várják, hogy én csakis tényeket írjak a blogon, bizonyítsak mindent, számoljak el, de olyanok mondják ám, akik eleve úgy jönnek ide, hogy nem hisznek nekem, és nem ismerik el a jogomat, hogy írhatom, amit gondolok. Miért kell nekünk akkor beszélgetni, mit akarnak ők itt? Vagy pedig: akkor van rendben az állításom, ha konszenzus jön létre. Akkor érvényes. Megteremtelnek egy keretet, amelyben nekem akkor van objektíven igazam, ha ők vagy a hozzájuk hasonlók egyetértenek velem. Az én igazságomra vagy örömeimre, pláne a testélményemre nem kell pecsét.
Az én erről azt gondolom, hogy… állítása az, hogy én erről ezt gondolom. És ugye nem akarod nekem azt elmagyarázni, hogy ami a főmondatban áll, az nem igaz, tehát hogy én nem is úgy gondolom…? Eljutottunk a lényeghez: szeretnéd te is kifejezni, te mit gondolsz, te is úgy, legyen az is érvényes. Nyugodtan. Csak ne sérts blogos normákat, kéréseket, és ne gondold, hogy aki nagyon löki, annak biztosan igaza van. És ne sértődj meg, ha válaszol arra, amit írsz.
Neked meg lehet igazad, bármit is jelentsen ez, csak az is meglehet, hogy a partneredet a te véleményed egyáltalán nem érdekli, és “elgondolkodni” sem akar róla. Valójában a különvéleményed fejtegetésével az idejére és a figyelmére formálsz jogot, mégpedig igen udvariatlanul.
Minden mondatom eleje az, hogy én azt gondolom – és ez maga a blogolás. Bővebben…
Ha erről, amiről most írandó vagyok, úgy szólnék, ahogy szokás, akkor fel kéne sóhajtanom: hát én is eljutottam idáig, bölcsesség, érettség, tudatosság és egy csipet keserűség, ejj, hát így van ez; fáraszt és iszonyít az emberi rútság, csalódtam egy sor barátomban is… És persze sajnálnom kellene magam, legalábbis számolni azzal, hogy sajnálni fognak, amiért nem működnek az emberi kapcsolataim.
De én a saját szavaimat mondom. A fenti-szokásos nem is igaz. Nem csak nem az enyém a megfogalmazás, hanem rá sem ismerek az igazságára. Bővebben…
A fejléckép nem a szexuális zaklatásra céloz, vagyis persze arra céloz, amire az olvasó gondol, de én azért kerestem ki, mert nagyon nem szeretem, sőt, perverziónak érzem, ahogy nálam idősebbek egyrészt figyelnek, másrészt korholnak, hogy én miket írok és miért így használom a nyilvános teret, “teregetem ki” és “provokálok”. Megy a beledumálás, eközben az egésznek alapja a kíváncsiság és a jól odamondás igénye, és én nem értem, mit akarnak ezzel. Nyugdíjas tempónak tartom, és nem kérek belőle. Mindig arra gondolok, hogy nekik kínos titkaik vannak, azt tanulták meg, hogy hallgatni és szégyenkezni kell. Nekem 15 éves koromban a sajtószabadság, az emberi jogok és a pluralizmus szavak röpködtek fogékony tudatom körül. Nincs is miről hallgatnom, alkatom és a blog arra is kényszerít, hogy az itt írtakhoz méltón vezessem az életem, de hiszen én komolyan is gondolom, és ami nem működik jól az életemben – számos ilyen terület van – , azzal kapcsolatban nem suhogtatok elveket. És nincs kettős énem, a számomra terhes, zavaros, ambivalens közeledőket a blogon is képviselt szuverenitás és igazságérzet nevében kezelem.
Részletes önvizsgálatot tartottam a saját cikis történeteimmel kapcsolatban is Bővebben…
Ha nem mesélem el a kultúrélményeimet, akkor elfakulnak, elvész az élmény, nem biztos, hogy be tudom már építeni a későbbi írásaimba.
Meg kell mondjam, csupa vigasztaló, egyben tartó, megnyugtató élmény volt, mintha volna két lábam, az edzés meg a műbefogadás, és csak általuk nem borulok fel, valamint megvan az egyensúly is. Ezek saját lábak, tehát nem emberi kapcsolataimhoz tartoznak, azok máshol vannak, de például színházról, filmről szenvedélyesen beszélgetünk hű partneremmel, aki a fiam, barátnőmmel pedig Molnár Ferencen mulattunk jókat.
Az elmúlt három hétben olvastam: Bővebben…
Rendkívül tanulságos volt az a néhány ezer komment, amelyet az elmúlt két hétben olvastam a Marton-botrány kapcsán. Valóságos aranybánya az olyan bloggernek, aki régóta női sorsról, szexusról, hatalomról, zaklatásról, testről, szabadságról, önrendelkezésről, saját normákról, érvelésről és érvelési hibákról, netes kommunikációról ír szenvedéllyel.
Ahogy nem értik. Ahogy elkezdték “a másik oldalt” nézni, a szituációt árnyalni. Az elkövető tettei, felelőssége, indíttatása helyett az áldozatot vagy a szót emelőket kezdték véleményezni, kikezdeni.
Erőszak esetében nincs másik oldal, nincs mit nézni. Bővebben…
Ha már eleget mondogattuk, hogy a rántott sajtot kétszer kell panírozni, meg hogy ha nem lett volna az a szörnyű házasság, akkor nem lett volna az a három szép gyerek sem, meg hogy azért az éremnek két oldala van, és kell árnyalni a történteket, és már fuldoklunk a saját átírásainktól, cinkos-társult kussolástól és a gyáva titkolózástól, netán komoly belső késztetésünk van, hogy valami érdemit, innovatívat mondjunk, akkor előfordul, hogy szembe találjuk magunkat valódi, súlyos történetekkel, netán a sajátunkkal, vagy olyannal, ami a szeretteinket elemien érinti, vagy ha elvibb, gondolkodóbb, ügyek iránt elkötelezett népek volnánk, akkor az igazságérzetünket.
És olyankor azt javasolják nekünk, hogy ezt ne most, erről inkább hallgassunk, ez nem ilyen egyszerű, nem szabad hangoztatni, “nem kell sulykolni”, az nem tesz jót, nem így kell, ne neveljük bele a gyerekbe.
Miért szisszennek fel azon, ha valaki kimondja az igazat? Már mi a bánatért hallgatnánk?
Csak a tiszta beszéd van a hatalom, a zavaros ügyek, az elnyomás ellen. Bővebben…
Most arról kéne írnom, hogy mit jelent a molesztálás, mitől számít annak. Hogy Sárosdi Lilla története miért hatalommal való visszaélés. Vagy valami blöffösen jólértesült értekezés Marton László nagyemberségéről, netán belengetni, hogy én ismerem ám a feleségét, és/vagy/kontra Sárosdi Lilla színészi nagyságáról. Hogy miért húsz évvel később áll ki vele. Hogy lesz-e változás… A fő témáról nem írok már: én mindig értő, régóta figyelő, önállóan gondolkodó, hozzám hasonlóan érzékeny és igazságot nem csak magának követelő olvasót feltételezek, amikor írok. Számítok a közös nevezőre, és nincs kedvem felmondani ugyanazokat a mégoly igaz állításokat. Pont a kéthetes szünetemben zajlott a nagyja, de általában sem szeretem azt a kényszert, hogy nem szabad kimaradni, ilyen történetek idején dolgom nekem is megírni afféle tananyagként, éles és eredetieskedő szavakkal azt, amit már mindenki olvasott, szájbarágósan kimondani, amit egyként gondolunk. Valami bátrabbra vágyom, valaminek a kimondására, aminek hírértéke van.
De van itt egy érdekes aspektus. Amit azoknak írnak a jóindulatú kommentelők, akik relativizálják a rábírást:
Hogy mit szólnál hozzá, ha ezt a te lányoddal, feleségeddel tennék.
És a jótanács, hogy szólni kell azonnal Erős Embernek, és akkor ő megvéd, ez a megoldás. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 